1
Filep Antal: Kunok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kunok: török nyelvű nomád nép, amely a 10. sz. végén Kínában, Peking észak-keleti előterében, majd a második évezred elején Nyugat-Szibériában tűnt fel. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott. A kun népnév török eredetű, összefügg a Kelet-Európában előforduló, de a magyar középkori latinban is használatos kumán-cumanus szóval. Mindkét forma a qu „sárga”, „szőke”, „fakó” jelentésű török melléknév származéka, ami a ~ jellemző antropológiai sajátosságaira utalhatott. A ~ egyik ágának sári, szári csoportneve is a „fakó”, „szőke” fogalom szinonímája volt. A ~ e jellegzetessége adott egyéb nyelvekben is alapot a megnevezésükre. Mivel a kipcsak törzsszövetség tagjai voltak, gyakran kipcsákoknak is nevezték őket. A ~ nyugati irányú előnyomulása Délkelet-Európában kiváltó oka volt a 11. sz. derekán a besenyők támadásainak. Maguk a ~ 1054-től kerültek közvetlenül szembe európai népekkel, ekkor vívták első harcaikat a Volga mentén az orosz hadakkal. 1070-re az egész sztyepp az Al-Duna vidékéig hatalmuk alá került. A 13. sz. elején Európára törő mongolok nyomása alá kerültek, és az 1223-ban vívott Kalkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországi török népekbe, és az Al-Duna mentén kialakuló románságba. Népes csoportjuk vonult a Krím-félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték, jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnét a Kárpát-medencébe települt. Magyarországi szórványos töredékeik megjelenésével már a 11. sz. végétől lehet számolni. Kis csoportokban történő betelepülésük a 12. sz.-ban különösen II. István király uralkodásának korában folyt. Valószínű, hogy az ekkor beköltözött csoportnak az emlékét őrzi a palóc csoportnév is, ami a ~-at jelölő keleti szláv polovec megfelelőjéből fejlődött nyelvünkben. (vö. palócok). A korai kun töredékeink nyelvi beolvadása a 13. sz. végéig befejeződhetett, így sorsuk alakulásáról nincsenek közvetlen adataink. A Moldvában élő csoport a mongol hadjáratok elől 1239-ben a magyar királytól kért engedély alapján az Alföldre települt jász töredékekkel együtt. (Vö. jászok). A pogány, nomád állattartó népesség és a magyar feudális társadalom között támadt súrlódások miatt ugyan egy időre az Al-Duna vidékére vonultak ki, azonban IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta a ~-at. A társadalmi fejlődés fáziskülönbsége miatt továbbra is sok feszültség terhelte a két nép viszonyát. Végül 1279-ben a király egyezményt kötött a ~ vezetőivel. Eszerint a ~ a Temes, Maros és a Körös folyók, valamint a Duna-Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületet, amelyet törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. E szálláskörzet határai időközben zsugorodtak, de 1876-ig nagyjában megőrződtek a Jász-Kunság területében. A 14. sz. folyamán kibontakozott a ~ feudalizációja. A szállásterületek nemzetségi előkelőiből kiemelkedett vezető réteg a nemzetségi földtulajdont magán földbirtokká igyekezett átalakítani. Miután a ~ közrendű elemei elsajátították a fejlettebb földművelő gazdálkodást, a 15. sz.-ra az egykorú átlagos népi kultúra hordozóivá váltak. A korábbi személyes katonáskodási kötelezettségük megszűnt. A kun nép társadalmi, gazdasági, kulturális integrálódása a 16. sz. elejére befejeződött, azonban igazgatási autonómiájukat a teljessé váló feudalizáció nem zavarta meg, továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. Autonómiájukat megerősítette az is, hogy a 16. sz. végén a kun székeket a jász székkel együtt kerületként összevonták. 1473-ból ismert utolsó beköltöző csoportjuk, akiket állítólag Mátyás király hívott be, és telepített le Buda környékén és a Csepel-szigeten. A magyarországi kunok nyelvi beolvadását a törökkori pusztítások és a következtében kialakult migráció nagymértékben siettette. Kétségtelen, hogy a reformáció kibontakozását még megérték kun nyelvű csoportok, mivel a fennmaradt kun nyelvű Miatyánk szövegek protestáns változatúak, és a korabeli források Buda eleste utánról „törökül” is értő falvakat említenek a főváros környékéről. A hódoltság alatt a kun közösségek jelentékeny része elpusztult, a Kis- és a Nagykunság területén azonban számos kontinuus község fennmaradt. A beköltözöttek nagy aránya miatt a berendezkedő Habsburg kormányzat és a kincstár megszűntnek vette az egykori szabadalmakat, és 1702-ben a Német Lovagrendnek eladták az egész Jászkun Kerületet. A szabadparaszti állapotán féltékenyen őrködő lakosság kiváltságos helyzete visszaállítására mozgalmat indított, ami 1745-ben eredményhez vezetett. Az ún. jászkun redemptio keretében megváltották magukat. A további nagyarányú beköltözések miatt a lakosság redemptióban részt vett rétege a 18. sz. derekától mesterségesen ápolta a középkori hagyományokat, a származás és a folytonosság tudatát. Ebben a helyi értelmiségnek és az iskoláknak komoly szerep jutott: pl. kötelezően tanították a kun Miatyánk szövegét, ami folklorizálódva a 20. sz.-ig fennmaradt számos változatban, nemegyszer köszöntőként. A ~ magasabb szintű kultúráját jelzi, hogy az írás nem volt ismeretlen számukra európai megjelenésük előtt. A Krím félszigetre húzódott csoportjuk műveltségi szintjét a 14. sz.-ból fennmaradt nyelvemlékeik bizonyítják. A ~ körében még Magyarországra való költözésük előtt, Moldvában megindult a keresztény térítés a magyar római katolikus egyház szervezésében. A hazánkba települt ~ emlékét ma már egyes, a kunsági területeken előfordult néprajzi, népnyelvi jelenségen kívül csak néhány, a köznyelvbe is átkerült szó őrizte meg, mint pl. a kalauz, kalóz, komondor. A ~ nyelvi, művelődési hatásának felmérését nehézzé teszi, hogy a besenyő nép nyelve is hasonló típusú volt, így a pontosabb elkülönítésre forrás alig van. 18-20. sz.-i paraszti kultúrájuk a fejlett alföldi mezővárosi műveltséget reprezentálja.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kunok: török nyelvű nomád nép, amely a 10. sz. végén Kínában, Peking észak-keleti előterében, majd a második évezred elején Nyugat-Szibériában tűnt fel. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott. A kun népnév török eredetű, összefügg a Kelet-Európában előforduló, de a magyar középkori latinban is használatos kumán-cumanus szóval. Mindkét forma a qu „sárga”, „szőke”, „fakó” jelentésű török melléknév származéka, ami a ~ jellemző antropológiai sajátosságaira utalhatott. A ~ egyik ágának sári, szári csoportneve is a „fakó”, „szőke” fogalom szinonímája volt. A ~ e jellegzetessége adott egyéb nyelvekben is alapot a megnevezésükre. Mivel a kipcsak törzsszövetség tagjai voltak, gyakran kipcsákoknak is nevezték őket. A ~ nyugati irányú előnyomulása Délkelet-Európában kiváltó oka volt a 11. sz. derekán a besenyők támadásainak. Maguk a ~ 1054-től kerültek közvetlenül szembe európai népekkel, ekkor vívták első harcaikat a Volga mentén az orosz hadakkal. 1070-re az egész sztyepp az Al-Duna vidékéig hatalmuk alá került. A 13. sz. elején Európára törő mongolok nyomása alá kerültek, és az 1223-ban vívott Kalkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországi török népekbe, és az Al-Duna mentén kialakuló románságba. Népes csoportjuk vonult a Krím-félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték, jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnét a Kárpát-medencébe települt. Magyarországi szórványos töredékeik megjelenésével már a 11. sz. végétől lehet számolni. Kis csoportokban történő betelepülésük a 12. sz.-ban különösen II. István király uralkodásának korában folyt. Valószínű, hogy az ekkor beköltözött csoportnak az emlékét őrzi a palóc csoportnév is, ami a ~-at jelölő keleti szláv polovec megfelelőjéből fejlődött nyelvünkben. (vö. palócok). A korai kun töredékeink nyelvi beolvadása a 13. sz. végéig befejeződhetett, így sorsuk alakulásáról nincsenek közvetlen adataink. A Moldvában élő csoport a mongol hadjáratok elől 1239-ben a magyar királytól kért engedély alapján az Alföldre települt jász töredékekkel együtt. (Vö. jászok). A pogány, nomád állattartó népesség és a magyar feudális társadalom között támadt súrlódások miatt ugyan egy időre az Al-Duna vidékére vonultak ki, azonban IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta a ~-at. A társadalmi fejlődés fáziskülönbsége miatt továbbra is sok feszültség terhelte a két nép viszonyát. Végül 1279-ben a király egyezményt kötött a ~ vezetőivel. Eszerint a ~ a Temes, Maros és a Körös folyók, valamint a Duna-Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületet, amelyet törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. E szálláskörzet határai időközben zsugorodtak, de 1876-ig nagyjában megőrződtek a Jász-Kunság területében. A 14. sz. folyamán kibontakozott a ~ feudalizációja. A szállásterületek nemzetségi előkelőiből kiemelkedett vezető réteg a nemzetségi földtulajdont magán földbirtokká igyekezett átalakítani. Miután a ~ közrendű elemei elsajátították a fejlettebb földművelő gazdálkodást, a 15. sz.-ra az egykorú átlagos népi kultúra hordozóivá váltak. A korábbi személyes katonáskodási kötelezettségük megszűnt. A kun nép társadalmi, gazdasági, kulturális integrálódása a 16. sz. elejére befejeződött, azonban igazgatási autonómiájukat a teljessé váló feudalizáció nem zavarta meg, továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. Autonómiájukat megerősítette az is, hogy a 16. sz. végén a kun székeket a jász székkel együtt kerületként összevonták. 1473-ból ismert utolsó beköltöző csoportjuk, akiket állítólag Mátyás király hívott be, és telepített le Buda környékén és a Csepel-szigeten. A magyarországi kunok nyelvi beolvadását a törökkori pusztítások és a következtében kialakult migráció nagymértékben siettette. Kétségtelen, hogy a reformáció kibontakozását még megérték kun nyelvű csoportok, mivel a fennmaradt kun nyelvű Miatyánk szövegek protestáns változatúak, és a korabeli források Buda eleste utánról „törökül” is értő falvakat említenek a főváros környékéről. A hódoltság alatt a kun közösségek jelentékeny része elpusztult, a Kis- és a Nagykunság területén azonban számos kontinuus község fennmaradt. A beköltözöttek nagy aránya miatt a berendezkedő Habsburg kormányzat és a kincstár megszűntnek vette az egykori szabadalmakat, és 1702-ben a Német Lovagrendnek eladták az egész Jászkun Kerületet. A szabadparaszti állapotán féltékenyen őrködő lakosság kiváltságos helyzete visszaállítására mozgalmat indított, ami 1745-ben eredményhez vezetett. Az ún. jászkun redemptio keretében megváltották magukat. A további nagyarányú beköltözések miatt a lakosság redemptióban részt vett rétege a 18. sz. derekától mesterségesen ápolta a középkori hagyományokat, a származás és a folytonosság tudatát. Ebben a helyi értelmiségnek és az iskoláknak komoly szerep jutott: pl. kötelezően tanították a kun Miatyánk szövegét, ami folklorizálódva a 20. sz.-ig fennmaradt számos változatban, nemegyszer köszöntőként. A ~ magasabb szintű kultúráját jelzi, hogy az írás nem volt ismeretlen számukra európai megjelenésük előtt. A Krím félszigetre húzódott csoportjuk műveltségi szintjét a 14. sz.-ból fennmaradt nyelvemlékeik bizonyítják. A ~ körében még Magyarországra való költözésük előtt, Moldvában megindult a keresztény térítés a magyar római katolikus egyház szervezésében. A hazánkba települt ~ emlékét ma már egyes, a kunsági területeken előfordult néprajzi, népnyelvi jelenségen kívül csak néhány, a köznyelvbe is átkerült szó őrizte meg, mint pl. a kalauz, kalóz, komondor. A ~ nyelvi, művelődési hatásának felmérését nehézzé teszi, hogy a besenyő nép nyelve is hasonló típusú volt, így a pontosabb elkülönítésre forrás alig van. 18-20. sz.-i paraszti kultúrájuk a fejlett alföldi mezővárosi műveltséget reprezentálja.
2
Andrásfalvy Bertalan: Kis- és Nagykunság
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, én.)
Mai napig ismert tájnév a Kiskunság a Duna-Tisza közében és a Nagykunság a Tiszántúlon. Az elnevezés a 13. században idetelepült és a magyarságba olvadt kun népet idézi fel. A kunok – a keletről nyugat felé ismétlődő népvándorlások utolsó hulláma, mely népével elérte a Kárpát-medencét. Belső-Ázsiában, Pekingtől északra eső térségben tűnnek fel 986 táján és néhány évtized alatt több ezer kilométeres úton robognak nyugatra. 1048-ban legyőzik a besenyőket, harcolnak az oroszokkal, és különösen Szent László király idejében többször megütköznek a magyarokkal is. 1223-ban a Kalka melletti csatában a kunok törzsszövetségét legyőzik a tatárok (mongolok), és 1238-ban királyuk, Kötöny, bebocsátást kér IV. Bélától. A magyar király örömmel fogadja a menekülő kunokat, 40 000 családot, remélve, hogy segítségére lesznek a hasonló fegyverzetű és harcmodorú tatárokkal szemben. Letelepíti őket a királyi birtokokra, a Duna-Tisza köze homokos és viszonylag gyéren lakott területére és a Maros-Körös vidékére, mert ezek adottságai voltak ahhoz a tájhoz hasonlóak, melyeken a kunok nomád állattenyésztő életformája kialakult és vándorlásuk lefolyt. A kunok itt tovább folytatott legeltető-vándorló életmódja azonban összeütközésbe került a letelepült földműves magyarokéval. Amikor a támadó tatár csapatok között kunokat is fölfedeztek (a meghódított népeket a nomád birodalmak szokása szerint előharcosként vetették a harcba), a pesti nép, árulást gyanítva megrohanta Kötönyt, és háza népével együtt meggyilkolta. A kunok rabolva, égetve ekkor kivonultak az országból dél felé, nélkülözhetetlen segítségük nélkül kellett megvívnia a királynak Batu főseregével Muhinál. A csatavesztés után a tatárok elpusztították az országot. A legtöbbet szenvedte az Alföld, ahol a nép nem tudott elrejtőzni; a népességnek alig egy negyede élte túl a tatárjárást. IV. Béla az ország újjáépítéséhez, újjászervezéséhez újra behívta a kunokat, s őket az Alföld közepén, a tatárok által legjobban elnéptelenített részen, a későbbi Nagy- és Kiskunság területén telepítette le, most már csaknem összefüggő szállásterületeken. A kunok felvették a kereszténységet, fokozatosan felhagytak vándorlásaikkal és a sátrakban való lakásukkal, de megtartották önkormányzatukat és sok régi szokásukat is. A kunok képezték a királyi sereg könnyűlovasságát, háború esetén, mint a királyi nemesek, mind kötelesek voltak hadba szállni. 1330-ig nem fizettek semmiféle adót. Később is csak a királynak, illetve a királyi váraknak adóztak, köznépük így is jóval kedvezőbb helyzetben volt, mint a magyar jobbágyok. A 15. században 600 páncélos és pajzsos vitézt küldtek a király seregébe a maguk költségén. Eredeti, osztálynélküli társadalmuk azonban a letelepedés után bomlásnak indult, kapitányaik, bíróik előjogaikat földesúri kiváltságokkal próbálták kiegészíteni, ami a közkunok ellenállásába ütközött. A vérségi, nemzetségi szervezet felbomlása után a kunok, úgy, mint a székelyek, területileg szervezték meg az önkormányzatukat a székekben. A szék-kapitányt a közkunok választották meg a melléje rendelt tizenkét esküdttel együtt. Minden kun szállásnak volt külön kapitánya. A szék-kapitány kezében volt a legmagasabb bírói és közigazgatási hatalom, a szék-kapitányok felett csak a nádor állt. A 15. században a következő székekről tudunk: Berény, a mai Jászberény, a kunokkal együtt bejött jászok központja. A Fejér megyében levő kunok a Hantos-székhez tartoztak. A későbbi Nagykunság területén volt a Szentelt-szék és Kolbáz-szék. A Kiskunság három kun székből alakult ki: Halas (ma Kiskunhalas), Mizse-szék és Kecskemét-szék. Ez utóbbi királynői mezőváros volt, de egyben a környező kun szállások központja is (Köncsög-, Lajos-, Bene-szállás stb.).
A törökök támadásai korán elérték a Kunságokat, ennek következtében mind nagyobb területük pusztult, nádasodott el. A lakosság vagy északabbra menekült, vagy befutott néhány nagyobb településbe. Igen sokan a földönfutóvá lett férfiak közül beálltak marhahajtónak, vagyis hajdúkká lettek. Az 1599-es összeírás szerint a Duna-Tisza közén már csak tíz kun település létezik kétszáz telekkel, a Nagykunságban mintegy kétszer annyi, 416 telekkel. Pedig csak azután jött a nagyobb pusztulás. A Kiskunságban az eredetileg nem kiskun Háromvárosban megmenekülteken kívül a hódoltságot csak öt mezővárossá duzzadt kun település éli túl: Halas, Kun- vagy Tatárszentmiklós, Lacháza, Szabadszállás, Fülöpszállás és Kiskunmajsa. Amikor Szinán pasa a 16. század végén a Dél-Dunántúlt rettenetesen elpusztította, innen is igen sokan menekültek északra és a Duna-Tisza közé. Az elbujdosottak egy nagy része éppen a Kiskunság településeiben kapott menedéket. 1699-es Pentz-féle összeírás szerint a baranyai jövevények Halason és Lacházán többségben voltak az őslakosokkal és a máshonnan menekültekkel szemben, és nagy számmal voltak a többi, fentebb felsorolt kiskun mezővárosokban is. A baranyaiakon kívül főként a később Viharsaroknak nevezett tájról származókat talált itt az összeírás (Hódmezővásárhely, Makó, Szentes). 1592-ben Halason latin nyelvű iskola is működött.
A Nagykunságban szinte a török uralom végéig több település lakott volt: Túrkeve, Kunhegyes, Kunmadaras, Asszonyszállás, Ködszállás, Kolbáz, Bócsa és Orgondaszentmiklós virágzó református egyházközségek voltak, végül itt is csak öt éli túl vagy elevenedik fel a török után: Karcag – az egyetlen hely, mely mindvégig lakott volt, Túrkeve, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes és a jászokból újratelepült katolikus Kunszentmárton. Az elnéptelenedésnek nemcsak a közvetlen háborús események voltak az okai, hanem az is, hogy e terület két birodalom határára esett, egyik sem ismerte el egykori kiváltságait, sőt, mindkét fél kegyetlenül adóztatta is.
A török alól való felszabaduláskor ugyan ígéretet kaptak a megmaradt kunok és jászok, hogy régi szabadságukat visszakapják, de a császár idegen származású tábornokai, Caraffa és Tabatta gróf, valamint a király magyar- és protestánsgyűlölő tanácsadója, Kollonich érsek keresztülvitték, hogy a Jászság, a Kis- és Nagykunság területét fegyver jogán az Újszerzeményi Bizottság kincstári birtoknak nyilvánítsa, lakóit pedig jobbágyoknak. 1702-ben a Jászkunságot, vagy ahogy azt attól kezdve nevezték, a Hármas Kerületet eladták a Német Lovagrendnek a nádor, a kunok alkapitánya és az országgyűlés tiltakozása ellenére. II. Rákóczi Ferenc visszaígérte szabadságukat, és a jászkunok nagy számmal álltak zászlója alá, s híven kitartottak a szatmári békéig, ami újból nagy pusztulásukkal járt, most a császári német és délvidéki rác csapatok részéről. A levert szabadságharc után indult meg a kun puszták újratelepítése, elsősorban a kevésbé elpusztult jász és közéjük települt magyar (palóc) népességgel. 1735-ben a Német Lovagrend a Pesti Rokkantak Házának adta át az egész Hármas Kerületet. Az eladásba bele nem nyugodott lakosság és az országgyűlés, legfőképpen azonban a Habsburg Birodalom megrendült katonai helyzete végül 1745-ben arra kényszerítettte Mária Teréziát, hogy beleegyezzen a Hármas Kerület visszaváltásába, a redempcióba. A jászkunok megígérték, hogy rövid idő alatt lefizetik a Hármas Kerület zálog-összegét, járulékaival együtt csaknem hatszázezer forintot, háború esetén ezer lovas katonát állítanak ki és szerelnek fel, vállalják az általános felkelést, biztosítják a nádor és közigazgatásuk tisztségviselőinek fizetését, ha ennek fejében megkapják korábbi, jobbágyterhektől mentes és „szabadságukban egyenlő” állapotukat, réven, vámon a nemesekhez hasonlóan nem fizetnek, tisztjeiket és lelkészeiket szabadon választhatják, és saját bírói jogkört, pallosjogot is kapnak. Az óriási megváltási összeget ezután arányosan elosztották azokra a régi lakosokra és jövevényekre, akik elvállalták azt. Ezek voltak a törzsökös redemptorok és neoredemptusok. Ezek lakóföldjük határából arányosan, a nevükre írt tőkeföldet kaptak és az osztatlanul hagyott legelőkön jogot meghatározott számú jószág legeltetésére. A Jászkunság területén ezzel a szabadparaszti közigazgatás, földbirtok és önkormányzat mintegy száz évvel megelőzte az országos jobbágyfelszabadítást, kedvezőbb lehetőségeket nyitva a parasztpolgári fejlődésnek. A török időkben elnéptelenedett pusztákat a településekhez csatolták, és azokon óriási méretű legeltető állattartás bontakozott ki. Kialakult a kiskunsági és nagykunsági pásztorkodás jellegzetes formája, mely számos, régies, sok esetben a kunokra is visszavezethető vonást őrzött meg. A régi kun nép emlékét elsősorban a helynevek tartották fenn, s nemcsak írásban, hanem a szájhagyományban is szinte napjainkig fennmaradtak elsősorban vallásos tárgyú kun nyelvemlékek, mint például a kun miatyánk és néhány köszöntő. Kun eredetű a fogókötél vagy pányva neve a Kiskunságban: az árkány. Lehetséges, hogy a nagy, fehér komondorkutya is a kunokkal került hazánkba. Még a 18. században is viselték ezen a területen a hegyes, magas kun süveget, mely a csúcsos bugaci pásztorkalap alakjában is felismerhető. A 18. században még a kunságiak elsősorban a legeltető állattartásból éltek. A szürke magyar marha a pusztákon minden fedél nélkül telelt, legfeljebb erdők vagy nádfal szárnyékok szélenyhelyébe hajtották be fergeteges időben. A telelő pusztákon nem kaszáltak, a fű lábon maradt meg téli legelőül. A tehenek szabad ég alatt borjaztak, és a borjakat szinte a következő ellésig szoptatták. Az ilyen ridegen felnevelt marhát lábon el lehetett hajtani a több száz kilométerre eső nyugati piacokra, Nürnbergig vagy Milánóig – különösebb súlyveszteség nélkül. Ez az állatexport már a középkor végén hatalmas lehetett, és a hódoltság első századában is még virágzott, s csak a tizenöt éves háború során bekövetkezett nagy pusztulásokkal esett végleg vissza. A 18. század folyamán újból megerősödött, de régi méreteit már nem nyerte vissza. Ebben a században ezen a területen gabona a saját szükségletre sem termett elegendő, de a század vége felé egyre több legelőt törtek fel gabonavetés alá. A homok fő terménye a rozs volt. A földművelés kiterjedése a múlt század közepére létrehozta a tanyákat is, majd megindult a futóhomok meghódítása, melyben elöl jártak a Kiskunságba betelepült szegediek és jászok. Búza csak a fekete földön termett jól, ezért a rozs mellett ínséges esztendőben nagy jelentőségű volt az árpakenyér és a köles is. Kukoricát sokáig csak a kertekben termesztettek. Mivel a silány homoklegelőket elsősorban a juhászok tudták hasznosítani és a juhtrágya a talajjavítás fontos eszköze volt, a meggazdagodott juhászokból csakhamar homoki tanyabirtokos lett.
(Megjegyzendő, számos adat bizonyítja, hogy a Kiskunság veszedelmes elhomokosodása a 18. és 19. század fordulójára esik. Ezt a homoki legelők túlzott jártatása, legeltetése – különösen a birka apró körme lazította fel az agyonlegelt és kiszáradt gyepesek felszínét – és néhány rendkívül aszályos esztendő okozta. A szél néhány év alatt felkapta és tovavitte a homokbuckákat, egyre nagyobb területet árasztva el. A futóhomok megkötése aztán már elsősorban szőlővel, gyümölcsfákkal és erdőkkel folyt.)
A Kiskunság és Nagykunság hazánk azon részéhez tartozott, melyeken először váltotta föl az aratásnál a sarlót a kasza; a levágott gabonát nem kötötték kévékbe, hanem, mint a szénát, boglyákba gyűjtötték, és szérűkön lovakkal vagy lovas kocsival nyomtatták, tipratták el. A kiszelelt vagy megrostált gabonát elvermelték. Vízimalmok híján sok szélmalom forgott itt, vagy szárazmalmokban állatok erejével forgatták a malomköveket. A középkorban is voltak szőlők a Jászkunságban, de nagy jelentőségűvé csak a homokmegkötéssel kapcsolatban lettek.
A régi kunságiak csak a múlt század végén tértek rá a vászonneműek boltból való vásárlására, de a régi ruhaformák még ezután is tovább éltek. Jellegzetes volt a férfiak bő ujjú inge, ünnepre csipkével beszegve a bőgatyához. Az ing felett kismándlit viseltek kék vagy fekete posztóból, tizennyolc-húsz ezüst pakfon vagy sárgaréz barázdázott gombbal. A korábbi szűrposztó dolmány helyett nagymándli vagy nagydóka (posztókabát) lett a téli viselet a század végére, zsinóros gombokkal, ellenzős csizmanadrággal. A pásztorok körében sokáig fennmaradt a rajthuzli, a juhásznadrág, a szegényeknél a zsákvászonból varrt kukoricanadrág. Régebben borjúbőr nadrágot is viseltek télen. A dakut vagy dakuködmönt a szűcsök készítették három-négy, másfél ujjnyi szőrű magyarjuh-bőrből. A cifradaku hímzett volt és ünnepre való, nyakbavető zsinórja segítségével panyókán is viselték. A cifrázatlan suba igen tartós volt, egy emberöltőt kiszolgált, de vigyázni kellett, nehogy a bőre megázzon. Esőben szőrével kifelé kellett viselni. A szűrök posztóját a 18. századtól Erdélyből hozták be. Az ünnepre valót errefelé is cifrára hímezték, és rátétekkel díszítették. A pásztoroké bevarrott ujjú volt. Pásztorok, tanyasiak nem lehettek el suba vagy szűr nélkül. A nők már a századfordulón átvették a polgári szabásokat, a múlt században már letették az aranyos pártát és az asszonyok a selyem főkötőket, a téli piros kordován csizmát és nyárra a fűzött bocskort.
A Jászkunságban, mint katonáskodással adózó szabadalmas helyen, igen nagy jelentősége volt a tánccal való katonatoborzásnak, a verbunknak. Utoljára 1866-ban toboroztak katonát a Kiskunságban, mégpedig huszárokat a híres Nádor-huszárezredbe. A táncnak, jó táncosoknak és muzsikának nagy becsülete maradt mindmáig. Alkalmi kisebb mulatozásokon, kocsmákban, ivókban még az első világháború előtt dudaszóra járták a táncokat, a fényesebb lakodalmakra már muzsikásokat, vonós-, vagyis cigányzenekarokat fogadtak. A lakodalmakhoz, névnapokhoz még a két világháború között is hozzátartozott az egykori körverbunk táncnak a felelevenítése. Híres verbunktáncosok voltak a kunszentmiklósi redemptus gazdák ivadékai, akiket utoljára Szappanos Lukács vezetett. 1948-ban, a szabadságharc emlékünnepén járták el utoljára, régi szokás szerint körbeállított égő gyertyák között, a középen álló táncvezető parancsszavai szerint figurázva. Dallama szinte minden kun településen más volt, legszebb verbunkdallamaink közé tartoznak („Kiskunságban verbuválnak, most viszik a katonákat…”). A Nagykunságban a túrkevei Egres Kis Lajos neve maradt fenn, mint kiváló toborzó verbunktáncosé és vőfié (vőfély), aki abból gazdagodott meg, hogy számos, táncolni vágyó fiatalt tanított, és közben keményen megdolgoztatta őket a saját gazdaságában. Itt is elsősorban a lakodalmakban elevenítették föl a régi verbunkot. A vőfi, aki csak jó táncos ember lehetett, egyedül, szólóban járta, majd egyenként, egy-egy verses rigmussal több legényt is táncba hívott. Végül tréfás esküvésre került sor, s csak ezután táncolhattak a legények a leányokkal csárdást. Ugyancsak a lakodalomhoz kapcsolódik az álarcos, hívatlan vendégek, az úgynevezett törökök vagy mókusok tánca.
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, én.)
Mai napig ismert tájnév a Kiskunság a Duna-Tisza közében és a Nagykunság a Tiszántúlon. Az elnevezés a 13. században idetelepült és a magyarságba olvadt kun népet idézi fel. A kunok – a keletről nyugat felé ismétlődő népvándorlások utolsó hulláma, mely népével elérte a Kárpát-medencét. Belső-Ázsiában, Pekingtől északra eső térségben tűnnek fel 986 táján és néhány évtized alatt több ezer kilométeres úton robognak nyugatra. 1048-ban legyőzik a besenyőket, harcolnak az oroszokkal, és különösen Szent László király idejében többször megütköznek a magyarokkal is. 1223-ban a Kalka melletti csatában a kunok törzsszövetségét legyőzik a tatárok (mongolok), és 1238-ban királyuk, Kötöny, bebocsátást kér IV. Bélától. A magyar király örömmel fogadja a menekülő kunokat, 40 000 családot, remélve, hogy segítségére lesznek a hasonló fegyverzetű és harcmodorú tatárokkal szemben. Letelepíti őket a királyi birtokokra, a Duna-Tisza köze homokos és viszonylag gyéren lakott területére és a Maros-Körös vidékére, mert ezek adottságai voltak ahhoz a tájhoz hasonlóak, melyeken a kunok nomád állattenyésztő életformája kialakult és vándorlásuk lefolyt. A kunok itt tovább folytatott legeltető-vándorló életmódja azonban összeütközésbe került a letelepült földműves magyarokéval. Amikor a támadó tatár csapatok között kunokat is fölfedeztek (a meghódított népeket a nomád birodalmak szokása szerint előharcosként vetették a harcba), a pesti nép, árulást gyanítva megrohanta Kötönyt, és háza népével együtt meggyilkolta. A kunok rabolva, égetve ekkor kivonultak az országból dél felé, nélkülözhetetlen segítségük nélkül kellett megvívnia a királynak Batu főseregével Muhinál. A csatavesztés után a tatárok elpusztították az országot. A legtöbbet szenvedte az Alföld, ahol a nép nem tudott elrejtőzni; a népességnek alig egy negyede élte túl a tatárjárást. IV. Béla az ország újjáépítéséhez, újjászervezéséhez újra behívta a kunokat, s őket az Alföld közepén, a tatárok által legjobban elnéptelenített részen, a későbbi Nagy- és Kiskunság területén telepítette le, most már csaknem összefüggő szállásterületeken. A kunok felvették a kereszténységet, fokozatosan felhagytak vándorlásaikkal és a sátrakban való lakásukkal, de megtartották önkormányzatukat és sok régi szokásukat is. A kunok képezték a királyi sereg könnyűlovasságát, háború esetén, mint a királyi nemesek, mind kötelesek voltak hadba szállni. 1330-ig nem fizettek semmiféle adót. Később is csak a királynak, illetve a királyi váraknak adóztak, köznépük így is jóval kedvezőbb helyzetben volt, mint a magyar jobbágyok. A 15. században 600 páncélos és pajzsos vitézt küldtek a király seregébe a maguk költségén. Eredeti, osztálynélküli társadalmuk azonban a letelepedés után bomlásnak indult, kapitányaik, bíróik előjogaikat földesúri kiváltságokkal próbálták kiegészíteni, ami a közkunok ellenállásába ütközött. A vérségi, nemzetségi szervezet felbomlása után a kunok, úgy, mint a székelyek, területileg szervezték meg az önkormányzatukat a székekben. A szék-kapitányt a közkunok választották meg a melléje rendelt tizenkét esküdttel együtt. Minden kun szállásnak volt külön kapitánya. A szék-kapitány kezében volt a legmagasabb bírói és közigazgatási hatalom, a szék-kapitányok felett csak a nádor állt. A 15. században a következő székekről tudunk: Berény, a mai Jászberény, a kunokkal együtt bejött jászok központja. A Fejér megyében levő kunok a Hantos-székhez tartoztak. A későbbi Nagykunság területén volt a Szentelt-szék és Kolbáz-szék. A Kiskunság három kun székből alakult ki: Halas (ma Kiskunhalas), Mizse-szék és Kecskemét-szék. Ez utóbbi királynői mezőváros volt, de egyben a környező kun szállások központja is (Köncsög-, Lajos-, Bene-szállás stb.).
A törökök támadásai korán elérték a Kunságokat, ennek következtében mind nagyobb területük pusztult, nádasodott el. A lakosság vagy északabbra menekült, vagy befutott néhány nagyobb településbe. Igen sokan a földönfutóvá lett férfiak közül beálltak marhahajtónak, vagyis hajdúkká lettek. Az 1599-es összeírás szerint a Duna-Tisza közén már csak tíz kun település létezik kétszáz telekkel, a Nagykunságban mintegy kétszer annyi, 416 telekkel. Pedig csak azután jött a nagyobb pusztulás. A Kiskunságban az eredetileg nem kiskun Háromvárosban megmenekülteken kívül a hódoltságot csak öt mezővárossá duzzadt kun település éli túl: Halas, Kun- vagy Tatárszentmiklós, Lacháza, Szabadszállás, Fülöpszállás és Kiskunmajsa. Amikor Szinán pasa a 16. század végén a Dél-Dunántúlt rettenetesen elpusztította, innen is igen sokan menekültek északra és a Duna-Tisza közé. Az elbujdosottak egy nagy része éppen a Kiskunság településeiben kapott menedéket. 1699-es Pentz-féle összeírás szerint a baranyai jövevények Halason és Lacházán többségben voltak az őslakosokkal és a máshonnan menekültekkel szemben, és nagy számmal voltak a többi, fentebb felsorolt kiskun mezővárosokban is. A baranyaiakon kívül főként a később Viharsaroknak nevezett tájról származókat talált itt az összeírás (Hódmezővásárhely, Makó, Szentes). 1592-ben Halason latin nyelvű iskola is működött.
A Nagykunságban szinte a török uralom végéig több település lakott volt: Túrkeve, Kunhegyes, Kunmadaras, Asszonyszállás, Ködszállás, Kolbáz, Bócsa és Orgondaszentmiklós virágzó református egyházközségek voltak, végül itt is csak öt éli túl vagy elevenedik fel a török után: Karcag – az egyetlen hely, mely mindvégig lakott volt, Túrkeve, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes és a jászokból újratelepült katolikus Kunszentmárton. Az elnéptelenedésnek nemcsak a közvetlen háborús események voltak az okai, hanem az is, hogy e terület két birodalom határára esett, egyik sem ismerte el egykori kiváltságait, sőt, mindkét fél kegyetlenül adóztatta is.
A török alól való felszabaduláskor ugyan ígéretet kaptak a megmaradt kunok és jászok, hogy régi szabadságukat visszakapják, de a császár idegen származású tábornokai, Caraffa és Tabatta gróf, valamint a király magyar- és protestánsgyűlölő tanácsadója, Kollonich érsek keresztülvitték, hogy a Jászság, a Kis- és Nagykunság területét fegyver jogán az Újszerzeményi Bizottság kincstári birtoknak nyilvánítsa, lakóit pedig jobbágyoknak. 1702-ben a Jászkunságot, vagy ahogy azt attól kezdve nevezték, a Hármas Kerületet eladták a Német Lovagrendnek a nádor, a kunok alkapitánya és az országgyűlés tiltakozása ellenére. II. Rákóczi Ferenc visszaígérte szabadságukat, és a jászkunok nagy számmal álltak zászlója alá, s híven kitartottak a szatmári békéig, ami újból nagy pusztulásukkal járt, most a császári német és délvidéki rác csapatok részéről. A levert szabadságharc után indult meg a kun puszták újratelepítése, elsősorban a kevésbé elpusztult jász és közéjük települt magyar (palóc) népességgel. 1735-ben a Német Lovagrend a Pesti Rokkantak Házának adta át az egész Hármas Kerületet. Az eladásba bele nem nyugodott lakosság és az országgyűlés, legfőképpen azonban a Habsburg Birodalom megrendült katonai helyzete végül 1745-ben arra kényszerítettte Mária Teréziát, hogy beleegyezzen a Hármas Kerület visszaváltásába, a redempcióba. A jászkunok megígérték, hogy rövid idő alatt lefizetik a Hármas Kerület zálog-összegét, járulékaival együtt csaknem hatszázezer forintot, háború esetén ezer lovas katonát állítanak ki és szerelnek fel, vállalják az általános felkelést, biztosítják a nádor és közigazgatásuk tisztségviselőinek fizetését, ha ennek fejében megkapják korábbi, jobbágyterhektől mentes és „szabadságukban egyenlő” állapotukat, réven, vámon a nemesekhez hasonlóan nem fizetnek, tisztjeiket és lelkészeiket szabadon választhatják, és saját bírói jogkört, pallosjogot is kapnak. Az óriási megváltási összeget ezután arányosan elosztották azokra a régi lakosokra és jövevényekre, akik elvállalták azt. Ezek voltak a törzsökös redemptorok és neoredemptusok. Ezek lakóföldjük határából arányosan, a nevükre írt tőkeföldet kaptak és az osztatlanul hagyott legelőkön jogot meghatározott számú jószág legeltetésére. A Jászkunság területén ezzel a szabadparaszti közigazgatás, földbirtok és önkormányzat mintegy száz évvel megelőzte az országos jobbágyfelszabadítást, kedvezőbb lehetőségeket nyitva a parasztpolgári fejlődésnek. A török időkben elnéptelenedett pusztákat a településekhez csatolták, és azokon óriási méretű legeltető állattartás bontakozott ki. Kialakult a kiskunsági és nagykunsági pásztorkodás jellegzetes formája, mely számos, régies, sok esetben a kunokra is visszavezethető vonást őrzött meg. A régi kun nép emlékét elsősorban a helynevek tartották fenn, s nemcsak írásban, hanem a szájhagyományban is szinte napjainkig fennmaradtak elsősorban vallásos tárgyú kun nyelvemlékek, mint például a kun miatyánk és néhány köszöntő. Kun eredetű a fogókötél vagy pányva neve a Kiskunságban: az árkány. Lehetséges, hogy a nagy, fehér komondorkutya is a kunokkal került hazánkba. Még a 18. században is viselték ezen a területen a hegyes, magas kun süveget, mely a csúcsos bugaci pásztorkalap alakjában is felismerhető. A 18. században még a kunságiak elsősorban a legeltető állattartásból éltek. A szürke magyar marha a pusztákon minden fedél nélkül telelt, legfeljebb erdők vagy nádfal szárnyékok szélenyhelyébe hajtották be fergeteges időben. A telelő pusztákon nem kaszáltak, a fű lábon maradt meg téli legelőül. A tehenek szabad ég alatt borjaztak, és a borjakat szinte a következő ellésig szoptatták. Az ilyen ridegen felnevelt marhát lábon el lehetett hajtani a több száz kilométerre eső nyugati piacokra, Nürnbergig vagy Milánóig – különösebb súlyveszteség nélkül. Ez az állatexport már a középkor végén hatalmas lehetett, és a hódoltság első századában is még virágzott, s csak a tizenöt éves háború során bekövetkezett nagy pusztulásokkal esett végleg vissza. A 18. század folyamán újból megerősödött, de régi méreteit már nem nyerte vissza. Ebben a században ezen a területen gabona a saját szükségletre sem termett elegendő, de a század vége felé egyre több legelőt törtek fel gabonavetés alá. A homok fő terménye a rozs volt. A földművelés kiterjedése a múlt század közepére létrehozta a tanyákat is, majd megindult a futóhomok meghódítása, melyben elöl jártak a Kiskunságba betelepült szegediek és jászok. Búza csak a fekete földön termett jól, ezért a rozs mellett ínséges esztendőben nagy jelentőségű volt az árpakenyér és a köles is. Kukoricát sokáig csak a kertekben termesztettek. Mivel a silány homoklegelőket elsősorban a juhászok tudták hasznosítani és a juhtrágya a talajjavítás fontos eszköze volt, a meggazdagodott juhászokból csakhamar homoki tanyabirtokos lett.
(Megjegyzendő, számos adat bizonyítja, hogy a Kiskunság veszedelmes elhomokosodása a 18. és 19. század fordulójára esik. Ezt a homoki legelők túlzott jártatása, legeltetése – különösen a birka apró körme lazította fel az agyonlegelt és kiszáradt gyepesek felszínét – és néhány rendkívül aszályos esztendő okozta. A szél néhány év alatt felkapta és tovavitte a homokbuckákat, egyre nagyobb területet árasztva el. A futóhomok megkötése aztán már elsősorban szőlővel, gyümölcsfákkal és erdőkkel folyt.)
A Kiskunság és Nagykunság hazánk azon részéhez tartozott, melyeken először váltotta föl az aratásnál a sarlót a kasza; a levágott gabonát nem kötötték kévékbe, hanem, mint a szénát, boglyákba gyűjtötték, és szérűkön lovakkal vagy lovas kocsival nyomtatták, tipratták el. A kiszelelt vagy megrostált gabonát elvermelték. Vízimalmok híján sok szélmalom forgott itt, vagy szárazmalmokban állatok erejével forgatták a malomköveket. A középkorban is voltak szőlők a Jászkunságban, de nagy jelentőségűvé csak a homokmegkötéssel kapcsolatban lettek.
A régi kunságiak csak a múlt század végén tértek rá a vászonneműek boltból való vásárlására, de a régi ruhaformák még ezután is tovább éltek. Jellegzetes volt a férfiak bő ujjú inge, ünnepre csipkével beszegve a bőgatyához. Az ing felett kismándlit viseltek kék vagy fekete posztóból, tizennyolc-húsz ezüst pakfon vagy sárgaréz barázdázott gombbal. A korábbi szűrposztó dolmány helyett nagymándli vagy nagydóka (posztókabát) lett a téli viselet a század végére, zsinóros gombokkal, ellenzős csizmanadrággal. A pásztorok körében sokáig fennmaradt a rajthuzli, a juhásznadrág, a szegényeknél a zsákvászonból varrt kukoricanadrág. Régebben borjúbőr nadrágot is viseltek télen. A dakut vagy dakuködmönt a szűcsök készítették három-négy, másfél ujjnyi szőrű magyarjuh-bőrből. A cifradaku hímzett volt és ünnepre való, nyakbavető zsinórja segítségével panyókán is viselték. A cifrázatlan suba igen tartós volt, egy emberöltőt kiszolgált, de vigyázni kellett, nehogy a bőre megázzon. Esőben szőrével kifelé kellett viselni. A szűrök posztóját a 18. századtól Erdélyből hozták be. Az ünnepre valót errefelé is cifrára hímezték, és rátétekkel díszítették. A pásztoroké bevarrott ujjú volt. Pásztorok, tanyasiak nem lehettek el suba vagy szűr nélkül. A nők már a századfordulón átvették a polgári szabásokat, a múlt században már letették az aranyos pártát és az asszonyok a selyem főkötőket, a téli piros kordován csizmát és nyárra a fűzött bocskort.
A Jászkunságban, mint katonáskodással adózó szabadalmas helyen, igen nagy jelentősége volt a tánccal való katonatoborzásnak, a verbunknak. Utoljára 1866-ban toboroztak katonát a Kiskunságban, mégpedig huszárokat a híres Nádor-huszárezredbe. A táncnak, jó táncosoknak és muzsikának nagy becsülete maradt mindmáig. Alkalmi kisebb mulatozásokon, kocsmákban, ivókban még az első világháború előtt dudaszóra járták a táncokat, a fényesebb lakodalmakra már muzsikásokat, vonós-, vagyis cigányzenekarokat fogadtak. A lakodalmakhoz, névnapokhoz még a két világháború között is hozzátartozott az egykori körverbunk táncnak a felelevenítése. Híres verbunktáncosok voltak a kunszentmiklósi redemptus gazdák ivadékai, akiket utoljára Szappanos Lukács vezetett. 1948-ban, a szabadságharc emlékünnepén járták el utoljára, régi szokás szerint körbeállított égő gyertyák között, a középen álló táncvezető parancsszavai szerint figurázva. Dallama szinte minden kun településen más volt, legszebb verbunkdallamaink közé tartoznak („Kiskunságban verbuválnak, most viszik a katonákat…”). A Nagykunságban a túrkevei Egres Kis Lajos neve maradt fenn, mint kiváló toborzó verbunktáncosé és vőfié (vőfély), aki abból gazdagodott meg, hogy számos, táncolni vágyó fiatalt tanított, és közben keményen megdolgoztatta őket a saját gazdaságában. Itt is elsősorban a lakodalmakban elevenítették föl a régi verbunkot. A vőfi, aki csak jó táncos ember lehetett, egyedül, szólóban járta, majd egyenként, egy-egy verses rigmussal több legényt is táncba hívott. Végül tréfás esküvésre került sor, s csak ezután táncolhattak a legények a leányokkal csárdást. Ugyancsak a lakodalomhoz kapcsolódik az álarcos, hívatlan vendégek, az úgynevezett törökök vagy mókusok tánca.
3
Martin György:Nagykunság, Jászság
Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek. A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formákban. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes, kunsági formáját két bottal is járták. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, s Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk párhuzamát. A moreszka típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító müvelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botolótípust.A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az oláhosnak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan oláh kanásztáncként említették.A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.{6-428.} A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb nemzedékeknél azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, a gyakori figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugaton jellemző, lenthangsúlyos csárdással is találkozunk.A terület tánczenéje zömében új stílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunkdallamok.
Martin György: Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék
A megjelölt területet a hiányos gyűjtések miatt csak néhány jellegzetesebb folt alapján tudjuk áttekinteni.
A vidék tánckultúrájának leghívebb őrzői a Solt-vidéki szlovák falvak (Sári, Ecser, Maglód). A környező magyarság új stílusú kultúráját őrizték meg és virágoztatták ki a Kalocsa-vidékihez hasonló életerővel.A régi stílusnak itt még kevesebb nyoma van, mint a Kalocsa-vidéken. A késői szlovák telepesek számára a döntő hatást a 19. század folyamán kialakuló új magyar táncstílusba való bekapcsolódás jelentette.A valószínűleg délről északra ható marsdivat a Kalocsa-vidék közvetítésével éri e tájat. A lakodalomban a legöregebbek még a mulatsági funkciójú páros változatokat is járják. Sáriban a táncmulatságok kedvelt páros és csoportos körtánca a tusoló. Üveg körül járt változata is előfordul. A tánc fő életformája ma már csak a menettáncként való alkalmazása. A fiatalok lábán durva ugrálássá fajul, csak az idősebb nemzedékek tánca emlékeztet a kalocsai marsra. A mars elmaradhatatlan kísérőzenéje itt a rézduda, azaz rezesbanda. A lakodalmi mars a hajnali tobzódás egyik fő formája. A táncolni már kevéssé tudó, de mulatni vágyó fiatalok a borgőzös hangulatban fantasztikus produkciókra képesek például egymás nyakába ülve spárgába ereszkednek. A leányok körben járt tusolója viszont igen finom és virtuóz, hatását a fehér bőszoknyás viselet fokozza.A kunszentmiklósi törökös tánc a lakodalmi hívatlanok alakoskodó, álarcos tánca. Felépítése és formakincse a régi stílusú ugrós egyik sajátos formájává avatja.Az „ugrós” stilizált változata az ún. kun legényes, mely a kondástánc csizmaösszerugós {6-412.} mozzanatát kiemelve hozott létre egy kötött, megmerevített, színpadi felújításnak számítható táncot (Gyöngyösbokréta, Pauliny Béla).A karikázó helyett itt inkább a körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő.A csárdást az egylépéses buktatás, a páros forgás, valamint a lippentős (a szlovákoknál csupkálás), a párelengedés és a lenthangsúly jellemzi. A Solt-vidéki szlovákok gazdagabb formában járják, mint a kiskunsági magyarok. A lassú itt is csak az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a páros forgás változataira szorítkozik.A Solt-vidéki szóló verbunkok (Ecser, Maglód) viszonylag gazdag példányai a nyugati dialektus kötetlen verbunkjainak. Mintegy hidat képeznek a sárközi és Galga-vidéki verbunkváltozatok között. Ecseren Huszárverbunk néven alkalmazták tánckezdésként a már említett Selyemcsárdás- vagy Huszárverbunk-dallamot. Maglódon cifruálásnak vagy cifruválásnak nevezik a párostánc-kezdő figurázást.A verbunk sokat emlegetett, a harmincas években felelevenített változatai a kunszentmiklósi és halasi verbunkok. A kötött, szabályos forma e vidéken egyedülálló. A kapcsolódó dallamok egyedisége és a történeti verbunkleírásokra feltűnően hasonlító táncszerkezet, a műköltői stílust éreztető verbunkos szöveg, valamint a halasi verbunkos esetében a táncmesteri beavatkozás világosan utal e verbunkváltozatok keletkezésére.Az előforduló táncok közül megemlítjük a társasjátékszerű kunszentmiklósi süveges, valamint a kötött seprű- és sapkás táncot, továbbá a dramatikus-pantomimikus Oláh leány táncát, mely a Dunántúltól Erdélyig több helyütt szórványosan előfordul.
4
P. Vas János: Kunok, Kunság (Nagykunság, Kiskunság)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Az alföldi Kunság két részre oszlik: a Kiskunságra és a Nagykunságra.
A Kiskunság Pest és Szeged között terül el a Duna-Tisza közén. Eredeti, kun származású lakossága a történelem folyamán máshonnan betelepülőkkel egészült ki, így a 16. század óta református kiskunok között katolikusok is laknak. A Kiskunság táji központjai a református Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a katolikus telepesek által megszállt Kiskunfélegyháza. A tősgyökeres reformátusok „öző” dialektust beszélnek, a katolikusok földrajzi eredetüknek megfelelően palócos nyelvűek.
A Nagykunság a Tiszántúlon fekszik. Települései a 19. század elején a református Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a katolikus jászokkal betelepült Kunszentmárton voltak. Jász-Nagykun-Szolnok megye 1876-os létrehozásával a Nagykunság fogalma a kiváltságos mezővárosok polgárain túl kiterjedt a környező vidékre is.
A kun nép a 10. század végén Észak-Kínában tűnt fel az írott történelemben. Nyelvük a köz-török nyelvek csoportjába tartozott. Történelmük során különböző törzsszövetségekbe szerveződtek. A 11. században uralmuk alá hajtották az egész kelet-európai sztyeppét az Uraltól az Al-Dunáig. Egyes csoportjaik neve „kipcsák” volt, a nyugati krónikák kumánoknak, latinul cumanus-oknak hívták őket, az orosz forrásokban polovec a nevük. Területük neve Cumania, magyarul Kunország volt. 1223-ban a Kalka folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedtek a mongoloktól, birodalmuk széthullott. A mai Moldva területén lakó csoportjuk Kötöny kán vezetésével IV. Bélától kért menedéket, aki királyi birtokokon telepítette le őket. Számított könnyűlovas haderejükre a mongolokkal szemben, de a központi hatalom támaszaiként is felhasználni remélte őket belső harcaiban a magyar főurak egyre nagyobb hatalmának ellensúlyozására. A letelepült, földműves magyarok, a hatalmukat féltő nagyurak és az egyház egyaránt rossz szemmel néztek a pogány hitű, nomád hagyományok szerint élő jövevényekre. Az ellentétek odáig fajultak, hogy a tömeg Pesten meglincselte Kötöny kánt és háznépét. A kunok ezután pusztítva, dúlva kivonultak az országból a Balkánra.
A tatárjárás után, 1243-ban a király visszahívta őket és az immár lakatlan alföldi és mezőföldi területeken adott nekik szállást. 1279-ben egyezményt kötött a hét kun nemzetség főivel. Eszerint, mint a „király népei”, jobbágyi adót nem fizettek, földesúri, vármegyei uralom alá nem tartoztak, viszont a király felhívására kötelesek voltak személyenként, „fejenként” hadba vonulni. Peres ügyeikben a nemzetségfők, később választott bíráik jártak el. Fellebbviteli fórumuk a nádor volt, de csak akkor avatkozhatott közbe, ha a kunoknak valamilyen külső féllel támadt nézeteltérésük.
Autonóm területük közigazgatási egysége a szék volt. A szék a történelmi Magyarországon a kiváltságos rendi jogállással, ún. kollektív nemességgel rendelkező népcsoportoknak a nemesi vármegyétől, földesúri hatalomtól független önigazgatási, bíráskodási szervezete volt. A szék kifejezés a törvényszék, bírói szék nevéből adódik (latinul: sedes). A szék elöljárója eredetileg a vérségi alapon szerveződő nemzetségfő volt. A nemzetségi társadalom felbomlása után a szék kapitányát a közkunok választották tizenkét esküdttel. A 14-15. században egy jász és hat kun székről tudunk. A Nagykunságból Szentelt-szék, Kolbáz-szék, a Kiskunságból Halas-szék, Mizse-szék és Kecskemét-szék nevét ismerjük. Berény-szék minden bizonnyal a jászok területe volt. A 16. század végétől fokozatosan kialakult a székeket összefogó magasabb közigazgatási egység, a Jászkun Hármas Kerület.
A török hódítás, a hadjárások hatalmas pusztítást okoztak a Kunságban. Az 1599-es török adóösszeírás a Kiskunságban mindössze tíz, a Nagykunságban csak húsz lakott helységet említ. A török kiűzése után a bécsi udvar nem ismerte el a megmaradt lakosság történelmi jogait, „fegyver jogán szerzett” hadizsákmányként kezelte a Kunság területét és 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek. II. Rákóczi Ferenc megígérte régi jogaik visszaállítását, ezért a kunok testületileg támogatták a szabadságharcot. Megtorlásul labanc és császárpárti szerb csapatok pusztították az amúgy is megfogyatkozott lakosságot.
A kuruc szabadságharc vége, a szatmári béke (1711) után a kunok jogi úton kísérelték meg szabadságuk visszaszerzését. A hosszú pereskedés végül 1745-ben járt sikerrel. Mária Terézia hozzájárult, hogy a kunok (és a jászok) megváltsák magukat. Ezt nevezték jászkun redempciónak (latin: redemptio). Régi földjeik és kiváltságaik visszaszerzése fejében hatszázezer forintot kellett fizetniük. Vállalták a nádor és saját közigazgatásuk finanszírozását, valamint ezer lovas katona kiállítását háború idején. Az egyes redemptusok (a megváltakozás résztvevői) anyagi hozzájárulásuk arányában részesültek a földterületből (tőkeföld) és a közlegelőkön való legeltetési jogból. Jobbágyterhektől mentesek voltak, „réven-vámon” nem fizettek. A jászkun főkapitányt leszámítva tisztségviselőiket és lelkészeiket maguk választhatták, belső ügyeikben saját választott bíráik ítélkeztek. A főkapitányt azonban, szemben a középkori szokással, ettől kezdve nem választották, hanem kijelölt királyi tisztségviselő lett. A megváltakozásban részt nem vállaló irredetemptusok köznemesi jogai a földbirtoklást leszámítva formálisan megmaradtak ugyan, de az idők folyamán kiszorultak a nemes kunok közösségéből, ami ettől kezdve már nem a történeti származás alapján szerveződött, hanem a redemptusok utódait jelentette. Az volt kun, aki a redempció idején fizetett a szabadságért.
1876-ban a Magyar Királyság területén átalakították a közigazgatást. A Jászkun Hármas Kerületet megszüntették, területét vármegyékbe szervezték. Ma a Kiskunság Bács-Kiskun, a Nagykunság Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozik.
13. századi beköltözésük után a kunok sokáig megőrizték török nyelvüket, állattartásuk legelőváltó (transzhumáló) gyakorlatát, vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségi szervezetüket és minden bizonnyal pogány hitüket is, jóllehet formálisan már Kötöny idejében megkeresztelkedtek. A hely- és személynevek mellett számos kun kifejezés került be a nagyar nyelvbe: pl. a komondor, a kalauz, a kalóz. Az „árkány” kifejezést az Alföldön ma is használják a vetőhurok, a pányva (lasszó) megnevezésére. A kun nyelv használata bizonyosan fennmaradt a 16. századig. Török utazók leírják, hogy Pest környékén olyan falvakat találtak, amelyeknek népe értett törökül. Ezek nyilván az ősi nyelvüket még őrző kunok települései voltak. Másrészt a kun nyelven fennmaradt Miatyánk szövege a protestáns formát követi, tehát a fordításnak a reformáció elterjedése, a 16. század eleje után kellett keletkeznie.
A redempció utáni időszakban a kunsági értelmiség fontosnak érezte a történelmi folyamatosság tudatának ápolását, a hagyományok őrzését, hogy kiváltságaikat senki ne vonhassa kétségbe. Ezért az iskolákban kötelezővé tették a Kun Miatyánk tanulását, amely ennek köszönhetően napjainkig fennmaradt különféle, pl. lakodalmi köszöntő funkcióval.
A beköltözés után a kunok kénytelenek voltak feladni a vándorló életmódot, fokozatosan letelepedtek és felhagytak a sátorban lakással. A két Kunság területén falvak, mezővárosok alakultak ki.
Gazdálkodásuk továbbra is a külterjes nagyállat-tartásra épült. A csordák télen-nyáron a szabad ég alatt legeltek a kun városok vizes, mocsaras határában. A középkor utolsó évszázadában a nyugati vásárokon keresett árucikk volt a magyar szürke marha húsa. Az állatokat lábon hajtották Nürnberg, Milánó és más nagyvárosok piacaira. A jól jövedelmező marhakereskedelem csak a török idők háborús viszonyai miatt esett vissza. A legeltető állattartás fontossága a 18. századi redempció után sem szűnt meg. A kun városok pusztákat béreltek a gyér lakosságú területeken.
A 19. század folyamán a vadvizeket szabályozták, a legelők egy részét feltörték szántóföldnek. Az egyre intenzívebb mezőgazdaság szükségletei a Kunságokban is kialakították a szálláskertes településformát és a tanyarendszert. A század második felétől jelentős szerepet kapott a búza és kukorica termesztése és lassan teret nyert az istállózó állattartás.
A Kiskunságban a juhászat volt a meghatározó. A túlzott legeltetés valószínűleg hozzájárult a talaj leromlásához, a futóhomok terjedéséhez. A homok megkötésére kezdték el nagymértékben telepíteni a gyümölcsösöket, amelyek ma is jellemzőek a Duna-Tisza közére. Nagy szőlőültetvények jöttek létre. A filoxéra, amely a 19. század végén csaknem az egész országban elpusztította a történelmi borvidékek nemes szőlőit, a homoki fajtákat nem támadta meg. Így még inkább megnőtt a kiskunsági szőlő jelentősége.
A Kunságban sokáig megőrizték a hagyományos viseletet. Adataink vannak borjúbőr nadrágról és a magas tetejű „kun süveg”-ről. Ennek utóda a néhány pásztor által ma is hordott csúcsos „bugaci” kalap. Általános volt a bőgatya és a bő ujjú ing, amelyre szűk mellényt, ún. mándlit öltöttek. A „kismándli” kék vagy fekete posztóból készült és ezüst vagy réz gombokkal díszítették. A felsőruha a szűr helyi változata, illetve az ujjatlan bunda, a suba volt. A ködmön itteni formáját „daku”-nak hívták.
A talán még a nomád időkből fennmaradt pogány elemek elsősorban a Nagykunság néphitében ismerhetők fel. Különösen gazdag és archaikus ezen a tájon a táltos alakjához fűződő elképzelések köre. Ez a természetfeletti erővel rendelkező ember „fölös” csonttal, két sor foggal születik szülei hetedik gyermekeként. Tudományát önkívületbe esve, hét éves korában kapja meg. Általában satnya testalkatú, nyughatatlan, „járó-kelő” személy, akin nem látszik a kora, nem öregszik. Egy-egy terület őrzése a dolga, segíti, védi az ott lakókat. Főleg az időjárás szabályozásában van szerepe. Ezért állatalakban meg kell küzdenie más területek táltosaival. Csak tejet eszik, szolgálataiért pénzt nem fogadhat el.
A Kiskunság híres tánca a kunverbunk. Az utolsó katonatoborzás 1866-ban történt, de a körverbunk lakodalmi táncként fennmaradt. Betanult, kötött formában, gyertyák fölött táncolták. A lakodalom másik helyi tánca a „mókustánc”. A mulatságba meg nem hívott „hívatlanok” éjfél után adják elő a násznép szórakoztatására. Beköszöntőjükben Törökországból jötteknek mondják magukat, ezért a táncot „törökös”-nek is nevezik. A legényeken álarc van és nem szabad megszólalniuk, hogy ne ismerjék fel őket. A Kunságból ismertek virtuóz eszközös táncok is, pl. a sapkatánc és a juhásztánc.
A tánckíséretben az I. világháború előtt még használták a bőrdudát.
A Kunság népköltészetére jellemző a pásztorok életével kapcsolatos témaválasztás. A híres betyárokról (pl. Bogár Imre) balladák és mondák szólnak.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Az alföldi Kunság két részre oszlik: a Kiskunságra és a Nagykunságra.
A Kiskunság Pest és Szeged között terül el a Duna-Tisza közén. Eredeti, kun származású lakossága a történelem folyamán máshonnan betelepülőkkel egészült ki, így a 16. század óta református kiskunok között katolikusok is laknak. A Kiskunság táji központjai a református Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a katolikus telepesek által megszállt Kiskunfélegyháza. A tősgyökeres reformátusok „öző” dialektust beszélnek, a katolikusok földrajzi eredetüknek megfelelően palócos nyelvűek.
A Nagykunság a Tiszántúlon fekszik. Települései a 19. század elején a református Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a katolikus jászokkal betelepült Kunszentmárton voltak. Jász-Nagykun-Szolnok megye 1876-os létrehozásával a Nagykunság fogalma a kiváltságos mezővárosok polgárain túl kiterjedt a környező vidékre is.
A kun nép a 10. század végén Észak-Kínában tűnt fel az írott történelemben. Nyelvük a köz-török nyelvek csoportjába tartozott. Történelmük során különböző törzsszövetségekbe szerveződtek. A 11. században uralmuk alá hajtották az egész kelet-európai sztyeppét az Uraltól az Al-Dunáig. Egyes csoportjaik neve „kipcsák” volt, a nyugati krónikák kumánoknak, latinul cumanus-oknak hívták őket, az orosz forrásokban polovec a nevük. Területük neve Cumania, magyarul Kunország volt. 1223-ban a Kalka folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedtek a mongoloktól, birodalmuk széthullott. A mai Moldva területén lakó csoportjuk Kötöny kán vezetésével IV. Bélától kért menedéket, aki királyi birtokokon telepítette le őket. Számított könnyűlovas haderejükre a mongolokkal szemben, de a központi hatalom támaszaiként is felhasználni remélte őket belső harcaiban a magyar főurak egyre nagyobb hatalmának ellensúlyozására. A letelepült, földműves magyarok, a hatalmukat féltő nagyurak és az egyház egyaránt rossz szemmel néztek a pogány hitű, nomád hagyományok szerint élő jövevényekre. Az ellentétek odáig fajultak, hogy a tömeg Pesten meglincselte Kötöny kánt és háznépét. A kunok ezután pusztítva, dúlva kivonultak az országból a Balkánra.
A tatárjárás után, 1243-ban a király visszahívta őket és az immár lakatlan alföldi és mezőföldi területeken adott nekik szállást. 1279-ben egyezményt kötött a hét kun nemzetség főivel. Eszerint, mint a „király népei”, jobbágyi adót nem fizettek, földesúri, vármegyei uralom alá nem tartoztak, viszont a király felhívására kötelesek voltak személyenként, „fejenként” hadba vonulni. Peres ügyeikben a nemzetségfők, később választott bíráik jártak el. Fellebbviteli fórumuk a nádor volt, de csak akkor avatkozhatott közbe, ha a kunoknak valamilyen külső féllel támadt nézeteltérésük.
Autonóm területük közigazgatási egysége a szék volt. A szék a történelmi Magyarországon a kiváltságos rendi jogállással, ún. kollektív nemességgel rendelkező népcsoportoknak a nemesi vármegyétől, földesúri hatalomtól független önigazgatási, bíráskodási szervezete volt. A szék kifejezés a törvényszék, bírói szék nevéből adódik (latinul: sedes). A szék elöljárója eredetileg a vérségi alapon szerveződő nemzetségfő volt. A nemzetségi társadalom felbomlása után a szék kapitányát a közkunok választották tizenkét esküdttel. A 14-15. században egy jász és hat kun székről tudunk. A Nagykunságból Szentelt-szék, Kolbáz-szék, a Kiskunságból Halas-szék, Mizse-szék és Kecskemét-szék nevét ismerjük. Berény-szék minden bizonnyal a jászok területe volt. A 16. század végétől fokozatosan kialakult a székeket összefogó magasabb közigazgatási egység, a Jászkun Hármas Kerület.
A török hódítás, a hadjárások hatalmas pusztítást okoztak a Kunságban. Az 1599-es török adóösszeírás a Kiskunságban mindössze tíz, a Nagykunságban csak húsz lakott helységet említ. A török kiűzése után a bécsi udvar nem ismerte el a megmaradt lakosság történelmi jogait, „fegyver jogán szerzett” hadizsákmányként kezelte a Kunság területét és 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek. II. Rákóczi Ferenc megígérte régi jogaik visszaállítását, ezért a kunok testületileg támogatták a szabadságharcot. Megtorlásul labanc és császárpárti szerb csapatok pusztították az amúgy is megfogyatkozott lakosságot.
A kuruc szabadságharc vége, a szatmári béke (1711) után a kunok jogi úton kísérelték meg szabadságuk visszaszerzését. A hosszú pereskedés végül 1745-ben járt sikerrel. Mária Terézia hozzájárult, hogy a kunok (és a jászok) megváltsák magukat. Ezt nevezték jászkun redempciónak (latin: redemptio). Régi földjeik és kiváltságaik visszaszerzése fejében hatszázezer forintot kellett fizetniük. Vállalták a nádor és saját közigazgatásuk finanszírozását, valamint ezer lovas katona kiállítását háború idején. Az egyes redemptusok (a megváltakozás résztvevői) anyagi hozzájárulásuk arányában részesültek a földterületből (tőkeföld) és a közlegelőkön való legeltetési jogból. Jobbágyterhektől mentesek voltak, „réven-vámon” nem fizettek. A jászkun főkapitányt leszámítva tisztségviselőiket és lelkészeiket maguk választhatták, belső ügyeikben saját választott bíráik ítélkeztek. A főkapitányt azonban, szemben a középkori szokással, ettől kezdve nem választották, hanem kijelölt királyi tisztségviselő lett. A megváltakozásban részt nem vállaló irredetemptusok köznemesi jogai a földbirtoklást leszámítva formálisan megmaradtak ugyan, de az idők folyamán kiszorultak a nemes kunok közösségéből, ami ettől kezdve már nem a történeti származás alapján szerveződött, hanem a redemptusok utódait jelentette. Az volt kun, aki a redempció idején fizetett a szabadságért.
1876-ban a Magyar Királyság területén átalakították a közigazgatást. A Jászkun Hármas Kerületet megszüntették, területét vármegyékbe szervezték. Ma a Kiskunság Bács-Kiskun, a Nagykunság Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozik.
13. századi beköltözésük után a kunok sokáig megőrizték török nyelvüket, állattartásuk legelőváltó (transzhumáló) gyakorlatát, vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségi szervezetüket és minden bizonnyal pogány hitüket is, jóllehet formálisan már Kötöny idejében megkeresztelkedtek. A hely- és személynevek mellett számos kun kifejezés került be a nagyar nyelvbe: pl. a komondor, a kalauz, a kalóz. Az „árkány” kifejezést az Alföldön ma is használják a vetőhurok, a pányva (lasszó) megnevezésére. A kun nyelv használata bizonyosan fennmaradt a 16. századig. Török utazók leírják, hogy Pest környékén olyan falvakat találtak, amelyeknek népe értett törökül. Ezek nyilván az ősi nyelvüket még őrző kunok települései voltak. Másrészt a kun nyelven fennmaradt Miatyánk szövege a protestáns formát követi, tehát a fordításnak a reformáció elterjedése, a 16. század eleje után kellett keletkeznie.
A redempció utáni időszakban a kunsági értelmiség fontosnak érezte a történelmi folyamatosság tudatának ápolását, a hagyományok őrzését, hogy kiváltságaikat senki ne vonhassa kétségbe. Ezért az iskolákban kötelezővé tették a Kun Miatyánk tanulását, amely ennek köszönhetően napjainkig fennmaradt különféle, pl. lakodalmi köszöntő funkcióval.
A beköltözés után a kunok kénytelenek voltak feladni a vándorló életmódot, fokozatosan letelepedtek és felhagytak a sátorban lakással. A két Kunság területén falvak, mezővárosok alakultak ki.
Gazdálkodásuk továbbra is a külterjes nagyállat-tartásra épült. A csordák télen-nyáron a szabad ég alatt legeltek a kun városok vizes, mocsaras határában. A középkor utolsó évszázadában a nyugati vásárokon keresett árucikk volt a magyar szürke marha húsa. Az állatokat lábon hajtották Nürnberg, Milánó és más nagyvárosok piacaira. A jól jövedelmező marhakereskedelem csak a török idők háborús viszonyai miatt esett vissza. A legeltető állattartás fontossága a 18. századi redempció után sem szűnt meg. A kun városok pusztákat béreltek a gyér lakosságú területeken.
A 19. század folyamán a vadvizeket szabályozták, a legelők egy részét feltörték szántóföldnek. Az egyre intenzívebb mezőgazdaság szükségletei a Kunságokban is kialakították a szálláskertes településformát és a tanyarendszert. A század második felétől jelentős szerepet kapott a búza és kukorica termesztése és lassan teret nyert az istállózó állattartás.
A Kiskunságban a juhászat volt a meghatározó. A túlzott legeltetés valószínűleg hozzájárult a talaj leromlásához, a futóhomok terjedéséhez. A homok megkötésére kezdték el nagymértékben telepíteni a gyümölcsösöket, amelyek ma is jellemzőek a Duna-Tisza közére. Nagy szőlőültetvények jöttek létre. A filoxéra, amely a 19. század végén csaknem az egész országban elpusztította a történelmi borvidékek nemes szőlőit, a homoki fajtákat nem támadta meg. Így még inkább megnőtt a kiskunsági szőlő jelentősége.
A Kunságban sokáig megőrizték a hagyományos viseletet. Adataink vannak borjúbőr nadrágról és a magas tetejű „kun süveg”-ről. Ennek utóda a néhány pásztor által ma is hordott csúcsos „bugaci” kalap. Általános volt a bőgatya és a bő ujjú ing, amelyre szűk mellényt, ún. mándlit öltöttek. A „kismándli” kék vagy fekete posztóból készült és ezüst vagy réz gombokkal díszítették. A felsőruha a szűr helyi változata, illetve az ujjatlan bunda, a suba volt. A ködmön itteni formáját „daku”-nak hívták.
A talán még a nomád időkből fennmaradt pogány elemek elsősorban a Nagykunság néphitében ismerhetők fel. Különösen gazdag és archaikus ezen a tájon a táltos alakjához fűződő elképzelések köre. Ez a természetfeletti erővel rendelkező ember „fölös” csonttal, két sor foggal születik szülei hetedik gyermekeként. Tudományát önkívületbe esve, hét éves korában kapja meg. Általában satnya testalkatú, nyughatatlan, „járó-kelő” személy, akin nem látszik a kora, nem öregszik. Egy-egy terület őrzése a dolga, segíti, védi az ott lakókat. Főleg az időjárás szabályozásában van szerepe. Ezért állatalakban meg kell küzdenie más területek táltosaival. Csak tejet eszik, szolgálataiért pénzt nem fogadhat el.
A Kiskunság híres tánca a kunverbunk. Az utolsó katonatoborzás 1866-ban történt, de a körverbunk lakodalmi táncként fennmaradt. Betanult, kötött formában, gyertyák fölött táncolták. A lakodalom másik helyi tánca a „mókustánc”. A mulatságba meg nem hívott „hívatlanok” éjfél után adják elő a násznép szórakoztatására. Beköszöntőjükben Törökországból jötteknek mondják magukat, ezért a táncot „törökös”-nek is nevezik. A legényeken álarc van és nem szabad megszólalniuk, hogy ne ismerjék fel őket. A Kunságból ismertek virtuóz eszközös táncok is, pl. a sapkatánc és a juhásztánc.
A tánckíséretben az I. világháború előtt még használták a bőrdudát.
A Kunság népköltészetére jellemző a pásztorok életével kapcsolatos témaválasztás. A híres betyárokról (pl. Bogár Imre) balladák és mondák szólnak.
5
Irodalom
- Bartha Júlia: A kunsági folklór keleti kapcsolatai, különös tekintettel a lakodalmas szokásokra. In: Bánkiné Molnár Erzsébet – Hortiné Bathó Edit – Kiss Erika (szerk.): A Jászkunság kutatása. Tudományos konferencia a Kiskun Múzeumban. Bibliotheca Cumanica 6. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2005. 375-384. oldal
- Bartha Júlia: Keleti elemek a Kunság temetkezési szokásaiban. In: Laczkovits Emőke – Viga Gyula (szerk.): Kéve. Ünnepi kötet a 60 esztendős Selmeczi Kovács Attila tiszteletére. Ethnika Kiadó, Debrecen, 2003. 345-352. oldal
- Dorogi Márton: A kunsági kisbunda. Szolnok, 1962.
- Ecsedi István: A kunsági olajütő. Néprajzi Értesítő XIX. évf. 1927. 1-3.
- Eperjesi Imre: Hagyományőrző borvidékeink – Kunsági borvidék. In: Lelkes Lajos (szerk.): Magyar borhagyományok, borivási szokások. Válogatott írások a magyar borkultúrából. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004. 102-121. oldal
- Ferent, Ioan: A kunok és püspökségük. Szent István Társulat, Budapest, 1981.
- Gönyey Sándor: Kun táncok. Ethnographia. XLVII. 1936. 3. 214-218. oldal
- László Gyula: Adatok a kunok tegezéről. Néprajzi Értesítő. XXXII. évf. 1940. 51-59. oldal
- Selmeczi László: A magyarországi kunok temetkezése a 13-16. században. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán – Módy György (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok, Debrecen, 1982. 725-737. oldal
6
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
- Apaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1953. (névnap a cserénynél; pásztornévnap) Ft.217.
- Bugac (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (pásztortánc; körcsárdás) Ft.753.
- Kecel, Kótaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Szabolcs vm.) 1978. (lassú csárdás; friss csárdás; csapás; körcsárdás; hármas csárdás; lakodalmi gólyás alakoskodó) Ft.1007.
- Kecel (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1979. (mars; lassú csárdás; friss csárdás; fércelés) Ft.1024.
- Kiskunfélegyháza (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1956. (kopogós motívumok; csárdás motívumok) Ft.396.
- Kiskunmajsa, Balástya (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Csongrád vm.) 1979. (oláhos; lassú csárdás; oláhos söprűvel; mulatás; csárdás; frisses; magyar kettes; krajcpolka; kukoricaültető tánc; oláhos üveggel) Ft.1046.
- Kunszentmiklós; Árapatak (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm., Háromszék) 1959. (kiskun verbunkos; kiskun legényes; női süveges; törökös; söprűs tánc; sapkás tánc; székely csárdás; lassú csárdás; friss csárdás; öreges csárdás; csárdás; csűrdöngölő; székely verbunk; sormagyar; Egy a kettő három négy; gólya; argyeleana) Ft.415.
- Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1968. (kun verbunkos; törökös; söprűtánc; sapkatánc; kun legényes) Ft.639.
- Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (sapkatánc; söprűtánc; oláh leány tánca; hátravágós; törökös; női süveges sapkatánc; verbunk; csárdás; legénytánc) Ft.752.
- Dévaványa (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1956. (csárdás; verbunk; friss csárdás) Ft.659.
- Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. Ft.227.
- Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. (juhásztánc; csárdás; mulatás) Ft.268.
- Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. Ft.382.
- Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1951. (csárdás; férfi szóló) Ft.125.
- Kisújszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1957. (férfi szóló; pásztortánc; kondástánc; csoportos férfitánc; csikóstánc) Ft.343.
- Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1951. Ft.136.
- Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1956. (lassú verbunk; friss verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.266.