Sárköz

Filep Antal: Sárköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Sárköz: Tolna megyében, Szekszárd és Báta közötti ártéri, mély fekvésű, hajdan mocsaras terület, amelyet nyugat felől a szekszárd-bátai magasabb löszös dombsor lábánál folyó Sárvíz zárt a Duna mellé (régiesen Sárközség). Mai településeinek határa a dombvidék területére (Szekszárdi hegyek, a Völgység része) is átterjed. Mivel az ottani lakosság a hódoltság idején részben a ~-be menekült, indokolt e területrészt is hozzászámítani. A honfoglalás óta megtelepült. A középkor folyamán magas szintű fejlődést ért el, amit a Buda-Belgrád közötti, erre vezető kereskedelmi útnak, s a dunai hajózó útnak is köszönhet. Öntudatos mezővárosi polgársága révén a reformáció fontos központjává vált. A hódoltságkori változások erejére jellemző, hogy a középkori eredetű szőlőtermesztése a középkori fehérbortermelésről átállt a balkáni eredetű kadarkára. A középkori vízszabályozás is megszűnt, a 19. sz. közepéig teljesen elvadult mocsárvilággá vált a ~-i falvak határának nagyobb fele. Lakosságát, amelyet a hódoltság erősen megtizedelt, tovább csökkentették az ellenreformáció kitelepítései. Szomszédságába a 18. sz. folyamán nagy létszámban telepítettek németeket, akik között később viszont protestánsok is voltak. A ~ kontinuus községeit a 18. sz.-i népmozgalmak érintetlenül hagyták, református vallásgyakorlatukat is megőrizhették. A ~ az ármentesítés következtében a 19. sz.-ban robbanásszerű változáson ment át. Az egykori halász-pákász falvak nagyhatárú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. Paraszti lakossága gyors gazdagodásnak, polgárosulásnak indult, ami azonban később a megmerevedett birtokstruktúra és az egykézés miatt nem tudott egészséges irányba fejlődni. Ezt tükrözi a ~ gazdag népművészetének, viseletének, társadalmi struktúrájának vizsgálata is. Összekötő kapocs volt Baranya és a Duna-Tisza köze református paraszti közösségei és kultúrájuk között.

Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és Sióagárd népe
(In: Andrásfalvy bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é.n.)
Mielőtt a Sióval egyesült Sárvíz a bátai hegyfoknál beömlött volna a Dunába, mintegy 30 kilométeren keresztül párhuzamosan folyt a folyammal. A két vízfolyás közti föld neve volt a Sárköz. 1855-ben azonban a Sárvizet Szekszárd fölött keletre fordították és bevezették a Dunába, ezzel a Sárvíz jelentéktelen kis vízfolyássá lett, mely csak a szekszárdi dombok közül jövő patakok és erek vizét gyűjtötte össze. A Sárközbe a múlt század végéig hat települést soroltak: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Bátaszék és Báta. E sokat emlegetett sárközi magyar néprajzi csoportba azonban Bátaszéket nem vették be, mert annak régi magyar népe valószínű teljesen kipusztult, amikor az egykori bátaszéki apátság épületeiből török palánkvárat emeltek. A török kiűzése után csak egy utcájában laktak magyarok, kik katolikusok voltak és legnagyobb részt fazekasok.
Bátaszék lakosságának többségét szerbek képezték, egészen addig, amíg 1720 körül oda nagy számban németeket nem telepítettek. 1946-ban a németek egy részét kitelepítették, és helyükre magyarokat ültettek; ekkor a faluban kaptak új hazát a bukovinai Józseffalva székely lakosai.
A Sárköz vízjárta, erdős, mocsaras terület volt, csak a vízjárások szintjén túl emelkedő földhátak, göröndök maradtak szárazon az évenként, nyár elején érkező zöldártól. Ezekre a magaslatokra telepedtek a falvak, s csak ezeken lehetett földet művelni. A középkorban mégsem volt szegény vidék ez; sőt, itt a Sárközben és közvetlen a Sárvíz jobb partján, a dombok alatt összesen 18 virágzó falu létezett, kettő közülük mezőváros is volt. Mivel a Sárvízzel párhuzamosan haladt a Nagy Út, az eszék-budai hadiút – ez a környék elpusztult –, a megmaradt lakosok a Sárköz vizei közt meghúzódó falvakba menekültek. A középkori Sárköz gazdagságát a halászat, az állattartás, a gyümölcstermesztés és a kertészkedés adhatta, mert az árvizek megfékezésére, halastavak táplálására, a kaszáló és legelő öntözésére mesterséges csatornahálózatot hoztak létre: a fokok rendszerét. A fokok segítségével elkerülték a gyors vízszintemelkedést, mivel a növekvő vízmennyiséget ezekkel a csatornákkal szétvezették az elönthető területre. Ezek az időszakos halastavak nagyon kedveztek a halállomány szaporodásának. Az árvíz egybeesett a legfontosabb halfajták szaporodási idejével, és ezek a kis halivadékok a sekély vizű, gyorsan felmelegedő és táplálékban gazdag vizekben gyorsan fejlődtek. Amikor a víz apadni kezdett, a csatornák visszavezették a vizet a nagyobb medrekbe, Duna-ágakba, Holt-Dunába és így a rétek nem posványosodtak el, s az erdők is megfrissülve fejlődhettek. (Ha hosszabb ideig álló, pangó víz van az erdő alatt, az elpusztul.) Már a középkorban híres és gazdag halastavakat említenek ezen a területen, szép nyájakat, sok gyümölcsöt. A Sárköz tehát nem volt szegény akkoriban, s e gazdagsággal műveltség is járt. Báta apátsági székhely és híres búcsújáró hely volt. Mezővárosi rangját a jobbágyfelszabadításig is megőrizte. Részt vett Dózsa György felkelésében, mely a polgárosultabb, műveltebb és tehetősebb alföldi parasztság mozgalma volt. A török időkben azonban ez a kifejlett csatornarendszer tönkrement, s a vidék elmocsarasodott. Bár ezzel szegényebb lett a lakosság, de túlélték a pusztulások idejét. Az új szellemű vízrendezések a 18. század végén indultak meg, ezzel a régi vízhaszonvételt és emlékeit, a fokokat végleg elpusztították, mert megkísérelték a Dunát töltések közé szorítani és az egész területet kiszárítani. Ez a 200 évvel ezelőtt kezdett munka most sem fejeződött be, még ma is szükség van a gátak állandó emelésére árvízveszély idején. Igaz, hogy a szántófelületek ez idő alatt megtízszereződtek, de a jobbágyokat kiszorították a vizek, erdők, nádasok közös használatából, és ezzel itt is megindult az egykézés, a régi törzsökös, a honfoglalás óta itt lakó magyarság fogyása.

A sárköziek a 16. század elején a hitújításhoz csatlakoztak, ez az iskolázás fejlődésével járt. Eleinte még a török hódoltság idején is gazdagodtak – a Sárvízen túl nagy kiterjedésű szőlőik termésével, hallal (frissen, sózva és szárítva), gyümölccsel, de legfőképpen marhákkal kereskedtek és messze földet bejártak, vagyis részt vettek a 16-17. századi nagy, Magyarországról nyugat felé irányuló marhakivitelben, amin az alföldi városok és Debrecen is meggazdagodott. Így adódott módjuk a sárközieknek arra, hogy kifejlesszék sajátos, sokat csodált népművészetüket: szövésben, hímzésben, bútorművészetben, cserépedényekben, viseletben, dalban és táncban egyaránt. A jobbágyfelszabadítás, még inkább az azt követő, már sikeres lecsapolások, a szántóterület megnövekedése azonban inkább csak mennyiségi változásokat hozott ebben a művészetben – az egykézés révén még gazdagabbá vált sárközi parasztság művészete a szertelen pompázással, a gazdagság fitoktatásával (sic!) hanyatlásnak indult, fokozatosan elvesztette művészi értékeit, józan ízlését.
Hímzőművészet. A sárközi művészet sajátos, külön stílust alakított ki a főkötőkön, a bíborvégeken, a jegykendőkön, ingeken, a párnákon és fehérhímzéses kendőkön, valamint férfiingeken.
A sárközieknél a fiatalasszony a főkötőt nem hátul, hanem a homlok felett viselte. A főkötő anyaga régen fekete selyem (muszlin) vagy klott volt, erre került a fehér fonállal varrt hímzés. Régebben a főkötő téglány formáját előbb kihímezték – igen szépen, arányosan és szervesen felépített virágcsokrok, alattuk néha madarak is láthatók –, azután formálták összevarrásokkal a fejre simuló gömbcikké, mint egy dinnyeszelet héját. Ezeket a gyűjtők elnevezték szabott főkötőknek. Az arányos, a szerkezetet jól mutató motívumok 1870 körül egyre elaprózódtak, elemeik egyre kisebbek lettek, egyre szorosabban illeszkedtek egymáshoz, végül elfedték az egész felületet; a minták szétestek szervetlenül egymás mellé sorakoztatott motívumok, motívum elemek halmazává. A múlt század utolsó két évtizedében már előre megformálták a főkötőt a fej formájára, s csak azután hímezték ki. Ezeket elnevezték a gyűjtők parittya főkötőknek. A régi minták szépségét a túlzsúfolt, elaprózott hímzésű fejkötők már csak nem is sejtetik. A főkötők hímzése a század elején, viselésük pedig néhány évtizeddel később megszűnt. A fejkötő fölött a fiatalasszony néhány évig, legfeljebb az első gyermek megszületéséig ún. tekerődző bíbort viselt. Ez régen saját szövésű, finom, fátyolszerű bíborvászon volt, később gyári tüll; az 1-1 méter hosszú és 20-30 cm széles, sálszerű fátyol egyik végét tűkkel a fejre erősítették, oldalt leeresztve és az áll alatt elhúzva. Nemcsak a fejet borította, hanem redősen körültekerték a fejen kétszer-háromszor is, elöl a mellhez tűzték. A bíbor végét, hogy szépen kiterüljön, merev, 4-4 cm széles és arasznyi hosszú, sajátosan kihímzett bíborvéghez erősítették. Ezek mintáik vaskosságával és öltésmódjaival is a balkáni arany- és ezüstszálas hímzések világát idézik. A pasztellszínű kék, vörös, zöld színekkel, arany és ezüst szálakkal varrt mintákat feketével mindig körvonalazták (kontúrozták). Semmi közük a főkötőhímzéshez; viszont (eddigi ismereteink szerint egyetlen példányon) megjelentek egyszer párnahímzésen is, felnagyított mintákkal. Ezek a bíborvégek – és feltehetően a párna is – még a múlt század közepéről, esetleg elejéről valók.
A sárközi, ún. halottas párnákból is csak kevés maradt. Szőrrel (gyapjú) vaskosan rajzolt tulipán- vagy gránátalma-sorokat varrtak egy középső tengelyt képező mintacsík két oldalára. Részarányosan, tükörképszerűen, vagyis a mesterkék lényegesen nagyobbak, mint az általuk közrefogott minta. E párnákat a múlt század közepén a halott feje alá tették, ezért többségük a föld alá került, és mint kifejezetten erre a célra készült darabok emléke maradt meg. Valószínűnek tartjuk, hogy korábban hasonló használati párnák is készültek, de ezeket a szőttes hímű párnafejek kiszorították.
Az eljegyzési lakomán a menyasszony átadta a vőlegénynek a jegykendőt, amit maga szőtt és maga hímzett. Bár tömött motívumelemei s ezek fekete körvonalazása a bíborvégekre emlékeztetnek, mégis más, lazábban szerkesztett, a kendő sarkaiból átlósan indított virágmintáinak többsége ismét más díszítőstílust jelentenek. Sajnos, ezekből is csak néhány darab maradt fenn. A hasonlóan díszített vőlegényszalagokból, melyet szintén ajándékként adtak a vőlegénynek s azt ő a mellére tűzve viselte, egyetlen darab sem.
A századfordulóig viselték a sárköziek a bő ujjú imeget, ünnepre ez is a legfinomabb fehér szőttesből, a fátyolszerű buja- vagy bíborvászonból készült. Nyakba szabott (vagyis mellévarrott) ujjú ingek voltak ezek, melyek bő ujjának külső oldalát a nyaktól a szűkre összehúzott kézelőig, tenyérnyi szélesen, szőrfonallal hímezték ki folytonos, apró motívumokból álló mintával. A fennmaradt bő ujjú ingeken a minták közepére már islógot (flittert) is varrtak, de már a múlt század 50-60-as éveiben a hímzett mintacsík helyére gabócacsipke betéteket varrtak. A gabócát vagy gabócacsipkét (klöppli vagy vert csipke) a sárköziek maguk készítették, de a betétek nagy része tulajdonképpen nem csipke, hanem egy négyzetes hálórács, melyre fehér fonallal és tömlőöltéssel hímeztek (recemunka). E fehérhímzésben a főkötők felnagyított és laza motívumaira ismerünk. A múlt század végén már gyári tüll és csipke került az ingujjakra, és a bő ujjú ing lassan kiszorult a szűk ujjú röpikék (blúz) elől. A röpikék alatt már a polgári ízlésnek megfelelő kantáros vagy szűk ujjú alsó inget viseltek. Sem az inget, sem a röpikét nem tűrték bele a szoknyába, derekukhoz hímzett és islanggal díszített szorítkó fogta. A sárközi női viselet a legpompásabb a fiatalasszonyon, a tekerődző menyecskén volt. A bíbort ezüst és gyöngyös fejű tűkkel erősítették a hajukhoz és mellükön az inghez, ezenkívül még színes, három zsinóron függő, bojtos csafringot is viseltek hátravetve a hátukon, mely leért csaknem a szoknya alsó széléig. A kislányok nyakbodrot és gyöngyöt hordtak a nyakukban. A gyöngyöt tenyérnyi széles, csipkeszerű gallérlakba fűzték föl és helyezték rá az ingre vagy röpikére.
A Sárközről egy bécsi kapucinus barát 200 évvel ezelőtt azt írta, hogy „ördögszínű ruhát visel”. Az talán a fiatalok piros szoknyájára vonatkozhatott. A múlt század közepéig aligha viseltek azonban selymet és bársonyt. A Sárközben ezek a drága anyagok csak ezután kezdhettek terjedni. A nők hétköznapi ruhája fehér pendely volt, hasonló szoknya, kötény és bő ujjú ing, ezen vállkendő lehetett, mert ez maradt meg gyászviseletül még sokáig. Télen piros rátétmintás, rövid derekú ködmönt vettek fel és lábukra vastag, fekete, a bokánál piros betétes, ún. cifrabokás kapcát, vagyis botost húztak. A csizmaviselet nőknél ritka lehetett, a papucs volt az általános, de a vastag botost a század vége felé felváltották bütykös vagy gombos kapcával (harisnya). A szoknyák már a múlt század második felében feltűnően rövidek voltak, de takarták a térdet, fél lábszárig értek. A posztó szövetszoknya alját színes anyaggal megbélelték, viselésénél elől feltűzték a kötény alatt, hasonlóan, mint a kalotaszegiek, és így kivillant az alsószoknya kétoldalt. A selyem és bársony terjedésével a szoknya tovább rövidült. A drága selymeket és pántlikákat a sárköziek ruházatára a szekszárdi, bajai és pesti kereskedők Lyonból, Franciaországból szerezték be. Az egyik legrégibb és igen kedvelt selyemanyagot a rajta levő gyöngyvirág díszről nevezték el. A gyöngyök, islangok (flitterek) Csehországból, a piros kasmír kendők Bécsből származtak. A lányok tülkös pártáját, melyet aranycsipkével, gyönggyel díszítettek, a század utolsó évtizedeiben felváltotta a művirágokkal, rezgőkkel, gyöngyökkel felcicomázott tornyos bársony.
Báta, a Tolna megyei Sárköz legdélibb települése, ahol a Fölső falu megmaradt katolikusnak, szemben az Alsó faluval és a többi négy sárközi faluval, mely még a 16. században a hitújításhoz csatlakozott és reformátussá lett. A bátai katolikus népviselet nem sokban tért el a reformátusokétól. Nem viselték azonban sosem a hímes főkötőt, sem a tornyos bársonyt, hanem egy ágba font hajukat fekete bársonyszalaggal szorították le, s ebben a viseletben még az 1950-es évek végén is jártak. Fejkendőjük négy sarkába kis színes bojtot kötöttek, mint a baranyai Szebény, Kékesd, Szellő és Geresd lakói, akikkel összeházasodtak (Geresdháti néprajzi csoport).
A férfiak fehér (ünnepi alkalomra hímzett) ingben, bő, rödős gatyában jártak a múlt század végéig, még vasárnap is. A fiataloknál azonban ekkor már a szűk, zsinóros nadrág, az atilla lett a divat, de a csipkés aljú inget e fölött viselték, nem tűrték be a nadrágba. A fehér szűrök és hímzett subák viselését is a múlt század végén váltotta fel a fekete posztókabát, majd a két háború közt a polgári viselet. A nők tovább ragaszkodtak viseletükhöz, mint a férfiak, csak az 1960-as években lett általános a középkorúaknál is a kivetkőzés, de még ma is minden sárközi leány igyekszik magának egy ünnepi régi ruha együttest beszerezni ünnepi alkalomra, díszruhának.
Külön meg kell emlékezni a sárközi kislányok rajzairól. Az iskolát kijáró leányok kezdték egymásnak emlékül adni e színes, virágos vagy alakos papírdarabkákat, melyre néha rákerült az ajándékozó és ajándékozott neve is. A század elején e rajzokat is gyűjtötték, fényképezték Malonyaiék annak bizonyítékául, hogy az akkor még élő népművészet hogyan találhat magának újabb területet az iskolai műveltség világában.
A sárközi házakat a múlt század közepén kezdték csak szigorú utcás rendbe építeni. Mivel abban az időben a sárközi határ nagy része még vízjárta volt, a falunak csak szűkös árvízmentes terület jutott, a házakat szorosan építették egymás mellé, és igen szűk udvarnak jutott csak hely. Ezeket az udvarokat magas falak zárták le az utca felől. Ezek a házak már oszlopos, tornácos, vakolatdíszes homlokzatúak voltak, és a bátaszéki kőművesek építették. Bent az utcai szoba vagy első ház már tisztaszoba volt, csak ünnepnap használták. Benne állt a kívülről, a konyhából fűtött zöld cserépkályha vagy cserepes kemence, az udvar és az utca felöli sarokban a sarokpad az asztallal, felette a tálas, telerakva cifra tálakkal, tányérokkal, bokályokkal vagy bábakorsókkal és zöldes színű, hutákban fújt üvegkancsókkal és pálinkás üvegekkel. A fal mellett tulipántos láda vagy a hasonlóan virágosan festett fiókos almárium, a másik sarokban a tornyos, mennyezetes ágy, szúnyoghálóval és szőttes párnákkal telerakva. A 18. században és a 19. század elején itt is, a baranyaiakhoz hasonló ácsolt szökrönyök álltak, de igen korán elterjedtek a vésett és festett komáromi ládák, melyek valóban ott is készültek, és hosszú ideig végig a Duna mentén a legrangosabb menyasszonyi ládáknak számítottak. Később a környékben is készültek hasonló festett ládák, de már a vésés elmaradt. A festett tornyos ágyakat nagyrészt a faddi és a hartai asztalosok készítették, de arról is van tudomásunk, hogy az asztalos csak a famunkát végezte el, kifestését már a sárközi asszonyok. A konyha szabadkéményét tartó áthidaláson vagy bolton sűrűn sorakoztak a kisebb-nagyobb festett tálak, a szekszárdi, bajai, mórágyi és kalocsai fazekasok készítményei. A Sárközben annak idején olyan mennyiségben és olyan különleges szépségben feltalált sok tálról azt gondolták, hogy azok ott is készültek, s ezért sárközi kerámiáról írtak. Valójában csak Bátaszéken laktak fazekasok a Sárközben, bár éppen ezt a mezővárosszerű nagyközséget többségében németek, rácok (szerbek) és katolikus magyarok lakták, akiket nem számítottak a híres viseletű és sajátos műveltségű sárközi néprajzi csoporthoz. A felsorolt fazekas központokban azonban az igényes pompakedvelő sárköziek részére külön készült az edény, az ő ízlésüknek megfelelően és természetesen drágábban, mint a szomszédos, igénytelenebb, cifraságra kevesebbet költő német és magyar parasztságnak.
A Sárközben sajátos és egyéni, minden más magyar szőttestől jól megkülönböztethető, magas fokú szövőművészet alakult ki. Az alapanyagokat maguk termelték meg, készítették ki és dolgozták fel. A legfinomabb vásznat régen lenből szőtték, ezt bujavászonnak nevezték. Ennek fátyolszerű, ritkán szőtt változata a bíbor, a tekerődző (fátyol) alapanyaga. A bujavászon lehet sima vagy bodros aszerint, hogy sima vagy bodrozott szálakból szőtték. A különböző vastagságú, sima és bodrozott szálak összeszövéséből a vásznaknak igen változatos felületet adhattak. A finom len szálat azonban már a múlt század elejétől kezdi kiszorítani a pamutszál, és a század végére teljesen kiveszett a len termelése és alkalmazása a Sárközből, míg a kendert még sokáig használták, főleg durvább vászon holmi készítésére. A kender feldolgozását egyre inkább átadták bérmunkába vagy részes munkásoknak, akik a szomszédos falvakból jöttek, hogy a sárközi asszonyok minél több időt szentelhessenek a szövésre.
A különböző minőségű fehér pamut- és kendervásznak mellett színeset is szőttek. A régi sárközi hímes szőttesek egyszerűbbek, túlnyomóan piros csíkozásúak. A sajátosan sárközi jelleget nem a takácsok mintakönyveiből való – egyébként a Sárközben is előforduló, szedett takácsrózsa vagy csillag és madaras minta, valamint ehhez hasonló, nagyléptékű mustrák adják, amelyek az egész Dunántúlon, sőt még távolabbi magyarlakta és szomszédos területeken is a takácsszőttesek jellemző díszei voltak -, hanem az egyszerű selymek (ripsz) piros csíkjainak finom feltagolása, a felület ritmikus felosztása piros, esetleg kék mintasorokkal. Egyszerű motívumok, de egészen sajátosan elaprózott és tagolt szélekkel és fellazított belsővel. Különösen kedvelt volt, pl. a kás (k betűs) minta és a csibeszemes, mely apró, kis szemek formájában kísérik (sic!) a mintacsík két szélét vagy közepét. A Sárközben a különböző csíkos abroszokat használták a mindennapi munkához, köténynek, mindenféle holmi összekötözésére batyunak, ezt tűzték össze karikára févónak, vagyis fejaljnak teher cipeléséhez, abroszt terítettek magukra, ha esett az eső. Egyáltalán, akárhova mentek, mindig volt velük abrosz, minden eshetőségre, elsősorban a ruha védelmére. Így hétköznapra, munkára, ünnepre, gyászra, csöröglőre, lakodalomra és halálra való abroszok és kendők seregére volt szükségük, és egy-egy házban több tucat is volt belőlük, egész nagy szekrényeket is megtöltöttek vele. Beszélték, hogy az egyetlen leányörökös vagy fiatalasszony halálával az egész hozományt (sic!) eltemették véle a kriptába.
A sárközi szövőművészet még ma is él. Nemcsak a népművészeti szövetkezet keretében dolgoznak az asszonyok, hanem sokan, akik csak tudnak szerezni maguknak szövőfonalat, szőnek saját maguk gyönyörűségére ma is. Az egyes sárközi falvak közt is kialakult bizonyos, a szövésben mutatkozó sajátosság: így a bátaiakat az utóbbi időben a lágyabb pasztellszínek jellemezték. A bodor- és bujavászon szövés azonban megmaradt.
A sárközi díszítőművészet sajátos ágaként emlegetik a tojásfestést. Ez csak Bátán volt a katolikusok között általános, mert a festett húsvéti tojás hozzátartozott elengedhetetlenül a húsvétkor küldött komatálhoz. A többi református faluban ez a szokás és vele a tojás festése már korábban elmaradhatott. A bátai húsvéti tojást viasszal írják meg, és több színt is tudnak rávinni. Az első szín a tojás fehér alapszíne, amelyet a viasszal lefedve őriznek meg, ezután az egész tojás az ebtejke nevű növény levében sárga színt kap, a sárga színt újra viasszal lefedve őrzik meg a következő színezéstől, ez rendszerint piros. A pirosnak szánt részek viasszal való letakarása után került a tojás a legsötétebb festő vízbe, ez sötétbarna vagy fekete is lehetett. A mintakincs is régies, feltűnik hozzá hasonló az egész nyelvterületen: kötőfékes vagy dobköteles, récetalpas, létrás, gereblyés, perevirágos, békahátas.
Kevés figyelmet szentelt a kutatás a rokkafák karcolt díszítéseinek. Ez a rokkafa tulajdonképpen a szösz felkötésére szolgáló bot, melyet a legény a leánynak szépen kicifrázva ajándékozott, a leány pedig rátűzte a rokkára, mivel a Sárközben a rokkával való fonás még a múlt század elején elterjedhetett. A rokkát magát szép cifrára festve a cikói német esztergályosok készítették.
A Sárköz igen gazdag és sajátos népköltészetet is megőrzött.
A magyar leánykörtáncok legszebbjei itt találhatók. A tánc különböző tempójú részeihez, lépőhöz, futóhoz és ugróhoz sajátos dallamtípusok járnak. A filmes néptáncgyűjtés még néhány igen szép szóló verbunkot rögzíthetett, szépen lippentős friss csárdást, az ugrós táncnak egy sajátos körformáját, a cönögét.
A Sárköz református népének sajátos népművészete és költészete szorosan rokon néhány távolabbi faluéval. Elsősorban a Duna bal partján levő Érsekcsanád és Szeremle lakóival volt a Sárköz összefonódva rokoni kötelékekkel. Csaknem hasonlóan gyakori volt az összeházasodás, különösen a múlt században Sárköz és a zengőalji református magyar népcsoport között, pedig ezek meglehetősen távol, mintegy 50 kilométerre estek egymástól: Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypal és Váralja. Házassági kapcsolataik voltak még néhány baranyai faluval is, a mohácsi, babarci és belvárdi reformátusokkal. Ezek viselete is igen hasonlított a sárköziekéhez. Korábban úgy vélték, hogy ezek a sárköziek kirajzásai voltak. Valószínű azonban, hogy ezek a falvak annak a középkorig egységes magyarságnak a maradékai, akiket a török háborúk és a Rákóczi-kori hadjárások annyira megtizedeltek, hogy csak ott maradtak meg nagyobb számmal, ahol vagy a Duna, vagy a Zengő rengetegeibe húzódhattak veszély idején. Eközben a nyíltabb, lankás dombvidéken elpusztult magyar falvakat német és délszláv telepesek szállták meg. Egy elsüllyedt földrész hegycsúcsai, melyek szigetként még kimagasodnak a tenger vizéből.

Kósa László: Dél-Dunántúl: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Említést érdemel, hogy a Mecsek környékén korszakunkban a községek nagy hányadában működtek háziiparosként fazekasok, és néhány jelesebb központban is dolgoztak (Magyarhertelend, Óbánya, Újbánya, Mórágy, Szekszárd), ám színes edényeik valójában csak a Sárközben szolgáltak vagyonjelző felhalmozásra.
A Sárközzel foglalkozó írások gyakran idézik Baksay Sándor szépirodalmi ötvözetű, de néprajzilag is találó mondatait: „Tanult, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dolgos, kényes, táncos, könnyen élő nép, kinek a munkáját és a vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő és fáradhatatlan szövő-fonók; kár, hogy eredetileg gyönyörű népviseletüket ízléstelen színessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára s fejére régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt”. Függetlenül attól, hogy a századközepén gyermekeskedő Baksay még látta a jobbágykori fehérvászon déldunántúli viseleteket és azok mérsékelt ékességei feleltek meg puritán ízlésének, a sárközi parasztviselet magyar viszonylatban a leggazdagabb és legpompásabb volt. Akár az eddig soroltak, szervesen beletartozott ez is a dél-dunántúli öltözködés típusába, amint első tudományos leírója, Kovách Aladár fogalmazta: „a sárköziek új divatja a régi alapokon épült, saját lelkükből fakadt, s eredeti, újkori népviselet”. Az egész sárközi kultúra sok szállal kötődött környezetéhez, de a különböző elemek együttes találkozása sehol nem alkotott olyan színes, hordozóinak mentalitásával együtt a jobbágykorból való felszabadulást és az anyagi javakban való bővelkedést kifejező műveltséget, mint a sárközi ünnepi viselet.
A népi kultúra felvirágzása, egyidejűleg a környezettől elkülönülés 1860 után következett be. Andrásfalvy Bertalan monográfiája részletesen bemutatja, hogy Dunaföldvártól délre a Dráva torkolatán túlig milyen vízjárta sáv kísérte a Dunát a szabályozásig. A parti helységek változatos módon halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel, réti állattartással, gyümölcstermesztéssel, faizással hasznosították és nagy hányadában műveletlenül hagyták ezt a hatalmas területet. Az érintett községek sorsa akkor fordult meg, amikor a múlt század közepén szárazra került a mocsarak és rétek nagy része, helyettük termékeny szántókhoz és jó minőségű legelőkhöz jutottak. Különösen vonatkozik ez a változás a Sárközre, ahol Őcsény szántói 1855 és 1895 között mintegy ötszörösére, Decsé csaknem hatszorosára, Alsónyéké négy és félszeresére duzzadtak, és párhuzamosan csökkent, változott a rét, a legelő, az erdő és a hasznosíthatatlan terület aránya. A földbőség az 1860-as évektől nagyszámú római katolikus bevándorlót vonzott a református alapnépességű szűkebb Sárközbe (Báta volt eredetileg is katolikus többségű), ekkor bontakozott ki a sárköziek születésszabályozása és endogám házassági tendenciája. Korábban nagy távolságra házasodtak a német népességgel elválasztott református szórványokkal (Váralja, Szekszárd, Zengővárkony, Pécsvárad, Nagypall, Mohács, Belvárd), sőt a Duna túl oldalán szeremleiekkel és érsekcsanádiakkal is. Kulturális kapcsolataik a házassági-rokoni kapcsolatok elhalványulása után is maradtak. A sárközi falvak bekapcsolódtak az éppen kibontakozó kapitalista piaci lehetőségekbe, mely még extenzív gabonatermeléssel is hasznot hozott. Ugrásszerűen javuló anyagi viszonyaik így képeztek alapot különleges népművészet megteremtésére, különböző javak felhalmozására: tornácos téglaépületek, az öltözetek anyagának és díszítésének drágasága, a lakástextilek (szőttesek) pompája, a ruha alkalomhoz szabott felöltésének változatossága, kiállítása, a ruhatár nagysága. A ruhatár harmonikusan egyesítette a régies, gyakran késő középkorra visszamenő és a XIX. század második felének új divatjait képviselő darabokat és elemeket. Az öltözködés színeivel és gazdagságával összhangban állt a sárközi lakáskultúra, mindenekelőtt a szintén változatos motívumvilágú szőttes és hímzés. A festett virágos bútorok nem helyben készültek, legtöbbet a közeli Baja és Szekszárd asztalosaitól vásároltak, de eljutott ide is a komáromi láda, és szívesen hoztak a német lakosságú, balparti Hartáról mennyezetes ágyat. A kerámiát ugyancsak távolabbi helységekből szerezték be, Bajáról, Mórágyról, Szekszárdról, Siklósról és Mohácsról, melyek termékei stílusegységet alkottak. A gyors gazdagodással kialakított műveltséget egyenletesen szinten tartották mintegy ötven esztendőn keresztül. A birtokstruktúra megmerevedésével, az endogám tendenciák fenntartásával és a születésszabályozással az 1880-as évektől az 1930-as esztendőkig, ha nem is változatlanul, de az elért keretek között magas fokon konzerválódott a színes kultúra. Érthető, hogy ebben a polgári-parasztos környezetben aránytalanul kevés népköltészeti alkotást jegyeztek le a gyűjtők, annak ellenére, hogy az expresszív műveltség erősen vonzotta a néprajzi kutatást. Annál gazdagabban dokumentált a falvak ünnepi és munkával összefüggő szokásvilága és folklórjában különleges helyet kapott táncélete. Az utóbbi elválik az archaikusabb dél-dunántúli táncoktól. A régiesebb leánykörtáncokkal és a csárdás változataival részint az újabb stílust képviseli, részint a Duna mente tánckultúrájához kapcsolódik.
Ahhoz, hogy a Sárköz népi kultúrája olyan lett, mint amilyenként vázoltuk, hozzájárult a közeli Szekszárd nemcsak a kerámia és a bútor szállítójaként, hanem, mint állandó felvevő piac, mint a sárköziek szőlőbirtokának helye, mint a megyeszékhellyel járó gyarapodó városi szerepkörből adódóan ízlésformáló is. [...]

Martin György: Kelet-Dunántúl. (Sárköz, Duna-mente, Bácska, Szlavónia)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-dunamenti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván-túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb reprezentánsának. Ez a terület már nem oly egyértelműen archaikus, mint a Dél-Dunántúl. Középpontjába esve a Duna menti népvándorlásoknak, keveredéseknek és kölcsönhatásoknak, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokról azonban a folklorizáció megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: A „Ritka búza”, a Selymes-csárdás vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunkoktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus elterjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos generációk névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz) azt mutatja, hogy a verbung egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás, mint a férfitánc után következő első párostánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi újstílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb lábrakapásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfej-figurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb generációk fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-dunamenti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány karalatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, ugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kolókkal, amit itt „kolé” néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és újstílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallam-repertoárba. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a (nyolcad)-os ritmikai értékű alapmozgás.
A ugrós férfi-szóló, páros, csoportos és csak nők általjárt formákban ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillag alakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanász-verbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanász-verbunk két és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.
Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna bal parti, Kalocsa-vidéki mars-divat felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területektől távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formáinak analógiás hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körtáncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. A régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázó rész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok archaikus formáihoz (Madarac, Szremszki madarac). Az oldalt lépő ún. „rözgős” forma pedig a szlavóniai derenkázással és rezálással együtt a drávamenti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripódikus újstílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egy- és kétlépéses csárdás-motívum, valamint a Far-Öer lépés alkotja.
A sárközi karikázó harmadik friss része a „futó” vagy „ugró”. E táncrész régies dallamanyagát a 7- és 8-szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az újstílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve rida-motívumból áll.
A karikázó a területen szinte falvanként különbözik. A három rész mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában pl. az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II-III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna-mentén észak felé haladva, a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb generációk táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak ugrós-típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnástánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak egyeduralkodó szerepe mellett találjuk a „játszót” vagy a „síki táncolást”. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színező hatások is.

P. Vas János: Sárköz (Tolnai Sárköz)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás kiadó, Budapest, 2008.)
Sárköz, régies nevén „Sárközség” Szekszárd és Mohács között, a Szekszárdi-hegyektől a Dunáig elterülő vidék neve Tolna megyében. A Duna és a Sárvíz fogja közre, amelyek a 19. századi vízszabályozásokig meghatározták a táj arculatát. A „sár, sárig” jelző valószínűleg nem a sárral kapcsolatos, hanem a régi nyelvben sárgát, aranyos színűt jelentett.
A Duna túlsó, bal oldalán elterülő alföldi tájat szokás Kalocsai Sárköznek nevezni. Az ottani református lakossággal a tolnai sárköziek a történelem folyamán szoros kapcsolatban voltak, ezért kultúrájuk is sok hasonlóságot mutat.
A Sárköz név írásban először 1549-ben tűnik fel „Sárkez” formában, de ennél nyilvánvalóan sokkal régibb. A török hódoltság előtt jóval nagyobb területet, 18-30 falut és mezővárost soroltak Sárközhöz, de ezeknek nagy része a török-kor folyamán eltűnt, lakosságuk elpusztult vagy elköltözött. Ma csak öt település tartozik a szűken vett sárközi néprajzi csoportba: Alsónyék, Báta, Decs, Őcsény és Sárpilis. A Bátán lakó felvégi katolikusok nem tartoznak ide. Hasonló a helyzet Bátaszékkel, amelyet kultúrája és hagyományai a Sárközhöz kapcsolnak, de lakói a tősgyökeres sárköziek szerint „jöttmentek”, „föcskék”, vagyis később beköltözött katolikusok.
A tágabb értelemben vett régi Sárköz, amelybe beleértjük a Duna túlsó partját és Észak-Baranyát, a középkorban egységes arculatú, fejlett tájegység volt, de a háborúk során darabokra szakadt, népe nagyrészt elpusztult. A megmaradt, egymástól elszigetelődött töredékek kapcsolatát az tartotta fent, hogy egymás között házasodtak és ez megőrzött bizonyos közös kulturális jegyeket, sajátosságokat. Ilyen „rokon” községek Baranyában Belvárd, Pécsvárad, Váralja, Zengővárkony, a Duna bal partján Érsekcsanád és Szeremle. Műveltségük, szokásaik közel állnak a szűkebb értelemben vett Sárközéihez, az öt falu tősgyökeres lakói mégsem fogadják el őket egyenrangúnak. Hasonlóképpen elismerik Bogyiszló népművészetének „sárköziség”-ét, mégsem tekintik az ottaniakat maguk közül valónak. A sárköziek önmeghatározásának két döntő összetevője a közös történelmi eredet tudata és a református vallás.
A vizek 19. századi szabályozása előtt a Sár és a Duna köze vízjárta erdős, mocsaras vidék volt. Az áradásokat a nyitható-zárható holtágak, „bátá”-k, „fok”-ok rendszerével szabályozták, és halastavak létrehozására, öntözésre használták. A falvak „görönd”-ökön, az árterületből kiemelkedő földhátakon és a lápvidék szélein települtek. Békeidőben a Duna olcsó szállítási útvonala és a folyóval párhuzamosan futó, Eszék és Buda között kapcsolatot biztosító „Nagy Út” biztosított közlekedési lehetőséget.
A középkori Sárközben sűrű településrendszer alakult ki. A falvak látótávolságra voltak egymástól. A gazdag vidéknek két mezővárosa volt. A jómódú parasztság a 16. század elején felvette a kálvinista vallást. Tolnán református főiskola működött. A kiterjedt iskolahálózat művelt és öntudatos parasztréteget hozott létre. A világlátott emberre ma is azt mondják, hogy „bejárta Tolnát, Baranyát”.
A 16. században a „Nagy Út” a hadak felvonulási vonala lett, a lakosság számára áldásból átokká változott. A török hódoltság idején a megmaradt szűk területre összetelepült népesség gazdálkodása átalakult. A török uralom nyugodtabb évtizedei viszonylagos jólétet hoztak számukra. Meghonosodott a piros fűszerpaprika. A törököknek fizetett must- és bortized, valamint borvám ellenére a szőlőművelés jövedelmező maradt. Balkáni hatásra a régi fehérbor-fajták helyébe a vörös „kadar” lépett. A termés értékesítését továbbra is a vízi utak biztosították. Nagy jelentősége volt a nyugatra irányuló marhakereskedelemnek. A jószágot lábon hajtották Észak-Itália és a német területek mészárszékeire. A balkáni eredetű kulturális elemek közül máig a leglátványosabb a nők díszes, ünnepi papucs-viselete.
A sárközi nép számára a török hódoltság utolsó évtizedeinek és az azt követő kuruc harcoknak a hadjáratai újabb pusztulást hoztak. Sok település, amelyik átvészelte a korábbi időket, ekkor pusztult el. A Sárköz lakóinak száma a felére csökkent. A 18. században a szabadon maradt területekre németek települtek be.
A ma „sárközi”-nek tartott öt falu nem került földesúri hatalom alá. Mária Terézia egy bécsi iskola-alapítvány birtokába adta őket. Az egy összegben fizetett évi „taksa” (adó) és az újból túlnyomóvá váló halász-pákász-pásztor életforma viszonylag független életet biztosított számukra. A 18. század végén megkezdődött a csaknem száz évig tartó vízrendezés. A szántóföldek területe a korábbinak tízszeresére nőtt. A mocsarak, erdők szinte teljesen eltűntek. A halászat fontossága Báta kivételével megszűnt. Eltűnt a legeltetésre alapozott rideg állattartás is. Új, nyugati, elsősorban tejükért nevelt fajták jelentek meg, amelyeket istállóban tartottak és termelt takarmánnyal etettek. Megőrizte viszont fontosságát a belterjes kertészkedés, elsősorban a szőlészet.
A földbőség kihasználásával meggazdagodott sárközi gazdák, Móricz Zsigmond kifejezésével a „parasztarisztokrácia” életformája robbanásszerű változáson ment át. Jövedelmüket nem tudták további birtoknövelésre fordítani, ezért megjelent az „egykézés”. A házaspárok csak egy gyereket vállaltak, hogy a vagyont ne kelljen elaprózni az örökösök között. A katolikusoktól és németektől való elkülönülés érdekében szigorú endogámia (csak közösségen belüli házasodás) alakult ki. Korábban a sárköziek nem nősültek a maguk köréből, a házassági kapcsolatokból viszont kizárták a szomszédos, nem magyar és nem református magyar falvak lakóit. Így alakult ki az a házasságkötési kapcsolatrendszer, amelynek keretében a menyasszonyt a távolabb fekvő, de rokon kultúrájú mecsekalji és Duna-balparti református falvakból hozták, a lányokat pedig oda adták férjhez. A rátarti sárközi parasztság már nem űzött háziipart, a kétkezi munkában egyre kevésbé vettek részt. Földjeiket bérmunkásokkal műveltették vagy bérbe adták. A „sárközi”-nek nevezett bútort, kerámiát mások készítették a helybeli ízlésnek megfelelően. Az egykézés miatt fogyatkozó, kihaló családok birtokait a környéken élő idegenek, katolikus beköltözöttek és németek vásárolták fel.
A sárköziek különleges paraszti kultúrát hoztak létre. Ez a hagyomány meglehetősen egyoldalú. A népköltészet vagy a népszokások anyaga feltűnően szegényes, különösen a reprezentatív ágazatokkal, a díszítőművészettel vagy a táncokkal összehasonlítva.
A sárközi népművészet legismertebb része a népviselet. Sokan ezt tartják a legszebbnek, legpompásabbnak a magyar paraszti öltözetek közül. A férfiak korán átvették a városias divatot, de a nők ruházata őrzi azt a hagyományt, amely 1860 után alakult ki a paraszti mivoltára büszke, környezetétől különbözni akaró közösség egyik önkifejezési formájaként. Jellemzője a régies motívumok új, színpompás formában való megőrzése, a drága alapanyagok használata és a ruhatár alkalmakhoz kötődő gazdagsága. A törzsökös sárközi családok nőtagjai ma is tartanak egy-egy rend „nagyviseletet” az ünnepi alkalmakra, de hétköznap már csak az idősek hordják ennek egyszerűbb, sötét változatát. Jellegzetes darabja a lányok díszes pártája, illetve az újdonsült menyecskék főkötő fölé tekert fátyla, a „bíbor”. A szűk ujjú blúzt „röpiké”-nek hívják. Jellemző a több sor gyöngyből fűzött nyakék, amely talán balkáni hatást mutat, mint a díszes papucs viselése is. A női viselet tükrözte viselője korát, vagyoni helyzetét.
Az egykori gazdag kézműves hagyományból a sárközi nők csak a hímzést őrizték meg. Ez a maga nemében az egyik legrégiesebb és legváltozatosabb a magyar nyelvterületen. Híresek párnavégeik, amelyek a tisztaszoba vetett díszágyát ékesítették. Különlegesek a sárközi „halottas párnák”, bár ezekből kevés maradt fent, hiszen temetéskor a koporsóba kerültek.
Sárköz gazdag tánchagyományában különleges helyet foglal el a karikázó, amely a magyar nyelvterület legösszetettebb női körtánca, és az ugrós helyi, „cinegé”-nek nevezett változata.
A népköltészet meglehetősen szegényes. A történeti mondák csoportja nevezhető viszonylag gazdagnak.
Sajátos, bár a nyugati terület délkeleti részén máshol is ismert a „szőlőőrzés”, „szőlőpásztorkodás” szokása. A szőlő érésének idején a lányok kiköltöztek a szőlőhegyre, a „hálótanyák”-ra. A legények esténként meglátogatták őket. Ez volt a fiatalok szórakozásának, párválasztásának egyik jeles alkalma. A monda szerint a hagyomány kezdete a törökök bejövetelére vezethető vissza, amikor a fiatal nők a szőlőkben rejtőztek el és a legények hordták nekik titokban az élelmet.

Irodalom

• Ács Lipót: Sárközi hímzések s néhány szó a népies háziiparról. In: Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.
• Andorka Rudolf: Paraszti családszervezet a 18-19. században. Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi összehasonlításban. Ethnographia LXXXVI. évf. 1975. 340-367. oldal
• Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből 7.) Szekszárd, 1975.
• Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Vízügyi Történeti Füzetek 6. Vízügyi Dokumentációs és Tájékoztató Iroda, Budapest, 1973.
• Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és Sióagárd népe. in: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok Könyvtára. Múzsák Közművelődési Könyvkiadó, Budapest, é. n.
• Andrásfalvy Bertalan: A sárközi társadalom és műveltség alakulása. Sárköz. 2. sz. 20-24. oldal
• Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a 18. és 19. században. Dunántúli Dolgozatok – A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 1965.
• Andrásfalvy Bertalan – Németh Pálné: Sárközi hímzések régen és ma. Budapest, é. n. (1983.)
• Andrásfalvy Bertalan – Vadóc Kálmán (szerk.): A Sárköz népművészete. Tolna Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya, Szekszárd, 1967.
• B. Zs.: Régi sárközi kemence. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903. 257. oldal
• Bogár István: 20 év dallal, tánccal. A Sárpilisi Népi Együttes története 1946-1966. Pécs, 1966.
• Bogár István: A Sárpilisi Népi Együttes történetéből. Néptáncos. A Népművészeti Intézet Táncosztályának Időszaki Értesítője. 1961/10.
• Böröcz József: Tapasztalatok a Sárközben. Táncművészet I. évf., 1951/2. 30.
• Böröcz V. Gabriella – Döményi Irén: Bátai leánykarikázó. Két sárközi leánytánc. Néptáncosok Kiskönyvtára 6-7. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953. 38-41.
• Csalog József: A sárközi református temetők emberalakú fejfái. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940. 381-385. oldal
• Csalogovits József: Népi építkezés emlékei a Tolna megyei Sárközben. Néprajzi Értesítő XXVII. évf. 1935. 1-10. oldal
• Csalogovits József: A sárközi hálótanya. Ethnographia XLVII. évf. 1936. 142-143. oldal
• Cseh István: A nagycsalád-rendszer emlékei és maradványai a Sárközben és Pécsvárad környékén (1870-1910). Néprajz és Nyelvtudomány XV-XVI. 1971-2972. 179-185. oldal
• Fél Edit: Délszláv kölcsönhatások a Sárköz népviseletében. Délvidéki Szemle 2. sz. 1943. 67-75. oldal
• Fél Edit: Női ruházkodás a Sárközben. Viseletcsoportok. A népviselet táji tagozódása. Ethnographia CII. évf. 1991. 9-49. oldal
• Fél Edit: Köznapi és ünneplő ruhák a Sárközben. In: Bellon Tibor – Fügedi Márta Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998. 278-279. oldal
• Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Női viselet a Sárközben). Folia Ethnographica II. évf. 1950/1. 19-54. oldal
• Flórián Márta: A sárközi szőttes múltja és jelene. Takácsok és szövőasszonyok a Sárközben. in: Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó Népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998. 209-214. oldal
• Flórián Márta: A sárközi szőttes története. Ethnographia. CI. évf., 1990. 194-256. o.
• Fodor Márta: A sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheinek alakulása. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből V. Szekszárd, 1974. 277-317. oldal
• G. Vámos Mária – Gémes Balázs: Decs. Sárközi tájház. Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 70. Tájak, korok, múzeumok. Budapest, 1981.
• Garay János: Sárköz. Tudományos Gyűjtemény XVII. 10. Pest, 1833. 23-26. oldal
• Györgyfalvay Katalin: Sárközi leánytánc. Együtteseink műsorából. 11. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1972. 34-45. o.
• Györgyfalvay Katalin: Sárközi leánytánc. Néptáncosok könyvtára 13. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.
• Györgyi Erzsébet – Szojka Emese: Önállóság és kapcsolatrendszer. A Tolna megyei Sárköz ház- ás lakáskultúrájának néhány jellegzetes vonása. Néprajzi Értesítő LXXXI. évf. 1999. 115-129. oldal
• J. István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények. Néprajzi Értesítő XLVI. évf. 1964. 91-137. oldal
• Katona Imre: A Sárköz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1962.
• Katona Imre: Sárköz néprajza. Népművészeti Intézet, Budapest, 1954.
• Katona Imre: Sárköz néprajza. Néptáncosok Kiskönyvtára 6-7. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953.
• Kovách Aladár: Adalék a Tolna megyei Sárköz régi halászatához. Néprajzi Értesítő 1904. 229-309. oldal
• Kovách Aladár: Ismert népdalszövegek helyi változatai a Sárközből. Ethnographia XXXVII. évf. 1926. 46. oldal
• Kovách Aladár: A lókultusz maradványa a Tolna megyei Sárközben. Ethnographia XIV. évf. 1903. 139-141. oldal
• Kovách Aladár: A Tolna megyei Sárköz népviselete. Néprajzi Értesítő XIII. 1907. 71-94; 201-221. oldal
• Kovách Aladár – Bocskár Ferenc: Népdalok Sárközből. Ethnographia XXIX. évf. 1918. 106-107. oldal
• Kovács Alajos: Az egyke pusztítása Sárközben. Magyar Statisztikai Szemle 1936. 905-919. oldal
• Kunszabó Ferenc: Sárköz. Szépirodalmi, Budapest, 1986.
• Mády Zoltán: Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról. A magyar táj és népismeret könyvtára 5. Budapest, 1942.
• Magyary Gizi – Tarnay Ilona: Sárpilisi leánytánc. Két sárközi leánytánc. Néptáncosok Kiskönyvtára 6-7. Művelt Nép, Budapest, 1953. 67-84. oldal
• Makoldi Sándorné: Sárközi (dunántúli) hímes tojások. in: Magyar hímes tojások. Sztélé Könyvek. Sztélé Alapítvány, Debrecen, 1992.
• Maleczki József: Egy-két lépés a sárközi hímes tojások eredetének nyomában. In: Pozsgai Péter (szerk.): Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Táton Bt., Budapest, 1999. 491-523. oldal
• Malonyay Dezső: Bakonytól a Tolna megyei Sárközig. in: A dunántúli magyar nép művészete. A magyar nép művészete 4. Veszprém, Zala, Somogy, Tolna. Helikon, Budapest, 1986.
• Martin György: Motívumkutatás, motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse. Népművelési Intézet, Budapest, 1964.
• Martin György: A sárközi-dunamenti körtánc. in: Martin György: Énekes körtáncok. Jelenlévő Múlt. Planétás, Budapest, 2000.
• Martin György: A sárközi-dunamenti körtánc motívumkincse. Motívumkutatás, motívumrendszerezés. Jelenlévő Múlt. Planétás, Budapest, 1999.
• Martin György: Sárközi-dunamenti motívumtár. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse című kötethez. Népművelési Intézet, Budapest, 1964.
• Olsvai Imre: Kodály útján a Sárközben. Tolnai Művelődés 1971. december
• Olsvai Imre – Könczöl Ferenc (szerk.): Sárközi dalok. In: 88 Tolna megyei népdal. Kiegészítő gyűjtemény a megye ifjúsága részére. Tolna Megyei Tanács, Szekszárd, 1974.
• Palotay Gertrúd: Sárközi rostkötések. Néprajzi Értesítő XXVIII. évf. 1936. 62-70. oldal
• Pataki József: Adalékok a Sárköz népességének történetéhez. Pécs, 1937.
• Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Geographica Pannonica 21. Pécs, 1936.
• Pálfy Gyula: Proporcióra utaló nyomok a Sárközben. Tánctudományi Tanulmányok. 2000-2001. 139-148. oldal
• Pesovár Ernő: A régi magyar táncstílus. (Sárpilisi ugrós). Tánctudományi Tanulmányok. 1990-1991. 91-107. oldal
• Sebő Ferenc (összeállító): Sárközi népdalok. Budapest, 1980.
• Szabadi Mihály: Húsz éves a Sárpilisi Népi Együttes.
  Táncművészeti Értesítő. 1966/3. 52-55. oldal
• Szojka Emese: A sárközi bútor. A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 10. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2005.
• Vadasi Tibor: Sárköz néprajza. Két sárközi leánytánc. Táncművészet IV. évf., 1954/3. 99. oldal
• Zentai Tünde – Sabján Tibor: Az őcsényi ház bontása. in: Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 1984. 175-202. oldal