1
Andrásfalvy Bertalan: Zoboralja
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, é. n.)
Nyitra város szomszédságában, a Zobor és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvsziget Szlovákiában. Ismertté elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette, aki itt igen régies és értékes népdalanyagot talált Gimes, Csitár, Kolon, Menyhe és Zsére falvakban. A korábban összefüggő, nagy nyitrai magyar tömb a török háborúk idején, majd az ellenreformáció következtében igen megfogyott. Számuk tovább apadt a kisebbség hátrányos megkülönböztetése és az egykézés következtében.
Filep Antal: Zoborvidék
(in: Kósa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Zoborvidék: Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás korig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és a sok tekintetben más kulturális sajátságokat mutató Barslédec községeket számíthatjuk területéhez. Egyes településeik szlovák lakosság (gazdasági cselédek) beköltözésével a közelmúltban (19. sz.) átrétegződött, mint például Szalakuz. A ~-i falvak peremtáji helyzete, nyelvszigetté válása számos archaikus jelenség és jellemző vonás fennmaradását eredményezte, amelyek különösen a folklórban az utóbbi évekig töretlenül éltek. Kodály Zoltán ~-en kezdte népzenei gyűjtéseit. Az anyagi kultúra jelenségeit a déli, kisalföldi fejlődés közvetlenül befolyásolta.
Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Zoboraljával foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Azt, hogy Kodály Galánta környékén kezdte meg népzenei gyűjtéseit, életrajzi események indokolják, a folytatás a közeli Zobor-vidéken már csak részben tekinthető ennek. Ismerős lévén a tájon, hallhatott a nyelvszigetben élő Nyitra környéki magyarokról, kisebb publikációkat is olvashatott róluk, kutatásainak elhatározásában azonban minden valószínűség szerint a korabeli magyar néprajzban az archaizmusokat őrző peremterületekre irányuló figyelem lehetett a döntő. A Nyitra város közelében fekvő mintegy tizenöt magyarlakta település, melyet a szakirodalom kistájként Zoboralja néven is emleget, a korai Árpád-kortól a magyar nyelvterület szélén helyezkedett el, az utóbbi kétszázötven évben pedig nagyobb nyelvszigetet képez, melyet csupán falvak vékony láncolata köt össze a déli összefüggő magyar területtel. Sem Kodálynak, sem a nyomában járóknak nem kellett csalódniuk, s noha a kistáj népi kultúráját igazán részletesen nem ismerjük, jellegadó, expresszív elemei feltárultak. Téves általánosítással és nyelvjárási sajátosságok alapján ezeket a falvakat egy ideig „palócok”-nak mondták és ezzel keletre mutató kapcsolataikat hangsúlyozták. Tagadhatatlan azonban, hogy korszakunkban az építkezés (tüzelőberendezés), a lakásbelső, a gazdálkodás határozott vonásokkal a Kisalföld központi területeihez közelíti ezeket a településeket. Nem változtat a tényen az sem, hogy a nyelvsziget létezés elsősorban folklórjukat, az egész magyar nyelvterület szempontjából kiemelt figyelmet érdemlően, konzerválta. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései a XVI-XVII. századi virágénekekre emlékeztető lírai dalokat, párosítókat, siratókat, szokásénekeket rögzítettek. Szembetűnő a jeles napi szokások gazdagsága. A XX. század elején együttesen egyetlen más magyar vidéken nem fordulnak elő ilyen változatosságban. Kapcsolataik az északi szláv területek felé mutatnak, másrészről a keletre fekvő felföldi magyar népcsoportok körében is fellelhetők. A kutatás még nem döntötte el, hogy az igen korai szláv-magyar együttélés vagy a későbbi befolyás alakította ki ezt a képet. A lakodalmi folklór hasonló gazdagsága valószínűleg szintén a tartós nyelvszigetben élés miatt maradt fenn a legutóbbi időkig. Archaikus módon még az 1940-es években is a zoboralji lakodalmi rítusok nagy részét énekelték és nem szavalták, mint más vidékeken. A kései népballada-gyűjtés nemcsak a nagytáj, hanem az egész magyar nyelvterület viszonylatában régies szövegeket talált.
Nem utolsósorban a jellegzetes, de a folklórnál sokkal kevésbé régies hímzéskincs és színes viselet az oka annak, hogy a zoboralji magyar népi műveltség karakteresebben tűnik föl, mint a délebbre fekvő magyar vidékeké. Sajátosságai (színei és a ruhadarabok kettőzése), elválasztják mind a szlovák, mind a keletre eső felföldi magyar csoportok hagyományos öltözködésétől, azokkal mégis összefügg, mert típusában újkori parasztviselet, mely a nők rövidebb sok szoknyája, változatos fejdísze, tarka színvilágán belül érvényesülő falvankénti és társadalmi rétegenkénti differenciálódás jellemez. A századvég alkalmi etnográfusa a városi ruhadivat térhódítását pontosan rögzítette Nyitra megyében a Mátyusföld vékony sávjára és a Zoboraljától délre eső területekre érvényesen: „[…] a ma már könnyen megközelíthető városok látogatása, nem különben a cselédségből visszakerültek módi-vadászata megszülte a fényűzési hajlamot […] a Nyitra megyei menyecskék is szinte elengedhetetlennek tartják a selyemben, sőt bársonyban parádézást. A középosztály viseletének utánzása a városokhoz közelebb eső helységekben lépésről lépésre terjed.” Eltekintve a parasztság drágább ruhaanyagok felé forduló ízlésváltozása ellen országszerte megnyilvánuló korholó hangtól, elsősorban a női öltözködésről van szó az idézetben. Ez változott az évtizedekkel korábban jórészt saját készítésű anyagokból varrott, egyszerűbb megjelenésű viselettel szemben. A férfiak hagyományosan kék és fekete posztó öltözete, melyet magyarok és szlovákok Északnyugat-Magyarországon sok helyen ezüstgombokkal, ezüst csattal és mentelánccal ékesítettek, ekkor még sok helyen megvolt (Nyitra, Érsekújvár, Komárom, Vágfarkasd stb.).
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, é. n.)
Nyitra város szomszédságában, a Zobor és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvsziget Szlovákiában. Ismertté elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette, aki itt igen régies és értékes népdalanyagot talált Gimes, Csitár, Kolon, Menyhe és Zsére falvakban. A korábban összefüggő, nagy nyitrai magyar tömb a török háborúk idején, majd az ellenreformáció következtében igen megfogyott. Számuk tovább apadt a kisebbség hátrányos megkülönböztetése és az egykézés következtében.
Filep Antal: Zoborvidék
(in: Kósa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Zoborvidék: Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás korig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és a sok tekintetben más kulturális sajátságokat mutató Barslédec községeket számíthatjuk területéhez. Egyes településeik szlovák lakosság (gazdasági cselédek) beköltözésével a közelmúltban (19. sz.) átrétegződött, mint például Szalakuz. A ~-i falvak peremtáji helyzete, nyelvszigetté válása számos archaikus jelenség és jellemző vonás fennmaradását eredményezte, amelyek különösen a folklórban az utóbbi évekig töretlenül éltek. Kodály Zoltán ~-en kezdte népzenei gyűjtéseit. Az anyagi kultúra jelenségeit a déli, kisalföldi fejlődés közvetlenül befolyásolta.
Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Zoboraljával foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Azt, hogy Kodály Galánta környékén kezdte meg népzenei gyűjtéseit, életrajzi események indokolják, a folytatás a közeli Zobor-vidéken már csak részben tekinthető ennek. Ismerős lévén a tájon, hallhatott a nyelvszigetben élő Nyitra környéki magyarokról, kisebb publikációkat is olvashatott róluk, kutatásainak elhatározásában azonban minden valószínűség szerint a korabeli magyar néprajzban az archaizmusokat őrző peremterületekre irányuló figyelem lehetett a döntő. A Nyitra város közelében fekvő mintegy tizenöt magyarlakta település, melyet a szakirodalom kistájként Zoboralja néven is emleget, a korai Árpád-kortól a magyar nyelvterület szélén helyezkedett el, az utóbbi kétszázötven évben pedig nagyobb nyelvszigetet képez, melyet csupán falvak vékony láncolata köt össze a déli összefüggő magyar területtel. Sem Kodálynak, sem a nyomában járóknak nem kellett csalódniuk, s noha a kistáj népi kultúráját igazán részletesen nem ismerjük, jellegadó, expresszív elemei feltárultak. Téves általánosítással és nyelvjárási sajátosságok alapján ezeket a falvakat egy ideig „palócok”-nak mondták és ezzel keletre mutató kapcsolataikat hangsúlyozták. Tagadhatatlan azonban, hogy korszakunkban az építkezés (tüzelőberendezés), a lakásbelső, a gazdálkodás határozott vonásokkal a Kisalföld központi területeihez közelíti ezeket a településeket. Nem változtat a tényen az sem, hogy a nyelvsziget létezés elsősorban folklórjukat, az egész magyar nyelvterület szempontjából kiemelt figyelmet érdemlően, konzerválta. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései a XVI-XVII. századi virágénekekre emlékeztető lírai dalokat, párosítókat, siratókat, szokásénekeket rögzítettek. Szembetűnő a jeles napi szokások gazdagsága. A XX. század elején együttesen egyetlen más magyar vidéken nem fordulnak elő ilyen változatosságban. Kapcsolataik az északi szláv területek felé mutatnak, másrészről a keletre fekvő felföldi magyar népcsoportok körében is fellelhetők. A kutatás még nem döntötte el, hogy az igen korai szláv-magyar együttélés vagy a későbbi befolyás alakította ki ezt a képet. A lakodalmi folklór hasonló gazdagsága valószínűleg szintén a tartós nyelvszigetben élés miatt maradt fenn a legutóbbi időkig. Archaikus módon még az 1940-es években is a zoboralji lakodalmi rítusok nagy részét énekelték és nem szavalták, mint más vidékeken. A kései népballada-gyűjtés nemcsak a nagytáj, hanem az egész magyar nyelvterület viszonylatában régies szövegeket talált.
Nem utolsósorban a jellegzetes, de a folklórnál sokkal kevésbé régies hímzéskincs és színes viselet az oka annak, hogy a zoboralji magyar népi műveltség karakteresebben tűnik föl, mint a délebbre fekvő magyar vidékeké. Sajátosságai (színei és a ruhadarabok kettőzése), elválasztják mind a szlovák, mind a keletre eső felföldi magyar csoportok hagyományos öltözködésétől, azokkal mégis összefügg, mert típusában újkori parasztviselet, mely a nők rövidebb sok szoknyája, változatos fejdísze, tarka színvilágán belül érvényesülő falvankénti és társadalmi rétegenkénti differenciálódás jellemez. A századvég alkalmi etnográfusa a városi ruhadivat térhódítását pontosan rögzítette Nyitra megyében a Mátyusföld vékony sávjára és a Zoboraljától délre eső területekre érvényesen: „[…] a ma már könnyen megközelíthető városok látogatása, nem különben a cselédségből visszakerültek módi-vadászata megszülte a fényűzési hajlamot […] a Nyitra megyei menyecskék is szinte elengedhetetlennek tartják a selyemben, sőt bársonyban parádézást. A középosztály viseletének utánzása a városokhoz közelebb eső helységekben lépésről lépésre terjed.” Eltekintve a parasztság drágább ruhaanyagok felé forduló ízlésváltozása ellen országszerte megnyilvánuló korholó hangtól, elsősorban a női öltözködésről van szó az idézetben. Ez változott az évtizedekkel korábban jórészt saját készítésű anyagokból varrott, egyszerűbb megjelenésű viselettel szemben. A férfiak hagyományosan kék és fekete posztó öltözete, melyet magyarok és szlovákok Északnyugat-Magyarországon sok helyen ezüstgombokkal, ezüst csattal és mentelánccal ékesítettek, ekkor még sok helyen megvolt (Nyitra, Érsekújvár, Komárom, Vágfarkasd stb.).
2
Martin György: Északnyugati dialektusterület
Az északnyugati dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területeken (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. Az északnyugati és északkeleti dialektus tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektusterületet különbözteti meg alapvetően egymástól. (Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhatunk.
A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők. A leánykörtáncoknak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – az északnyugati dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játékelemekkel színeződik (bújócska).Az északnyugati vidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig új stílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázótípust jelentenek.A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén láccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó ugrós tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – {6-397.} mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. huszárverbunk, vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).A csárdás táji változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás-változatok. Az északnyugati dialektus friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektusterületre jellemző fenthangsúlyos csárdással is találkozunk.A dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kísérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (a Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.Az északnyugati dialektus sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyás tánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérődallamai (Mikor a menyasszonyt fektetni viszik… Az Árgyélus kismadár…) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes páros tánc vagy kígyózó labirintus forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc-adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás tánc leírásával). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is illeszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyás tánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszüntetését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az eközbeni kiáltás – Szaporodjatok, mint a csicsóka! – a szokás termékenységet idéző célzatára utal.)Az északnyugati dialektus tánczenéjére az új stílus túlsúlya a jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, énekelt népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig az ún. dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortáncmaradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző táji típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.A nyugati terület általános jellemzésekor említett sajátos táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívül szabadban való táncolás régies vonásai e területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése a (Galga-vidéken pl. csak a húszas években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. Az északnyugati dialektus tánckultúrájában feltételezhető szlovák színezőhatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk ténylegesen lemérni, {6-398.} mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, sajátos vonásai alig mutatkoznak.
3
P. Vas János: Zoboralja – I.
(kézirat)
Zobor a szlovákiai Nyitra városától északra elterülő Tribecs hegy csúcsa. A Tribecs két oldalán elhelyezkedő magyar falvakat Kodály Zoltán nevezte el Zoboraljának, másként Zoborvidéknek. A mai felfogás szerint a „Zoborvidék” kifejezés tágabb értelmű: a Nyitra város környéki hegyek tövében fekvő valamennyi magyar települést, mintegy húsz-huszonkét falut jelenti, míg a Zoboralja ezen belül egy szűkebb, egységes népi kultúrát mutató településcsoport tizenhárom községére vonatkozik. Ezek: Alsóbodok (Dolné Obdokovce), Alsócsitár (Dolné Stitáre), Barslédec (Ladice), Béd (Bádice), Gerencsér (Nitrianské Hrnciarovce), Geszte (Hostová), Gímes (Jelenec), Kolon (Kolinany), Menyhe (Mechenice), Nyitraegerszeg (Jelsovce), Pográny (Pohranice), Vicsápapáti (Vycapy-Opatovce), Zsére (Zirany).
A Zoboralja elnevezés, mint a fentiekből kiderül, újabb keletű, a népnyelv nem használja. Környezetük a dél-keletre fekvő más magyar falvakban „hegyaljaiak”-nak, illetve „bacsik”-nak emlegeti őket. Utóbbi nyilván annak köszönhető, hogy így ejtik a „bácsi” (nagybáty, idősebb férfi) szót. A tizenhárom falun belül a helybeliek által is számontartott eltérések alapján három táji alcsoportot különböztethetünk meg. A többség a Zobortól keletre eső falvakban él. A hegy északi oldalán fekvő községek lakosait „hegymegiek”-nek nevezik (Béd, Menyhe). A Nyitra folyón túl, nyugatra élők a „vízmegiek” (Nyitraegerszeg, Vicsápapáti).
Nyitra a magyarok bejövetele előtt morva-szláv fejedelmi központ volt, 824-től püspöki székhely is. Uralkodója 855-től Szvatopluk, aki ellen már 887-ben háborúztak keleti frank zsoldban álló magyar csapatok. Szvatopluk az Anonymus által leírt hagyomány szerint a „hercegséget” fiára, Zoborra hagyta, akit a honfoglalók a Nyitra melletti hegyen felakasztottak. A hegy róla kapta a nevét. Szintén a Gesta Hungarorum tudósít arról, hogy a területet Huba (=Aba) vezér hódította meg.
Zoborvidék már a korai Árpád-korban is a magyar állam és a magyar nyelvterület észak-nyugati pereme volt. Géza fejedelem a gyepű (határ) védelmére székelyeket és besenyőket telepített ide. A mai magyar lakosság eredet-hagyománya számon tartja az első hét „gyepűs” család nevét. Eszerint a Dobai, Fazekas, Mester, Molnár, Szabó, Varga és Zekel (Székely) nevűek lennének a leszármazottaik. Az itteniek őseinek másik rétegét a monda szerint a keresztény térítés elől menekülő pogányok alkották. Az ő jó útra terelésük végett alapított Szent István apátságot a Zobor hegyen, de állítólag még Szent László idejében is bujkáltak az erdőkben a régi vallás hívei. A Gímes melletti Hajnalkút volt a forrásuk, a Hajnalkert pedig a varázslójuk háza. Vazul (Vászoly) Nyitrán raboskodott. Itt csonkították meg, állítólag Gizella királyné parancsára.
A korai Árpád-korban Nyitra vidéke Imre herceg dukátusa volt. A dukátus azt jelentette, hogy az uralkodó család majdan trónöröklésre jogosult tagjának, általában a király felnőtt fiának vagy testvérének, a „dux” (fejedelem, herceg) címet adták, s ezzel együtt alá rendelték az ország egy részét, ahol csaknem önálló uralkodóként működött. A honfoglaláskor helyben talált szlávság nagy része elmagyarosodhatott. A 13. században a helyneveknek már csak kisebb része szláv eredetű.
A tatárjáráskor, a mongolok északi főseregének betörésekor Nyitra vára sikeresen ellenállt, ezért és a hegyes-erdős terepnek köszönhetően a környéket nem sújtotta teljes pusztulás. 1663-ban viszont a török egy évre hatalmába kerítette Nyitrát. Ekkor a lakosság erősen megritkult, de nem pusztult ki teljesen. Thököly Imre kurucai is megszállták a várost és vidékét, majd II. Rákóczi Ferenc hadai birtokolták 1704-től 1708-ig. A vesztes trencséni csata után az erődítmény önként adta meg magát Heister generálisnak, ami ismét csökkentette a pusztulás mértékét.
Ekkoriban, a török világ utáni korszakban vette kezdetét a nyelvi izolálódás. A Zoborvidék peremterületből fokozatosan nyelvszigetté, etnikai zárvánnyá alakult át. A spontán népesség-mozgás, valamint a földbirtokosok telepítési gyakorlata akarva-akaratlanul egyrészt a szlovák lakosság arányának növekedését eredményezte, másrészt délen egy szlovák település-sávval az itteni magyar lakosságot elvágta az északi Kisalföld más tájaitól, a nyelvi törzsterülettől. E szigethelyzet folytán a Nyitra-vidék népe különösen sok régies vonást őrzött meg, elsősorban szellemi kultúrájában.
A kutatók egyik része bizonyos hasonlóságok (nyelvjárás, a nagycsalád-szervezet terminológiája, földrajzi adottságok) alapján az itteni magyarokat a palócság legnyugatibb nyúlványának tartja, mások szerint kulturális elemek sokasága, a gazdasági kapcsolatok rendszere közvetlen déli hatást mutat, tehát valójában a kisalföldi népi kultúra egy sajátos, archaikus változata maradt itt fent napjainkig. Mindezt tovább színesíti a környező és együtt élő szlováksággal való intenzív kapcsolat. A falvak mára kétnyelvűek lettek és a természetes asszimiláció feltartóztathatatlannak tűnik, függetlenül a mindenkori hatalom erőszakos vagy szelíd szlovákosítási szándékától is, ami természetesen nem menti és legitimálja ezt a szándékot.
A zoboralji néprajzi csoportot mára tulajdonképpen a magyar anyanyelv „tartja össze”.
Ez a néprajzi csoport négy-öt faluból álló endogám (maguk közt házasodó) egységekre tagolódik. Az ezekbe tartozó egyes falvak viszont exogámok (magukon belül nem, csak az egységhez tartozó más falvakból házasodnak). Ezeknek az egységeknek a mai határa megegyezik az egykor közös egyházzal (templommal) rendelkező falvakéval. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg kivételként „önmagán belül” is endogám.
Az erdős vidék természeti adottságai megszabták Zoboralja gazdasági lehetőségeit. Az egykor nyilván sokszínű erdei zsákmányolásnak, vagyis a természetben készen fellelhető javak elsajátításának és felhasználásának mára csak nyomai maradtak. A gyenge minőségű termőtalaj és a kis kiterjedésű birtokok miatt az önellátásra törekvő községek mindegyike valamilyen kiegészítő jövedelemre, specializálódásra kényszerült. Ezeknek egy része kapcsolódott az erdei, illetve geológiai környezethez. Általánosak a fakitermelés és más erdőmunka különböző formái, elsősorban a szénégetés. Fontos volt a mészégetés is. Ebből a legfehérebbet a koloniak készítették. A nyitrai piacra hordták és házaltak vele az északi Kisalföld egész területén. A gyűjtögetőknek adott az erdő ezen kívül gombát és gyógynövényt, amit szintén a nyitrai piacon értékesítettek például a gímesiek. Saját fogyasztásra szedték a málnát, erdei szamócát és a „tengeri szőlő”-nek nevezett áfonyát. A zséreiek „híres” orvvadászok (rabsicok) voltak.
Zoboralja néhány falujának gazdálkodásában jelentős volt a juhtartás szerepe (Alsóbodok, Kolon, Pográny). A koloniaknál ennek archaikus voltára mutat, hogy a más helyeken az újabb fajtákra a juh helyett alkalmazott birka szót itt nem használták. Az eredeti állomány valamikor racka lehetett. Egyébként itt (Kolonban) a 20. század elején még szürke marhát és bivalyt is tartottak, főleg igaerejük miatt. Az alsócsitáriak nevezetes marhatartók voltak. Ökröket neveltek piaci értékesítésre. Több falu, pl. Béd és Zsére lakói bérfuvarozást vállaltak, ezért lovakat is tenyésztettek. A gerencsériek jellegzetes megkülönböztető jegye volt a szamaras kordé használata.
A marhatartó, jószággal kupeckedő vagy fuvaros falvak lakói gyakran vállaltak bérkaszálást szénarész fejében, hogy biztosítsák a szükséges takarmányt.
A pásztorok Szent Györgytől (IV. 24.) Mindszentekig (XI. 1.) hajtottak ki reggelenként. Az egyes nyájakat más-más időpontban hívta a pásztor: a juhász hajnali négy óra körül füttyel és „Juhokat!” kiáltással, a kondás a disznókat ötkor tülökszóval, a tehénpásztor valamivel később a marhákat ostorpattogtatással.
A szeles időjárás, az agyagos, gyenge termőerejű talaj ellenére a földművelés volt a meghatározó ágazat, de minden helységben párosult valamilyen kiegészítő, jövedelempótló tevékenységgel (fazekasság, kendermunka, fuvarozás, stb.), mivel a termés a szűk birtokhatárok folytán csak az önellátást fedezte, vagy még azt sem.
A falvak nagy részénél még fellelhetők az egykori irtásos gazdálkodás nyomai, vagyis annak az emléke, hogy régen az erdők kivágásával jutottak termőföldhöz. A szántókat pihentetés (ugarolás) nélkül, esetleg két nyomásban (tavaszi, illetve őszi vetés) használták, de ebben a kezdetleges „vetésforgó”-ban az irtásföldek, a káposztás kertek, valamint a kenderföldek nem vettek részt.
A levágott gabonából való szem kinyerésének általános formája Zoboralján a nyomtatás (állattal való kitipratás) volt, de északon csépeltek is. Tárolásra a Kisalföld szerte ismert körte alakú, szalmával bélelt vermeket használták.
A szántóföldi termelést belterjes kerti műveléssel egészítették ki. Az egyes falvak ebben a tekintetben is specializálódtak bizonyos terményekre. A gímesiek híres répatermelők, Alsóbodok a káposztáról nevezetes, az apátiak mákot és babot termeltek, a menyheiek lencsét. A zoboralji gazdaságban a gyümölcs is fontos szerepet játszott, főként az alma, a körte, a dió és a szilva. A koloniak bőven termő szilvájukat aszalták és lekvárt főztek belőle, amit aztán piacon árusítottak. A többi specializált falu is termelt zöldséget, gyümölcsöt, amit gabonára cseréltek, így egészítve ki készleteiket. Nyitrán évente fokhagyma-vásárt tartottak, ahol a fokhagymát nem termelő falvak lakói nagyban szerezhették be egész évi szükségletüket.
A Zoboralja szőlőtermesztéséről nevezetes községe Pográny. A történelmi szőlőkultúrát Nyitra vidékén is elpusztította a 19. századi filoxéra-járvány. Ennek ellenére az itteni szőlősgazdák igen régies eszközöket és munkafolyamatokat őriztek meg. A vidék lakóinak körében nagy tiszteletnek örvend Orbán, a szőlő, a bor és a pincék védőszentje. Szobrait mindenütt megtaláljuk. Ezeket a helybeliek „Orbánká”-nak becézik. Ha nem is az itteni bor jó minőségét, de a táj bortermelésének jelentőségét igazolja egy deákos, gúnyolódó versezet:
Vinum de Pográny (=pogrányi bor)
igya meg a pogány
Vinum de Csitár
igya meg a tatár
Vinum de Kolon
torkomon le alig nyomom
Vinum de Gímes
ez valami rímes (= rémes)
Vinum de Lédec
Ezzel már élhetsz
(kézirat)
Zobor a szlovákiai Nyitra városától északra elterülő Tribecs hegy csúcsa. A Tribecs két oldalán elhelyezkedő magyar falvakat Kodály Zoltán nevezte el Zoboraljának, másként Zoborvidéknek. A mai felfogás szerint a „Zoborvidék” kifejezés tágabb értelmű: a Nyitra város környéki hegyek tövében fekvő valamennyi magyar települést, mintegy húsz-huszonkét falut jelenti, míg a Zoboralja ezen belül egy szűkebb, egységes népi kultúrát mutató településcsoport tizenhárom községére vonatkozik. Ezek: Alsóbodok (Dolné Obdokovce), Alsócsitár (Dolné Stitáre), Barslédec (Ladice), Béd (Bádice), Gerencsér (Nitrianské Hrnciarovce), Geszte (Hostová), Gímes (Jelenec), Kolon (Kolinany), Menyhe (Mechenice), Nyitraegerszeg (Jelsovce), Pográny (Pohranice), Vicsápapáti (Vycapy-Opatovce), Zsére (Zirany).
A Zoboralja elnevezés, mint a fentiekből kiderül, újabb keletű, a népnyelv nem használja. Környezetük a dél-keletre fekvő más magyar falvakban „hegyaljaiak”-nak, illetve „bacsik”-nak emlegeti őket. Utóbbi nyilván annak köszönhető, hogy így ejtik a „bácsi” (nagybáty, idősebb férfi) szót. A tizenhárom falun belül a helybeliek által is számontartott eltérések alapján három táji alcsoportot különböztethetünk meg. A többség a Zobortól keletre eső falvakban él. A hegy északi oldalán fekvő községek lakosait „hegymegiek”-nek nevezik (Béd, Menyhe). A Nyitra folyón túl, nyugatra élők a „vízmegiek” (Nyitraegerszeg, Vicsápapáti).
Nyitra a magyarok bejövetele előtt morva-szláv fejedelmi központ volt, 824-től püspöki székhely is. Uralkodója 855-től Szvatopluk, aki ellen már 887-ben háborúztak keleti frank zsoldban álló magyar csapatok. Szvatopluk az Anonymus által leírt hagyomány szerint a „hercegséget” fiára, Zoborra hagyta, akit a honfoglalók a Nyitra melletti hegyen felakasztottak. A hegy róla kapta a nevét. Szintén a Gesta Hungarorum tudósít arról, hogy a területet Huba (=Aba) vezér hódította meg.
Zoborvidék már a korai Árpád-korban is a magyar állam és a magyar nyelvterület észak-nyugati pereme volt. Géza fejedelem a gyepű (határ) védelmére székelyeket és besenyőket telepített ide. A mai magyar lakosság eredet-hagyománya számon tartja az első hét „gyepűs” család nevét. Eszerint a Dobai, Fazekas, Mester, Molnár, Szabó, Varga és Zekel (Székely) nevűek lennének a leszármazottaik. Az itteniek őseinek másik rétegét a monda szerint a keresztény térítés elől menekülő pogányok alkották. Az ő jó útra terelésük végett alapított Szent István apátságot a Zobor hegyen, de állítólag még Szent László idejében is bujkáltak az erdőkben a régi vallás hívei. A Gímes melletti Hajnalkút volt a forrásuk, a Hajnalkert pedig a varázslójuk háza. Vazul (Vászoly) Nyitrán raboskodott. Itt csonkították meg, állítólag Gizella királyné parancsára.
A korai Árpád-korban Nyitra vidéke Imre herceg dukátusa volt. A dukátus azt jelentette, hogy az uralkodó család majdan trónöröklésre jogosult tagjának, általában a király felnőtt fiának vagy testvérének, a „dux” (fejedelem, herceg) címet adták, s ezzel együtt alá rendelték az ország egy részét, ahol csaknem önálló uralkodóként működött. A honfoglaláskor helyben talált szlávság nagy része elmagyarosodhatott. A 13. században a helyneveknek már csak kisebb része szláv eredetű.
A tatárjáráskor, a mongolok északi főseregének betörésekor Nyitra vára sikeresen ellenállt, ezért és a hegyes-erdős terepnek köszönhetően a környéket nem sújtotta teljes pusztulás. 1663-ban viszont a török egy évre hatalmába kerítette Nyitrát. Ekkor a lakosság erősen megritkult, de nem pusztult ki teljesen. Thököly Imre kurucai is megszállták a várost és vidékét, majd II. Rákóczi Ferenc hadai birtokolták 1704-től 1708-ig. A vesztes trencséni csata után az erődítmény önként adta meg magát Heister generálisnak, ami ismét csökkentette a pusztulás mértékét.
Ekkoriban, a török világ utáni korszakban vette kezdetét a nyelvi izolálódás. A Zoborvidék peremterületből fokozatosan nyelvszigetté, etnikai zárvánnyá alakult át. A spontán népesség-mozgás, valamint a földbirtokosok telepítési gyakorlata akarva-akaratlanul egyrészt a szlovák lakosság arányának növekedését eredményezte, másrészt délen egy szlovák település-sávval az itteni magyar lakosságot elvágta az északi Kisalföld más tájaitól, a nyelvi törzsterülettől. E szigethelyzet folytán a Nyitra-vidék népe különösen sok régies vonást őrzött meg, elsősorban szellemi kultúrájában.
A kutatók egyik része bizonyos hasonlóságok (nyelvjárás, a nagycsalád-szervezet terminológiája, földrajzi adottságok) alapján az itteni magyarokat a palócság legnyugatibb nyúlványának tartja, mások szerint kulturális elemek sokasága, a gazdasági kapcsolatok rendszere közvetlen déli hatást mutat, tehát valójában a kisalföldi népi kultúra egy sajátos, archaikus változata maradt itt fent napjainkig. Mindezt tovább színesíti a környező és együtt élő szlováksággal való intenzív kapcsolat. A falvak mára kétnyelvűek lettek és a természetes asszimiláció feltartóztathatatlannak tűnik, függetlenül a mindenkori hatalom erőszakos vagy szelíd szlovákosítási szándékától is, ami természetesen nem menti és legitimálja ezt a szándékot.
A zoboralji néprajzi csoportot mára tulajdonképpen a magyar anyanyelv „tartja össze”.
Ez a néprajzi csoport négy-öt faluból álló endogám (maguk közt házasodó) egységekre tagolódik. Az ezekbe tartozó egyes falvak viszont exogámok (magukon belül nem, csak az egységhez tartozó más falvakból házasodnak). Ezeknek az egységeknek a mai határa megegyezik az egykor közös egyházzal (templommal) rendelkező falvakéval. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg kivételként „önmagán belül” is endogám.
Az erdős vidék természeti adottságai megszabták Zoboralja gazdasági lehetőségeit. Az egykor nyilván sokszínű erdei zsákmányolásnak, vagyis a természetben készen fellelhető javak elsajátításának és felhasználásának mára csak nyomai maradtak. A gyenge minőségű termőtalaj és a kis kiterjedésű birtokok miatt az önellátásra törekvő községek mindegyike valamilyen kiegészítő jövedelemre, specializálódásra kényszerült. Ezeknek egy része kapcsolódott az erdei, illetve geológiai környezethez. Általánosak a fakitermelés és más erdőmunka különböző formái, elsősorban a szénégetés. Fontos volt a mészégetés is. Ebből a legfehérebbet a koloniak készítették. A nyitrai piacra hordták és házaltak vele az északi Kisalföld egész területén. A gyűjtögetőknek adott az erdő ezen kívül gombát és gyógynövényt, amit szintén a nyitrai piacon értékesítettek például a gímesiek. Saját fogyasztásra szedték a málnát, erdei szamócát és a „tengeri szőlő”-nek nevezett áfonyát. A zséreiek „híres” orvvadászok (rabsicok) voltak.
Zoboralja néhány falujának gazdálkodásában jelentős volt a juhtartás szerepe (Alsóbodok, Kolon, Pográny). A koloniaknál ennek archaikus voltára mutat, hogy a más helyeken az újabb fajtákra a juh helyett alkalmazott birka szót itt nem használták. Az eredeti állomány valamikor racka lehetett. Egyébként itt (Kolonban) a 20. század elején még szürke marhát és bivalyt is tartottak, főleg igaerejük miatt. Az alsócsitáriak nevezetes marhatartók voltak. Ökröket neveltek piaci értékesítésre. Több falu, pl. Béd és Zsére lakói bérfuvarozást vállaltak, ezért lovakat is tenyésztettek. A gerencsériek jellegzetes megkülönböztető jegye volt a szamaras kordé használata.
A marhatartó, jószággal kupeckedő vagy fuvaros falvak lakói gyakran vállaltak bérkaszálást szénarész fejében, hogy biztosítsák a szükséges takarmányt.
A pásztorok Szent Györgytől (IV. 24.) Mindszentekig (XI. 1.) hajtottak ki reggelenként. Az egyes nyájakat más-más időpontban hívta a pásztor: a juhász hajnali négy óra körül füttyel és „Juhokat!” kiáltással, a kondás a disznókat ötkor tülökszóval, a tehénpásztor valamivel később a marhákat ostorpattogtatással.
A szeles időjárás, az agyagos, gyenge termőerejű talaj ellenére a földművelés volt a meghatározó ágazat, de minden helységben párosult valamilyen kiegészítő, jövedelempótló tevékenységgel (fazekasság, kendermunka, fuvarozás, stb.), mivel a termés a szűk birtokhatárok folytán csak az önellátást fedezte, vagy még azt sem.
A falvak nagy részénél még fellelhetők az egykori irtásos gazdálkodás nyomai, vagyis annak az emléke, hogy régen az erdők kivágásával jutottak termőföldhöz. A szántókat pihentetés (ugarolás) nélkül, esetleg két nyomásban (tavaszi, illetve őszi vetés) használták, de ebben a kezdetleges „vetésforgó”-ban az irtásföldek, a káposztás kertek, valamint a kenderföldek nem vettek részt.
A levágott gabonából való szem kinyerésének általános formája Zoboralján a nyomtatás (állattal való kitipratás) volt, de északon csépeltek is. Tárolásra a Kisalföld szerte ismert körte alakú, szalmával bélelt vermeket használták.
A szántóföldi termelést belterjes kerti műveléssel egészítették ki. Az egyes falvak ebben a tekintetben is specializálódtak bizonyos terményekre. A gímesiek híres répatermelők, Alsóbodok a káposztáról nevezetes, az apátiak mákot és babot termeltek, a menyheiek lencsét. A zoboralji gazdaságban a gyümölcs is fontos szerepet játszott, főként az alma, a körte, a dió és a szilva. A koloniak bőven termő szilvájukat aszalták és lekvárt főztek belőle, amit aztán piacon árusítottak. A többi specializált falu is termelt zöldséget, gyümölcsöt, amit gabonára cseréltek, így egészítve ki készleteiket. Nyitrán évente fokhagyma-vásárt tartottak, ahol a fokhagymát nem termelő falvak lakói nagyban szerezhették be egész évi szükségletüket.
A Zoboralja szőlőtermesztéséről nevezetes községe Pográny. A történelmi szőlőkultúrát Nyitra vidékén is elpusztította a 19. századi filoxéra-járvány. Ennek ellenére az itteni szőlősgazdák igen régies eszközöket és munkafolyamatokat őriztek meg. A vidék lakóinak körében nagy tiszteletnek örvend Orbán, a szőlő, a bor és a pincék védőszentje. Szobrait mindenütt megtaláljuk. Ezeket a helybeliek „Orbánká”-nak becézik. Ha nem is az itteni bor jó minőségét, de a táj bortermelésének jelentőségét igazolja egy deákos, gúnyolódó versezet:
Vinum de Pográny (=pogrányi bor)
igya meg a pogány
Vinum de Csitár
igya meg a tatár
Vinum de Kolon
torkomon le alig nyomom
Vinum de Gímes
ez valami rímes (= rémes)
Vinum de Lédec
Ezzel már élhetsz
4
P. Vas János: Zoboralja – II.
Zoboralján egykor fontos szerepet játszott a kendermunka. Dolgoztak kivitelre is, ezért a jó adottságok ellenére sem termett soha elegendő mennyiség. A szegényebb asszonyok délre, a Mátyusföldre jártak „résziből” tilolni a megmunkált nyersanyag ötödéért vagy tizedéért.
Zoboralja falusi népének gazdasági életét, megélhetését a földrajzi környezeten kívül meghatározták a termőföld mindenkori tulajdonviszonyai is. A 19. században és a 20. század első felében a földesúri nagybirtok hangsúlyos jelenléte volt jellemző. Legnagyobb területtel az esztergomi érsek, a nyitrai püspök és a Forgách család rendelkezett. Utóbbiak birtokközpontja Gímes volt.
Más tájakhoz viszonyítva alacsony volt a kisnemesek száma.
A falusi parasztok között „nagygazdának” tekinthető nem akadt, csak közép- és kisbirtokosok. Akinek hat-tíz holdja volt, helyi viszonylatban már jómódúnak számított. Annál többen voltak a föld nélküli nincstelenek, akiknek az uradalmakban vagy más vidékeken vállalt idénymunkából kellett megélniük. A helybeli nagybirtokokon viszonylag kevesen találtak munkát, mert ott inkább az északról érkező, sokkal olcsóbb szlovák munkaerőt alkalmazták. A zoboralji summások (vagyis a meghatározott időre és előre kialkudott összegért, azaz „summáért” elszegődött idénymunkások) a 20. század elejétől elsősorban a Dunántúl nagy uradalmaiba szerződtek, de eljutottak Zemplénbe és az Alföldre is. A summásság évente áprilistól november közepéig nyolc hónap távollétet jelentett, amikorra learattak és betakarították a kukoricát és a répát. Gyakran egy-egy család valamennyi munkabíró tagja felkerekedett, hogy megkeressék a „télire valót”. Ez a lehetőség az I. világháborút követően, a trianoni határok bezárultával megszűnt. A gazdasági idénymunka célterülete Morvaország lett.
Az idegenbeli bérmunkának a summáskodás melletti másik formája az volt, amikor a szegény családok leányai „szolgálnyi”, „háztartási alkalmazottnak” szegődtek Nyitrára, Aranyosmarótra.
A szegények megélhetésében jelentős szerepet játszott a helyben és a közeli uradalmakban vállalt napszámos munka is.
Figyelemre méltó szakosodott, háziipar jellegű kézművességet Zoboralján csak a gerencsériek fazekassága képviselt. A község neve is erre a foglalkozásra utal. Az itt található agyaglelőhely kimerülése után behozatalra szorultak. Jellegzetes szállító, házaló eszközük a már említett szamaras kordé volt.
Zoboralja falvainak településszerkezete egységes képet mutat. Völgyekbe, folyóvizek mellé, azok két partjára épültek soros rendben.
A szalagtelkek az utcára merőlegesen helyezkednek el. Egy-egy telken több, akár négy-öt családnak is lehet lakóháza. Ez a vagyon elaprózódásának következménye. A keskeny telkeket csak a 20. század elején kezdték elkeríteni. Azelőtt jelkövek mutatták a határt.
A múltban fából építkeztek. A 19. századi, szálfákból összeácsolt falú „boronaházak” emléke az észak-nyugati falvakban sokáig fennmaradt a régi módszerekkel készült gazdasági épületekben. Ezt a technikát dél felől terjedve a sárból rakott „vert fal” és a vályog váltotta fel, később jelent meg a valódi, égetett tégla. Két községben követ is használtak építőanyagnak.
A háztető „ágasfás-szelemenes” szerkezetű volt. A szelemen a hosszanti gerenda, amely úgy tartja a tető vázát adó „szarufákat”, mint a gerinc a bordákat. Az „ágasfák” két ágban végződő oszlopok, amelyek a szelement tartják. Régen a tetőszerkezetet rozsszalmával fedték, amit „kicé”-nek hívtak. Talán innen ered a böjt végén a faluból kivitt és elpusztított szalmabábú, a kisze vagy kice-vice neve (=szalmacsutak). Amíg bőségesen állt rendelkezésre fa, zsindelyt is használtak tetőfedésre. (Zsindelynek a szarufákon pikkelyszerűen elhelyezett hosszúkás falemezt nevezzük.) A tetőszerkezet udvar felé eső részét megnyújtották, hogy védje a falat az esőtől. Ezt később oszlopokkal alátámasztották és gádoros bejárati részt, „hambit”-ot (ámbitus = tornác) alakítottak ki, amit aztán be is falazhattak, így újabb zárt helyiséghez jutottak, amit „kulcsház”-nak neveztek.
A régi házak háromosztatúak. Az első helyiség a sarkosan bebútorozott szoba az utca felőli részen, utána a konyha, végül hátul a kamra. Az idők folyamán a reprezentációs, ünnepi színhellyé vált „tisztaszobától” a kamra vette át a tulajdonképpeni lakó helyiség szerepét. A gazdasági épületek az előbbiek mögött, a ház hátsó részén helyezkednek el.
A hagyományos „tisztaszoba” berendezése a lehető legdíszesebb volt, házilag faragott bútorokkal, később asztalos termékekkel. A sarokasztalra hímzett abroszt terítettek, a falakon festett díszedények lógtak. Az ágyat piros hímükkel kifelé rakott párnákkal magasra vetették és csak különleges alkalmakkor (szüléskor, megbecsült vendég elszállásolására) használták.
A padló még a 20. század közepén is sok helyen döngölt föld volt.
A koporsó alakú, jellegzetesen észak-kisalföldi típusú búbos kemence, a „siskó” régen sárból készült. A 20. század harmincas éveire kikerült a szobából és külön kis helyiségből fűtötte a házat.
A Nyitra környéki magyarság hagyományos táplálkozása régies elemeket őriz és feltűnően egységes az egész vidéken. A meghatározó hatások délről, a Kisalföld felől érkeztek, a főzési technikák és a növények, a búza, a kukorica, a zöldségek egyaránt. Az étkezésben édes és savanyú levesek váltják egymást. A kalács-félék alakja a tölteléktől függően változik. Bizonyos ünnepi időszakokhoz külön étrend tartozik. A karácsony előtti adventben fél böjtöt tartottak: használtak ugyan zsírt a főzéshez, de húst nem fogyasztottak. Ilyenkor főleg kukoricás ételeket ettek. A farsang és húsvét közötti nagyböjt előtt az egyébkor használt „zsíros edényeket” kisúrolták és félretették. A böjtben vajjal vagy kendermagból ütött olajjal főztek és nem ettek semmilyen húsfélét. A fő táplálék ilyenkor a zöldség, a burgonya, a káposzta volt. Csemegének lekvárt, aszalt gyümölcsöt fogyasztottak. A nagyon vallásos, főleg idősebb emberek negyven napig főtt ételt egyáltalán nem, s a hét bizonyos napjain csak néhány szem búzát vettek magukhoz. A két világháború között vasárnapra már engedélyezték a húst. Később további engedményként fél böjtig (a böjti időszak első felében) kedd és csütörtök is „húsos nap” lett. A böjti hústilalom napjainkra hamvazó szerda és nagypéntek kivételével megszűnt.
Zoboralja és általában a zoborvidéki falvak népviseletét a szlovákiai magyar vidékekéi közül a legarchaikusabbnak tartják. A terület népi kultúrájának sajátosan egyéni arculata a hagyományos ruházkodásban is kifejezésre jut. Az itteni magyar községek viselete feltűnően egységes stílusú, amely stílus azonban számtalan helyi változatban valósul meg és azokon belül is differenciálódik társadalmi rétegek szerint. A Nyitrától észak-nyugatra fekvő falvak ruházkodási hagyománya láthatóan eltér a déliekétől.
Úgy tűnik, hogy ez a sok változatban élő, mégis egységesnek mondható, igen színes és díszes öltözködési hagyomány a 19. és a 20. század fordulójára alakult ki és a falusi lakosság sajátos öntudatát, önazonossági igényét juttatta kifejezésre, jelenítette meg a külvilág felé. A viselet a két világháború között tovább színesedett és egészen az 1950-es évekig használatban maradt.
A felvidéki magyarokat vizsgálva, rétegzettségüket és díszességüket tekintve a zoborvidéki női viseletek a legösszetettebbek és leggazdagabbak. A sok apró, de jól érzékelhető helyi eltérés mellett az egység felé mutat az a tény, hogy a ruházkodásra vonatkozó nyelvjárási kifejezések, nyelvi kategóriák a zoborvidéki magyarság körében egységesek. A legjellegzetesebb helyi viseleti sajátosságok egyike az ing formája. Ez az ing ún. hosszúing, ujja különösen hosszú, a könyök alatt ér véget, gyakran csuklóig ér. Szabása viszonylag szűk, kézelője nincs. Díszítése koronként és korosztályonként változó. Itt említendők a csak ezen a vidéken megtalálható sajátos főkötő formák.
Népi ruházkodás szempontjából a két legrégiesebb falu Kolon és Gímes. Az itt lakók viseletét a fent említett, két háború közötti színesedés alig érintett.
A természetfeletti hiedelemlények közül Zoborvidéken a legérdekesebb az egyebütt is ismert lidérc és tüzes ember alakját magába olvasztó, de ilyen formában más magyar területeken nem található, nyilvánvalóan szlovák hatást mutató „tyüzesember”, szláv eredetű nevén „szvetlanoc”. Elsősorban olyan embereknek kísértő lelke, akik életükben hamisan mérték ki a földet, áthelyezték a határköveket, vagyis hamis esküt tettek, ezért halálukban sem nyugodhatnak. Apró láng képében szaladgálnak a földeken. Ha valaki meglátja őket, háromszor a következőt kell mondania: „Tedd vissza, amit elvettél!”, vagyis a határjelet helyezze vissza a törvényes helyére. Akkor a láng ember alakúvá válik és megköszöni a jó szót, mert ezzel megmenekült a további vezekléstől. A szvetlanoc azonban nem csak ijesztget, veszélyes is lehet. Bizonyos időben és helyen az arra járókat „elvezeti”, eltéríti, zaklatja. Erre azt mondják, hogy az áldozat „rossz nyomba lépett”. Ez leggyakrabban az év leghosszabb, legsötétebb éjszakáin, az adventi időszakban, vagyis a karácsony előtti négy hétben, illetve a Luca (december 13.) és karácsony közötti „bolygó napokon”, vagy „rossz napokon” fordul elő az éjszaka egyedül járókkal, fonóból hazatérőkkel, főleg ha keresztútra tévednek. Aki a szvetlanoc hatalmába kerül, reggelig jár körbe-körbe és nem talál haza. Védekezésül valamilyen szent tárgyat, például rózsafüzért kell viselni. A karácsonykor hagyományosan a családtagok által közösen elfogyasztott alma is arra szolgál, hogy „ha rossz nyomba lépnének”, ráleljenek a hazavezető útra. Azzal is távol lehet tartani, ha az ember, miután észrevette a veszélyt, kenyérrel gyorsan kört rajzol maga köré, mivel a kenyér templomi szentelés nélkül is, eleve szentelménynek számít.
A szorosabb értelemben vett lidérc neve a Nyitra vidékén élő magyaroknál „zamak”. Mint más magyar csoportoknál, itt is elsősorban madár alakú, gazdájának pénzt hordó, segítő démonként ismerik, akitől-amitől csak úgy lehet megszabadulni, ha lehetetlen feladatot adnak neki. Megjelenhet ezen kívül úgy, mint fényjelenség, maga után hosszú csóvát húzó tüzes láncként, vagy éjjel megnyomhatja az alvó ember mellét, így okozva neki „lidérces” álmokat. Ez a „lidércnyomás”.
A tündérszerűen szép, de gonosz, ártó szándékú, másutt leginkább szépasszonynak nevezett női démonokat a Zoborvidéken „kisasszonyok”-nak, „lólábú menyecskék”-nek nevezik. Alakjuk összemosódik a boszorkányéval és a nyugodni nem tudó kísértetével. Egyesek szerint olyan megesett, bűnös lányokból lesznek, akiket haláluk után nem fogad be a másvilág. Ők is Luca és karácsony között a legveszélyesebbek. A sötétben kint járó férfiakat elcsábítják, táncolni, szeretkezni kényszerítik őket. Ha lólábuk lelepleződik, kivoltukra fény derül, az áldozat megmenekülhet. A karácsonyi közös almaevés ellenük is védelmet nyújt.
Sok történet szól a hazajáró halottak-ról. Ezekben is az év legsötétebb időszaka, az advent kap kiemelkedő szerepet. Luca napján éjfélkor, mintegy a karácsony szentesti éjféli mise ellentettjeként, a halottak tartanak misét a templomban. Ezen élő ember nem vehet részt, ha mégis odatéved, meg kell halnia. A hit szerint a holtak lelkei egyébként állatalakban járnak, de ilyenkor visszanyerik egykori emberi formájukat.
Zoborvidéken is ismerik a falban lakó, a házat és a háziakat védelmező, néha kígyó alakjában mutatkozó őrzőszellem képzetét.
A természetfeletti erővel rendelkező emberek közül Nyitra vidékén találkozhatunk a táltos alakjával, de csak meglehetősen töredékes mondákban. Úgy mondják, foggal vagy hajjal született gyerekből lesz. Főleg jóserejét ismerik.
A hiedelemvilág legtöbbször emlegetett, ma is valóságosnak tartott figurája, a mondák abszolút főszereplője Zoboralján is a boszorkány. Bédet különösen „boszorkányos” falunak tartják. Az ottani ördöngösök a közeli hegyen tűz körül táncoltak, lyukas szakajtókat égettek, hogy eleredjen az eső. Mulathattak a keresztúton, vagy a keresztfa alatt. Gyülekező helyük volt a pogrányi berkenyefa alja is.
A boszorkányok április 24-én, Szent György napján különösen veszélyesek. Ilyenkor szedik össze a harmatot a rétről, hogy elvegyék az ottani füvet evő tehenek tej-hasznát. Ezért az első kihajtást a karácsonykor hordott vesszővel végzik, az istálló küszöbére pedig tojást tesznek a jószág lába alá, hogy távol tartsák a gonosz, rontó erőket.
A boszorkányok elleni védekezésnek számos más módját is ismerik. Tömjénnel megfüstölik az istállót, szentelt vízzel hintik meg a házat. Az ajtókra, ablakokra és a családtagok homlokára fokhagymával és mézzel keresztet rajzolnak. Kolonban a nyári napforduló idején, Szent Iván napján (VI.24.) a rituálisan megrakott tűzre azért szórnak illatos füveket, hogy elűzzék a boszorkányokat.
Zoboralján egykor fontos szerepet játszott a kendermunka. Dolgoztak kivitelre is, ezért a jó adottságok ellenére sem termett soha elegendő mennyiség. A szegényebb asszonyok délre, a Mátyusföldre jártak „résziből” tilolni a megmunkált nyersanyag ötödéért vagy tizedéért.
Zoboralja falusi népének gazdasági életét, megélhetését a földrajzi környezeten kívül meghatározták a termőföld mindenkori tulajdonviszonyai is. A 19. században és a 20. század első felében a földesúri nagybirtok hangsúlyos jelenléte volt jellemző. Legnagyobb területtel az esztergomi érsek, a nyitrai püspök és a Forgách család rendelkezett. Utóbbiak birtokközpontja Gímes volt.
Más tájakhoz viszonyítva alacsony volt a kisnemesek száma.
A falusi parasztok között „nagygazdának” tekinthető nem akadt, csak közép- és kisbirtokosok. Akinek hat-tíz holdja volt, helyi viszonylatban már jómódúnak számított. Annál többen voltak a föld nélküli nincstelenek, akiknek az uradalmakban vagy más vidékeken vállalt idénymunkából kellett megélniük. A helybeli nagybirtokokon viszonylag kevesen találtak munkát, mert ott inkább az északról érkező, sokkal olcsóbb szlovák munkaerőt alkalmazták. A zoboralji summások (vagyis a meghatározott időre és előre kialkudott összegért, azaz „summáért” elszegődött idénymunkások) a 20. század elejétől elsősorban a Dunántúl nagy uradalmaiba szerződtek, de eljutottak Zemplénbe és az Alföldre is. A summásság évente áprilistól november közepéig nyolc hónap távollétet jelentett, amikorra learattak és betakarították a kukoricát és a répát. Gyakran egy-egy család valamennyi munkabíró tagja felkerekedett, hogy megkeressék a „télire valót”. Ez a lehetőség az I. világháborút követően, a trianoni határok bezárultával megszűnt. A gazdasági idénymunka célterülete Morvaország lett.
Az idegenbeli bérmunkának a summáskodás melletti másik formája az volt, amikor a szegény családok leányai „szolgálnyi”, „háztartási alkalmazottnak” szegődtek Nyitrára, Aranyosmarótra.
A szegények megélhetésében jelentős szerepet játszott a helyben és a közeli uradalmakban vállalt napszámos munka is.
Figyelemre méltó szakosodott, háziipar jellegű kézművességet Zoboralján csak a gerencsériek fazekassága képviselt. A község neve is erre a foglalkozásra utal. Az itt található agyaglelőhely kimerülése után behozatalra szorultak. Jellegzetes szállító, házaló eszközük a már említett szamaras kordé volt.
Zoboralja falvainak településszerkezete egységes képet mutat. Völgyekbe, folyóvizek mellé, azok két partjára épültek soros rendben.
A szalagtelkek az utcára merőlegesen helyezkednek el. Egy-egy telken több, akár négy-öt családnak is lehet lakóháza. Ez a vagyon elaprózódásának következménye. A keskeny telkeket csak a 20. század elején kezdték elkeríteni. Azelőtt jelkövek mutatták a határt.
A múltban fából építkeztek. A 19. századi, szálfákból összeácsolt falú „boronaházak” emléke az észak-nyugati falvakban sokáig fennmaradt a régi módszerekkel készült gazdasági épületekben. Ezt a technikát dél felől terjedve a sárból rakott „vert fal” és a vályog váltotta fel, később jelent meg a valódi, égetett tégla. Két községben követ is használtak építőanyagnak.
A háztető „ágasfás-szelemenes” szerkezetű volt. A szelemen a hosszanti gerenda, amely úgy tartja a tető vázát adó „szarufákat”, mint a gerinc a bordákat. Az „ágasfák” két ágban végződő oszlopok, amelyek a szelement tartják. Régen a tetőszerkezetet rozsszalmával fedték, amit „kicé”-nek hívtak. Talán innen ered a böjt végén a faluból kivitt és elpusztított szalmabábú, a kisze vagy kice-vice neve (=szalmacsutak). Amíg bőségesen állt rendelkezésre fa, zsindelyt is használtak tetőfedésre. (Zsindelynek a szarufákon pikkelyszerűen elhelyezett hosszúkás falemezt nevezzük.) A tetőszerkezet udvar felé eső részét megnyújtották, hogy védje a falat az esőtől. Ezt később oszlopokkal alátámasztották és gádoros bejárati részt, „hambit”-ot (ámbitus = tornác) alakítottak ki, amit aztán be is falazhattak, így újabb zárt helyiséghez jutottak, amit „kulcsház”-nak neveztek.
A régi házak háromosztatúak. Az első helyiség a sarkosan bebútorozott szoba az utca felőli részen, utána a konyha, végül hátul a kamra. Az idők folyamán a reprezentációs, ünnepi színhellyé vált „tisztaszobától” a kamra vette át a tulajdonképpeni lakó helyiség szerepét. A gazdasági épületek az előbbiek mögött, a ház hátsó részén helyezkednek el.
A hagyományos „tisztaszoba” berendezése a lehető legdíszesebb volt, házilag faragott bútorokkal, később asztalos termékekkel. A sarokasztalra hímzett abroszt terítettek, a falakon festett díszedények lógtak. Az ágyat piros hímükkel kifelé rakott párnákkal magasra vetették és csak különleges alkalmakkor (szüléskor, megbecsült vendég elszállásolására) használták.
A padló még a 20. század közepén is sok helyen döngölt föld volt.
A koporsó alakú, jellegzetesen észak-kisalföldi típusú búbos kemence, a „siskó” régen sárból készült. A 20. század harmincas éveire kikerült a szobából és külön kis helyiségből fűtötte a házat.
A Nyitra környéki magyarság hagyományos táplálkozása régies elemeket őriz és feltűnően egységes az egész vidéken. A meghatározó hatások délről, a Kisalföld felől érkeztek, a főzési technikák és a növények, a búza, a kukorica, a zöldségek egyaránt. Az étkezésben édes és savanyú levesek váltják egymást. A kalács-félék alakja a tölteléktől függően változik. Bizonyos ünnepi időszakokhoz külön étrend tartozik. A karácsony előtti adventben fél böjtöt tartottak: használtak ugyan zsírt a főzéshez, de húst nem fogyasztottak. Ilyenkor főleg kukoricás ételeket ettek. A farsang és húsvét közötti nagyböjt előtt az egyébkor használt „zsíros edényeket” kisúrolták és félretették. A böjtben vajjal vagy kendermagból ütött olajjal főztek és nem ettek semmilyen húsfélét. A fő táplálék ilyenkor a zöldség, a burgonya, a káposzta volt. Csemegének lekvárt, aszalt gyümölcsöt fogyasztottak. A nagyon vallásos, főleg idősebb emberek negyven napig főtt ételt egyáltalán nem, s a hét bizonyos napjain csak néhány szem búzát vettek magukhoz. A két világháború között vasárnapra már engedélyezték a húst. Később további engedményként fél böjtig (a böjti időszak első felében) kedd és csütörtök is „húsos nap” lett. A böjti hústilalom napjainkra hamvazó szerda és nagypéntek kivételével megszűnt.
Zoboralja és általában a zoborvidéki falvak népviseletét a szlovákiai magyar vidékekéi közül a legarchaikusabbnak tartják. A terület népi kultúrájának sajátosan egyéni arculata a hagyományos ruházkodásban is kifejezésre jut. Az itteni magyar községek viselete feltűnően egységes stílusú, amely stílus azonban számtalan helyi változatban valósul meg és azokon belül is differenciálódik társadalmi rétegek szerint. A Nyitrától észak-nyugatra fekvő falvak ruházkodási hagyománya láthatóan eltér a déliekétől.
Úgy tűnik, hogy ez a sok változatban élő, mégis egységesnek mondható, igen színes és díszes öltözködési hagyomány a 19. és a 20. század fordulójára alakult ki és a falusi lakosság sajátos öntudatát, önazonossági igényét juttatta kifejezésre, jelenítette meg a külvilág felé. A viselet a két világháború között tovább színesedett és egészen az 1950-es évekig használatban maradt.
A felvidéki magyarokat vizsgálva, rétegzettségüket és díszességüket tekintve a zoborvidéki női viseletek a legösszetettebbek és leggazdagabbak. A sok apró, de jól érzékelhető helyi eltérés mellett az egység felé mutat az a tény, hogy a ruházkodásra vonatkozó nyelvjárási kifejezések, nyelvi kategóriák a zoborvidéki magyarság körében egységesek. A legjellegzetesebb helyi viseleti sajátosságok egyike az ing formája. Ez az ing ún. hosszúing, ujja különösen hosszú, a könyök alatt ér véget, gyakran csuklóig ér. Szabása viszonylag szűk, kézelője nincs. Díszítése koronként és korosztályonként változó. Itt említendők a csak ezen a vidéken megtalálható sajátos főkötő formák.
Népi ruházkodás szempontjából a két legrégiesebb falu Kolon és Gímes. Az itt lakók viseletét a fent említett, két háború közötti színesedés alig érintett.
A természetfeletti hiedelemlények közül Zoborvidéken a legérdekesebb az egyebütt is ismert lidérc és tüzes ember alakját magába olvasztó, de ilyen formában más magyar területeken nem található, nyilvánvalóan szlovák hatást mutató „tyüzesember”, szláv eredetű nevén „szvetlanoc”. Elsősorban olyan embereknek kísértő lelke, akik életükben hamisan mérték ki a földet, áthelyezték a határköveket, vagyis hamis esküt tettek, ezért halálukban sem nyugodhatnak. Apró láng képében szaladgálnak a földeken. Ha valaki meglátja őket, háromszor a következőt kell mondania: „Tedd vissza, amit elvettél!”, vagyis a határjelet helyezze vissza a törvényes helyére. Akkor a láng ember alakúvá válik és megköszöni a jó szót, mert ezzel megmenekült a további vezekléstől. A szvetlanoc azonban nem csak ijesztget, veszélyes is lehet. Bizonyos időben és helyen az arra járókat „elvezeti”, eltéríti, zaklatja. Erre azt mondják, hogy az áldozat „rossz nyomba lépett”. Ez leggyakrabban az év leghosszabb, legsötétebb éjszakáin, az adventi időszakban, vagyis a karácsony előtti négy hétben, illetve a Luca (december 13.) és karácsony közötti „bolygó napokon”, vagy „rossz napokon” fordul elő az éjszaka egyedül járókkal, fonóból hazatérőkkel, főleg ha keresztútra tévednek. Aki a szvetlanoc hatalmába kerül, reggelig jár körbe-körbe és nem talál haza. Védekezésül valamilyen szent tárgyat, például rózsafüzért kell viselni. A karácsonykor hagyományosan a családtagok által közösen elfogyasztott alma is arra szolgál, hogy „ha rossz nyomba lépnének”, ráleljenek a hazavezető útra. Azzal is távol lehet tartani, ha az ember, miután észrevette a veszélyt, kenyérrel gyorsan kört rajzol maga köré, mivel a kenyér templomi szentelés nélkül is, eleve szentelménynek számít.
A szorosabb értelemben vett lidérc neve a Nyitra vidékén élő magyaroknál „zamak”. Mint más magyar csoportoknál, itt is elsősorban madár alakú, gazdájának pénzt hordó, segítő démonként ismerik, akitől-amitől csak úgy lehet megszabadulni, ha lehetetlen feladatot adnak neki. Megjelenhet ezen kívül úgy, mint fényjelenség, maga után hosszú csóvát húzó tüzes láncként, vagy éjjel megnyomhatja az alvó ember mellét, így okozva neki „lidérces” álmokat. Ez a „lidércnyomás”.
A tündérszerűen szép, de gonosz, ártó szándékú, másutt leginkább szépasszonynak nevezett női démonokat a Zoborvidéken „kisasszonyok”-nak, „lólábú menyecskék”-nek nevezik. Alakjuk összemosódik a boszorkányéval és a nyugodni nem tudó kísértetével. Egyesek szerint olyan megesett, bűnös lányokból lesznek, akiket haláluk után nem fogad be a másvilág. Ők is Luca és karácsony között a legveszélyesebbek. A sötétben kint járó férfiakat elcsábítják, táncolni, szeretkezni kényszerítik őket. Ha lólábuk lelepleződik, kivoltukra fény derül, az áldozat megmenekülhet. A karácsonyi közös almaevés ellenük is védelmet nyújt.
Sok történet szól a hazajáró halottak-ról. Ezekben is az év legsötétebb időszaka, az advent kap kiemelkedő szerepet. Luca napján éjfélkor, mintegy a karácsony szentesti éjféli mise ellentettjeként, a halottak tartanak misét a templomban. Ezen élő ember nem vehet részt, ha mégis odatéved, meg kell halnia. A hit szerint a holtak lelkei egyébként állatalakban járnak, de ilyenkor visszanyerik egykori emberi formájukat.
Zoborvidéken is ismerik a falban lakó, a házat és a háziakat védelmező, néha kígyó alakjában mutatkozó őrzőszellem képzetét.
A természetfeletti erővel rendelkező emberek közül Nyitra vidékén találkozhatunk a táltos alakjával, de csak meglehetősen töredékes mondákban. Úgy mondják, foggal vagy hajjal született gyerekből lesz. Főleg jóserejét ismerik.
A hiedelemvilág legtöbbször emlegetett, ma is valóságosnak tartott figurája, a mondák abszolút főszereplője Zoboralján is a boszorkány. Bédet különösen „boszorkányos” falunak tartják. Az ottani ördöngösök a közeli hegyen tűz körül táncoltak, lyukas szakajtókat égettek, hogy eleredjen az eső. Mulathattak a keresztúton, vagy a keresztfa alatt. Gyülekező helyük volt a pogrányi berkenyefa alja is.
A boszorkányok április 24-én, Szent György napján különösen veszélyesek. Ilyenkor szedik össze a harmatot a rétről, hogy elvegyék az ottani füvet evő tehenek tej-hasznát. Ezért az első kihajtást a karácsonykor hordott vesszővel végzik, az istálló küszöbére pedig tojást tesznek a jószág lába alá, hogy távol tartsák a gonosz, rontó erőket.
A boszorkányok elleni védekezésnek számos más módját is ismerik. Tömjénnel megfüstölik az istállót, szentelt vízzel hintik meg a házat. Az ajtókra, ablakokra és a családtagok homlokára fokhagymával és mézzel keresztet rajzolnak. Kolonban a nyári napforduló idején, Szent Iván napján (VI.24.) a rituálisan megrakott tűzre azért szórnak illatos füveket, hogy elűzzék a boszorkányokat.
5
P. Vas János: Zoboralja – III.
Zoboralja népzenéjének módszeres gyűjtése a 20. század elején kezdődött. Kodály Zoltán 1906-ban érkezett a vidékre. Az azóta folyamatosan zajló népdalkutatás gazdag anyagot tárt fel. Számtalan típusban minden stílus megtalálható itt a 16-18. századi virágénekektől a mára már egyeduralkodónak mondható, népies műzenével keveredő új stílusig. Legismertebbekké az „A csitári hegyek alatt” kezdetű, sokak által tévesen a nógrádi Csitárhoz kapcsolt Kodály-féle népdalfeldolgozás és a népszokásokhoz kapcsolódó különösen régies és sokszínű rítus-énekek váltak (lakodalom, kiszehordás, villőzés, szentiváni énekek).
Az elmúlt évszázad feljegyzések lehetővé teszik a hangszeres népzene divatjában ebben az időszakban bekövetkezett változások megfigyelését. A 19. században említik, hogy kövércsütörtökön a gyerekek dudással jártak a faluban élelmet „nyársazni”. Ezzel, mivel a dudát már ekkor sem tartották „muzsikának”, nem szegték meg a hangszeres zene böjti időszakra vonatkozó tilalmát. A bőrduda tehát ekkor már nem számított komoly hangszernek, mint korábban minden bizonnyal. Az 1800-as évek második feléből Kolonból történik említés arról, hogy „a fiatal hajadonok szép zengetű harmonika és a dongó doromb hangját kedvelték”, a „suhancok” pedig „furuglyáikon” szoktak volt „mélabúzni”.
Nagyjából ezekkel az adatokkal azonos időszakból értesülhetünk a vonós cigánybandák jelenlétéről is. Ezeket a környező szlovák falvakból fogadták fel bizonyos alkalmakra, így a hagyományos helybeli anyagot nem ismerték, csak mindenhol máshol is játszott, közismert magyar és szlovák dalokat, divatos nótákat, indulókat muzsikáltak. A szegényeknek erre nem volt pénzük, ők megmaradtak a „kézi” harmonikánál és a helybeli műkedvelő zenészeknél.
A 20. század első évtizedeiben tűntek fel a fúvós zenekarok. Zsérén ma is ezt a felállást nevezik „parasztbandának”, megkülönböztetve a cigányzenekartól.
A Zoborvidék táncéletéről az első adatot 1854-ből, Kolonból ismerjük. Eszerint a legénycéhbe (a felnőtt fiatalok társaságába) már beavatott „füzéres ifjak” farsang végén ünneplő ruhában, cigányzenével járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”.
A 20. század közepén a koloni táncok között említették a modern táncok (pl. keringő) mellett a régebbi időkből az emlékezetben élő, a férfiak által fejre tett üvegekkel járt verbunkost, amit akkor (1943) már ritkán adtak elő. A hagyományos táncok között szó esett a csárdásról, amit a lányok csoportos formában is táncoltak. A táncalkalmak szüneteiben a lányok körtáncot táncoltak.
Az utóbbi évtizedek gyűjtései viszonylag színes tánchagyományra derítettek fényt. A női táncok főleg a lányok által gyakorolt jeles napi szokásokhoz, a villőzéshez, kiszehordáshoz, pünkösdi királynéjáráshoz kapcsolódtak. Elnevezésük: körtánc, karikázó, köröző, asszonyok körtánca, zöldág tánc. A páros táncoknál jellemző volt a polgári társas táncok (pl. polka) uralma, mint ahogy az itteni verbunk is betanult műtánc („cserkész-verbunk”).
A zoborvidéki táncok mozgásanyaga meglehetősen szegényes.
A Zoboralja népköltészete gazdag és gazdagon is adatolt. Néhány műfajban, a mondák, balladák, szokásénekek tekintetében ez a gazdagság meglepőnek is mondható, tekintetbe véve a Nyitra-vidéki magyar népcsoport nyugati, nyugati palóc, vagy észak-kisalföldi helyzetét. Magyarázat rá ugyanakkor a lakosság történeti folytonossága, valamint az ittenieket a nyelvterület többi részének modernizáló hatásaitól elzáró nyelvi és kulturális sziget-helyzet.
A zoboralji mesékről csak szórványos ismereteink vannak. Mind a kutatás, mind pedig a fellelt anyag közzététele sok kívánni valót hagy maga után. Leginkább a falucsúfolókat („rátótiádákat”), ezt a formailag a monda felé hajló, átmeneti műfajt ismerjük a területről. Ezek a történetek nemzetközi toposzokat, vándortémákat ismételnek. A Zoboralján a két leggyakoribb célpontjuk Barslédec és a zsérei „tatárok”. A leggyakoribb a templom tornyába a zöldre vált réz kupolát lelegelni a nyakánál fogva felhúzott falu bikája és az erdőn keresztben átvinni akart létra „esete”.
Különösen és feltűnően gazdag a Nyitra-vidék történelmi mondahagyománya. Ezek a régi korokról szóló, valósnak hitt történetek itt is, mint másutt, híres történeti hősök (Szent István, Szent László, Mátyás király) alakja, illetve sorsdöntő időszakok, főkeg háborúskodások (tatárjárás, törökök, várak története) témái köré csoportosulnak.
Érdemes kiemelni néhány olyan mondát, amelyek a honfoglalással és a korai Árpád-korral foglalkoznak. Ilyen például a Zobor-hegy néveredet-mondája, amely szerint Zobor Szvatopluk morva fejedelem vezére volt, akit ezen a helyen végeztek ki. Él az egykori határőri állapot emléke is. Zoborvidéket a helybeliek a székelyek eredeti hazájának tartják, innen telepítették volna őket később Erdélybe. Gímes faluját a hagyomány szerint hét székely vitéz építette. Szent Istvánról Kolonban templomalapítási monda szól, emlegetik Imre herceg halálos vadászbalesetét is, amely a vidéken következett be.
A sok közismert Mátyás-történet mellett Zoboralján öreg fákat, forrásokat hoznak vele kapcsolatba („ott pihent meg”). Nyitra környékén már a 19. század közepéről van adatunk olyan mondáról, amely a szlovákok híres betyárjáról, Jánosíkról szólt, s ilyeneket a mai napig lehet gyűjteni. Bizonyos barlangokat két szent életű Zobor-hegyi remete, Szórád és Benedek vezeklő helyének tartanak („Szórád lyuka”). Ők valaha valóban ezen a vidéken éltek. Állítólag rablók végeztek velük. Barlangokat hoznak kapcsolatba a tatárok, törökök dúlásával is. Állítólag ezekben talált menedéket a lakosság („tatárlyukak”). Közterületeken álló kőkeresztekről is mesélik, hogy a legyőzött ellenség tömegsírba temetett katonáinak nyugvóhelyét jelölik. A zséreieket egyébként tatár, a bodokiakat török eredetűnek mondják, bár ez már inkább a falucsúfolók kategóriájába tartozik.
Több helyen emlegetnek olyan vízlelő helyeket, ahol az összegyűlő víz gyógyító erejűvé változik. Ezeket a mélyedéseket Jézus szamara lábnyomának tartják, gyakran imádkoznak is mellettük.
Az eredetmondák egy része formai szempontból összemosódik a legendamesékkel. Az elbeszélt események háttere a Szent Család, vagy Jézus és Szent Péter földi vándorlása.
Közismert Zsére eredetmondája: „Mikor isten a falukat teremtette, eljött erre a vidékre is és hegyről-hegyre lépett és közben a markából kipottyantotta a falut. A lábnyomai mindkét hegyen a sziklában maradtak, ezeket Isten nyomainak nevezik.” (Ezek is olyan szent vízlelő helyek, mint a fentebb említettek.)
Helyi monda szól a tájon egykor működött kolostorokban lakó „veres”, illetve „fehér barátok”-ról, akik fiatal nőket raboltak el a környékbeli falvakból, kínozták őket, aztán végeztek velük. Soha többé nem kerületek elő. Valamelyik király azután kiirtotta a bűnös szerzeteseket. (Ez a mondakör valószínűleg a templomos lovagrend elleni hajsza emléke.)
Meglepően gazdag és sokszínű a Zoborvidék balladakincse, jóllehet a felvidéki és nyugati magyar tájak általában nem híresek erről a műfajról. A Nyitra környéki falvakban számos régi stílusú típus található szép, teljes szövegváltozatokban, közöttük olyanok is, amelyek egyébként csak a magyar nyelvterület keleti részére jellemzőek. Ilyen például a „Csudahalott” vagy a „Kőműves Kelemen” („A falba épített feleség”), de mások is. Ezt a – földrajzi és történeti viszonyokat tekintetbe véve – különös jelenséget sok kutató azzal magyarázza, hogy a helybeliek a 20. század elején Erdélyből, nevezetesen a Székelyföldről, Kibédről, Makfalváról érkezett „répaásó” idénymunkásokkal kerültek kapcsolatba és tőlük tanulták a balladákat. Eszerint a Nyitra vidéki balladakincs másodlagosan tekintendő. Bárhogy legyen is, ez semmit nem von le az itteni balladák művészi és folklorisztikai értékéből, hiszen nem egyszeri, véletlenszerű előfordulásokkal, hanem élő szájhagyománnyal van dolgunk.
A balladák egy része a rendkívül életerős zobralji szokásanyag keretei között élt tovább. A balladaszerű régi énekek közé szokás sorolni például a „Virágok vetélkedése” típust, amely a szentiváni énekben tűnik fel. Vicsápapátiban a karácsonyi mise előtt néhány jó énekes el szokta énekelni a „szállást kereső Máriá”-ról és a gazdag kovács vak leányáról szóló történetet. Az emlékezetből már félig-meddig kikopott, „széténekelt” balladák részletei „lagzis dallá” váltak.
Ezzel elérkeztünk a zoboralji lírai népköltészeti alkotások egy sajátos csoportjához, a „lagzis dalok”-hoz. Ez a lakodalom szertartássorához kapcsolódó, szabályozott szerkezetű, időhöz, helyhez és cselekményhez szorosan kötődő énekanyag. A lagzis dalok alapvető funkciója a házassággal kapcsolatos rítusrend egyes mozzanatainak „felkonferálása”, összekötése és levezénylése. A szertartásmesteri szerep, a szokássor fázisainak levezetése, amely más területeken a vőfély által szavalva előadott, dallam nélküli versekben valósul meg, Nyitra vidékén az asszonynép, a nők dolga volt még az 1940-es években is. A lagzis dalok zeneileg változatos képet mutatnak a régi stílusú népzenétől és a régies egyházi énekektől kezdve a nótákon át a városi slágerekig. A szertartásszervező funkciót szövegük hordozza, amely általában régies, gyakran középkori jellegzetességeket őriz. Jellemző még a lagzis dalokra a „réja”, egyfajta dallamvégi rikoltás, kiáltás.
A lagzis dalok speciális funkciójú csoportján kívül természetesen még sokféle tematikus csoport különíthető el a Zoborvidék lírai népdalainak körében. Kiemelkedően gazdag és művészileg különösen értékes a jeles napok szokásaihoz fűződő rítusköltészet, a farsang, a kiszehordás, villőzés, szentiváni tűzgyújtás énekei. A népköltészet ezen rétege abban az archaikus, színpompás teljességben, ahogyan a 20. század elejének gyűjtői még találkoztak vele, már az itteni gyűjtés idején sem fordult elő sehol másutt a magyar nyelvterületen.
Zoboralja népzenéjének módszeres gyűjtése a 20. század elején kezdődött. Kodály Zoltán 1906-ban érkezett a vidékre. Az azóta folyamatosan zajló népdalkutatás gazdag anyagot tárt fel. Számtalan típusban minden stílus megtalálható itt a 16-18. századi virágénekektől a mára már egyeduralkodónak mondható, népies műzenével keveredő új stílusig. Legismertebbekké az „A csitári hegyek alatt” kezdetű, sokak által tévesen a nógrádi Csitárhoz kapcsolt Kodály-féle népdalfeldolgozás és a népszokásokhoz kapcsolódó különösen régies és sokszínű rítus-énekek váltak (lakodalom, kiszehordás, villőzés, szentiváni énekek).
Az elmúlt évszázad feljegyzések lehetővé teszik a hangszeres népzene divatjában ebben az időszakban bekövetkezett változások megfigyelését. A 19. században említik, hogy kövércsütörtökön a gyerekek dudással jártak a faluban élelmet „nyársazni”. Ezzel, mivel a dudát már ekkor sem tartották „muzsikának”, nem szegték meg a hangszeres zene böjti időszakra vonatkozó tilalmát. A bőrduda tehát ekkor már nem számított komoly hangszernek, mint korábban minden bizonnyal. Az 1800-as évek második feléből Kolonból történik említés arról, hogy „a fiatal hajadonok szép zengetű harmonika és a dongó doromb hangját kedvelték”, a „suhancok” pedig „furuglyáikon” szoktak volt „mélabúzni”.
Nagyjából ezekkel az adatokkal azonos időszakból értesülhetünk a vonós cigánybandák jelenlétéről is. Ezeket a környező szlovák falvakból fogadták fel bizonyos alkalmakra, így a hagyományos helybeli anyagot nem ismerték, csak mindenhol máshol is játszott, közismert magyar és szlovák dalokat, divatos nótákat, indulókat muzsikáltak. A szegényeknek erre nem volt pénzük, ők megmaradtak a „kézi” harmonikánál és a helybeli műkedvelő zenészeknél.
A 20. század első évtizedeiben tűntek fel a fúvós zenekarok. Zsérén ma is ezt a felállást nevezik „parasztbandának”, megkülönböztetve a cigányzenekartól.
A Zoborvidék táncéletéről az első adatot 1854-ből, Kolonból ismerjük. Eszerint a legénycéhbe (a felnőtt fiatalok társaságába) már beavatott „füzéres ifjak” farsang végén ünneplő ruhában, cigányzenével járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”.
A 20. század közepén a koloni táncok között említették a modern táncok (pl. keringő) mellett a régebbi időkből az emlékezetben élő, a férfiak által fejre tett üvegekkel járt verbunkost, amit akkor (1943) már ritkán adtak elő. A hagyományos táncok között szó esett a csárdásról, amit a lányok csoportos formában is táncoltak. A táncalkalmak szüneteiben a lányok körtáncot táncoltak.
Az utóbbi évtizedek gyűjtései viszonylag színes tánchagyományra derítettek fényt. A női táncok főleg a lányok által gyakorolt jeles napi szokásokhoz, a villőzéshez, kiszehordáshoz, pünkösdi királynéjáráshoz kapcsolódtak. Elnevezésük: körtánc, karikázó, köröző, asszonyok körtánca, zöldág tánc. A páros táncoknál jellemző volt a polgári társas táncok (pl. polka) uralma, mint ahogy az itteni verbunk is betanult műtánc („cserkész-verbunk”).
A zoborvidéki táncok mozgásanyaga meglehetősen szegényes.
A Zoboralja népköltészete gazdag és gazdagon is adatolt. Néhány műfajban, a mondák, balladák, szokásénekek tekintetében ez a gazdagság meglepőnek is mondható, tekintetbe véve a Nyitra-vidéki magyar népcsoport nyugati, nyugati palóc, vagy észak-kisalföldi helyzetét. Magyarázat rá ugyanakkor a lakosság történeti folytonossága, valamint az ittenieket a nyelvterület többi részének modernizáló hatásaitól elzáró nyelvi és kulturális sziget-helyzet.
A zoboralji mesékről csak szórványos ismereteink vannak. Mind a kutatás, mind pedig a fellelt anyag közzététele sok kívánni valót hagy maga után. Leginkább a falucsúfolókat („rátótiádákat”), ezt a formailag a monda felé hajló, átmeneti műfajt ismerjük a területről. Ezek a történetek nemzetközi toposzokat, vándortémákat ismételnek. A Zoboralján a két leggyakoribb célpontjuk Barslédec és a zsérei „tatárok”. A leggyakoribb a templom tornyába a zöldre vált réz kupolát lelegelni a nyakánál fogva felhúzott falu bikája és az erdőn keresztben átvinni akart létra „esete”.
Különösen és feltűnően gazdag a Nyitra-vidék történelmi mondahagyománya. Ezek a régi korokról szóló, valósnak hitt történetek itt is, mint másutt, híres történeti hősök (Szent István, Szent László, Mátyás király) alakja, illetve sorsdöntő időszakok, főkeg háborúskodások (tatárjárás, törökök, várak története) témái köré csoportosulnak.
Érdemes kiemelni néhány olyan mondát, amelyek a honfoglalással és a korai Árpád-korral foglalkoznak. Ilyen például a Zobor-hegy néveredet-mondája, amely szerint Zobor Szvatopluk morva fejedelem vezére volt, akit ezen a helyen végeztek ki. Él az egykori határőri állapot emléke is. Zoborvidéket a helybeliek a székelyek eredeti hazájának tartják, innen telepítették volna őket később Erdélybe. Gímes faluját a hagyomány szerint hét székely vitéz építette. Szent Istvánról Kolonban templomalapítási monda szól, emlegetik Imre herceg halálos vadászbalesetét is, amely a vidéken következett be.
A sok közismert Mátyás-történet mellett Zoboralján öreg fákat, forrásokat hoznak vele kapcsolatba („ott pihent meg”). Nyitra környékén már a 19. század közepéről van adatunk olyan mondáról, amely a szlovákok híres betyárjáról, Jánosíkról szólt, s ilyeneket a mai napig lehet gyűjteni. Bizonyos barlangokat két szent életű Zobor-hegyi remete, Szórád és Benedek vezeklő helyének tartanak („Szórád lyuka”). Ők valaha valóban ezen a vidéken éltek. Állítólag rablók végeztek velük. Barlangokat hoznak kapcsolatba a tatárok, törökök dúlásával is. Állítólag ezekben talált menedéket a lakosság („tatárlyukak”). Közterületeken álló kőkeresztekről is mesélik, hogy a legyőzött ellenség tömegsírba temetett katonáinak nyugvóhelyét jelölik. A zséreieket egyébként tatár, a bodokiakat török eredetűnek mondják, bár ez már inkább a falucsúfolók kategóriájába tartozik.
Több helyen emlegetnek olyan vízlelő helyeket, ahol az összegyűlő víz gyógyító erejűvé változik. Ezeket a mélyedéseket Jézus szamara lábnyomának tartják, gyakran imádkoznak is mellettük.
Az eredetmondák egy része formai szempontból összemosódik a legendamesékkel. Az elbeszélt események háttere a Szent Család, vagy Jézus és Szent Péter földi vándorlása.
Közismert Zsére eredetmondája: „Mikor isten a falukat teremtette, eljött erre a vidékre is és hegyről-hegyre lépett és közben a markából kipottyantotta a falut. A lábnyomai mindkét hegyen a sziklában maradtak, ezeket Isten nyomainak nevezik.” (Ezek is olyan szent vízlelő helyek, mint a fentebb említettek.)
Helyi monda szól a tájon egykor működött kolostorokban lakó „veres”, illetve „fehér barátok”-ról, akik fiatal nőket raboltak el a környékbeli falvakból, kínozták őket, aztán végeztek velük. Soha többé nem kerületek elő. Valamelyik király azután kiirtotta a bűnös szerzeteseket. (Ez a mondakör valószínűleg a templomos lovagrend elleni hajsza emléke.)
Meglepően gazdag és sokszínű a Zoborvidék balladakincse, jóllehet a felvidéki és nyugati magyar tájak általában nem híresek erről a műfajról. A Nyitra környéki falvakban számos régi stílusú típus található szép, teljes szövegváltozatokban, közöttük olyanok is, amelyek egyébként csak a magyar nyelvterület keleti részére jellemzőek. Ilyen például a „Csudahalott” vagy a „Kőműves Kelemen” („A falba épített feleség”), de mások is. Ezt a – földrajzi és történeti viszonyokat tekintetbe véve – különös jelenséget sok kutató azzal magyarázza, hogy a helybeliek a 20. század elején Erdélyből, nevezetesen a Székelyföldről, Kibédről, Makfalváról érkezett „répaásó” idénymunkásokkal kerültek kapcsolatba és tőlük tanulták a balladákat. Eszerint a Nyitra vidéki balladakincs másodlagosan tekintendő. Bárhogy legyen is, ez semmit nem von le az itteni balladák művészi és folklorisztikai értékéből, hiszen nem egyszeri, véletlenszerű előfordulásokkal, hanem élő szájhagyománnyal van dolgunk.
A balladák egy része a rendkívül életerős zobralji szokásanyag keretei között élt tovább. A balladaszerű régi énekek közé szokás sorolni például a „Virágok vetélkedése” típust, amely a szentiváni énekben tűnik fel. Vicsápapátiban a karácsonyi mise előtt néhány jó énekes el szokta énekelni a „szállást kereső Máriá”-ról és a gazdag kovács vak leányáról szóló történetet. Az emlékezetből már félig-meddig kikopott, „széténekelt” balladák részletei „lagzis dallá” váltak.
Ezzel elérkeztünk a zoboralji lírai népköltészeti alkotások egy sajátos csoportjához, a „lagzis dalok”-hoz. Ez a lakodalom szertartássorához kapcsolódó, szabályozott szerkezetű, időhöz, helyhez és cselekményhez szorosan kötődő énekanyag. A lagzis dalok alapvető funkciója a házassággal kapcsolatos rítusrend egyes mozzanatainak „felkonferálása”, összekötése és levezénylése. A szertartásmesteri szerep, a szokássor fázisainak levezetése, amely más területeken a vőfély által szavalva előadott, dallam nélküli versekben valósul meg, Nyitra vidékén az asszonynép, a nők dolga volt még az 1940-es években is. A lagzis dalok zeneileg változatos képet mutatnak a régi stílusú népzenétől és a régies egyházi énekektől kezdve a nótákon át a városi slágerekig. A szertartásszervező funkciót szövegük hordozza, amely általában régies, gyakran középkori jellegzetességeket őriz. Jellemző még a lagzis dalokra a „réja”, egyfajta dallamvégi rikoltás, kiáltás.
A lagzis dalok speciális funkciójú csoportján kívül természetesen még sokféle tematikus csoport különíthető el a Zoborvidék lírai népdalainak körében. Kiemelkedően gazdag és művészileg különösen értékes a jeles napok szokásaihoz fűződő rítusköltészet, a farsang, a kiszehordás, villőzés, szentiváni tűzgyújtás énekei. A népköltészet ezen rétege abban az archaikus, színpompás teljességben, ahogyan a 20. század elejének gyűjtői még találkoztak vele, már az itteni gyűjtés idején sem fordult elő sehol másutt a magyar nyelvterületen.
6
P. Vas János: Zoboralja – IV.
A Nyitra vidéki magyarság folklórjának, sőt talán egész népi műveltségének leggazdagabb, legalaposabban feltárt és közreadott része a jeles napok szokásainak anyaga.
A karácsony előtti negyedik vasárnapon kezdődik az ádvent, a Jézus eljövetelére való felkészülés fél böjti időszaka. A nők ilyenkor a viselet-színek sötétebb árnyalatait hordták. Nem tartottak táncos mulatságokat, lakodalmakat.
András napja (november 30.) körül kezdődtek a téli közös munkák. Zoboralján ezek közül a „fosztó”, vagyis a tollfosztás a legfontosabb. A ludat évente kétszer kopasztották, „melleztették”. A megtisztított toll részben a lányok kelengyéjének a részét képezte (főleg az ágyneműbe töltötték), de régebben a „tollas zsidók” edényért cserébe felvásárolták. A nők fosztó-bandái kaláka rendszerben, kölcsönösségi alapon működtek és korosztályok szerinti vagy szomszédsági alapon szerveződtek. A „fosztós napokon” esténként sorra vették a bandatagok házait. A legényeket nem engedték be, csak az ablakon keresztül beszélgettek velük. A szegényebb gyerekek pénzért jártak tollat fosztani a nagygazdákhoz; ezt „csiribiri” bandának nevezték. András a jegyesek patrónusa. A fiatalok egész nap böjtöltek, hogy este megjósolhassák jövendőbeli párjukat gombócfőzéssel és egyéb, másutt is ismert praktikákkal.
Ádvent elején volt a disznóölés-ek. Az egész napos munka után tort tartottak, amire csak a szűk rokonság volt hivatalos, akik a munkában is részt vettek. A vacsora alatt néma „bobákok”, „maskurák” jelentek meg, akik papírra felírt tréfás jó kívánságaik fejében adományt vártak a „disznóságokból”.
Miklós (december 6.) előestéjén jelmezes „kismikulák” járták a falut felnőtt kísérettel. A házaknál a náluk is kisebbeknek ajándékot osztottak, ezért pénzt kaptak. Öltözetük fehér ruha és „lárva” (álarc) volt, illetve korona csillaggal. A felnőtt legények, férfiak is ilyenkor jártak „mikulázni”, de a hét más napjain is, egészen Lucáig megjelenhettek a fonóban, fosztóban és a lányos házaknál, ahol igen pajzán módon „meggyóntatták” a lányokat. Volt, ahol viszont nekik is némának kellett maradniuk, csak felfordulást csináltak, fogdosták a nőket. Ha nem engedték be őket, eltorlaszolták az ajtót, elvitték a kiskaput.
Az ádventi időszak legjelesebb napja Luca (december 13.). Ez az időpont a Zoboralján is, mint másutt, tilalmas bizonyos asszonyi munkákra (fonás, szövés, varrás, általában minden kendermunka), illetve ajánlatos bizonyos cselekvések végzésére: tanácsos volt például a tyúkok termékenysége végett tollat fosztani, illetve mosni, takarítani, rendet rakni. Egykor az év legsötétebb napja révén (a régi középkori naptár szerint erre a napra esett a téli napforduló) ilyenkor különösen veszélyesek voltak a „gonoszok”, boszorkányok. Ellenük fokhagymával kenték be a családtagok homlokát, az ajtókat.
Luca előestéjén gyermek „kislucák” járták a falut nőnek öltözve. Szomszédokhoz, rokonokhoz bekéredzkedve tollseprűvel lesöpörték a „siskó”-t (kemence). A maguknál is kisebbeket aszalt gyümölccsel ajándékozták meg, ha jók voltak, szénnel, ha rosszak. Nyitra vidékén a felnőttek közül elsősorban a lányok és asszonyok jártak „lucázni”, ritkábban a férfiak is. Utóbbiak ilyenkor nőnek, vagy ifjú párnak öltöztek. Bármelyik nemhez tartoztak is, mindig két luca járt együtt. Arcukra csipkét, harisnyát, vagy papír „lárvá”-t (álarcot) tettek, fehér ruhát, lepedőt viseltek. Tollseprű, meszelő volt náluk. Tulajdonképpen a rendet, tisztaságot ellenőrizték játékos formában. A háziakat söprögették, néha igen durván. Olykor meg is táncoltatták a házbelieket. Szívesen látták őket, mert szerencsét hoztak a családra. A lucák nem beszélhettek, bárhogyan próbálták is őket szóra bírni, hogy felderítsék kilétüket. Látogatásukat a lányok felnőttségük elismeréseként fogták fel, örültek nekik. Ennek ellenére nem kaptak ajándékot a fáradtságukért.
Zoboralján is ismerik a lucaszék hiedelmét. Ezt karácsonyig apránként elkészítve, az éjféli misén fel lehetett róla ismerni a boszorkányokat, akik azután igyekeztek bosszút állni, ezért a szék használójának az eresz alá kellett menekülnie előlük, vagy mákot szórni maga mögé, hogy ne tudják megfogni. Ezzel kapcsolatban két valóságosan megtörtént esetet is emlegetnek. Egy koloni illető megbolondult a kilesett boszorkányok zaklatásai miatt, egy gerencsérit pedig agyonrúgtak a saját lovai.
A Lucától karácsonyig terjedő időszakot a Zoborvidéken „bolygó napok”-ként tartják számon. Ilyenkor legveszélyesebbek a „tüzes ember”-ek, „szvetlanoc”-ok.
Ádám-Éva napján (december 24.) a katolikus zoboraljiak szigorú böjtöt tartanak. A gyerekeknek azt ígérik, hogy ha betartják a böjtöt, vacsorakor megláthatják a falun végigszaladó arany bárányt vagy arany nyulat. Az esti harangszó után szertartásos vacsora következett. Az asztal megterítését, a fogyasztott ételeket, az étkezés módját, a végrehajtandó mágikus cselekményeket mind-mind szigorú hagyományok írták elő. Ezek jelképesen utalhattak az újszövetségi történetre, elősegítették a következő év termékenységét, az emberek, állatok egészségét, a bőséget és a szerencsét.
A karácsonyi asztalra Béden kereszt alakban elrendezett gabonamagvak kerültek, erre terítette rá a házaspár az abroszt a következő párbeszéd kíséretében:
„Mit húzol?”
„Üszögöt, konkót, mindeféle gajzot a búzából.”
A háziasszony tömjénnel körbefüstölte a házat, az ablakokba egy-egy marék búzát dobott. Meg kellett tőle kérdezni:
„Mit vet, ke’ (kend)?”
„Ezüstöt, aranyat, mindeféle jó szerencsét.”
Volt, ahol még a családi étkezés előtt a gazda az almából, ostyából, mákos gubából vitt az állatoknak, hogy részesedjenek a szentelményekből. A házba való visszatérésekor az asszony megkérdezte tőle:
„Mit hozó’?”
„Szénát, szómát, jószerencsét.”
A férfit felesége mézes pálinkával kínálta, aki ezután köszöntőt mondott, azután a kintről behozott szénát, szerszámot az asztal alá helyezte. Az asztalra szentelt vizet tettek, amivel az ételeket sorban meghintették. Szenteste húst nem ettek, de igyekeztek minél többféle ételt fogyasztani. Ezeket a gazda osztotta szét a család tagjai között. A gazdasszony ezen az egy estén nemcsak hogy leült az asztalhoz, de a vacsora egész ideje alatt ülve is kellett maradnia. A lánya vagy a menye szolgált fel. Az egyes étkeknek mágikus jelentése volt. A gerezdekre vágott és szétosztott alma nemcsak a szvetlanoc bűbája ellen védett, hanem a majdani aratáskor csökkentette a szomjúságot. A fokhagyma gonosztávoltartó, a bors egészséget ad, a méztől édes lesz az élet. Az apró szemű terményből készült ételek bőséget voltak hivatva biztosítani. Az első kanál ételt külön tányérba tették félre az angyalok vagy a madarak számára. Az abban az évben elhunyt családtagoknak megterítettek. Az étkezés utáni maradékot, a „karácsonyi morzsá”-t kirakták a kertbe a madaraknak, vagy megfüstölték vele a kislibákat szemmel verés ellen, esetleg elásták a gyümölcsfák tövébe a jó termés érdekében.
Mint egykori évkezdő időpont, szenteste volt a következő időszakra, az eljövendő esztendőre vonatkozó jóslások egyik fő időpontja is. Aki felé az asztalon égő gyertya kanóca hajlott, arról úgy gondolták, hamarosan meghal. A vacsorán kapott almát a lányok elvitték az éjféli misére, útközben eszegették, s aki férfival ekkor találkoztak, olyan keresztnevű férjre számítottak. Semmit, még szemetet sem szabadott kivinni a házból, mert kivitték volna a szerencsét. Ha ezen az éjjelen holdvilág volt, az rossz termést jósolt. Ha valaki vacsora alatt belesett a kulcslyukon, tudta, hogy akit elsőnek pillant meg, az meghal a jövő évben. Mosott ruhát nem szabadott a kötélen hagyni, mert állathullást okozott volna, felidézve a kiterített dögbőröket.
Vicsápapátiban a mai napig szokás, hogy az éjféli mise előtt, bevezetésként néhány jó énekes előadja a gazdag kovácsnak a szent családot befogadó vak lányáról szóló „Szálláskereső Mária” típus című balladát. Az éjféli mise után a legények lövöldöztek. Hazaérve a gazdasszony megzörgette a tyúkólat, hogy sok tojás legyen. A házba belépve köszöntőt mondtak, majd „megtörték a böjtöt”: általában ludat ettek. A karácsonyfát éjszaka díszítették, hogy a gyermekek számára meglepetés legyen. A kicsik nem kaptak külön csemegét, azt ehették meg, ami magától lehullott a fáról (aszalt gyümölcs, mézeskalács, dió), mert azt „az angyalok küldték”.
Nagykarácsony napjához számos tilalom fűződött. Női személy látogatása szerencsétlenséget hoz, ezért köszönteni csak kisfiúk, legények, férfiak jártak. A kisfiúk már korán reggel kezdték. Versükért ajándékot kaptak. A felnőttek később indultak, őket meg is vendégelték a köszöntöttek. Ezt „parázsolásnak” vagy „szerencsézésnek” hívták. A kántálás ezen szokásával először az idősebbek hagytak fel, később a gyerekek is. Csak legszegényebbek folytatták az ételadományok miatt. Ma már csak a cigányok járnak köszönteni.
A pásztorok vesszőt hordtak azokhoz a házakhoz, ahonnan év közben jószágot őriztek. Ez félig-meddig hivatalos jövedelem kiegészítést jelentett számukra. Köszöntőjük után a gazdasszony a kötegből húzott vesszővel megütögette a pásztor lábszárát, aki erre ugrált, mint az állatok. A vesszőt háromkirályokig (január 6.) a házban őrizték, azután az istállóban a gerenda alá tűzték. Ezt használták az első kihajtáskor. A szokást az egész falu számára jelezte az ostorpattogás és a tülökszó. Alsóbodokon a „vesszőhordás” ádventben történt és 24-én estére fejeződött be. A kapott almát, krumplit, zsírt, babot, kalácsot, cipót a pásztorok elosztották maguk között.
A Nyitra vidéki magyarság folklórjának, sőt talán egész népi műveltségének leggazdagabb, legalaposabban feltárt és közreadott része a jeles napok szokásainak anyaga.
A karácsony előtti negyedik vasárnapon kezdődik az ádvent, a Jézus eljövetelére való felkészülés fél böjti időszaka. A nők ilyenkor a viselet-színek sötétebb árnyalatait hordták. Nem tartottak táncos mulatságokat, lakodalmakat.
András napja (november 30.) körül kezdődtek a téli közös munkák. Zoboralján ezek közül a „fosztó”, vagyis a tollfosztás a legfontosabb. A ludat évente kétszer kopasztották, „melleztették”. A megtisztított toll részben a lányok kelengyéjének a részét képezte (főleg az ágyneműbe töltötték), de régebben a „tollas zsidók” edényért cserébe felvásárolták. A nők fosztó-bandái kaláka rendszerben, kölcsönösségi alapon működtek és korosztályok szerinti vagy szomszédsági alapon szerveződtek. A „fosztós napokon” esténként sorra vették a bandatagok házait. A legényeket nem engedték be, csak az ablakon keresztül beszélgettek velük. A szegényebb gyerekek pénzért jártak tollat fosztani a nagygazdákhoz; ezt „csiribiri” bandának nevezték. András a jegyesek patrónusa. A fiatalok egész nap böjtöltek, hogy este megjósolhassák jövendőbeli párjukat gombócfőzéssel és egyéb, másutt is ismert praktikákkal.
Ádvent elején volt a disznóölés-ek. Az egész napos munka után tort tartottak, amire csak a szűk rokonság volt hivatalos, akik a munkában is részt vettek. A vacsora alatt néma „bobákok”, „maskurák” jelentek meg, akik papírra felírt tréfás jó kívánságaik fejében adományt vártak a „disznóságokból”.
Miklós (december 6.) előestéjén jelmezes „kismikulák” járták a falut felnőtt kísérettel. A házaknál a náluk is kisebbeknek ajándékot osztottak, ezért pénzt kaptak. Öltözetük fehér ruha és „lárva” (álarc) volt, illetve korona csillaggal. A felnőtt legények, férfiak is ilyenkor jártak „mikulázni”, de a hét más napjain is, egészen Lucáig megjelenhettek a fonóban, fosztóban és a lányos házaknál, ahol igen pajzán módon „meggyóntatták” a lányokat. Volt, ahol viszont nekik is némának kellett maradniuk, csak felfordulást csináltak, fogdosták a nőket. Ha nem engedték be őket, eltorlaszolták az ajtót, elvitték a kiskaput.
Az ádventi időszak legjelesebb napja Luca (december 13.). Ez az időpont a Zoboralján is, mint másutt, tilalmas bizonyos asszonyi munkákra (fonás, szövés, varrás, általában minden kendermunka), illetve ajánlatos bizonyos cselekvések végzésére: tanácsos volt például a tyúkok termékenysége végett tollat fosztani, illetve mosni, takarítani, rendet rakni. Egykor az év legsötétebb napja révén (a régi középkori naptár szerint erre a napra esett a téli napforduló) ilyenkor különösen veszélyesek voltak a „gonoszok”, boszorkányok. Ellenük fokhagymával kenték be a családtagok homlokát, az ajtókat.
Luca előestéjén gyermek „kislucák” járták a falut nőnek öltözve. Szomszédokhoz, rokonokhoz bekéredzkedve tollseprűvel lesöpörték a „siskó”-t (kemence). A maguknál is kisebbeket aszalt gyümölccsel ajándékozták meg, ha jók voltak, szénnel, ha rosszak. Nyitra vidékén a felnőttek közül elsősorban a lányok és asszonyok jártak „lucázni”, ritkábban a férfiak is. Utóbbiak ilyenkor nőnek, vagy ifjú párnak öltöztek. Bármelyik nemhez tartoztak is, mindig két luca járt együtt. Arcukra csipkét, harisnyát, vagy papír „lárvá”-t (álarcot) tettek, fehér ruhát, lepedőt viseltek. Tollseprű, meszelő volt náluk. Tulajdonképpen a rendet, tisztaságot ellenőrizték játékos formában. A háziakat söprögették, néha igen durván. Olykor meg is táncoltatták a házbelieket. Szívesen látták őket, mert szerencsét hoztak a családra. A lucák nem beszélhettek, bárhogyan próbálták is őket szóra bírni, hogy felderítsék kilétüket. Látogatásukat a lányok felnőttségük elismeréseként fogták fel, örültek nekik. Ennek ellenére nem kaptak ajándékot a fáradtságukért.
Zoboralján is ismerik a lucaszék hiedelmét. Ezt karácsonyig apránként elkészítve, az éjféli misén fel lehetett róla ismerni a boszorkányokat, akik azután igyekeztek bosszút állni, ezért a szék használójának az eresz alá kellett menekülnie előlük, vagy mákot szórni maga mögé, hogy ne tudják megfogni. Ezzel kapcsolatban két valóságosan megtörtént esetet is emlegetnek. Egy koloni illető megbolondult a kilesett boszorkányok zaklatásai miatt, egy gerencsérit pedig agyonrúgtak a saját lovai.
A Lucától karácsonyig terjedő időszakot a Zoborvidéken „bolygó napok”-ként tartják számon. Ilyenkor legveszélyesebbek a „tüzes ember”-ek, „szvetlanoc”-ok.
Ádám-Éva napján (december 24.) a katolikus zoboraljiak szigorú böjtöt tartanak. A gyerekeknek azt ígérik, hogy ha betartják a böjtöt, vacsorakor megláthatják a falun végigszaladó arany bárányt vagy arany nyulat. Az esti harangszó után szertartásos vacsora következett. Az asztal megterítését, a fogyasztott ételeket, az étkezés módját, a végrehajtandó mágikus cselekményeket mind-mind szigorú hagyományok írták elő. Ezek jelképesen utalhattak az újszövetségi történetre, elősegítették a következő év termékenységét, az emberek, állatok egészségét, a bőséget és a szerencsét.
A karácsonyi asztalra Béden kereszt alakban elrendezett gabonamagvak kerültek, erre terítette rá a házaspár az abroszt a következő párbeszéd kíséretében:
„Mit húzol?”
„Üszögöt, konkót, mindeféle gajzot a búzából.”
A háziasszony tömjénnel körbefüstölte a házat, az ablakokba egy-egy marék búzát dobott. Meg kellett tőle kérdezni:
„Mit vet, ke’ (kend)?”
„Ezüstöt, aranyat, mindeféle jó szerencsét.”
Volt, ahol még a családi étkezés előtt a gazda az almából, ostyából, mákos gubából vitt az állatoknak, hogy részesedjenek a szentelményekből. A házba való visszatérésekor az asszony megkérdezte tőle:
„Mit hozó’?”
„Szénát, szómát, jószerencsét.”
A férfit felesége mézes pálinkával kínálta, aki ezután köszöntőt mondott, azután a kintről behozott szénát, szerszámot az asztal alá helyezte. Az asztalra szentelt vizet tettek, amivel az ételeket sorban meghintették. Szenteste húst nem ettek, de igyekeztek minél többféle ételt fogyasztani. Ezeket a gazda osztotta szét a család tagjai között. A gazdasszony ezen az egy estén nemcsak hogy leült az asztalhoz, de a vacsora egész ideje alatt ülve is kellett maradnia. A lánya vagy a menye szolgált fel. Az egyes étkeknek mágikus jelentése volt. A gerezdekre vágott és szétosztott alma nemcsak a szvetlanoc bűbája ellen védett, hanem a majdani aratáskor csökkentette a szomjúságot. A fokhagyma gonosztávoltartó, a bors egészséget ad, a méztől édes lesz az élet. Az apró szemű terményből készült ételek bőséget voltak hivatva biztosítani. Az első kanál ételt külön tányérba tették félre az angyalok vagy a madarak számára. Az abban az évben elhunyt családtagoknak megterítettek. Az étkezés utáni maradékot, a „karácsonyi morzsá”-t kirakták a kertbe a madaraknak, vagy megfüstölték vele a kislibákat szemmel verés ellen, esetleg elásták a gyümölcsfák tövébe a jó termés érdekében.
Mint egykori évkezdő időpont, szenteste volt a következő időszakra, az eljövendő esztendőre vonatkozó jóslások egyik fő időpontja is. Aki felé az asztalon égő gyertya kanóca hajlott, arról úgy gondolták, hamarosan meghal. A vacsorán kapott almát a lányok elvitték az éjféli misére, útközben eszegették, s aki férfival ekkor találkoztak, olyan keresztnevű férjre számítottak. Semmit, még szemetet sem szabadott kivinni a házból, mert kivitték volna a szerencsét. Ha ezen az éjjelen holdvilág volt, az rossz termést jósolt. Ha valaki vacsora alatt belesett a kulcslyukon, tudta, hogy akit elsőnek pillant meg, az meghal a jövő évben. Mosott ruhát nem szabadott a kötélen hagyni, mert állathullást okozott volna, felidézve a kiterített dögbőröket.
Vicsápapátiban a mai napig szokás, hogy az éjféli mise előtt, bevezetésként néhány jó énekes előadja a gazdag kovácsnak a szent családot befogadó vak lányáról szóló „Szálláskereső Mária” típus című balladát. Az éjféli mise után a legények lövöldöztek. Hazaérve a gazdasszony megzörgette a tyúkólat, hogy sok tojás legyen. A házba belépve köszöntőt mondtak, majd „megtörték a böjtöt”: általában ludat ettek. A karácsonyfát éjszaka díszítették, hogy a gyermekek számára meglepetés legyen. A kicsik nem kaptak külön csemegét, azt ehették meg, ami magától lehullott a fáról (aszalt gyümölcs, mézeskalács, dió), mert azt „az angyalok küldték”.
Nagykarácsony napjához számos tilalom fűződött. Női személy látogatása szerencsétlenséget hoz, ezért köszönteni csak kisfiúk, legények, férfiak jártak. A kisfiúk már korán reggel kezdték. Versükért ajándékot kaptak. A felnőttek később indultak, őket meg is vendégelték a köszöntöttek. Ezt „parázsolásnak” vagy „szerencsézésnek” hívták. A kántálás ezen szokásával először az idősebbek hagytak fel, később a gyerekek is. Csak legszegényebbek folytatták az ételadományok miatt. Ma már csak a cigányok járnak köszönteni.
A pásztorok vesszőt hordtak azokhoz a házakhoz, ahonnan év közben jószágot őriztek. Ez félig-meddig hivatalos jövedelem kiegészítést jelentett számukra. Köszöntőjük után a gazdasszony a kötegből húzott vesszővel megütögette a pásztor lábszárát, aki erre ugrált, mint az állatok. A vesszőt háromkirályokig (január 6.) a házban őrizték, azután az istállóban a gerenda alá tűzték. Ezt használták az első kihajtáskor. A szokást az egész falu számára jelezte az ostorpattogás és a tülökszó. Alsóbodokon a „vesszőhordás” ádventben történt és 24-én estére fejeződött be. A kapott almát, krumplit, zsírt, babot, kalácsot, cipót a pásztorok elosztották maguk között.
7
P. Vas János: Zoboralja – V.
A karácsonyi köszöntés leglátványosabb formája Zoboralján is a betlehemezés, a Jézus születése körüli történet megjelenítése. Alsóbodokon „csíja-bújázás”-nak hívják. A játék ezen a vidéken rövid, lényege nem a dramatikus előadás, hanem a karácsonyi énekek éneklése. A szereposztás: egy angyal, két pásztor és Kubo, az öreg pásztor. Az angyal betlehemet visz, ami egy kápolna jászollal és a szent családdal. A betlehemezés az 1960-as évekig szokásban volt. A gesztei betlehemesek nemcsak saját falujukban működtek, hanem bejárták az egész környéket; a magyar falvakban magyarul, a szlovákoknál szlovákul adták elő a játékot. A „turné” Luca napja után kezdődött és egészen karácsonyig tartott. A résztvevők felnőtt, házas férfiak voltak a szegényebbek közül. Fő céljuk az élelemgyűjtés volt, néhol pénzt is kaptak. A „zsákmányon” végül megosztoztak. A főszereplő náluk is a Kubó nevű öreg, nagyothalló pásztor volt, mellette egy püspök és két angyal. Papírszalagok, süveg jelezte kilétüket. Egyszerre több csoport is járta a környéket. Később, január 6-án háromkirályokkal is Geszte „látta el” a vidék falvait. Gímesen a karácsony előtti héten gyerekcsoportok betlehemeztek. Egy-egy utcát jártak végig. Elsősorban a templom számára gyűjtöttek adományokat: az ennivalót maguk ették meg, de a pénzt átadták a papnak. Ez a gyakorlat is az 1960-as évekig élt.
Karácsony másodnapja az Istvánok, december 27. pedig a Jánosok névnapja. Mindkettő máig a leggyakoribb magyar keresztnevek közé tartozik. A bakter (éjjeliőr) ilyenkor az esti tizedik óra eléneklése után minden érintett házat felkeresett és felköszöntötte az ünnepelteket:
„E ház felett csillag ragyog
bevilágít az ablakon
bevilágít az ablakon
merthogy itten István (János) vagyon”
Az illető férfi kijött, kezet rázott vele és behívta egy italra. János napján szokták szétszedni a különlegesen terített karácsonyi asztalt. A hozzá használt szalmából kötelet fontak és a gyümölcsfákra kötötték, vagy a tyúkólba rakták, máshol elégették. Az asztal alatt elhelyezett vagy rárakott gabonaszemeket megőrizték és tavasszal a vetőmag közé keverték, vagy feletették a jószággal.
Aprószentek napján (decemeber 28.) Lédecen a kisgyerekeket rokonokhoz, szomszédokhoz küldték, hogy kérjenek „zsákocskát”. Ott aztán fakanállal megveregették a feneküket, majd ajándékot adtak nekik egy zacskóban, „zsákocskában”. Zsérén ezen a napon a gyerekek gyászruhában mentek a misére a Betlehemben megölt kisdedekre emlékezve, a pap pedig pénzt szedett Jézus megmenekülésének örömére.
Szilveszter napján, amely a néphagyományban tulajdonképpen újév előestéjének, vigíliájának szerepét tölti be, a legények lövöldöznek, csattogtatnak, zajt keltenek a faluban. Az ünnepi vacsora nagyjából a karácsonyi ételsort tükrözi dióval, ostyával, almával, hiszen ez is, az is évkezdő jellegű alkalom. Régebben nem volt szokás mindenkinek ébren megvárni az éjfélt, csak a férfiak jöttek össze vacsora után a kocsmában és éjfélkor felköszöntötték egymást. Hajnalban innen indultak a házakhoz boldog új évet kívánni. Éjfélkor a bakter körbejárta a falut, elfújta a tizenkettőt, majd csatlakozott a többiekhez a kocsmában.
Újévkor a férfiak, legények, fiúgyermekek körbejártak köszönteni. Nők látogatása ezen a napon sem volt szerencsés, mint karácsonykor, s ezt a köszöntést is uyanúgy „parázsolásnak”, vagy „szerencsézésnek” nevezték, mint akkor. A nap kezdő jellege miatt egyéb tilalmak is érvényben voltak: tilos volt bármiféle munka, nem szabadott például diót törni sem. Úgy vélték, hogy ami újév napján történik, az egész évben ismétlődni fog, ezért például igyekeztek kerülni a családi veszekedéseket. Különbség viszont karácsonyhoz képest, hogy újévkor disznót kell enni az eljövendő év bősége érdekében, baromfit, nyulat pedig tilos, mert a szerencse is elrepülne, vagy elszaladna. A lencseleves evése (sok apró szemű termény) is a bőséget hozza magával. A zsebbe pénzt kell tenni, hogy egész évben legyen benne. Gerencséren vízbe tettek pénzt és arról mosakodtak, hogy „pénzben fürödjenek”.
A karácsonyi ünnepkör lezárásaként vízkereszt napján, január 6-án leszedik a karácsonyfát. Az 1940-es évekig a zoboralji falvakat csillagot hordozó „háromkirályok” járták, de nem helybeli lakosok, hanem a már említett gesztiek. A templomban ilyenkor vizet szenteltek, az utóbbi időben krétát is. Az 1960-as évekig a házszentelést a pap végezte. Ezelőtt illett nagytakarítást csinálni, a papnak pedig fizetni kellett. Az ajtóra krétával felírta az évszámot és a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit. Ma már ezt maguk a házbeliek cselekszik meg.
A farsangról a Zoborvidéken azt mondták, hogy ha hosszú, akkor a szép lányok mennek férjhez, de ha rövid, akkor a csúnyák is, mert a legényeknek nincs idejük válogatni. Az 1950-es évekig tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy lakodalmat csak nagyfarsang idején szabad tartani. Ilyenkor viszont naponta többet is rendezhettek, háborús időkben tizet-tizenötöt is. A szokásos nap eredetileg hétfő volt, ez később áttevődött szerdára.
A gyerekek számára a felnőtt fiatalság szokásaiba való beletanulás fő alkalma volt a farsang. Nekik külön házat béreltek, ahol a szülők, a tanító, vagy felnőtt fiatalok felügyelete alatt dudaszóra, az 1940-es évektől harmonikaszóra mulattak. A zenészt a belépődíjból fizették.
A gyerekekhez kapcsolódott a balázsolás (február 3.) és az előbbire nagyon hasonlító, de már böjtbe eső Gergely-járás. Február 3-án a gyerekek egyik, Balázs nevezetű védőszentje nevében az iskolás korúak a templomban „balázs-áldás”-ban részesültek. Ezután indultak balázsolni, kántálni, kántázni. A szokás Lédecen egészen a II. világháborúig élt. Az iskolába toborzó ének előadásával a tanító számára gyűjtöttek élelmiszer-adományt, aki azután ennek fejében megvendégelte a gyerekeket. Ezen a napon természetesen tanítás sem volt. A Gergely-járás március 12-én célját tekintve azonos volt a balázsolással, csak az időpont és a rítusének különbözött. Ez volt az iskolamesterek ünnepe I. Szent Gergely pápa emlékére.
A farsang végének közeledtét jelezte a termékenységvarázsló „talalajozás”, vagy „tananajozás”. A farsang utolsó előtti vasárnapját erről nevezik „talalaj-vasárnap”-nak. Lányok járták fel a falut, bőségről, gazdagságról énekeltek, amiért élelmiszer-adományt, főleg tojást kaptak. A szegényebbek igyekeztek olyan házhoz menni, ahol disznót öltek, hogy szalonnához jussanak. Az adományért mondott köszönet is mágikus, termésvédő szövegű volt: „Le a konkoly, fel a búza!”, vagy „A konkolyát eltiporjuk, a búzáját fölemeljük!”. A jövedelmet a lányok elosztották. A szokás az I. világháborúig virágzott, a II. világháború után már csak a nagyon szegények jártak, akiknek valóban szükségük volt a kapott élelemre. Végül a hagyomány a cigányokra szállt.
Farsang utolsó csütörtökje a kövércsütörtök. Aki ezen a napon kilenc falat „koncot” (húst) eszik, egész évben erős lesz. A hús lehet kolbász vagy sült szalonna. Régen a szegények azért küldték a lányaikat tananajozni, hogy kövércsütörtökre legyen otthon egy kis hús. A gazdák ilyenkor választották meg a falu alkalmazottait titkos, cédulán történő szavazással. Ekkor kapott éves szerződést a pásztor, a csősz, a sírásó, a kovács, a bakter (éjjeliőr) és a hegybíró is, a hegyközség többi tisztségviselőjével együtt. Kövércsütörtökön kisebb bált rendeztek a gyerekek számára dudaszóval. Ez volt a „gyerkőcök bálja”.
Barslédecen a „farsang farka” előtti vasárnapon is szerveztek bált. Ezt „ráadás tánc”-nak hívták. Bevételét a legények félretették a farsang végi kiadásokra.
Farsang utolsó vasárnapja „sárdó-vasárnap”. A „sárdózás” szemben a talalajozással a fiúk feladata volt. Az ének a jó idő közeledtéről, a gabona növekedéséről szólt. Az 1940-es évek végéig a legénybíróval és a rangidős legényekkel az élen a legények jártak sárdózni. Muzsikával és nagy zajongással mentek végig a falun. Fakard, bot, „halapáré” (bakter-alabárd) volt náluk, a legénybíró „villő”-t, szalagokkal felékesített cifra botot vitt. Ételt, italt, „siskát” (farsangi fánkot) gyűjtöttek. Az összegyűlt ételt, főleg a tojást és az italt a kocsmában, vagy egy lányos háznál közösen elfogyasztották. Hajnalig mulattak. Ez egyben táncalkalom is volt a falu fiatalsága számára, amit általában a kocsma báltermében rendeztek meg. A kisebb fiúk sárdózása zene nélkül, csak énekszóval zajlott.
A 19. század közepéről származó tudósításokból tudjuk, hogy Kolonban a farsang végén a legénycéhbe beavatott „füzéres ifjak” „lobogós gyócs inget öltöttek”. A szegények ólom-, a vagyonosak ezüstgombos, kék magyar ruhában cigányzenekarral járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”. Ezután a kocsmába vonultak. A szokás három napon át zajlott. A céhes csoportokat „bandúr”-nak hívták. A kapott ételajándékot nyársra gyűjtötték.
Ez már a farsang farka, az utolsó négy nap szombattól keddig. Az igazi, nagy farsang-végi tánc napjai azonban hétfő és kedd. Előzőleg a lányok rozmaringból és szalagokból bokrétát készítettek a szeretőjüknek és a rokon fiúknak. Elküldték az illetőnek, aki a táncban kitűzte a kalapjára. A bokrétáért cserébe illett megtáncoltatni az adományozó leányt. Mivel egy fiú több ilyen díszt is kaphatott, fontossági sorrendben kérte fel a lányokat és mindig azt a bokrétát fordította előre, amelyiknek a készítőjével táncolt. Lédecen ezt a bokrétát „hordak”-nak nevezték.
A farsangi tánc előkészítéseként hétfőn a legények zeneszóval végiglátogatták a lányos házakat. Megtáncoltatták a házbelieket, akik pénzzel viszonozták a megtisztelést. Ez egyben a házbéli lány belépődíja is volt a bálba. A farsangi táncmulatságokon egyéb formában nem szedtek belépőt, viszont a költségekhez a fenti módon hozzájáruló lányokat a legényeknek legalább egyszer illett felkérniük.
Farsang hétfőn este kis gyermekeikkel együtt a fiatal házasok is elmehettek a bálba, de inkább csak nézelődtek. Táncolni csak akkor illett nekik, ha számukra külön hirdettek egy táncot.
A húshagyó keddi bálnak a bíró vagy a pap jelére 10-11 óra tájában vetettek véget. Igyekeztek éjfél előtt hazaérni, hogy még utoljára belakhassanak hússal.
A nagyböjt időszaka hamvazó szerdával kezdődött. Ettől kezdve húsvétig tilos volt mindenféle mulatozás. Azt mondták, ha ezt megszegik, lehull a szilva, nem terem gyümölcs. Véget ért a fonó időszaka is. A közös munkát felváltotta az otthon végzett szövés.
Magát hamvazószerdát különösen szigorúan megböjtölték: csak kenyeret és vizet vettek magukhoz. Az addig használt „zsíros” edényeket homokkal kisúrolták, behamuzták és félretették, elzárták. A böjtben más edényeket használtak, mivel ilyenkor nem zsírral, hanem vajjal, olajjal főztek. A hamvazószerdai misén a pap az előző évi virágvasárnapkor megszentelt barka hamujával keresztet rajzolt a hívek homlokára a bűnbánat jeleként. Zsérén és Lédecen a mise után a férfiak a kocsmába mentek. Itt a legények elszámoltatták az addigi legénybírót az előző év költségeiről, főként az éppen lezárult farsangról, a céhbe felvett új fiatalokról és egyebekről. Ezután megitták a farsangi bor maradékát és megválasztották a következő évi legénybírót, aki két liter, valamint a két legény-esküdtet, akik egy-egy liter bort fizettek, majd megkapták tisztségük jelvényeit, a villő-botot, a regulajegyzéket (szabályzat) és a dobot. Lédecen ilyenkor „céhelték fel”, fogadták maguk közé az új céhtag legényeket.
A hamvazó szerdát követő „zabáló csütörtök”-ön még megehették a farsangról maradt zsíros, húsos ételeket.
A régi hagyomány szerint a nagyböjti időszak folyamán egyáltalán nem ettek húst, csak zöldséget, káposztát, krumplit. A csemegét a lekvár és a szárított gyümölcs jelentette. A vallási szabályok enyhülésével a tilalom alól kikerült a tojás és a tejtermékek. Később vasárnapra engedélyezték a húsevést, ez később kiterjedt keddre és csütörtökre is. Ma már csak a hamvazószerdai és a nagypénteki böjtöt tartják meg, kivéve a nagyon vallásosakat. Voltak ugyanakkor, akik még a szigorú, középkori tilalmakhoz képest is keményen vezekeltek. Negyven napig egyáltalán nem ettek főtt ételt, bizonyos napokon pedig csak egy szem búzát vettek magukhoz egy pohár vízzel.
Régen a böjt az öltözködésben is megjelent. A nők sötét ruhában, „félgyász”-ban jártak, a férfiak kalapjáról lekerült a bokréta. Fél böjttől, vagyis a böjt negyedik vasárnapjától kezdve fekete gyászban jártak, kivéve virágvasárnapot.
A böjti időszak periódusokra tagolódott. Negyedik vasárnapját „középvasárnap”-nak nevezték. Az ezt követő szakaszban, „fél böjt”-től szigorodtak az előírások. Az ötödik, utolsó előtti vasárnapot „fekete vasárnap”-nak hívják, az azt megelőző hét a „fekete hét”. A böjt utolsó vasárnapja „virágvasárnap” vagy „villővasárnap”, az azt megelőző, a „nagyhét” előtti hét „virághét”, vagy „villőhét”. Húsvét vasárnapját hívták nagyvasárnapnak is.
Virágvasárnapkor, más néven „villővasárnap”-on a lányok az addig hordott gyászruhát „vígszínűre” cserélték. A mise előtt barkát szenteltettek. Hazaérve egy-egy szemet lenyeltek belőle, hogy egészséget adjon. Aztán az ágat az eresz alá tűzték villámcsapás ellen, füstjével a jószágot gyógyították.
A 19. század közepéről való közlés szerint a bodoki lányok virágvasárnap délutánján menyasszonynak öltöztetett bábut, „kice-vicé”-t vittek házról-házra, majd a patakba dobták. A két világháború között Bodokon, Gesztén és Menyhén még éltek a szokás változatai. A bábút újmenyecske ruhába öltöztették. Körbehordása a dögvész és általában a gonosz dolgok elűzésére szolgált. Akinek az udvara felé fordították, annak az állatait betegség sújtotta. Az a lány, aki a bábút vitte, a hit szerint egy éven belül férjhez ment. A kiszehordás után egy fűzfaágat szalagokkal díszítettek fel: ez volt a villőfa. Ezt is körbehordták a faluban. Minden ablak alatt megkérdezték: „Van magoknak virágvasárnapjok?”. Ezután elénekelték a villőző éneket. A gazdasszony a villőről letört egy kis gallyat, amivel megütögette a lányokat: „Mind menjetek férjhöz!”. A villő név egyes kutatók szerint a szláv vila, vile (tündér, erdei tündér) szóból ered. Mások szerint ez a feltételezés nem állja meg a helyét, mivel a Zoborvidék környékén elterülő szlovák falvakban nem ismerték a szokást. Szerintük az elnevezés a latin „villus” (lomb) szóból származik. A villőzés szokását a magyar nyelvterületen csak Nyitra vidékén ismerték, más magyar csoportoknál nem lelték nyomát.
A húsvétot megelőző nagyhét a nagytakarítás, meszelés ideje volt. A munka a hét bármelyik napjára eshetett, de feltétlenül végezni kellett vele egy nap alatt.
Nagycsütörtökön kilenckor harangoznak utoljára, azután a gyász jeleként a harangok elhallgatnak, a nyelvüket kikötik: „a harangok elmennek Rómába”. Csak feltámadáskor szólalnak meg újra. Addig kereplőt használnak helyettük.
A rituális tisztálkodás legfontosabb, jelképesen is kiemelkedő napja nagypéntek. A lányok hajnalban a patakról vittek haza vizet. Megmosdatták vele az állatokat is. Ezen a napon különösen tilalmas volt bármilyen földdel kapcsolatos munkát végezni, mert akkor „Jézus sírját ásnák”, valamint vasalni, mert „Jézus sebeit égetnék”. A jósló hagyomány szerint, ha nagypénteken esik, akkor az egész év aszályos lesz.
Az 1960-as évekig nagyszombaton reggel tüzet szenteltek. Utána volt a mise, majd megszólalt a harang. A harangozás ideje alatt kellett vizet húzni a kútból a sonka főzéséhez. Ennek a neve „glóriás víz” volt. A 20. század közepéig szombaton sem ettek még húst, de a feltámadási körmenetben már színes viseletben vettek részt, a gyászt levetették.
Húsvétvasárnap, zoborlaji nevén „nagyvasárnap” szigorú dologtiltó nap. A hagyományos ételek: kalács, tojás és kocsonya. Ilyenkor díszítik a tojásokat. A keresztanyák ajándékot készítenek azoknak a kicsi keresztfiaiknak, akik még nem járnak locsolni: szőttes kendőbe túrós lepényt, kalácsot, hímes tojást tesznek, amit nagyobb lánykával elküldenek a címzettnek. A kisbabáknak ilyenkor adnak életükben először nyers tojást.
Húsvét hétfője „öntözőhétfő”. A 19. században a „vízre vitt” lányok a fiúkat „suhogó kedd”-en nyolc szál fűzvesszőből font „suhogó”-val verték el viszonzásul, hogy ne legyenek kelésesek. Nyitra környékéről olyan szokást is ismerünk, amelynek során húsvét hétfőn a legények locsolás helyett vesszőkorbáccsal csapkodták meg a lányokat. Ez a cseh, morva és sziléziai területekről már a középkorból ismert szokás.
19. századi forrás szerint május elsején a legények kedvesük háza elé szalagokkal ékesített májusfát állítottak. Szokásban volt majálist, tavaszköszöntő mulatságot tartani a Zobor hegyen, de ez később kiment a divatból. A „májfa” állítása ezzel szemben napjainkig szokás, minden hajadonnak illik ilyet kapnia. A nagylányokat a legények, a kisebbeket rokonaik tisztelik meg ezen a módon. Májfát kap a kocsma, az iskola és a templom is. Régen éjszaka, titokban tették ki a fát, és őrizték is, mert egy esetleges vetélytárs kidönthette, vagy ellophatta. Ma már a fa felállítása látványos ünnep, ami után a fiúkat megvendégelik. A májfa általában egy hétig áll, de előfordul, hogy egész májusban kint hagyják. Májfadöntéskor szekérrel járnak körbe, a legényeket a lányos apák itallal kínálják, a lányok pedig pénzt ajándékoznak nekik. Végül bál következik. A pénzszedésnek Kolonban a 19. század közepéig sajátos változata élt. A májusfa felállítása után a legények összegyűltek a kocsmában, ahol egy „szomorú király”-t választottak maguk közül. Őt fakardos testőrök vették közre, és zenészekkel körbekísérték a faluban. A királynak szomorú képet kellett vágnia, szomorú indulót is muzsikáltak neki. Ha mégis elnevette magát, borbírsággal bűnhődött. A kapuk előtt a menet megállt, és az abban a házban lakó lánynak udvarló legény bement. Odabent pénzt kapott a májfáért cserébe. Az összegyűlt összeget közösen elmulatták a „szomorú király” borbírságával együtt.
A pünkösdi hagyományokra a legtöbb zoborlaji faluban már csak halványan emlékezzenek. Gímesen az iskolás lányok „királyné”-t választottak, aki menyasszonyi pártát öltött, azután végigmentek vele a falun. Két kísérője rózsakoszorút tartott a feje fölé. A házaknál pünkösdi éneket énekeltek. Ezért adományt, tojást, pénzt kaptak, amit továbbadtak a templomnak. A pap nyaklánccal, szentképpel jutalmazta őket fáradságukért. Az 1960-as évekig ez a szokás pünkösd hétfő délutánján zajlott.
A magyar népi kultúrával valamilyen formában foglalkozók körében általánosan ismert a Nyitra vidéki magyarság egyik leglátványosabb jeles napi szokása, a Szent Iván napi (június 24.) tűzgyújtás, illetve tűzugrás. A néhány más vidéken inkább csak nyomokban élő rítus a Zobor környékén meglehetősen sokáig fennmaradt, de úgy tűnik, hogy a 20. század eleje táján lezajlott gyűjtések itt is már csak egykori gazdagságát tudták felidézni az emlékezetből, ezen belül is elsősorban a hozzá kapcsolódó, főleg párosítókból álló rítusének-sort és a tűzhöz fűződő hiedelmeket, mágikus eljárásokat.
Az ünnep valójában Keresztelő Szent János születésnapja. A népnyelv a tüzet és az éneket szentiváni-nak hívja, de a nap neve Virágos vagy Világos (Velágos) Szent János; tulajdonképpen az év leghosszabb nappalának és legrövidebb éjszkájának, a nyári napfordulónak az ünnepe. Az ilyenkor gyújtott tűz a fény, a nap földi jelképe; ameddig ellátszik, elűzi a jégverést a földekről. A felette füstölt gyógyfüvek hatása is erősebbé válik. Üszögével (kihűlt parazsával) megkerülték a termést, hogy távol tartsák a kártevőket. Amelyik asszonynak elsőszülöttje halt meg, Szent Ivánig nem ehetett cseresznyét. A tűznél azután a gyerekeknek osztogatott gyümölcs feloldotta ezt a tabut, az ajándékozott cseresznye pedig, amit néha a tűzbe is dobtak, a túlvilágra került gyermeknek jutott. Ez halotti jelleget is ad a jeles napnak.
A legismertebb szentiváni szokás a tűzugrás. Az 1940-es években Zsérén még gyakorolták. A tűz körül összegyűlt a falu népe és „hosszú szentiváni énekek”-et énekeltek, amelyek között középkori eredetű és vallási jellegű szövegek mellett mágikus jelképek szerepeltek („rutafa”), de meghatározó jellegzetességük a párosító funkció volt. A közösség házasuló korban levő fiataljait „összeénekelték”. Ezután át kellett ugraniuk a tüzet együtt, vagy a lánynak egyedül. Mivel minden egyes párt külön-külön daloltak ki, az ének valóban olyan lehetett, mint a szólás szerint: „hosszú, mint a szentiváni ének”. A szokás termékenységvarázsló, szexuális értelme annyira nyilvánvaló, hogy az egyház ellenezte. Menyhén például a plébános szabályosan betiltotta a 19. és 20. század fordulóján.
A naptári jeles napok hagyományaihoz hasonlóan Zoboralján rendkívül gazdag a lakodalmi szokások anyaga is. Sokszínűségükön kívül más tájaktól megkülönböztető jellemzőjük a szertartást vezető hívatásos vőfély, mint főszereplő hiánya. A lakodalmat a nők, menyecskék irányítják, „pörgetik” végig az ún. „lagzis dalok”-kal. A hangszeres zene csak a táncnál jut szerephez. A menyecskék „színjátékai” tehát meghatározóak a zoborvidéki lakodalom folyamatában. Ez azért is érdekes, mert más alkalmakkor nekik tilos a nyilvános mulatozás, úgyhogy a lakzi számukra kiemelkedő alkalom a megmutatkozásra is. Dalaikkal kísérik a szertartás minden mozzanatát, sőt vezénylik azokat a kötött hagyományrend szabályai szerint.
A Zobor-vidéki magyar falvak lakodalma a kisalföldi típusú házassági szertartás egy különösen gazdag változata volt. Ezt a 19. és 20. század fordulóján, sőt néhol még az 1940-es években is teljes, összefüggő egészként találták meg a gyűjtők. Mára már csak töredékeiben és hagyományőrző, felújító színpadi csoportok repertoárjában található meg.
A szűk határú zoboralji falvakban a társadalom viszonylag enyhén tagolt volt, nem voltak kirívóan szélsőséges vagyoni különbségek. A terjeszkedési lehetőséggel nem rendelkező községekben három társadalmi réteg alakult ki. Az első a „gazdák”, „nagygazdák”, akik idegen, nem a családhoz tartozó munkaerőt is foglalkoztattak. A második a „csujosok”, akik saját igaerővel művelték saját földjüket. Végül a földtelenek, „nincstelenek”, „egyszerűk”. Utóbbiak eljártak az Alföldre és a Dunántúlra „hónapszám”-ba, idénymunkára. Közülük kerültek ki a bakterek, csőszök és egyéb községi alkalmazottak.
A legalsó társadalmi rétegnek az uradalmi cselédek számítottak. A Forgách grófi család környékbeli birtokai a cselédeken kívül falusi szegényeknek is biztosítottak időszaki munkalehetőséget.
A fentieknek is köszönhető a Zobor vidék kulturális zártsága, a külső hatások viszonylagos hiánya.
A Zoborvidék endogám, „maga körében házasodó” terület. Ezen belül egyes falucsoportok sem hoztak „kívülről” házastársat. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg önmagán belül is endogám.
A három vagy több nemzedék egy gazdasági közösségben való életviteli szerveződéséről, az ún. „nagycsalád”ról a 20. század közepéig vannak adatok. Ezt ezen a vidéken „házi család”-nak nevezték. Ez a családforma és a hozzákapcsolódó nyelvi kifejezések („had”, „nemzetség”) már kelet, a Palócföld felé mutató sajátságok.
A karácsonyi köszöntés leglátványosabb formája Zoboralján is a betlehemezés, a Jézus születése körüli történet megjelenítése. Alsóbodokon „csíja-bújázás”-nak hívják. A játék ezen a vidéken rövid, lényege nem a dramatikus előadás, hanem a karácsonyi énekek éneklése. A szereposztás: egy angyal, két pásztor és Kubo, az öreg pásztor. Az angyal betlehemet visz, ami egy kápolna jászollal és a szent családdal. A betlehemezés az 1960-as évekig szokásban volt. A gesztei betlehemesek nemcsak saját falujukban működtek, hanem bejárták az egész környéket; a magyar falvakban magyarul, a szlovákoknál szlovákul adták elő a játékot. A „turné” Luca napja után kezdődött és egészen karácsonyig tartott. A résztvevők felnőtt, házas férfiak voltak a szegényebbek közül. Fő céljuk az élelemgyűjtés volt, néhol pénzt is kaptak. A „zsákmányon” végül megosztoztak. A főszereplő náluk is a Kubó nevű öreg, nagyothalló pásztor volt, mellette egy püspök és két angyal. Papírszalagok, süveg jelezte kilétüket. Egyszerre több csoport is járta a környéket. Később, január 6-án háromkirályokkal is Geszte „látta el” a vidék falvait. Gímesen a karácsony előtti héten gyerekcsoportok betlehemeztek. Egy-egy utcát jártak végig. Elsősorban a templom számára gyűjtöttek adományokat: az ennivalót maguk ették meg, de a pénzt átadták a papnak. Ez a gyakorlat is az 1960-as évekig élt.
Karácsony másodnapja az Istvánok, december 27. pedig a Jánosok névnapja. Mindkettő máig a leggyakoribb magyar keresztnevek közé tartozik. A bakter (éjjeliőr) ilyenkor az esti tizedik óra eléneklése után minden érintett házat felkeresett és felköszöntötte az ünnepelteket:
„E ház felett csillag ragyog
bevilágít az ablakon
bevilágít az ablakon
merthogy itten István (János) vagyon”
Az illető férfi kijött, kezet rázott vele és behívta egy italra. János napján szokták szétszedni a különlegesen terített karácsonyi asztalt. A hozzá használt szalmából kötelet fontak és a gyümölcsfákra kötötték, vagy a tyúkólba rakták, máshol elégették. Az asztal alatt elhelyezett vagy rárakott gabonaszemeket megőrizték és tavasszal a vetőmag közé keverték, vagy feletették a jószággal.
Aprószentek napján (decemeber 28.) Lédecen a kisgyerekeket rokonokhoz, szomszédokhoz küldték, hogy kérjenek „zsákocskát”. Ott aztán fakanállal megveregették a feneküket, majd ajándékot adtak nekik egy zacskóban, „zsákocskában”. Zsérén ezen a napon a gyerekek gyászruhában mentek a misére a Betlehemben megölt kisdedekre emlékezve, a pap pedig pénzt szedett Jézus megmenekülésének örömére.
Szilveszter napján, amely a néphagyományban tulajdonképpen újév előestéjének, vigíliájának szerepét tölti be, a legények lövöldöznek, csattogtatnak, zajt keltenek a faluban. Az ünnepi vacsora nagyjából a karácsonyi ételsort tükrözi dióval, ostyával, almával, hiszen ez is, az is évkezdő jellegű alkalom. Régebben nem volt szokás mindenkinek ébren megvárni az éjfélt, csak a férfiak jöttek össze vacsora után a kocsmában és éjfélkor felköszöntötték egymást. Hajnalban innen indultak a házakhoz boldog új évet kívánni. Éjfélkor a bakter körbejárta a falut, elfújta a tizenkettőt, majd csatlakozott a többiekhez a kocsmában.
Újévkor a férfiak, legények, fiúgyermekek körbejártak köszönteni. Nők látogatása ezen a napon sem volt szerencsés, mint karácsonykor, s ezt a köszöntést is uyanúgy „parázsolásnak”, vagy „szerencsézésnek” nevezték, mint akkor. A nap kezdő jellege miatt egyéb tilalmak is érvényben voltak: tilos volt bármiféle munka, nem szabadott például diót törni sem. Úgy vélték, hogy ami újév napján történik, az egész évben ismétlődni fog, ezért például igyekeztek kerülni a családi veszekedéseket. Különbség viszont karácsonyhoz képest, hogy újévkor disznót kell enni az eljövendő év bősége érdekében, baromfit, nyulat pedig tilos, mert a szerencse is elrepülne, vagy elszaladna. A lencseleves evése (sok apró szemű termény) is a bőséget hozza magával. A zsebbe pénzt kell tenni, hogy egész évben legyen benne. Gerencséren vízbe tettek pénzt és arról mosakodtak, hogy „pénzben fürödjenek”.
A karácsonyi ünnepkör lezárásaként vízkereszt napján, január 6-án leszedik a karácsonyfát. Az 1940-es évekig a zoboralji falvakat csillagot hordozó „háromkirályok” járták, de nem helybeli lakosok, hanem a már említett gesztiek. A templomban ilyenkor vizet szenteltek, az utóbbi időben krétát is. Az 1960-as évekig a házszentelést a pap végezte. Ezelőtt illett nagytakarítást csinálni, a papnak pedig fizetni kellett. Az ajtóra krétával felírta az évszámot és a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit. Ma már ezt maguk a házbeliek cselekszik meg.
A farsangról a Zoborvidéken azt mondták, hogy ha hosszú, akkor a szép lányok mennek férjhez, de ha rövid, akkor a csúnyák is, mert a legényeknek nincs idejük válogatni. Az 1950-es évekig tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy lakodalmat csak nagyfarsang idején szabad tartani. Ilyenkor viszont naponta többet is rendezhettek, háborús időkben tizet-tizenötöt is. A szokásos nap eredetileg hétfő volt, ez később áttevődött szerdára.
A gyerekek számára a felnőtt fiatalság szokásaiba való beletanulás fő alkalma volt a farsang. Nekik külön házat béreltek, ahol a szülők, a tanító, vagy felnőtt fiatalok felügyelete alatt dudaszóra, az 1940-es évektől harmonikaszóra mulattak. A zenészt a belépődíjból fizették.
A gyerekekhez kapcsolódott a balázsolás (február 3.) és az előbbire nagyon hasonlító, de már böjtbe eső Gergely-járás. Február 3-án a gyerekek egyik, Balázs nevezetű védőszentje nevében az iskolás korúak a templomban „balázs-áldás”-ban részesültek. Ezután indultak balázsolni, kántálni, kántázni. A szokás Lédecen egészen a II. világháborúig élt. Az iskolába toborzó ének előadásával a tanító számára gyűjtöttek élelmiszer-adományt, aki azután ennek fejében megvendégelte a gyerekeket. Ezen a napon természetesen tanítás sem volt. A Gergely-járás március 12-én célját tekintve azonos volt a balázsolással, csak az időpont és a rítusének különbözött. Ez volt az iskolamesterek ünnepe I. Szent Gergely pápa emlékére.
A farsang végének közeledtét jelezte a termékenységvarázsló „talalajozás”, vagy „tananajozás”. A farsang utolsó előtti vasárnapját erről nevezik „talalaj-vasárnap”-nak. Lányok járták fel a falut, bőségről, gazdagságról énekeltek, amiért élelmiszer-adományt, főleg tojást kaptak. A szegényebbek igyekeztek olyan házhoz menni, ahol disznót öltek, hogy szalonnához jussanak. Az adományért mondott köszönet is mágikus, termésvédő szövegű volt: „Le a konkoly, fel a búza!”, vagy „A konkolyát eltiporjuk, a búzáját fölemeljük!”. A jövedelmet a lányok elosztották. A szokás az I. világháborúig virágzott, a II. világháború után már csak a nagyon szegények jártak, akiknek valóban szükségük volt a kapott élelemre. Végül a hagyomány a cigányokra szállt.
Farsang utolsó csütörtökje a kövércsütörtök. Aki ezen a napon kilenc falat „koncot” (húst) eszik, egész évben erős lesz. A hús lehet kolbász vagy sült szalonna. Régen a szegények azért küldték a lányaikat tananajozni, hogy kövércsütörtökre legyen otthon egy kis hús. A gazdák ilyenkor választották meg a falu alkalmazottait titkos, cédulán történő szavazással. Ekkor kapott éves szerződést a pásztor, a csősz, a sírásó, a kovács, a bakter (éjjeliőr) és a hegybíró is, a hegyközség többi tisztségviselőjével együtt. Kövércsütörtökön kisebb bált rendeztek a gyerekek számára dudaszóval. Ez volt a „gyerkőcök bálja”.
Barslédecen a „farsang farka” előtti vasárnapon is szerveztek bált. Ezt „ráadás tánc”-nak hívták. Bevételét a legények félretették a farsang végi kiadásokra.
Farsang utolsó vasárnapja „sárdó-vasárnap”. A „sárdózás” szemben a talalajozással a fiúk feladata volt. Az ének a jó idő közeledtéről, a gabona növekedéséről szólt. Az 1940-es évek végéig a legénybíróval és a rangidős legényekkel az élen a legények jártak sárdózni. Muzsikával és nagy zajongással mentek végig a falun. Fakard, bot, „halapáré” (bakter-alabárd) volt náluk, a legénybíró „villő”-t, szalagokkal felékesített cifra botot vitt. Ételt, italt, „siskát” (farsangi fánkot) gyűjtöttek. Az összegyűlt ételt, főleg a tojást és az italt a kocsmában, vagy egy lányos háznál közösen elfogyasztották. Hajnalig mulattak. Ez egyben táncalkalom is volt a falu fiatalsága számára, amit általában a kocsma báltermében rendeztek meg. A kisebb fiúk sárdózása zene nélkül, csak énekszóval zajlott.
A 19. század közepéről származó tudósításokból tudjuk, hogy Kolonban a farsang végén a legénycéhbe beavatott „füzéres ifjak” „lobogós gyócs inget öltöttek”. A szegények ólom-, a vagyonosak ezüstgombos, kék magyar ruhában cigányzenekarral járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”. Ezután a kocsmába vonultak. A szokás három napon át zajlott. A céhes csoportokat „bandúr”-nak hívták. A kapott ételajándékot nyársra gyűjtötték.
Ez már a farsang farka, az utolsó négy nap szombattól keddig. Az igazi, nagy farsang-végi tánc napjai azonban hétfő és kedd. Előzőleg a lányok rozmaringból és szalagokból bokrétát készítettek a szeretőjüknek és a rokon fiúknak. Elküldték az illetőnek, aki a táncban kitűzte a kalapjára. A bokrétáért cserébe illett megtáncoltatni az adományozó leányt. Mivel egy fiú több ilyen díszt is kaphatott, fontossági sorrendben kérte fel a lányokat és mindig azt a bokrétát fordította előre, amelyiknek a készítőjével táncolt. Lédecen ezt a bokrétát „hordak”-nak nevezték.
A farsangi tánc előkészítéseként hétfőn a legények zeneszóval végiglátogatták a lányos házakat. Megtáncoltatták a házbelieket, akik pénzzel viszonozták a megtisztelést. Ez egyben a házbéli lány belépődíja is volt a bálba. A farsangi táncmulatságokon egyéb formában nem szedtek belépőt, viszont a költségekhez a fenti módon hozzájáruló lányokat a legényeknek legalább egyszer illett felkérniük.
Farsang hétfőn este kis gyermekeikkel együtt a fiatal házasok is elmehettek a bálba, de inkább csak nézelődtek. Táncolni csak akkor illett nekik, ha számukra külön hirdettek egy táncot.
A húshagyó keddi bálnak a bíró vagy a pap jelére 10-11 óra tájában vetettek véget. Igyekeztek éjfél előtt hazaérni, hogy még utoljára belakhassanak hússal.
A nagyböjt időszaka hamvazó szerdával kezdődött. Ettől kezdve húsvétig tilos volt mindenféle mulatozás. Azt mondták, ha ezt megszegik, lehull a szilva, nem terem gyümölcs. Véget ért a fonó időszaka is. A közös munkát felváltotta az otthon végzett szövés.
Magát hamvazószerdát különösen szigorúan megböjtölték: csak kenyeret és vizet vettek magukhoz. Az addig használt „zsíros” edényeket homokkal kisúrolták, behamuzták és félretették, elzárták. A böjtben más edényeket használtak, mivel ilyenkor nem zsírral, hanem vajjal, olajjal főztek. A hamvazószerdai misén a pap az előző évi virágvasárnapkor megszentelt barka hamujával keresztet rajzolt a hívek homlokára a bűnbánat jeleként. Zsérén és Lédecen a mise után a férfiak a kocsmába mentek. Itt a legények elszámoltatták az addigi legénybírót az előző év költségeiről, főként az éppen lezárult farsangról, a céhbe felvett új fiatalokról és egyebekről. Ezután megitták a farsangi bor maradékát és megválasztották a következő évi legénybírót, aki két liter, valamint a két legény-esküdtet, akik egy-egy liter bort fizettek, majd megkapták tisztségük jelvényeit, a villő-botot, a regulajegyzéket (szabályzat) és a dobot. Lédecen ilyenkor „céhelték fel”, fogadták maguk közé az új céhtag legényeket.
A hamvazó szerdát követő „zabáló csütörtök”-ön még megehették a farsangról maradt zsíros, húsos ételeket.
A régi hagyomány szerint a nagyböjti időszak folyamán egyáltalán nem ettek húst, csak zöldséget, káposztát, krumplit. A csemegét a lekvár és a szárított gyümölcs jelentette. A vallási szabályok enyhülésével a tilalom alól kikerült a tojás és a tejtermékek. Később vasárnapra engedélyezték a húsevést, ez később kiterjedt keddre és csütörtökre is. Ma már csak a hamvazószerdai és a nagypénteki böjtöt tartják meg, kivéve a nagyon vallásosakat. Voltak ugyanakkor, akik még a szigorú, középkori tilalmakhoz képest is keményen vezekeltek. Negyven napig egyáltalán nem ettek főtt ételt, bizonyos napokon pedig csak egy szem búzát vettek magukhoz egy pohár vízzel.
Régen a böjt az öltözködésben is megjelent. A nők sötét ruhában, „félgyász”-ban jártak, a férfiak kalapjáról lekerült a bokréta. Fél böjttől, vagyis a böjt negyedik vasárnapjától kezdve fekete gyászban jártak, kivéve virágvasárnapot.
A böjti időszak periódusokra tagolódott. Negyedik vasárnapját „középvasárnap”-nak nevezték. Az ezt követő szakaszban, „fél böjt”-től szigorodtak az előírások. Az ötödik, utolsó előtti vasárnapot „fekete vasárnap”-nak hívják, az azt megelőző hét a „fekete hét”. A böjt utolsó vasárnapja „virágvasárnap” vagy „villővasárnap”, az azt megelőző, a „nagyhét” előtti hét „virághét”, vagy „villőhét”. Húsvét vasárnapját hívták nagyvasárnapnak is.
Virágvasárnapkor, más néven „villővasárnap”-on a lányok az addig hordott gyászruhát „vígszínűre” cserélték. A mise előtt barkát szenteltettek. Hazaérve egy-egy szemet lenyeltek belőle, hogy egészséget adjon. Aztán az ágat az eresz alá tűzték villámcsapás ellen, füstjével a jószágot gyógyították.
A 19. század közepéről való közlés szerint a bodoki lányok virágvasárnap délutánján menyasszonynak öltöztetett bábut, „kice-vicé”-t vittek házról-házra, majd a patakba dobták. A két világháború között Bodokon, Gesztén és Menyhén még éltek a szokás változatai. A bábút újmenyecske ruhába öltöztették. Körbehordása a dögvész és általában a gonosz dolgok elűzésére szolgált. Akinek az udvara felé fordították, annak az állatait betegség sújtotta. Az a lány, aki a bábút vitte, a hit szerint egy éven belül férjhez ment. A kiszehordás után egy fűzfaágat szalagokkal díszítettek fel: ez volt a villőfa. Ezt is körbehordták a faluban. Minden ablak alatt megkérdezték: „Van magoknak virágvasárnapjok?”. Ezután elénekelték a villőző éneket. A gazdasszony a villőről letört egy kis gallyat, amivel megütögette a lányokat: „Mind menjetek férjhöz!”. A villő név egyes kutatók szerint a szláv vila, vile (tündér, erdei tündér) szóból ered. Mások szerint ez a feltételezés nem állja meg a helyét, mivel a Zoborvidék környékén elterülő szlovák falvakban nem ismerték a szokást. Szerintük az elnevezés a latin „villus” (lomb) szóból származik. A villőzés szokását a magyar nyelvterületen csak Nyitra vidékén ismerték, más magyar csoportoknál nem lelték nyomát.
A húsvétot megelőző nagyhét a nagytakarítás, meszelés ideje volt. A munka a hét bármelyik napjára eshetett, de feltétlenül végezni kellett vele egy nap alatt.
Nagycsütörtökön kilenckor harangoznak utoljára, azután a gyász jeleként a harangok elhallgatnak, a nyelvüket kikötik: „a harangok elmennek Rómába”. Csak feltámadáskor szólalnak meg újra. Addig kereplőt használnak helyettük.
A rituális tisztálkodás legfontosabb, jelképesen is kiemelkedő napja nagypéntek. A lányok hajnalban a patakról vittek haza vizet. Megmosdatták vele az állatokat is. Ezen a napon különösen tilalmas volt bármilyen földdel kapcsolatos munkát végezni, mert akkor „Jézus sírját ásnák”, valamint vasalni, mert „Jézus sebeit égetnék”. A jósló hagyomány szerint, ha nagypénteken esik, akkor az egész év aszályos lesz.
Az 1960-as évekig nagyszombaton reggel tüzet szenteltek. Utána volt a mise, majd megszólalt a harang. A harangozás ideje alatt kellett vizet húzni a kútból a sonka főzéséhez. Ennek a neve „glóriás víz” volt. A 20. század közepéig szombaton sem ettek még húst, de a feltámadási körmenetben már színes viseletben vettek részt, a gyászt levetették.
Húsvétvasárnap, zoborlaji nevén „nagyvasárnap” szigorú dologtiltó nap. A hagyományos ételek: kalács, tojás és kocsonya. Ilyenkor díszítik a tojásokat. A keresztanyák ajándékot készítenek azoknak a kicsi keresztfiaiknak, akik még nem járnak locsolni: szőttes kendőbe túrós lepényt, kalácsot, hímes tojást tesznek, amit nagyobb lánykával elküldenek a címzettnek. A kisbabáknak ilyenkor adnak életükben először nyers tojást.
Húsvét hétfője „öntözőhétfő”. A 19. században a „vízre vitt” lányok a fiúkat „suhogó kedd”-en nyolc szál fűzvesszőből font „suhogó”-val verték el viszonzásul, hogy ne legyenek kelésesek. Nyitra környékéről olyan szokást is ismerünk, amelynek során húsvét hétfőn a legények locsolás helyett vesszőkorbáccsal csapkodták meg a lányokat. Ez a cseh, morva és sziléziai területekről már a középkorból ismert szokás.
19. századi forrás szerint május elsején a legények kedvesük háza elé szalagokkal ékesített májusfát állítottak. Szokásban volt majálist, tavaszköszöntő mulatságot tartani a Zobor hegyen, de ez később kiment a divatból. A „májfa” állítása ezzel szemben napjainkig szokás, minden hajadonnak illik ilyet kapnia. A nagylányokat a legények, a kisebbeket rokonaik tisztelik meg ezen a módon. Májfát kap a kocsma, az iskola és a templom is. Régen éjszaka, titokban tették ki a fát, és őrizték is, mert egy esetleges vetélytárs kidönthette, vagy ellophatta. Ma már a fa felállítása látványos ünnep, ami után a fiúkat megvendégelik. A májfa általában egy hétig áll, de előfordul, hogy egész májusban kint hagyják. Májfadöntéskor szekérrel járnak körbe, a legényeket a lányos apák itallal kínálják, a lányok pedig pénzt ajándékoznak nekik. Végül bál következik. A pénzszedésnek Kolonban a 19. század közepéig sajátos változata élt. A májusfa felállítása után a legények összegyűltek a kocsmában, ahol egy „szomorú király”-t választottak maguk közül. Őt fakardos testőrök vették közre, és zenészekkel körbekísérték a faluban. A királynak szomorú képet kellett vágnia, szomorú indulót is muzsikáltak neki. Ha mégis elnevette magát, borbírsággal bűnhődött. A kapuk előtt a menet megállt, és az abban a házban lakó lánynak udvarló legény bement. Odabent pénzt kapott a májfáért cserébe. Az összegyűlt összeget közösen elmulatták a „szomorú király” borbírságával együtt.
A pünkösdi hagyományokra a legtöbb zoborlaji faluban már csak halványan emlékezzenek. Gímesen az iskolás lányok „királyné”-t választottak, aki menyasszonyi pártát öltött, azután végigmentek vele a falun. Két kísérője rózsakoszorút tartott a feje fölé. A házaknál pünkösdi éneket énekeltek. Ezért adományt, tojást, pénzt kaptak, amit továbbadtak a templomnak. A pap nyaklánccal, szentképpel jutalmazta őket fáradságukért. Az 1960-as évekig ez a szokás pünkösd hétfő délutánján zajlott.
A magyar népi kultúrával valamilyen formában foglalkozók körében általánosan ismert a Nyitra vidéki magyarság egyik leglátványosabb jeles napi szokása, a Szent Iván napi (június 24.) tűzgyújtás, illetve tűzugrás. A néhány más vidéken inkább csak nyomokban élő rítus a Zobor környékén meglehetősen sokáig fennmaradt, de úgy tűnik, hogy a 20. század eleje táján lezajlott gyűjtések itt is már csak egykori gazdagságát tudták felidézni az emlékezetből, ezen belül is elsősorban a hozzá kapcsolódó, főleg párosítókból álló rítusének-sort és a tűzhöz fűződő hiedelmeket, mágikus eljárásokat.
Az ünnep valójában Keresztelő Szent János születésnapja. A népnyelv a tüzet és az éneket szentiváni-nak hívja, de a nap neve Virágos vagy Világos (Velágos) Szent János; tulajdonképpen az év leghosszabb nappalának és legrövidebb éjszkájának, a nyári napfordulónak az ünnepe. Az ilyenkor gyújtott tűz a fény, a nap földi jelképe; ameddig ellátszik, elűzi a jégverést a földekről. A felette füstölt gyógyfüvek hatása is erősebbé válik. Üszögével (kihűlt parazsával) megkerülték a termést, hogy távol tartsák a kártevőket. Amelyik asszonynak elsőszülöttje halt meg, Szent Ivánig nem ehetett cseresznyét. A tűznél azután a gyerekeknek osztogatott gyümölcs feloldotta ezt a tabut, az ajándékozott cseresznye pedig, amit néha a tűzbe is dobtak, a túlvilágra került gyermeknek jutott. Ez halotti jelleget is ad a jeles napnak.
A legismertebb szentiváni szokás a tűzugrás. Az 1940-es években Zsérén még gyakorolták. A tűz körül összegyűlt a falu népe és „hosszú szentiváni énekek”-et énekeltek, amelyek között középkori eredetű és vallási jellegű szövegek mellett mágikus jelképek szerepeltek („rutafa”), de meghatározó jellegzetességük a párosító funkció volt. A közösség házasuló korban levő fiataljait „összeénekelték”. Ezután át kellett ugraniuk a tüzet együtt, vagy a lánynak egyedül. Mivel minden egyes párt külön-külön daloltak ki, az ének valóban olyan lehetett, mint a szólás szerint: „hosszú, mint a szentiváni ének”. A szokás termékenységvarázsló, szexuális értelme annyira nyilvánvaló, hogy az egyház ellenezte. Menyhén például a plébános szabályosan betiltotta a 19. és 20. század fordulóján.
A naptári jeles napok hagyományaihoz hasonlóan Zoboralján rendkívül gazdag a lakodalmi szokások anyaga is. Sokszínűségükön kívül más tájaktól megkülönböztető jellemzőjük a szertartást vezető hívatásos vőfély, mint főszereplő hiánya. A lakodalmat a nők, menyecskék irányítják, „pörgetik” végig az ún. „lagzis dalok”-kal. A hangszeres zene csak a táncnál jut szerephez. A menyecskék „színjátékai” tehát meghatározóak a zoborvidéki lakodalom folyamatában. Ez azért is érdekes, mert más alkalmakkor nekik tilos a nyilvános mulatozás, úgyhogy a lakzi számukra kiemelkedő alkalom a megmutatkozásra is. Dalaikkal kísérik a szertartás minden mozzanatát, sőt vezénylik azokat a kötött hagyományrend szabályai szerint.
A Zobor-vidéki magyar falvak lakodalma a kisalföldi típusú házassági szertartás egy különösen gazdag változata volt. Ezt a 19. és 20. század fordulóján, sőt néhol még az 1940-es években is teljes, összefüggő egészként találták meg a gyűjtők. Mára már csak töredékeiben és hagyományőrző, felújító színpadi csoportok repertoárjában található meg.
A szűk határú zoboralji falvakban a társadalom viszonylag enyhén tagolt volt, nem voltak kirívóan szélsőséges vagyoni különbségek. A terjeszkedési lehetőséggel nem rendelkező községekben három társadalmi réteg alakult ki. Az első a „gazdák”, „nagygazdák”, akik idegen, nem a családhoz tartozó munkaerőt is foglalkoztattak. A második a „csujosok”, akik saját igaerővel művelték saját földjüket. Végül a földtelenek, „nincstelenek”, „egyszerűk”. Utóbbiak eljártak az Alföldre és a Dunántúlra „hónapszám”-ba, idénymunkára. Közülük kerültek ki a bakterek, csőszök és egyéb községi alkalmazottak.
A legalsó társadalmi rétegnek az uradalmi cselédek számítottak. A Forgách grófi család környékbeli birtokai a cselédeken kívül falusi szegényeknek is biztosítottak időszaki munkalehetőséget.
A fentieknek is köszönhető a Zobor vidék kulturális zártsága, a külső hatások viszonylagos hiánya.
A Zoborvidék endogám, „maga körében házasodó” terület. Ezen belül egyes falucsoportok sem hoztak „kívülről” házastársat. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg önmagán belül is endogám.
A három vagy több nemzedék egy gazdasági közösségben való életviteli szerveződéséről, az ún. „nagycsalád”ról a 20. század közepéig vannak adatok. Ezt ezen a vidéken „házi család”-nak nevezték. Ez a családforma és a hozzákapcsolódó nyelvi kifejezések („had”, „nemzetség”) már kelet, a Palócföld felé mutató sajátságok.
8
Irodalom
- Ág Tibor: „Kőműves Kelemen” a Zoborvidéken. Néprajzi Közlemények. VI. évf. 1961/1.
- Ág Tibor: Kőműves Kelemen balladájának változata a Zobor vidékéről. Irodalmi Szemle 4. 1961. 72-73. oldal
- Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák. Bratislava, 1979.
- Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 22.
- Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának, Nyitra-vidéki magyar népdalok, 2004, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 29.
- Ág Tibor: Népdalkutatók nyomában Szlovákia magyarlakta vidékén. Kodály felvidéki gyűjtése - CD melléklettel, Lilium Aurum, 2007.
- Atovich Ferenc: Zobor-vidéki szentiváni szokások. Ethnographia XI. évf. 1900/5.
- Czövek Judit: „Ha mi meghalunk...” Zoborvidéki virrasztóénekek. Kalligram, Pozsony, 2002.
- Gunda Béla: Magyar népszokások a Zoborvidéken. Ethnographia LXIX. évf. 1958.
- Jancsó-Sipos Anna: Boszorkányhiedelmek Zoboralján. in: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítése. Tanulmányok a transzcendensről 4. Balassi Kiadó, Budapest, 2004.
- Jókai Mária: Virágvasárnapi szokások Zoboralján. in: Halász Péter (szerk.): A Duna-menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991.
- Jókai Mária: Zoboralja és népviselete. In: A csehszlovákiai magyar nemzetiségi néprajzikutatások. (szerk.: Botik J.) Bratislava, 1981.
- Jókai Mária: Zoboralji gyermekjátékok. AB-ART. Gyurcsó István Alapítvány. Pozsony – Dunaszerdahely, 2004.
- Kocsis Aranka: Kodály Zoltán zoboralji textilgyűjteménye a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő LXXIV. évf. 1992.
- Kocsis Aranka: Zoboralji hímzések. Magyar Népművészet XXII. Budapest, 1994.
- Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz. 1-5. Ethnographia 1913. 114-116., 169-147., 235-239. oldalak
- Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások. 1-3. Ethnographia XX. 1909. 29-37; 116-121., 245-247. oldal
- Madar Ilona: Adatok a zoboralji fiatalok szokásrendjéhez. in: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1984.
- Madar Ilona: Fejezetek Zoboralja társadalomnéprajzához. Folklór és Etnográfia 51. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1989.
- Magyar Zoltán: A mindentudó fű. Zoborvidéki mondák és hiedelmek. Lirium Aurum, Dunaszerdahely, 2002.
- Manga János: Adatok a nyugati palócok házassági szokásaihoz. Néprajzi Értesítő XXXIV. (1942)
- Manga János: A tavaszi ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Néprajzi Értesítő XXXIII. (1941)
- Manga János: A téli ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Ethnographia 1941.
- Manga János: Zoborvidéki lakodalmas énekek. in: Gunda Béla (szerk.): Emlékkönyv Kodály hatvanadik születésnapjára. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1943.
- Manga János: Zoborvidéki lakodalom. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940.
- Mártonvölgyi László: A Zobor alatt, Kodály nyomában. Irodalmi Szemle XXV. évf. 1982.
- Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zobor-vidékről. (Település, építkezés, viselet.) Néprajzi Közlemények 1-2. sz. 1957. 122-127. oldal
- Morvay Judit: A Zobor-vidéki népcsoport néprajzi jellege. In: Néprajzi csoportok kutatási módszerei. (szerk.: Paládi-Kovács Attila.) Előmunkálatok a Magyarág Néprajzához 7. Budapest, 1980. 149-160. oldal
- P. Madar Ilona: Céhölködés a Zoboralján. Honismeret 9. (1980)
- Sándor János: Egy falu a Zoboralján. Népismereti Könyvtár 9. Komárom-Dunaszerdahely, 1996.
- Tari Lujza: Egyéni variációgazdagság a zoboralji volta-ritmusú dallamtípusban. Zenetudományi Dolgozatok 1997-1998. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, Budapest, 1998.
- Tátrai Zsuzsanna: Adalékok a zoborvidéki magyar falvak vallásos hagyományaihoz. in: Fejős Zoltán – Küllős Imola: Vallásosság és népi kultúra. A Magyarságkutatás Könyvtára. Vallási Néprajz 24. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990.
- Tárai Zsuzsanna: Női munkák Zoboralján. Néprajzi Látóhatár 4. (1995), Debrecen-Miskolc
- Tátrai Zsuzsanna: Az ünnepi szokáshagyomány változásvizsgálata a Nyitra vidékén. In: Folklór és Tradíció IV. Budapest, 1987.
- Török Tamás: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében. Philosophiae Doctores. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
- Újhelyi Tiborné: Zoborvidék népzenéje. Eötvös Károly Megyei könyvtár, Veszprém, 1980.
- Vargyas Lajos: A „Kőműves Kelemen” eredete. Néprajzi Értesítő IV. (1959)
- Virt István: Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. in: Tóth Károly (szerk.) Új Mindenes Gyűjtemény 8. Társadalomtudományi Értekezések. Madách, Pozsony, 1989.
- Vörös Ferenc: Nyelvcsere – névcsere a Zobor-vidéken. in: Lakatos Ilona – T. Károly Margit (szerk.): Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 32. Tinta, Budapest, 2004.
Kolon (Kolíňany)
- Dobekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés. Új Mindenes Gyűjtemény I.. Bratislava, 1981, 130-038. oldal
- Hemerka Olga: Koloni lakodalmas szokások. Néprajzi Közlések. Bratislava, 1974.
- Putz Éva: Kolonyi lagzi. Pozsony, 1983.
Menyhe (Podhorany)
- Manga János: Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén. Budapest, 1942.
Zsére (Žirany)
- Putz Éva: Zsérei kézfogó és lagzi. Néprajzi Látóhatár 2. (1993.)
9
Lemezek
- Zoboralji lakodalmi dalok LP. Opus 9117 1256, 1982. Szerk: Szarka Viktor. Gesztei, Nyitracsehi, Menyhei, Pogrányi, Koloni, Gerencséri, Felsőkirályi, Kálazi, Alsóbodoki és Lédeci éneklő csoport (Jókai Mária összeállítása).
- PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db. felvétel)
- Zoboralji népzene – Zsére. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-26. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
- Barslédec 1970. (csárdás; polka; kacsingatós; karikázó; karika; köröző) Ft.728.
Gerencsér (Nyitragerencsér), Pográny 1984. (lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; polgári társastánc; söprűtánc; párválasztó-párcserélő tánc; kendőtánc) Ft.1168. - Kolon 1970. (verbunkos; csárdás; karikázó) Ft.729.
- Kolon, Csáb 1971. (lakodalmi jelenetek; női körtánc; mulatás; csárdás; szüreti ünnepség; páros tánc; férfitánc) Ft.768.
- Kolon, Aha 1987. (söprűtánc; verbunk; huszáros; lassú csárdás; friss csárdás; cigánytánc; belépű; simi) Ft.1269.
- Pográny, Gerencsér (Nyitragerencsér), 1984. (lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; polgári társastánc; söprűtánc; párválasztó-párcserélő tánc; kendőtánc) Ft.1168.
- Lédec (Barslédec) [vsz.1970-es évek eleje] (karikázó; csárdás) Ft.770.
- Zsére 1967. (kettős; lassú csárdás; csárdás; gyors csárdás; friss csárdás; női körtánc; dudanóta; verbunk) Ft.612.
YouTube filmek
- Zoboraljai lakodalmas. Élő népzene 212. rész. Duna Televízió 2010.
- Zoborvidéki lakodalom. MTV Zenei Műsorok Studiója 1995-96.
- Sonidus archívum – Zoborvidéki néprajzi felvételek
- Kolon – karikázó
Fényképek