1
Filep Antal – Kósa László: Szlavónia
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Szlavónia: a Dráva és Száva közötti terület Zágráb vidékétől keletre, a Szerémségtől nyugatra, ma Jugoszláviában a Horvát Szocialista Köztársaság része. A történeti fejlődés folyamán ~ névvel jelölt területek határai gyakran változtak. (Régi magyar neve Tótország volt.) Az Árpád-korban a horvátság településterületének Zágráb környéki részével együtt jelölte a Dráva-Száva közötti területeket is, kivéve a déldunántúli magyar vármegyék Dráván túli részét. A horvátság e területeken a 17. századig a saját maga megnevezésére használta a slovene népnevet, s ennek megfelelően magyar elnevezésük tót volt. A magyar és horvát állam kapcsolatainak szorossá válásával ~-t a királyságon belül önálló szervezeti egységként kezelték, mint a trónörökösnek alárendelt területet. Ókori hagyományokban gazdag, fejlett későközépkori kultúrájú vidék. A török alatt különösen keleti fele rendkívül sokat szenvedett. Felszabadulása után nagy része sokáig határőrszervezethez tartozott. A magyar-horvát népi érintkezések szempontjából kulcsfontosságú vidék, de magyar népi kultúráját a Vuka menti községek kivételével nem ismerjük. A Dráva jobb partján letelepült magyarság négy falu (Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu) kivételével (ezek népét a szomszédos baranyaiak gúnynévvel berencóknak hívják), melyek a Duna árterének, a Vuka mocsarainak védelmében megmaradtak, elpusztult a török hódoltság idején. Az újabb magyar kivándorlás a Dráván túlra a 18. sz. végén indult meg. Előbb szórványosan, 1848 után csoportosan költöztek a dunántúli megyékből (elsősorban Baranya, Somogy, Zala és Vas megyéből) ~-ba a magyar zsellérek és cselédek, hogy az ottani nagy uradalmakban munkát vállaljanak. Az 1870-es évektől jelentősebb számban vándoroltak ki magyar birtokos parasztok is, akik a Dunántúlon a nagybirtokok szorításában nem tudtak földet vásárolni. Bácskából is került át kisebb számú magyar ebben az időben ~-ba. Vonzotta őket a földbőség és a viszonylag alacsony földárak. Az uradalmi cselédek közül is összegyűjtött bérükön sokan parasztbirtokot vásároltak. Kisebb a száma a ~-i magyarok között a századfordulótól napjainkig beköltöző magyar iparosoknak és városban letelepedő gyári munkásoknak. Az 1910. évi népszámlálás 103 207 magyar anyanyelvűről tudott Horvát-Szlavónország területén. A népszámlálás esetleges pontatlanságait és eltolódásait figyelembe véve azonban több tízezerrel nagyobbra becsülték számukat. A ~-i magyarok iskoláztatásával és művelődési helyzetével az 1890-es évekig az említett négy község kivételével nem foglalkoztak az illetékes magyarországi szervek. Ekkortájt kezdett először a református egyház egyházközségeket szervezni és iskolákat építeni. 1904-től a Julián Egyesület tartotta számon a többségükben katolikus ~-i magyarokat, iskolákat építve és könyvtárakat szervezve számukra. 1910-ben a ~-i magyarok Szerém, Verőce, Pozsega és Belovár-Körös vármegyében laktak, elsősorban ezeknek a megyéknek a Dráva, ill. a Duna felé eső részén, nagyobbrészt apró szórványokban. Az 1961. évi jugoszláv népszámlálás a mai Horvát Szövetségi Köztársaságban (Szerémség nélkül, de Drávaszöggel együtt) 42 347 magyar anyanyelvűt talált.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Szlavónia: a Dráva és Száva közötti terület Zágráb vidékétől keletre, a Szerémségtől nyugatra, ma Jugoszláviában a Horvát Szocialista Köztársaság része. A történeti fejlődés folyamán ~ névvel jelölt területek határai gyakran változtak. (Régi magyar neve Tótország volt.) Az Árpád-korban a horvátság településterületének Zágráb környéki részével együtt jelölte a Dráva-Száva közötti területeket is, kivéve a déldunántúli magyar vármegyék Dráván túli részét. A horvátság e területeken a 17. századig a saját maga megnevezésére használta a slovene népnevet, s ennek megfelelően magyar elnevezésük tót volt. A magyar és horvát állam kapcsolatainak szorossá válásával ~-t a királyságon belül önálló szervezeti egységként kezelték, mint a trónörökösnek alárendelt területet. Ókori hagyományokban gazdag, fejlett későközépkori kultúrájú vidék. A török alatt különösen keleti fele rendkívül sokat szenvedett. Felszabadulása után nagy része sokáig határőrszervezethez tartozott. A magyar-horvát népi érintkezések szempontjából kulcsfontosságú vidék, de magyar népi kultúráját a Vuka menti községek kivételével nem ismerjük. A Dráva jobb partján letelepült magyarság négy falu (Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu) kivételével (ezek népét a szomszédos baranyaiak gúnynévvel berencóknak hívják), melyek a Duna árterének, a Vuka mocsarainak védelmében megmaradtak, elpusztult a török hódoltság idején. Az újabb magyar kivándorlás a Dráván túlra a 18. sz. végén indult meg. Előbb szórványosan, 1848 után csoportosan költöztek a dunántúli megyékből (elsősorban Baranya, Somogy, Zala és Vas megyéből) ~-ba a magyar zsellérek és cselédek, hogy az ottani nagy uradalmakban munkát vállaljanak. Az 1870-es évektől jelentősebb számban vándoroltak ki magyar birtokos parasztok is, akik a Dunántúlon a nagybirtokok szorításában nem tudtak földet vásárolni. Bácskából is került át kisebb számú magyar ebben az időben ~-ba. Vonzotta őket a földbőség és a viszonylag alacsony földárak. Az uradalmi cselédek közül is összegyűjtött bérükön sokan parasztbirtokot vásároltak. Kisebb a száma a ~-i magyarok között a századfordulótól napjainkig beköltöző magyar iparosoknak és városban letelepedő gyári munkásoknak. Az 1910. évi népszámlálás 103 207 magyar anyanyelvűről tudott Horvát-Szlavónország területén. A népszámlálás esetleges pontatlanságait és eltolódásait figyelembe véve azonban több tízezerrel nagyobbra becsülték számukat. A ~-i magyarok iskoláztatásával és művelődési helyzetével az 1890-es évekig az említett négy község kivételével nem foglalkoztak az illetékes magyarországi szervek. Ekkortájt kezdett először a református egyház egyházközségeket szervezni és iskolákat építeni. 1904-től a Julián Egyesület tartotta számon a többségükben katolikus ~-i magyarokat, iskolákat építve és könyvtárakat szervezve számukra. 1910-ben a ~-i magyarok Szerém, Verőce, Pozsega és Belovár-Körös vármegyében laktak, elsősorban ezeknek a megyéknek a Dráva, ill. a Duna felé eső részén, nagyobbrészt apró szórványokban. Az 1961. évi jugoszláv népszámlálás a mai Horvát Szövetségi Köztársaságban (Szerémség nélkül, de Drávaszöggel együtt) 42 347 magyar anyanyelvűt talált.
2
Kósa László: Szlavónia és Szerémség
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultára táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Dráva és a Száva folyók közének közigazgatási hovatartozása és neve a magyar történelem folyamán többször változott. Az Árpád-korban még csak a Zágráb környéki vidéket jelentette Szlavónia. A dél-dunántúli megyék átnyúltak a Dráván túlra. Az elnevezés fokozatosan kiterjedt kelet felé és a XIX. században már a Dráva torkolatáig jelölte a területet. Ezért nevezik a néprajzi szakirodalomban a Vuka menti magyar településeket (Szentlászló, Haraszti, Kórogy) és az Eszék tőszomszédságában fekvő Rétfalut szlavóniai falvaknak, jóllehet a terület Szerémséggel érintkező határvidékére esnek, és Kórogy éppenséggel Szerém vármegyéhez tartozott 1918 előtt. A Szerémség a Duna és a Száva közötti terület nagy múltú tájneve, melynek súlypontja a folyók torkolata felé esett.
A négy szlavóniai magyar község a középkori magyarlakta Dél-Magyarország lakosságának reliktuma. Az Árpád-kori eredetű sűrű magyar települések a késő középkortól pusztultak a becsapó török seregektől. Majd, amikor a vidék hadszíntérré, felvonulási területté vált, északra menekültek. Helyüket a szintén észak felé húzódó délszláv népesség foglalta el. A szlavóniai magyarok a XVII. századtól egyre zsugorodó nyelvszigetben éltek, és ez a peremhelyzet magyarázza, hogy a legarchaikusabb dunántúli községeknél is régiesebb népi kultúra birtokában érték meg a XX. századot. A reformációtól folyamatosan megtartották református vallásukat, ami a drávaszögi és ormánsági, szintén kálvinista magyarsággal való kulturális kapcsolataikra vet fényt.
A tiszta fehér női öltözet – itt az egybe varrott felső és alsó részt nevezték kebélnek – a századvégen változott tarkára. A divatok átvételében az Eszékkel összeépült Rétfalu járt elől, ahol már az 1890-es években a favázas házak helyét átvették a téglaépületek és az öltözködés városiasra váltott. A másik három községben mindez évtizedekkel később következett be. Korszakunk végén az idősebb nők és férfiak még a régi stílusú vászon-, posztó- és bőrruhákat hordták (szűrkankó, köce, bunda), munkában bocskort húztak. Garay Ákos 1911-ben azt írta, hogy „almárium, dívány vagy újabb módi bútordarab talán egy-két háznál van mindössze.” A századelőn a hagyományos földművelés és állattartás mellett még gazdasági szerepe lehetett a vizes területeken a halászatnak és a gyűjtögetésnek. Az első világháborút követő határváltozás valószínűleg hozzájárult, hogy a kései gyűjtések archaikus nyelvi állapotot, a népzenében számos régi stílusú dallamot, gazdag szöveges népköltészetet és szokásvilágot tártak föl. Táncaik az északibb Duna mente táncaival tartoznak egy dialektusba. A leánykörtáncokat a legrégiesebb magyar táncréteghez sorolta a kutatás. Délszláv befolyásra ezekben a falvakban a Déldunántúlon tapasztaltnál erősebben és hosszabb ideig megmaradt a nagycsaládi vagyonközösség.
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultára táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Dráva és a Száva folyók közének közigazgatási hovatartozása és neve a magyar történelem folyamán többször változott. Az Árpád-korban még csak a Zágráb környéki vidéket jelentette Szlavónia. A dél-dunántúli megyék átnyúltak a Dráván túlra. Az elnevezés fokozatosan kiterjedt kelet felé és a XIX. században már a Dráva torkolatáig jelölte a területet. Ezért nevezik a néprajzi szakirodalomban a Vuka menti magyar településeket (Szentlászló, Haraszti, Kórogy) és az Eszék tőszomszédságában fekvő Rétfalut szlavóniai falvaknak, jóllehet a terület Szerémséggel érintkező határvidékére esnek, és Kórogy éppenséggel Szerém vármegyéhez tartozott 1918 előtt. A Szerémség a Duna és a Száva közötti terület nagy múltú tájneve, melynek súlypontja a folyók torkolata felé esett.
A négy szlavóniai magyar község a középkori magyarlakta Dél-Magyarország lakosságának reliktuma. Az Árpád-kori eredetű sűrű magyar települések a késő középkortól pusztultak a becsapó török seregektől. Majd, amikor a vidék hadszíntérré, felvonulási területté vált, északra menekültek. Helyüket a szintén észak felé húzódó délszláv népesség foglalta el. A szlavóniai magyarok a XVII. századtól egyre zsugorodó nyelvszigetben éltek, és ez a peremhelyzet magyarázza, hogy a legarchaikusabb dunántúli községeknél is régiesebb népi kultúra birtokában érték meg a XX. századot. A reformációtól folyamatosan megtartották református vallásukat, ami a drávaszögi és ormánsági, szintén kálvinista magyarsággal való kulturális kapcsolataikra vet fényt.
A tiszta fehér női öltözet – itt az egybe varrott felső és alsó részt nevezték kebélnek – a századvégen változott tarkára. A divatok átvételében az Eszékkel összeépült Rétfalu járt elől, ahol már az 1890-es években a favázas házak helyét átvették a téglaépületek és az öltözködés városiasra váltott. A másik három községben mindez évtizedekkel később következett be. Korszakunk végén az idősebb nők és férfiak még a régi stílusú vászon-, posztó- és bőrruhákat hordták (szűrkankó, köce, bunda), munkában bocskort húztak. Garay Ákos 1911-ben azt írta, hogy „almárium, dívány vagy újabb módi bútordarab talán egy-két háznál van mindössze.” A századelőn a hagyományos földművelés és állattartás mellett még gazdasági szerepe lehetett a vizes területeken a halászatnak és a gyűjtögetésnek. Az első világháborút követő határváltozás valószínűleg hozzájárult, hogy a kései gyűjtések archaikus nyelvi állapotot, a népzenében számos régi stílusú dallamot, gazdag szöveges népköltészetet és szokásvilágot tártak föl. Táncaik az északibb Duna mente táncaival tartoznak egy dialektusba. A leánykörtáncokat a legrégiesebb magyar táncréteghez sorolta a kutatás. Délszláv befolyásra ezekben a falvakban a Déldunántúlon tapasztaltnál erősebben és hosszabb ideig megmaradt a nagycsaládi vagyonközösség.
3
Martin György: Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna-mente, Bácska, Szlavónia)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-dunamenti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván-túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb reprezentánsának. Ez a terület már nem oly egyértelműen archaikus, mint a Dél-Dunántúl. Középpontjába esve a Duna menti népvándorlásoknak, keveredéseknek és kölcsönhatásoknak, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokról azonban a folklorizáció megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: A „Ritka búza”, a Selymes-csárdás vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunkoktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus elterjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos generációk névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz) azt mutatja, hogy a verbung egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás, mint a férfitánc után következő első párostánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi újstílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb lábrakapásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfej-figurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb generációk fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-dunamenti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány karalatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, ugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kolókkal, amit itt „kolé” néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és újstílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallam-repertoárba. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a (nyolcad)-os ritmikai értékű alapmozgás.
Az ugrós férfi-szóló, páros, csoportos és csak nők általjárt formákban ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillag alakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanász-verbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanász-verbunk két és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.
Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna bal parti, Kalocsa-vidéki mars-divat felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területektől távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formáinak analógiás hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körtáncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. A régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázó rész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok archaikus formáihoz (Madarac, Szremszki madarac). Az oldalt lépő ún. „rözgős” forma pedig a szlavóniai derenkázással és rezálással együtt a drávamenti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripódikus újstílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egy- és kétlépéses csárdás-motívum, valamint a Far-Öer lépés alkotja.
A sárközi karikázó harmadik friss része a „futó” vagy „ugró”. E táncrész régies dallamanyagát a 7- és 8-szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az újstílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve rida-motívumból áll.
A karikázó a területen szinte falvanként különbözik. A három rész mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában pl. az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II-III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna-mentén észak felé haladva, a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb generációk táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak ugrós-típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnástánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak egyeduralkodó szerepe mellett találjuk a „játszót” vagy a „síki táncolást”. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színező hatások is.
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-dunamenti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván-túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb reprezentánsának. Ez a terület már nem oly egyértelműen archaikus, mint a Dél-Dunántúl. Középpontjába esve a Duna menti népvándorlásoknak, keveredéseknek és kölcsönhatásoknak, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokról azonban a folklorizáció megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: A „Ritka búza”, a Selymes-csárdás vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunkoktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus elterjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos generációk névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz) azt mutatja, hogy a verbung egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás, mint a férfitánc után következő első párostánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi újstílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb lábrakapásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfej-figurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb generációk fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-dunamenti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány karalatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, ugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kolókkal, amit itt „kolé” néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és újstílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallam-repertoárba. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a (nyolcad)-os ritmikai értékű alapmozgás.
Az ugrós férfi-szóló, páros, csoportos és csak nők általjárt formákban ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillag alakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanász-verbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanász-verbunk két és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.
Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna bal parti, Kalocsa-vidéki mars-divat felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területektől távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formáinak analógiás hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körtáncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. A régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázó rész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok archaikus formáihoz (Madarac, Szremszki madarac). Az oldalt lépő ún. „rözgős” forma pedig a szlavóniai derenkázással és rezálással együtt a drávamenti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripódikus újstílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egy- és kétlépéses csárdás-motívum, valamint a Far-Öer lépés alkotja.
A sárközi karikázó harmadik friss része a „futó” vagy „ugró”. E táncrész régies dallamanyagát a 7- és 8-szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az újstílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve rida-motívumból áll.
A karikázó a területen szinte falvanként különbözik. A három rész mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában pl. az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II-III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna-mentén észak felé haladva, a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb generációk táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak ugrós-típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnástánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak egyeduralkodó szerepe mellett találjuk a „játszót” vagy a „síki táncolást”. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színező hatások is.
4
P. Vas János: A szlavóniai magyar nyelvsziget
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Szlavónia Horvátországnak Zágráb vidékétől keletre eső területe a Dráva és a Száva folyók között. A régi magyar nyelvben „Tót-ország”-nak nevezték. Az itteni magyarok ősei a hagyomány szerint a tatárjáráskor költöztek be Magyarországról. A középkori magyar falvak többségét a török elpusztította. Négy község viszont a Duna árterében, a Vuka folyó mocsarainak védelmében átvészelte a hódoltságot. Ezek Haraszti, Kórógy, Szentlászló és a kissé távolabb, Eszék mellett fekvő Rétfalu.
Az itt lakókat az északabbra élő magyarok „berencók”-nak nevezik. Kultúrájuk a dél-dunántúli, baranyai népcsoportokéval rokon, de mivel régen megszakadtak a magyar törzsterülethez fűződő közvetlen kapcsolataik, hagyományaik az ottaniakénál régiesebb állapotot őriztek meg. Nyelvjárásuk középkori jellegzetességeket mutat.
A négy falu népe református vallású. Csak egymás között házasodnak, ami felekezeti és etnikai endogámiát (csak a saját közösségen belüli házasodást) jelent.
A Vuka folyó szabályozása előtt a falvak határa mocsaras volt. A megélhetésben meghatározó volt a halászat. A sekély vizű, sűrű nádas miatt nem evezőt használtak, hanem háromágú csáklyával taszították a csónakot. A vízjárta legelőkön rideg állattartást folytattak (ló, szarvasmarha), a mocsári tölgyesekben disznókat makkoltattak. A háziiparban fontos szerepet játszott a nád feldolgozása és a gyékényfonás. A kéznél levő fából építették talpfára szerkesztett „baruna” (borona) házaikat, amelyekre a faragott oszlopos tornácok voltak jellemzőek. Tetejük nádból készült. A kézzel faragott ruhatartó ládát „kócsag”-nak nevezték.
A szlavóniai magyarok viseletére jellemző a tiszta fehér női öltözet. A „kebél”, amit az Ormányságban „biklá”-nak neveznek, itt még régiesebb formában maradt fent. Tulajdonképpen egybeszabott felső és alsó ruha, hosszú vászoning. A viselet csak a 19. század végén kezdett színesedni. Más magyar tájaknál tovább használták itt a bőrruhákat és a bocskort. Sokáig a fehér maradt az ünneplő szín.
A szlavóniai magyarok régi hangszeres zenéjéről nem sokat tudunk. A „dügeny”-nek nevezett fekete kőkorsót ritmushangszerként használták. Bal kézzel a fülénél fogva tartották, jobb kézzel a száját csapkodták.
A szlavóniai női körtáncok a Duna-menti karikázók legrégiesebb formáját képviselik. A vasárnapi templomozás után a fiatalabb női korosztály által járt táncot Szentlászlón „kalalázás”-nak, „rezálás”-nak, Kórógyon „derenkézés”-nek hívják. A rezálás „riszálós”, „rezgős” páros táncot is jelenthet.
Hiedelemmondáikban az ördög játssza azt a szerepet, amit a dél-dunántúli falvakban a szépasszonynak tulajdonítottak: kicseréli a kereszteletlen gyereket, összebogozza a lovak sörényét. A szolgálatában álló asszonyokat „vilá”-knak nevezik, ami a délszláv tündér megfelelője. A szlavóniai „bájosok” pozitív varázserővel rendelkező emberek: gyógyítanak, jósolnak és ismerik a múltat. „Táltos”-nak olyan valóságosan ismert, különc embereket neveztek, akik főképpen kincset kerestek.
Énekelt népzenéjükben sok a régi stílusú dallam. A temetkezési szokásokhoz kötetlen formájú recitatív siratóénekek kapcsolódtak.
A szlavóniai magyar nyelvsziget falvainak népköltészete igen gazdag. A tündérmeséket a legkülönbözőbb közösségi együttlétek alkalmával, éjjeli jószáglegeltetéskor, disznótorban, halottvirrasztáskor, vagy vasárnap délutáni együtt időzéskor hallgatták. A híres mesemondókat név szerint számon tartották, emlegették.
Szlavóniában is ismert a délkelet-dunántúli vidékek jellegzetes szokása, a lányok több hetes „szőlőőrzés”-e, a szőlőpásztorkodás. A fiatal párok összetartozását ez alkalommal hozzák a közösség tudomására. Egyes adatok szerint az eljegyzés után a pár már együtt is hálhatott. Ezt afféle „próbaházasság”-nak tekintették. A lakodalmak időszaka Szlavóniában a „kisfarsang”, november hava volt. A rítus szertartásmesterét itt nem vőfélynek, hanem „komá”-nak nevezték.
Halál esetén a szlavóniaiak nem ünneplőben, hanem ellenkezőleg, szennyes hétköznapi ruhában gyászoltak. A temetés utáni toron énekeltek, mulattak, sőt táncoltak is a halott emlékére.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Szlavónia Horvátországnak Zágráb vidékétől keletre eső területe a Dráva és a Száva folyók között. A régi magyar nyelvben „Tót-ország”-nak nevezték. Az itteni magyarok ősei a hagyomány szerint a tatárjáráskor költöztek be Magyarországról. A középkori magyar falvak többségét a török elpusztította. Négy község viszont a Duna árterében, a Vuka folyó mocsarainak védelmében átvészelte a hódoltságot. Ezek Haraszti, Kórógy, Szentlászló és a kissé távolabb, Eszék mellett fekvő Rétfalu.
Az itt lakókat az északabbra élő magyarok „berencók”-nak nevezik. Kultúrájuk a dél-dunántúli, baranyai népcsoportokéval rokon, de mivel régen megszakadtak a magyar törzsterülethez fűződő közvetlen kapcsolataik, hagyományaik az ottaniakénál régiesebb állapotot őriztek meg. Nyelvjárásuk középkori jellegzetességeket mutat.
A négy falu népe református vallású. Csak egymás között házasodnak, ami felekezeti és etnikai endogámiát (csak a saját közösségen belüli házasodást) jelent.
A Vuka folyó szabályozása előtt a falvak határa mocsaras volt. A megélhetésben meghatározó volt a halászat. A sekély vizű, sűrű nádas miatt nem evezőt használtak, hanem háromágú csáklyával taszították a csónakot. A vízjárta legelőkön rideg állattartást folytattak (ló, szarvasmarha), a mocsári tölgyesekben disznókat makkoltattak. A háziiparban fontos szerepet játszott a nád feldolgozása és a gyékényfonás. A kéznél levő fából építették talpfára szerkesztett „baruna” (borona) házaikat, amelyekre a faragott oszlopos tornácok voltak jellemzőek. Tetejük nádból készült. A kézzel faragott ruhatartó ládát „kócsag”-nak nevezték.
A szlavóniai magyarok viseletére jellemző a tiszta fehér női öltözet. A „kebél”, amit az Ormányságban „biklá”-nak neveznek, itt még régiesebb formában maradt fent. Tulajdonképpen egybeszabott felső és alsó ruha, hosszú vászoning. A viselet csak a 19. század végén kezdett színesedni. Más magyar tájaknál tovább használták itt a bőrruhákat és a bocskort. Sokáig a fehér maradt az ünneplő szín.
A szlavóniai magyarok régi hangszeres zenéjéről nem sokat tudunk. A „dügeny”-nek nevezett fekete kőkorsót ritmushangszerként használták. Bal kézzel a fülénél fogva tartották, jobb kézzel a száját csapkodták.
A szlavóniai női körtáncok a Duna-menti karikázók legrégiesebb formáját képviselik. A vasárnapi templomozás után a fiatalabb női korosztály által járt táncot Szentlászlón „kalalázás”-nak, „rezálás”-nak, Kórógyon „derenkézés”-nek hívják. A rezálás „riszálós”, „rezgős” páros táncot is jelenthet.
Hiedelemmondáikban az ördög játssza azt a szerepet, amit a dél-dunántúli falvakban a szépasszonynak tulajdonítottak: kicseréli a kereszteletlen gyereket, összebogozza a lovak sörényét. A szolgálatában álló asszonyokat „vilá”-knak nevezik, ami a délszláv tündér megfelelője. A szlavóniai „bájosok” pozitív varázserővel rendelkező emberek: gyógyítanak, jósolnak és ismerik a múltat. „Táltos”-nak olyan valóságosan ismert, különc embereket neveztek, akik főképpen kincset kerestek.
Énekelt népzenéjükben sok a régi stílusú dallam. A temetkezési szokásokhoz kötetlen formájú recitatív siratóénekek kapcsolódtak.
A szlavóniai magyar nyelvsziget falvainak népköltészete igen gazdag. A tündérmeséket a legkülönbözőbb közösségi együttlétek alkalmával, éjjeli jószáglegeltetéskor, disznótorban, halottvirrasztáskor, vagy vasárnap délutáni együtt időzéskor hallgatták. A híres mesemondókat név szerint számon tartották, emlegették.
Szlavóniában is ismert a délkelet-dunántúli vidékek jellegzetes szokása, a lányok több hetes „szőlőőrzés”-e, a szőlőpásztorkodás. A fiatal párok összetartozását ez alkalommal hozzák a közösség tudomására. Egyes adatok szerint az eljegyzés után a pár már együtt is hálhatott. Ezt afféle „próbaházasság”-nak tekintették. A lakodalmak időszaka Szlavóniában a „kisfarsang”, november hava volt. A rítus szertartásmesterét itt nem vőfélynek, hanem „komá”-nak nevezték.
Halál esetén a szlavóniaiak nem ünneplőben, hanem ellenkezőleg, szennyes hétköznapi ruhában gyászoltak. A temetés utáni toron énekeltek, mulattak, sőt táncoltak is a halott emlékére.
5
Irodalom
- Ágoston Sándor: Megmarad-e a szlavóniai magyarság magyarnak? in: Medvigy Endre (szerk.): A Kelet népe 1935-1942. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.
- Arday Lajos (szerk.): Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Közép-Európa Intézet – Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994.
- Bakó Boglárka – Szoták Szilvia (szerk.): Szlavónia. in: Magyarlakta kistérségek és kisebbségi identitások a Kárpát-medencében. Magyar Világok. Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2005.
- Balassa József: A szlavóniai magyarokról. Budapesti Szemle. 79. k. 1-17. oldal
- Benisch Arthur: Horvátország nemzetiségi viszonyai. Magyar Figyelő 1913. 404-416. oldal
- Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai. Tánctudományi Tanulmányok. 1967-1968. 174-196. oldal
- Besenyő Sándor: A horvátországi magyarok száma. Kárpátmedence. 1942. május. 272-278. oldal
- Bóna Júlia: Halotti szokások a szlavóniai nyelvjárásterületen. A Hungarológiai Intéztet Tudományos Közleményei VI. évf., 1974/19-20.
- Bóna Júlia: Szlavóniai nyelvjárású falvak. Néphagyományok. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei IV. évf., 1972/11-12.
- Bosnyák Sándor: A Szlavóniából és Boszniából Majsra települt magyarok mondái. A Hungarológiai Intézet tudományos Közleményei VII. 1975. /23-24.
- Cseh István: A nagycsalád-rendszer emlékei a szlavóniai magyaroknál. Néprajz és Nyelvtudomány XIX-XX. 1975-1976. 53-81. oldal
- Ferenczi Imre: Drávaszögi és szlavóniai népszokások. In: Néprajzi tanulmányok Dankó
Imre tiszteletére. (Módy György közreműködésével szerk.: Balassa Iván és Ujváry Zoltán.) Debrecen, 1982. 903-942. oldal - Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk. Néprajzi Értesítő XII. 1911. 221-248. oldal
- Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége. Ethnographia LXXX. 1969. 175-195. oldal
- Hegedűs Lóránt: A dunántúli kivándorlás és a szlavóniai magyarság. Budapesti Szemle. 1905. 122. k. 321-347., 123. k. 11-52., 178-202. oldalak
- Hoblik Márton: Verőcze Vármegye. Tudományos Gyűjtemény 1832/3.
- Katona Imre: „Lábánál holdvilág, fejénél napsugár…” Drávaszögi és szlavóniai magyar folklór. Eszék, 1996.
- Katona Imre: Még nincs vége a dalnak. Írások a drávaszögi, szlavóniai, bácskai és temesközi magyar folklórról. Mundus Folklór Tanulmányok. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006.
- Katona Imre: Négyszáz drávaszögi tájszó ormánsági és szlavóniai rokonsága. Néprajzi Látóhatár VIII. évf., 1999/1-4. 425-429. oldal
- Katona Imre – Lábadi Károly (szerk.): „Szedem szép rózsámat.” Népi mondókák, versek, dalok a Drávaszögből és Szlavóniából. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1986.
- Kelemen Dávid (szerk.): Szentlászló. Eszék, 1997.
- Kell József (szerk.): Kórógy. Zágráb, 1994.
- Kiss Lajos: Szlavóniai magyar népdalok. In: Gunda Béla (szerk.): Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1943. 317-321. oldal
- Kiss Lajos: A szlavóniai magyar népsziget népzenéje. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1959.
- Kiss Lajos: A szlavóniai magyar virrasztó-énekek zenetörténeti jelentősége. Az MTA Nyelv-és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1964. 123-147. oldal
- Kiss Lajos: A szlavóniai sziget-magyarság ősi népzenéje. Kalangya 1-29. 1941.
- Kiss Lajos: 16-17. századi zenei emlékek népi dallamváltozatai Szlavóniában. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1970.
- Kiss Lajos: Zenetörténeti emlékek a szlavóniai virrasztó énekekben. Ethnographia LXXVII. évf., 1966. 153-211. oldal
- Kiss Lajos – Bodor Anikó: A szlavóniai szigetmagyarság népdalai I. A Jugoszláviai Magyar Népzene Tára 4. A magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1990.
- Kiss Mária: Adatok a horvátországi szórványmagyarok eredetéhez és folklórjához. Népi Kultúra – Népi Társadalom XV. 1990. 155-169. oldal
- Kósa László: A szlavóniai magyar reformátusok egyházi és társadalmi állapota. in: Arday Lajos (szerk.): Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Hungari Extra Hungariam. Közép-Európa Intézet – Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994. 43-72. oldal
- Kovács Endre: Extenzív sertéstartás a szlavóniai Erdődön. Néprajzi Látóhatár VII. évf., 1998/1-2. 161-162. oldal
- Kovács Endre: A Szlavón-hegyhát magyarsága. Néprajzi Látóhatár VIII. évf., 1999/1-4. 131-146. oldal
- Lábadi Károly: A horvátországi, drávaszögi magyarok néprajza 1991 után. Néprajzi Látóhatár XII. évf., 2003/1-2. 115-130. oldal
- Madar Ilona: Vallásos szokások a szlavóniai magyar reformátusok köréből. Néprajzi Látóhatár I. évf., 1992/3-4. 37-43. oldal
- Makkai Béla – Makkainé Várkonyi Ildikó: A Szlavóniai Magyar Újság és a horvátországi magyarság (1908-1918). In: Arday Lajos (szerk.): Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Hungari Extra Hungariam. Közép-Európa Intézet – Teleki lászló Alapítvány, Budapest, 1994. 85-108. oldal
- Martin György: A szlavóniai körtánc. In: Martin György: Énekes körtáncok. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2000.
- Matijevics Lajos: A Szlavóniai (kórógyi) szótár néprajzi vonatkozásairól. Hungarológiai Közlemények IX. évf., 1977/32.
- Molnár Ambrus: Fejezetek a horvátországi magyar reformátusság nép vallásosságából. Adatok Szentlászló és Kórógy népi vallásosságához. Néprajzi Látóhatár VIII. évf. 1999/1-4. 191-217. oldal
- Molnár Ambrus: Helytörténeti és néprajzi gyűjtemények és népművészeti alkotások mai helyzete Drávaszögben és Szlavóniában. Néprajzi Látóhatár VIII. évf., 1999/1-4. 255-262. oldal
- Molnár Ambrus: A református vallás szerepe a magyarságtudat őrzésében a szlavóniai Szentlászlón és Kórógyon. In: Fejős Zoltán – Küllős Imola: Vallásosság és népi kultúra. A Magyarságkutatás Könyvtára. Vallási Néprajz 24. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. 211-226. oldal
- Penavin Olga: Betegség, halál és temetés Szlavóniában. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei VI. 1974/19-20.
- Penavin Olga: A haraszti iskolamesterek fizetése 1811-ből. Ethnographia LXIX. évf., 1958.
- Penavin Olga: A konyha, a sütés-főzés szavai Kórógyon. Tanulmányok 2. Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszék, Újvidék, 1970.
- Penavin Olga: Kórogyi (szlavóniai) népballadák, balladás történetek, balladás dalok. A Magyar Nyelv, Irodalom, és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1976.
- Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1981.
- Penavin Olga: A nagycsaládrendszer Szlavóniában, mint nyelvmegőrző erő. in: Eperjessy Ernő – Krupa András (szerk.): A II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai 2. 1980. szeptember 30. – október 2. Művészeti Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya, Budapest-Békéscsaba, 1981. 461-467. oldal
- Penavin Olga: Népi gyógyászat Kórógyon. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei VII. évf., 1975/23-24.
- Penavin Olga: A ruházkodás és a hozzátartozó műveletek szókincse a szlavóniai Kórógyon. Tanulmányok. Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék, Újvidék, 1969.
- Penavin Olga: A szerémségi magyar szigetek nyelve. Nyelvtudományi Értekezések 79. 1972.
- Penavin Olga: Szlavóniai hétköznapok. Hétköznapok a presbiteriális jegyzőkönyvek tükrében. Hagyományaink 5. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1973.
- Penavin Olga: A szlavóniai magyarságról. Ethnographia CIX. évf., 1998. 1-6. oldal
- Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár 1. A-J. Forum könyvkiadó, Újvidék, 1968.
- Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár 2. K-P. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1975.
- Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár 3. R-Zs. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1978.
- Penavin Olga: Temetkezés a szlavóniai sziget-magyarságnál. Néprajzi Látóhatár. VI. 1997/1-4. Európából Európába. Tanulmányok a 80. esztendős Balassa Iván tiszteletére. 576-579. oldal
- Sebők László: A szlavóniai magyar szórványok. In: Bakó Boglárka – Szoták Szilvia (szerk.): Magyarlakta kistérségek és kisebbségi identitások a Kárpát-medencében. Magyar világok. Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2005. 179-191. oldal
- Szabó Zoltán: Hol található manapság Kelet-Szlavónia? (És Alsó-Baranya – Baranya háromszög – Drávaköz – Drávaszög és Hegyalja?) folkmagazin VI. évf., 1999/3. 14-15. oldal
- Szabó T. Attila: A Szlavóniai Szótár. In: Szabó T. Attila: Nyelv és irodalom. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 407-410. oldal
- Újhelyi Tiborné (összeállító): Szlavónia népzenéje. Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Veszprém, 1980.
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.
6
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
YouTube filmek
- Kórógy/Korog, Horvátország (Szerém vm.) 1965. (üveges tánc; kanásztánc söprűvel; söprűtánc; zsidó nanó; derenkázás; derenka frisse; csárdás) Ft.576.
- Kórógy; Haraszti; Szentlászló; Laskó; Dályihegy/ Korog; Hrastin; Laslovo; Laskó; Daljska Planina, Horvátország (Szerém, Verőce, Baranya vm.) 1967. (kacskaléla; gúnártánc; üvegtánc; bunyevácska kóló; csárdás; körcsárdás; lakodalmi menet; békatánc; csárdás; rëza; zsáktánc; csirajozás; lassú csárdás; friss csárdás; duss; dévértánc) Ft.614.
- Kórógy/Korog, Horvátország (Szerém vm.) 1968. (lakodalmi menet; körcsárdás; csárdás; sortánc) Ft.634.
- Rétfalu/Retfala, Horvátország (Verőce vm.) 1964. (ugrós; ritka csárdás; gólya; körcsárdás; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.556.
- Rétfalu/Retfala, Horvátország (Verőce vm.) 1965. (csárdás; ugrós; lippentős friss csárdás; kanásztánc; párnás tánc; friss csárdás) Ft.577.
- Szentlászló/Laslovo, Horvátország (Verőce vm.) 1965. (ugrós; körcsárdás; lassú körcsárdás; friss körcsárdás; páros csárdás; lakodalmi jelenetek; rezálás; karikázó; rëza; friss karikázó; kalalázás; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.575.
- Szentlászló/ Laslovo, Horvátország (Verőce vm.) 1973. (békatánc) Ft.831.
YouTube filmek