Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Hajdúság

1

Andrásfalvy Bertalan: A Hajdúság
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Hajdúknak nevezték azokat a földönfutóvá vált férfiakat, akiknek hazáját a török elfoglalta, elpusztította, s ők maguk pásztorságot, marhák hajtását, távoli, külországi piacokra kísérését, s zsákmányért, pénzért katonáskodást vállaltak. Hajdúknak nevezték aztán a hódoltság idején a török ellen alkalmanként felkelő, harcoló parasztokat, e kor partizánjait is, akik kijátszva a török őrségek éberségét, a portyázó végvári vitézek csapatait kalauzolták vállalkozásaikban. Az egykori baromhajtók a 16. század végére már katonáskodó, zsoldos, harcos társadalmi réteggé tömörültek, sajátos népcsoportot alkottak. Az első hajdú népelem az Alföldön Brankovics György szerb fejedelem menekültjeiből állt, akiket Nándorfehérvárért cserébe kapott debreceni birtokai közelében telepített le még a 15. században. Később a magyar területek pusztulásával párhuzamosan, a hajdúk tömegeiben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a magyarok. Amikor katonai önkormányzatukat, hadi szervezetüket és harcmódjukat, valamint viseletüket kialakítják, már jellegzetesen magyarok, és természetszerűleg ők a magyar önállóságnak és szabadságeszménynek, a küzdőkedvnek képviselői minden külső ellenséggel szemben. A 16. században már ott találjuk a hajdúkat a végvárakban és a kastélyok környékén, akiket alkalmanként gyalogos zsoldos szolgálatra fogadtak föl. Ezeket nevezték iratos hajdúknak.
A 16. század végén a szabad hajdúk tömege Bihar, Szilágy, Szolnok, Szatmár megyékből származott, feltorlódott Erdély, a török hódoltság és a királyi Magyarország határvidékén. A megyék, a törökök és a királyi seregek egyaránt féltek tőlük, és ahol tehették, üldözték őket, minden latorsággal, tolvajsággal, lázadással vádolva képviselőiket. Mint életforma, vonzóvá lett még a nemesek között is. Történelmi jelentőségük akkor nőtt legnagyobbra, amikor Bocskai István megnyerte őket a császár elleni küzdelemre, és segítségükkel 1604-ben rövid idő alatt szinte az egész Felső-Magyarországot behódoltatta zászlainak. Ők alkották Bocskai lovas és gyalogos hadseregének gerincét. 1605-ben számuk elérte a 30 000 főt. A zsold mellett azonban az egyre szilárdabban tizedekre és századokra épült katonai szervezetű hajdúság politikai-társadalmi célokért is harcolt: végleges kilépésükért a jobbágyi kötöttségek és a földesúri hatalom alól. Bocskai a hajdúk érdemeire hívatkozva mint szabad, katonáskodó népet akarta földhöz juttatni és önkormányzatuk megtartásával megtelepíteni [őket]. Első, adományba kapott telepeik voltak: Hajdúszoboszló, Böszörmény, Dorog, Nánás, Polgár és Vámospércs.
Bocskai korai halálával a telepítés félbe maradt, majd Báthory Gábor folytatta, aki zömmel Nagyvárad, Nagykálló és Nagyecsed közé telepítette őket, de hajdúk laktak mintegy 100 faluban Nagyszalontától kezdve a Sajó torkolatig nyúló félkörben. A hajdúvárosok földpalánkjai, de mindenekfelett elszántan harcoló, edzett népe élő bástya volt a török ellen Felső-Magyarország védelmében. Ezért 1615-ben, a császár és a török közötti béketárgyaláson a szultán követelte a hajdúvárosok palánkjainak lerombolását, de Felső-Magyarország rendjei ezt az egyezséget megakadályozták. A hajdúszabadság alapja a katonai szolgálat volt. A magánföldesurak által szerződésileg letelepítettek is teljesítettek szolgálatot a végvárakban, és a szolgálat fejében kaptak földet, de mentesek voltak mindennemű jobbágyi szolgálattól. Ha hadba hívták őket, csak bizonyos ideig voltak kötelesek ingyen szolgálni, azon túl zsoldot kaptak. A hajdúvárosok élén kapitány állott, helyettesei voltak a hadnagyok. A lakosok tizedekbe tömörültek, mindegyik élén tizedes állt. Polgári önigazgatási rendjük hasonló volt a szabad királyi és kiváltságos mezővárosokéhoz. Maguk választották a nótáriust, a papot és az iskolamestert is. Választott tisztségviselők intézték a város haszonvételeit (melyeknek jobbágyközségekben a földesúr vette a hasznát): a vásár-, a szék- és a borbíró személyében. A város belső rendje is katonai jellegű volt. A várost védő palánk és sánc, sövény és árok fenntartásáról tizedenként gondoskodtak. A palánkon belül voltak a lakó- és középületek, azon kívül sorakoztak a kertek, az egyes gazdák gazdasági udvarai az istállókkal, ólakkal. Ebbe a kerti övezetbe hordták be az állatok téli takarmányát és a földekről betakarított gabonát, és itt csépelték, nyomtatták el. Az egyes kertek közt kerítés nem volt, esetleg egyes kertcsoportok körül volt csak tövisből, sárból lakott garádja. A kertek övén kívül volt az igás- és fejősjószág legelője. A belső legelők övén túl volt a nyilas osztású vagy örökös, úgynevezett szállásföldek gyűrűje, s ezeken is túl a külső legelők. Az utóbbiakon jártak az egész évben legelőn élő gulyák, ménesek és juhnyájak.
A földközösség, mely a jobbágysorban élő falvakban már évszázadokkal ezelőtt megszűnt, itt, a hajdúvárosokban feltámadt. A hajdúvárosi lakónak vitathatatlanul csak a belső telek volt tulajdonában. E mellé foglalhatott szőlőföldet, káposztás- és szérűskertet. A 18. század elején még minden lakos ott és annyi földet vett művelésbe, amennyit bírt, de a 30-as évektől kezdve már csak az erre kijelölt határrészen; a korlátlan szabadfoglalás rendje helyébe a korlátozott szabadfoglalás lépett. Trágyázás még ebben az időben nem volt, a földet gyepként (legelőként) pihentették. Az 1740-es évektől a város a földet évente, majd nagyobb, többéves időszakonként újraosztotta a lakosok teherviselése és igaereje arányában; ez az újraosztásos földközösségi rendszer. Hogy senki a jobb földek kiválasztásával jogtalan előnyökhöz ne juthasson, a kiosztásra kerülő földet először a tizedekre, majd azon belül a lakosokra nyílhúzással, vagyis sorshúzással osztották ki, a sorrendet így a vak véletlenre bízva. A nyílhúzásnál a sorszámmal vagy tulajdonjeggyel ellátott pálcákat vagy fémlapokat bőrzacskóba rázták, s a húzó a kihúzott számnak megfelelő parcellát kapta meg. (Időszakos újraosztásos vagy nyilas osztásos földközösség.) Az így kapott földdarab a nyilas. E század végére azonban kialakult a kiosztott szántóföldek örökös tulajdonba vétele, vagyis megszűnt a földközösség. A nyilas osztás azonban sokáig fennmaradt a kaszálórétek esetében, és a 19. sz. elejéig osztatlan maradt a legelő és az erdő is a legtöbb hajdúvárosban. Az örökös földtulajdon megjelenésével hamarosan a hajdúvárosok társadalma is végletesen rétegződött. 1787-ben a birtoktalan zsellérek és cselédek száma már csaknem elérte a birtokosok létszámát, s ez a későbbiek során nagy feszültségekhez is vezetett. A hajdúvárosokban a földosztásig (1945) aránylag kevés kültelki, ún. tanyabirtok keletkezett, de itt volt a területre és lélekszámra is átszámítva az országnak egyik leggazdagabb állatállománya, mintegy duplája az országos átlagnak. A 17. század közepén a hajdúvárosokat nagy pusztulás érte. A török fölégette Szoboszlót és a környező falvakat. Újabb pusztulást jelentettek a felszabadító háborúk is. Ennek befejezése után a hajdúk lélekszáma alig volt már több 10 000-nél. (Bocskai idejében számuk meghaladta a 30 000-t.) Rákóczi szabadságharcának leverése után (melyben a hajdúk nagy számmal vettek részt) a hajdúvárosok szabadsága is veszélybe került. Legkönnyebben a földesúri falvakban lakó hajdúk jobbágysorba taszítása ment, mivel már katonai szolgálatra nem vették igénybe őket. A hét hajdúváros közül azonban csak Polgárt tudták megfosztani hajdú-kiváltságaitól. Ekkor lakói elköltöztek a többi hat hajdúvárosba vagy a Bácskába, Polgárt palóc jobbágyok szállták meg. A hat hajdúváros hosszas pereskedés után végül is megvédte kiváltságait a katonaállítás kötelezettségének vállalásával. 400-400 lovast kellett kiállítaniuk teljes felszereléssel. Aki ehhez a súlyos teherhez, a fegyverváltsághoz nem akart hozzájárulni, azt elűzték maguk közül a városból. Az újonnan beköltözőnek viszont azonnal le kellett fizetnie ezen a címen 40 Ft-ot. Ez a hajdúszabadság 1848-ig fennmaradt.
A hajdúvárosok lakói a 17. század végétől a 19. század közepéig nemcsak szabadabbak voltak a magyar jobbágyoknál, hanem magasabb műveltséget is tudtak biztosítani gyermekeiknek. Így Szoboszlón, Nánáson és Böszörményben is volt a debreceni kollégiumnak partikulája, vagyis hozzá tartozó, a falusi iskolánál nagyobb tudást közvetítő középiskolája. Ez az iskoláztatás meggyorsította a hajdúvárosok polgári fejlődését, műveltségének állandó emelését. Igényes paraszti szükségleteket kielégítő kisipar is fejlődött ki ezekben, meghatározva pl. egy-egy város jellegzetes parasztpolgári viseletét is.
A régiségben sokat emlegették a katonáskodó hajdúk sajátos műveltségét; viseletben, muzsikában és táncban. Az idegenek megcsodálta hajdúviseletet, -táncot és -szokásokat főurak is átvették. Esterházy Pál nádorról feljegyezték, hogy egyszer az udvar előtt két meztelen karddal a kezében hajdútáncot járt. Balassi Bálint baráti köréről is feljegyezték, hogy hajdú módra táncolt, ő maga pedig úgy, mint a juhászok. Thurzó György nádor wittenbergi látogatása alkalmával kísérői „hadi szekercével és karddal, igen gyors, változatos és összehangzó mozgásokkal járt hajdútáncban rendkívüli ügyességet tanúsítottak”. A hajdútáncok, mint a pásztortáncok, eszközös, fegyveres táncok voltak. Kései emlékük a pásztorok és cigányok körében a Tisza fölső folyása körül máig fennmaradt botoló, melyet párbajszerűen vagy ügyességüket fitogtatva jártak. (Éppen ezen a vidéken voltak a falusi hajdúk telepei.)