Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Nagykunság

1

Kósa László: Nagykunság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Nagykunság: a Tisza középső folyása és a Hortobágy melléke között elhelyezkedő tájegység. Nevét a területen a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság után szervezett „Jászkun Hármas Kerület”-ről kapta. Eredeti kun népessége a 16. század elejére életmódot változtatott és megmagyarosodott, majd délmagyarországi menekültekkel keveredve, és a 17. sz. második felében a török elől ideiglenesen északra húzódva etnikailag teljesen átrétegződött. Az 1702. évi elzálogosítás megzavarta a terület rekonstrukcióját, de a megváltás (jászkun redemptio, 1745) után meggyorsult a mezővárosi fejlődés. A török háborúban elnéptelenedett környező falvak vízjárásos, mocsaras pusztáiból nagyranőtt határokon nagyarányú extenzív állattartás fejlődött ki. A 19. sz. elején, a református vallást követő Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve, és a római katolikus jászokból telepített Kunszentmárton alkották a ~ helységeit. Az 1876-ban történt területrendezés után a köztudatban az új Jásznagykun-Szolnok vármegyébe került környező, hasonló kultúrájú és népességű, de eltérő történeti múltú helységekre (Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezőtúr, Dévaványa stb.) is kiterjedt a ~ fogalma. Az utolsó száz évben a Jászsággal, Hajdúsággal és a Dél-Tiszántúllal sok tekintetben rokon, fejlett paraszt-polgári kultúra jellemezte a ~-ot, mely gazdaságilag a vízrendezést és a legelőfeltöréseket követő erős tanyásodásra, a búza- és kukorica-termesztésre, valamint a lassan intenzíválódó állattartásra támaszkodott.

Martin György: Nagykunság, Jászság
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest é. n.)
Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek. A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formában. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes, kunsági formáját két bottal is járják. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk analógiáját. A moreszka-típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító művelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botoló-típust.
A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az „oláhos”-nak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan „oláh kanásztánc”-ként említették.
A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső- vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.
A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb generációknál azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, az intenzív figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugati lenthangsúlyos csárdás-stílussal is találkozunk.
A terület tánczenéje zömében újstílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunk-dallamok.