1
Filep Antal - Kósa László: Palócok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Palócok: a 19. és a 20. században a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű területek, pl. az Ipoly völgye (Ipolyságig) magyar parasztságának népi neve. Az adott földrajzi kereteken belül az elnevezés alapján pontosan megállapíthatatlan, mivel a szó a parasztság körében gúnyos, pejoratív jelentésű. A ~ írásos említése a 17. század óta ismert. A hazai népéletkutatás már a 19. sz. elejétől sokat foglalkozott a ~-al. A palóc név az orosz, lengyel polovec „kun” jelentésű szó átvétele, valószínűleg a kunok 13. sz.-i nagy, tömeges beköltözése előtt kis csoportokban, a magyarság között megtelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Feltehetően rájuk utal a bélapátfalvi kolostor „kunok bélháromkúti apátsága”, Abbatia Trium Fontium de Beel Cumanorum-ként való említése (1232). Így joggal tekinthetjük a korai 19. sz.-i néprajzi irodalom alapján is Bélapátfalva szűkebb környékét a ~ eredeti 19. sz. előtti településhelyének. Hasonlóan történetileg mély gyökerű és hiteles lehet mátrai helyeknek a ~-hoz való kötése. A korai Árpád-kori heves-borsodi palóc-kun telepek szórványosak, elszigeteltek lehettek, ezért a ~ - más csoportoktól eltérően – nem kaptak közjogi kedvezményeket, kiváltságokat, és nem történt meg telepítésük rögzítése krónikáinkban, okleveleinkben sem. Ennek megfelelően nyelvi és népi felszívódásuk a környék lakosságába rendkívül gyors lehetett. Valószínűleg beolvadásuk a 13. sz. első felében befejezés előtt állhatott. Amikor még az egri püspök környezetében voltak török nyelvet ismerő papok, de a kunok beköltözése és huzamos magyarországi jelenléte nem konzerválhatta a Mátra környékén élő ~ kun nyelvét, népiségét. Így az egykori népnév egy-két szűkebb településcsoport lakóinak megkülönböztető nevévé válhatott a kései középkorra és írásos nyoma csak szórványosan bukkant fel a 17. sz.-ban tömegesebbé váló forrásanyagban. A 19-20. sz. folyamán az élő néprajzi hagyomány alapján palócnak tartott szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok közt alkalmazták a palóc megjelölést. Így pl. az Ipolytól nyugatra eső terület északi részét a Vágig nyugati, a keletre esőt a Hernádig keleti palóc területként kezelték (Palócföld). Ez az eljárás teljesen ahistorikus, mivel a 18-19. sz. legfeljebb a késő középkorban gyökerező társadalmi gazdasági, kulturális jellemzőit egy történetileg is nagyon nehezen követhető, a nagytáji keretekben kezdettől fogva már csak létszáma miatt is alárendelt szerepet játszó Árpád-kori csoporttal való azonosítását sugallja. A kérdés néprajzi vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a kutatást sokáig olyan néprajzi munkák határozták meg, amelyek nem voltak módszertanilag kritikailag kellően megalapozottak. Hasonlóképpen problematikus a korábbi nyelvészeti irodalom ún. palóc nyelvjárás fogalma, amely néhány hangtani jelenség alapján az északi magyar nyelvterület nagy részét ~-hoz köti, ~-ról nevezi el.
Andrásfalvy Bertalan: A palócok
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák, é. n.)
A palóc szó rokon a polovec népnévvel, amely kunt jelentett, s valószínűleg a Bélapátfalva környékére még a nagy, 13. századi alföldi kun beköltözés előtt érkezett kun néptöredék, illetve annak utódainak neve. A palóc népnév később gúnyos értelmű lett, mert az Alföldön így nevezték azokat a Felföldről, a Mátra túloldaláról jött telepeseket, idénymunkásokat és vásározó parasztokat, akik különös, az alfölditől eltérő nyelvjárásban beszéltek. A múlt század elején éppen Bélapátfalva környékének 11 faluját nevezi egy leírás először palócnak, de később egyre több települést vontak e megnevezés alá. Pápay Sámuel a Nógrád, Gömör, Heves és Borsod határvidékén élő népességet tartja palócnak 1808-ban. Néhány évvel később Szeder Fábián még Hont megyét is idevonta. Mivel az első, a különösséget és régiességet ismertető néprajzi leírások éppen a palócokról szóltak, a későbbiekben többször előfordult, hogy a palóc jelzőt az „igazi”, régies, ősi magyar vonásokat őrző népcsoportokra mondták. Így pl. a Tolna megyei Sárközről szóló leírás azzal fejeződik be, hogy az előadottakból látható, hogy a sárköziek is igazi magyarok, igazi palócok. A palóc név népszerűségét Mikszáth Kálmán regényei és írásai növelték, és ő saját szülőföldjét is már a Palócföldhöz sorolja. Néhány későbbi, kitűnő néprajzi leírás, mint Pintér Sándoré (1880) és Istvánffy Gyuláé (1911) tovább terjesztették a Palócföld határát, míg végül a közvéleményben kialakult az a szóhasználat, hogy az egész Felföld, Zempléntől nyugatra, egészen a Vágig palóc. A magyar néprajzi csoportok első, összefoglaló ismertetésében Viski Károly is ezt fogadta el, és Honttól keletre levő részét keleti palóc, nyugatra eső részét pedig nyugati palóc területnek nevezte el. Végső soron tehát az határozta meg a Palócföld kiterjedését, ami az itt élők legfeltűnőbb sajátsága volt, a nyelvjárás, abban pedig az a hang ejtése. A palócok ugyanis a köznyelvi a hang helyett rövid á hangot ejtenek, a köznyelvi á pedig csaknem ó-nak hangzik náluk. A palóc elnevezésnek ma is van valami gúnyos íze, ezért az ott lakók sohasem vállalták szívesen.
A Felföldön, vagyis a palóc nyelvjárást beszélő, több megyényi területen, beleértve a Csehszlovákia területén lakó magyarság egészét, számos, eddig már felkutatott és leírt, de még több, műveltsége alapján még el nem különített magyar néprajzi csoport osztozik. A legfontosabbak
Zoboralja. Nyitra város szomszédságában, a Zobor- és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvsziget Szlovákiában. Ismertté elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette, aki itt igen régies és értékes népdalanyagot talált Gimes, Csitár, Kolon, Menyhe és Zsére falvakban. A korábban összefüggő, nagy nyitrai magyar tömb a török háborúk idején, majd az ellenreformáció következtében igen megfogyott. Számuk tovább apadt a kisebbség hátrányos megkülönböztetése és az egykézés következtében.
Mátraalja. Szűkebb értelemben a Mátra hegységtől északra eső völgyek magyarsága, Parád és Bodony környéke. Szélesebb értelemben a Mátra környékét, a déli lejtőket is jelenti. Szűkebb értelemben véve tényleges néprajzi csoport, tágabb értelemben még legalább négy, viseletben, műveltségben elkülönülő néprajzi egység.
Barkók. Borsod, Nógrád, Gömör és Heves határvidékén élő, nagy részükben kisnemesi eredetű és református magyar falvak.
Karancsalja. A Karancs-hegy körül fekvő néhány község.
Sajátos viselete alapján még néhány összetartozó falucsoport: Hollókő, Lóc és Rimóc; Kisterenye, Maconka és Kazár; valamint a Galga mente falvai valaha nagyjából néprajzi egységet jelenthettek, de a hatalmas falvak lassan mind egymástól különböző népviseletet hoztak létre.: Bag, Galgahévíz, Hévízgyörk, Tura és Boldog. A palóc falvak közt sok nagy, teljesen magányos, környezetében egyetlen más faluhoz sem hasonlító, egyetlen faluból álló néprajzi csoport van. Ilyen például Buják és Őrhalom. Ismertebb földrajzi kistájak, nagyjából megegyező történeti-néprajzi hagyományokkal: Csallóköz, Garam mente, Ipoly mente.
A Felföldön húzódott végig 150 éven keresztül a magyar királyság és a török birodalom határa. Eger és Nógrád török kézre jutása következtében e táj déli része jobban pusztult, északi részére pedig délről s messze az Alföldről sokan menekültek fel. A birtokos nemesek birtokaik központját, udvarházukat is ide helyezték a hódolt vidékekről, ahol maradásuk nem lehetett. A palócok lakta terület, a kisalföldi rész kivételével, hegyes, földművelésre kevésbé alkalmas, ezért lakóik az itteni adottságok, elsősorban a nagy erdők és bányák kihasználására voltak kénytelenek felépíteni megélhetésüket. Erdei állattartás, erdőmunka, fafeldolgozás. Mész- és faszénégetés, fazekasság és a kender feldolgozása, valamint a felsorolt termékek szállítása, fuvarozása mellett sokan dolgoztak a környék bányáiban és ipari üzemeiben. A magasabb népszaporulatú, túlnépesedett és szegény Felföld adta hosszú időn át az Alföld és a Dunántúl mezőgazdasági idénymunkásait, a summásságot. Mint részes aratók szegődtek el, rendszerint hat hónapra, a gabonaneműek aratása mellett vállalva a kukorica és a répa gondozását és betakarítását is. Fizetésüket terményben kapták meg, és ősszel meghozták egész évi élelmüket.
A szegénységgel magyarázható a palócok régies népi kultúrája. A népművészet új stílusainak kivirágzása a palócok között megkésett. A török korban a Felföldre menekült nemesi udvarházakban a nemesasszonyok bevonták a jobbágyasszonyokat is a hímző- és varrómunkába, ennek köszönhető az, hogy a palóc hímzéseken az úri hímzés közvetlen hatása erősen észrevehető.
A török kiűzése után a Felföldre menekült alföldi népesség és leszármazottai igyekeztek visszatelepülni egykori lakhelyeikre, s ekkor átmeneti hazájuk műveltségét, nyelvjárását is vitték magukkal, természetesen más, a túlnépesedés miatt is elköltözni kényszerült magyar és szlovák telepes rajokkal. Így a palóc nyelvjárás hatása erősen érezhető nemcsak a Jászságban, hanem palóctelepek létesültek Bácskában és Bánátban is. Nemegyszer szlovákokkal vegyesen foglaltak el elnéptelenedett helyeket.
A Mátra vidékén a múlt század közepén, végén még virágzott a nagycsaládi rend, és egyes nagycsaládok még e század közepéig is léteztek, amikor is a gazda fiai, amikor megnősültek, nem mentek el a háztól, hanem asszonyaikat elhozták a szülői házba, és továbbra is egy kenyéren éltek, együtt gazdálkodtak a legidősebb férfi vezetése alatt. Előfordult, hogy 5-6 házaspár is együtt volt. Az öreggazda kezébe került minden jövedelem, ő gondoskodott a családtagok minden szükségletéről, de az odahozott menyecskéknek lehetőségük volt lányaik hozományára valamit gyűjteni. A gazda felesége főzött mindnyájukra és osztotta el a házimunkát; a menyecskék a kamrában aludtak, a férjeik pedig beosztásuk szerint, ki a lovakkal, ki az ökrökkel, ki pedig a juhokkal volt. Csak a gyermekek és az öreggazda lakott a házban (vagyis a szobában), esetleg a kisgyermekes fiatalasszonynak jutott még hely benne. A nagycsalád az öreggazda halála után is fennmaradhatott, ha a legidősebb testvért fogadták el gazdának. Ha nem, felosztották a vagyont, szétválakoztak.
A Mátra vidéki palóc ház a múlt század közepéig fából épült, jellegzetes formáját az utca felé néző homlokzatára helyezett tetőrész, eresz adta. Zsuppolása lépcsőzetes volt, mert a felkötött kévéket nem verték föl, kéménye nem volt, a füst a padláson oszlott szét. A palóc házbelső sokáig megőrizte középkori vonásait. A régi palóc háznak nem volt konyhája, hanem a házban, a szobában főztek, de ennek az ajtaja nem az udvarra, hanem az épület közepén levő pitvarba nyílott. Csak később, a század második felében választják ketté a pitvart és lesz annak egyik része a konyha. Ha a pitvarból balra nyílott a ház, a szoba, jobbra nyílott a kamra, az asszonyok hálóhelye. Ebben csak az ágyszékek és a szuszékok álltak, ablaka kicsi, tenyérnyi volt csak, mert a kamrát nem fűtötték. Csak itt és a moldvai magyaroknál maradt meg a körbepadkás szobabelső, amelynek nagy részét a hatalmas kemence foglalta el. A kemence fűtőnyílása a szobában volt és előtte tűzhely, efölött füstelvezető kürtő vezetett föl a padlástérbe. A ház hosszanti irányában elhelyezkedő mestergerendát a kemence sarkánál egy oszloppal is alátámasztották, ennek boldoganya volt a neve. E nagy, lapos tetejű kemencén aludtak a fázós öregek és a gyerekek. Az egész házat (szobát) átjárta a füst. A körbefutó padkán, néhány szuszékon és ágyszéken kívül bútor alig volt benne. A szoba füsttelenítése után, különösen a módosabb helyeken, az ágyat a mennyezetig felvetették, és az ágyak alá kerültek a padok. Az egyik sarokba került az asztal, föléje a sarokba a szentképek vagy cifra cseréptálak.
A palóc bútorzat figyelemreméltó darabja a szuszék, ami megfelel a dél-dunántúli szökrönynek, az ácsolt keményfa ládának. A palóc szuszék oldalai gyengén felfelé összetartanak, teteje domború vagy lapos. Körzős, mértanias, vésett díszítése csodálatos gazdagságot mutat. A minták közt felismerhető az ember stilizált ábrázolása is. A másik jellegzetes palóc bútor sokkal fiatalabb, csak a múlt század második felében alakult ki: ez a faragott támlás pad. A pad fenyőfából készült, de a támla keretébe keményfából faragott, áttört, alakos és növénydíszes táblácskákat illesztettek. Ez a támla sok esetben áthajtható a pad másik oldalára, tehát ún. rengőpad. (Éjszakára a teknőbölcsőbe helyezett pólyást ezen rengethette az ágyban fekvő anya.) A padhátak táblácskáin pásztor- és vadászjeleneteket, vonuló katonákat, rohamozó huszárokat is láthatunk. A palóc pásztorok igen szépen faragott kis ivópoharakat, csanakokat hordtak az övükön, a pohár fogója rendszerint állatalak. A pásztorművészet jellegzetes darabjai itt is a borotva-, gyufa- és sótartók. Az ostornyeleket és dudafejeket ólommal öntötték ki, és hasonlóan öntötték a juhászkampókat is.
Jobbára a Felföldön készültek az Alföldön mindenfelé használt kolompok, harangok és csengők. A Felföld legjelentősebb háziipara és kiviteli áruja a tűzálló és mázas cserép volt. Falvak egész sora foglalkozott fazekassággal, gölöncsérséggel, különösen Rimaszombat körül. A gömöri edény az Alföld déli részére is eljutott. A mindennapi használatra készült főző- és vizesedények mellett a Felföldön több nevezetes díszedény gyártó központ is volt, ún. habán műhelyek, ahol szépen festett fehér edényeket készítettek. A fehér edényes mesterséget a Felföldön a 17. században betelepült habánok honosították meg, de a 18. században már nagy részük továbbköltözött. Nevezetes központjaik voltak: Nagylévárd, Modor, Szobotiszt.
A Felföld és Alföld határán elhelyezkedő nagyobb vásárközpontok és városok hatalmas területet láttak el kisipari termékekkel. Különösen nevezetesek voltak a miskolci gubacsapók.
A Felföld jellegzetes felsőruhája a férfiaknál a rövid szűr vagy csuha volt, a nőknél a mente és a ködmön. A rókamályas kék posztómente és a piros vagy sárga csizma volt a múlt század második felében a menyasszony esküvői öltözéke. Gazdagabbaknál a vőlegény ajándékozta, szegényebbeknél kölcsönkérték, és egy-egy mente és piros csizma egész falut kiszolgált éveken keresztül. A juhbőrből készült ködmönt is barnára festették, kevés rátéttel és színes szűcshímzéssel varrták ki, és csak az asszonyok viselték.
A Felföld szegénységéből következett az, hogy itt és Moldvában maradt meg a legtovább az asszonyok fehér vászon viselete, igen későn törtek csak be a gyári festő és szövetanyagok, elsősorban kötényként. Néhány helyen elsőt és hátsót is viseltek. Szoknyaként a szegénység ezeket az anyagokat csak ünnepnap viselte. Ha hosszabb útra mentek, szőttes lepedőt, abroszt vittek magukkal, abba burkolóztak hideg és eső ellen. A századforduló után már mindenhová betörtek a gyári anyagok, a csipke vállkendők, gyöngyök, ezüst- és aranypaszomántos főkötők, igen változatos és népcsoportonként eltérő viseletet alakítva ki. A férfiaknál az alsó- és felsőruházatban a századfordulóig megmaradt a vászon ing és gatya, csak a gazdagabbaknak volt kékposztó nadrágjuk.
A hímzések legrégibb rétegét szorosan az úri hímzéshez kapcsolódó szálvonásos-vagdalásos és csipkés szélű lepedőszélek képviselik. Különösen Gömörben, Abaújban részben fehér, részben színes szőrrel vagy piros pamuttal, szabad rajzú vagy keresztszemes mintával varrták ki ezeket. Borsodban és Hevesben a keresztszemes, Nógrádban és Pest megyében a fehérhímzés volt kedveltebb. Az első világháború után mindenfelé elterjedt az élénk színekkel kivarrt szabad rajzú, új stílusú virág- és bimbóhímzés, mely a mezőkövesdi, kalocsai és sióagárdi új stílussal rokon.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Palócok: a 19. és a 20. században a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű területek, pl. az Ipoly völgye (Ipolyságig) magyar parasztságának népi neve. Az adott földrajzi kereteken belül az elnevezés alapján pontosan megállapíthatatlan, mivel a szó a parasztság körében gúnyos, pejoratív jelentésű. A ~ írásos említése a 17. század óta ismert. A hazai népéletkutatás már a 19. sz. elejétől sokat foglalkozott a ~-al. A palóc név az orosz, lengyel polovec „kun” jelentésű szó átvétele, valószínűleg a kunok 13. sz.-i nagy, tömeges beköltözése előtt kis csoportokban, a magyarság között megtelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Feltehetően rájuk utal a bélapátfalvi kolostor „kunok bélháromkúti apátsága”, Abbatia Trium Fontium de Beel Cumanorum-ként való említése (1232). Így joggal tekinthetjük a korai 19. sz.-i néprajzi irodalom alapján is Bélapátfalva szűkebb környékét a ~ eredeti 19. sz. előtti településhelyének. Hasonlóan történetileg mély gyökerű és hiteles lehet mátrai helyeknek a ~-hoz való kötése. A korai Árpád-kori heves-borsodi palóc-kun telepek szórványosak, elszigeteltek lehettek, ezért a ~ - más csoportoktól eltérően – nem kaptak közjogi kedvezményeket, kiváltságokat, és nem történt meg telepítésük rögzítése krónikáinkban, okleveleinkben sem. Ennek megfelelően nyelvi és népi felszívódásuk a környék lakosságába rendkívül gyors lehetett. Valószínűleg beolvadásuk a 13. sz. első felében befejezés előtt állhatott. Amikor még az egri püspök környezetében voltak török nyelvet ismerő papok, de a kunok beköltözése és huzamos magyarországi jelenléte nem konzerválhatta a Mátra környékén élő ~ kun nyelvét, népiségét. Így az egykori népnév egy-két szűkebb településcsoport lakóinak megkülönböztető nevévé válhatott a kései középkorra és írásos nyoma csak szórványosan bukkant fel a 17. sz.-ban tömegesebbé váló forrásanyagban. A 19-20. sz. folyamán az élő néprajzi hagyomány alapján palócnak tartott szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok közt alkalmazták a palóc megjelölést. Így pl. az Ipolytól nyugatra eső terület északi részét a Vágig nyugati, a keletre esőt a Hernádig keleti palóc területként kezelték (Palócföld). Ez az eljárás teljesen ahistorikus, mivel a 18-19. sz. legfeljebb a késő középkorban gyökerező társadalmi gazdasági, kulturális jellemzőit egy történetileg is nagyon nehezen követhető, a nagytáji keretekben kezdettől fogva már csak létszáma miatt is alárendelt szerepet játszó Árpád-kori csoporttal való azonosítását sugallja. A kérdés néprajzi vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a kutatást sokáig olyan néprajzi munkák határozták meg, amelyek nem voltak módszertanilag kritikailag kellően megalapozottak. Hasonlóképpen problematikus a korábbi nyelvészeti irodalom ún. palóc nyelvjárás fogalma, amely néhány hangtani jelenség alapján az északi magyar nyelvterület nagy részét ~-hoz köti, ~-ról nevezi el.
Andrásfalvy Bertalan: A palócok
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák, é. n.)
A palóc szó rokon a polovec népnévvel, amely kunt jelentett, s valószínűleg a Bélapátfalva környékére még a nagy, 13. századi alföldi kun beköltözés előtt érkezett kun néptöredék, illetve annak utódainak neve. A palóc népnév később gúnyos értelmű lett, mert az Alföldön így nevezték azokat a Felföldről, a Mátra túloldaláról jött telepeseket, idénymunkásokat és vásározó parasztokat, akik különös, az alfölditől eltérő nyelvjárásban beszéltek. A múlt század elején éppen Bélapátfalva környékének 11 faluját nevezi egy leírás először palócnak, de később egyre több települést vontak e megnevezés alá. Pápay Sámuel a Nógrád, Gömör, Heves és Borsod határvidékén élő népességet tartja palócnak 1808-ban. Néhány évvel később Szeder Fábián még Hont megyét is idevonta. Mivel az első, a különösséget és régiességet ismertető néprajzi leírások éppen a palócokról szóltak, a későbbiekben többször előfordult, hogy a palóc jelzőt az „igazi”, régies, ősi magyar vonásokat őrző népcsoportokra mondták. Így pl. a Tolna megyei Sárközről szóló leírás azzal fejeződik be, hogy az előadottakból látható, hogy a sárköziek is igazi magyarok, igazi palócok. A palóc név népszerűségét Mikszáth Kálmán regényei és írásai növelték, és ő saját szülőföldjét is már a Palócföldhöz sorolja. Néhány későbbi, kitűnő néprajzi leírás, mint Pintér Sándoré (1880) és Istvánffy Gyuláé (1911) tovább terjesztették a Palócföld határát, míg végül a közvéleményben kialakult az a szóhasználat, hogy az egész Felföld, Zempléntől nyugatra, egészen a Vágig palóc. A magyar néprajzi csoportok első, összefoglaló ismertetésében Viski Károly is ezt fogadta el, és Honttól keletre levő részét keleti palóc, nyugatra eső részét pedig nyugati palóc területnek nevezte el. Végső soron tehát az határozta meg a Palócföld kiterjedését, ami az itt élők legfeltűnőbb sajátsága volt, a nyelvjárás, abban pedig az a hang ejtése. A palócok ugyanis a köznyelvi a hang helyett rövid á hangot ejtenek, a köznyelvi á pedig csaknem ó-nak hangzik náluk. A palóc elnevezésnek ma is van valami gúnyos íze, ezért az ott lakók sohasem vállalták szívesen.
A Felföldön, vagyis a palóc nyelvjárást beszélő, több megyényi területen, beleértve a Csehszlovákia területén lakó magyarság egészét, számos, eddig már felkutatott és leírt, de még több, műveltsége alapján még el nem különített magyar néprajzi csoport osztozik. A legfontosabbak
Zoboralja. Nyitra város szomszédságában, a Zobor- és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvsziget Szlovákiában. Ismertté elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette, aki itt igen régies és értékes népdalanyagot talált Gimes, Csitár, Kolon, Menyhe és Zsére falvakban. A korábban összefüggő, nagy nyitrai magyar tömb a török háborúk idején, majd az ellenreformáció következtében igen megfogyott. Számuk tovább apadt a kisebbség hátrányos megkülönböztetése és az egykézés következtében.
Mátraalja. Szűkebb értelemben a Mátra hegységtől északra eső völgyek magyarsága, Parád és Bodony környéke. Szélesebb értelemben a Mátra környékét, a déli lejtőket is jelenti. Szűkebb értelemben véve tényleges néprajzi csoport, tágabb értelemben még legalább négy, viseletben, műveltségben elkülönülő néprajzi egység.
Barkók. Borsod, Nógrád, Gömör és Heves határvidékén élő, nagy részükben kisnemesi eredetű és református magyar falvak.
Karancsalja. A Karancs-hegy körül fekvő néhány község.
Sajátos viselete alapján még néhány összetartozó falucsoport: Hollókő, Lóc és Rimóc; Kisterenye, Maconka és Kazár; valamint a Galga mente falvai valaha nagyjából néprajzi egységet jelenthettek, de a hatalmas falvak lassan mind egymástól különböző népviseletet hoztak létre.: Bag, Galgahévíz, Hévízgyörk, Tura és Boldog. A palóc falvak közt sok nagy, teljesen magányos, környezetében egyetlen más faluhoz sem hasonlító, egyetlen faluból álló néprajzi csoport van. Ilyen például Buják és Őrhalom. Ismertebb földrajzi kistájak, nagyjából megegyező történeti-néprajzi hagyományokkal: Csallóköz, Garam mente, Ipoly mente.
A Felföldön húzódott végig 150 éven keresztül a magyar királyság és a török birodalom határa. Eger és Nógrád török kézre jutása következtében e táj déli része jobban pusztult, északi részére pedig délről s messze az Alföldről sokan menekültek fel. A birtokos nemesek birtokaik központját, udvarházukat is ide helyezték a hódolt vidékekről, ahol maradásuk nem lehetett. A palócok lakta terület, a kisalföldi rész kivételével, hegyes, földművelésre kevésbé alkalmas, ezért lakóik az itteni adottságok, elsősorban a nagy erdők és bányák kihasználására voltak kénytelenek felépíteni megélhetésüket. Erdei állattartás, erdőmunka, fafeldolgozás. Mész- és faszénégetés, fazekasság és a kender feldolgozása, valamint a felsorolt termékek szállítása, fuvarozása mellett sokan dolgoztak a környék bányáiban és ipari üzemeiben. A magasabb népszaporulatú, túlnépesedett és szegény Felföld adta hosszú időn át az Alföld és a Dunántúl mezőgazdasági idénymunkásait, a summásságot. Mint részes aratók szegődtek el, rendszerint hat hónapra, a gabonaneműek aratása mellett vállalva a kukorica és a répa gondozását és betakarítását is. Fizetésüket terményben kapták meg, és ősszel meghozták egész évi élelmüket.
A szegénységgel magyarázható a palócok régies népi kultúrája. A népművészet új stílusainak kivirágzása a palócok között megkésett. A török korban a Felföldre menekült nemesi udvarházakban a nemesasszonyok bevonták a jobbágyasszonyokat is a hímző- és varrómunkába, ennek köszönhető az, hogy a palóc hímzéseken az úri hímzés közvetlen hatása erősen észrevehető.
A török kiűzése után a Felföldre menekült alföldi népesség és leszármazottai igyekeztek visszatelepülni egykori lakhelyeikre, s ekkor átmeneti hazájuk műveltségét, nyelvjárását is vitték magukkal, természetesen más, a túlnépesedés miatt is elköltözni kényszerült magyar és szlovák telepes rajokkal. Így a palóc nyelvjárás hatása erősen érezhető nemcsak a Jászságban, hanem palóctelepek létesültek Bácskában és Bánátban is. Nemegyszer szlovákokkal vegyesen foglaltak el elnéptelenedett helyeket.
A Mátra vidékén a múlt század közepén, végén még virágzott a nagycsaládi rend, és egyes nagycsaládok még e század közepéig is léteztek, amikor is a gazda fiai, amikor megnősültek, nem mentek el a háztól, hanem asszonyaikat elhozták a szülői házba, és továbbra is egy kenyéren éltek, együtt gazdálkodtak a legidősebb férfi vezetése alatt. Előfordult, hogy 5-6 házaspár is együtt volt. Az öreggazda kezébe került minden jövedelem, ő gondoskodott a családtagok minden szükségletéről, de az odahozott menyecskéknek lehetőségük volt lányaik hozományára valamit gyűjteni. A gazda felesége főzött mindnyájukra és osztotta el a házimunkát; a menyecskék a kamrában aludtak, a férjeik pedig beosztásuk szerint, ki a lovakkal, ki az ökrökkel, ki pedig a juhokkal volt. Csak a gyermekek és az öreggazda lakott a házban (vagyis a szobában), esetleg a kisgyermekes fiatalasszonynak jutott még hely benne. A nagycsalád az öreggazda halála után is fennmaradhatott, ha a legidősebb testvért fogadták el gazdának. Ha nem, felosztották a vagyont, szétválakoztak.
A Mátra vidéki palóc ház a múlt század közepéig fából épült, jellegzetes formáját az utca felé néző homlokzatára helyezett tetőrész, eresz adta. Zsuppolása lépcsőzetes volt, mert a felkötött kévéket nem verték föl, kéménye nem volt, a füst a padláson oszlott szét. A palóc házbelső sokáig megőrizte középkori vonásait. A régi palóc háznak nem volt konyhája, hanem a házban, a szobában főztek, de ennek az ajtaja nem az udvarra, hanem az épület közepén levő pitvarba nyílott. Csak később, a század második felében választják ketté a pitvart és lesz annak egyik része a konyha. Ha a pitvarból balra nyílott a ház, a szoba, jobbra nyílott a kamra, az asszonyok hálóhelye. Ebben csak az ágyszékek és a szuszékok álltak, ablaka kicsi, tenyérnyi volt csak, mert a kamrát nem fűtötték. Csak itt és a moldvai magyaroknál maradt meg a körbepadkás szobabelső, amelynek nagy részét a hatalmas kemence foglalta el. A kemence fűtőnyílása a szobában volt és előtte tűzhely, efölött füstelvezető kürtő vezetett föl a padlástérbe. A ház hosszanti irányában elhelyezkedő mestergerendát a kemence sarkánál egy oszloppal is alátámasztották, ennek boldoganya volt a neve. E nagy, lapos tetejű kemencén aludtak a fázós öregek és a gyerekek. Az egész házat (szobát) átjárta a füst. A körbefutó padkán, néhány szuszékon és ágyszéken kívül bútor alig volt benne. A szoba füsttelenítése után, különösen a módosabb helyeken, az ágyat a mennyezetig felvetették, és az ágyak alá kerültek a padok. Az egyik sarokba került az asztal, föléje a sarokba a szentképek vagy cifra cseréptálak.
A palóc bútorzat figyelemreméltó darabja a szuszék, ami megfelel a dél-dunántúli szökrönynek, az ácsolt keményfa ládának. A palóc szuszék oldalai gyengén felfelé összetartanak, teteje domború vagy lapos. Körzős, mértanias, vésett díszítése csodálatos gazdagságot mutat. A minták közt felismerhető az ember stilizált ábrázolása is. A másik jellegzetes palóc bútor sokkal fiatalabb, csak a múlt század második felében alakult ki: ez a faragott támlás pad. A pad fenyőfából készült, de a támla keretébe keményfából faragott, áttört, alakos és növénydíszes táblácskákat illesztettek. Ez a támla sok esetben áthajtható a pad másik oldalára, tehát ún. rengőpad. (Éjszakára a teknőbölcsőbe helyezett pólyást ezen rengethette az ágyban fekvő anya.) A padhátak táblácskáin pásztor- és vadászjeleneteket, vonuló katonákat, rohamozó huszárokat is láthatunk. A palóc pásztorok igen szépen faragott kis ivópoharakat, csanakokat hordtak az övükön, a pohár fogója rendszerint állatalak. A pásztorművészet jellegzetes darabjai itt is a borotva-, gyufa- és sótartók. Az ostornyeleket és dudafejeket ólommal öntötték ki, és hasonlóan öntötték a juhászkampókat is.
Jobbára a Felföldön készültek az Alföldön mindenfelé használt kolompok, harangok és csengők. A Felföld legjelentősebb háziipara és kiviteli áruja a tűzálló és mázas cserép volt. Falvak egész sora foglalkozott fazekassággal, gölöncsérséggel, különösen Rimaszombat körül. A gömöri edény az Alföld déli részére is eljutott. A mindennapi használatra készült főző- és vizesedények mellett a Felföldön több nevezetes díszedény gyártó központ is volt, ún. habán műhelyek, ahol szépen festett fehér edényeket készítettek. A fehér edényes mesterséget a Felföldön a 17. században betelepült habánok honosították meg, de a 18. században már nagy részük továbbköltözött. Nevezetes központjaik voltak: Nagylévárd, Modor, Szobotiszt.
A Felföld és Alföld határán elhelyezkedő nagyobb vásárközpontok és városok hatalmas területet láttak el kisipari termékekkel. Különösen nevezetesek voltak a miskolci gubacsapók.
A Felföld jellegzetes felsőruhája a férfiaknál a rövid szűr vagy csuha volt, a nőknél a mente és a ködmön. A rókamályas kék posztómente és a piros vagy sárga csizma volt a múlt század második felében a menyasszony esküvői öltözéke. Gazdagabbaknál a vőlegény ajándékozta, szegényebbeknél kölcsönkérték, és egy-egy mente és piros csizma egész falut kiszolgált éveken keresztül. A juhbőrből készült ködmönt is barnára festették, kevés rátéttel és színes szűcshímzéssel varrták ki, és csak az asszonyok viselték.
A Felföld szegénységéből következett az, hogy itt és Moldvában maradt meg a legtovább az asszonyok fehér vászon viselete, igen későn törtek csak be a gyári festő és szövetanyagok, elsősorban kötényként. Néhány helyen elsőt és hátsót is viseltek. Szoknyaként a szegénység ezeket az anyagokat csak ünnepnap viselte. Ha hosszabb útra mentek, szőttes lepedőt, abroszt vittek magukkal, abba burkolóztak hideg és eső ellen. A századforduló után már mindenhová betörtek a gyári anyagok, a csipke vállkendők, gyöngyök, ezüst- és aranypaszomántos főkötők, igen változatos és népcsoportonként eltérő viseletet alakítva ki. A férfiaknál az alsó- és felsőruházatban a századfordulóig megmaradt a vászon ing és gatya, csak a gazdagabbaknak volt kékposztó nadrágjuk.
A hímzések legrégibb rétegét szorosan az úri hímzéshez kapcsolódó szálvonásos-vagdalásos és csipkés szélű lepedőszélek képviselik. Különösen Gömörben, Abaújban részben fehér, részben színes szőrrel vagy piros pamuttal, szabad rajzú vagy keresztszemes mintával varrták ki ezeket. Borsodban és Hevesben a keresztszemes, Nógrádban és Pest megyében a fehérhímzés volt kedveltebb. Az első világháború után mindenfelé elterjedt az élénk színekkel kivarrt szabad rajzú, új stílusú virág- és bimbóhímzés, mely a mezőkövesdi, kalocsai és sióagárdi új stílussal rokon.
2
Filep Antal: Palócföld
(in: Kósa lászló – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Palócföld: a néprajzi irodalom nyomán kialakult fiktív tájfogalom, amellyel Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör történeti megyék földjét, a hipotetikusan palócnak, palócjellegűnek tekintett népesség lakhelyét jelöli a néprajzi irodalom. Lakosságának egységes palóc elnevezése tudományosan nem hiteles. Tudománytörténetileg nyomon lehet követni, miként bővítették történetileg tájékozatlan kutatók a 19. sz. elejétől kezdve a ~ fogalmát. Mind a nyelvi, mind a népi műveltség vizsgálata arra vall, hogy a palócnak tartott jelenségek szélesebb körben terjedtek el, mintsem az a palócoknak lenne tulajdonítható, ill. maga a palócság szűkebb területen él, mint egyes szerzők vélik. A ~ helyett helyesebb következetesen a Felföld megjelölést használni, mivel a magyar népi műveltség történeti, társadalomfejlődési szempontból jelentős valamennyi jelensége és eleme a magyar nyelvterület északi, felföldi sávjában egy feltételezetten „palócnak” tekintett jellegzetességektől függetlenül összefüggő elterjedésterületet alkot és ez egybeesik a Felföld, Felső-Magyarország magyarsága nagytáji kereteivel.
Martin György: Az északnyugati dialektus
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Az északnyugati vagy mondhatjuk, nyugati palóc dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki, a mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád-megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területen (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. A nyugati és keleti palócság tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektus-területet különbözteti meg alapvetően egymástól.(Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhattunk.
A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők:
A leánykörtáncnak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – a nyugati palóc dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztethetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játék-elemekkel színeződik (bújócska).
A nyugati Palócvidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig újstílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázó típust jelentenek.
A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén lánccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó „ugrós” tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).
A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. Huszár verbunk, Vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).
A csárdás regionális változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás változatok. A nyugati palóc vidék friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektus-területre jellemző fenthangsúlyos csárdás-stílussal is találkozunk.
A nyugati palóc dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb, amorfabb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kisérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.
A nyugati palócság sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyástánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérő dallamai („Mikor a menyasszonyt fektetni viszik…”, „Az árgyélus kismadár…”) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes párostánc, vagy kígyózó labirintus-forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás-tánc leírásával!). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is beilleszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyástánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszűnését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az e közbeni kiáltás – „Szaporodjatok, mint a csicsóka!” – a szokás termékenységi célzatára utal.)
A nyugati Palócvidék tánczenéjére az újstílus uralkodó szerepe jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, vokális népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig a dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortánc maradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző regionális típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.
A nyugati terület általános jellemzésekor említett speciális táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívüli szabadban való táncolás régies vonásai a területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése (Galga-vidéken pl. csak a 20-as években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.
Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. A nyugati palócság tánckultúrájában feltételezhető szlovák színező hatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk konkréten felmérni, mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, speciális vonásai alig mutatkoznak.
(in: Kósa lászló – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Palócföld: a néprajzi irodalom nyomán kialakult fiktív tájfogalom, amellyel Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör történeti megyék földjét, a hipotetikusan palócnak, palócjellegűnek tekintett népesség lakhelyét jelöli a néprajzi irodalom. Lakosságának egységes palóc elnevezése tudományosan nem hiteles. Tudománytörténetileg nyomon lehet követni, miként bővítették történetileg tájékozatlan kutatók a 19. sz. elejétől kezdve a ~ fogalmát. Mind a nyelvi, mind a népi műveltség vizsgálata arra vall, hogy a palócnak tartott jelenségek szélesebb körben terjedtek el, mintsem az a palócoknak lenne tulajdonítható, ill. maga a palócság szűkebb területen él, mint egyes szerzők vélik. A ~ helyett helyesebb következetesen a Felföld megjelölést használni, mivel a magyar népi műveltség történeti, társadalomfejlődési szempontból jelentős valamennyi jelensége és eleme a magyar nyelvterület északi, felföldi sávjában egy feltételezetten „palócnak” tekintett jellegzetességektől függetlenül összefüggő elterjedésterületet alkot és ez egybeesik a Felföld, Felső-Magyarország magyarsága nagytáji kereteivel.
Martin György: Az északnyugati dialektus
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Az északnyugati vagy mondhatjuk, nyugati palóc dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki, a mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád-megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területen (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. A nyugati és keleti palócság tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektus-területet különbözteti meg alapvetően egymástól.(Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhattunk.
A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők:
A leánykörtáncnak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – a nyugati palóc dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztethetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játék-elemekkel színeződik (bújócska).
A nyugati Palócvidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig újstílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázó típust jelentenek.
A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén lánccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó „ugrós” tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).
A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. Huszár verbunk, Vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).
A csárdás regionális változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás változatok. A nyugati palóc vidék friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektus-területre jellemző fenthangsúlyos csárdás-stílussal is találkozunk.
A nyugati palóc dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb, amorfabb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kisérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.
A nyugati palócság sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyástánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérő dallamai („Mikor a menyasszonyt fektetni viszik…”, „Az árgyélus kismadár…”) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes párostánc, vagy kígyózó labirintus-forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás-tánc leírásával!). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is beilleszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyástánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszűnését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az e közbeni kiáltás – „Szaporodjatok, mint a csicsóka!” – a szokás termékenységi célzatára utal.)
A nyugati Palócvidék tánczenéjére az újstílus uralkodó szerepe jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, vokális népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig a dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortánc maradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző regionális típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.
A nyugati terület általános jellemzésekor említett speciális táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívüli szabadban való táncolás régies vonásai a területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése (Galga-vidéken pl. csak a 20-as években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.
Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. A nyugati palócság tánckultúrájában feltételezhető szlovák színező hatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk konkréten felmérni, mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, speciális vonásai alig mutatkoznak.
3
P. Vas János: Palócföld
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás kiadó, Budapest, 2008.)
A Palócföld és a palócság meghatározása nehezebb, mint más népcsoportoké. A tudományos kutatás során folyamatosan változott a szó jelentése és a terület kiterjedése, amelyre alkalmazták.
A „palóc” kifejezést a 16. század óta ismerjük. Akkor az alföldiek nevezték így az északi hegyvidékről, a Mátrán túlról érkezőket, akiket könnyű volt megkülönböztetni nyelvjárásuk alapján. A szónak gúnyos, lekezelő értelme volt, mint minden olyan népnévnek, amely arra szolgál, hogy egy közösség megkülönböztesse magát általa a kultúrájától idegen, azt nem értő, ezért a közösség tagjai számára furcsának tűnő, „nem normális” idegenektől. Jelentése nagyjából: „vidéki”, „együgyű”. A szót az érintettek ismerték, de sohasem alkalmazták magukra. Néprajzos mondás szerint: „a palócok mindig a következő faluban laknak”. Valójában senki sem tartotta magát palócnak, sőt bántónak érezték, ha így nevezték őket. Az utóbbi évtizedekben ez megváltozott, ami elsősorban a néprajzi érdeklődésnek, a folklór felértékelődésének köszönhető. Ma már múzeumok, kultúrházak és hagyományőrző csoportok vallják magukat büszkén a palóc kultúra örököseinek.
A palóc szó a középkorban került a magyar nyelvbe. Eredeti formája a szláv nyelvekben a „polovec”. A honfoglalás utáni magyarság északi és északkeleti szomszédságában élő szlávok nevezték így a sztyeppei török nyelvű népeket. Az oroszoknál a szó a kunokra vonatkozott. Tudjuk, hogy a honfoglalás után az Alföldtől északra fekvő hegyvidék folyóvölgyeit Huba (Aba) nemzetsége, a kabarok szállták meg. A határokat kellett őrizniük a hegyekben élő szlávokkal szemben, akik a mai szlovákság ősei voltak és minden bizonnyal ők nevezték poloveceknek az akkoriban még kazár-török nyelvű, pusztai nomád kultúrájú kabarokat. Más, elterjedtebb vélemény szerint a palóc-polovec név eredetileg azokra a kunokra vonatkozott, akiket a 11. század végén, legyőzésük után I. (Szent) László telepített Bélapátfalva környékére, és megtérítésükre apátságot alapított „a Kunok Bélháromkúti Apátsága” néven. Eredetileg tíz falu tartozott ide. Ők lehettek az első palócok, aztán az elnevezés kiterjedt a körülöttük élőkre. A két elképzelés láthatóan nem zárja ki egymást, párhuzamosan igaz lehet mind a kettő.
A 11. századi kunok kis létszámú, elszigetelt telepeken éltek, nem úgy, mint az Alföldre kb. százötven évvel később betelepült rokonaik, azonkívül ők nem kaptak sem területi önállóságot, sem kollektív kiváltságokat.
A palócokkal először foglalkozó írások a 19. század első felében még csak Bélapátfalva környékét, majd a Mátra hegység vidékét nevezték palócnak. Később a Palócföld irodalmi fogalma az egész Felföldre, a teljes északi magyar nyelvterületre kiterjedt. Ennek alapja elsősorban az ún. „palócos nyelvejtés” volt. Ezt ma is palócnak tartja a köztudat, pedig legalább három jól elkülöníthető nyelvjárásra tagolódik, amelyeknek csak néhány hangtani jellemzője közös. Ezek egyike az, hogy a köznyelvi „a” helyett rövid „á”-t, az „á” helyett a hosszú „ó”-hoz közelálló hangot ejtenek.
Ma Palócföldnek általában a Felvidék középső területét tekintik. Nem számítják ide nyugaton a szlovákiai Kisalföldnek a Dunától északra fekvő tájait és keleten a Felső-Tiszavidék észak-keleti részét. Szokás a vidéket keleti és nyugati palóc részre osztani. Nyugati palócoknak a Honttól keletre, az Ipoly és Garam között, valamint a Galga mentén élőket, keletieknek a Honttól keletre lakókat tekintik. A két terület közötti határ a Zagyva folyása, a Mátra nyugati vidéke. Martin György rendszerezése szerint a nyugati palócok a dunai, a keletiek viszont a tiszai táncdialektushoz tartoznak.
A palócság határai: északon a magyar-szlovák nyelvhatár, délen az alföldi sík vidék pereme (nagyjából a mai M3-as út nyomvonala). A palócokhoz sorolt Galga-vidék Pestig, Rákospalotáig nyúlik. Nyugaton és keleten sok az átmeneti jellegű tájegység, de általában a Garamtól keletre a Sajóig, illetve a Hernádig elterülő hegyes-dombos vidéket tekintik palócnak, amely magában foglalja a Börzsöny, Cserhát, Mátra és Bükk hegységeket. A Palócföld területe a történelem folyamán közigazgatásilag Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod és kisebb részben Pest megyék között oszlott meg. Rendkívül tagolt nagytáj, amely sok kisebb néprajzi vidékből áll, amelyeket összekötnek bizonyos közös vonások (pl. nyelvjárás, hadas település, fejős juhászat, a szobából fűthető kemence használata).
A török korban Palócföld déli része az Oszmán és a Habsburg Birodalom közötti határvidék volt. Eger és Nógrád eleste után nagy volt a népesség pusztulása. Az északabbi részekre sok alföldi menekült költözött. Az összefüggő magyar népesség a változások ellenére túlélte a háborús időszakot. A felekezeti kép is meglehetősen egységes maradt. A palócok többsége római katolikus vallású. Reformátusok elsősorban Gömörben és Borsodban élnek, de ott is katolikusokkal vegyesen. A Palócföldön nincsenek nagy szabadalmas területek (mint az Alföldön a Jászkunság és a Hajdúság, vagy Erdélyben a Székelyföld) és viszonylag alacsony a nagybirtok aránya. A talaj gyenge minősége miatt általános az alföldi illetve dunántúli uradalmakban vállalt mezőgazdasági idénymunka (summásság, részes aratás). A szűkös földterület következménye a Palócföld lakosságát a 19. század végétől súlyosan érintő kivándorlás, főleg Észak-Amerikába.
A Palócföld északi sávja az I. világháború után az akkori Csehszlovákiához került, jelenleg Szlovákia része.
A palóc vidéket a múltban összefüggő erdő borította. Ez határozta meg az itt lakók megélhetését. Ma is jelentős a gomba és a különböző erdei gyümölcsök (som, csipkebogyó, kökény, szeder, áfonya, mogyoró) gyűjtögetése. A bőségesen rendelkezésre álló fa sokféle tevékenységhez biztosított nyersanyagot. A faragáshoz minden férfi értett. Házaikat és eszközeik nagy részét maguk készítették. A fából szenet égettek. Tüzelőként lehetővé tette a nagybani mészégetést és az üvegkészítést.
A palócok legnagyobb részének megélhetését az erdei állattartás biztosította. Elterjedt volt a szarvasmarhatenyésztés. Az erdőkben disznót makkoltattak. Egyes részeken, főleg Gömörben jellegzetes tevékenység volt a magashegyi, havasi jellegű fejős juhászat. A nagyobb gazdáknak kétszázötven-háromszáz juhuk is volt egy nyájban. A jószág fő hasznát a tej adta. A juhász, itteni nevén „bacsó”, a hegyi szállásokon naponta többször is megfejte az állatokat és a tejet maga dolgozta fel túróvá, sajttá. A termék előre megszabott része az övé maradt.
A szántóföldeken általában igénytelenebb gabonafajtákat, rozsot, árpát, zabot termeltek. A modern munkamódszerek későn terjedtek el. Más tájaknál sokkal tovább fennmaradt a fogazott élű sarlóval való aratás és a kézi cséplés. Néhány község, főleg a nagyobb városok környékén, burgonyára és káposztára szakosodott (Őrhalom). Piacra nagyban csak a Pest környékiek termeltek. A gyümölcsöt, elsősorban a szilvát, aszalták, lekvárt készítettek és pálinkát főztek belőle.
Mivel a föld nagyon keveset termett, a palócok tömegesen jártak az Alföldre és a Dunántúlra aratni vagy summás munkára. (A summások nem csak a gabona betakarítását végezték az uradalmakban, hanem a cukorrépával és kukoricával kapcsolatos időszaki teendőket is ellátták.) Az ezért kapott terményrész biztosította téli megélhetésüket. A 19. századtól a bányák és a nagyipar is sok embert foglalkoztatott (Salgótarján, Ózd, Miskolc, Diósgyőr).
Palócföld háziiparának legjelentősebb ágazata a fazekasság volt. Gömör megyében kb. harminc falu lakossága foglalkozott kerámiakészítéssel. A jó minőségű helyi agyagnak köszönhetően az egész Alföldet innen látták el tűzálló edényekkel. Tetőcserepet is készítettek. A mesterség apáról-fiúra öröklődött. Ha valaki fazekas-családba nősült, meg kellett tanulnia a szakmát. Az itteni edényformák közül legsajátosabb az ember alakú „hérészes korsó”.
A palóc vidék kerámián kívül még számos cikket exportált, főleg az Alföldre: fát, faeszközöket, faszenet, meszet, üveget, gyümölcsöt, gyapjút. A szállítást erre specializálódott fuvaros vállalkozók végezték.
A palóc ház a 19. század közepéig fából épült. Jellemzően hármas beosztású: szobából, konyhából és kamrából áll. Régies vonása a körben padkás szobabelső és a szobából fűthető kemence. A ház hosszában végighúzódó, a tetőszerkezetet tartó mestergerendát alátámasztó oszlopot „boldogasszony”-nak nevezték. A bútorokat régen maguk készítették. A bárdolásos, ácsolt kelengyés láda neve „szökröny”. Az ülőbútorok hátlapját áttört faragással díszítették, főleg Nógrádban.
A palócföldi viselet nem egységes, de vannak közös jellemzői. Ilyen a nők rövid, sok alsószoknyás szoknyaviselete, a díszes, formagazdag gyöngyös főkötő használata, a díszes vállkendő. A lányok egyes vidékeken sokáig színes (piros, sárga) csizmában jártak. Nemesi eredetű ruhadarabjuk a „rókamálas mente”. (A mál az állat hasi, nyak alatti prémjét jelenti.) A férfiak régen rövid szűrt hordtak. A viselet kistájanként eltérő, jellemzőek például az egyes falucsoportok főkötő-formái.
Az északi hegyvidékek pásztorfaragása az egyik leggazdagabb a magyar nyelvterületen. A jellemző technika az ólmozás, vagyis a kivájt részek ólommal való kiöntése. A tárgyakat apró rézszögekkel verték ki. Más tájaknál gyakoribb a domború faragás. Jellemző használati tárgyuk az ivócsanak, amelynek nyele gyakran állatot ábrázol.
A hitvilág sok archaikus elemet őriz, különösen a keleti palócoknál. Ezek egyike a fogyatkozáskor az égitesteket, a napot vagy holdat felfaló mítikus lény, a „markoláb”. Ezt farkas vagy hatalmas griffszerű madár alakúnak képzelték. A bányavidékeken ismerik a bányarém, illetve a bánya-törpe alakját, aki segíthet a bányásznak, de a tiszteletleneket, a szabályokat megszegőket megbünteti, bányaszerencsétlenséget okoz. Élelem- és ruhaáldozatot mutattak be neki. Sajátos, régies elképzelés, hogy a karácsonyi misén a Luca székéről felismert boszorkányok agancsot viselnek. Palóc területen a 20. század hetvenes éveiig működtek „halottlátók”, akik önkívületi állapotban képesek voltak kapcsolatot teremteni a holtak és az élők világa között.
Palócföld népzenéjét alaposan és sokoldalúan feltárták. Érdekes a zenei újstílus együttélése néhány ősi hagyománnyal. Az Alföldön dolgozó summások közvetítésével elterjedt dallamokat, sőt népies műdalokat (nótákat) egyes vidékek (Barkóság) énekesei akaratlanul is újra „pentatonizálják”, ötfokúsítják, saját hagyományőrző ízlésükhöz alakítják. A „modern” zenei divattal egy időben szívósan tovább élnek olyan ősi műfajok, mint a rögtönzött, recitatív halottsirató vagy a dudanóta. A szlovák nyelvterülettel szomszédos tájakon a közös éneklésnél megjelenik a kétszólamú tercelés, ami máshol teljesen idegen a magyar népzenétől. A magyar népcsoportok közül egyedül itt maradt fent napjainkig a bőrduda használata a pásztorok között.
A palócok táncéletében nagy szerepet játszanak az énekes női körtáncok. Az eszközös táncok között nagy számban fordulnak elő baltával vagy bottal előadott pásztortáncok. Ezeket szokás „dudatánc”-nak is hívni. Gömörben a földre nem botot, hanem kötéldarabokat fektetnek keresztbe és ezek fölött figuráznak. Az új stílusú verbunknak két típusát ismerik. A nyugati palóc „Sallai”-t és a keleti „Vasvári”-t, természetesen számtalan helyi változatban. A páros csárdásban is megfigyelhetők eltérések a nyugati és keleti területek gyakorlatában.
Palócföld népe rendkívül színes népköltészeti kincset őriz. Gazdag a tündérmesék anyaga. A fiktív prózai történetek leggyakoribb csoportját az anekdoták, adomák jelentik. Ezen belül is, különösen Gömörben, kiemelkedő a Mátyás királyhoz kapcsolódó epikus hagyomány, amiben nyilván irodalmi közhelyek elterjedése is közrejátszott. A falucsúfolók két csoportra oszthatók. Egy részük az illető település lakóinak valós tulajdonságaival (pl. sajátos terményeik) vagy csúfnevük magyarázatával kapcsolatos, tehát közel áll az eredetmagyarázó mondákhoz. Más részük nemzetközi vándortémára épül. Jellemzően sok a ballada. A helyi betyárhősökről (Vidróczki Marci, Jáger Jóska) szólók mellett megtaláljuk a régi stílus néhány fiatalabb, átmeneti típusát, pl. a „Halálra táncoltatott lány” történetét. A palócok lírai költészete az egyik leggazdagabb a magyar nyelvterületen. Egyes nótafák három-négyszáz dalt is ismernek, de repertoárjuknak körülbelül a fele általában műdal, nóta.
A jeles napok szokásai közül a nyugati területeken fennmaradt a virágvasárnapi kiszehordás és a nyári napfordulókor szokásos szentiváni tűzgyújtás emléke. Egyes részeken karácsonykor a fiúk és legények „szerencsefá”-t vittek a lányos házakhoz. Ez hasított tűzifa-darab volt, amit köszöntő kíséretében a tűzhely elé helyeztek. Aprószentek napján (december 28.) a legidősebb családbeli férfi megvesszőzte a kisfiúkat a betlehemi kisdedek emlékére.
A palóc lakodalom jellemző szokása az éjfél utáni hérész. A menyasszony külön mulató rokonsága (a hérész) ilyenkor meglátogatja a lakodalmas házat, ahová egy speciálisan erre az alkalomra készített, ember alakú lakodalmi kalácsot, „morvány”-t visznek ajándékba. Ilyenkor használták a gömöri „hérészes korsó”-t. A lagzi hajnalán az új asszonynak át kell ugrania az udvarban vagy a falu közepén gyújtott tüzet. Ennek a kifejezetten a palóc területre jellemző, megtisztító szokásnak a neve: hajnaltűz, menyasszonyporkolás, menyasszonymáj-sütés. A tűznél gyakran táncolnak is.
A halállal kapcsolatban fontos megemlíteni a rögtönzött, ősi formai jegyeket mutató „sirató”-k éneklését, ami a 20. század hetvenes éveiben még élő gyakorlat volt. Mikszáth közléséből tudjuk, hogy a sírra szokás volt gyümölcsfát ültetni, aminek termését a halottra való emlékezésként fogyasztották el. Kazár községből adatunk van rá, hogy valamikor régen a gyász színe a vörös volt.
A palócok rokonsági rendszere sok eltérést mutat az eddig tárgyalt népcsoportokétól. Alapja a had, ami a magukat egy férfi őstől származtató, egy vezetéknevet viselő családok közössége. A hadak tagjai számon tartották, vérrokonoknak tartották egymást, így nem is házasodtak össze. A mindennapi életben kölcsönösen segítették egymást. Régebben a falvakon belül egymás mellé telepedtek, sőt a temető nekik fenntartott „nemzetségi” részébe temették halottaikat. A hadakon belüli kisebb egység a nagycsalád volt. Ez az együttélési forma a nyelvterület más vidékein is létezett, de a palócoknál különösen jellemző volt és sokáig fennmaradt. A „nagycsalád” szó mai jelentésével ellentétben nem azt jelentette, hogy egy házaspárnak sok gyereke született, jóllehet ez is jellemző volt. A „nagycsalád” néprajzi értelemben rokon „kiscsalád”-ok gazdasági, vagyoni, életviteli közössége. A testvérek a nősülés után nem osztották fel az örökséget, nem alapítottak önálló háztartást, hanem együtt maradtak. Mindenük közös volt, „egy kenyéren éltek”. A közösséget általában a legidősebb férfi (a gazda) és annak felesége (a gazdasszony) irányította nagyon szigorú szabályok szerint. Gyakran harminc-negyven lélek élt így együtt. A munkát a gazda osztotta el fiai között, a női feladatokat a gazdasszony végeztette el a menyeivel. Rendelkeztek a vagyon fölött is. Parancsaikkal szemben nem volt „apelláta”. Ezt a ma szemmel kegyetlennek tűnő, az egyéni ambíciókat semmibe vevő életformát a gazdasági szükség hozta létre. A kevés vagyont így lehetett egyben tartani és a leghatékonyabban kihasználni. Sok helyen csak a 20. század közepén „válakoztak szét” és ez általában együtt járt az egykori tagok elszegényedésével.
A Palócföld ipari központokhoz közel fekvő részein a 19. századtól a férfiak gyárakban, bányákban vállaltak munkát. Ez nem jelentette a hagyományos kultúra feladását, hanem sajátos kétlakiság alakult ki. A munkabíró férfiak csak ünnepnapokon, vagy a nagy mezőgazdasági munkák (aratás) idején voltak otthon, amikor az üzemek be is zártak emiatt. A családi, falubeli élet az asszonyok „hatáskörébe” került. Ez növelte a nők tekintélyét. Amíg a férfiak városira cserélték a hagyományos ruhadarabokat, a női viselet gazdagodott, színesedett. A férjezett asszonyok férjük neve mellé megtartották apai nevüket. Ők váltak a régi hagyományok őrizőivé, már csak azért is, mert ez biztosította kiemelt társadalmi helyzetüket. Néhány területen érezhetően nemcsak a két nem népviseletének fejlődése mutatott eltérő fejlődést, hanem a férfiak és nők szellemi kultúrája, folklórhagyománya is elkülönült.
A palóc csoportokat leggyakrabban földrajzi elhelyezkedésük szerint határolják körül. A földrajzi helyzet természetesen meghatározza az életmódot, gazdálkodást. Egyes falucsoportok viseletük szerint különíthetők el. Összetartozásukban nagy szerepet játszik, hogy régen egy plébániához, egyházközséghez tartoztak, emiatt egymás között házasodtak (pl. Hollókő és Rimóc, vagy Kisterenye, Maconka és Kazár). Egyes falvak viselete önállónak tekinthető, ilyen Buják és Őrhalom.
A teljesség igénye nélkül vessünk pillantást néhány palóc földrajzi tájra!
A huntyiak az Ipoly mentén, Ipolyság és Léva között, illetve a Börzsönyben élnek. Nevük az egykori Hont megye nevéből ered (hontiak). A leghíresebb itteni község Érsekvadkert. Kulturálisan közel áll hozzájuk a Garam-mente, amelynek lakói Zseliztől északra reformátusok, délre Párkányig római katolikusok. Ez a terület a Kisalföld és a Palócföld határvidéke. Itt kezdődnek a „kurta szoknyás falvak”, vagyis itt jelennek meg a viseletben a palóc jellegzetességek.
A Galga-mente a Palócföld dél-nyugati, egészen Pestig érő nyúlványa. A nagyváros közelsége lehetővé teszi az idény-áruk, főleg zöldség, gyümölcs termelését, illetve a friss tejtermék, tojás naponta való értékesítését. Részben emiatt őrzik az asszonyok máig sajátos viseletüket, amely a városi piacokon egyfajta márkajelzésként mutatja a vásárlónak, hogy a portéka eredeti „falusi”. A néphagyomány más elemei is hosszú életűek ezen a tájon. Szinte máig eleven a táncélet és az idősek még jól emlékeznek egyes népszokásokra. A nagyterületű Galga-menti falvak (Bag, Boldog, Galgahévíz, Galgamácsa, Hévízgyörk, Tura) már sok alföldi vonást mutatnak.
A Cserhát a Börzsöny, a Naszály és a Mátra hegységek, az Ipoly és a Zagyva folyók között fekszik nagyrészt Nógrád megyében. A török időkben nagy volt a pusztulás, de a református őslakosság egy része túlélte a háborúkat és katolikus jövevényekkel egészült ki. A megélhetésben fontos szerepet játszottak az üveghuták, majd a 19. században a környéken megnyíló bányák kínálta munkalehetőség. A folklór sok archaikus elemet őriz ezen a tájon és híresek az itteni pompás népviseletek (Buják, Hollókő, Rimóc).
Szintén Nógrád megyében, Salgótarján szomszédságában helyezkedik el a Karancsalja. Az itteni római katolikus falvak régies néphagyományt őriznek, jóllehet a 19. századtól kezdve életükben meghatározó a közeli bányákban és nagyüzemekben vállalt bérmunka. A színes viseletről híres települései Karancskeszi, Kazár, Vizslás.
A köztudatban a Mátraalja a Mátra hegység környékét jelenti. Így beleértendő a Gyöngyös és Eger vidéki híres borvidék is. A népi felfogás szerint azonban csak a Mátra északi lejtői tartoznak ehhez a tájhoz. Az itt lakókat a történeti források szerint „boczen”-oknak csúfolták. Központi települése Parád.
Barkóságnak a Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megyék határán fekvő negyven-ötven falut nevezik. A néprajzosok egy része a palócok jellegzetes arculatú ágának tekinti az ittenieket, mások azonban önálló néprajzi csoportnak tartják őket. A lakosság a honfoglalás kora óta folyamatosnak tekinthető. Megélhetésüket elsősorban az erdei legeltetés, a külterjes juhászat és a fakitermelés biztosította. Később itt is nagy szerepet kapott a gyáripar. „Barkók”-nak eredetileg a falvak katolikus vallású, jobbágyi eredetű népét csúfolta a lakosság nemesi öntudatú, református része. A szó valószínűleg Barco császári tábornok nevéből származik, akinek ezredébe erről a területről szedték az újoncokat. A nemeseket nem vihették erőszakkal katonának, ezért gúnyolták csak a jobbágyokat „barkók”-nak. Barkóság gazdag népi kultúrájából kiemelkedik a néptánc-hagyomány. Híres táncos faluja Domaháza. A terület városközpontja Ózd.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás kiadó, Budapest, 2008.)
A Palócföld és a palócság meghatározása nehezebb, mint más népcsoportoké. A tudományos kutatás során folyamatosan változott a szó jelentése és a terület kiterjedése, amelyre alkalmazták.
A „palóc” kifejezést a 16. század óta ismerjük. Akkor az alföldiek nevezték így az északi hegyvidékről, a Mátrán túlról érkezőket, akiket könnyű volt megkülönböztetni nyelvjárásuk alapján. A szónak gúnyos, lekezelő értelme volt, mint minden olyan népnévnek, amely arra szolgál, hogy egy közösség megkülönböztesse magát általa a kultúrájától idegen, azt nem értő, ezért a közösség tagjai számára furcsának tűnő, „nem normális” idegenektől. Jelentése nagyjából: „vidéki”, „együgyű”. A szót az érintettek ismerték, de sohasem alkalmazták magukra. Néprajzos mondás szerint: „a palócok mindig a következő faluban laknak”. Valójában senki sem tartotta magát palócnak, sőt bántónak érezték, ha így nevezték őket. Az utóbbi évtizedekben ez megváltozott, ami elsősorban a néprajzi érdeklődésnek, a folklór felértékelődésének köszönhető. Ma már múzeumok, kultúrházak és hagyományőrző csoportok vallják magukat büszkén a palóc kultúra örököseinek.
A palóc szó a középkorban került a magyar nyelvbe. Eredeti formája a szláv nyelvekben a „polovec”. A honfoglalás utáni magyarság északi és északkeleti szomszédságában élő szlávok nevezték így a sztyeppei török nyelvű népeket. Az oroszoknál a szó a kunokra vonatkozott. Tudjuk, hogy a honfoglalás után az Alföldtől északra fekvő hegyvidék folyóvölgyeit Huba (Aba) nemzetsége, a kabarok szállták meg. A határokat kellett őrizniük a hegyekben élő szlávokkal szemben, akik a mai szlovákság ősei voltak és minden bizonnyal ők nevezték poloveceknek az akkoriban még kazár-török nyelvű, pusztai nomád kultúrájú kabarokat. Más, elterjedtebb vélemény szerint a palóc-polovec név eredetileg azokra a kunokra vonatkozott, akiket a 11. század végén, legyőzésük után I. (Szent) László telepített Bélapátfalva környékére, és megtérítésükre apátságot alapított „a Kunok Bélháromkúti Apátsága” néven. Eredetileg tíz falu tartozott ide. Ők lehettek az első palócok, aztán az elnevezés kiterjedt a körülöttük élőkre. A két elképzelés láthatóan nem zárja ki egymást, párhuzamosan igaz lehet mind a kettő.
A 11. századi kunok kis létszámú, elszigetelt telepeken éltek, nem úgy, mint az Alföldre kb. százötven évvel később betelepült rokonaik, azonkívül ők nem kaptak sem területi önállóságot, sem kollektív kiváltságokat.
A palócokkal először foglalkozó írások a 19. század első felében még csak Bélapátfalva környékét, majd a Mátra hegység vidékét nevezték palócnak. Később a Palócföld irodalmi fogalma az egész Felföldre, a teljes északi magyar nyelvterületre kiterjedt. Ennek alapja elsősorban az ún. „palócos nyelvejtés” volt. Ezt ma is palócnak tartja a köztudat, pedig legalább három jól elkülöníthető nyelvjárásra tagolódik, amelyeknek csak néhány hangtani jellemzője közös. Ezek egyike az, hogy a köznyelvi „a” helyett rövid „á”-t, az „á” helyett a hosszú „ó”-hoz közelálló hangot ejtenek.
Ma Palócföldnek általában a Felvidék középső területét tekintik. Nem számítják ide nyugaton a szlovákiai Kisalföldnek a Dunától északra fekvő tájait és keleten a Felső-Tiszavidék észak-keleti részét. Szokás a vidéket keleti és nyugati palóc részre osztani. Nyugati palócoknak a Honttól keletre, az Ipoly és Garam között, valamint a Galga mentén élőket, keletieknek a Honttól keletre lakókat tekintik. A két terület közötti határ a Zagyva folyása, a Mátra nyugati vidéke. Martin György rendszerezése szerint a nyugati palócok a dunai, a keletiek viszont a tiszai táncdialektushoz tartoznak.
A palócság határai: északon a magyar-szlovák nyelvhatár, délen az alföldi sík vidék pereme (nagyjából a mai M3-as út nyomvonala). A palócokhoz sorolt Galga-vidék Pestig, Rákospalotáig nyúlik. Nyugaton és keleten sok az átmeneti jellegű tájegység, de általában a Garamtól keletre a Sajóig, illetve a Hernádig elterülő hegyes-dombos vidéket tekintik palócnak, amely magában foglalja a Börzsöny, Cserhát, Mátra és Bükk hegységeket. A Palócföld területe a történelem folyamán közigazgatásilag Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod és kisebb részben Pest megyék között oszlott meg. Rendkívül tagolt nagytáj, amely sok kisebb néprajzi vidékből áll, amelyeket összekötnek bizonyos közös vonások (pl. nyelvjárás, hadas település, fejős juhászat, a szobából fűthető kemence használata).
A török korban Palócföld déli része az Oszmán és a Habsburg Birodalom közötti határvidék volt. Eger és Nógrád eleste után nagy volt a népesség pusztulása. Az északabbi részekre sok alföldi menekült költözött. Az összefüggő magyar népesség a változások ellenére túlélte a háborús időszakot. A felekezeti kép is meglehetősen egységes maradt. A palócok többsége római katolikus vallású. Reformátusok elsősorban Gömörben és Borsodban élnek, de ott is katolikusokkal vegyesen. A Palócföldön nincsenek nagy szabadalmas területek (mint az Alföldön a Jászkunság és a Hajdúság, vagy Erdélyben a Székelyföld) és viszonylag alacsony a nagybirtok aránya. A talaj gyenge minősége miatt általános az alföldi illetve dunántúli uradalmakban vállalt mezőgazdasági idénymunka (summásság, részes aratás). A szűkös földterület következménye a Palócföld lakosságát a 19. század végétől súlyosan érintő kivándorlás, főleg Észak-Amerikába.
A Palócföld északi sávja az I. világháború után az akkori Csehszlovákiához került, jelenleg Szlovákia része.
A palóc vidéket a múltban összefüggő erdő borította. Ez határozta meg az itt lakók megélhetését. Ma is jelentős a gomba és a különböző erdei gyümölcsök (som, csipkebogyó, kökény, szeder, áfonya, mogyoró) gyűjtögetése. A bőségesen rendelkezésre álló fa sokféle tevékenységhez biztosított nyersanyagot. A faragáshoz minden férfi értett. Házaikat és eszközeik nagy részét maguk készítették. A fából szenet égettek. Tüzelőként lehetővé tette a nagybani mészégetést és az üvegkészítést.
A palócok legnagyobb részének megélhetését az erdei állattartás biztosította. Elterjedt volt a szarvasmarhatenyésztés. Az erdőkben disznót makkoltattak. Egyes részeken, főleg Gömörben jellegzetes tevékenység volt a magashegyi, havasi jellegű fejős juhászat. A nagyobb gazdáknak kétszázötven-háromszáz juhuk is volt egy nyájban. A jószág fő hasznát a tej adta. A juhász, itteni nevén „bacsó”, a hegyi szállásokon naponta többször is megfejte az állatokat és a tejet maga dolgozta fel túróvá, sajttá. A termék előre megszabott része az övé maradt.
A szántóföldeken általában igénytelenebb gabonafajtákat, rozsot, árpát, zabot termeltek. A modern munkamódszerek későn terjedtek el. Más tájaknál sokkal tovább fennmaradt a fogazott élű sarlóval való aratás és a kézi cséplés. Néhány község, főleg a nagyobb városok környékén, burgonyára és káposztára szakosodott (Őrhalom). Piacra nagyban csak a Pest környékiek termeltek. A gyümölcsöt, elsősorban a szilvát, aszalták, lekvárt készítettek és pálinkát főztek belőle.
Mivel a föld nagyon keveset termett, a palócok tömegesen jártak az Alföldre és a Dunántúlra aratni vagy summás munkára. (A summások nem csak a gabona betakarítását végezték az uradalmakban, hanem a cukorrépával és kukoricával kapcsolatos időszaki teendőket is ellátták.) Az ezért kapott terményrész biztosította téli megélhetésüket. A 19. századtól a bányák és a nagyipar is sok embert foglalkoztatott (Salgótarján, Ózd, Miskolc, Diósgyőr).
Palócföld háziiparának legjelentősebb ágazata a fazekasság volt. Gömör megyében kb. harminc falu lakossága foglalkozott kerámiakészítéssel. A jó minőségű helyi agyagnak köszönhetően az egész Alföldet innen látták el tűzálló edényekkel. Tetőcserepet is készítettek. A mesterség apáról-fiúra öröklődött. Ha valaki fazekas-családba nősült, meg kellett tanulnia a szakmát. Az itteni edényformák közül legsajátosabb az ember alakú „hérészes korsó”.
A palóc vidék kerámián kívül még számos cikket exportált, főleg az Alföldre: fát, faeszközöket, faszenet, meszet, üveget, gyümölcsöt, gyapjút. A szállítást erre specializálódott fuvaros vállalkozók végezték.
A palóc ház a 19. század közepéig fából épült. Jellemzően hármas beosztású: szobából, konyhából és kamrából áll. Régies vonása a körben padkás szobabelső és a szobából fűthető kemence. A ház hosszában végighúzódó, a tetőszerkezetet tartó mestergerendát alátámasztó oszlopot „boldogasszony”-nak nevezték. A bútorokat régen maguk készítették. A bárdolásos, ácsolt kelengyés láda neve „szökröny”. Az ülőbútorok hátlapját áttört faragással díszítették, főleg Nógrádban.
A palócföldi viselet nem egységes, de vannak közös jellemzői. Ilyen a nők rövid, sok alsószoknyás szoknyaviselete, a díszes, formagazdag gyöngyös főkötő használata, a díszes vállkendő. A lányok egyes vidékeken sokáig színes (piros, sárga) csizmában jártak. Nemesi eredetű ruhadarabjuk a „rókamálas mente”. (A mál az állat hasi, nyak alatti prémjét jelenti.) A férfiak régen rövid szűrt hordtak. A viselet kistájanként eltérő, jellemzőek például az egyes falucsoportok főkötő-formái.
Az északi hegyvidékek pásztorfaragása az egyik leggazdagabb a magyar nyelvterületen. A jellemző technika az ólmozás, vagyis a kivájt részek ólommal való kiöntése. A tárgyakat apró rézszögekkel verték ki. Más tájaknál gyakoribb a domború faragás. Jellemző használati tárgyuk az ivócsanak, amelynek nyele gyakran állatot ábrázol.
A hitvilág sok archaikus elemet őriz, különösen a keleti palócoknál. Ezek egyike a fogyatkozáskor az égitesteket, a napot vagy holdat felfaló mítikus lény, a „markoláb”. Ezt farkas vagy hatalmas griffszerű madár alakúnak képzelték. A bányavidékeken ismerik a bányarém, illetve a bánya-törpe alakját, aki segíthet a bányásznak, de a tiszteletleneket, a szabályokat megszegőket megbünteti, bányaszerencsétlenséget okoz. Élelem- és ruhaáldozatot mutattak be neki. Sajátos, régies elképzelés, hogy a karácsonyi misén a Luca székéről felismert boszorkányok agancsot viselnek. Palóc területen a 20. század hetvenes éveiig működtek „halottlátók”, akik önkívületi állapotban képesek voltak kapcsolatot teremteni a holtak és az élők világa között.
Palócföld népzenéjét alaposan és sokoldalúan feltárták. Érdekes a zenei újstílus együttélése néhány ősi hagyománnyal. Az Alföldön dolgozó summások közvetítésével elterjedt dallamokat, sőt népies műdalokat (nótákat) egyes vidékek (Barkóság) énekesei akaratlanul is újra „pentatonizálják”, ötfokúsítják, saját hagyományőrző ízlésükhöz alakítják. A „modern” zenei divattal egy időben szívósan tovább élnek olyan ősi műfajok, mint a rögtönzött, recitatív halottsirató vagy a dudanóta. A szlovák nyelvterülettel szomszédos tájakon a közös éneklésnél megjelenik a kétszólamú tercelés, ami máshol teljesen idegen a magyar népzenétől. A magyar népcsoportok közül egyedül itt maradt fent napjainkig a bőrduda használata a pásztorok között.
A palócok táncéletében nagy szerepet játszanak az énekes női körtáncok. Az eszközös táncok között nagy számban fordulnak elő baltával vagy bottal előadott pásztortáncok. Ezeket szokás „dudatánc”-nak is hívni. Gömörben a földre nem botot, hanem kötéldarabokat fektetnek keresztbe és ezek fölött figuráznak. Az új stílusú verbunknak két típusát ismerik. A nyugati palóc „Sallai”-t és a keleti „Vasvári”-t, természetesen számtalan helyi változatban. A páros csárdásban is megfigyelhetők eltérések a nyugati és keleti területek gyakorlatában.
Palócföld népe rendkívül színes népköltészeti kincset őriz. Gazdag a tündérmesék anyaga. A fiktív prózai történetek leggyakoribb csoportját az anekdoták, adomák jelentik. Ezen belül is, különösen Gömörben, kiemelkedő a Mátyás királyhoz kapcsolódó epikus hagyomány, amiben nyilván irodalmi közhelyek elterjedése is közrejátszott. A falucsúfolók két csoportra oszthatók. Egy részük az illető település lakóinak valós tulajdonságaival (pl. sajátos terményeik) vagy csúfnevük magyarázatával kapcsolatos, tehát közel áll az eredetmagyarázó mondákhoz. Más részük nemzetközi vándortémára épül. Jellemzően sok a ballada. A helyi betyárhősökről (Vidróczki Marci, Jáger Jóska) szólók mellett megtaláljuk a régi stílus néhány fiatalabb, átmeneti típusát, pl. a „Halálra táncoltatott lány” történetét. A palócok lírai költészete az egyik leggazdagabb a magyar nyelvterületen. Egyes nótafák három-négyszáz dalt is ismernek, de repertoárjuknak körülbelül a fele általában műdal, nóta.
A jeles napok szokásai közül a nyugati területeken fennmaradt a virágvasárnapi kiszehordás és a nyári napfordulókor szokásos szentiváni tűzgyújtás emléke. Egyes részeken karácsonykor a fiúk és legények „szerencsefá”-t vittek a lányos házakhoz. Ez hasított tűzifa-darab volt, amit köszöntő kíséretében a tűzhely elé helyeztek. Aprószentek napján (december 28.) a legidősebb családbeli férfi megvesszőzte a kisfiúkat a betlehemi kisdedek emlékére.
A palóc lakodalom jellemző szokása az éjfél utáni hérész. A menyasszony külön mulató rokonsága (a hérész) ilyenkor meglátogatja a lakodalmas házat, ahová egy speciálisan erre az alkalomra készített, ember alakú lakodalmi kalácsot, „morvány”-t visznek ajándékba. Ilyenkor használták a gömöri „hérészes korsó”-t. A lagzi hajnalán az új asszonynak át kell ugrania az udvarban vagy a falu közepén gyújtott tüzet. Ennek a kifejezetten a palóc területre jellemző, megtisztító szokásnak a neve: hajnaltűz, menyasszonyporkolás, menyasszonymáj-sütés. A tűznél gyakran táncolnak is.
A halállal kapcsolatban fontos megemlíteni a rögtönzött, ősi formai jegyeket mutató „sirató”-k éneklését, ami a 20. század hetvenes éveiben még élő gyakorlat volt. Mikszáth közléséből tudjuk, hogy a sírra szokás volt gyümölcsfát ültetni, aminek termését a halottra való emlékezésként fogyasztották el. Kazár községből adatunk van rá, hogy valamikor régen a gyász színe a vörös volt.
A palócok rokonsági rendszere sok eltérést mutat az eddig tárgyalt népcsoportokétól. Alapja a had, ami a magukat egy férfi őstől származtató, egy vezetéknevet viselő családok közössége. A hadak tagjai számon tartották, vérrokonoknak tartották egymást, így nem is házasodtak össze. A mindennapi életben kölcsönösen segítették egymást. Régebben a falvakon belül egymás mellé telepedtek, sőt a temető nekik fenntartott „nemzetségi” részébe temették halottaikat. A hadakon belüli kisebb egység a nagycsalád volt. Ez az együttélési forma a nyelvterület más vidékein is létezett, de a palócoknál különösen jellemző volt és sokáig fennmaradt. A „nagycsalád” szó mai jelentésével ellentétben nem azt jelentette, hogy egy házaspárnak sok gyereke született, jóllehet ez is jellemző volt. A „nagycsalád” néprajzi értelemben rokon „kiscsalád”-ok gazdasági, vagyoni, életviteli közössége. A testvérek a nősülés után nem osztották fel az örökséget, nem alapítottak önálló háztartást, hanem együtt maradtak. Mindenük közös volt, „egy kenyéren éltek”. A közösséget általában a legidősebb férfi (a gazda) és annak felesége (a gazdasszony) irányította nagyon szigorú szabályok szerint. Gyakran harminc-negyven lélek élt így együtt. A munkát a gazda osztotta el fiai között, a női feladatokat a gazdasszony végeztette el a menyeivel. Rendelkeztek a vagyon fölött is. Parancsaikkal szemben nem volt „apelláta”. Ezt a ma szemmel kegyetlennek tűnő, az egyéni ambíciókat semmibe vevő életformát a gazdasági szükség hozta létre. A kevés vagyont így lehetett egyben tartani és a leghatékonyabban kihasználni. Sok helyen csak a 20. század közepén „válakoztak szét” és ez általában együtt járt az egykori tagok elszegényedésével.
A Palócföld ipari központokhoz közel fekvő részein a 19. századtól a férfiak gyárakban, bányákban vállaltak munkát. Ez nem jelentette a hagyományos kultúra feladását, hanem sajátos kétlakiság alakult ki. A munkabíró férfiak csak ünnepnapokon, vagy a nagy mezőgazdasági munkák (aratás) idején voltak otthon, amikor az üzemek be is zártak emiatt. A családi, falubeli élet az asszonyok „hatáskörébe” került. Ez növelte a nők tekintélyét. Amíg a férfiak városira cserélték a hagyományos ruhadarabokat, a női viselet gazdagodott, színesedett. A férjezett asszonyok férjük neve mellé megtartották apai nevüket. Ők váltak a régi hagyományok őrizőivé, már csak azért is, mert ez biztosította kiemelt társadalmi helyzetüket. Néhány területen érezhetően nemcsak a két nem népviseletének fejlődése mutatott eltérő fejlődést, hanem a férfiak és nők szellemi kultúrája, folklórhagyománya is elkülönült.
A palóc csoportokat leggyakrabban földrajzi elhelyezkedésük szerint határolják körül. A földrajzi helyzet természetesen meghatározza az életmódot, gazdálkodást. Egyes falucsoportok viseletük szerint különíthetők el. Összetartozásukban nagy szerepet játszik, hogy régen egy plébániához, egyházközséghez tartoztak, emiatt egymás között házasodtak (pl. Hollókő és Rimóc, vagy Kisterenye, Maconka és Kazár). Egyes falvak viselete önállónak tekinthető, ilyen Buják és Őrhalom.
A teljesség igénye nélkül vessünk pillantást néhány palóc földrajzi tájra!
A huntyiak az Ipoly mentén, Ipolyság és Léva között, illetve a Börzsönyben élnek. Nevük az egykori Hont megye nevéből ered (hontiak). A leghíresebb itteni község Érsekvadkert. Kulturálisan közel áll hozzájuk a Garam-mente, amelynek lakói Zseliztől északra reformátusok, délre Párkányig római katolikusok. Ez a terület a Kisalföld és a Palócföld határvidéke. Itt kezdődnek a „kurta szoknyás falvak”, vagyis itt jelennek meg a viseletben a palóc jellegzetességek.
A Galga-mente a Palócföld dél-nyugati, egészen Pestig érő nyúlványa. A nagyváros közelsége lehetővé teszi az idény-áruk, főleg zöldség, gyümölcs termelését, illetve a friss tejtermék, tojás naponta való értékesítését. Részben emiatt őrzik az asszonyok máig sajátos viseletüket, amely a városi piacokon egyfajta márkajelzésként mutatja a vásárlónak, hogy a portéka eredeti „falusi”. A néphagyomány más elemei is hosszú életűek ezen a tájon. Szinte máig eleven a táncélet és az idősek még jól emlékeznek egyes népszokásokra. A nagyterületű Galga-menti falvak (Bag, Boldog, Galgahévíz, Galgamácsa, Hévízgyörk, Tura) már sok alföldi vonást mutatnak.
A Cserhát a Börzsöny, a Naszály és a Mátra hegységek, az Ipoly és a Zagyva folyók között fekszik nagyrészt Nógrád megyében. A török időkben nagy volt a pusztulás, de a református őslakosság egy része túlélte a háborúkat és katolikus jövevényekkel egészült ki. A megélhetésben fontos szerepet játszottak az üveghuták, majd a 19. században a környéken megnyíló bányák kínálta munkalehetőség. A folklór sok archaikus elemet őriz ezen a tájon és híresek az itteni pompás népviseletek (Buják, Hollókő, Rimóc).
Szintén Nógrád megyében, Salgótarján szomszédságában helyezkedik el a Karancsalja. Az itteni római katolikus falvak régies néphagyományt őriznek, jóllehet a 19. századtól kezdve életükben meghatározó a közeli bányákban és nagyüzemekben vállalt bérmunka. A színes viseletről híres települései Karancskeszi, Kazár, Vizslás.
A köztudatban a Mátraalja a Mátra hegység környékét jelenti. Így beleértendő a Gyöngyös és Eger vidéki híres borvidék is. A népi felfogás szerint azonban csak a Mátra északi lejtői tartoznak ehhez a tájhoz. Az itt lakókat a történeti források szerint „boczen”-oknak csúfolták. Központi települése Parád.
Barkóságnak a Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megyék határán fekvő negyven-ötven falut nevezik. A néprajzosok egy része a palócok jellegzetes arculatú ágának tekinti az ittenieket, mások azonban önálló néprajzi csoportnak tartják őket. A lakosság a honfoglalás kora óta folyamatosnak tekinthető. Megélhetésüket elsősorban az erdei legeltetés, a külterjes juhászat és a fakitermelés biztosította. Később itt is nagy szerepet kapott a gyáripar. „Barkók”-nak eredetileg a falvak katolikus vallású, jobbágyi eredetű népét csúfolta a lakosság nemesi öntudatú, református része. A szó valószínűleg Barco császári tábornok nevéből származik, akinek ezredébe erről a területről szedték az újoncokat. A nemeseket nem vihették erőszakkal katonának, ezért gúnyolták csak a jobbágyokat „barkók”-nak. Barkóság gazdag népi kultúrájából kiemelkedik a néptánc-hagyomány. Híres táncos faluja Domaháza. A terület városközpontja Ózd.
4
Irodalom I.
- Agócs Gergely: Egy szürke, meg egy hamuszín galamb. A hagyományos szellemi kultúra egy nógrádi magyar pásztor életében. Szakdolgozat. 1997. ELTE BTK Folklore Tanszék, Budapest. [Kézirat]
- Alföldy Jenő – Bakos István – Hámori Péter – Kiss Gy. Csaba: Palócföld. In: Haza a magasban 2. Magyar nemzetismeret a külhoni magyar diákoknak. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2003.
- Andrásfalvy Bertalan: A palócok. In: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok Könyvtára. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, é. n.
- Ág Tibor: „Édesanyám rózsafája.” Palóc népdalok. Pozsony, 1974.
- Ágner Lajos: Farsangi követválasztás Nagyszécsényben. Ethnographia XIV. évf., 1903. 56-58. oldal
- Bakó Ferenc: Ágyvitel Őrhalomban. Ethnographia LIX. évf., 1948. 145-149. oldal
- Bakó Ferenc: A falvak kapcsolatrendszere Palócföldön. In: Bakó Ferenc (szerk.):
Palócok 2. Újkori történelem és népi társadalom. Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága, Eger, 1989. - Bakó Ferenc: Eger „mezőváros” településnéprajzi kutatása. Mezővárosi kultúra Heves megyében. (szerk.: Petercsák Tivadar.) Budapest-Eger, 1985. 38-50. oldal
- Bakó Ferenc: Az etnikai alcsoport kutatásának kérdései. Esettanulmány a keleti Tarna-völgy falvairól. Az Egri Múzeum Évkönyve XVIII. Eger, 1981. 243-289. oldal
- Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében. Az Egri Múzeum Évkönyve V. Eger, 1967. 161-240.
- Bakó Ferenc: Hagyomány és változás a palóc temetkezési szokásokban. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve III. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1977.
- Bakó Ferenc: A kontinuitás és migráció szerepe a palóc centrum népességének kialakulásában. Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve XIX. Eger, 1982-1983. 325-374. oldal
- Bakó Ferenc: A Mátraalja néprajzi egysége és a lakodalom szokásrendje. Eredmények a Mátraalja néprajzi kutatásában. (szerk.: Kriston Vizi József.) Eger, 1983. 8-21. oldal
- Bakó Ferenc: Mikófalva. Adatok a magyar csűröskertes települések ismeretéhez. Az Egri Múzeum Évkönyve III. Eger, 1965. 181-243. oldal
- Bakó Ferenc: Palóc hadas település a Mátraalján. Az Egri Múzeum Évkönyve XVI-XVII. Eger, 1980. 217-243. oldal
- Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
- Bakó Ferenc: Palóckutatás. A kutatás eddigi eredményei. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve III. 1977/23. 5-91. oldal
- Bakó Ferenc: A palóckutatás elvi és módszertani problémáiról. Néprajzi csoportok kutatási módszerei. Előtanulmányok a Magyarság Néprajzához 7. (szerk.: Paládi-Kovács Attila.) Budapest, 1980. 130-138. oldal
- Bakó Ferenc: Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén. In: Mátraderecske. Néprajzi Tanulmányok. (szerk.: Bakó Ferenc.) Eger, 1978.
- Bakó Ferenc (szerk.): Bibliográfia a palócok kutatásához. Palóckutatás. Módszertani Közlemények. 20. Eger, 1970.
- Bakó Ferenc (szerk.): Mátraderecske. Néprajzi tanulmányok. Palóckutatás. Tematikus és lokális monográfiák. 3. Eger, 1978.
- Bakó Ferenc (szerk.): Módszerek és feladatok. Palóc tanácskozás Egerben, 1967. november 10-11. Palóc kutatás. Módszertani közlemények I. Eger, 1968.
- Bakó Ferenc (szerk): Palócok I-IV. Heves Megyei Múzeumok igazgatósága, Eger, 1989.
- Balassa Iván: A Palóc monográfia bemutatása elé. Konferencia a Palócok I-IV. kötetek megjelenése alkalmából. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve XXIX-XXX. Eger, 1993-1994. 5-7. oldal
- Balogh Dezső: Nógrád megyei nagypénteki babona. Ethnographia XXI. évf., 1910. 254-255. oldal
- Balogh Sándor (főszerk.): Balassagyarmat története. Budapest, 1977.
- Balogh Zoltán: Drégelypalánk. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
- Barabás Jenő: A palóc eredet kérdése. In: Bakó Ferenc (szerk.): Palócok. I. Kutatástörténet, föld és nép. Eger, 1989. 119-136. oldal
- Barabás Jenő: A palócok etnikai és néprajzi vizsgálatának problémái. Módszerek és feladatok. Palóc tanácskozás Egerben. (szerk.: Bakó Ferenc). Eger, 1968. 14-28. oldal
- Bartha László: Néhány szó a palócokról. Az I. sz. Ipari Szakközépiskola néprajzi szakkörének évkönyve. Népi hagyományok Borsodban II. évf., 1969. 1-5. oldal.
- Benkóczy Emil: A felnémeti nász. Ethnographia XIX. évf., 1908. 36-41. oldal
- Bereczki János: Egy sajátos hangsor népzenénkben. Zenetudományi Dolgozatok 1999. 75-85. oldal (Palóc mixolíd)
- Binder Jenő: Palócok temetkezési szokásaihoz. Ethnographia II. évf. 1891. 271. oldal
- Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. Néprajzi Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.
- Borsai Ilona: Kérdőív palóc területek jellegzetes és értékes dallamainak kutatásához. Palóc kutatás. Módszertani közlemények. 12. Eger, 1971.
- Borsai Ilona: A palóc „Menyasszonyfektető” dallamának nyugati és keleti kapcsolatai. Zenetudományi Dolgozatok 1978. 159-176. oldal
5
Irodalom II.
- Cs. Schwalm Edit: A palóc lakodalmi kalácsok. Ethnographia XCII. évf., 1981. 350-373. oldal
- Csáky Károly: „Hallottátok-e már hírét?” Bratislava, 1987.
- Csáky Károly: Néprajzkutatásunk úttörője. 10 éve halt meg Manga János. in: Szülőföldi vallomások. Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 1989. 91-121. oldal
- Csáky Károly: Nógrádi tájak és hősök Krúdy Gyula műveiben. In: Szülőföldi vallomások. Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 1989. 35-56. oldal
- Csáky Károly: Nógrádi tájakon. Pozsony, 1992.
- Csáky Károly: Reguly Antal palóc gyűjtéséről. In: Szülőföldi vallomások. Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 1989. 75-83. oldal
- Csáky Károly: Újabb adatok a palócok hiedelemvilágából. In: Hagyományőrző és változó települések. A Felvidék Művelődéstörténeti Enciklopédiája 5. Könyv- és Lapkiadó Kft., Komárom, 2004. 137-142. oldal
- Császi Irén: Népi ájtatossági formák egy palóc közösségben. In: Petercsák Tivadar – Szabó J. József (szerk.): Tanulmányok a 80 esztendős Bakó Ferenc tiszteletére. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve XXXIII. Eger, 1977. 513-545. oldal
- Csernicskó István: Valóban különleges-e a (fiatal) nagydobronyiak nyelvjárása? in: P. Lakatos Ilona – T. Károlyi Margit (szerk.): Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 32. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004. 126-129. oldal
- Csorba Csaba: A történeti Gömör. In: Gömör néprajza. 1. (szerk.: Ujváry Zoltán.) 1985.
- Demarcsek Zsuzsa – Kácsor-Ignácz Gabriella – Kovács Zsuzsanna: Palócok. In: Néptáncoskola. A művészetoktatási intézmények alapfok 1-6. évfolyama számára. Planétás Kiadó, Budapest, 2007.
- Diószegi Vilmos: A palóc etnokulturális csoport határai és kirajzásai. Népi Kultúra – Népi Társadalom I. MTA Néprajzi Kutatócsoport, 1968. 217-251. oldal
- Dömötör Tekla: A Salgótarján környéki bányászközségek néprajzához. Ethnographia LXV. évf., 1954. 152-167. oldal
- Ekler Andrea: Dejtári szövegegységek hermeneutikai megközelítése. In: Pócs Éva (szerk.): Folyamatok és fordulópontok. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Studia Ethnologica Hungarica 4. L’Harmattan Kiadó – PTE Néprajz Tanszék, Budapest, 2003. 295-330. oldal
- Ekler Andrea: Tűnődések egy dejtári egyéniség kutatása kapcsán. In: Ekler Andrea – Mikos Éva – Vargyas Gábor (szerk.): Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére. Studia Ethnologica Humgarica 7. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 167-196. oldal
- Ébner Sándor: Füstöléssel való gyógyítás a Nógrád megyei Patvarcon. Ethnographia XLIII. évf. 1932. 165. oldal
- Ébner Sándor: A tűz szerepe a pusztafalusi lakodalomban. Ethnographia XLII. évf. 1931.
- Ébner Sándor: Váltókakas és váltókalács a palóc lakodalomban. Ethnographia XLIV. évf. 1933. 70-71. oldal
- Fábián Gyula: A húsvét és a hímes tojás Losonc palóc vidékén. Néprajzi Értesítő IX. évf. 1908. 19-35. oldal
- Fábián Gyula: Palóc Krisztus-mondák 1-2. Ethnographia XXI. évf. 1910. 302-308; 357-361. oldal
- Fábián Gyula: Síkdíszítő művészet az Ipoly mentén 1-2. Néprajzi Értesítő XI. évf. 1910. 161-185. oldal; XII. évf. 1911. 16-36. oldal
- Farkas Pál: Nógrád vármegye népe. In: Nógrád vármegye. (szerk.: Borovszky Samu.) Budapest, 1911. 137-171.
- Fél Edit: Egy palóc házasság előtti szokásról. Ethnographia LII. évf.1941. 250-260.
- Fél Edit: Néprajzi adatok Őrhalomból. Néprajzi Értesítő XXX. évf. 1938. 73-85. oldal
- Findura Imre: A palócokról. Földrajzi Közlemények 1885. 131-206. oldal
- Flórián Mária: A debercsényi harangláb. In: Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember 4. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei. Szentendre, 1987. 103-112. oldal
- Flórián Márta: Palóc főkötők. In: Bellon tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós: Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998. 273-275. oldal
- Flórián Márta: Rimóc népviselete. Nógrád Megyei Múzeumi Füzetek 13. Balassagyarmat, 1966.
- Fodor Ferenc: Egy palóc falu életrajza. Nagyvisnyó. Gazdasági-földrajzi gyűjtemény 2. Athenaeum, Budapest, 1930.
- Fülemile Ágnes – Stefány Judit: A kazári női viselet változása a XIX-XX. században. Dissertationes Ethnographicae 7. Tanulmányok az anyagi kultúra köréből. ELTE Néprajzi Tanszék, Budapest, 1989.
- Gergely András – Cséfalvy Zoltán – Lichtenstein József: Nagyvisnyó. Kontinuitás és változás az életmódban, a gazdaságban és a tradíciókban. Életmód és Tradíció 5. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1990.
- Gönyei (Ébner) Sándor: A Zagyva felső völgyének palóc népviselete. Néprajzi Értesítő 1938. 145-159. oldal
- Gunda Béla: A palóc komatálak analógiái. Ethnographia LXXXII. évf. 1971. 75-76. oldal
6
Irodalom III.
- Gunda Béla: A Palóc monográfia. Konferencia a Palócok I-IV. kötetének megjelenés alkalmából. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum évkönyve XXIX-XXX. Eger, 1993-1994. 7-15. oldal
- Gunda Béla: Reguly Antal palóc jegyzetei, 1857. Ethnographia LXXXVIII. évf. 1977. 489-490. oldal
- Györffy György: A palócok eredete, a palóc etnikum kialakulása. In: Bakó Ferenc (szerk.): Palóckutatás I. Eger, 1968. 49-56. oldal
- Györffy István: Adatok a régi palóc építkezéshez. Néprajzi Értesítő XXII. évf.1930. 154-155. oldal
- Györffy István: A palóc név első említése 1787-ből. Ethnographia XXXII. évf. 1921. 134-135. oldal
- Hála József: Adalékok az Ipoly és a Garam menti gyógyforrások és szent kutak ismeretéhez. Néprajzi Látóhatár IX. évf. 2000/3-4. 323-354. oldal
- Hála József: Vízilények néhány Ipoly menti falu hiedelemvilágában. In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, értékrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1984. 92-117. oldal
- Henkey Gyula – Kalmár Sándor: Heves megyei palócok etnikai embertani vizsgálata. Palóc kutatás. Tematikus és lokális mongoráfiák 4. Heves Megyei Tanács, Eger, 1979.
- Hoffmann Tamás: Egy palóc falu földművelő technikájának néhány jellegzetessége a századforduló tájékán. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 536-561. oldal
- Hunfalvy János (szerk.): Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Pest, 1867.
- Istvánffy Gyula: Betlehemi pásztorjáték a mátraalji palócoknál. Ethnographia II. évf. 1891. 388-394. oldal
- Istvánffy Gyula: A Borsod megyei palócok 1-4. Ethnographia XXII. évf. 1911. 162-166; 222-232; 292-303; 363-368. oldal
- Istvánffy Gyula: Egy kis adalék a palóc nép babonáihoz. Ethnographia I. évf. 1890. 295-299. oldal
- Istvánffy Gyula: Egy török és egy palóc népmese rokonsága. Ethnographia I. évf. 1890. 223-227. oldal
- Istvánffy Gyula: Képek a palóc népéletből. Adatok a palóc nép babonáihoz. Ethnographia III. évf. 1892. 353-362. oldal
- Istvánffy Gyula: Mátraalji palóc lakodalom. Ethnographia V. évf. 1894. 38-51. oldal
- Istvánffy Gyula: Mátravidéki palóc szokások. Ethnographia V. évf. 1894. 120-127. oldal
- Istvánffy Gyula: Palóc adomák és párbeszédek. Ethnographia XXIII. évf. 1912. 103-109. oldal
- Istvánffy Gyula: Palóc babonák és gyermekjátékok. (Paláz babonák és gyermekjátékok). Ethnographia VI. évf. 1895. 108-118. oldal
- Istvánffy Gyula: Palóc- és barkóföldi gyermekjátékok Heves és Borsod vármegyéből. In: Kriston Vízi József: Közös nyelven, ungon berken. Néprajzi játék-tanulmányok a múlt évszázad elejéről. Pont kiadó, Budapest, 2003.
- Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Bodgál Ferenc. Miskolc, 1963.
- Istvánffy Gyula: Palóc néprajzi tanulmányok. Budapest, 1894.
- Istvánffy Gyula: Palóc találós mesék a Mátra aljáról. Ethnographia II. évf. 1891. 110-111; 219-22; 297-299. oldal
- Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése. Néprajzi Értesítő XII. 1911. 1-15. oldal
- Istvánffy Gyula: Újabb adalékok a palócok etnográfiájához. Ethnographia IX. évf. 1898. 305-315. oldal
- Istvánffy Gyula: Újabb adalékok a palócok néprajzához. Ethnographia V. évf. 1894. 181-199. oldal
- Istvánffy Gyula – Istvánffy Gyuláné: Palóc nóták. Ethnographia XVI. évf., 1905. 110-115. oldal
- Jerney János: A palóc nemzet és Palóc krónika orosz és lengyel évkönyvek nyomán. Magyar Történelmi Tár I. Pest, 1855. 3-36. oldal.
- Juhász Zoltán: Kukucska Ernő nógrádi dudás és furulyás hagyatéka. Népzenei Füzetek. Hangszeres népzenei példatár. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1994.
- Juhász Zoltán: Az utolsó dudás. Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége. Népzenei Füzetek. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1998.
- Kálnay Nándor: Csesztve község története és leírása. Csesztve község (Nógrád vármegye) tanügyének rövid története. Madách Könyvtár 39. Madách Irodalmi
Társaság, Csesztve, 2004. - Kapros Márta: Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti falvakban. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve III. évf. 1977/23.
- Kapros Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete. Népművészeti örökségünk. Balassagyarmat, 2000.
7
Irodalom IV.
- Kapros Márta – Ujváry Zoltán: Kérdőív a szerelmi élettől a keresztelőig témakör kutatásához. Palóc kutatás. Módszertani közlemények 21. Eger, 1975.
- Katona Lajos: Megjegyzések a török-palóc párhuzamhoz 1-2. Ethnographia I. évf., 1890. 227-231; 364-371. oldal
- Keményfi Róbert: Az etnikai és a vegyes etnicitás kérdése a történeti Gömör és Kis-Hont megyében. Néprajzi látóhatár VI. évf., 1997/1-4. Európából Európába – Tanulmányok a 80 esztendős Balassa Iván tiszteletére. 309-313. oldal
- Kiszely István: A palócok. In: A magyarság embertana. A magyar ember. Magyar Ház Könyvek. Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2007.
- Kocsis Gyula: Bibliográfia a palócok kutatásához. Eger, 1975.
- Kósa László: A „palóc kérdés” és a belső táji tagolódás. In: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.
- Kovács József: Palócsági tornyok. In: Fatornyok és fatemplomok a Kárpát-medencében. Válogatás a Kárpát-medence történeti egyházai hagyományos fa népi építészeti alkotásainak legszebb műemléki gyöngyszemeiből. A Szent Korona Öröksége. Romanika Kiadó, Budapest, 2006.
- Kovács László – Fél Edit: Az őrhalmi Bokréta hitelesítése. [?] XLVIII. évf., 1937. U. a. in: Karácsony Zoltán (szerk.): Magyar táncfolklorisztikai Szöveggyűjtemény 1. Örökség. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2004. 179-181. oldal
- Kresz Mária: Adatok a palóc pendely szabásához. Ethnographia LVIII. évf. 1947. 249-252. oldal
- Kresz Mária: Palóc ködmönök. Budapest, 1976.
- Kriston Vizi József: Vendégségben Palócföldön. Folklorisztikai írások a 20. század végéről. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 2004.
- Krizsán Sándor: Rimóci lakodalmas. Táncművészet V. évf. 1955.
- Krupa András: Kétnyelvű népi történetek Bükkszentkeresztről. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXV-XXXVI. évf. 1997.
- Ladányi Miksa (szerk.): Nógrád és Hont vármegye. Magyar városok és vármegyék monográfiája XVI. A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, Budapest, 1934.
- Lajos Árpád: Borsodi palóc dallamtípusok. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VI. Miskolc, 1966.
- Lajos Árpád: Este a fonóban. Borsodi népszokások. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1974.
- Lajos Árpád: Szénégetés a Bükkben. Herman Ottó Múzeum Közleményei. Miskolc, 1956. 21-30. oldal
- Lajtha lászló: A kiszejárás a Hont megyei Ipolybalogon. Ethnographia XLIV. évf. 1933. 161-162. oldal
- U. a. In: Berlász Melinda (szerk.): Lajtha László összegyűjtött írásai 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 75. oldal
- Lázár Katalin: „Gyertek, gyertek játszani” 3. Játékközlés: Észak. Eötvös József Kiadó, Budapest, 2006 (Válogatás Komárom, Pozsony, Nyitra és Bars megye játékaiból. Válogatás Hont, Zólyom, Gömör és Kishont, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung, Borsod, Heves és Nógrád megye játékaiból)
- Limbacher Gábor: Magyarok Nagyasszonya kultusza és ábrázolásai a Palócföldön. In: Hazaszeretet, magyarságtudat a népéletben. Palóc Múzeum, Balassagyarmat, 2002.
- Limbacher Gábor: Palócföldi kis-kápolna, tárgyai tükrében. In: Cseri Miklós – Füzes Endre (szerk.): Ház és ember 9. A Szabatéri Néprajzi Múzeum Évkönyve. Szentendre, 1994.135-160. oldal
- Liszka József: Adalékok az Ipoly mente néphitéhez. In: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. A Magyarságkutatás Könyvtára 12. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1992. 85-98. oldal
- Liszka József: Palócföld. In: Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz etnológiai alapjai. Lilium Aurum Könyvkiadó, Dunaszerdahely, 2006.
- Lukács László: Néprajzi kutatások a Garam és az Ipoly mentén (1984-1989). Ethnographia CV. 1994. 145-154. oldal
- Madarassy László: A palóc binkó és egyebek. Néprajzi Értesítő XXV. évf., 1933. 14-16. oldal
- Madarassy László: A palóc duda. Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934. 81-88. oldal
- Madarassy László: A palóc fakanál. Néprajzi Értesítő XXIV. évf. 1932. 91-96. oldal
- Madarassy László: A palóc mennykő. Ethnographia XLIV évf. 1933. 75. oldal
- Madarassy László: Palócföldi búzaszentelés. Ethnographia XLI. évf. 1930. 158-160. oldal
- Magyar Zoltán: A herencsényi mesemondó. Herencsényi mesék, mondák és tréfás népi elbeszélések Bartusné Szandai Teréz előadásában. Magyar Népköltészet Tára 4. Balassi Kiadó, Budapest, 2004.
- Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák. Magyar népköltészet tára I. Budapest, 2001.
- Magyary Gizi – Vince Miklós: A zenei általános iskolák néptánc anyaga és tematikája. Népművelési Intézet, Budapest, 1957. (Palóc leányjáték)
- Makoldi Sándorné: A határ mentén élő palócoknál. In: Feltáruló leplek. Archaikus népi textíliák Gömörből. Múzeumi könyvtár 10. Gömöri Múzeum és baráti köre, Putnok, 2003.
8
Irodalom V.
- Malonyay Dezső: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A Palócok művészete. In: Malonyay Dezső: A magyar nép művészete 5. Helikon Kiadó, Budapest, 1987. (Hasonmás kiadás)
- Manga János: Adatok a nyugati palóc házassági szokásokhoz. Néprajzi Értesítő XXXIV. évf. 1942. 173-202. oldal
- Manga János: Nógrádi dudások. A Néprajzi Múzeum Füzetei 12. Budapest, 1950.
- Manga János: Palócföld. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979.
- Manga János: Szlovák kapcsolatok a palóc karácsonyi szokásokban. Ethnographia LIX. évf. 1948. 94-102. oldal
- Mezősiné Kozák Éva: Hollókő. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
- Nagy Benjámin: A társadalmi szervezet befolyása egy palóc falu építkezésére. Műveltség és Hagyomány I-II. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetének évkönyve. Tankönyvkiadó, Budapest, 1960. 67-97. oldal
- Nagy Gábor: Palóc karácsonyi pásztorszokások. Folkmagazin V. évf., 1998/3. 5-6. oldal
- Nagy Miklós: Egy bükkszéki palóc asszony népdalai. OKK Néptáncosok Szakmai Háza – Dobó István Vármúzeum, Budapest – Eger, 1987.
- Nyáry Albert: Jellemvonások a palóc népéletből. Ethnographia XXXIV. évf. 1923. 92-100. oldal
- Nyáry Albert: Mihálygerge népe. Ethnographia XVII. évf., 1906. 288-298. oldal
- Nyáry Albert: A palóc anya és gyermeke. Ethnographia XLII. évf. 1931. 167-174. oldal
- Nyáry Albert: Palóc lakodalom. Néprajzi Értesítő VII. évf. 1906. 218-232. oldal
- Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata. Néprajzi Értesítő X. évf. 129-152. oldal
- Nyáry Albert: Temetkezések a palócok földjén. Néprajzi Értesítő VII. évf. 1906. 43-47. oldal
- Paládi-Kovács Attila: Egy nép teherhordó eszköz magyarországi elterjedésének tanulságai. (Háti-tarisznya a palócoknál a 19-20. században. Az Egri Múzeum
Évkönyve XIV. Eger, 1977. 177-204. oldal - Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása. Művelődés és Hagyomány VII. Debrecen, 1965.
- Paládi-Kovács Attila: Monográfia a palócokról és a népcsoport kutatása. Konferencia a Palócok I-IV. kötetek megjelenése alkalmából. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum évkönyve XXIX-XXX. Eger, 1993-1994.
- Paládi-Kovács Attila: Palóc kirajzások. In: Bakó Ferenc (szerk.) Palócok I. Kutatástörténet, föld és nép. Eger, 1989. 169-212. oldal
- Paládi-Kovács Attila: Palóc kirajzások az Alföldön. In: Tájak, népek, népcsoportok. Válogatott tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
- Paládi-Kovács Attila: A Palócföld kiterjedése. In: Tájak, népek, népcsoportok. Válogatott tanulmányok. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 2003.
- Paládi-Kovács Attila: A palócok eredete, etnikai összetevői. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVI. 2002. 263-275.
- Paládi-Kovács Attila: Piac és vándorárusítás a Losonc-vidéki falvak életében. In: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen, 1982.
- Paládi-Kovács Attila: A szállítás és közlekedés hagyományos eszközei a Palócföldön. In: Bakó Ferenc (szerk.): Palócok III. Eger, 1989. 333-377. oldal
- Paládi-Kovács Attila: Szánok, szekerek a Palócföldön és környezetében. In: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2003.
- Palotay Gertrúd: Egy Nógrád megyei palócfalu ruházata. Néprajzi Értesítő XXII. 1930. 137-142. oldal
- Palotay Gertrúd: Matyó és palóc népművészeti kiállítás. Ethnographia LIII. évf. 1942. 167. oldal
- Palotay Gertrúd: Palóc adalék az új pár együttevéséhez. Ethnographia XLIII. évf.1932. Palotay Gertrúd: Palóc olajütő. Néprajzi Értesítő XXIV évf. 1932. 33-34. oldal Palotay Gertrúd: A Szécsény környéki palócok „vendégség”-e. Ethnographia XLII. évf. 1931. 1-36. oldal
- Pap Gyula: Palóc népköltemények. Forster Kiadó, Sárospatak, 1865.
- Pápai Károly: A palóc faház. Ethnographia IV. 1893. 1-31. oldal
- Pesovár Ernő: Népzene és néptánc a palóc monográfiában. Konferencia a Palócok I-IV. kötetek megjelenése alkalmából. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum évkönyve. XXIX-XXX Eger, 1993-1994. 36-37. oldal
- Petercsák Tivadar (szerk.): Palócok régen és ma. Heves Megyei Múzeumok Szervezete, Eger, 1993.
- Pintér Sándor: Házasság. Régi palóc táncnóták. In: Karácsony Zoltán (szerk.): Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény 1. Örökség. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2004. 26-36. oldal
- Pintér Sándor: A palóc család otthona. Néprajzi Értesítő 1909. 200-207. oldal
- Pintér Sándor: A palócokról. Népismertető tanulmány. Budapest, 1880.
- Pintér Sándor: Régi palóc táncnóták. Ethnographia II. évf. 1891. 221-222. oldal
- Póczos Rita: A Garam és az Ipoly víznév rendszerének nyelvi rétegei. in: Hoffmann István – Tóth Valéria(szerk.): Helynévtörténeti Tanulmányok. 1. A Magyar
Névarchívum Kiadványai 8. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, Debrecen, 2004. 105-127. oldal - Praznovszky Mihály: Horpács. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
- Reguly Antal palóc jegyzetei. Dolgozatok a palóckutatás körében 1. Eger, 1975.
- Schram Ferenc: Kisnógrád megye történeti néprajza (1686-1848.) Helytörténetírás. Levéltári Szemle 18. 3. 1968. 653-719. oldal
- Schwalm Edit, Cs.: A palóc lakodalmi kalácsok. Ethnographia XCII. 1981. 350-373. oldal
- Schwalm Edit, Cs.: A palóc népi táplálkozás jellemzői a 19-20. század fordulóján. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 26. 2002. 421-429. oldal
- Schwalm Edit, Cs.: A palócok táplálkozása ünnepeken és hétköznapokon. In: Bakó Ferenc (szerk.): Palócok III. Eger, 1989. 379-476. oldal
- Schwalm Edit, Cs.: A poszrik. Adatok a palóc poszrrikos kendőhöz. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen, 1982. 453-476. oldal
- Selmeczi Kovács Attila: A palóc csűrközösség. In: Petercsák Tivadar – Szabó J. József (szerk.): Tanulmányok a 80 esztendős Bakó Ferenc tiszteletére. Az Egri Dobó István Vármúzeum évkönyve XXXIII. Eger, 1977. 413-421. oldal
- Selmeczi Kovács Attila: A zsúpfedél készítése a keleti palócoknál. Ethnographia LXXIX. évf., 1968. 548-559. oldal
- Silling István: Ismerjük meg a palócokat! Hungarológiai Közlemények XI. évf., 1979.
- Silling István: Palócos elemek a jugoszláviai magyarok nyelvjárásában és népi kultúrájában. In: Tegnap és ma. Adalékok a Nyugat-Bácska néprajzához. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtára. Néprajz, folklór, népköltészet 8. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1998. 75-80. oldal
- Solymár József: Palóc lakoma. Ízek és emlékek. Palócföld könyvek. Palócföld Kiadó, Salgótarján, 2003.
- Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Cserépfalvi, Budapest, 1938.
- Szántó Ferenc: Palóc lakodalom. Falusi képeskönyvek 1. Budapest, 1942.
- Szeder Fábián: A Palóczok. Tudományos Gyűjtemény VI. 1819. 26-46. oldal
- Szeder Fábián: A Palóczokról. Tudományos Gyűjtemény II [?]. 1835. 3-41. oldal
- Szeder Fábián: A’ Palóczokról eredetekre és Pannóniába való jövetelekre nézve.Tudományos Gyűjtemény XI. 1821. 63-71. oldal
- Szemerkényi Ágnes (szerk.): Nógrádsipek. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu mai folklórjától. Néprajzi Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
- Szilágyi Miklós: A palóc társadalomról. Konferencia a Palócok I-IV. kötetek megjelenése alkalmából. Agria. A Dobó István Vármúzeum évkönyve XXIX-XXX.
Eger, 1993-1994. 29-31. oldal - Tóth Imre: Palóc tájszótár. Nap Kiadó, Budapest, 2007.
- Török Gábor: A palóc illabialitás történetéhez. In: Kálmán Béla – Sebestyén (szerk.): Magyar nyelvjárások XX. Debrecen, 1975. 53-86. oldal
- Ujváry Zoltán: Menyecske a kemencében. Világjáró palóc adomák és huncutságok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.
- Ujváry Zoltán: A palóc folklór első gyűjtője, Pap Gyula. 1843-1931. In: S. Lackovits Emőke - Viga Gyula (szerk.): Kéve. Ünnepi kötet a 60 esztendős Selmeczi Kovács Attila tiszteletére. Ethnika. Debrecen – Veszprém, 2003. 331-338. oldal
- Ujváry Zoltán: Palóc dramatikus népszokások és maszkos játékok. In: Folklór írások. Borsodi kismonográfiák 34. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1990.
- Varga Lajos: Palóc népnyelvi szövegek. In: Tolnay Gábor (szerk.): Varga Lajos összegyűjtött írásai. A Túri Fazekas Múzeum Füzetei 2. Mezőtúr, 2003. 53-57. oldal
- Veres László – Viga Gyula: Bükkszentkereszt. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
- Viski Károly: Bódva környéki tűzhelyek. Néprajzi Értesítő 1933. 21-33. oldal
- Voigt Vilmos: A palócok néphite és népszokásai. In: Magyar, magyarországi és nemzetközi. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Universitas Könyvkiadó, Budapest, 2004. 231-236. oldal
- Voigt Vilmos: Népszokás, néphit a Palócok I-IV. köteteiben. Konferencia a Palócok I-IV. kötetek megjelenése alkalmából. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum évkönyve. XXIX-XXX. Eger, 1993-1994. 31-35. oldal
- Zólyomi József: Adatok Nógrád megye parasztságának XVIII-XIX. századi történetéhez. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1975.
- Zólyomi József: Cserhátsurány állattartásának másfélszázada. Ethnographia LXXI. évf. 1960. 59-80. oldal
- Zólyomi József: Egy dejtári (Nógrád megye) gazda hagyatéki leltára 1855-ből. Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 65-69. oldal
- Zólyomi József: Nógrád megye népi építkezése a levéltári források alapján (1700-1850). Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 20. Balassagyarmat, 1974. 5-74. oldal
- Zólyomi József: Tejnyerés és tejfeldolgozás Cserhátsurányon. Néprajzi Közlemények II. évf., 1957/3-4., 309-316. oldal