Táncházas Tudásbázis - Tokaj-Hegyalja

1

Kósa László: A „palóc kérdés” és belső táji tagolódás [a témához tartozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[…] A filoxéra minden szőlővidéken katasztrófát okozott, de talán sehol sem bizonyult annyira gazdasági összeomlásnak, mint a borok világhíre miatt a Tokaj-Hegyalján. Míg azonban a Kassáig fölnyúló szőlőterületet sosem állították vissza, a Hegyalján szinte azonnal, 1894-ben megindult a rekonstrukció. Sajátos történeti adottság, hogy a vész éppen korszakunkban zajlott le, mert próbatétele differenciáltabb képet enged rajzolni a vidék gazdaságáról, mintha a monokultúrát virágjában látnánk. Míg a zóna nyugatabbra eső szakaszán Gyöngyös mellett csupán Pata és Apc, Eger közelében Verpelét és Maklár indultak el a mezővárosodás útján, itt Meggyaszó és Sátoraljaújhely között tucatnyi bortermelő kis mezővárost találunk (Mád, Tállya, Tarcal, Tokaj, Tolcsva, Erdőbénye, Sárospatak stb.). A történeti borvidék határait hatósági fölmérések az elmúlt kétszáz esztendőben különbözőképpen, 20-28 községet magába foglalóan húzták meg. Figyelembe vették többek közt a szőlőművelés intenzív módját, a technikáját (pl. metszésmód, kései szüretelés, különleges borkészítő eljárások), a földrajzi adottságokat (hegyaljai fekvés, nemes penész), a borkivitel mértékét. Ezeknek a tulajdonságjegyeknek számos néprajzi vonzata van, amiket tájalakító erőként, a tájhoz tartozás kifejeződéseként vehetünk számba. Ismeretes, hogy az egész zónában legkedvezőbb ökológiai feltételekre, majd az ehhez járuló közlekedés-földrajzi adottságokra épülve a török hódoltság idején vette át a Tokaj-Hegyalja az elpusztult dél-magyarországi bortermő tájak szerepét az ország borgazdaságában. A XVI-XVII. században nagy jelentőségre tett szert nemcsak a belföldi piacon, hanem folyamatos vevőkörre talált a viszonylagos földrajzi közelségbe eső Lengyelországban és Oroszországban is. A hegyaljai mezővárosok privilégiumai, elsősorban a vásártartási jogok túlnyomólag ekkor születtek. Hasonló folyamat játszódott itt le, mint a nyugat-magyarországi bortermelő városokban. Azok egy jelentős hányada is a XVII. században nyerte el előjogait. Korábban nem voltak sokkal kedvezőbb helyzetben, mint a tokaj-hegyaljaiak boruk karrierjének indulásakor. Csakhogy amíg amazok az udvar és az ausztriai-csehországi piacok közelében nagyobb részben kerített királyi városokká lettek, emezek különféle paraszti és mezővárosi kiváltságoknál többre nem jutottak. 1848 előtt többségük bérlős mezőváros volt. „A legtöbb hegyaljai községnek bizonyos városias jellege van” – írta 1924-ben a táj egyik kitűnő geográfus elemzője. Állítását, mely néhány zárt beépítésű utcasort, emeletes házakat, szűk udvarokat, kövezett utcákat, tekintélyes pincéket takar, elsősorban az Alföld földműves állattartó vidékei és a Felföld apró falvai felől lehet elfogadni. A Felföld valóságos városi kultúrájának falai mögül tekintve ezek a helységek erősen agrárjellegű községek sok falusias részlettel. Korszakunkban azonban az említett települési sajátosságok már csupán a múlt emlékeiként állnak. A filoxéra valójában brutálisan betetőzött egy olyan hanyatlási folyamatot, amit a hagyományos lengyel és orosz piacok elvesztése indított el, a kézműves, egy személyben jelentékeny jellegadó szőlőbirtokos rétegnek a gyáripar és a modern városiasodás térhódítását követő elszegényedése, tönkremenetele folytatott. Magát a vészt fekvésük szerint különbözően élték át az egyes helységek. Azok sínylették meg legjobban, amelyek közvetlenül a hegyek alatt épültek, mintegy a szőlőterület középpontjában és szántó meg rét szűkében elsősorban a boreladásból pénzeltek (pl. Tokaj, Tolcsva, Tállya, Mád, Erdőbénye). Amelyek viszont nagyobb, gabonatermelésre és állattenyésztésre alkalmas határt bírtak, mint a szőlőhegyektől kissé távolabb a folyópartra épült Sárospatak, Olaszliszka, Tarcal, Bodrogkeresztúr, könnyebben viselték el a válságot, mert nem monokultúrásan gazdálkodtak. Alkalmanként egyéb tényezők is segítettek: Sátoraljaújhely a vidék legvárosiasabb települése, legnagyobb vásártartó helye, megyeszékhely volt, Tokaj járási székhelyként, Sárospatak iskolája révén élvezte, hogy erősebb nem földműves lakossága maradt. A filoxéra nemcsak a betelepített területek átrendeződését, a termelési technika megváltozását hozta, hanem olyan virágzó iparágakat szüntetett meg, mint a bodnárság és a szeszfőzés (törkölyből), átalakította a szőlőbirtokos társadalom összetételét is. A nagybirtok súlya változatlanul megmaradt, mellettük a napszámosok, kapások apró parcelláit is megtaláljuk, a régi mezővárosi szőlőbirtokosok és hivatalnokok helyébe azonban idegen birtokosok, tőkések, borkereskedők léptek. Az átalakulás és a rekonstrukció folyamata éppen korszakunk végén fejeződött be.

Martin György: Északkeleti Felvidék

Abaúj és Zemplén megyéknek, vagyis a Felvidék keleti részének népe már nem palóc jellegű. E területet a kutatás elhanyagoltsága miatt csak vázlatosan tudjuk jellemezni. Táncélete és fő tánctípusai legszorosabban a felső-Tisza-vidéki dialektushoz kapcsolják. A terület déli, az Alföldhöz tartozó része, a Bodrogköz a tánckultúra tekintetében még egyivású a Nyírséggel. A Bodrogköztől északra eső hegyes területen azonban már kisebb-nagyobb {6-425.} különbségek mutatkoznak a német telepesek, a korai polgárosodás, továbbá a szlovákokkal való érintkezés színezőhatása miatt.

A verbunk kötetlen szóló és szabályozott csoportos formája egyaránt megtalálható e területen. Motívumkincsét itt is a bokázó és csizmaverő mozgások jellemzik. A szinte kimeríthetetlen bőségű nyírségi csapásoló verbunkok itt azonban töredékesebb, egyszerűbb formákban tűnnek fel. A bokázó motívumok jelentőségére utal a verbunk sarkantyúzás, hatoztatás elnevezése. A Felső-Tisza-vidéken szórványos kötött karéjverbunk (vö. tiszapolgári csapásolás) e vidéki megfelelője a pusztafalusi sarkantyús. Az északkeleti kötött verbunk magyar változataihoz szervesen kapcsolódnak a kelet-szlovákiai, zempléni és főleg Sáros megyei szlovák körverbunkok. Ezek elnevezésükben (verbunk, szóló magyar), zenéjükben (új stílusú vagy népies műdalok, hangszeres verbunkdallamok) és formakincsükben (kétlépéses csárdás, bokázás, csapásolás) egyaránt kapcsolódnak nemcsak északkeleti verbunkjainkhoz, hanem – érdekes módon – a rábaközi verbunkhoz is. Ezek a szabályozott szerkezetű verbunkok az előtáncoló táncvezető és a tánc közbeni vezénylés mozzanatait is megőrizték. A kelet-szlovákiai friss körverbunk (Marhaňska) dallamának primitív, motívumismétlő szerkezete, dúr hangnemű melodikája a rábaközi körverbunkok frissével s egyes északkeleti verbunkdallamokkal is megegyezik.A csárdás motívumkincse éppúgy érintkezik a verbunkéval, mint a Felső-Tisza-vidéken. A tág, nyitott összefogódzási módok, a fenthangsúly, a férfi önálló figurázása, csapásolása, a hármas csárdás és körcsárdás élénk divatja mutatják, hogy a felső-Tiszavidéki csárdásstílussal állunk szemben, de ismét megkopottabb, egyszerűbb formában. A bodrogközi Cigándról a Gyöngyösbokréta névadó tevékenysége következtében konyhatáncként ismeretessé vált hármas csárdás neve a lakodalom előmulatságának nevéből származik, ahol az asszonyok többsége miatt gyakran került sor e csárdásforma alkalmazására.Az északkeleti felvidék egyik elválasztó jele a sok vonatkozásban hasonló alföldi területekhez képest az, hogy itt a táncéletben jelentős szerepük van a leánytáncoknak. A karikázóknak a Felföldre jellemző igen egyszerű, kezdetleges formái itt is élnek. A lassúban az egyirányú oldaltlépés-zárás, a frissben pedig a fenthangsúlyos forgás a fő motívumok. A karikázó kapcsán említjük meg a lakodalmi játékos leánytáncokat, valamint a májusi zöldágjárást. A virágvasárnaphoz fűződő falukerüléskor a leányok frissen vágott zöld ágakkal kapuzva vonulnak végig a falun, és a szokásdallamok éneklése közben karikázásra is sor kerül.Az északkeleti Felvidék lakodalmi táncai közt is szerepel a tréfás verbuválásnak a labirintustáncok csoportjához kapcsolódó formája. (Pusztafalusi bojnyik tánc.)A tokajhegyaljai lakodalmi osztótánc a múlt században még a kassai iparoscéhek mulatságainak is szerves részét alkotta.Itt kell megemlékeznünk a táncirodalmunkban sokat emlegetett erdőbényei bodnártáncról. Ez a tánc – mely a magyar nyelvterületen eddig egyedülálló és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében pedig a legkeletibb adat, valószínűleg német telepesek útján került ide, illetőleg szoros nyugati kapcsolataik révén később is átvehették ezt a középkorban divatos és főként városi kisiparoscéhek által fenntartott régi táncformát. A tokai-hegyaljai szőlővidék kádárjainak jellegzetes céhtánca Közép- és Nyugat-Európában rendkívül elterjedt. A spanyoloktól, franciáktól kezdve a nyugati szlávokig minden európai népnél megtalálhatók, az adatok többsége alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások avató rítusa céhtáncként élt tovább a {6-426.} középkorban. A falusi legénytársaságok és városi kisiparosok zárt céhei ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avató szertartásként alkalmazták, szigorúan meghatározott rendben. A szakirodalom lánc-kardtánc néven emlegeti e táncot, mivel a résztvevők a kardot mindkét végén fogva, egymással láncszerűen kötődnek össze. A fegyvert később más eszközök váltják fel (kendő, vessző, bot, abroncs), a mesterség jelképének megfelelően. A német szórványokkal megtűzdelt Felvidéken ezek a táncok több helyen előfordulnak, elsősorban a szlovákok körében. A nyugati táncformába már jellegzetesen kelet-európai elemek is kerültek, például a táncvezető guggoló tartásban táncolva forgatja az abroncson a borral teli poharat. Ez a mozzanat a Kárpát-medence pásztortáncainak jellegzetes figuráját idézi, és a nyugati párhuzamokból hiányzik. Az átszíneződések ellenére mind a szlovák, mind a magyar bodnártánc menete, szerkezete, zenéje megőrizte nyugati jellegét. A kötött, iskolás kimértséget és pontosságot követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a láncba összefonódott táncosok komplikált szövevénye alapján különbözik a kelet-európai népek elemibb, egyszerűbb fokon lévő, kevésbé kifinomodott és mesterkéletlenebb tánckultúrájától. A nyugati lánc-kardtánc szórványos nyomai nem arról tanúskodnak, hogy e tánc behatolt volna a kelet-európai tánckincsbe.Az északkeleti Felvidék tánckincsében többféle kultúra egymásra hatása és sokszor szervetlen együttélése tapasztalható. A szlovák és magyar anyag természetes kölcsönhatása megtermékenyítő volt mindkét nép kultúrájára. A jóval polgárosultabb német telepesek kulturális különállásukat megőrizve, nagymértékben hozzájárultak e vidék hagyományos parasztkultúrájának bomlásához.