Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Őrség

1

Andrásfalvy Bertalan: Őrség
(in: Andrásfaly Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok könyvtára. Múzsák Közművelődési Kiadó, é. n.)
A nyugati határ védelmére telepített szabadalmas határőrök egykori területe. Az Őrvidék - ahogy másképp nevezik - felső része 1920 óta Ausztriához tartozik; itt azonban már csak három faluban beszélik a magyar nyelvet: Felsőőr református, Alsóőr katolikus, Őrsziget evangélikus.
Az Őrség alsó része - ma egyértelműen ezt nevezzük Őrségnek - Vas megye déli részén, a Szala vagy Zala forrásvidékén van; dombos, erdős táj. Valamikor bükkerdőből irtották telephelyeiket és szántóikat az őrségi nemzetségek, de a múlt század elejétől kezdve már a bükk helyére a fenyő lépett az erdősödésnek hagyott parlagokon, ezért ma az arra járó még jobban az Alpesek tövében érzi magát. A határőri szervezet az újkori hadászati követelményeknek már nem felelt meg, és az Őrség elöljárói, a Batthyányiak erőszakkal jobbágyokká tették a székely szabadságokhoz hasonlóan szabados őrségieket.
Az Őrség jellemző településképét a szerek adják. A szer laza házegyüttes, egy-egy nemzetség, család kirajzásainak közös telephelye. Több szer alkot egy falut. A falu magja a templom körül van, a családneveket viselő szerek távolabb. A nehéz műveletű, agyagos irtástalajon bakhátas szántással művelték a földet, mivel csak így tudták biztosítani a csapadékvíz elvezetését a vizet nehezen befogadó felszínen. Ha a néhány évig művelt szántó kimerült, új irtáshoz fogtak, és a szántót hamarosan felverte az erdő. Ez az irtásváltó gazdaság századunk közepéig élt az Őrségben. A házak valamikor gerendákból készültek, a falakat azonban betapasztották és meszelték. Egy-egy család épületegyüttese, pajta, istálló, kamra és a lakóház nemegyszer zárt udvart vett körül. A zárt udvart valószínű az állattartás indokolta, mely az őrségiek fő megélhetési forrását adta. A mezőgazdaság nehéz munkával is csak szűkös terméssel fizetett, ezért sokan kényszerültek arra, hogy a bőséggel rendelkezésre álló fát használják fel; faeszközöket faragtak és adtak el. Voltak falvak, melyek gölöncsérkedtek, fazekasok voltak: Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa. (Az edények égetéséhez is sok fa kellett.) A tűzálló fazekakkal bejárták Zala és Somogy megyét, visszafelé az edényekért kapott terménnyel rakták meg a kocsit, a jövedelem fele a fuvarosé lett. Az őrségi edények jobbára dísztelenek, mindennapi használatra készültek. Népviseletük már a múlt század második felében teljesen a polgári ízlést vette át. A parasztviseletek kialakulását talán az is akadályozta, hogy régi kiváltságaikra emlékezve mindig nemesnek tartották magukat. A múlt század végére megszűnt a szövés-fonás is. Az őrségi házakban, egyre kevesebb gyermek született, megindult az elvándorlás, az Őrség elnéptelenedése. A mezőgazdaság nagy területeken hagyott fel a termeléssel, a régi háziiparnak nincs piaca, az ipar csak elenyésző, a lakosság nem talál munkát szülőföldjén, ingázik, majd elvándorol.

Csiszár Károly: Őrség – I.
(Változó világ. 26. Press Publica. Útmutató Kiadó, é. n.)
I. Az Őrség emberei
Az Őrség hazánk délnyugati részén, a Dunántúli-középhegységtől délnyugatra terül el. Területe 192 négyzetkilométer és 18 községet foglal magába. Földrajzilag nehezen körülhatárolható, mert szerkezetileg kevéssé tér el környezetétől, de néprajzilag önálló, sajátos kultúrát megőrző terület. A hagyomány szerint az Őrség ezeréves település. Hazánkban az egyetlen vidék, ahol a magyarság letelepedése óta egy helyben él. Elnevezését onnan kapta, hogy mint határ menti terület, a honfoglalás ideje óta határőrvidék szerepét töltötte be. A XI. században letelepített őrállók saját költségükön, saját fegyverükkel védték a nyugati határt a németek betörése ellen. Az Őrség szó tulajdonképpen gyűjtőnév, mely az őr szó és a régiségben használt „-ség”, halom, domb és dombos vidéket jelölő főnévképző kapcsolatából jött létre. Sajátos történeti és néprajzi különállása eredményezte, hogy a földrajzi irodalomban az Őrséget külön egységként kezelték, bár természetföldrajzi vonatkozásban nem képez külön egységet. Így geológiai, morfológiai szempontból lényegesen nem különbözik a környező vidékektől. A terület a Vasi-Zalai-dombság szerves része. Bulla Béla meghatározása szerint az Alpokalja egyik elkülöníthető geomorfológiai körzete, mely kelet felé a Vasi-hegyhátság és a Göcsej geomorfológiai körzetekkel határos. Beosztásával egyetérthetünk azzal a megjegyzéssel, hogy geomorfológiai jellegekben kevésbé tér el tájunk a környezetétől. Ez esetben a külön tájbeosztás alapját - a geomorfológián kívül - klimatológiai, talajtani és felszín-domborzati adottságok is képezik.
I.1. A népesség alakulása
Mielőtt a népesség alakulásáról szólnék, ismertetem az itteni emberek tulajdonságait. Az Őrség törzslakosai nemesek voltak, akik féltékenyen őrizték kiváltságaikat. Egyesek szerint az őrségiek székely eredetűek. Ezzel a szerző nem ért egyet, mert az azonos történelmi küldetés és földrajzi helyzet alakította ilyenné őket, vagyis a székelyekhez sokban hasonlóvá.
Amint földje éghajlatában, úgy népe alakulásában is az Alpesek alakító hatása tükröződik. Erényei és hibái sajátságosak. A földjét szereti, és makacsul ragaszkodik hozzá, annak ellenére, hogy a mostoha viszonyok nehezítik munkáját, például a föld sokszor a magot sem adja vissza, amit belevetettek. Az őrségi származású Nemes-Népi Zakál György ezt írta róluk 1818-ban: „Halovány, barnás képűek, komoly tekintetűek, gesztenyeszín hajúak, hosszúkás fejűek, apró éles szeműek. Csendes mozgásúak, erősek, katonaságra igen kelendőek. Találtatnak Eörségben 80-90, sőt 100 esztendős vének is.”
Mindig figyelnek, és mindent észrevesznek. Közmondásos, hogy az Őrségben mindenre van tanú. A nép nagyon szorgalmas, a művelődés iránt fogékony, szeret írni, olvasni. Sajátos, eredeti gondolkodását közmondásai is híven tükrözik. Például: „Rossz disznó az, amelyik maga előtt felforgatja a vályút”. „Amelyik gazda nem megy fel időben a háza tetejére, ahhoz a ház teteje jön le időnap előtt.” (A zsúpfedelű ház tetejét, ha annak egy részét megrongálja a vihar, bizony sürgősen ki kell javítani.) Sem az életet, sem annak küzdelmeit, sem a halált nem veszi túlságosan komolyan. „Lesz, ahogy lesz, majdcsak lesz valahogy!” Ez az őrségi ember filozófiája. A török portyázások idején megőrizték tiszta őrségi lelkiismeretüket és sajátos magyarságtudatukat. A népesedési mozgalom vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Kun László király 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet, s még ma is nagyrészt ezek leszármazottai élnek az Őrségben. Ekkor és ezt követően a népesség változása elsősorban a természetes szaporodás függvénye.
A XIX. század végétől megkezdődik az elvándorlás a területről; ez a tendencia a későbbiek során egyre jelentősebbé vált. Az Őrség 18 községet magába foglaló területe 192 négyzetkilométer, melynek népsűrűsége nem éri el négyzetkilométerenként a 40 főt. Ez jóval alacsonyabb a megyei átlagnál. A tájegységnek az egész megyétől eltérő vonásait a következőkben summázhatjuk:
- a természetföldrajzi viszonyok a megyei átlagnál rosszabbak, ami hátrányos feltételeket teremt a mezőgazdaság számára
- a tájegység területén soha nem működött, de napjainkban sincs számottevő ipari üzem
- az aprófalvas településszerkezet következtében egyetlen jelentős település sem nőtte ki magát és nem vált környékének vonzásközpontjává
- kedvezőtlen gazdasági körülményei miatt népesedési folyamata a megyeinél lényegesen kedvezőtlenebb.
A XVIII. század végére Vas megye gazdasági fejlődését alapvetően a mezőgazdasági termelés fellendülése, a rendelkezésre álló földterület csaknem teljes mértékű művelésbe vonása jellemezte. E periódusban a megye népessége - közte az Őrségé is - intenzíven növekedett, a népsűrűség meghaladta az országos átlagot, egyes keleti megyéknek pedig többszörösét tette ki. […]
A századforduló után a megye szerényen fejlődő ipara a természetes szaporodásból adódó népességtöbbletet nem volt képes lekötni, így a lakosság nagyobb mértékben kezdett elvándorolni. [...]
Az Őrség népességének alakulása 1828-1990 között a következő:
1828-ban: 954 fő
1632-ben: 1053 fő
1890-ben: 7566 fő
1900-ban: 8480 fő
1930-ban: 7756 fő
1949-ben: 8980 fő (a legtöbb az említett időben)
1980-ban: 6920 fő
1990-ben: 6525 fő.
A táblázatból világosan kitűnik, hogy az Őrségben a népesség a XIX. század végéig folyamatosan növekedett, és ez a folyamat tartott még a XX. század közepéig. Külön érdekesség, hogy a tetőzés a II. világháború után következett be, s ezt követően erőteljes fogyás indult el, aminek oka a tömeges elvándorlás és az 50-es évek kitelepítési politikája volt.
A lakosság főfoglalkozása itt mindig is az állattenyésztés volt. Mivel a Monarchia idején jelentős az állatkivitel Grazba és Bécsbe, emelkedett a népesség száma. A II. világháború, s főleg az 50-es évek után, a határövezet létesítése és a termelőszövetkezet szervezése nyomán teljessé vált az Őrség falvainak többségéből az elvándorlás.
Van egy másik ok is, ami ezt a folyamatot erősítette: az erdők államosítása. Az itteni birtokviszonyok úgy alakultak, hogy a legtöbb gazda földjének fele erdő volt. Tulajdonképpen a szegényes mezőgazdaság és az erdők fájának kitermelése éltette az őrségi embereket, amíg a magántulajdon létezett. [...]
A 80-as évek tájékán ez a folyamat megállt, az elvándorlás stagnálni kezdett, sőt a fogyó népességű őrségi falvak házait egyre inkább budapestiek kezdték fölvásárolni.
Vallás szerinti megoszlása érdekes képet mutat. Míg a szomszédos területek lakossága túlnyomórészt katolikus, addig az őrségiek nagy része református és evangélikus, csak kis számban vannak katolikusok.
Egy 1930-as felmérés alapján a helyzet az alábbi:
katolikusok száma: 1 789 fő
reformátusok és evangélikusok száma: 5 861 fő
egyéb (izraelita stb.) 106 fő
Összesen: 7 756 fő
[…]
I.2. A települések kialakulása és fejlődése
[…]
Az Őrség a hun birodalom összeomlása, illetve Attila halála után 453-tól 796-ig a keleti gótok, a longobárdok és az avarok uralma alá került. Az avar nép sokáig uralkodott a területen. Az Őrség Őrbajánháza nevű községe a „Baján” szóban avar nyelvű nevet őrzött meg, ami arra mutat, hogy itt avarok éltek. Az avarok között szlávok, kelta eredetű vendek is voltak, akik délen a Zala folyóig nyomultak előre. A török pusztítások után a régi szentgotthárdi járás déli részére húzódtak le. A német frankok az avarok uralmát megtörvén, az itt lakókat keresztény hitre térítették. Ez a magyarázata annak, hogy őseink, amikor a X. században elfoglalták hazánkat, a meghódított néptörzsek között keresztényeket is találtak.
Hogy ezek az ősi néptörzsek, akik a magyarok bejövetele előtt itt éltek, milyen településeket hoztak létre, nem tudjuk. Arra vonatkozólag, hogy a honfoglalás alkalmával milyen magyar törzsek ütöttek tanyát, az Őrség múltját ismertető adatok nyújtanak némi felvilágosítást. Eszerint az Őrség Ősbő (Usboa) és Őse nemzetségéből eredt. Anonymus tanúsága szerint ugyanis a honfoglaló magyarok Csepel szigetéről indultak és három oszlopban haladtak a Dunántúl területén. Az egyik sereg Ősbő és Őse vezérletével Veszprém elfoglalása után Vasvárig nyomult előre. Bevette a római korból fennmaradt erődöt. Egy másik csoport a Rába és Rábca elfoglalása után Kőszegig nyomult észak-déli irányban.
Miután a honfoglaló magyarok birtokba vették Nyugat-Magyarországot, az itt lévő hegységeket, erdőket, folyókat védelmi vonalnak használták fel. Ennek kettős célja volt. Egyrészt védekezés a német szomszédok, a stájerok ellen, másrészt, hogy a végekről könnyebben becsaphassanak a szomszédos területekre.
A Pinka és a Rába völgyén kívül a Zala forrásvidéke és a Kerka középső völgye voltak azok a kapuk, amelyeken keresztül a honfoglaló magyarok nyugat ellen harcba szállhattak, abban az esetben pedig el kellett torlaszolni, ha nyugat felől támadást vártak. Éppen ezért a XI. században őrállókat telepítettek ide, akik saját költségükön védték a határokat. Ezen szolgáltatásukért nemesi kiváltságokat élvezhettek. E védelmi vonal szakaszait a Felső-Őrvidék, a Zala és a Kerka-folyó mentén felállított Őrség alkották. Lakói szabadalmas őrállók voltak. István király szabadalomlevele a legrégibb okmány, amelyet a magyarósdi őrállók nyertek 1270-ben. A szabadalomlevelet többször megerősítették. Kun László 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet. A kiváltságok Mátyás királyig csak megközelítették a nemesi kiváltságot, de Mátyás idején nemesi területnek (districtus nobilitarius) nevezték. Új adománylevelet 1536-ban I. Ferdinándtól, majd 1595-ben II. Rudolftól kaptak.
Kiváltságos helyzetükben egészen a XVII. század második feléig zavartalanul éltek. Ekkor a Batthyányak szemet vetettek rájuk és jobbágymunkára kényszerítették őket. A szabadalmas őrállók minden erővel védelmezték régi jogaikat, de ez kudarcba fulladt, mert szabadalomlevelüket mulatozás közben ellopták a csákányi várban. Az így megszerzett konc Batthyány Ferenc és Batthyány Zsigmond között oszlott meg. Fellebbezés, pereskedés hiábavaló volt.
A telephely megválasztásánál a természeti tényezőkön kívül a védelem játszott szerepet. Így a letelepedés tengelye a Zala és a Kerka völgye volt. Ezért az Őrség legfontosabb települési vonala ma is a Zala- és Kerka-mellék. Mivel a völgyek vízpartjai túlságosan ingoványosak voltak, az első települések a domboldalban jöttek létre, irtványtelepülések és őrszállások formájában. A dombot borító erdőség egy részének kiirtásával jutottak helyhez és kevés szántóföldhöz.
Belőlük alakult ki az ún. szeres település. Erre a különös faluformára jellemző, hogy a szerteszét megülő házcsoportok között mezőket, réteket, dombokat, völgyeket, sőt erdőcskéket találunk. Az ilyen településre azért volt szükség, hogy a széles kapu védelmét a kevés számú őrálló is el tudja látni. Egy-egy összetartozó házcsoport neve a szer. Mindössze néhány házból áll, amelyek mint a fecskefészkek egymás mellett ülve, néznek le a völgybe. Az egyes szerek egymástól több száz, sőt több ezer méterre vannak. Például Őriszentpéteren a Siskaszer és Alszegszer között 3 km a távolság. Így viszonylag nagy területet foglalnak el. Ezen különálló szerek egy községet alkotnak, amely szerkezetében közeli kapcsolatban van a már-már csak kisebb-nagyobb foltokban található erdőkkel.
A kert, gyümölcsös a patakvölgyre nyúlik le, a szérűskert az udvar felett felkapaszkodik a fennsíkra. A telepvégekről rengeteg gyalogösvény indul, amely mindenkit mindenkivel összeköt. Az egyik a völgybe a forrásokhoz, a másik fel a dombtetőre, a földekre, az erdőbe vezet. Ezzel a hátakon lévő hivatalos úthálózat hossza megrövidíthető. Kerítés alig van, legfeljebb élősövény, vagy pedig vesszőből font kerítés, amelyeken kis rést, átjárót hagynak, alsó részét deszkával elrekesztve. Ezt „hácskunak” nevezik. Ezek a régi szertelepülések belesimulnak a táj vonalába, tömegébe, színeibe és vele szerves egységet, egészet alkotnak. Ez a nép tájfejlesztő erejét mutatja. Minden a helyén van, csodálatosan kiegészítik a táj szépségét. A település alakulásakor egy-egy szert egyetlen család vett birtokba. Idővel az elszaporodott család tagjai újra felosztották területüket, de az új házat az ősi ház közelébe építették fel, és a részükre kiadott földet művelésbe vették. Így a szerek fokozatosan bővültek, terebélyesedtek és csaknem falunagyságúvá lettek. A szeres településhez hasonló csoportos települést is találunk. Ilyen Nagyrákos a Zala két partján. Ez a rábavölgyi településekhez hasonló, ahol a nagybirtokok telepes falvai több kis faluból, tanyából, majorból alakultak ki. Ezért hasonlítanak a dombvidékek szertelepüléseihez.
A települések nevüket valamely ősi telepes családjától kapták, például Dávidháza, vagy pedig a név eredetét a község természeti adottságában kell keresni, például Kotormány. Határának víztől kikotort, kivájt szakadékos földjéről kapta nevét. Keletkezésükre vonatkozóan hiteles adatok nincsenek.
Mai települési viszonyok
A jelenlegi települések szerkezetében lényeges változás nem történt, csupán az építkezés módja és nagysága változott meg. A szeres település a jellemző. Tipikus szeres településű község Őriszentpéter és Szalafő.
Őriszentpéter
Az Őrség székvárosa volt, és ma is az; 8 szerből áll. A Zala két partján terül el. Szereit részben forgalmi, részben dűlőutak kötik össze, 6 kisebb-nagyobb forgalmi út találkozásánál alakult ki. Egyik fő útvonala Szalafővel köti össze.
Szalafő
7 halmon épült, akárcsak Róma. Ennek megfelelően 7 szere van. 4 szer a Zala jobb partján, 3 pedig a bal partján terül el. Egyetlen forgalmi út köti össze. A kettő közül a nagyobb területen Őriszentpéter fekszik.
Szereik a következők:
Őriszentpéter: Kovácsszer, Galambosszer, Siskaszer, Templomszer, Keserőszer, Baksaszer, Alszegszer, Piharcszer
Szalafő: Templomszer, Papszer, Felsőszer, Pityerszer, Csörgőszer, Gyöngyösszer, Alsószer
I.3. Építkezési módok és műemlékek
Az Őrség eredeti erdős voltának megfelelően a faépítkezés ősi területe. A házak nagyrészt fából készültek. A faépítkezés olyan, amely a korszerű építési elveket egészségügyi szempontból teljesen kielégíti. Ezért a házak szárazak, a falak jól szigeteltek. Alapfalait a földre helyezett erős tölgygerendák helyettesítik. Az ajtókat és ablakokat előre elkészítik. A falakat 10-15 cm vastag fenyőpallókból készítik. A pallók általában túlnyúlnak a falsíkon, ami külsőleg pillér formájában jelenik meg. Ezt nevezik boronafalnak. A vakolat két rétegben kerül rá, majd erre kétszer rámeszelnek. Így a fal kb. 20 cm vastag. A mennyezet az istállóban tölgyfából, másutt pedig fenyőfából készül. A fedélhajzat általában a szalmafedés, karéjosan képezik ki a zsúpfedést, a kontyost nem szeretik.
A régi házak ablakai általában kicsinyek, 50-70 cm méretűek. A szoba a ház alapterületének húsz-harmincad része, holott tizedrészének kellene lenni. A házak alaprajzainak elrendeződése fejlődést mutat. Az egysejtű ház ősalakjában már nem található, de megvannak az egy- és kétsejtű ház közti átmeneti formák. Az utóbbiak két helyiségből állnak, szobából és konyhából; a szobának kisebb a szerepe. A kétsejtű ház is ritka. A háromosztású a leggyakoribb, mivel az egyéni gazdaság fejlődése szükségessé tette gazdasági mellékhelyiségek építését is. A telek hosszában az útvonalra merőlegesen egymás mellé sorban épült a szoba, a konyha, a kamrák, az istállók, pajta, színek sora, amelyek hosszúsága ma is eléri a 40-80 métert. Ez az elhelyezés nagygazdaság esetén nem célszerű, a telkek elkeskenyedése miatt az újabb időkben alakult ki.
Ahol a telek nagysága és formája engedte, az istállót és a pajtát keresztben építették, a lakóhelyiségekhez közel, vagy pedig összeépültek vele. A harmadik oldalára sertésólak és hidasok kerültek. Innen már csak egy lépés a négy oldalán kerített ház, melynél a negyedik oldalt a kapu képezte, a kamrával és a színnel együtt. Így az udvartér teljesen körül volt zárva. Középen trágyagödör helyezkedett el. Közte és a lakóépület között keskeny tornác futott. Az építkezési anyagnak megfelelően boronaházak voltak. Az építkezési mód nem volt ilyen merev, ezt bizonyítja az, hogy a fennmaradtak közül nincs egy sem, amelyiknek alaprajza azonos lenne. Ezek a házak különbejáratú helyiségekből álltak. Konyhái füstösek, sütőkemencével, előtte főzőpadkával. Az istállók ablaktalanok és kicsinyek voltak. A kerített ház eredeti alakjában már csak Szalafőn tanulmányozható, ahol majdnem minden szeren található volt néhány. Valamikor a szertelepülésekben minden ház ilyen volt. Az erdő vadjai és a futó betyárok ellen valóságos kerítésül szolgált. Vár volt a dudvában!
Őrségi sajátosság, mely különleges gazdasági körülményeiből a belterjes állattartás fejlődésének hatására keletkezett. Mint említettem, az istállók kicsinyek voltak, ezért a lábas jószág egy része az udvarra szorult, a kerítés pedig megakadályozta az elszéledésüket. Idők folyamán a tűzveszélyesség miatt a boronafal és a nagykapu eltűnt a házak elejéről. Ma kiveszőfélben vannak, csupán a ház fejlődésének bizonyítékai. Véletlenül egyes részeik megmaradtak, például sokhelyütt még van az udvar közepén trágyagödör. A közbiztonság javulásával egyszerűbb típusú lakóházak építésére tértek át. Az egyvégbe és L-alakban épített házak lettek általánossá.
Megváltozott az építkezés anyaga is, mivel kipusztultak a nagy fákban bővelkedő őserdők és az épületfa megdrágult. Az építkezési anyagok közül a tégla került előtérbe, mivel a készítéséhez szükséges anyagot helyben megtalálták. Ezt igazolja az a tény, hogy majdnem minden ember ért a téglakészítéshez. Fedőanyagnak zsindelyt használtak. A kerített házakkal együtt Székelyföld építészeti különlegességei a kástuk. Ezek zsúppal fedett önálló kis házikók, melyek elsősorban a kamra szerepét töltötték be. Csak a szerek világában találhatók. Messze földön híres a szalafői Pityerszerben az emeletes kástu. A tornácos székely házakat formázza. A földszintes házakhoz hasonló méhesd szintén fellelhető, amelyben a méhkasokat szokták elhelyezni.
A lakóépület különbejáratú helyiségeinek megközelítése esős időben nehézségbe ütközött, a kézi munkák elvégzésére is hely kellett, amelyhez nem volt elegendő zivataros időben a bútorokkal és szerszámokkal megrakott konyha. Ezért a tetőt az épület hosszában megnyújtották, és fa-, majd téglaoszlopokkal alátámasztották. Így előteret képeztek ki a lakóépület valamennyi helyisége előtt. A tudatos ipari munka egyszerűsített jellegű helyi formákat eredményezett, a tornácépítés kiegészítésére. A tornác szükségletének szerényen megfogalmazott gondolatából fejlődött ki a kódisállás, amely az őrségi községekben érdekes egyéni megoldásban található. Előteret képez a konyha, illetve a pitvar előtt.
[…] A község kiemelkedő pontján talált helyet a templom, amelyet árokkal, kőfallal vettek körül. Legrégibb az őriszentpéteri és a veleméri katolikus templom. A kondorfai és a szalafői az 1840-50-es években készült. E templomok román, vagy gótikus stílusban épültek. Szegényebb helyeken, ahol nem volt pénz templomépítésre, megelégedtek haranglábbal is. Építési anyaga fa. Négy kimerevített tartóoszlopra szerelték a harangot, ezeket az oszlopokat sátoralapú dúcolással merevítették ki. E dúcok befedéséből alakult ki a „szoknyás” harangláb (Pankasz).
[…]
Népi műemlékek védelme
[…] A terület legsajátosabb néprajzi jellegzetességeit a településszerkezet és a népi építkezés őrzi. A szeres települések világa ez, a falvak általában nagy kiterjedésűek. Nem az utcás-szalagtelkes település az uralkodó bennük, mint a magyar nyelvterület legnagyobb részén. A természeti környezetből adódóan a legkézenfekvőbb építőanyag a fa. Ebből ácsolták össze a lakóházak és a gazdasági épületek boronafalait. E kerített házak elterjedését az állattartás egykori szerepe indokolta. Ennek az U-alakú épületnek egyik szárnyát emberi hajlékul használták (szoba-konyha-kamra), a másik két szárnyában a pajtát, az istállókat, a disznóólat helyezték el. A negyedik szárnyat magas kerítés és erős kapu alkotta. A telet a félridegen tartott marha kisebb csoportja az istállóban, nagyobb csoportja az udvar közepén lévő trágyadombon vészelte át.
A gazdasági épületek közül a földszintes, ritkábban emeletes magtár-építmény, a kástu érdemel említést. Az udvar jól szemmel tartható részére építették. Tulajdonképpen kis méretű boronaház, amelynek falépcsőn vagy létrán megközelíthető helyiségében gabonát és élelmet, az alsó, egyben műhelyül is szolgáló részében pedig szerszámokat tartottak. A századforduló táján a polgárosodás jeleként, a téglaépítkezés elterjedésével megjelentek a kódisállásos épületek az Őrségben.
[…]
Az őrségi emberek életéhez hozzátartozott a harangszó, viszont nem minden falu tudott magának templomot építeni, csak a „módosabbak”. Ezért haranglábat építettek a falu kiemelt pontján és ebben helyezték el a harangot. Az itteni embereket a hajnali harangszó ébresztette, a déli harangszó ebédre hívta, az estéli „úrangyala harangszó” pedig hazahívta a mezőről, erdőről az ott dolgozókat. Erre azért is szükség volt, mert egy emberöltővel korábban az őrségi falvakban legfeljebb 3 embernek volt órája, a papnak, a tanítónak meg a harangozónak. A tehenet őrző gyerek az erdőben, a réten saját árnyékának lelépésével tudta megállapítani, mikor kell a teheneket hazahajtani. Amikor három és fél lépés volt csak az árnyéka, akkor fél 12 volt, elindulhatott teheneivel hazafelé. (Magam is ezt csináltam gyermekkoromban, a módszert a régi öregektől tanultam.)
[…]
I.4. A terület közigazgatási változásai
Az Őrség, mint „eőrségi” tartomány valamikor egy összetartozó kormányzati területet képezett. Állam volt az Államban! Székvárosa Őriszentpéter volt, és ma is az. Itt székelt a legfőbb elöljáró - az őrnagy -, aki a községek által választott 12 esküdttel együtt intézte az Őrség közigazgatási és bíráskodási ügyeit. Az „őrállók”, mint hatóság egy kisebb és egy nagyobb pecséttel rendelkeztek.
A nagyobb pecsét ovális alakú, középen Szent Péter apostol látható a kulcsokkal. A kisebb pecsét közepén egy egyfejű sas van, mely egyik körmében kardot, másikban egy zászlót tart. Felirata: „Őrség földje vigyázóinak pecsétje.” (Speculari terre - de Orsigh.) Azt tartják, hogy 18 község alkotta ezt a területet, de valószínű, hogy régebben több is lehetett, Kondorfa mellett Huszász, Kercán Környeháza és Csekefalva, sőt bizonyos nyomok arra engednek következtetni, hogy Kerkáskápolna és Senyeháza térségében is lehettek majorsági települések.
A történelmi Őrség települései voltak:
Őriszentpéter, Szalafő, Külső (Kis) Rákos, Belső (Nagy) Rákos, Szaknyér, Szatta, Pankasz, Kerkáskápolna, Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza, Kotormány, Szomoróc, Kerca, Hodos, Kapornok, Bükalla.
E községek közel 250 négyzetkilométer, azaz 64 929 kat. hold területet foglaltak el.
Az első világháború után a trianoni békediktátum az Őrség területét is megnyirbálta, holott évszázadok óta egy közigazgatási egységet képezett és az elcsatolt községek színmagyar ajkú lakossággal rendelkeztek. Ezek Hodos, Kapornok és Bükalla. A terület közigazgatási beosztása is sokszor változott. Valószínű, hogy a III. Károlytól 1720-ban elrendelt összeírás alkalmával már a Batthyány-falvi uradalomhoz tartozott. II. Józseftől 1785-ben elrendelt összeírásban „Tótsági járásként” szerepelt az Őrséggel és a Vendvidékkel együtt.
[ ...]
Az 1950-es évek után a lakosság és a közigazgatás igényeinek megfelelően Bajánházát, Senyeházát, Dávidházát és Kotormányt Bajánsenye néven, Kercát és Szomorócot Kercaszomor néven vonták össze. Korábban a községek járások szerint a következőképpen oszlottak meg:
Szentgotthárdi járás: Őriszentpéter, Szalafő, Bajánsenye, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa-Gödörháza, Pankasz, Velemér
Körmendi járás: Ispánk, Nagyrákos, Kisrákos, Őrimagyarósd, Szaknyér, Szatta, Felsőjánosfa, Viszák, Hegyhátszentjakab, Szőce
[…]