Mohay Tamás: Szamosköz
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai kiadó, Budapest, 2011. 612- 614. oldal)
Szamosköz mint földrajzi egység a Szamos és a Tisza közötti síkságot jelenti. Néprajzi szempontból tágabb és szűkebb értelemben is használhatjuk a kifejezést. […] Szamosközt mint néprajzi tájegységet annyiban jogosult szűkebb értelemben is megkülönböztetni, amennyiben a trianoni békekötéskor a tájnak egyik legfontosabb városi központja, Szatmárnémeti, Romániához került, vonzáskörzete pedig szétszakadt a határ két oldalára. A romániai vonzáskörbe tartozó magyar településeket Kós Károly javasolta így nevezni. Kós idesorolta többek között a város közelében fekvő Batizt, északabbról pedig a Túr-parti Túrterebest és azon túl Halmit is, ami a történeti Ugocsa vármegyében feküdt. Ez a táj évszázadokon keresztül szerves gazdasági, kulturális egységben volt a trianoni határ megvonásáig, az azóta eltelt több mint három nemzedék életideje alatt viszont az életviszonyok a határ két oldalán jelentős mértékben átalakultak, más-más kapcsolatrendszerek és kulturális minták érvényesültek. A tájnak egy másik neve Sárköz, ami nem vált közismertté, csak mint egykori közigazgatási egység, a járásközpontról elnevezett Sárközi járás területe, Szinyérváralja és Túrterebes környéke.
A táj központja, Szatmárnémeti 1715-ben két Szamos-parti település, a déli Szatmár és az északi Német egyesítése révén jött létre. Szatmár vára alighanem már a honfoglalás előtt állt, a tatárok ugyan elpusztították, de a 16. században a Báthoryak újra jelentős erősséggé építették ki, melyet a török sohasem tudott bevenni. Rákóczi Ferenc parancsára rombolták le 1711-ben, mára szinte a nyomai sem láthatók. A városban a középkor óta sorra alakultak az iparosok céhei: a csapók (1513), a szabók (1525), mészárosok (1538), szűcsök (1564), fazekasok (1604), szíjgyártók (1614), tímárok (1618), asztalosok (1628), kovácsok (1633), kádárok (1637), csizmadiák (1642), gombkötők (1655), takácsok (1719), bognárok (1726), vargák és cipészek (1782), szappanosok (1846), kalaposok (1821), kötelesek (1829), szűrszabók (1831) szervezetei egymás után jöttek létre. Tevékenységük magyar, német, román környezetükre egyaránt kiterjedt, és szakszókincsükben megtalálhatók voltak az eltérő nyelvi rétegek. A céhek még a 19. században is fontos modernizációs tényezőt jelentettek. A város és környéke ugyanakkor szerves részét alkotta annak a ’vásárvonal’ néven ismert városhálózatnak, amely évszázadokon keresztül, a síkvidékek és a hegyvidékek találkozásánál, az árucsere kitüntetett helyszínei voltak. Egyházi-kulturális szempontból egyebek között jelentős volt a jezsuiták gimnáziuma (1660-1773.ig), a szatmári irgalmas nővérek kórháza, patikája, iskolái és szociális intézményei (1834-1950) és az 1804-ben I. Ferenc császár által alapított püspökség. A püspökség az alapítása korában Bereg, Szatmár, Máramaros, Ugocsa és Ung vármegyék területét foglalta magában, és története a 20. századi határmódosítások következtében igen mozgalmas.
Kósa László: Szamosköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Szamosköz: a Tisza és a Szamos közötti síkság neve. Részei a szatmári Tiszahát, a Túrhát,a Szamoshát és a közéjük eső szatmári Erdőhát. A honfoglaló magyarok a ritka szláv népességű ~-t a 10. században benépesítették. A ~ szórványos 17-18. sz. -i román beköltözéseket nem tekintve a középkortól folyamatosan magyarlakta terület maradt. A ~ mint tájnév a múlt század második feléig járásnévként is élt, ma feledésbe merülőben van.
Irodalom
- Erdész Sándor: Szamosköz néprajzáról.(Történeti-néprajzi áttekintés). Szabolcs-Szatmári Szemle 2. 1971. 65-80. oldal
- Mező András: Szamosközi tanulmányok. Városi Tanács, Fehérgyarmat, 1989.