Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Barkóság

1

Kósa László: Barkók
(in: Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Barkók: néprajzi csoport, Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megye határvidékén. A Sajótól délnyugatra a Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hódos patakok mentén, illetve ezek közvetlen környékén fekvő mintegy ötven falu népe. A ~ nevének eredete ismeretlen. Az írásos források a múlt század elején kezdték használni. Olykor gúnynévként is szerepelt, de inkább megkülönböztető név a gömöri-borsodi, részben eredetileg református kisnemes, ill. a katolikus, eredetileg jobbágyparaszt magyarok között, s egyben kulturális különbségek kifejezője. A ~-at a magyar néprajztudomány gyakorta a palócokkal együtt, vagy azok egyik ágaként tárgyalta. A ~-lakta vidék a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület. A falvak többsége irtáseredetű. A lombos erdőktől elhódított gyengébb minőségű szántókon az önellátást sem mindig biztosító földművelés alakult ki. A legutóbbi időkig az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette a vidék legértékesebb gazdasági ágazatát (sertés, juh, szarvasmarha). A városoktól távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkó falvak a 20. sz.-ig archaikus népi kultúrát őriztek meg. A vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő Ózd. Nevezetes falvai: Domaháza, Hangony, Csokvaomány, Csernely, Szentsimon.

Marin György: Keleti palócok és matyók

A Heves, Borsod és a régi Gömör megye területén élő ún. keleti palócok, valamint az alföldi magyarság felé átmenetet jelentő dél-borsodi matyók tánckultúrájának kutatása sem kielégítő még, s meglehetősen hiányos képünk van az általános tánctípusok helyi változásáról is.
A hevesi és borsodi ún. Barkó-vidék jellegzetes verbunktípusa a vasvári. A hangszeres verbunkzenére járt tánc az északkeleti Felvidék verbunkjaihoz képest is egyszerű, a csapásoló motívumok ritkák. A páros vasvárit a csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatokat vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a csárdás szokásos váll- és derékfogását is alkalmazzák. A tánc elnevezése egyesek szerint a Gömör megyei Vasvár községről vagy Vasvári Pál nevéről nyerte eredetét, aki a szabadságharc idején ezen a területen végezte a honvédség megszervezését. A dél-borsodi matyók szóló férfitánca a felső-Tisza-vidéki csapásoló verbunkhoz áll közel.A vidék csárdása fenthangsúlyos, motívumkincse egyszerű. A terület nyugati részén, Heves megyében már a nyugati dialektusterületre jellemző átmeneti formákkal találkozunk, melyekben a lippentős-mártogatós motívum is szerepel. A matyók e motívumfajta félfordulós változatát kiskaritó, nagykaritó néven ismerik. A hevesi palócok a lassút gyalogosnak, a frisset sergésnek nevezik.A keleti palócok és matyók táncéletében a leánykörtáncoknak – szemben az Alföld tánckultúrájával – lényeges szerepük volt. E területről egyszerű, lassú és gyors részre tagolódó (csárdás és sergés) karikázókat ismerünk.A nyugati dialektus északi felére jellemző gyertyástánc-divat itt még megtalálható, {6-427.} vagyis ez a vidék e táncfajta elterjedésének legkeletibb területe. A Heves megyei Nagyrédén a keleti osztótáncokkal kapcsolódó sajátos formája él.A keleti palóc táncdialektus fokozatosan olvad át a nyugati palóc területbe. Két jellemző jegy alapján húzhatunk köztük hozzávetőleges választóvonalat: az egyik a friss csárdás fent- vagy lenthangsúlya, a másik pedig a lakodalmi gyertyás tánc megléte, illetve hiánya. Ehhez kapcsolódik még a verbunk fokozatos elszegényedése, elszürkülése nyugati irányban, valamint az ugrós típus mars változatának (pajtástánc) megjelenése.Az eszközös pásztortáncok a Felföld itt tárgyalt részén is jellemzők voltak, bár a nagyállattartó kultúra kisebb jelentősége miatt nem oly gyakoriak, mint az északkeleti Alföldön. A jellegzetes felföldi kanásztáncdallamokhoz a parasztság tudatában itt is a kondástánc fűződik, melyet balaskával jártak. Igen becses adat a Borsod megyei Szentistvánról az a harmincas évekből származó táncleírás, mely szerint a földre tett kalap jelképezte nyájért folyik a játékos, viadalszerű botolás. A felső-Tisza-vidéki pásztorok és cigányok körében is gyakori ez a táncforma.A pásztortáncok lekopott formái közül főként a seprűtánc tanúskodik a pásztortáncok hajdani jelentőségéről.