Táncházas Tudásbázis - Kalocsa-vidék

1

Filep Antal: Kalocsai Sárköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kalocsai Sárköz: a déli Dunamellék, Ordastól Szeremléig elnyúló, mélyfekvésű, árvíz járta szakasza, amelyet nyugatról a Duna, keletről az egykori Őrjeg és a Kecel-Bajai hátság magas partja, északról pedig a Solt-vidék határol. Földrajzilag, történeti-néprajzi alakulásában sok vonásában rokon a tolnai Sárközzel. A honfoglalás idején megtelepült vidék. Már az Árpád-korban Magyarország egyik fontos kultúrtája középpontjában a nagytáji-központi funkciókat betöltő Kalocsával. A hódoltság során nagyon erősen elpusztult, de a Duna-parton megült települései többségükben kontinuusok és lakosságuk jó része református vallású maradt. A 18. sz. folyamán az érseki uradalom szervezésében az elpusztult vidéket újratelepítették. A Kalocsa környékén, a város egykori szállásain alakult Homokmégy, Szakmár, Öregcsertő és Drágszél községeiben élő magyar csoportjának római katolikus népességét potáknak nevezik. Sajátos színezetűvé teszi őket a 19. sz. második felében kialakult gazdasági fellendülés nyomán kibontakozott, máig élő, naturális motívumokat felhasználó népművészetük és viseletük. A ~ délkeleti területeire németek, szlovákok, római katolikus vallású délszlávok (ráchorvátok) is települtek. A ~ településrendjét, paraszti gazdálkodását máig hatóan meghatározza a többszörös megosztottság, falu-város menti, határbeli és pusztai szálláscsoportok egyidejű használata.

Kósa László: Poták
(in: Kósa László – Filep Antal: a magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Poták: a Kalocsai Sárköz északkeleti részén Kalocsa város egykori határában kialakult települések népének gúnyos értelmű neve. A ~ Kalocsa, Szakmár, Öregcsertő, Homokmégy és Drágszél helységekben, illetőleg környékükön mintegy húsz szálláscsoporton élnek. Alapnépességük a 18. század első felében Kalocsán alakult ki a környező, hódoltságot átvészelt falvakból és a közeli dunántúli vidékekről bevándorolt lakosságból, amelyet horvát-bunyevác elemek is színeztek. Mai lakóhelyükre a városból települtek ki a 18-19. század folyamán mint tanyai lakosok. A ~ népi kultúrájának legjellegzetesebb része az a rendkívüli tarka hímzés, viselet és falfestés („pingálás”), amelyet a szakirodalom és a köztudat egyaránt „kalocsai”-nak ismer. Bár jóval a Kalocsáról történő kirajzás, illetve a szállásokból önálló községekké alakulás után fejlődött ki népművészetük határozott jellege, egységes képet mutat. A ~ nyelvjárása is eltér a környezetétől, az öző dialektus sajátos változata. Ezek a tulajdonságok, valamint külön tudatuk, amely leginkább a Kalocsához való tartozásban fejeződik ki, endogámiájuk, amely a szomszédos települések exogámiájával párosul és katolikus vallásuk élesen megkülönbözteti őket a közeli Duna menti református falvaktól (Dunapataj, Uszód stb.), illetőleg a keletre eső községektől. A pota szó eredete ismeretlen. Írásos formában csak a múlt század végén bukkant fel mint a kiskunsági római katolikusok gúnyolása. Valószínű, hogy ennek jelentéstartalma bővült kulturális és nyelvjárási különbséget is kifejező gúnynévvé.

2

Andrásfalvy Bertalan: Kalocsa és környéke
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
A középkorban már nevezetes érseki székhely, a Dunához közel, a török korban elvesztette korábbi jelentőségét és gazdagságát. Népéből sem sok maradt meg, mert 1602-ben Bocskai hajdúi a török kezén levő várost felgyújtották, és ekkor égett le középkori magyar építészetünknek talán egyik legszebb emléke, a kalocsai székesegyház. 60 évvel később Evlija Cselebi török utazó és író még megcsodálhatta gyönyörű falfestményeinek nyomait, de csakhamar ezután a romok köveinek felhasználásával a török őrség megerősítette a város falait. A hadjárásokban elnéptelenedett a Kalocsától keletre levő, az Őrjeg mocsaras folyásáig terjedő nagy, vízjárásokkal át- meg átszőtt sík, aprófalvas táj. Az elpusztult falvak népe részben az alföldi városok falai mögé, részben a Duna menti árterekben meghúzódó nagyobb településekbe futott. Kalocsán, ha megfogyatkozva is és a török őrség árnyékában elszegényedve, mezővárosi önállóság és önkormányzat nélkül egy kis magyar lakosságmag túlélte e szomorú időket és a felszabadító háborúk viharait. Ez a népesség aztán, amikor elcsöndesedett a háború, kiegészült a Duna mellékéről és a környező falvakból beköltözöttekkel. Az összeírások családnevei közt számos, a török korban elpusztult egykori magyar falu nevét fedezhetjük fel. Az első összeírások egyértelműen bizonyítják azt is, hogy az újkori Kalocsa lakóinak többsége magyar volt, mert alig volt délszláv családnév. (Korábban az a felfogás terjedt ugyanis el, hogy a kalocsaiak elmagyarosodott délszlávok, s ezzel magyarázták a kalocsai hímzések szokatlan színvilágát is.) Kalocsa, mint a többi alföldi mezőváros, elpusztult környezetét a maga területéhez csatolta, és e nagy, vízjárta határt elsősorban állatokkal legeltette, és ott a nagy nyáj teleltetésére ideiglenes telepeket, szállásokat hozott létre. Később, a város lélekszámának gyors emelkedésével egyre nagyobb szükség lett e terület szántóföldi hasznosítására, melyet közben lépésről lépésre lecsapoltak és kiszárítottak. Feltörték a legelőket, a szállások körül megindult a földművelés is. A szállásokra a kalocsai gazda kezdetben csak a munka idején költözött ki, majd végleg áttette székhelyét szállási birtokainak közelébe, és kalocsai városi lakását eladta. A szállási épületcsoportokból lassan falvak alakultak ki, melyek elszakadtak Kalocsa közigazgatásától is: Homokmégy, Szakmár 1898-ban, Öregcsertő 1914-ben, Drágszél 1921-ben lett önállóvá. Ezekhez az újonnan alakult falvakhoz csatolták a kisebb szállások lakót is (Résztelek, Keserűtelek, Ludas, Bolvár, Gombolyag, Öregtény, Kistény, Negyven, Kisülés, Halom stb.).
A felsorolt önállósult falvak és szállások népe tehát kalocsai eredetű, és továbbra is számtalan rokoni szál fűzte a városhoz, mely piaca, kisipari és művelődési központja is volt e vidéknek. A kalocsaiakat és a szállásaikon kialakult, egy tőről fakadt, hagyományőrző, gyermekben gazdag, vallásos népet nevezték közel és távol a Duna mentiek potának. Ez a pota népesség hozta létre napjaink legdivatosabb és külföldön legnépszerűbb újkori népművészetét, melyet kalocsai néven ismer a világ.
A kalocsai népművészet kibontakozásának nemcsak a jobbágyfelszabadítás, hanem a vízrendezések és az itt kialakult eredményes gazdálkodás volt a feltétele. Az anyagi felemelkedés tette lehetővé, hogy egyre többet költhessenek igényesebb, szebb edényre, bútorra, ruhára. Már az 1850-es évekből őriznek a múzeumok feliratos, évszámos festett ládákat, sarokpadokat. Ezek a bútordarabok már asztalosok kezéből valók, akik kialakították a jellemző kalocsai bútorstílust: sötétkék alapon színes virágdísz. Kalocsán a múlt század második felében több mint 60 fazekasmester dolgozott, illetőleg az agyagművességen belül külön dolgoztak a fazekasok, tálasok és korsós mesterek. A fazekasok tűzálló edényeikhez a Felföldről hozatták a földet, mert a környékbeli agyag nem volt tűzálló edénynek alkalmas. A keskeny talpú főző- vagy füstös fazekak mellett készítettek cserépbográcsot, háromlábú lábast, kacsasütőt… Ezek az edények csak belül voltak mázasak. A tálasok különféle méretű tálakat, tányérokat, kancsókat, pálinkás butellát készítettek, fehér földfesték alapra mértanias és virágos, írókás díszítéssel. A korsósok ismét inkább mázatlan edényt égettek, a Kalocsára jellemző vörös, kézujjal vonalkázott vörös korsókat és kantákat, ezen kívül cserepeket, csirkeitatót, kantát, födőt, öntözőkannát. A dunántúli fazekas inasok szívesen megfordultak Kalocsán, itt már egészen más építésű égetőkemencéket használtak, és értettek a füstös, vagyis fekete edény készítéséhez is. A tarka virágos tálasárú már a múlt században fontos lakásdíszítő szerepet kapott. 1882-ből való a falpingálás első említése. Ebben az időben kék vagy vörös alapú koszorúkat festettek a szobák falainak felső szélére és a házhomlokzat eresz alatti részére. A sokszínű, a kiskeret mindenféle virágát megelevenítő virágcsokros falfestés csak az első háború után terjedt el Kalocsán és környékén. Ekkor már a szállásokon is külábas, magas homlokzatú, szép házak épültek, bennük a felvetett ággyal, színes bútorokkal és hímzéssel megrakott, kipingált tisztaszobával. A házak ormára napsugárdíszes és festett deszkák kerültek. Kalocsán nem volt jelentős a szövőművészet. Kendert ugyan termeltek, fel is dolgozták és meg is fonták, de a vásznat már a városi vagy szomszéd falusi takácsok szőtték meg piros csíkozással.
A múlt század utolsó harmadáig a kibontakozó színesedő kalocsai hímzést korai, ó- vagy szomorú kalocsai hímzésnek nevezték el. Egyszínű kék vagy kék és piros, vagy fekete és piros szabad rajzú hímzéseket alkalmaztak a gyolcsból készült bevarrott ujjú, rövid és hosszú ujjú ingvállak kézelőjén 2-3 sorban. A kézelőt slingelték. Az ing felett viselt blúz neve viganér, tűlemálló, rékli vagy ráncoska derékba húzott, beszűkített, gallértalan hosszú ujjú ruhadarabok, melyeknek alját, ujját és mellét gazdagon és egyre gazdagabban hímezték ki likvarrással és slingöléssel. A fehérfonalas likvarrás sokáig megmaradt a színes (kék és piros) szár- és laposöltésekkel varrt virág- és levélminták közt, és egyre inkább madeiraszerűvé vált a polgári hímző kultúra hatására. Az 1920-as évektől kezdve egyre élénkebbek lesznek a színek, és megjelenik a risljő. A kötény is gyolcsból készült, enyhén trapéz alakú és körbeslingelt. A legrégebbi hímzett darabokon a kis motívumokból álló minta körbekíséri a kötény peremét, később csokrok foglalják el a kötény nagyobb részét. Ugyancsak cakkos, slingelt és sarkain virágcsokrokkal díszítették a kezükből elmaradhatatlan zsebkendőt. Hímzett volt főkötőjük is. A szoknyák anyaga a múlt század második felében először valószínűleg itt is csak a kékfestő volt, a festőbéli, a század végén már ünnepre különféle színű szövetszoknyákat használtak, majd selymet, plüsst, kasmírt. A szoknyák alját piros szegővel szegték be, felpléhezték. A felsőszoknya alatt ünnepen több, slingelt aljú, fehér alsószoknyát hordtak. A felsőszoknyákat sűrű ráncolásba szedték. Viseltek a legalsó alsószoknya, a pendely felett a derékhoz kötött farpárnát, turnírt is. Lábukra már a múlt században virágos bársony vagy színes bőrpapucsot húztak, télen babos kapcát (kötött harisnya, rávarrt bütykökkel, babokkal) vagy csizmát is viseltek. A századfordulón a menyasszony fekete selyemben esküdött. Nyakukba régen lázsiást (pénzekből összeállított nyakék) vagy gyöngyöt, újabban arany- vagy ezüstláncot kötöttek.
A legények a ráncos gatya előtt hímzett kötényt viseltek ünnepnap. A legényinget is hímezték. Eleinte ezt csak fehérhímzéssel, de az 1930-as évektől ez is tarka lett. Keskeny szélű kalapjukba darutollat tűztek, a tollak miatt történt sok verekedés megelőzésére a városi elöljáróság a darutollat a múlt század közepén eltiltotta. A két világháború közt lett divat az undercik vagy, ahogy a Duna mellett máshol nevezik, az ingbátyja, béleletlen, szűk ujjú, nyakig záródó kis kabát, öltike. Ebben az időben már télen zsinóros nadrágot, keményszárú csizmát hordtak és dolmányt (prémes kabát) viseltek. Régebben szűrt és hímzett irhás bundát.
Kalocsa táncainak legjellemzőbbje a mars, sajátos, lendületes ugrós tánc, melyet párosan, csoportosan és menetben is lehet táncolni. A leányok karikázója, a fércölés itt is megvolt, melyet saját dalolásukra jártak.

3

Kósa László: A Dunamellék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra TÁJI MEGOSZLÁSA Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Kalocsáról elöljáróban ugyanazt kellene elmondanunk, amit általánosságban Mezőkövesdről, mert ugyancsak a legjobban ismert magyar néprajzi egységek közé tartozik és hasonlóan példázza, miként emelkedett ki környezetéből éppen az 1880-as évektől parasztosan új stílusú műveltségével egy közösség. Az alaphelyzetben máig több párhuzamosság fedezhető föl: eltérő vallási, illetőleg nemzetiségi környezetben nagytömegű római katolikus lakosság. Innen ered a szállásokon lakók neve is, a pota, mely először a szűkebb és tágabb környezetben a reformátusoktól eltérően a katolikusok gúnyos mellékzöngéjű neve volt.
Pest és Baja között Kalocsa városi tekintélye kiemelkedett érseki mezőváros-státusával, ami uradalmi székhelyt, kulturális központot is jelentett. Mindazonáltal a XVIII. században újratelepült helység eleinte kedvező kontraktusokat kötött földesurával és pusztabérleteken gazdálkodhatott. Ez a helyzet csak a jobbágyfelszabadítás előtti években szigorodott, mintha a szomszédos Dunántúl szervezettebb földesúri gazdálkodásának példája hatott volna. Ekkorra azonban már kialakult a település szerkezete, mely legfeljebb a nyíregyházi bokortanyákkal állítható párhuzamba. Földrajzi (vízjárta környezet) és úrbéres jogi okokból (fordulós gazdálkodás) szálláskertjeit nem építhette ki a belső település gyűrűjeként, hanem azokkal – csoportosan építve fel őket – távoli határrészek ármentes hátságaira szorult. A változatos felszín és az egykori vizes területek különben Kalocsa térségében, s tőle délre a megosztott települések típusai egész sorának adtak otthont. A kalocsai szállások a XIX. század második felében váltak ideiglenes lakóhelyből egyre nagyobb mértékben állandóan lakott helyekké. A paraszti lakosság jelentékeny része költözött ki ide, miközben a városban az iparos és polgári elem aránya megnőtt. Kalocsa azonban olyan mértékben sosem fordult befelé, mint Mezőkövesd, hanem a város és vidéke szoros kulturális összetartozását valósította meg, aminek az sem mondott ellent, hogy a szállásokon végleg kintmaradó családok épületcsoportjai a múlt század végétől kezdtek önálló falvakká válni: Szakmár (1898), Öregcsertő (1915), Drágszél (1922). Ezeknek hagyományos kultúrája ugyanis nem önállósult. A mintegy huszonöt szálláscsoport szorosan tapadt az anyavároshoz, melynek „kitelepített” korábbi divatrétegeit képviselték, majd alakították tovább, ezzel is kiemelve a potának nevezett népesség határait.
Akár Mezőkövesden, itt is az 1880-as évektől következtek be döntő változások a díszítőművészetben. A korai kalocsai hímzések a Dunántúlon és Alföld szerte elterjedt fehérhímzések változatai egy ideig lyukhímzés formájában, majd fekete-piros-kékkel színeződve készültek. A század vége felé kezdődtek a gyors és döntő változások, melyek során a helyi parasztstílus kivirágzott, kiszínesedett. A díszítőművészet egyes területei itt is egymást indukálva alakították ki a környezethez képest más jelleget. A komáromi bútor alapján kibontakozott puhafa-bútorfestés, majd a falpingálás együttesen játszottak közre a hímzések és ezzel egyidejűleg a korábban egyszerű vászon-posztó viselet átalakulásában. Nem sokkal később ez utóbbi hatott rájuk vissza. Kalocsán azonban sokkal szerényebb mértékben zajlott le ugyanaz a folyamat, mint Mezőkövesden. Csúcsára is később ért, az első világháború után, amidőn már a matyó ízlés a dekadencia küszöbére érkezett. Ami fontos különbség, sem viseletben, sem a lakásbelsőben nem halmoztak föl olyan nagy értéket, mint Mezőkövesden. Nem jellemezte őket a divathoz igazodásnak az a már szinte szabályozatlanná vált görcse, ami korszakunk végén a matyókat.
Aligha vitatható, hogy ezúttal is a jobbágyi sorból szabadulás reprezentálása a helyi színes hagyomány megteremtődésének egyik fő oka. Ám ismét fölvetődik a kérdés, miért pont itt történt meg mindez? A válasz – akár Mezőkövesdnél – szintén több tényezős és ugyancsak nem lehet teljesen kielégítő. A távolabbi okok között valószínűleg számolnunk kell a kalocsai lakosság XVIII. századi nemzetiségi elemeivel (délszlávok), talán ez is hozzájárult a potáknak a környezettől eltérő nyelvjárásához. Nagyon fontos volt a már említett vallási elkülönülés. A kalocsaiak öntudata, mentalitása és viselkedése elsősorban erre támaszkodva vált el szomszédaiktól, különösen a potákat szintén „öntudatosan” lenéző dunapatajiakétól. Már a geográfus Simonyi is rögzítette ezt a különbséget, amit ő még a nemi erkölcsök – alighanem eltúlzott – eltérésében is megjelölt. Viszont már 1882-ben elvált a színes ruha és egyszerű öltözködés, sőt a lakberendezésben a más-más bútordarabok kedvelése Kalocsa és Dunapataj meg Ordas viszonylatában. A kalocsaiak buzgó katolicizmusa mégsem lehetett az élet minden területén meghatározó. Például kiemelkedően nevezetes, új stílusú táncaik kapcsolatai a Duna túlpartjának református sárközi falvaihoz kapcsolják őket. A vidék nagy múltú, korszakunk kezdete előtt sok évtizeddel megalapozott belterjes kultúrája, amely a színes viselet anyagi alapjaihoz is hozzájárulhatott, a fűszerpaprika- és a piacozó, távolra fuvarozó zöldségtermesztés nem csak a városban és szállásain, hanem valláskülönbség nélkül más szomszéd községekben (Foktő, Uszód, Dunapataj, Érsekcsanád stb.) és a Duna jobb partján is folyt.

4

Martin György: Kalocsa-vidék
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A magyar nyelvterület virágzó tánckultúrájú színfoltja a Kalocsa-vidéki dialektus. A múlt század végén kifejlődő híres kalocsai díszítőművészettel egyidejű az a polgárosulás társadalmi talajában keresendő kulturális átalakulás, mely a táncéletet is kibontakoztatta. A megkésett polgári fejlődés ezen a vidéken a népművészet késői kivirágzását eredményezte, és így sorvadását is megkésleltette, ami a tánc szempontjából komoly fáziseltolódást jelentett más vidékekhez képest. Ez a megkésett fejlődés itt elsöpörte a régi stílus nyomait, s teljesen az új stílus szellemében formálta át a vidék tánckultúráját. Nincs egyetlen táncdialektusunk sem, amely ennyire eleven táncéletű lenne, s ugyanakkor olyan sincs, amelynek tánckincse ne tartalmazna több régies vonást, mint a Kalocsa-vidéké.
A régi stílusú tánckincs egyik hajtása a kalocsai mars. Ez a tánc a századforduló körüli formájában hasonlított még a somogyi kanásztánc, valamint a sárközi-dunamenti ugrósok változataihoz. A komplex szociotípus amorf sokoldalúsága, a páros, magányos és csoportformák gyakorisága éppúgy jellemezte, mint a nem-recitáló jellegű, hanem sokmotívumos szerkesztés. Nem pusztán menettánc, hanem mulatsági funkciójú tánc volt. A régies mars-változatok főmotívuma az összetett szerkezetű (öttagú) ún. „verdungos”-lépés volt. Ez a mars még zenei anyagában is hordozta a régi stílus dallam-bélyegeit. A „Hol jártál az éjjel cinege madár…” kezdetű dallam már csak az öregek marsához megfelelő. A mai 40-50 éves generációhoz fűződik az új mars divat, mely az első világháború utáni időszakban bontakozott ki, és a harmincas években tetőzött, éppúgy, mint a Kalocsa-vidéki díszítőművészet. Az új mars már egyértelműen menettánc jellegű. Ritmusa és motívumkincse egyszerű, ismétlő-ostinato szerkesztésű. Előadásmódját felszabadult életöröm és dinamika hatja át, mely leginkább tükrözi az újstílusú táncok frissességét. Parasztságunk jobbágyfelszabadulás utáni fejlődési lehetősége a Kalocsa-vidéken érdekes módon századunkban hozta meg népművészeti hajtásait. A megújuló mars régi ruháját is hamar levetette. Az újstílusú dallamok egy részét marsként is alkalmazták, s ehhez még olyan indulózenék is kapcsolódtak, melyek nem olyan idegenes jellegűek, mint a rábaközi dus zenéje. A német zenei hatás klasszikus periódusa, a múlt század utolsó, millenniumi évtizedei még nem érintették ezt a mars-divatot. Az első világháború után pedig ez hatás már kisebb volt. A Kalocsa-vidéki mars zenéje elsősorban az újstílusú magyar népdalból táplálkozott.
A meg nem újult régi stílusú táncok nyomai már szórványosak. Néhány kanásztánc, seprűtánc változat máshonnan átvett példánya képviseli csupán az új mellett a kihaló régit.
A Kalocsa-vidéki leánykarikázót, az ún. „fércelés”-t is fokozott mértékben itatja át az új stílus hatása. A lassú kétlépéses motívumból és a Far-Öer lépésből áll. Az új stílus legszebb darabjai kapcsolódnak hozzá énekkíséretül. A szokásos hátmögötti keresztfogáson kívül az egyszerű kézfogás is előfordul. A friss részt is mindig újstílusú dallamok gyorsabb változatai kísérik. A friss főmotívuma a lenthangsúlyos ridalépés. A karikázó szinte már csak itt él eredeti funkciójában, leginkább a távolabbi szállásokon. Vasárnap délutánonként a kocsma mellett karikázó-éneklő leányok még ma is láthatók Öregcsertőn és Felsőereken.
A verbunk itt nem kerül elő, még az emlékanyag is alig tud róla. Csupán a lassú csárdás egyik neve (mely a mars egyik lépésére is vonatkozhat), a „verdungos” utal arra, hogy Kalocsa-vidék tánckultúrájának is volt köze a verbunkhoz.
A lassú csárdás motívumkincse egyszerű, csupán az öttagú verdungos lépésre korlátozódik. A friss pedig a nyugati dialektusterület friss csárdásából, főleg aprózó-sarkazó, lenthangsúlyos figurázásokat és a forgást őrzi. A párelengedős csalogatás és a lippentős motívum itt gyérebben fordul elő, mint a kelet-dunántúli területen. A körcsárdás, a „négyeselés” viszont rendkívül kedvelt. Ez a tánckészség csökkenésével párhuzamosan terjedő újabb táncforma ott divatos, ahol a csárdás iránti igény megvan, de a tánckészség már nem képes lépést tartani a még meglévő igénnyel. A tánckedv kiélésének jó lehetősége a forgás, melynek e táncformában szédülést alig okozó formája adott. A „négyeselés” alig korlátozódik másra, mint ide-oda forgásra s közben rövid pihenésekre. Virtuskodó mutatványos mozzanatként gyakran előfordul, hogy a leányok a legényekre támaszkodva hátra emelkednek a levegőbe, majd a forgás iramának csökkentésével, a legények újra visszaeresztik őket a földre.
A Kalocsa-vidék újstílusú dallamvilágát a rezesbandák, valamint az itt is elterjedt tamburabandák hordozzák. A virágzó újstílusú tánckincs életét a tánciskola csak az utóbbi évtizedekben kezdte átszínezni.
A sepciális táncok közül a társasjátékszerű párnástáncot, a kisszéktáncot, a szakácsasszonyok lakodalmi táncát (mely a marssal kapcsolódik), valamint a „ludasjáték” nevű labirintus-táncot kell megemlítenünk.

5

P. Vas János: Kalocsa-vidék
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A Duna-Tisza közén az északi Solt-vidék és a déli Szeremle, a Duna és a mocsaras Őrjeg közötti mély fekvésű árterület az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli nyúlványa volt. Nevezik Kalocsa-vidéknek, bár ez a kifejezés inkább a katolikus Kalocsa városát és az onnan kirajzott, tőle keletre, északkeletre fekvő falvak katolikus népét fedi. A Kalocsai Sárköz elnevezés viszont a Duna-menti református községek (pl. Érsekcsanád, Szeremle) esetében megfelelőbb, amelyek rokoni és gazdasági kapcsolatokat ápoltak a Tolnai Sárközzel. A két táj a középkorban Sárköz néven közigazgatásilag összetartozó terület volt. Kalocsa-vidékhez tartozik még a Duna szabályozása során a nyugati partra került Bogyiszló, valamint a bátyai és dusnoki katolikus délszláv „ráchorvátok”, a miskei szlovák „tótok” és sváb falvak, mint a pincesoráról nevezetes Hajós.
Kalocsa városa hosszan elnyúló, szigetszerű szárazulaton épült. I. (Szent) István érsekségi székhellyé emelte. A középkor folyamán a város jelentős nagytáji központ volt. Leghíresebb főpapjai a hagyomány szerint az első királynak a pápától koronát hozó Asztrik, illetve a mohácsi csata vesztes fővezére, Tomori Pál voltak. A török hódítás után elveszítette jelentőségét. A várostól keletre, az Őrjegig elterülő apró falvak lakossága elpusztult. Csak néhány, Duna melletti község vészelte át a hódoltságot. Kalocsa kiváltságok nélküli, falusias településsé vált, ahol török helyőrség tanyázott. Portyázó hajdúk 1602-ben felgyújtották a középkori székesegyházat is. Béke csak 1720 körül, a kuruc háborúk után köszöntött be.
A 18. században a város újból érseki székhely lett. Betelepítések növelték a népesség létszámát. A régi, néhányszáz fős törzslakosság mellé főként magyarok érkeztek a Dél-Dunántúlról és máshonnan. Az új lakók között délszlávok is lehettek. Sokan ennek tulajdonítják a kalocsai hímzés sajátos színvilágát. A növekedő város birtokba vette a környező, pusztán maradt területeket. A távol eső legelők nyájainak őrzésével és gondozásával foglalkozók telephelyeiként létrejöttek a szállások, kialakult a szálláskertes településforma. Földrajzi okokból a szállások itt nem a lakóhely körüli belső gyűrűben helyezkedtek el, mint az alföldi mezővárosok többségében, hanem a távolabb eső, vízmentes hátságokon. Kalocsának és szállásainak lakossága ekkor különült el nyelvjárásilag és kulturális vonásaiban a közeli református falvak népétől. A katolikusokat a reformátusok potáknak csúfolták.
A 19. században a folyókat szabályozták, a mocsarakat lecsapolták. Megnőtt a földművelés jelentősége. A Duna-menti települések felszámolták a szállás-rendszert, Kalocsa vidékén viszont a szállások megmaradtak, sőt fokozatosan önállósodtak, és a 19-20. század fordulója körül közigazgatásilag független falvakká alakultak. Homokmégy és Szakmár 1898-ban, Öregcsertő 1914-ben, Drágszél 1921-ben szakadt el formálisan is az anyavárostól. A szállásfalvak kultúrája azonban nem különült el a kalocsaitól. Kulturális központjuk Kalocsa maradt. Az ottani népművészetnek és életmódnak egy parasztosan új stílusú, sajátos formáját alakították ki. Ez az, amit ma „kalocsai”-nak ismerünk.
Kalocsa vidékére kezdetben a nagyállattartás volt jellemző, de a 19. század folyamán megnőtt a gabonatermelés jelentősége. A településekhez közelebb eső határrészeken a belterjes földművelés vált jellemzővé. A Duna-menti településeken ez elsősorban zöldségtermelést jelentett. A káposztát, hagymát más vidékek lakóival árucikkekre cserélték. A homokhátságokon jelentős szőlőtermesztés folyt (Hajós). A tájegység híres terménye a fűszerpaprika.
A népviselet jellemzője férfiaknál a ráncos gatya elé kötött hímzett kötény és a régen fehérrel, később színesen hímzett ing. A két világháború között ehhez „ingbátyja”, vagy „öltike”, béleletlen, szűkujjú, nyakig záródó kiskabát járult. A legények darutollat tűztek keskeny szélű kalapjuk mellé. A lányok hímzett gyolcs kötényt viseltek. A sok alsószoknya mellett a pendely felett még farpárnát is hordtak a derekukon. Lábukra hímzett bársony papucs került, amelybe bütykös harisnyát, „babos kapcá”-t húztak. A női viseletet sajátos formájú, hímzett főkötő egészítette ki. Érdekesség, hogy Kalocsán a 19. és 20. század fordulójáig a menyasszony fekete hímzett selyemruhában esküdött.
A kalocsai díszítőművészet leghíresebb ága a hímzés. Az eredeti fehér a 19. század vége felé fekete-piros-kékre színeződött. Ezután gyors változás következett be. A poták egyre gyakrabban használták a sárgát, bordót, zöldet. A virágminták mérete nőtt. A tendencia a két világháború között tetőzött: ekkor húsz-harminc színből komponált virágcsokrokat hímeztek. A legjellemzőbb technika a „töltött-varrásos” volt.
Az eredetileg festetlen, geometrikus ábrákkal díszített bútor is kiszínesedett. Általános lett rajta a sötétkék alapra festett virágdísz. Jellemző darabja a tulipános láda.
A pingálás, a népi falfestés a 19. század végére vált általánossá. Ekkor kerültek a fehér alapra kék vagy vörös koszorúk. A színesebb virágok az I. világháború után jelentek meg.
A kalocsai fazekasság fénykorát a 19. század vége jelentette. Legjellemzőbb termékei vörös edények. A helybeli agyagból mázas edények készültek, de a tűzálló fajtához Gömörből hoztak nyersanyagot.
A Kalocsa-vidéki táncdialektusban a kései polgári fejlődés elsöpörte a régi stílust. A rendkívül gazdag és eleven táncélet minden régies vonást nélkülöz. Jellegzetes az ugrós jellegű mars, egyfajta mulató és menet-tánc. A női körtáncot „fércölés”-nek hívják. Néhány szálláson a legutóbbi évtizedekben is táncolták még vasárnap délután a kocsma előtt. Lakodalmakban szerepel az ügyességet fitogtató „párnás” és „kisszék-tánc”.
A jeles napok szokásaival kapcsolatban említést érdemel, hogy a vízkereszthez kapcsolódó „háromkirályozás” itt a szegényebb családok lányainak szokása volt, pénzkeresetet jelentett számukra. Hímzett fehér ruhában, fejükön díszes papírsüveggel járták a szállásokat. Forgatható csillagot, csengőt vittek. Kísérőjük a „botos” fiú volt, aki a kutyáktól védte őket.
Szeremlén pünkösdkor a legények díszesen faragott evezőt adtak ajándékba a kiválasztott lánynak, majd zöld lombbal díszített csónakon együtt „ladikáztak” a Duna vizén.

6

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan: Kalocsa és környéke. in: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok Könyvtára. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest.
Bárth János: A Kalocsa környéki árendás halászat néhány történeti emléke. Néprajzi Közlemények XIV. évf. 1969. 155-164. oldal
Bárth János: A kalocsai búcsúsok egy laikus szokásáról. Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 366-373. oldal
Bárth János: A kalocsai Sárköz fogalma. Cumania 15. 1998. 211-248. oldal
Bárth János: A kalocsai szállások településnéprajzáról. Kalocsai Múzeumi Dolgozatok 1. Városi Tanács, Kalocsa, 1975.
Bárth János: Korai kalocsai hímzések. Budapest, 1978.
Bárth János: A pota néprajzi csoport. Ethnographia LXXXIV. 1973. 564-570. oldal
Bárth János: A pota néprajzi csoport népművészeti szempontú körülhatárolása. Ethnographia XC. 1979. 492-499. oldal
Bárth János: A szállás fogalma és típusai Kalocsa környékén. Ethnographia 1975. 235-275. oldal
Benke László: Óh, kalocsai paprika! in: Benke László – Gribek Lajos (szerk.) magyarok asztala. Gasztro Kódex Kiadó, Budapest, 2005. 486-487. oldal
Boromisza Jenő: Kalocsa-vidéki népdalok. Ethnographia XII. évf. 1901.458-460. oldal
Cserey József: „Kalocsai kertek alatt…” 130 magyar népdal. Kalocsa Városi Tanács VB., Kalocsa
Cserey József: „Kalocsai kertek alatt.” 180 magyar népdal. Kalocsa, 1996.
Dezső Attila: Kalocsai páros. Néptáncosok Kiskönyvtára 32-33. Gondolat Kiadó, Budapest, 1963. 69-83. oldal
Dezső Attila: Kalocsai páros. Együtteseink műsorából 6. 1968. 86-102. oldal
Eckert Irma: A kalocsavidéki magyarság vallásos népköltészete. Ethnographia 1937. 30-39. 167-181. oldal
Fehér Zoltán: Hiedelmek a kalocsai Sárköz és a Kiskunság határán. in: Fehér Zoltán: Mondták a régi öregek. Kecel népének hiedelemvilága. Kalocsai Múzeumi Értekezések 9. Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2004.
Fejér Kati: Kalocsa kincsei (Treasures of Kalocsa). Budapest, 2006.
Fél Edit: Adatok Dunapataj néprajzához. Néprajzi Értesítő 1937. 350-366. oldal
Fél Edit: Harta néprajza. Karcag, 1935.
Gábor Lajos: Kalocsa-vidéki népművészet és népszokások. Budapest, 1938.
Hegedűs László: Kalocsa környéki lakodalmas szokások. in: Igaz Mária – Morvay Péter – Simon Józsefné (szerk.): Népünk hagyományaiból. Néprajzi leírások a társadalmi néprajzi gyűjtők munkáiból. 100-107. oldal. Művelt Nép Tudományos és
Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955.
Hegedűs László: Kalocsa és környékének táncélete. in: Morvay Péter- Simon Józsefné -Igaz Mária (szerk.): Népünk hagyományaiból. Néprajzi leírások. A társadalmi néprajzi gyűjtők legjobb néprajzi leírásai. 115-124. oldal Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1956.
Hegedűs László: Kalocsa és környékének táncélete. in: Felföldi László – Karácsony Zoltán (szerk.): Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény 2/A. Örökség. 204-212. oldal. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2006.
Hofer Tamás: Kerekes nyári jászol Dunapatajról. Az alföldi tanyás gazdálkodás és
„mezei életmód” ismeretéhez. Néprajzi Értesítő 1964. 139-148. oldal
K. Csilléry Klára: Folklorizmus, historizmus és továbbélés egy Kalocsa környéki falu népművészetében. Ethnographia 1983. 353-382. oldal
K. Csilléry Klára: Pünkösdi leányevező Szeremléről. Néprajzi Értesítő XLIII. 1961. 171-179. oldal
A kalocsai (Pest megyei) Sárköz néprajza. Népművelési Intézet, Budapest.
Kuczy Károly: Vízi élet, népi hajózás Foktőn. Történeti, néprajzi és nyelvészeti tanulmányok. Kalocsa, 1976.
Lakatos Lajos: A kalocsai fűszerpaprika. in: Benke László – Gribek Lajos (szerk.): A magyarok asztala. Gasztro Kódex Kiadó, Budapest, 2005. 488-492. oldal
Lengyel Györgyi: Kalocsai virágok. Magyar Nők Országos Tanácsa – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Lugossy Emma: Kalocsa-vidéki táncok. Néptáncosok Kiskönyvtára 3. 36-50. oldal. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953.
Martin György: A Kalocsa vidéki „fércelés”. in: Énekes körtáncok. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2000.
Novák József Lajos: Homokmégy népi művészete. Néprajzi Értesítő 1909. 153-166. oldal
Pécsi Ferencné – Tóth Ferenc: Szép a rozmaringszál. A Kalocsai Népi Együttes műsorából. Együtteseink műsorából 9. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1971. 34-90. oldal
Pécsiné Ács Sarolta: Kalocsa vidéki népi gyermekjátékok. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok, Kecskemét, 1974.
Pécsiné Ács Sarolta: Kalocsa népművészete. Városi Tanács VB., Kalocsa, 1970.
Pécsiné Ács Sarolta: Népi gyermekjátékok Kalocsa környékén. Kalocsai Múzeumi Értekezések 6. Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2002.
Romsics Imre: A fitsula. Az asszonyok főkötőjének jelfunkciója a kalocsai szállások 20. századi népviseletében. Ethnographia CIX. évf. 1998.175-181. oldal
Romsics Imre: Élő népművészet Kalocsán. Viski Károly Múzeum – Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2002.
Romsics Imre: The Folk Art of Kalocsa (Kalocsa népművészete). Hungarian Heritage 2. Európai Folklór Intézet, Budapest, 2001. 7-30. oldal
Romsics Imre: A Gyöngyösbokréta és a népviselet együttélése a kalocsai szállásokon in: Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998. 291-292. oldal
Romsics Imre: Kalocsa anno… Kalocsai fotográfiák. Kalocsai Múzeumbarátok Köre,
Kalocsa, 1999.
Romsics Imre (szerk.): Homokmégy. Tanulmányok Homokmégy történetéből és
néprajzából. Homokmégyért Alapítvány, Homokmégy, 1998.
Romsics Imre (szerk.): A kalocsai pota nyelvjárássziget. Kalocsai Múzeumi Értekezések 7. Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2002.
Simonyi Jenő: Kalocsa környéke. Földrajzi Közlemények. 1882. 281-320. oldal
Tóth Ferenc: Oktató-nevelő munka a Kalocsai Népi Együttes gyermektánc csoportjaiban. in: Marian Judit (szerk.): Gyermekjátékok. Zene- és Táncosztály módszertani kiadványa. Népművelési Intézet, Budapest, 1983.

7

Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár

Drágszél (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (mars; fércelés; rizskása; csárdás; körtánc; párnatánc; csóktánc) Ft.89.
Drágszél (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1953. (mars; lassú csárdás; verdungos; friss csárdás; fércelés) Ft.200.
Drágszél (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1954. (mars; fércelés; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás) Ft.317.
Drágszél (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1968. (mars; lassú csárdás; friss csárdás; fércelés) Ft.641.
Drágszél; Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1974. (lakodalmi jelenetek; mars; fércelés; férfitánc; verbunk; lassú csárdás; friss csárdás; söprűtánc) Ft.913. Magyarországi néptáncok, MTV.
Dunaszentbenedek (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (friss csárdás; lassú csárdás; mars) Ft.92.
Dunaszentbenedek (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (mars; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás; fércelés; lassú fércelés; friss fércelés) Ft.480.
Érsekcsanád, Nagybaracska (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Bács-Bodrog; vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás) Ft.1017.
Felsőerek (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1952. ( fércelés; lassú csárdás; csárdás; körcsárdás) Ft.171.
Foktő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (selyemcsárdás; friss csárdás; rözgős; lippentős; kétugrós; verbunk; lassú csárdás; mars) Ft.478.
Géderlak (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (verbung; csárdás; kisszéktánc; mars; sapkatánc; fércelés; körcsárdás) Ft.90.
Géderlak (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1952. (körmenet; friss csárdás; fércelés; csárdás; mars) Ft.321.
Homokmégy (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (bevonulás; páros tánc; csárdás; körcsárdás; béka; mars; mars párnával) Ft.88.
Homokmégy-Halom, Kecskemét, Szentes (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Csongrád vm.) 1956. (férfitánc; csárdás; mars; friss csárdás) Ft.351.
Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár, Drágszél (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1974. (lakodalmi jelenetek; mars; fércelés; férfitánc; verbunk; lassú csárdás; friss csárdás; söprűtánc) Ft.913. Magyarországi néptáncok, MTV.
Kalocsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1944. (mars; csárdás; magyar kettős; kacsingatós; körcsárdás) Ft.21.
Kalocsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (sortánc; kapuzás körben; körjáték; mars; csárdás) Ft.85.
Kalocsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (faluképek; pingálás) Ft.86.
Kalocsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1970. (lassú csárdás; friss csárdás; mars; öreges mars; fiatalos mars; fércelés; körcsárdás) Ft.721.
Kalocsa; Szakmár; Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1970. (lassú csárdás; friss csárdás; mars; söprűtánc; kanásztánc; fércelés; körcsárdás; öreges mars; fiatalos mars) Ft.743.
Kalocsa, Bácskertes; Ceglédbercel; Ajak, Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Bács-Bodrog, Szabolcs vm.) 1973. (leánykörtánc; csárdás; polka; mars; ének; körcsárdás) Ft.827.
Kalocsa; Sióagárd; n.i. (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna vm.) 1975. (lassú csárdás; friss csárdás; férfi szóló; páros mars; felvonulás; ugrós; karikázó; páros tánc) Ft.974.
Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (mars) Ft.91.
Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (mars; négyes forgó; fércelés; lassú fércelés; gyors fércelés) Ft.474.
Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (lassú csárdás; friss csárdás; mars; négyes forgó; fércelés; söprűtánc; sapkatánc; kanásztánc; verdung; körcsárdás) Ft.492.
Öregcsertő, Kalocsa, Szakmár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1970. (lassú csárdás; friss csárdás; mars; söprűtánc; kanásztánc; fércelés; körcsárdás; öreges mars; fiatalos mars) Ft.743.
Öregcsertő; Kalocsa, Bácskertes; Ceglédbercel; Ajak (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Bács-Bodrog, Szabolcs vm.) 1973. (leánykörtánc; csárdás; polka; mars; ének; körcsárdás) Ft.827.
Öregcsertő; Szakmár; Drágszél; Homokmégy (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1974. (lakodalmi jelenetek; mars; fércelés; férfitánc; verbunk; lassú csárdás; friss csárdás; söprűtánc) Ft.913. Magyarországi néptáncok, MTV.
Szakmár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1951. (fércelés; csárdás; mars párnával; mars körben; párnás tánc; sortánc; friss csárdás; lassú csárdás) Ft.93.
Szakmár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (lassú csárdás; friss csárdás; fércelés; mars; rizskása; körcsárdás; csárdás egyedül; verbunkos; söprűtánc; kisszéktánc; kanásztánc) Ft.483.
Szakmár-Felsőerek (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. ( lassú csárdás; friss csárdás; mars; csárdás egyedül; fércelés; söprűtánc; kacsingató; körcsárdás) Ft.489.
Szakmár; Öregcsertő, Kalocsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1970. (lassú csárdás; friss csárdás; mars; söprűtánc; kanásztánc; fércelés; körcsárdás; öreges mars; fiatalos mars) Ft.743.
Szakmár-Résztelek (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1973. (fércelés; csárdás; körcsárdás; friss csárdás; mars; lassú csárdás) Ft.806.
Szakmár; Drágszél; Homokmégy, Öregcsertő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1974. (lakodalmi jelenetek; mars; fércelés; férfitánc; verbunk; lassú csárdás; friss csárdás; söprűtánc) Ft.913. Magyarországi néptáncok, MTV.
Szeremle, Bátmonostor (Pest-Pilis-Solt-Kiskun; Bács-Bodrog vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; zenekar játéka; körcsárdás) Ft.1010.
Uszód (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1961. (lassú csárdás; friss csárdás; gubbantós; legénybokázó; lúdtánc; vánkustánc; menyasszonytánc; fércelés; magyar kettős; magyar bokázó; cigánytánc; műmagyar; széktánc) Ft.479.