Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Rábaköz

1

Filep Antal: Rábaköz
(In: Kósa László – Filep AntaL A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
A Rába, a Hanság és a Nagyerdő közé eső, a történeti Sopron megyéhez tartozó, mélyfekvésű, vízjárta terület történeti és élő népi tájneve. A honfoglaláskor megszállt magyar lakta táj. Települési kontinuitását a török harcok viszonylag kevéssé zavarták meg. Paraszti gazdálkodásának, fejlődésének a 16. sz.-tól megerősődő, majorsági gazdálkodást folytató uradalmak szabtak kereteket. A nyerstáji állapotok és a vízrendezés utáni természeti viszonyok egyaránt lehetővé tették, hogy a szántóművelés térnyerése mellett az állattenyésztés súlya megmaradjon. Korlátozott, de korán kifejlődött paraszti polgárosulása sajátos táji vonásokat eredményezett, pl. mezővárosi közösségei is fenntartották a 20. sz. derekáig viseletüket, nevezetessé váltak hímzéseik ( rábaközi keresztszemes és höveji hímzés). Nevezetes központi települése Kapuvár és Csorna.

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Rábaközzel foglalkozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1820. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld nyugati fele és környezete területén egyetlen magyarlakta kistáj különül el expresszív népi kultúrával, a Rábaköz. Jeles példája a dunántúli paraszti polgárosodás kibontakozásának, ugyanakkor a környező, jelentős nagybirtokok kettős, korlátozó-ösztönző befolyásának is. A vizes területek lecsapolása itt akkor következett be, amidőn a paraszti közösségekben megvolt az igény társadalmi különállásuk erőteljesebb kulturális kifejezésére. Ennek történeti gyökerei mélyek. A többség ugyan jobbágyközség volt, de az egyik kistáji központnak, Kapuvárnak a lakói a XVII. században hajdúszabadsághoz hasonló státust élveztek. Nem hagyható figyelmen kívül a falvak evangélikus kisnemesi rétegének szerepe sem. A vidék Esterházy birtokai és egyházi uradalmai korszerű gazdaságokként kapcsolódtak be a kapitalista mezőgazdasági termelésbe, paraszti terjeszkedésnek, földvásárlásnak azonban alig maradt tere a korban „kis Kánaán”-nak emlegetett Rábaközben. A múlt század végén Sopron megye síksági, elsősorban rábaközi részein országos viszonylatban igen magas volt egy hold föld ára. Az itteni magyarok fokozott ragaszkodása a földbirtokhoz társadalmi polarizációjukat, proletarizációjukat siettette. A kapuvári és környékbeli (Vitnyéd, Garta, Csorna, Szany stb.) viselet, hozzákapcsolódóan az aprólékosan és gondosan varrott fehér höveji hímzés, a régi dunántúli hímzésekből kifejlődött változatos motívumkincsű, több színben készített újabb rábaközi hímzések, a kapuvári festett bútor, a klasszicista hatást idéző oszlopos-tornácos házak, a döri kerámia és az új típusú táncok alkotják annak az új stílusú rábaközi parasztkultúrának a fő elemeit, amely a XIX. század szembeszökő ellentmondásai között virágzott föl.
A jellegzetes rábaközi viselet a XIX. század első felében a kisipari és gyári termékek felsőruha-alapanyagként történő megjelenésével kezdett elválni környezetétől. Fokozatosan díszesedett, míg környezetében a posztó, a kékfestő és más sötét anyagok váltak a paraszti öltözködés fő kellékeivé, itt több szín jött divatba, hímzéssel ékesítették, sajátos formákat alakítottak ki (pl. mindkét nem fejfedője), de rang- és korjelzőnek a suba és a szűr is megmaradtak. Drága kelmék alkalmazása 1870 és az első világháború között vált leginkább reprezentatívvá. Különös, hogy míg a női öltözet viszonylag polgárosultabb, egyszerűbb maradt, a férfiaké az általános dunántúli és alföldi formától eltérően - főleg módosabb ünnepi változatában - szerfölött díszessé és gazdaggá alakult. Mint minden drága kiállítású paraszti öltözetet, a kapuvárit (rábaközit) is a tehetősebbek hordták. Kapuvárott a parasztságnak már 1828-ban majdnem 40%-a zsellér volt, a század végén a birtokos gazdák rétege még inkább összezsugorodott. A terjeszkedés korlátai és az uradalmak példája késztette őket, hogy marhát hizlaljanak, belterjesebb művelést igénylő és ipari növényeket vessenek (dohány, cukorrépa, sörárpa), a befolyt jövedelmet föld helyett ruházkodásba és lakáskultúrába fektessék. Az őket követő szegényebbek munkára (iparba és uradalmakba) járással teremtették elő a kellő összeget. A bútorasztalosság és a hímzések a viselettel egy időben élték virágkorukat. Az építkezés átalakulása az 1860-as években kezdődött: a sárfalat, a szalma- vagy nádtetőt több lakószobás, L-alakú cseréptetős épületek váltották föl. Egyidejűleg eltűnt a festett faragott mestergerendák, kapubálványok, kerítések, ajándékba készített mángorlók, színes járombélfák, más cifrán díszített tárgyak divatja. Végül a táncoknak, akár a Szigetközben, a Csallóközben és a Kelet-Kisalföldön, itt is a verbunkok képezik egyik jellemző típusát.
A táncokhoz hasonlóan a hímzéseknek, a ruházkodásnak, különösen pedig az építkezési stílusnak megvan a Dunántúl nagy részére kiterjedő távoli rokonsága, de a vázolt együttesben csupán a Rábaközben találkoznak.

Martin György: Rábaköz
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Második rész. I. A Nyugati- vagy Dunai Táncdialektus. 3. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Kisalföld déli részének tánckultúrája elkülönül mind a szigetközi-csallóközi résztől, mind pedig a táncban jellegtelenebb észak-dunántúli területektől. Jellegzetes tánctípusai, különleges táncéletbeli sajátosságai a nyugati dialektus egyik legfontosabb pontjává teszik.
A rábaközi táncok közül elsősorban a verbunk az a tánctípus, melynek sajátosságai révén elkülönül a Rábaköz magyar nyelvterület más részeitől. E táncnak kivételesen jelentős szerepe volt a rábaközi parasztság körében. Rábaköz a magyar nyelvterület egyetlen pontja, ahol a történeti körverbunk nyomai az élő hagyományban szinte a legutóbbi időkig fennmaradtak. (Az északkelet-alföldi, erdélyi vagy kiskunsági körverbunkok sokkal inkább őrzik még a kötetlen férfitánccal való kapcsolatukat, vagy pedig tudatos rekonstrukció eredményei. (Pl. a kunszentmiklósi és halasi verbunk.)
A rábaközi verbunkok két jellegzetes regionális altípusát ismerjük.
Rábaköz keleti részén Kóny, Szil, Szany, Sobor stb. községekben él az egyik formája. Egyetlen lassú részből áll, motívumkincse viszonylag gazdag, állandó dallama: „Ez a kislány, barna kislány…” kezdetű népdal. A tánc főbb mozzanatai: az üvegek földre helyezése, körbe állítása után kezdődik a tánc. Tág kör alakul, állandó jobbra-balra félfordulatokkal táncolnak, forduló-bokázók váltakoznak egyszerű csizmacsapásokkal, majd a jellegzetes „taps-bemérés” következik. A verbunk utolsó szakaszában kerül sor az ún. „rúgd meg” figurára, mellyel a köríven ide-oda futnak. A verbunk teljesen kötött szerkezetű. Ezt egyrészt a tudatos összegyakorlás, másrészt a táncvezető, az ún. „hejlegény” irányítása biztosítja. A hejlegény kiáltásaival ad jelt, hogy melyik figurát hányszor járják. A kötöttség nem azt jelenti, hogy minden faluban egyformán járják a táncot, sőt egy-egy nagyobb faluban korosztályonként, társadalmi rétegenként, falurészenként elkülönült legénytársaságonként, „céhekben” gyakorolják és táncolják. Mindegyik csoport törekszik arra, hogy a másiktól bizonyos vonásokban eltérjen. Emiatt egy falun belül is kisebb-nagyobb formai változatok alakulnak ki. Kónyban pl. a „zsöllér-verbunk és a „gazda-verbunk” két különböző változata ugyanannak a táncnak.
A rábaközi verbunkok másik típusának szerkezeti felépítése és motívumkincse eltér az előzőtől. A Kapuvár környékén (Hövej, Vitnyéd stb.) ismert verbunk lassú és friss részre tagolódik. Ez a lassú és friss viszony nem a lassú és friss csárdásénak felel meg, hanem a szigetközi verbunk kéttempójúságához hasonló. A lassú dűvős 140-es tempójú részt cca. 120-as tempójú, nyolcados metrumú esztamos rész követi. A lassú rész falvanként különbözik. A már stilizált formában ránkmaradt, de így is archaikusnak tűnő kapuvári verbunkban minden motívumsort kétlépéses csárdások vezetnek be, s ezalatt történik a tényleges főmotívumra való felkészülés. A hejlegény ezalatt adja meg a folytatáshoz szükséges utasításokat. A konstruáltnak tűnő, egyre fokozódó felépítésű táncfolyamatot csapásoló motívumok alkotják. A kapuvári verbunk dallama népi verbunkosaink egyik legszebb, legrégiesebb formája. Népzenénk legrégibb rétegének dallami vonásait hordozza. (A sírató-típusú ún. „ugoros” kádenciájú dallamok.) Más változatokban (pl. Vitnyéd) a lassú rész egyszerű tapsoló körben járásból áll, s rendszerint múltszázadi népies műdalaink valamelyike kíséri. A gyors rész zenei anyaga és motívumkincse egységesebb képet mutat. Egy primitív, motívum-ismételgető hangszeres zene, mely idegenes, németes jellegű. A rábaközi verbunk friss része zenei anyagában, mozgáskincsében az osztrák és bajor Schuhplattlerekre emlékeztet.
A verbunk speciális szerepet játszott a rábaközi táncéletben, melynek központjában a rendkívül élénk, fejlett legényélet állt. A szervezett legénytársaságok, ún. „céhek” egyik legfontosabb tevékenysége a búcsú előtti hónapokban a verbunk szervezett gyakorlása és betanulása, hogy a búcsú napján a falu nevezetes pontjain táncukat bemutatva arassanak megérdemelt sikert a búcsúra érkező sokaság körében. A verbunk tanulását szervezetileg biztosították, gyakorlását nagyon komolyan vették. Pl. a tánc eltévesztése esetén a hibázó büntetéspénzt fizetett.
Kevés az adatunk arról, hogy milyen volt Rábaközben a kötetlen férfi szóló-tánc a körverbunk kialakulása előtt. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a ma ismert kötött körverbunkok az idősebb generáció lábán még szabadabbak voltak és egyes helyeken a századforduló táján még kötetlen formái is éltek.
Feltűnő és furcsa, hogy az állandó dallammal kapcsolódó kötött, szilárd táncforma zenéhez való illeszkedése meglehetősen esetleges. Némely változatában a tánc motívumsorai egybevágnak a dallamszakaszok tagolási határaival, de sokkal gyakoribb a zenei és táncbéli egységek ellentéte. Így pl. a sobri körverbunkban meghatározott mennyiségben ismétlik - számolnak is közben, hogy el ne tévesszék -, de a motívumok terjedelme sohasem felel meg a rá eső zenei egységek terjedelmének, s íly módon rendszeresen eltolódnak egymáshoz képest. Jellemző, hogy a tánc vége sem egy teljes dallamszakasz befejezésére esik. Ez a tény két magyarázatot kínál: egyrészt azt, hogy a táncot utólag húzták rá másik dallamra, vagy pedig még valószínűbben azt, hogy a tudatos paraszti koreográfia - mivel itt kötött, a legénycéh által összeállított és meghatározott táncról van szó - csupán az egyöntetűség biztosítására törekedett, de a tánc zenéhez való hozzáigazítását már nem tudta elvégezni, s nem is tartotta fontosnak.
A verbunkhoz időnként nők is kapcsolódtak. A nyugat-rábaközi altípusban (Kapuvár, Vitnyéd) a nők mint kísérők vesznek részt a táncban és néha a férfikörbe bekapcsolódva vagy azon kívül táncolnak. A másik altípusban nők nem vesznek részt.
A verbunkhoz elő- vagy utójátékként kétféle tánc kapcsolódik. Mind a kapuvári, mind pedig a kónyi típushoz az ún. mars vagy dus nevű tánc szolgál bevezető részként. A legények ezzel a menettánccal járják végig a falut. Egyes helyeken a verbunkot csárdás követi. Ez a verbunk régi funkciójának és a történeti verbunkleírások menetének is teljesen megfelel. Máshol azonban a párostánc elmarad és a legények tovább dussolnak az utcán újabb állomáshelyük felé.
A terület csárdásai szervesen beilleszkednek a nyugati terület friss csárdásai közé. A lassú és friss alapvető különbsége, a lassú feltűnő szegénysége, a frissben kiteljesedő táncolás és lenthangsúly teszik e csárdásformát jellegzetesen dunántúlivá. A többi dunántúli dialektus csárdásaitól néhány vonásban mégis eltér: speciális jellemzői a tág összefogódzások, a kiforgatások nagyobb aránya, a lippentős motívum hiánya. Külön ki kell emelnünk azt a régies szokást (Ausztriából, bihari románoktól, mezőségi magyaroktól és románoktól, továbbá goraloktól ismerjük), hogy a tánc megkezdése előtt a férfi megpördíti a leányt a karja alatt. Az idősebbek sose kezdik el a lassú vagy friss csárdást e bekezdő mozzanat nélkül. Az újabb táncbéli fejlődés következményeként a csárdás motívumkincse egyre szegényedik és szürkül. Lassan már a friss is csak egy szökdelő motívum használatára korlátozódik. Rábaközben élénk az első világháború óta kifejlődött körcsárdás-divat, azaz két pár összefogódzva járt, motívumszegény, de a duhaj tánckedvet még megfelelően kielégítő forgó csoporttánca.
Rábaköz egyik legnevezetesebb táncformája a verbunk mellett az ún. dus vagy mars. Az ugrós tánccsalád e helyi változata viszonylag fejlett, de archaikus vonásokat is őriz. A Nyugat-Rábaköz kivételével - ahol marsnak nevezik és elsősorban páros menettánc formájában használják - legtöbb helyen dus néven ismerik. Sokféle funkcióban, menettáncként, párostáncként, férfi szólótáncként, csoportos kocsmai mulatótáncként, a szünetek megrendelésre járt virtuskodó táncaként használják. Ez a tánc azonban már nem szerves, elmaradhatatlan része a rábaközi táncrendnek. Használata még gyakori, de funkciói feltétlenül alkalmi jellegűek. Komplex szociotípusú volta (szóló, páros, csoportos, férfi, női, vegyes formák), az eszközös táncokkal (seprűs, üveges) való szoros kapcsolata az ugrós táncfajta másvidéki változataival való azonosságára mutatnak. Ez a regionális altípus azonban formailag feltűnően fejlett pl. a dél-dunántúli ugrós-kanásztánc típushoz képest. Motívumai bővített és összetett szerkezeti változatokból állnak. A tánc mozgásanyaga is szélesebb skálán mozog, s gyakoriak a csapásoló motívumok. Feltűnő, hogy a páratlan ütemű, időtartamú motívumok ( 3/4, 5/4 stb.) aránya nagyobb, mint más vidék ugrósainak motívumkincsében.
A rábaközi dus zenei anyaga vegyes. A régi stílusú kísérő dallamok már háttérbe szorultak. Ezek között találunk jellegzetes rábaközieket („Szélről legeljetek...”) vagy más vidékekről is ismert régi dallamok helyi változatait („Szivárványos az ég alja...”), néha kanásztánc dallamokat („Házasodik a tücsök..”, Cinegemadár, nógrádi verbunk). Az említett régiesebb dallamokat szinte teljesen elborította az idegenes, németes induló- és polka zene. Ezt egyrészt a német nyelvhatár közelsége, másrészt az ezen a vidéken meginduló korai polgárosulás magyarázza. Ez a zenei anyag könnyen utat találhatott a dus táncfajtához, mert az említett idegen, táncszerű menetelő zenék metrikailag és tempóban éppen megfeleltek a régi ugrós tánchoz s így a dus ritmikai, metrikai, tempóbeli sajátosságainak. A divatos, új modern dallamanyag tehát könnyen behatolhatott és helyettesíthette a régi táncdalokat anélkül, hogy ez a tánc jellegében alapvető változást hozott volna. A Radezcky mars ma a legkedveltebb s már réginek számító kísérő dallama a dusnak.
A tánc nevének vizsgálata is érdekes tanulságokat rejt. A régi magyar (délszláv eredetű) duska szó eredetileg áldomásivást, áldomásiváshoz, köszöntéshez kapcsolódó énekszót jelent. Alaki fejlődése és jelentéskörének bővülése keveredett a nyugati, főleg német és osztrák Tusch, azaz ünnepi zene fogalmával. Rábaközben azonban ez a jelentéskör szigorúan leszűkült a tánc fogalmára (a magyar nyelvterületen csak itt), és elhomályosultak a régebbi jelentésfejlődés állomásai és a széles jelentéskör. Az áldomásivás, köszöntés, a lakodalmi asztali nóta vagy ilyenkor járt tánc, a külön rendelkezésre járt, zenészeknek megfizetett tánc jelentései a magyar nyelvterület különböző részein a tus, dus, duska, tuska, dussolás és dus szavakhoz kapcsolódnak. Meg kell jegyeznünk, hogy az osztrák-bajor táncanyagban élő „Duschpolka” főmotívuma ugyancsak a háromlépés, mely a rábaközi dus és a régi ugrós tánctípus fő motívuma.
A rábaközi dushoz szoros szálak fűzik az eszközös táncokat, melyek e vidéken szintén a legrégibb táncréteg maradványai. A dust sokszor üveggel a kézben, földre tett vagy fejre helyezett üveggel járják. A rábaközi üvegestánc így teljesen a dus tánctípus körébe illeszkedik, neve és zenei anyaga, motívumkincse és funkciója sem különül el tőle. Az itt rendkívül divatos seprűtáncok különböző fajtái is a dushoz kapcsolódnak. Ezeket gyakran dusnak nevezik és duszenére is járják. Ez a táncforma azonban a seprű jelenléte miatt már határozottabban elválik a dustól és önálló csoportot képezve, a botos, eszközös pásztortáncok családjába tartozik. Mind a dus, mind a seprűtánc esetében a népi tudat, a zenei anyag és a táncok motívumkincse határozottan utal a pásztortáncokkal való kapcsolatra. A seprűtáncokhoz vagy dus dallamok, vagy kanásznóták kapcsolódnak („Házasodik a tücsök...”, „Az oláhok, az oláhok facipőben…”, „Elment Szent Péter Rómába...” stb.). A szokásos egyéni seprűtáncon kívül itt csoportos, néha teljesen kötött, összegyakorolt seprűtáncokkal is találkozunk. Ezek másutt teljesen hiányoznak a tánc repertoárból. A pásztorkultúra korai felszámolódása, a parasztság korai polgárosodása e vidéken kiszorította a régi kanásztáncokat, de ez a tánckultúra megváltozott formában - egyrészt a dus, másrészt a seprűtáncok formakincsét gazdagítva és alapját képezve - asszimilálódott az újabb polgárosuló parasztság táncigényéhez.
Utolsóként a táncos, énekes leányjáték egyik speciális rábaközi formáját, az ún. köcsögös játékot említjük meg. Az éneklő, körbenálló leányok ütemesen rázva csörgetik a köcsögöt, és egymásnak dobálják. A táncnak alig nevezhető játékot viszont olyankor használják, amikor másutt karikázni szoktak. A leánykarikázó hiányzik csaknem az egész kisalföldi területről, noha a nyugati palóc és a dél-dunántúli területen még divatos, és gazdag változatokban megtalálható. A karikázó hiánya talán a táncélet korai polgárosulásával lehet összefüggésben, vagy azzal, hogy a legénybandák céhszervezete köré csoportosuló leánytársaságok - más vidékektől eltérően - nem éltek olyan intenzív, önálló lányéletet, hogy ez a karikázás divatját elősegítette volna.
A rábaközi táncdialketus általános sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze. A meglehetősen korai, erős polgári és idegen, németes hatások sajátosan átszínezték, átalakították a rábaközi dialektus tánckincsét és táncéletét. Ez egyrészt a céhes szokásanyagban, másrészt a zenében mérhető leginkább. Ez a hatás azonban nem szürkítette el a vidék tánckultúráját, hanem bizonyos hagyományok speciális irányba fejlődésének, sőt kivirágzásának kedvezett. A verbunk legfejlettebb, kötött formájának kialakulása és megtartása semmiképpen sem magyarázható meg a céhekbe tömörült legénység szervezett, tudatos tánctanulási alkalmai nélkül. A régi stílusú magyar anyagba beszűrődő idegen hatások (dus) gazdagították, fejlesztették a táncanyagot, ha a zenekíséret esztétikai értéke sok esetben kétséges is.
A megtermékenyítő idegen hatások mellett a régi stílusú zenei és táncanyagnak szintén jelentős szerepe volt a rábaközi tánckultúra speciális színeinek kialakításában. A dudanóták nagy divatja (itt is a friss csárdáshoz használják), a dus régies formai vonásai, valamint a seprűtáncok gazdagsága a magyar tánckincs régi stílusrétegének továbbfejlődését jelentik. Az újstílusú táncanyag kivirágzása, a kötött verbunk intézményes tanulási alkalmakon keresztüli fenntartása és fejlesztése, továbbá a csárdás egyik régies mozzanatának megőrzése a Rábaközt a Dunántúl egyik legjelentősebb táncdialektusává teszik. E területen a régi és új magyar, valamint németes és polgári elemek sajátos vegyülete reprezentatív tánckultúrát eredményezett.