Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Háromszék

1

Kósa László: Háromszék
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Háromszék: az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A Székelyföld déli, délkeleti sarkában fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy síkságán. Északi katolikus részét tréfásan Szentföld, a Feketeügy alsó folyása és az Olt által bezárt vidéket Szépmezőnek nevezik. Vásáros és igazgatási központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A székelyek a 13. sz. első felében szállták meg a mai ~ -et. Előttük valószínűleg kisebb bolgárszláv csoportok és az újabb régészeti feltárások tanúsága szerint nem székely magyarok laktak a vidéken. A ~-i székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai lakhelyükre, az Orbai-, Sepsi- és Kézdi-székbe. A három szék a 16. sz. –ban egyesült mai neve alatt. Csatlakozott hozzájuk a 14. sz. végétől Sepsiszéktől különálló Erdővidék egy részét alkotó Miklósvárfiszék is. ~ 1876-ban alakult azonos néven vármegyévé. Ekkor magába olvasztotta a korábban Felső-Fehér megyéhez tartozó területek testében fekvő községeit is. Ezek egy része a középkorban a Bálványosvári-uradalomhoz tartozott. A ~ a Székelyföld legfejlettebb mezőgazdasági területe. Népessége a 19-20. sz.-ban a leginkább polgárosult székelység, néprajzi vizsgálatával azonban még adós a szaktudomány.

Kósa László: Barcaság és Háromszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Erdély és Moldva. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Háromszékre térve vissza kell utalnunk feltevésünkre, hogy a Feketeügy síksága – alább ezzel a szűkebb értelemben vett Háromszékkel foglalkozunk – és a Barcaság népi kultúrája szoros kapcsolatban állt. Ide vonatkozó kellő vizsgálatok és anyagismeret híján azonban egyelőre csupán arra mutathatunk rá, hogy Háromszékben is, akár a Barcaságon, korszakunkban nagyobb lépésekkel indultak el a polgárosulás irányába, mint a Székelyföld más tájain.
[...]
Martin György szerint „a székely táncdialektus legpolgárosultabb területe Háromszék”. Ugyanakkor szokásvilága, sőt szöveges népköltészete a közelmúltig meglepően eleven maradt. Igaz, nagyobb táji összehasonlításra nincs módunk, mert a Székelyföld más vidékein sehol sem folyt olyan intenzív népköltészeti gyűjtés, mint itt. A katonák és jobbágyok leszármazottai sokáig ragaszkodtak a házasodási, a templomi, a társadalmi elkülönüléshez. Háromszékben nem következett be a paraszti kultúra olyanféle „kiszíneződése”, mint Magyarországon sok helyen, de még annyira sem, mint Kalotaszegen. Magyarázatot erre inkább tudunk adni, mint Magyarországon, hiszen Erdélyben ez a jelenség általános tendencia volt. Nem véletlen, hogy Malonyay Dezső és társai Háromszékből elenyészően kevés illusztrációt közöltek. A háromszékiek az összes székelyek közt elsőnek hagyták el – a századfordulótól kezdődően – hagyományos öltözetüket. Az alsó-háromszékiek ezzel kissé megelőzték a szomszédos barcasági magyarokat és szászokat. Néhány évtizeddel korábban hasonló folyamat játszódott le a bútorfestés történetében is (XVIII-XIX. századi évszámos darabja kb. 200 ismeretes). Az 1880-as években a brassói festőasztalosság után megszűnt a nagy múltú, szűkebb háromszéki bútorfestés (Kézdivásárhely, Bereck), holott a szomszédos székely székekben szórványosan egészen a közelmúltig élt. A háromszéki festett bútorokat azonban eddig tudományosan nem vizsgálták, ezért nem tudjuk a műhelyeket elkülöníteni. Jóllehet a házi szövés-fonással nem hagytak föl, feltűnően hiányoznak Háromszékből a hímzés-publikációk is szemben a szomszédos székek gazdag anyagával. A történeti táj-határon túl fekvő Árapatak keresztszemes kézimunkáit csak fenntartással számíthatjuk ide. Az 1870-es években még 19 helységben mintegy száz fazekas dolgozott. (Kézdivásárhely, Páva, Bodok voltak a nagyobb központok), de korszakunk végére már tíz alá süllyedt a számuk.
Ezek után első pillanatra mégis meglepő, hogy a háziipari tevékenység épp olyan élénken virágzott, mint más gyengébb mezőgazdasági adottságú vidéken. 1867-et követően Háromszék is éppúgy elmaradt a modern iparosításban, mint a többi székely vidék. […] A letelepülő csekély ipar Sepsiszentgyörgyre került, a város megyeszékhely, sőt vasúti szárnyvonal kiinduló pontja lett (1897), noha a lakosságnövekedés okozta változásokkal 1910-ben az ipari népesség itt a lakosság 33,6%-a, míg a lélekszámban is lemaradt Kézdivásárhelyen még mindig a 48% volt.
A vázlatos történeti és néprajzi kép után végezetül még egy jelenséget kell említeni, melynek kapcsolatát a népi kultúrával nem látjuk közvetlenül, de a vidékre jellemző. A korszakunkban nagyobb részben református Háromszékből igen nagy számú értelmiség származott el (elsősorban lelkész és tanító). Ennek legfőbb magyarázata, hogy Erdély egyik leglátogatottabb iskolája, a nagyenyedi kollégium, az önálló fejedelemség letűnte után, hagyományosan 70-80%-ban Háromszék református vidékeiről verbuválta diákjait.