Táncházas Tudásbázis

1

Filep Antal: Jászság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Jászság: a mai Szolnok megye területén a Zagyva és a Tarna mentén egykor autonómiát élvező közigazgatási egység, amely a jászok szállásterületét ölelte fel. A jászok nyelvi és népi beolvadása után a területi autonómia, illetve annak visszaszerzése és fenntartása kovácsolta össze és tette öntudatossá lakóit. A ~ kulturális és közigazgatási funkciókat betöltő központja Jászberény. A ~ lakói közül jelentős tömegek költöztek ki a 18-19. sz. folyamán a kiskun pusztákra, pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma, sőt a Bácskába, a Dél-Tiszántúlra és a Bánságba is. Népi kultúráját a Közép-Alföld sajátosságai jellemzik, sokban hasonlít a szomszédos Nagykunságéra, tüzetesebb vizsgálatával azonban még adós a néprajztudomány.

Filep Antal: Jászok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
1. északiráni eredetű nomád nép. Nevük eredetileg ászi, amelyből az ász, jász változat alakult ki. A legkorábban ismert szállásterületük a mai Kazah SZSZK déli területén, a Kora Tau hegység környékén volt. Időszámításunk 1. századában Európába jöttek. Egy részük a Kaukázusban, a velük rokon alánokkal telepedett meg. Magyarországra a 13. sz. folyamán a kunokkal jutottak el és telepedtek meg. Emléküket a Jászság tartotta fenn. A hazai ~ nyelve, mint azt középkori nyelvemlékük alapján meg lehetett állapítani, a kaukázusi alánokkal mutat szoros kapcsolatot. A ~ magyarországi előfordulását jelzik a jász előtagú vagy a jászból képzett helyneveken kívül, pl. Jászberény, Jászkisér. Jászvásár még az Oszlár, Eszlár településnevek is.
2. ~ megnevezéssel illették a Jászság lakóit azután is, hogy azok nyelvi, etnikus különállásukat elvesztették és beolvadtak a környező magyarságba.

Andrásfalvy Bertalan: Jászok
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Röviden szólni kell itt a jászokról is. A jász nép iráni eredetű, rokona volt a népvándorlás kori alán s ma a Kaukázusban élő oszét néptöredéknek. A kunokkal együtt jöttek be hazánkba, és a Jászságban telepedtek meg, a Kiskunságtól északra. Betelepülésükkor a kunoknak voltak alávetve, de később függetlenítették magukat tőlük és Jászberényben volt önálló székük. A hódoltság alatt kevésbé pusztult el, mint a két Kunság, s több lakója maradt meg. A Hármas Kerületnek Jászberény lett a központja, és számos elpusztult kun települést, pusztát ők szálltak meg. Mindvégig megmaradtak katolikusnak a református kunokkal szemben. Bővelkedtek a gyermekekben, és így földjük hamar elaprózódott, rákényszerültek a belterjesebb mezőgazdaságra és állattartásra, szőlő- és kertkultúra kiépítésére. A múlt században a szegedi szegénységgel versenyezve elsősorban a jászságiak azok, akik meghódítják a Duna-Tisza köze futóhomokját. Egyik legdinamikusabban fejlődő néprajzi csoportunk műveltségében igen sok az északi, palóc elem, s ez nyelvjárásukon is megfigyelhető.

2

Kósa László: Kulturális és népességi terjeszkedés: a Jászság
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Az Alföld közepébe ékelődő, a vármegyéktől független egykori szabadalmas területek (Jászkunság, Hajdúság) nem igazodtak sem természetföldrajzi, sem etnikai meghatározókhoz, a XIX. század első felében azonban éppen közjogi és földrajzi helyzetük által befolyásoltan fő néprajzi vonásaik megegyeztek. Túlnyomólag nagyhatárú helységek tartoztak hozzájuk. Gazdasági alapjukat a rideg vagy félrideg módon tartott állatállomány biztosította, de nem volt jelentéktelen gabonatermelésük sem. A két ágazathoz tartozóan megvoltak az állattartó és földművelő szállások. A települések külső képe falusias, a központban emelkedő néhány középületet széles paraszti lakóövezet veszi körül. Igazgatási szervezetük azonban, legtöbbjük mezővárosi rangja miatt meglehetősen differenciált. Az építkezés, a lakáskultúra, a viselet helységenként kevéssé egyedi arculatú. A XIX. században bekövetkezett gazdasági és társadalmi változások ezt a viszonylagos kulturális egységet differenciálták.
Kulturális és demográfiai dinamizmusa miatt külön figyelmet érdemel a Zagyva és a Tarna alsó folyása mentén fekvő Jászság. Az Alföld újkori néptörténetének ma még kellően föl nem derített talánya, honnan származott az a demográfiai erő, amellyel a Jászság a XVIII. század elejétől másfélszáz éven át páratlan módon részt vett a Közép- és Dél-Alföld újranépesítésében. Valószínű, hogy az adott korszakban, a történetileg kialakult földrajzi helyzetben kell keresnünk ennek a szerepnek az előzményét. A ritkán lakott vidékek benépesítésének feltételei ugyanis a XVIII. század elején a Rákóczi-szabadságharc, a rác és török veszély miatt még nem voltak biztonságosak, viszont az északi, túlnépesedett vármegyék lakossága már érezvén a „földszagot” (Fodor Ferenc), megkezdte a délre húzódást, de a mai Jászság területén megtorpant, egy időre megállapodott, összetorlódott. Az a tény, hogy a terület a XVIII-XIX. században újabb helységeket népesített be, önmagában nem csak a Jászságot jellemzi. Gondoljunk Szeged idézett szerepére, valamint arra, hogy a Nagykunság és a Dél-Tiszántúl helységeiből származó csoportok is hívtak életre új közösségeket. A jászsági népességkoncentráció nagy feszítő ereje azonban a többieknél határozottabb telepesi öntudatot formált, melynek a vállalkozói kedv és a római katolikus vallás voltak a lényeges pillérei.
A Dél-Tiszántúl és a Duna-Tisza köze jászsági származású katolikusságának népi kultúrájában máig ható nyoma van eredetének, amire a néprajzi szakirodalom gyakran utal, bár a pontosabb körülírással még adós. Egész gazdálkodási rendszert, mentalitást és magatartást villant fel például a következő kiskunsági vélekedés: „A régi kálomista embör valamikor csak a szőlőben dolgozott homokkal…” Valóban, a jászsági „jövevények” voltak elsősorban azok, akik sokféleképpen próbálkoztak hasznot húzni a homokföldből. Vállalkozásuk a földműves életmód olyan változatát jelentette, mely elütött a városközeli fekete földeket többre becsülő törzsökös reformátusok gazdálkodási szokásaitól (pl. Cegléd, Kiskunhalas). Az újonnan érkezettek idegensége, mely az említett módon a római katolikus vallással és sok helyen az állandó tanyán lakással párosult, fokozta a kétféle népesség különbség-tudatát. A katolikus = jász azonosítással azonban óvatosnak kell lennünk. Nemcsak a szegedi és kecskeméti kirajzású Duna-Tisza közi katolikus népesség miatt, hanem a jászságiakkal párhuzamosan és elvegyülve délre nyomuló Észak-Pest és Nógrád megyei katolikusokra is gondolva, akiket a néprajzi szakirodalom gyakran differenciálás nélkül palócoknak említ. Cegléd például a XVIII. század második felében még majdnem teljesen református lakosságú, a XX. század elejére viszont a betelepülő jászsági eredetű és másvidéki katolikusság száma nemcsak meghaladja a reformátusokét (1900-1920 között), de a szomszédos Nagykőrössel és Kecskeméttel ellentétben „ő”-ző nyelvjárását is semlegesíti. A jászsági-észak-magyarországi katolikus telepesek hullámai a Bácska és a Bánság déli pontjáig elértek.
Különállási elvüket – elsősorban érzelmi és vallási alapon – a nevük ellenére jászságiakból a XVIII. században újraéledt Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma, Kunszentmárton korszakunkban is még tartották. De sokkal inkább jellemző a környezettől való különbözés azokban a községekben, amelyek a jászságiak által birtokolt kiskunsági pusztákon a XIX. század második felében keletkeztek: Jászkarajenő (1866), melynek lakói a helységnévválasztással is utalni kívántak eredetükre, Kerekegyháza (1862), Kocsér (1877), Lajos és Mizse (1878) stb. Ezeknek a községeknek külső képe máig őrzi, hogy akár a dél-magyarországi falvak, szabályos mérnöki tervek (utcahálózat) alapján épültek fel. A jászsági telepesek nemcsak délebbre, hanem a szomszédos Dél-Hevesben, Szolnok környékén, a Tápió mentén is gyarapították a lakosság számát. Az anyaterülettel közvetlenül határos helységekben már korántsem tűnik föl olyan másnak a jászsági eredet, mint a távolabbi „idegen” környezetben. A Jászság népi kultúrája harmonikusan belesimul a szomszédos tájak népi kultúrájába. Ezért is bonyolult feladat a Jászság néprajzi képének speciális jellemzőkkel való leírása.
Elemzésünket továbbá nagyon megnehezíti, hogy a Jászság néprajzáról nemhogy 1920 előttről, de a közelmúlt két évtizedét tekintve sincs kellő néprajzi gyűjtés és publikáció. Elsősorban Szabó Lászlónak, valamint az általa szervezett munkaközösségek tagjainak köszönhető, hogy szinte a „huszonnegyedik órában” elvégzett kutatások föltárták a Jászság tradicionális népi műveltségét. Ámde a korábbi mulasztásokat nem lehetett minden ponton pótolni és az újabb néprajzi vizsgálatokból körülményes visszakövetkeztetni korszakunkra, hiszen azok leggyakrabban későbbi évtizedek állapotát rögzítették. Továbbá a meglévő eredmények nem mindig alkalmasak szempontjaink szerinti elemzésre.
Nem hagyható figyelmen kívül a Jászság igazgatástörténeti múltja, az, hogy a vidék középkori eredetű, majd a XVIII. században megújított előjogokat élvezett. A kérdés számunkra nem is ennek a ténynek az elfogadásában vagy elutasításában rejlik, hanem befolyásának értékelésében. Nem tartozik tárgyunkhoz, ezért alább csupán esetenként érintjük, de általában megállapítható, hogy a kutatás nem mindig tanúsított elegendő óvatosságot a kései néprajzi kép és a Magyarországra a középkorban betelepült jász etnikum közötti feltételezett kapcsolatot keresve.
Fodor Ferenc, aki geográfiai alapon, de néprajzi és történeti szempontokkal és anyaggal telített monográfiát írt a Jászságról, így vélekedett a lakosság kontinuitásáról: „’Jász fajról’ beszélni egészen tudománytalan dolog volna, hiszen vérségi összetételükben rendkívül kevertek. Jász népiség, jász etnikum azonban van. A Jászság tehát nem faji, hanem etnikai sziget. Egész tévesek viszont az olyanféle megállapítások, hogy a nép zömében a jász ősök ivadéka.” (A kiemelések Fodortól származnak K. L.). Szerzőnk nyilvánvalóan nem a mai értelemben használja az „etnikum” szót. Más kérdés, hogy mit ért rajta, a népi jelleg vagy néprajzi jelleg miből tevődik össze a Jászságban. Szabó László, ha vékony szálon is, éppenséggel a középkori ősöktől való leszármazás tényét hangsúlyozza, és érvként alkalmazza a jászságiak történeti-társadalmi tudatának magyarázatául. Mi sem állítjuk, hogy a középkori kiváltságolt állapot emléke elenyészett volna a XVIII. század elejére, de fennmaradásában alighanem a táj közelebbi és távolabbi környezetének „történelmi emlékezete” vitt jelentősebb szerepet, mert a szabadabb életre vágyó (többségükben nyilván szökött jobbágyok) beköltözők aránya tetemesen meghaladta a törzslakosokét, akikről különben sem lehetett tudni a török hódoltság elmúltát közvetlenül követő esztendőkben (1699. évi összeírás), hogy eleik mikor érkeztek lakhelyükre. Az 1702. évi elzálogosítás éppen azon a tényen nyugodhatott, hogy a helyben lakók már nem egyenes leszármazottai a hajdan kiváltságoltaknak.
Döntő jelentőségű azonban a visszahatás, a megváltakozás (redemptio) lett 1745-ben. Igaza van Fodornak, midőn „népkialakító tényként” értékeli, mert a következő másfél évszázad, tehát az újkori népi kultúra kialakulása és virágzása idejére a legfontosabb összetartó erőként működött, továbbá megszabta a birtokviszonyokat. Azok sem vonhatták ki magukat befolyása alól, akik nem vettek részt benne (irredemptusok), sőt a későbbi vándoroltakra is hatott, miként az 1867 után – a magyar közjogi gondolkodásra oly jellemző – „redempcionális per” vagyis az állami kártérítés kezdeményezésének mozgósító hatása mutatta.
A kiváltságolt állapot kiváltságos helyzetbe hozta a Jászság népét azon a hatalmas vándormozgalmon belül, amely délről északra törzsterületén át tartott a XVIII-XIX. században. E nélkül a jászságiak mozgása beleolvadt volna a „palóc”-nak mondott népesség mozgásába. A jászságiak ellenben a redemptiokor üresen álló kiskun pusztákat szerezték meg, amelyek közvetlenül ezután a vagyongyarapító állattartás színhelyei, később pedig a kirajzások befogadói lettek.
A redemptio által szerzett előnyök védelme hozta a historizálást, mely a történeti tudat erősítését sikeresen hivatott teljesíteni. Ráépült az az önigazgatási szervezet, amely a vármegyébe olvasztásig tartópillére volt a helyi társadalomnak. Mindez együtt a hozzátartozó szimbólumokkal, értékrendszerrel és eszményekkel néprajzilag is elválasztotta a Jászságot környezetétől. Szabó László a polgári korszakból jellemző sorozatukat örökítette meg.
Különös vegyüléke ez a sorozat a feudális eredetnek és a polgári kor tekintélyteremtő elvének. Vitathatatlanul középkori elem alig akad benne (Lehel kürtje, Csörsz árok), annál több a késő feudális, mely a redemptio tényével valahogyan összefügg (kerületi székház, a jászberényi templom csúcsán a magyar királyi korona, a jászapáti kettős tornyú templom). Bizonytalannak érezzük az „aulikusságot” és a katonai hagyományokra büszkeséget, mert részint nemcsak az egykori „vérrel adózók” tradícióihoz tartozhatnak, és konkrétan kevésbé lehet megragadni őket. A közös teherviselésnek, áldozatvállalásnak – amit ugyancsak idesorol Szabó László – itt nyilvánvaló a rendi fogantatása. Az eddig fölsoroltak azonban szimbolikus értékek, sokkal pontosabban határozzák meg, hogy ki a „jász” vagy „igazi jász”, az anyagi vonatkozások. A munka és gyarapodás kultusza a polgári értékrend felé mutat, amire költik és ahogyan teszik ezt, sokszor a nemesi presztizsképzésre emlékeztet: családi pad vásárlása a templomban, kriptaépítés, útszéli keresztek, fogadalmi szobrok emelése, fogatok kiállítása, viseleti darabok, a lakóházépítésnél bizonyos jobb anyagok (cserép vagy bádog a tetőn) alkalmazása, négy-hat ablakos házak, tornác. Vitatható, hogy a hallgatag, méltóságteljes viselkedés, a kötelező politizálás, a gazdáknak a közügyek iránti érdeklődése és a szegényebb sorsúak keresztkoma-meghívásának illemből elfogadása mennyire a rendi világ emléke vagy sem. A községek neve elé illesztett Jász-előtag megkérvényezése épp korszakunkban zajlott. Egy csoportba tartozik a feudális előjogok elválasztása utáni történeti tudat virulásával, amely az említett redempcionális per ötletét szülte és a birtokjog ápolását ébren tartotta. Végül is ezeknek az értékeknek és jelképeknek összessége feudális gyökere és színezete ellenére mégis egy polgárosuló paraszti eszményt fejezett ki korszakunkban. Maga az eszmény, úgy tetszik, az egész jászsági parasztság előtt ott lebegett, noha az értékek valóságos tulajdonát csak jórészt az egykori redemptus leszármazottakból álló birtokos parasztság, a „kisgazdaosztály” mondhatta magáénak.
Az eddig mondottak a Jászság lakosságát az egykor nem szabadalmas falvak népétől választották el. Elvileg a Jászkunság más területein is kialakulhattak hasonló helyzetek, amelyek meglétéről vagy hiányáról azonban sajnos párhuzamos vizsgálatok híján nincs tudomásunk. Sőt elképzelhető hasonló értékrend az alföldi nagy mezővárosokon, parasztvárosokon belül is. Mi választja el akkor a Jászságot a vele határos Nagykunságtól? Az erre a kérdésre adandó választ talán még nehezebb megtalálni, mint az előzőre.
Elválasztó tényező volt a jászságiak buzgó katolicizmusa (csak Jászkisér volt református többségű) a túlnyomólag református Nagykunsággal szemben. Megkönnyítette expanziójukat, hiszen a szervezett délre telepedésben a reformátusok csak II. József uralkodásától vehettek részt. Valószínűleg az aulikusság bizonytalanul megnyilatkozó közösségi érzülete is összefüggött vele, mert 1848 előtt – köztudott – a bécsi udvar szívesebben támaszkodott, ha egy igazgatási egységen belül megtehette, a protestánsokat mellőzve római katolikus alattvalókra. Nem tartjuk valószínűnek a központi hatalomhoz vonzódás XIV. századi kezdeteit az ellenkező póluson álló kunokkal szemben. Ugyanígy a katolikus hiten maradásnak okait sem ebben vagy a jász-kun pogány kultuszok eltérésében keressük, hanem valójában az egri püspökség és a ferences kolostorok működésében.
Szabó László a Magyarországon megtelepülő jászokat eleve inkább földművelőknek véli, s ennek bizonyítékát látja a kapitalizmus kori paraszti gazdálkodás különbözőségében is. A Jászságban nincs a nagyállattartásnak akkora súlya, mint a Nagykunságban maradt, ellenben a gabonatermesztés intenzívebb. Pedig Fodor Ferenc könyvéből világosan kibontakozik a szétválás folyamata. A XVIII. század közepén a Jászság is az Alföld nagy részére jellemző gazdálkodást űzi: távoli pusztáin tartja vagyona nagy részét képező csordáit. Jól lehet követni a gazdasági szükségből, a népesség gyarapodásból következő legelőföltöréseket, tagosításokat, parcellázásokat, melyek fokozatosan tüntetik el az anyatelepülések, majd a puszták legelőit, és szorítják istállózásra az állattartókat. Ez a folyamat éppen korszakunk elejére kiterjedt tanyásodással, az említett új községek elszakadásával fejeződött be. További kutatások hiányozván, nem tudjuk, hogy az a tüneményes nagyságrendű vagyonszerzés, amely az együtt dolgozó nagy családi munkaszervezet munkaerején alapult és fő jövedelemforrását a sertéshizlalásban találta meg, amelyet egy szerencsésen megmaradt irategyüttes alapján Balogh István elemzett, mennyire lehetett gyakori akár a Jászságban, akár a múlt század második felének más alföldi vidékein. A jászszentlászlói Tápai család tőkés gazdálkodása azonban mindenképpen példája a lehetőségnek. Ha az egyik oldalról korszakunkban hiányzik a Nagykunságra még jellemző extenzív nagyállattartás, a másik oldalról negatívum, hogy hiába keressük a belterjesebb, kertészeti igényű növénykultúrákat, melyek a Duna-Tisza közén virágoznak és sokszor éppen jászsági telepesek lettek mestereik. A dohánytermesztés igazán nem fejlődött azzá, a jászdózsai fokhagymatermesztés pedig ugyancsak inkább lokális jelentőségű maradt.
A Jászságban és környezetében a kései néphit-vizsgálatok gazdag anyagra leltek, amit a buzgó katolikus vallásosság is támogat. Korai gyűjtések elmaradása miatt a népi kultúra több expresszív területéről halvány a képünk. A múlt század közepének „nem visszfényű” öltözete, mely az alföldi mezővároséval rokon, korszakunkban már megszűnt. A parasztviselet nagyon egyszerű. Északabbra a Mátra térségének színes viseleteitől elválik, de alföldi környezetében már nem. Korszakunkban a jászsági parasztok nem önellátók a ruházatban, díszítőművészetük nem eleven, a kisipari ágazatok is erősen hanyatlanak (pl. szűcsmesterség, szűcshímzés). Népzenéjük eredetisége háttérbe szorul. „Szembeötlik, hogy a népművészetnek úgyszólván alig van olyan területe, ahol az alkotó közösség és a használó közösség egymással megegyezne” – írja Szabó László. Csupán a szövés-fonást és megszorítással a vessző- meg gyékénykötést tartja kivételnek.

Martin György: Nagykunság, Jászság
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest é. n.)
Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek. A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formában. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes, kunsági formáját két bottal is járják. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk analógiáját. A moreszka-típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító művelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botoló-típust.
A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az „oláhos”-nak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan „oláh kanásztánc”-ként említették.
A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső- vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.
A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb generációknál azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, az intenzív figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugati lenthangsúlyos csárdás-stílussal is találkozunk.
A terület tánczenéje zömében újstílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunk-dallamok.

3

P. Vas János: Jászok, Jászság
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A Jászság a Duna-Tisza köze északi részén, a történeti Szolnok, mai Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a Zagyva és a Tarna folyók mentén terül el. A jászokat mint etnikai közösséget ők maguk és a környezetükben lakók egyaránt számon tartják. Így a Jászság területi kiterjedése könnyen behatárolható, mind az ott lakók, mind a szomszédságuk véleménye alapján. 1960-ban tizenöt települést soroltak a Jászsághoz. Nevük minden esetben a Jász- előtaggal kezdődik (Jászdózsa, Jászfényszaru, Jászkisér stb.). Központja a középkor óta Jászberény. Jászok élnek a Jászságon kívül is. A történelem folyamán számos területre rajzottak ki innen telepesek, akiknek utódai őrzik származásuk emlékét.
A jászok eredeti nyelve az iráni nyelvcsaládhoz tartozott. Legközelebbi rokonaik a Kaukázusban élő oszétok. A kelet-európai sztyeppén a 8. századtól tudunk földműveléssel foglalkozó iráni nyelvű törzsekről, akik az egymást követő nomád birodalmak, a türkök, kazárok, besenyők alattvalóiként katonai szolgálatot teljesítettek. A kunok uralma alatt is a nomádok termesztett növényekkel való ellátása és katonai segédszolgálat volt a feladatuk. Emléküket a moldvai Jászvásár (románul Iaşi) neve őrzi.
A kunok Magyarországra jövetele után még évtizedekig nem történt említés a csaknem bizonyosan velük együtt érkezett, nekik alávetett jászokról. A betelepüléskor a számukra kijelölt szállásterületek közül láthatóan a földművelésre legalkalmasabbakat adták a növénytermesztő jászoknak. Ez az „Ős-Jászság”, a mai Jászság északi része, a Tarna és a Zagyva folyók, valamint az Ágai-patak vidéke.
A magyar forrásokban 1323-ban jelentek meg először önálló népként. Ekkor nemzetségfőik kérték az uralkodót, hogy hadi érdemeikre való tekintettel vegye ki őket a kunok fennhatósága alól és adjon nekik azokéval egyenlő jogokat. Károly Róbert teljesítette kérésüket és létrejött a jászok önálló közigazgatási egysége, Berényszék. Ezután nem a kunoknak, hanem közvetlenül a királynak tartoztak katonáskodással és más szolgálatokkal. Szabadon választhattak főkapitányt és papjaik személyéről is maguk dönthettek. „Jász nemes”-nek az számított, aki a betelepülő nemzetségek valamelyikéből származott, a Jászságban lakott és részt vett a katonáskodásban, valamint az egyéb közös terhek viselésében. Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond császár és Mátyás király hadjárataiban a jászok önálló harci alakulattal vettek részt.
A középkorban a jászok társadalmában a hagyományos nemzetségi rendszer összekapcsolódott egy tízes alapú katonai jellegű szervezettel. A főkapitány az összes jász főbírája is volt. Minden alsóbb igazgatási egységnek volt választott kapitánya. A lakosságot a településeken belül tizedekbe osztották, ezek szolgáltak a katonáskodás és az adóbeszedés keretéül. A tized vezetője választott tizedes volt.
1514-ben a jász mezővárosok támogatták Dózsa György parasztháborúját, ezért Werbőczy István törvényei (a kunokkal együtt) megfosztották őket kiváltságaiktól, a jogfosztás azonban a gyakorlatban sohasem valósult meg. Az uralkodók továbbra is elismerték jogaikat, számítva katonai szolgálatukra.
A 16. századi háborúk idején a lakosság (Jász)Berénybe, Ágóra, Árokszállásra és Négyszállásra húzódott. 1565-ben a törökök elfoglalták Berényt, de nem pusztították el, hanem védett szultáni „hász” birtokká nyilvánították és palánkvárat építettek a védelmére. A tizenötéves háborúban a Jászság gyakorlatilag lakatlanná vált, de a béke beköszöntésével a menekültek tömegesen tértek vissza, sőt más tájak földönfutóit is befogadták, főleg dél-alföldieket. A török időszak végére a közös sors közelebb hozta egymáshoz a jászokat és a kunokat. A felsőbbség is összetartozó politikai egységként kezelte a két népet. A 17. század végére a Jászságból és a két Kunságból kialakult a Jászkun Hármas Kerület. A török kiűzéséért folyó háborúk ismét megtizedelték a lakosságot. Egy 1699-es felmérés a Jászságban tizenegy lakott települést írt össze, a Kiskunságban négyet, a Nagykunságban mindössze egyet.
1702-ben a bécsi udvar a Hármas Kerület földjét és lakóit eladta a Német Lovagrendnek, amely birtokközpontjává Berényt tette meg. A jogaikat visszaszerezni akaró jászkunok ezer lovasból álló regiment felajánlásával támogatták II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát. A vereség utáni hosszú pereskedésnek az 1745-ös redempció vetett véget. Visszaszerzett kiváltságaik jogi kútfejét továbbra is az ezer lovas katona kiállítása jelentette. Később is szokás maradt, hogy a jász és kun legényeket a huszárokhoz sorozzák. A Jászságban ma is sajátjukként őrzik az egykori „Jászkun” Nádor huszárezred hagyományait.
A Jászság mezővárosi parasztpolgár népének gazdálkodása, termelési kultúrája fölötte állt az országban átlagos jobbágy-parasztinak, a kiemelkedő uradalmak színvonalához volt közel. A fő értékképző ágazat az állattartás, elsősorban a marhatenyésztés volt. A 18. században az állatvagyon volt az adófizetés alapja. A szarvasmarhatartás fő haszna itt nem a hús, hanem a tej és a belőle készült termékekkel (túró, érett túró, sajt, „zsengice túró”) való kereskedelem volt. A juhászatban a fejős juhászat játszotta a főszerepet. A tej döntő volt a Jászság népi táplálkozásában is. A szálláskert a napi többszöri fejésnek és a tej feldolgozásának a munkahelye volt. Az állatcsordákat a településektől nagy távolságra, a bérelt „kun puszták”-on legeltették. A jászsági pásztorok tavasszal indultak el a nyájakkal és csak ősszel kerültek ismét kapcsolatba a gazdákkal.
A 19. század folyamán az állattartás jelentősége megmaradt, csak technikája alakult át. Az 1800-as évek végére a legelőket mindenhol felszántották. Az istállózó marhatenyésztés ezután a megtermelt takarmánynövényekre alapozódott. A szántókon búzát, árpát, kölest, zabot is termeltek, de csak saját szükségletre. A kenyérgabona termőterülete sohasem haladta meg az állatoknak szánt növényfajtákét. A 19. század közepén az aratás még sarlóval történt. Az aratósarlók nem félkör, hanem nyújtott alakúak voltak. A kaszás aratás csak a század utolsó harmadában lett uralkodóvá.
A szántóföldi mezőgazdálkodás mellett nagy szerepet kapott a belterjes kertészkedés. A nagy területű szőlőművelés mellett nemzedékeken keresztül specializálódó földműves csoportok foglalkoztak a dohány és a dinnye nagybani termesztésével. Jászdózsa híres volt fokhagymájáról.
A népi kisipar termékei közül messze földön keresett volt a jászsági kocsi. Sokfelé kedvelték a jászjákóhalmi erezett bútorokat. Nagyra tartották az Árokszálláson készített „jászsági subá”-t és a jászapáti „jászsági szűr”-t. A nők jeleskedtek a szövésben, a férfiak a „kaskötés”-ben, vagyis a kosárfonásban.
A jászok úgy tartják magukról, hogy jászok ugyan, de magyarok is. Sőt szerintük a jászok a legkülönb magyarok. A 15. században még használták az iráni nyelvcsaládhoz tartozó nyelvüket. 1442-ből jász szójegyzék maradt fenn, ami arra szolgált, hogy a Jászságba vetődők megértessék magukat a helybeliekkel.
Büszke öntudatuk ma is eleven. Mindenekelőtt a valaha velük egy jogállású és egy területen élő kunoktól különítik el magukat. Jellemző különbség a földművelés nagyobb súlya. Fontos kulturális tényező, hogy a jászok római katolikus vallásúak maradtak, ellentétben a református kunokkal. A kunok paprikás, rántásos ételeivel szemben a jászok sok tejterméket esznek, ételeiket habarással sűrítik, tejföllel ízesítik. A környezetükben élők „smucig”-oknak tartják őket, akik „fogukhoz verik a garast”. Valóban, a jászok között még a módosabbak is szerényen éltek. A pazarlást, a bőség kimutatását hatósági rendeletek büntették. A jász társadalom különben is meglehetősen egységes volt, nem voltak kirívó vagyoni különbségek. Mindenki végzett kétkezi, paraszti munkát.
A nagy átlagot tekintve a két nép között embertani különbségek is kimutathatóak. Az antropológiai vizsgálatok és a közfelfogás szerint a kunok általában zömök alkatúak, sötét hajúak és kreol bőrűek, míg a jászok magasak, tej-szőkék vagy vörös hajúak, fehér, gyakran szeplős bőrűek.
A jobbágyfelszabadításig a társadalom rétegződésében a redempció öröksége játszotta a főszerepet. Bizonyos jogok csak a földdel rendelkező, közteherviselő redemptusokat illették meg. Ha elvesztették a földbirtokukat, ők is irredemptussá váltak, amely állapot már csak igen korlátozott jogokat biztosított nekik. A később érkezett idegenek, a „gyüttmentek” semmilyen formában nem tartoztak a jászok közösségéhez.
A jászok társadalmi szervezetét többféle vérségi alapú rokonsági intézmény határozta meg. Ezek közül legfontosabb a nemzetség volt, a magukat egy őstől származtató, „egy nevet viselő” családok csoportja. Ezt a rokonsági kapcsolatot ma is számon tartják és a jász öntudat fontos összetevője. A „gyüttmentek” nem tartoztak nemzetséghez.
Más magyar népcsoportokkal, így a kunokkal szemben a jászok hiedelemvilágára a pogány kori elemek szinte teljes hiánya jellemző. Az „Ős-Jászságban” nincs meg a táltos samanisztikus alakja, és nem ismerik a halottlátót. Annál intenzívebb viszont a boszorkányhit.
A 18. századból gazdag leírások maradtak fent a legények verbuváló táncáról, de ez a néprajzi gyűjtés idejére már eltűnt. A legfontosabb táncalkalom a házaknál rendezett bál, a pendzsom volt.
A népzene régi stílusa teljesen kiveszett, de új stílusú dallam is kevés hallható. A népdal helyét átvette a népies műdal, a magyar nóta.
Népköltészetükben fontos szerepet játszik néhány, ősi eredetüket, kiváltságaik jogosságát igazoló történelmi monda (Csörsz árka, Lehel kürtje). Ezek érezhetően irodalmi, iskolai eredetűek.
Luca napján a Jászság egyes településein nem lucaszéket, hanem lucaostort kezdtek készíteni, amit karácsonyig éjszakánként a kémény alatt kellett fonni. Ha a karácsonyi éjféli misére menet csattogtattak vele, meglátták a boszorkányokat. A farsangvégi bakfazék-dobás, amivel másutt a vénlányokat szégyenítették meg, a Jászságban udvarlási szokássá alakult át. A lányos házak pitvarába bedobott fazékba itt nem szemét, hanem cukorka és egyéb ajándék került.
A lakodalmakat ősszel, Szent Mihály (szeptember 29.) és András napja (november 30.) között tartották. Az új házasokat karácsonykor „kikolompolták”.
A temetkezési szokások közül jellemző, hogy a koporsó lezárása előtt a szemfedőt, ami általában a halott jegykendője volt, az arc fölött kereszt alakban kivágták, hogy „a megboldogult lásson a túlvilágon”. Régen a nemzetségek a temetőn belül egy helyre temetkeztek.

4

Irodalom

Banner János: Jászberényi sírkeresztek. Néprajzi Értesítő XV. évf. 1914. 98-108. oldal
Barna Gábor: Állatgyógyítás visszafelé számlálós ráolvasással. In: Tóth János (szerk.) 100 éves a Jász Múzeum. Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum alapításának 100. évfordulójára. Jász Múzeum, Jászberény, 1974. 189-211. oldal
Bathó Edit: A jász viselet. Jászsági Füzetek 36. Jász Múzeumért Kulturális Alapítvány Jászberény, 2004.
Bathó Edit: A szőlőtermesztés múltja a Jászságban. In: Novák László Ferenc (szerk.): Gazdálkodás az Alföldön. Földművelés. Az Arany János Múzeum Közleményei 9. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 2002. 359-392. oldal
Bellon Tibor: Árokszállási tanyák. In: Tóth János (szerk.): 100 éves a Jász Múzeum. Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum alapításának 100. évfordulójára. Jász Múzeum, Jászberény, 1974. 81-95. oldal
Erdész Sándor: A redempcionális per és utóhullámai. In: Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum alapításának 100. évfordulójára (szerk.: Tóth János) Jászberény, 1974. 71-79. oldal
Fodor Ferenc: A Jászság életrajza. Szent István Társulat, Budapest, 1942.
Gulyás Éva: Jászdózsai hiedelmek. Budapest, 1976.
Kocsán László: A Jászságról röviden. Folkmagazin. V. évf., 1998/3. 38-39. oldal
Kocsis Gyula: A Jászság társadalma, népessége, gazdálkodása a XVI-XVII. században. Akadémiai, Budapest, 2005.
Kocsis Gyula: A jászsági társadalom rétegei a 14-16. században. Népi kultúra – Népi társadalom 19. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 27-41. oldal
Kocsis Gyula: Jászságiak migrációja a 16-17. században. in: Hála József – Szarvas Zsuzsa – Szilágyi Miklós (szerk.). Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. MTA Néprajzi Kutató Intézete, Budapest, 2001. 249-261. oldal
Komáromy József: Felülcsapós vízimalom terve Jászberényből. Ethnographia. LVI. évf. 1945. 74-76. oldal
Kunszabó Ferenc: Jászföld. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1980.
Cs. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite. Néprajzi Közlemények. Budapest, 1964.
Prückler József: Jászberényi néphit, szokások és babonák. Ethnographia XLI. évf. 1930. 130-132. oldal
Relkovic, Néda: Népi színjátékok Jászkarajenő és Jászalsószentgyörgy községekben. Ethnographia XXXIII. évf. 1922. 74-77. oldal
Selmeczi László: A jászok betelepedése Magyarországra. In: Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Jogszabályok, jogszokások. A Jászkunság kutatása 2005. Bibliotheca Cumanica 6. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2005. 27-60. oldal
Selmeczi László: Régészeti adatok a jászok szokásaihoz és hiedelemvilágához. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek és szokások az Alföldön 1. Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 137-155. oldal
Szabó István: A rontási babona egy áldozata a 20. században. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön. 1. Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 289-307. oldal
Szabó László: A jász etnikai csoport. Szolnok Megyei Múzeum, Szolnok, 1979.
Szabó László: A jász etnikai csoport I. (A jász etnikum és a jászsági műveltségi egység néprajza.) Szolnok, 1979.
Szabó László: A jász etnikai csoport II. A Jászság társadalomnéprajza. Szolnok, 1982.
Szabó László: A jász öntudat alakváltozatai. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv. Szolnok, 1981. 129-148. oldal
Szabó László: A jászok mítoszalkotási kísérlete a XVII-XVIII. században. In: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 3. 1978. 154-164. oldal
Szabó László: Jászság. Gondolat, Budapest, 1982.
Szabó László: A redemptio hatása a Jászság kultúrájára. Szolnok megyei múzeumi évkönyv. Szolnok, 1978. 147-166. oldal
Szabó László (szerk.): Jászdózsa és a palócság. Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák 1. Damjanich János Múzeum, Szolnok – Eger, 1973. 197-244. oldal
Tóth János: A Jászság élete és a Lehel kürtje. Vezető a Jász Múzeum állandó kiállításához. Jászsági Füzetek 17. Jászberényi Múzeumbarát Kör, Jászberény, 1986.
Tóth János (szerk.): 100 éves a Jász Múzeum. Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum alapításának 100. évfordulójára. Jász Múzeum, Jászberény, 1974.