1
Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Csallóközzel foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld éppúgy több kisebb-nagyobb egységre bontható, mint más hasonló nagyságrendű tájak. Az arányos tagolást azonban a jelenlegi kutatási eredmények alapján nem lehet kielégítően elvégezni, mert a Kisalföldre a szűkebb Dunántúlnál is inkább vonatkozik, amit előrebocsátottunk, hogy természetföldrajzi, történeti és kutatástörténeti okokból kevésbé tagolódik, mint az Alföld vagy Erdély. Ezért mostani fejezetünkben törekszünk ugyan szétválasztásra, de a körülhatárolandó egységeket külön címmel nem emeljük ki.
Az első tájegység, Moson megye sem hagyományos történeti, sem néprajzi, sem pedig természetföldrajzi határok segítségével nem ragadható meg. Az agrártörténet számontartja nemcsak környezetéhez képest, hanem az egész korabeli Magyarország viszonylatában egyedülálló birtokviszonyait. Mosonban nagyon szemléletesen érvényesült, hogy a Mária Terézia uralkodása idején megindított úrbéri szabályozás megszilárdította a telkes jobbágyok anyagi viszonyait, egyúttal megalkotta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokos paraszti réteg előzményét. Ekkor a megye községeinek 34,69%-ban (17 helység) a telekátlag egy egésznél magasabb volt. A jobbágyság 38,07%-a birtokolt egy teleknél nagyobb földterületet, ami az úrbéres földek 57,74%-ának felelt meg. Például Miklóshalmon 2,14 , Hegyeshalmon 1,87 , (Moson)Szolnokon 1,80 volt a telekátlag. Az utóbbiban és Moson helységben 13-13 jobbágy bírt 4,75 nagyságú telket, ami 95 holdra rúgott. Ezek a számok messze meghaladták mind a dunántúli, mind a magyarországi mutatókat. [...]
Az ismertetett statisztikában [1878] a legkisebb birtokok egykori zselléreké voltak, a többi gazdagparasztoké. A századelőre (1913) a birtokos parasztok kezén lévő föld még inkább növekedett. Az országban egyedülálló módon a mosoni Puchtinger családnak 898 kh, a Rébl családnak ugyanott 619 kh volt a kezén. Az 1820 lakosú Miklóshalmon a 26 száz kh-nál nagyobb birtokból 25, Mosonszolnokon 21-ből 20 volt parasztoké. Ha közbevetőleg egy pillantást vetünk az Alföldre, közelebbről Hajdúnánás birtokviszonyaira, fölidéződik, hogy például ott is voltak ugyanebben az időben több száz holdas paraszti birtokok. Míg azonban ezeket szinte a holtvagyon megtestesüléseként idéztük, Mosonban a kisparaszti gazdaságok is rentábilisak voltak. A virágzás több szerencsés körülmény hosszú idejű, folyamatos találkozásának köszönhető.
A megye kedvező földrajzi viszonyai ebben éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy a háborús események általában elkerülték, a középbirtok lényegében hiányzott a feudális struktúrából, nem volt egyházi nagybirtok sem. A két latifundium, a herceg Esterházy családé, de különösen a főhercegi uradalom nagyvonalúan bánt jobbágyaival. Viszonylag mérsékeltek voltak a szolgáltatások és bőkezűen mérték ki az úrbéri területeket, továbbá a nem telki állományba tartozó úrbéri minőségű területek is tetemesen nagyok voltak. A mosoni parasztok a XIX. század folyamán rendszeresen kihasználták a közeli piacokat, elsősorban Bécs és Alsó-Ausztria ellátásában vettek részt. Közben szükség szerint és megfelelő anyagi alapokra támaszkodva, sikerült gazdasági profilt is váltaniuk. Amíg a gabonakereslet tartott, elsősorban búzát termeltek. Moson városa a fontos gyűjtő és átrakodó hely feladatkörét látta el, a Duna szolgált közlekedési útvonalul. Majd igen korán a vasút is átszelte a megyét (1855). Az 1880-as évektől a búzapiac visszaesésével átmeneti válságba kerültek a Moson megyei parasztok, de hamarosan megtalálták a kibontakozást. Még nem sokkal korábban a távolsági szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány jelentette az állatállomány zömét, szarvasmarha kevés volt, a század-végen a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdaság vette át a vezetést. Intenzív szántóföldi takarmánytermesztéssel és istállózással, valamint ezzel párosultan hússertés- és baromfitenyésztéssel foglalkoztak. Példaadóként szerepet vitt a főhercegi uradalom hatalmas tejgazdasága, szervezőként (tejszövetkezetek) pedig 1896-tól a Magyaróvári Szarvasmarha-tenyésztő Egyesület Újhelyi Imre gazdasági akadémiai tanár vezetésével.
A gabonakonjunktúra majd a tejgazdálkodási irányvétel hatása jól lemérhető a népi műveltség változásain. Moson volt a korabeli Magyarország egyetlen német többségű vármegyéje. Német parasztsága (heidebauerek) jóllehet középkori telepes volt, sok vonásban más dunántúli német csoportokéhoz hasonló, puritán népi műveltséget, viszonylag egyszerű viseletet mondhatott magáénak, mely itt a németlakta városok és az összefüggő nyelvterület közelében a többi tájegységhez képest előbb polgárosult. A fejlett öntudatú árutermelő parasztság – mint láttuk – több, mint egyharmadában mezővárosi lakos volt 1848 előtt. 1864-i adat szerint a tagosítások végbevitelében Moson járt elöl, a községek 92%-ával, 1871-ben pedig Keleti Károly itt regisztrálta az országban legkevesebb analfabétát (16,88%). A múlt század derekától kezdtek épülni a telkek hosszában több szobás és mellékhelyiséges, választékosan berendezett, majd L-alakú, végül a századvégtől a földszintes zárt beépítésű jellegzetes mosoni utcasorok. Ekkor jelentkezett a ruházkodás városiasodása is. A Szigetközben és a déli síkságon lakó magyarokra a kiemelkedő gazdasági mutatók nem vagy mérsékeltebben voltak jellemzők. Életmódjuk polgáriasulása sok területen párhuzamosan alakult a németekével.
Elsősorban a Szigetközre gondolunk, mely a Duna bal oldalán elhelyezkedő, szomszédos Csallóközzel együtt a kisalföldi medence középső, mély területén fekszik. Nagyságban ugyan különböznek, mert a Csallóköz a Duna legnagyobb szigete és egyben a kontinens legnagyobb folyami szigete, azonban hasonló természeti adottságaik, történeti és kulturális hagyományaik miatt indokolt együttes tárgyalásuk. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy a sűrűn városias tágabb környezetben a két nagy sziget szinte várostalan táj. A XIX. század elejéig a Csallóköz északi, magasabban fekvő részének kivételével (Főtáj, Föltáj) a többi szigetvidék nehezen megközelíthető, lapályos, vízjárta, változó folyamágakkal, rétekkel, mocsarakkal határolt terület volt. A Szigetközben mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi helyezkedett el. A Csallóköz északi végében nagyobb városi hagyományokkal rendelkezett az egykori földesúri jobbágyos polgárváros, Somorja, de korszakunkban már megszűnt dunai kikötő lenni, majd a vasút is elkerülte és még inkább hanyatlott, miután szerepét az aprófalvak sorából a századfordulón kiemelkedő, központi fekvésű Dunaszerdahely vette át. Ennek vonzásköre azonban korlátozott maradt, mert nem tudta legyőzni a szigetek hagyományos gazdasági orientációs centrumait, melyek a vízjárta táj peremén feküdtek. Jól kifejeződik a vonzásköri megosztottság a vármegyerendszer alakulásában. A Felső-Csallóköz Pozsony, a Felső-Szigetköz Moson, az Alsó-Szigetköz és a közeli Csilizköz a Csallóközből Győr, végül az Alsó-Csallóköz Komárom megyéhez tartozott. Moson gabonakereskedelemben játszott szerepéről és Magyaróvárról már esett szó.
Pozsony a késői feudalizmusban Magyarország fővárosa volt, és különböző felszínű, eltérő adottságú termelési tájak, több etnikum találkozási pontjában fekszik. A Felső-Csallóköz falvainak biztos, folyamatos piacot kínált még azután is, hogy elveszítvén fővárosi státusát, fejlődése lelassult, viszont a közeli falvak mezőgazdaságának éppen korszakunkban nőtt meg az eladható feleslege. A népi kultúra alakulásában megmutatkozó kisugárzó hatását azonban részleteiben nem ismerjük.
A köz- és egyházigazgatási, valamint hadászati jelentőséggel a középkor óta bíró Győr a napóleoni háborúk gabonakereslete idején indult ütemesebb fejlődésnek, mint a távolsági kereskedelem központja, átrakodó és gyűjtőhelye. A termény- és állatforgalomban megszerzett szerepének fontosságából a század közepe után, akkor kezdett veszíteni, amikor Pest vált a magyarországi búzakereskedelem elsőszámú központjává. A magyar búza azonban ekkor még újabb, délnémet piacokat hódított és Győr kereskedelmi forgalma igazán csak a tengerentúli gabona megjelenésével került válságba. Ekkorra már jelentékeny kereskedelmi tőke halmozódott fel a városban és Győr a Dunántúlon szinte egyedülálló módon (Pécs állítható még vele párhuzamba) nőtt át a céhes ipar válságát is legyűrve kereskedő városból ipari várossá. Időközben a település mind demográfiailag, mind a polgári társadalom intézményeit, mind külső urbanizációs képét tekintve megerősödött. 1990-ben lakosságának mindössze 6,3%-a élt őstermelésből, míg iparból 37,2 , kereskedelemből 9,7 , közlekedésből 8,9%. A hiedelmek szívósságát ismerve talán túlzás Fehér Ipoly megállapítása 1874-ből, hogy a Győr megyei nép, miután a falvak a városhoz általában közel esnek, „kevésbé babonás”, de véletlen sem lehet ez a megjegyzés. Ugyanő szembeállította a parasztok hagyományszerű és az uradalmak korszerű gazdálkodását. Az előbbiek ekkor még az extenzív fejlesztés szakaszában is képesek voltak búzafelesleget termelni. A tagosítás már végbement, de még nem alakult a belterjesebb, az ipari növénytermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó új irány. Az 1870-es évek végén a Győr környéki parasztok hagyományos viseletében a férfiaknál a kék és fekete posztó uralkodott. Negyedszázaddal később mindkét nem hagyományos öltözetét a sötét színek, különösen a nőkét a városi divat után igazodó ruhadarabok jelentették. A Kisalföld keleti határvidékén a Komárom, de leginkább Tata vonzásába tartozó Kocson az 1930-as években készült falumonográfia, melynek anyagából csak közvetetten lehet korszakunkra következtetni. A ruházkodás változásai azonban jól dokumentáltak. Ekkor még – a később fölbomlott – református, kisnemesi eredetű gazdaréteg volt a hangadó. A nők „francia kalapot” és kesztyűt, polgárias sötét ünneplő ruhát hordtak. A férfiaknál rétegenként változva előfordultak bőrruhák (bunda), vászongatyák is, de már a századelőn az egyszerű sötét, csizmás öltözet vált általánossá és csak az emléke élt a díszesebb, parasztosabb viseletnek. A szemes kályha helyén az első „masina” (vaslapos rakott tűzhely) megjelenése 1883-ban, a téglafalú, oszlopos tornácú házak elterjedése, az új ételdivatok és nem utolsósorban a racionális vallásos életszemlélet, melyben a hiedelmek perifériára szorultak, erőteljes paraszti polgárosulásról tanúskodnak.
A Csallóköz keleti sarkában ugyanakkor az azonos nevű vármegye mértani középpontjában épült Komáromnak kézművességénél fogva jelentős szerepe volt a Kisalföld XIX. századi népi kultúrájának alakulásában. A város közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. A vízi és szárazföldi utak találkozása a búza- és faáruforgalom Győrrel egyenrangú központjává tette. Korszakunkban azonban már túl volt a virágkorán, sőt éppen fekvése szolgált hátrányára, mert a vasút a költségesen áthidalható folyók miatt sokáig elkerülte. Gyáripara csak az első világháború előtt kezdett kibontakozni. Társadalomszerkezete mégis hasonlított Győréhez, mert 1900-ban mezőgazdaságból alakosság 8,1 , iparból 30,6 , kereskedelemből 8,2%-a élt. Csakhogy amíg Győrben az iparból élők jó része gyárüzemi munkás volt, itt a hasonló arány hagyományos kis- és kézműipari ágazatokból tevődött össze. Maga a város megtartotta földszintes zárt beépítésű házsorait, ami a múlt század végén már elsősorban nem iparos-polgár-, inkább agrárjelleget sugallhatott a külső szemlélőnek. Pedig csupán egyetlen paraszti életmódúnak minősülő csoportja volt, a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemeses ruházatukkal, református vallásukkal különültek el az utcák és városrészek szerint is tagolódó más foglalkozási csoportoktól, a nagy céhes múltú halászoktól, hajósoktól, ötvösöktől, molnároktól, ácsoktól, asztalosoktól. Mennyiség, elterjedési terület és díszítőstílus továbbhatása szempontjából Komárom volt a legnagyobb magyarországi festettbútor-készítő központ. A múlt század végén azonban már legnevezetesebb terméke, a láda készítése sem volt jelentős, pedig fél évszázaddal előbb a Dunán nagy tételekben Szerbiába és Bulgáriába is eljutott.
A gabonafuvarozással és hajóvontatással foglalkozó szekeresség valamint a vízimolnárság Győrben és környékén, a két sziget majd minden táján virágzó mesterség volt, számos faluban is tanúsítva a búzakonjunktúrát. Ezért ha a keleti országrész vízjárta területeinek hagyományával a néprajzi rekonstrukciós kutatások alapján összevetjük, eltérő képek bontakoznak ki előttünk. Keleten a pákászat, halászat, a réti életmód mellől hiányzik a hajózás, a nagy tekintélyű molnárság, révészség, nyugaton viszont a gyűjtögető gazdálkodás emlékei kisebb hangsúllyal kerültek elő. A néprajz által olykor romantikus titokzatosságba burkolt bodrogközi, vagy sárréti pákásszal szemben itt a zsákmányoló gazdálkodást, gyűjtögetést űzőt éppen nem hízelgő mondókával gúnyolták ki: „Sokat fárad a vadász / Mindig vizes a halász / Rongyos az aranyász.” Pedig e két utóbbi mesterség a korábbi századokban tisztes megélhetést nyújtott, a két sziget országos nevezetessége volt. Természetesen a különbségek földrajzi és történeti okokra is visszavezethetők, hiszen a Duna évszázadok óta nagy forgalmú vízi út, míg a Tisza vízrendszerének hajózása sosem volt jelentékeny. Egyedül a réti állattartás gyakorlata, a szilaj, félszilaj mód mutat nagyobb hasonlóságot, de századunk első éveire a Csallóköz belsejében fekvő falvaknak már nincs legelőjük. Mindenütt tagosított, ugart nem hagyó gazdaságokat találunk. A kisparaszti és a középnagyságú birtok az uralkodó forma. A két sziget, főleg a Csallóköz a múlt század derekára „megszabadult” a Duna ellenőrizetlen vizeitől és nagyobb mértékben bekapcsolódhatott a környező városok piaci forgalmába. Az istállózó állattartás mellett belterjes növénykultúra csak kisebb fontosságú alakult ki. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte.
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld éppúgy több kisebb-nagyobb egységre bontható, mint más hasonló nagyságrendű tájak. Az arányos tagolást azonban a jelenlegi kutatási eredmények alapján nem lehet kielégítően elvégezni, mert a Kisalföldre a szűkebb Dunántúlnál is inkább vonatkozik, amit előrebocsátottunk, hogy természetföldrajzi, történeti és kutatástörténeti okokból kevésbé tagolódik, mint az Alföld vagy Erdély. Ezért mostani fejezetünkben törekszünk ugyan szétválasztásra, de a körülhatárolandó egységeket külön címmel nem emeljük ki.
Az első tájegység, Moson megye sem hagyományos történeti, sem néprajzi, sem pedig természetföldrajzi határok segítségével nem ragadható meg. Az agrártörténet számontartja nemcsak környezetéhez képest, hanem az egész korabeli Magyarország viszonylatában egyedülálló birtokviszonyait. Mosonban nagyon szemléletesen érvényesült, hogy a Mária Terézia uralkodása idején megindított úrbéri szabályozás megszilárdította a telkes jobbágyok anyagi viszonyait, egyúttal megalkotta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokos paraszti réteg előzményét. Ekkor a megye községeinek 34,69%-ban (17 helység) a telekátlag egy egésznél magasabb volt. A jobbágyság 38,07%-a birtokolt egy teleknél nagyobb földterületet, ami az úrbéres földek 57,74%-ának felelt meg. Például Miklóshalmon 2,14 , Hegyeshalmon 1,87 , (Moson)Szolnokon 1,80 volt a telekátlag. Az utóbbiban és Moson helységben 13-13 jobbágy bírt 4,75 nagyságú telket, ami 95 holdra rúgott. Ezek a számok messze meghaladták mind a dunántúli, mind a magyarországi mutatókat. [...]
Az ismertetett statisztikában [1878] a legkisebb birtokok egykori zselléreké voltak, a többi gazdagparasztoké. A századelőre (1913) a birtokos parasztok kezén lévő föld még inkább növekedett. Az országban egyedülálló módon a mosoni Puchtinger családnak 898 kh, a Rébl családnak ugyanott 619 kh volt a kezén. Az 1820 lakosú Miklóshalmon a 26 száz kh-nál nagyobb birtokból 25, Mosonszolnokon 21-ből 20 volt parasztoké. Ha közbevetőleg egy pillantást vetünk az Alföldre, közelebbről Hajdúnánás birtokviszonyaira, fölidéződik, hogy például ott is voltak ugyanebben az időben több száz holdas paraszti birtokok. Míg azonban ezeket szinte a holtvagyon megtestesüléseként idéztük, Mosonban a kisparaszti gazdaságok is rentábilisak voltak. A virágzás több szerencsés körülmény hosszú idejű, folyamatos találkozásának köszönhető.
A megye kedvező földrajzi viszonyai ebben éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy a háborús események általában elkerülték, a középbirtok lényegében hiányzott a feudális struktúrából, nem volt egyházi nagybirtok sem. A két latifundium, a herceg Esterházy családé, de különösen a főhercegi uradalom nagyvonalúan bánt jobbágyaival. Viszonylag mérsékeltek voltak a szolgáltatások és bőkezűen mérték ki az úrbéri területeket, továbbá a nem telki állományba tartozó úrbéri minőségű területek is tetemesen nagyok voltak. A mosoni parasztok a XIX. század folyamán rendszeresen kihasználták a közeli piacokat, elsősorban Bécs és Alsó-Ausztria ellátásában vettek részt. Közben szükség szerint és megfelelő anyagi alapokra támaszkodva, sikerült gazdasági profilt is váltaniuk. Amíg a gabonakereslet tartott, elsősorban búzát termeltek. Moson városa a fontos gyűjtő és átrakodó hely feladatkörét látta el, a Duna szolgált közlekedési útvonalul. Majd igen korán a vasút is átszelte a megyét (1855). Az 1880-as évektől a búzapiac visszaesésével átmeneti válságba kerültek a Moson megyei parasztok, de hamarosan megtalálták a kibontakozást. Még nem sokkal korábban a távolsági szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány jelentette az állatállomány zömét, szarvasmarha kevés volt, a század-végen a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdaság vette át a vezetést. Intenzív szántóföldi takarmánytermesztéssel és istállózással, valamint ezzel párosultan hússertés- és baromfitenyésztéssel foglalkoztak. Példaadóként szerepet vitt a főhercegi uradalom hatalmas tejgazdasága, szervezőként (tejszövetkezetek) pedig 1896-tól a Magyaróvári Szarvasmarha-tenyésztő Egyesület Újhelyi Imre gazdasági akadémiai tanár vezetésével.
A gabonakonjunktúra majd a tejgazdálkodási irányvétel hatása jól lemérhető a népi műveltség változásain. Moson volt a korabeli Magyarország egyetlen német többségű vármegyéje. Német parasztsága (heidebauerek) jóllehet középkori telepes volt, sok vonásban más dunántúli német csoportokéhoz hasonló, puritán népi műveltséget, viszonylag egyszerű viseletet mondhatott magáénak, mely itt a németlakta városok és az összefüggő nyelvterület közelében a többi tájegységhez képest előbb polgárosult. A fejlett öntudatú árutermelő parasztság – mint láttuk – több, mint egyharmadában mezővárosi lakos volt 1848 előtt. 1864-i adat szerint a tagosítások végbevitelében Moson járt elöl, a községek 92%-ával, 1871-ben pedig Keleti Károly itt regisztrálta az országban legkevesebb analfabétát (16,88%). A múlt század derekától kezdtek épülni a telkek hosszában több szobás és mellékhelyiséges, választékosan berendezett, majd L-alakú, végül a századvégtől a földszintes zárt beépítésű jellegzetes mosoni utcasorok. Ekkor jelentkezett a ruházkodás városiasodása is. A Szigetközben és a déli síkságon lakó magyarokra a kiemelkedő gazdasági mutatók nem vagy mérsékeltebben voltak jellemzők. Életmódjuk polgáriasulása sok területen párhuzamosan alakult a németekével.
Elsősorban a Szigetközre gondolunk, mely a Duna bal oldalán elhelyezkedő, szomszédos Csallóközzel együtt a kisalföldi medence középső, mély területén fekszik. Nagyságban ugyan különböznek, mert a Csallóköz a Duna legnagyobb szigete és egyben a kontinens legnagyobb folyami szigete, azonban hasonló természeti adottságaik, történeti és kulturális hagyományaik miatt indokolt együttes tárgyalásuk. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy a sűrűn városias tágabb környezetben a két nagy sziget szinte várostalan táj. A XIX. század elejéig a Csallóköz északi, magasabban fekvő részének kivételével (Főtáj, Föltáj) a többi szigetvidék nehezen megközelíthető, lapályos, vízjárta, változó folyamágakkal, rétekkel, mocsarakkal határolt terület volt. A Szigetközben mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi helyezkedett el. A Csallóköz északi végében nagyobb városi hagyományokkal rendelkezett az egykori földesúri jobbágyos polgárváros, Somorja, de korszakunkban már megszűnt dunai kikötő lenni, majd a vasút is elkerülte és még inkább hanyatlott, miután szerepét az aprófalvak sorából a századfordulón kiemelkedő, központi fekvésű Dunaszerdahely vette át. Ennek vonzásköre azonban korlátozott maradt, mert nem tudta legyőzni a szigetek hagyományos gazdasági orientációs centrumait, melyek a vízjárta táj peremén feküdtek. Jól kifejeződik a vonzásköri megosztottság a vármegyerendszer alakulásában. A Felső-Csallóköz Pozsony, a Felső-Szigetköz Moson, az Alsó-Szigetköz és a közeli Csilizköz a Csallóközből Győr, végül az Alsó-Csallóköz Komárom megyéhez tartozott. Moson gabonakereskedelemben játszott szerepéről és Magyaróvárról már esett szó.
Pozsony a késői feudalizmusban Magyarország fővárosa volt, és különböző felszínű, eltérő adottságú termelési tájak, több etnikum találkozási pontjában fekszik. A Felső-Csallóköz falvainak biztos, folyamatos piacot kínált még azután is, hogy elveszítvén fővárosi státusát, fejlődése lelassult, viszont a közeli falvak mezőgazdaságának éppen korszakunkban nőtt meg az eladható feleslege. A népi kultúra alakulásában megmutatkozó kisugárzó hatását azonban részleteiben nem ismerjük.
A köz- és egyházigazgatási, valamint hadászati jelentőséggel a középkor óta bíró Győr a napóleoni háborúk gabonakereslete idején indult ütemesebb fejlődésnek, mint a távolsági kereskedelem központja, átrakodó és gyűjtőhelye. A termény- és állatforgalomban megszerzett szerepének fontosságából a század közepe után, akkor kezdett veszíteni, amikor Pest vált a magyarországi búzakereskedelem elsőszámú központjává. A magyar búza azonban ekkor még újabb, délnémet piacokat hódított és Győr kereskedelmi forgalma igazán csak a tengerentúli gabona megjelenésével került válságba. Ekkorra már jelentékeny kereskedelmi tőke halmozódott fel a városban és Győr a Dunántúlon szinte egyedülálló módon (Pécs állítható még vele párhuzamba) nőtt át a céhes ipar válságát is legyűrve kereskedő városból ipari várossá. Időközben a település mind demográfiailag, mind a polgári társadalom intézményeit, mind külső urbanizációs képét tekintve megerősödött. 1990-ben lakosságának mindössze 6,3%-a élt őstermelésből, míg iparból 37,2 , kereskedelemből 9,7 , közlekedésből 8,9%. A hiedelmek szívósságát ismerve talán túlzás Fehér Ipoly megállapítása 1874-ből, hogy a Győr megyei nép, miután a falvak a városhoz általában közel esnek, „kevésbé babonás”, de véletlen sem lehet ez a megjegyzés. Ugyanő szembeállította a parasztok hagyományszerű és az uradalmak korszerű gazdálkodását. Az előbbiek ekkor még az extenzív fejlesztés szakaszában is képesek voltak búzafelesleget termelni. A tagosítás már végbement, de még nem alakult a belterjesebb, az ipari növénytermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó új irány. Az 1870-es évek végén a Győr környéki parasztok hagyományos viseletében a férfiaknál a kék és fekete posztó uralkodott. Negyedszázaddal később mindkét nem hagyományos öltözetét a sötét színek, különösen a nőkét a városi divat után igazodó ruhadarabok jelentették. A Kisalföld keleti határvidékén a Komárom, de leginkább Tata vonzásába tartozó Kocson az 1930-as években készült falumonográfia, melynek anyagából csak közvetetten lehet korszakunkra következtetni. A ruházkodás változásai azonban jól dokumentáltak. Ekkor még – a később fölbomlott – református, kisnemesi eredetű gazdaréteg volt a hangadó. A nők „francia kalapot” és kesztyűt, polgárias sötét ünneplő ruhát hordtak. A férfiaknál rétegenként változva előfordultak bőrruhák (bunda), vászongatyák is, de már a századelőn az egyszerű sötét, csizmás öltözet vált általánossá és csak az emléke élt a díszesebb, parasztosabb viseletnek. A szemes kályha helyén az első „masina” (vaslapos rakott tűzhely) megjelenése 1883-ban, a téglafalú, oszlopos tornácú házak elterjedése, az új ételdivatok és nem utolsósorban a racionális vallásos életszemlélet, melyben a hiedelmek perifériára szorultak, erőteljes paraszti polgárosulásról tanúskodnak.
A Csallóköz keleti sarkában ugyanakkor az azonos nevű vármegye mértani középpontjában épült Komáromnak kézművességénél fogva jelentős szerepe volt a Kisalföld XIX. századi népi kultúrájának alakulásában. A város közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. A vízi és szárazföldi utak találkozása a búza- és faáruforgalom Győrrel egyenrangú központjává tette. Korszakunkban azonban már túl volt a virágkorán, sőt éppen fekvése szolgált hátrányára, mert a vasút a költségesen áthidalható folyók miatt sokáig elkerülte. Gyáripara csak az első világháború előtt kezdett kibontakozni. Társadalomszerkezete mégis hasonlított Győréhez, mert 1900-ban mezőgazdaságból alakosság 8,1 , iparból 30,6 , kereskedelemből 8,2%-a élt. Csakhogy amíg Győrben az iparból élők jó része gyárüzemi munkás volt, itt a hasonló arány hagyományos kis- és kézműipari ágazatokból tevődött össze. Maga a város megtartotta földszintes zárt beépítésű házsorait, ami a múlt század végén már elsősorban nem iparos-polgár-, inkább agrárjelleget sugallhatott a külső szemlélőnek. Pedig csupán egyetlen paraszti életmódúnak minősülő csoportja volt, a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemeses ruházatukkal, református vallásukkal különültek el az utcák és városrészek szerint is tagolódó más foglalkozási csoportoktól, a nagy céhes múltú halászoktól, hajósoktól, ötvösöktől, molnároktól, ácsoktól, asztalosoktól. Mennyiség, elterjedési terület és díszítőstílus továbbhatása szempontjából Komárom volt a legnagyobb magyarországi festettbútor-készítő központ. A múlt század végén azonban már legnevezetesebb terméke, a láda készítése sem volt jelentős, pedig fél évszázaddal előbb a Dunán nagy tételekben Szerbiába és Bulgáriába is eljutott.
A gabonafuvarozással és hajóvontatással foglalkozó szekeresség valamint a vízimolnárság Győrben és környékén, a két sziget majd minden táján virágzó mesterség volt, számos faluban is tanúsítva a búzakonjunktúrát. Ezért ha a keleti országrész vízjárta területeinek hagyományával a néprajzi rekonstrukciós kutatások alapján összevetjük, eltérő képek bontakoznak ki előttünk. Keleten a pákászat, halászat, a réti életmód mellől hiányzik a hajózás, a nagy tekintélyű molnárság, révészség, nyugaton viszont a gyűjtögető gazdálkodás emlékei kisebb hangsúllyal kerültek elő. A néprajz által olykor romantikus titokzatosságba burkolt bodrogközi, vagy sárréti pákásszal szemben itt a zsákmányoló gazdálkodást, gyűjtögetést űzőt éppen nem hízelgő mondókával gúnyolták ki: „Sokat fárad a vadász / Mindig vizes a halász / Rongyos az aranyász.” Pedig e két utóbbi mesterség a korábbi századokban tisztes megélhetést nyújtott, a két sziget országos nevezetessége volt. Természetesen a különbségek földrajzi és történeti okokra is visszavezethetők, hiszen a Duna évszázadok óta nagy forgalmú vízi út, míg a Tisza vízrendszerének hajózása sosem volt jelentékeny. Egyedül a réti állattartás gyakorlata, a szilaj, félszilaj mód mutat nagyobb hasonlóságot, de századunk első éveire a Csallóköz belsejében fekvő falvaknak már nincs legelőjük. Mindenütt tagosított, ugart nem hagyó gazdaságokat találunk. A kisparaszti és a középnagyságú birtok az uralkodó forma. A két sziget, főleg a Csallóköz a múlt század derekára „megszabadult” a Duna ellenőrizetlen vizeitől és nagyobb mértékben bekapcsolódhatott a környező városok piaci forgalmába. Az istállózó állattartás mellett belterjes növénykultúra csak kisebb fontosságú alakult ki. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte.
2
Filep Antal: Csallóköz
(In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983.)
Csallóköz: a Duna legnagyobb szigete, a Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. Északról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Guta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykor önálló Csalló folyóról kapta (1269. Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony megyéhez tartozó része a Főtáj, a Komárom megyéhez tartozó része pedig Altáj néven is ismert. Önálló táji része a Csilizköz. A régiségben Nagy-Csallóköz és Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, római katolikus vallású, de jelentékeny számú református és kevesebb evangélikus is lakja. A ~ nyugati végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették. A ~ területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek kései továbbélése (kisnemesi falvak), a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak. (Pozsony és Hegyalja, Komárom, később Bécs polgárai és katonai fogyasztó rétegei.) A ~ népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magasszintű paraszti polgárosulás jellemezte. Vásáros központjai Somorja, Dunaszerdahely, Guta, ill. Komárom és Pozsony.
(In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983.)
Csallóköz: a Duna legnagyobb szigete, a Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. Északról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Guta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykor önálló Csalló folyóról kapta (1269. Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony megyéhez tartozó része a Főtáj, a Komárom megyéhez tartozó része pedig Altáj néven is ismert. Önálló táji része a Csilizköz. A régiségben Nagy-Csallóköz és Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, római katolikus vallású, de jelentékeny számú református és kevesebb evangélikus is lakja. A ~ nyugati végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették. A ~ területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek kései továbbélése (kisnemesi falvak), a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak. (Pozsony és Hegyalja, Komárom, később Bécs polgárai és katonai fogyasztó rétegei.) A ~ népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magasszintű paraszti polgárosulás jellemezte. Vásáros központjai Somorja, Dunaszerdahely, Guta, ill. Komárom és Pozsony.
Martin György: Csallóköz – Szigetköz
(In: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A honfoglaló magyarság e régi telephelyéről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk, különösen a Csallóközről még keveset tudunk.
A verbunk e vidék jellegzetes reprezentatív tánctípusa. A tánckezdő funkciójú szóló forma kötetlen szerkezetű. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű, lekopottnak tűnik.
Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzkodva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkokban soha nem fordul elő.. Az egyszerű bokázó-csárdás lépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt - friss rész következik, mely főként a háromlépés, háromugrós motívum változataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont az erdélyi „sűrű magyar” (legényes), a kanásztánc és az „ugrós” mérsékelt tempójú (120), nyolcados metrumú, „esztam” kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunk leírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunk-változatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazon zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérő dallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A „Kóbor huszároké” elnevezésű verbunkdallam pl. megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt Galga- és Solt-vidéken „huszárverbunk” néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig „Selyem-csárdás” névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak: pl. „Bertóké”, „Bársony verbunk”, „Madarász Ignác verbunkja”. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.
A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.
A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melybema már pl. a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföldi friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdás-stílus köréhez.
Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc, mégpedig a libasorban kígyózó, un. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán…) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásával analóg.
E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő párostáncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e párostáncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nem egyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.
A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait magába foglaló gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.
A fejlett vonós-zene mellett még élénken él a vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a duda-zene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncterminológia (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a duda-zene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi-szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, ludálláson…” kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútánc dallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt a macedónokig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta. A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nem egyszer érdekesen kapcsolódott a dudával (pl. „dudapolka”).
3
P. Vas János: Csallóköz – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai Hagyományok Háza, Budapest, 2002.)
A Csallóköz Európa legnagyobb folyami szigete. Különösen érvényes ez az állítás, ha hozzá számítjuk a Kis-Csallóköznek is nevezett Szigetközt. A két táj földrajzi, gazdasági és kulturális szempontból egymás ikertestvére, de nem egypetéjűek; a történelmi sors eltérő vonásokat is létrehozott arculatukon.
Pozsony alatt a Dévényi kapunál a Duna kiér a hegyek közül és lerakja hordalékát. A folyó ezen a szakaszon vízjárta „dzsindzsáros” szigetvilágot alakított ki. Ennek északi része, az először 1269-ben említett „CHALLO KEUZ” a Pozsony alatti, Farkastoroknak nevezett erdőségnél kezdődik. Itt a Duna ágakra szakad. Ezek közül az északit Kis-Dunának szokás nevezni. Több szakaszának önálló nevét is ismerjük a hagyományból: Gútáig Érsekújvári-Duna, majd a Vággal egyesülve Révkomáromig Vág-Duna, míg azután a Komárom melletti „Várfarkánál” egyesül a Nagy-, másképpen Győri-Dunával. A történelem folyamán egészen a 19. századi vízszabályozásig a vidékhatárok állandóan változtak, új és új szigetek váltak le, mások egyesültek, de az általános szemlélet az volt, hogy a Nagy-Duna (Öreg-Duna) és a Kis-Duna által határolt sziget Pozsony és Komárom között a Csallóköz.
Csallóköz teljesen sík vidék, még dombjai sincsenek. A Szigetközzel ellentétben szinte fátlan. Fekete termőtalaja, mely különösen alkalmas a búzatermelésre, nyugat felé fokozatosan vékonyodik, ott néhol már a felszínen is kövecses homok található. A keleti „alsó” részen sok a vízfolyás, mocsár, tó, a nyugati „felső” részen viszont patak is alig akad.
A vízzel való küzdelem végigkísérte a vidék történelmét egészen az 1886 és 1896 közötti végleges szabályozásig, amely örökre megváltoztatta arculatát: a közel háromszáz sziget és számtalan folyóág mocsárvilága síkföldi kultúrtájjá alakult át.
A Csallóköz területén a történelem folyamán három vármegye osztozott. Nagyjából ennek megfelelően szokás három kisebb tájegységre tagolni.
A Felső-Csallóköz, vagy Feltáj („Főtáj”) az egykori Pozsony vármegyéhez tartozott. Négy mezőváros és koronként változóan ötven-hetven falu tartozott ide. Ez a sziget szárazabb, homokos, kavicsos része.
Az Alsó-Csallóköz, az Altáj Komárom megye egyik járása volt: egy királyi város (Révkomárom), két mezőváros és huszonnégy falu.
Csallóköz leghagyományőrzőbb vidéke az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizköz nyolc faluja a Csiliz-patak és a Duna között.
A honfoglalók valószínűleg avar töredék-csoportokat találtak itt. A területet Lél törzse szállta meg, amely Vérbulcsúéval szövetkezve a nyugati kalandozók zömét adta. Később a Koppány-nemzetség is szerzett birtokokat a vidéken. A törzsi területek közötti, illetve a nyugati országhatárt védő gyepükre a fejedelmek török nyelvű besenyő és kabar határőröket telepítettek. A helynevek zöme török, kisebb része finnugor eredetű.
A Csallóköz közigazgatását I. István idején szervezték meg. A lakható területek betelepülése a 12. századra nagyjából befejeződött. Sok község, valószínűleg főként az egykori gyepűőrök falvai a várispánságokon keresztül a királyi udvarhoz, néhány közülük közvetlenül az uralkodó rendelkezése alá tartozott, vagy egyházi főhatóságok birtokolták őket. E falvak várjobbágy lakói azután a 13. századtól nemesi státuszba jutottak, aminek fejében különleges udvari szolgálatot teljesítettek: ők voltak a vadaskertek gondozói, halásztak, vízimalmokat működtettek, révészkedtek, gondozták a királyi istállók, királynéi ménesek állatait. A Csallóköz életében mindvégig meghatározó szerepet játszott ez a kiváltságokkal, vagy legalább azok tudatával rendelkező réteg.
A tatárjáráskor az ellenség nem merészkedett be ide részben a mocsarak miatt, de azért sem, mert Pozsony és Komárom vára kitartott velük szemben. Így nem volt szükség a lakosság újratelepítésére, a népesség folyamatos maradt, csupán néhány Pozsony környéki faluba érkeztek német telepesek.
Az Árpád-ház kihalása után, a „kiskirályok” időszakában Csák Máté szerezte meg Komáromot és a Csallóköz jelentős részét. Károly Róbert 1307-ben foglalta el a területet. A különböző nagyúri pártok támogatásának ára a királyi uradalmak jó részének magánkézbe adása volt. Számos, később nagy hírre emelkedett família szerzett itt birtokot: Amadék, Dócziak, Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Rozgonyiak.
A török háborúk idején a Csallóköz erősen pusztult. Az életben maradt lakosság jó része elvándorolt, illetve nagyobb településeken verődött össze. A földek elposványosodtak, a partokat, belső állóvizeket nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem csapdázták. A pangó vizek járványokat terjesztettek.
A korai gyors reformációt erőszakos ellenreformáció követte. A vallási villongások nemegyszer fegyveres formát öltöttek. Békésebb időkben a vegyes vallású falvakban a templomot közösen, felváltva használták, de az újhitű papokat egészen a 18. század végéig gyakran zaklatták. Az 1700-as évek végére alakult ki a lakosság 19. század végéig érvényes felekezeti megoszlása: a Feltáj csaknem teljesen katolikus, míg az Altájon a katolikusok és protestánsok aránya nagyjából egyenlő. Utóbbiak főleg reformátusok, az evangélikusok kevesen vannak.
Az 1773-as összeíráskor 137 község volt a Csallóközben, ezek közül 129 magyar, a maradék nyolc a Pozsony alatti, középkori eredetű németség lakhelye. Az 1880-as felmérés szerint a lakosság 94%-a továbbra is magyar, az 1,2% szlovák az uradalmi cselédség soraiból kerül ki, a németséget ekkor is a Pozsony melletti falucsoport képviseli. A maradék: zsidók és cigányok. A 20. század elején a természetes szaporulat csökkent, a paraszti földbirtok mégis elaprózódott, ami elszegényedést és elvándorlást hozott magával. Iskolák alig működtek, az orvosi ellátás siralmas volt.
Az I. világháborút lezáró békeszerződés Csallóközt Csehszlovákiához csatolta. A Magyarországgal meglévő gazdasági és kulturális kapcsolatok megszakadtak. A régió közlekedése az új határvonal miatt zsákutcába került. Az 1921-ben 89,6%-ot kitevő magyarság mellé szlovák, cseh és morva telepesek költöztek, a városokba „csehszlovák” értelmiség és hivatalnoki kar került. A nagybirtokokat felosztották, de a földet nem a helybeli nincstelenek, hanem az új ország más részeiből érkezettek kapták. A magyar zsellérek a majorságok megszűntével elvesztették megélhetésüket és munkalehetőségeiket.
1938-ban a terület nagyobb része visszakerült a Magyar Királysághoz, majd 1945-ben újból csehszlovák igazgatás alá jutott. A magyar lakosságot érzékenyen érintették az erőszakos „lakosságcserék”, a belső áttelepítések és a természetes asszimiláció. Mindezek ellenére a magyarság etnikai határa ma is a Csallóköztől északra húzódik.
Kulturális szempontból a városok közül egyedül Komárom hatása volt számottevő, az is csak az Altáj népéletére. A település már a római korban fontos átkelőhely volt, az Árpádok alatt is a királyi birtokok közé tartozott. Lakossága a török időkig színmagyar. Ezután a helyőrséget adó német katonaság nyomában német polgárok, a szerb („rác”) naszádosokat követve és védelmüket élvezve délszláv kereskedők és hajósgazdák telepedtek le a vámkedvezményekkel rendelkező megerősített városban. Komárom a szárazföldi és vízi útvonalak találkozásánál helyezkedik el, ez adta gazdagsága alapját. Ide érkeztek a Vágon leúsztatott fenyőszállítmányok, itt osztották szét és árusították a fát. A hajósgazda és kereskedő réteg fontos szerepet játszott a búza közvetítő kereskedelmében is. Emiatt jött létre a város szállításra specializálódott közössége, a kisnemesi eredetű, református vallású szekeresgazdák csoportja, akik elkülönülő szokásaikkal, parasztos életvitelükkel, díszes viseletükkel sajátos színfoltot képeztek a település társadalmában.
A Vág-Dunán nagy hasznú, céhesen szervezett halászat folyt. Céhekbe tömörültek a molnárok, hajósok, kézművesek is. Utóbbiak messze földeket láttak el termékeikkel, köszönhetően a Duna kínálta olcsó szállítási lehetőségnek. A leghíresebb komáromi exportcikk a festett bútor volt, ezen belül is leginkább a „komáromi láda”, ami a 19. században végig a Duna mentén, még Szerbiában és Bulgáriában is divatos berendezési tárgy volt.
Komárom után a legnépesebb történelmi múltú település Gúta. Neve 1268 óta ismert. 1551-ben megerődített szabadalmas mezőváros volt. Eredetileg a Vág bal partján terült el, de a gyakori török támadások miatt áttelepítették a másik oldalra, így került a Csallóközbe. Jeles vizafogó helyként emlegették, híres volt gyümölcstermesztése, illetve ló-, marha- és sertéstenyésztése. Hajókon nagy mennyiségben szállított szénát a pesti piacra.
A mai Dunaszerdahely valószínűleg már a rómaiak előtt is lakott volt. A középkorban királyi kiváltságokat, így vásártartási jogot kapott.
A Csallóköz viszonylag gyors ütemű polgárosulása miatt a zsákmányoló gazdálkodásnak, különösen a gyűjtögetésnek a közeli évszázadokban sokkal kisebb volt a jelentősége, mint az „ikertestvér” Szigetközben. A Csallóközön belül is érezhető különbség: az Altáj vizesebb, mocsarasabb vidékén tovább fennmaradtak a régies foglalkozások, főként persze kiegészítő jelleggel. A zsákmányoló „mesterségek” alacsony presztizsére utal a közismert mondóka:
„Sokat fárad a vadász,
mindig vizes a halász,
rongyos az aranyász.”.
Az egykori értékes fafajtákban gazdag erdőket a néprajzi kutatás által elérhető időszakra már kiirtották. A megmaradt ártéri ligetek fő haszonnövénye a botlófűz. Ennek ágait 2-3 évenként kb. 2 méter magasságban levágták, „lebotúták”. A vastagabbját tüzelőnek használták fel, a vékonyabbakat kévében megszárították és sövényfalat, kerítést készítettek belőlük. Sokáig fontos jövedelemforrás maradt a nád és gyékény gyűjtése és feldolgozása is.
Az állóvizek és a lápvilág bővelkedtek halban. A halászat főként Somorja és Komárom környékén jelentett alapvető megélhetést, de a vízszabályozásig másutt is nagyban űzték A harcsa, csuka, ponty és számos más fajta a paraszti étrend meghatározó része volt. Mára egy részük (pl. a kecsege) eltűnt és a többi is megritkult. A halhús már nem számít fő tápláléknak.
A legértékesebb zsákmány a viza volt. „Őrhalnak” nevezték, mert állandóan figyelni kellett a folyót, hogy észrevegyék a vonulását. A hagyomány szerint gyakran kiemelkedett a vízből, mintha felállna, főleg, ha valami csillogó tárgyat vett észre. Talán erre vezethető vissza a „haltündér” hiedelemalakja, akinek női felsőteste, de halfarka van. A vizát cégével („szégyé”) fogták. A vizet elrekesztették, így a hal csak bizonyos irányban úszhatott, míg végül csapdába került. A 19. század végére a viza eltűnt a Csallóköz vizeiből. Az utolsót 1906-ban fogták a sűlyi Duna-ágban.
A főként a Nagy-Duna mentén élő, hagyományos módon dolgozó halászok céhszerű szervezetekbe („bokor”, „kötés”, „felekezet”, „kompánia”) tömörülve bérelték a halászó helyeket. Egyenlő jogokkal társultak egy-egy kerítő háló mellé. Elöljárójuk a „halászgazda” volt. A munkakezdés idejét a „halász kisbíró” hirdette ki, amikor feljött a „Halászcsillag”. A céhtag halászok még az 1930-as években is azzal jelezték különállásukat, hogy az idősebbek a „borotvált állú” parasztoktól eltérően szakállt növesztettek.
Nem számított igazi halnak a mocsaras, sáros árkokban tömegesen tenyésző csík, így azokat a csíkászokat sem tekintették igazi halászoknak, akik vessző tapogatóval vagy varsával „szedték” ezt a sekély vizek fenekén kis körben mozgó halat. Alkalmilag csíkásztak a pásztorok, vesszőgyűjtő asszonyok, nagyobb gyerekek is. A 20-30 cm. hosszú, lágy testű, ujjnyi vastag, hengeres alakú, pikkelytelen csík közkedvelt eledel volt, főleg káposztával főzték. A 20. század elején néhol még gyakori volt, de már nemigen fogyasztották.
A vízi élethez tartozott a hajózás is. A gabonaszállító „bürkös hajók” felső-csallóközi kikötő helye Vajka volt. Emlékeznek a lovas hajóvontatásra is.
A Csallóközben ősi hagyománya van a méhészkedésnek. Nemrégen még szinte minden háznál űzték.
A Szigetköz és Csallóköz partjainál a Duna lelassul és lerakja a magával sodort hordalékot. A Kis- és Nagy-Csallóközre egyaránt jellemző foglalkozás volt egykor az aranymosás. A táj erről kapta irodalmias ízű, de közismert „Aranykert” nevét.
„Halász, vadász, aranyász
üres zsebben kotorász.
Ha szegény is, vígan él,
Egész nap csak vizet mér.”
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai Hagyományok Háza, Budapest, 2002.)
A Csallóköz Európa legnagyobb folyami szigete. Különösen érvényes ez az állítás, ha hozzá számítjuk a Kis-Csallóköznek is nevezett Szigetközt. A két táj földrajzi, gazdasági és kulturális szempontból egymás ikertestvére, de nem egypetéjűek; a történelmi sors eltérő vonásokat is létrehozott arculatukon.
Pozsony alatt a Dévényi kapunál a Duna kiér a hegyek közül és lerakja hordalékát. A folyó ezen a szakaszon vízjárta „dzsindzsáros” szigetvilágot alakított ki. Ennek északi része, az először 1269-ben említett „CHALLO KEUZ” a Pozsony alatti, Farkastoroknak nevezett erdőségnél kezdődik. Itt a Duna ágakra szakad. Ezek közül az északit Kis-Dunának szokás nevezni. Több szakaszának önálló nevét is ismerjük a hagyományból: Gútáig Érsekújvári-Duna, majd a Vággal egyesülve Révkomáromig Vág-Duna, míg azután a Komárom melletti „Várfarkánál” egyesül a Nagy-, másképpen Győri-Dunával. A történelem folyamán egészen a 19. századi vízszabályozásig a vidékhatárok állandóan változtak, új és új szigetek váltak le, mások egyesültek, de az általános szemlélet az volt, hogy a Nagy-Duna (Öreg-Duna) és a Kis-Duna által határolt sziget Pozsony és Komárom között a Csallóköz.
Csallóköz teljesen sík vidék, még dombjai sincsenek. A Szigetközzel ellentétben szinte fátlan. Fekete termőtalaja, mely különösen alkalmas a búzatermelésre, nyugat felé fokozatosan vékonyodik, ott néhol már a felszínen is kövecses homok található. A keleti „alsó” részen sok a vízfolyás, mocsár, tó, a nyugati „felső” részen viszont patak is alig akad.
A vízzel való küzdelem végigkísérte a vidék történelmét egészen az 1886 és 1896 közötti végleges szabályozásig, amely örökre megváltoztatta arculatát: a közel háromszáz sziget és számtalan folyóág mocsárvilága síkföldi kultúrtájjá alakult át.
A Csallóköz területén a történelem folyamán három vármegye osztozott. Nagyjából ennek megfelelően szokás három kisebb tájegységre tagolni.
A Felső-Csallóköz, vagy Feltáj („Főtáj”) az egykori Pozsony vármegyéhez tartozott. Négy mezőváros és koronként változóan ötven-hetven falu tartozott ide. Ez a sziget szárazabb, homokos, kavicsos része.
Az Alsó-Csallóköz, az Altáj Komárom megye egyik járása volt: egy királyi város (Révkomárom), két mezőváros és huszonnégy falu.
Csallóköz leghagyományőrzőbb vidéke az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizköz nyolc faluja a Csiliz-patak és a Duna között.
A honfoglalók valószínűleg avar töredék-csoportokat találtak itt. A területet Lél törzse szállta meg, amely Vérbulcsúéval szövetkezve a nyugati kalandozók zömét adta. Később a Koppány-nemzetség is szerzett birtokokat a vidéken. A törzsi területek közötti, illetve a nyugati országhatárt védő gyepükre a fejedelmek török nyelvű besenyő és kabar határőröket telepítettek. A helynevek zöme török, kisebb része finnugor eredetű.
A Csallóköz közigazgatását I. István idején szervezték meg. A lakható területek betelepülése a 12. századra nagyjából befejeződött. Sok község, valószínűleg főként az egykori gyepűőrök falvai a várispánságokon keresztül a királyi udvarhoz, néhány közülük közvetlenül az uralkodó rendelkezése alá tartozott, vagy egyházi főhatóságok birtokolták őket. E falvak várjobbágy lakói azután a 13. századtól nemesi státuszba jutottak, aminek fejében különleges udvari szolgálatot teljesítettek: ők voltak a vadaskertek gondozói, halásztak, vízimalmokat működtettek, révészkedtek, gondozták a királyi istállók, királynéi ménesek állatait. A Csallóköz életében mindvégig meghatározó szerepet játszott ez a kiváltságokkal, vagy legalább azok tudatával rendelkező réteg.
A tatárjáráskor az ellenség nem merészkedett be ide részben a mocsarak miatt, de azért sem, mert Pozsony és Komárom vára kitartott velük szemben. Így nem volt szükség a lakosság újratelepítésére, a népesség folyamatos maradt, csupán néhány Pozsony környéki faluba érkeztek német telepesek.
Az Árpád-ház kihalása után, a „kiskirályok” időszakában Csák Máté szerezte meg Komáromot és a Csallóköz jelentős részét. Károly Róbert 1307-ben foglalta el a területet. A különböző nagyúri pártok támogatásának ára a királyi uradalmak jó részének magánkézbe adása volt. Számos, később nagy hírre emelkedett família szerzett itt birtokot: Amadék, Dócziak, Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Rozgonyiak.
A török háborúk idején a Csallóköz erősen pusztult. Az életben maradt lakosság jó része elvándorolt, illetve nagyobb településeken verődött össze. A földek elposványosodtak, a partokat, belső állóvizeket nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem csapdázták. A pangó vizek járványokat terjesztettek.
A korai gyors reformációt erőszakos ellenreformáció követte. A vallási villongások nemegyszer fegyveres formát öltöttek. Békésebb időkben a vegyes vallású falvakban a templomot közösen, felváltva használták, de az újhitű papokat egészen a 18. század végéig gyakran zaklatták. Az 1700-as évek végére alakult ki a lakosság 19. század végéig érvényes felekezeti megoszlása: a Feltáj csaknem teljesen katolikus, míg az Altájon a katolikusok és protestánsok aránya nagyjából egyenlő. Utóbbiak főleg reformátusok, az evangélikusok kevesen vannak.
Az 1773-as összeíráskor 137 község volt a Csallóközben, ezek közül 129 magyar, a maradék nyolc a Pozsony alatti, középkori eredetű németség lakhelye. Az 1880-as felmérés szerint a lakosság 94%-a továbbra is magyar, az 1,2% szlovák az uradalmi cselédség soraiból kerül ki, a németséget ekkor is a Pozsony melletti falucsoport képviseli. A maradék: zsidók és cigányok. A 20. század elején a természetes szaporulat csökkent, a paraszti földbirtok mégis elaprózódott, ami elszegényedést és elvándorlást hozott magával. Iskolák alig működtek, az orvosi ellátás siralmas volt.
Az I. világháborút lezáró békeszerződés Csallóközt Csehszlovákiához csatolta. A Magyarországgal meglévő gazdasági és kulturális kapcsolatok megszakadtak. A régió közlekedése az új határvonal miatt zsákutcába került. Az 1921-ben 89,6%-ot kitevő magyarság mellé szlovák, cseh és morva telepesek költöztek, a városokba „csehszlovák” értelmiség és hivatalnoki kar került. A nagybirtokokat felosztották, de a földet nem a helybeli nincstelenek, hanem az új ország más részeiből érkezettek kapták. A magyar zsellérek a majorságok megszűntével elvesztették megélhetésüket és munkalehetőségeiket.
1938-ban a terület nagyobb része visszakerült a Magyar Királysághoz, majd 1945-ben újból csehszlovák igazgatás alá jutott. A magyar lakosságot érzékenyen érintették az erőszakos „lakosságcserék”, a belső áttelepítések és a természetes asszimiláció. Mindezek ellenére a magyarság etnikai határa ma is a Csallóköztől északra húzódik.
Kulturális szempontból a városok közül egyedül Komárom hatása volt számottevő, az is csak az Altáj népéletére. A település már a római korban fontos átkelőhely volt, az Árpádok alatt is a királyi birtokok közé tartozott. Lakossága a török időkig színmagyar. Ezután a helyőrséget adó német katonaság nyomában német polgárok, a szerb („rác”) naszádosokat követve és védelmüket élvezve délszláv kereskedők és hajósgazdák telepedtek le a vámkedvezményekkel rendelkező megerősített városban. Komárom a szárazföldi és vízi útvonalak találkozásánál helyezkedik el, ez adta gazdagsága alapját. Ide érkeztek a Vágon leúsztatott fenyőszállítmányok, itt osztották szét és árusították a fát. A hajósgazda és kereskedő réteg fontos szerepet játszott a búza közvetítő kereskedelmében is. Emiatt jött létre a város szállításra specializálódott közössége, a kisnemesi eredetű, református vallású szekeresgazdák csoportja, akik elkülönülő szokásaikkal, parasztos életvitelükkel, díszes viseletükkel sajátos színfoltot képeztek a település társadalmában.
A Vág-Dunán nagy hasznú, céhesen szervezett halászat folyt. Céhekbe tömörültek a molnárok, hajósok, kézművesek is. Utóbbiak messze földeket láttak el termékeikkel, köszönhetően a Duna kínálta olcsó szállítási lehetőségnek. A leghíresebb komáromi exportcikk a festett bútor volt, ezen belül is leginkább a „komáromi láda”, ami a 19. században végig a Duna mentén, még Szerbiában és Bulgáriában is divatos berendezési tárgy volt.
Komárom után a legnépesebb történelmi múltú település Gúta. Neve 1268 óta ismert. 1551-ben megerődített szabadalmas mezőváros volt. Eredetileg a Vág bal partján terült el, de a gyakori török támadások miatt áttelepítették a másik oldalra, így került a Csallóközbe. Jeles vizafogó helyként emlegették, híres volt gyümölcstermesztése, illetve ló-, marha- és sertéstenyésztése. Hajókon nagy mennyiségben szállított szénát a pesti piacra.
A mai Dunaszerdahely valószínűleg már a rómaiak előtt is lakott volt. A középkorban királyi kiváltságokat, így vásártartási jogot kapott.
A Csallóköz viszonylag gyors ütemű polgárosulása miatt a zsákmányoló gazdálkodásnak, különösen a gyűjtögetésnek a közeli évszázadokban sokkal kisebb volt a jelentősége, mint az „ikertestvér” Szigetközben. A Csallóközön belül is érezhető különbség: az Altáj vizesebb, mocsarasabb vidékén tovább fennmaradtak a régies foglalkozások, főként persze kiegészítő jelleggel. A zsákmányoló „mesterségek” alacsony presztizsére utal a közismert mondóka:
„Sokat fárad a vadász,
mindig vizes a halász,
rongyos az aranyász.”.
Az egykori értékes fafajtákban gazdag erdőket a néprajzi kutatás által elérhető időszakra már kiirtották. A megmaradt ártéri ligetek fő haszonnövénye a botlófűz. Ennek ágait 2-3 évenként kb. 2 méter magasságban levágták, „lebotúták”. A vastagabbját tüzelőnek használták fel, a vékonyabbakat kévében megszárították és sövényfalat, kerítést készítettek belőlük. Sokáig fontos jövedelemforrás maradt a nád és gyékény gyűjtése és feldolgozása is.
Az állóvizek és a lápvilág bővelkedtek halban. A halászat főként Somorja és Komárom környékén jelentett alapvető megélhetést, de a vízszabályozásig másutt is nagyban űzték A harcsa, csuka, ponty és számos más fajta a paraszti étrend meghatározó része volt. Mára egy részük (pl. a kecsege) eltűnt és a többi is megritkult. A halhús már nem számít fő tápláléknak.
A legértékesebb zsákmány a viza volt. „Őrhalnak” nevezték, mert állandóan figyelni kellett a folyót, hogy észrevegyék a vonulását. A hagyomány szerint gyakran kiemelkedett a vízből, mintha felállna, főleg, ha valami csillogó tárgyat vett észre. Talán erre vezethető vissza a „haltündér” hiedelemalakja, akinek női felsőteste, de halfarka van. A vizát cégével („szégyé”) fogták. A vizet elrekesztették, így a hal csak bizonyos irányban úszhatott, míg végül csapdába került. A 19. század végére a viza eltűnt a Csallóköz vizeiből. Az utolsót 1906-ban fogták a sűlyi Duna-ágban.
A főként a Nagy-Duna mentén élő, hagyományos módon dolgozó halászok céhszerű szervezetekbe („bokor”, „kötés”, „felekezet”, „kompánia”) tömörülve bérelték a halászó helyeket. Egyenlő jogokkal társultak egy-egy kerítő háló mellé. Elöljárójuk a „halászgazda” volt. A munkakezdés idejét a „halász kisbíró” hirdette ki, amikor feljött a „Halászcsillag”. A céhtag halászok még az 1930-as években is azzal jelezték különállásukat, hogy az idősebbek a „borotvált állú” parasztoktól eltérően szakállt növesztettek.
Nem számított igazi halnak a mocsaras, sáros árkokban tömegesen tenyésző csík, így azokat a csíkászokat sem tekintették igazi halászoknak, akik vessző tapogatóval vagy varsával „szedték” ezt a sekély vizek fenekén kis körben mozgó halat. Alkalmilag csíkásztak a pásztorok, vesszőgyűjtő asszonyok, nagyobb gyerekek is. A 20-30 cm. hosszú, lágy testű, ujjnyi vastag, hengeres alakú, pikkelytelen csík közkedvelt eledel volt, főleg káposztával főzték. A 20. század elején néhol még gyakori volt, de már nemigen fogyasztották.
A vízi élethez tartozott a hajózás is. A gabonaszállító „bürkös hajók” felső-csallóközi kikötő helye Vajka volt. Emlékeznek a lovas hajóvontatásra is.
A Csallóközben ősi hagyománya van a méhészkedésnek. Nemrégen még szinte minden háznál űzték.
A Szigetköz és Csallóköz partjainál a Duna lelassul és lerakja a magával sodort hordalékot. A Kis- és Nagy-Csallóközre egyaránt jellemző foglalkozás volt egykor az aranymosás. A táj erről kapta irodalmias ízű, de közismert „Aranykert” nevét.
„Halász, vadász, aranyász
üres zsebben kotorász.
Ha szegény is, vígan él,
Egész nap csak vizet mér.”
4
P. Vas János: Csallóköz – II.
Az aranyászat az 1920-as évekig sokak számára a megélhetést jelentette. Néhány falu híres volt erről a mesterségről. Szap lakóinak jelentős része például évszázadokig ebből élt, de így emlegették Vajkát, Bőst és Medvét is. A foglalkozás régebbi nagyobb elterjedésére számos helynév utal (Csallóközaranyos, stb.). A történelem folyamán az arany változó szigorúsággal, de mindvégig állami monopólium volt, így a vele foglalkozókat Mária Terézia idején nyilvántartásba vették. A családnevek a századok folyamán meglepő egyezést mutatnak, tehát a mesterség valószínűleg apáról fiúra öröklődött. Az aranymosók a falusi társadalomban a gazdák utáni második legtekintélyesebb rétegnek számítottak, ők voltak a „mezzei emberek” eleje. Külön utcában laktak, a búcsús körmenetekben testületileg vettek részt, a kocsmában külön asztaluk volt. Tevékenységüket a szigetvilágban és a Duna két partján folytatták. Idényben, tavasztól őszig hétszám haza sem mentek. Nádból „aranyász sátort” készítettek, „tarisznyából éltek”, meg abból, amit találtak: halat, madártojást ettek. Füvekből „aranyász teát” főztek. Elvándoroltak Esztergomig, Vácig, fel a Vágon és a Garamon, de még Paksig, Mohácsig is.
A 19. század közepéig az aranyászat tisztes megélhetést biztosított. (A kimutatások nem túl megbízhatóak, hiszen az arany egy részét nyilván feketén adták el a városi ötvösöknek az állami árnál magasabb összegért, vagy adómentesen.) Mégsem gazdagodtak meg. Azt mondják, bohém nép volt az aranyász, amit kerestek, elmulatták, ezért mindig szegények maradtak. Aztán a Duna szabályozásával a 19. század végére a vízszint megemelkedett, nehezebben lehetett hozzáférni az aranyhoz. A 20. században az aranymosás már nem jelentett állandó megélhetést, időszaki kiegészítő foglalkozás lett. Az egykori aranyászok napszámba szegődtek, sokan közülük kivándoroltak. Az aranymosást már csak fő munkájuk mellett űzték alacsony vízálláskor a révészek, halászok. Azt mondják, egy napszámnyi fizetségnek megfelelő fémet ma is ki lehet nyerni egy napi munkával, járja is a Dunát nyaranta néhány „hobbi-aranyász”.
A terület mezőgazdaságában a múltban az állattartás volt a meghatározó ágazat. Ez a helyzet a 19. század folyamán megváltozott. A lecsapolásokkal, vízrendezéssel a megmaradt nedves réteken kialakuló szénagazdálkodással összefonódva az istállózó marhatartás megtartotta ugyan hangsúlyos szerepét, de mellette nagy területre kiterjedő és jól jövedelmező szántóföldi művelés, mindenekelőtt búzatermelés alakult ki. Ehhez csatlakozott azután a közeli városok piacain mindig haszonnal értékesíthető zöldségfélék és gyümölcs termesztése, ami szintén jelentős múlttal rendelkezik a vidéken. A három ágazat a 19. század végére nagyjából egyensúlyba került, s éppen a falusi nép megélhetésében való körülbelül egyenlő részesedésük vált a csallóközi mezőgazdaság jellegzetességévé. A 20. század közepére ez az egyensúly felborult, a gabona termesztése került abszolút túlsúlyba elsősorban a kertészkedés és részben az állattartás kárára.
A Csallóközben, mint általában a Kisalföldön, az állatok közül a szarvasmarha jelentősége volt meghatározó. Húsáért nagy tömegben vásárolták a közeli városok (Pozsony, Komárom) és a távoli fővárosok (Bécs, Pest-Buda) kereskedői és mészárosai, valamint a hadsereg és a megyék ellátó biztosai. A jó erőben levő, szakszerűen idomított igás ökrök is jó áron keltek el. A 19. század második felétől a régi magyar fajtákat mindenütt felváltotta a szimentáli. A hangsúly a húsról áthelyeződött a tejgazdálkodásra, de megmaradt az igaerő fontossága.
A csallóközi pásztoroknak a Kisalföldön máshol is ismert jellegzetes terelő eszköze volt a „csörgős bot”, amit itt „fütykös”-nek neveztek. A botra fém karikákat vagy lemezeket erősítettek. Ha a jószág tilosba tévedt, nem kellett utána menniük, gázolniuk, a bottal távolról hajították meg. Az állat később már az eszköz hangjára is hallgatott, engedelmeskedett. A betlehemesek a csörgős botot ritmushangszernek használták.
A szigetközi állattartás-központú modellel szemben a Csallóközben a vízszabályozások után a nép elsősorban búzát termesztett. Jelentős volt a zab, a kukorica és a burgonya termésterülete is.
A belterjes, kertészkedő növénytermeléshez a jó öntéstalaj és a könnyű öntözési lehetőség biztosított kedvező feltételeket. Híres volt a vidék répája, gyökere, káposztája, hagymája, fokhagymája. Egyes falvak bizonyos fajtákra specializálódtak.
Csallóköz mezőgazdaságára számos kézműves, fuvarozó és kereskedő alapozta megélhetését. Az állattartás termékeit tímárok, csizmadiák, kefekötők, szűrszabók dolgozták fel. Céhes központjuk Pozsony volt. A gabonát helyben őrölték a vízimolnárok, szekeresek és hajósok szállították a piacokra. Komáromban hajókat építettek a speciális dunai árufuvarozás kívánalmainak megfelelően. A hajózás a vontatás révén a folyó menti lótartó falvak jövedelmét is gyarapította .
Csallóköz kerámiából behozatalra szorult. Messzi földről érkeztek ide a cserépárusok („begrések”, „köcsögösök”) szalmával bélelt szekerei. Árujukat általában gabonáért, ritkábban kenderért cserélték el.
A Csallóköz parasztságának műveltsége átmeneti jellegű. A középkor óta folyamatos közösségek viszonylag korai polgárosulása magyarázza a dekoratív népművészet szinte teljes hiányát, a folklórban pedig az új stílus korai túlsúlyba kerülését.
A népviseletről általában elmondható, hogy a református kisnemesi lakosság korán a polgári divatot kezdte utánozni.
A 19. század első felében a férfiak kék posztót hordtak. A század második felében ezt gyári anyagokra cserélték, de az idősek sokáig megtartották a csizmanadrág, rövid dolmány, sötétkék posztó köpeny, pörge kalap összeállítást. A női viselet rojtos főkötőből, virágos rövidkabátból, színes hosszú szoknyából és fekete köpenyből állt.
A 19. és 20. század fordulóján a férfiak kék, fekete vagy szürke „posztómándli”-t (ujjast), „pruszlikot” (mellényt) és nadrágot, németes szabású „ümögöt” (inget), fekete kalapot és ráncos szárú csizmát vettek magukra. Nyáron még mindig házivászonból készült ráncos bőgatyában jártak. Általános volt a szűr is, de már nem díszítették és csak utazáskor használták, máskülönben az uradalmi cselédek ruházatának számított. Télen a felsőruha bélelt köpeny, vagy alig díszített bunda és báránybőr sapka volt. A komáromi szekeres gazdák kitűntek uras ruházatukkal, amit ezüst, nyusztprém és kócsagtoll ékesített.
A női viseletre már ekkor is erősebben hatott a városi módi. Elterjedt a színes selyem és bársony. Az alapszín leginkább a barna volt. A házi ruha kék alapon tarka kartonból készült. Darabjai: fejkendő, „rékli” (blúz, női ujjas), „pruszlik”, télen kabát, szoknya, kötény, „péntő” (pendely), cipő. A lányok is hordtak fejkendőt. Az idősebb asszonyok néhol még viselték kontyukon a „tutyi”-t (főkötőt). Ékszert alig hordtak. A 19. és 20. század fordulójára a női csizma és kisbunda eltűnt.
A Csallóköz településszerkezetét vizsgálva szembetűnik, hogy az Altájon gyérebben helyezkednek el a községek, a Feltáj ugyanakkor Árpád-kor óta megtartotta sűrű, aprófalvas jellegét. Ezen belül is különleges formát mutatnak a nemzetségi eredetű, osztódott falubokrok (Karcsák, Patonyok). Létrejöttük mikéntjére jó példa a Patonyok története. A mai Diósförgepatony öt Patony nevű történelmi település utódja. 1250-ben már legalább három ilyen nevű község létezett egymás közelében. A háborúk, természeti változások, járványok eredményeként tovább osztódtak, áttelepültek, össze-össze költöztek, míg végül egyesültek.
A csallóközi ház L-alakú, háromosztatú épület volt. Az utca felőli részen a nagy lakószoba helyezkedett el, hátsó kamrája hálóhelyiségként funkcionált, a harmadik „szoba” lett a tulajdonképpeni tároló kamra, ahol a terményes, lisztes zsákokat, kenyeret, ruhát tartották. A házfal sárral tapasztott vesszőfonat volt, később vályogból rakták. Az ágasfás tetőszerkezetet náddal fedték. Az utcai deszkahomlokzatot szellőző nyílások díszítették. A nagyszobából kis ablak nézett az utcára. A bejáratnál boltozatos ülőfülkét alakítottak ki, itt fogyaszthatták el a koldusok az alamizsnát.
A gazdasági épületek a lakóházzal szemben álltak. A telekhez sövénnyel elkerített konyhakert tartozott. Az udvaron külön kemencét építettek.
A csallóközi néphit szerint a teliholdban Dávid király hegedül. Helyi sajátosság, hogy Cecília nem táncol, hanem vele muzsikál, és tündérek táncolnak körülöttük. Amikor a Holdat fogyatkozni látjuk, akkor odafent esteledik, újholdkor éjszaka, holdtöltekor pedig nappal van. Ez utóbbi időpontban nem szabad hosszan belenézni, mert megvakítja az embert.
A Tejút a csillagokba szállt tündérek országútja, éjszakánként ezen kerülik meg a világot. Ember nem képes meglátni őket. A Göncölszekéren uralkodójuk, Tündér Ilona utazik. A szivárvány a tündérek csatornája, amin át a vizet felszivárogtatják az égbe. Ha valaki, főleg gyermek, rámutat, magával húzza őt és csak hét év múlva engedi haza, de addigra mindent elfelejt arról, ami közben történt vele.
A fentiekből is kiderül, hogy a Csallóközben a Kisalföld más, vízjárta vidékeihez hasonlóan meghatározó a vízzel kapcsolatba hozott tündérekben való hit, szemben a magyar nyelvterület egyéb részeivel, ahol ezek a lények csak a mesékben szerepelnek. A kisalföldi magyar tündérhit különös sajátossága az is, hogy a más vidékeken ismert női démonokkal ellentétben ők általában jóindulatúak. A tündérhagyomány máig gyűjthető. Mondják, hogy Tündér Ilona egykor hattyú képében úszkált a Dunán szerelmét, Árgyélust keresve. Általános elképzelés, hogy a Duna aranya a tündérek hajából lett. Ha valakit megkedveltek, szolgálatukba fogadták víz alatti palotájukba, vagy megvendégelték szigeti mulató helyükön. Szegény lány képében is megjelentek és aki jót tett velük, azt megjutalmazták. A hűtleneket, rosszakat visszavetették eredeti, nyomorult állapotukba. Az idők során aztán az emberi gonoszság annyira eluralkodott, hogy a tündérek a csillagokba szálltak és megszüntették az emberekkel való érintkezést.
A vizek között élő emberek képzelete más fajta lényekkel is benépesítette környezetüket. Helyi jellegzetességnek tartható a sellőszerű „haltündér” figurája. A Dunában lakik, felsőteste női, alsó része hal. Különösen érdeklik a fénylő dolgok, kiemelkedik a vízből, úgy bámulja őket. A haltündérek a hiedelem szerint a tengerből úsznak fel a Csallóközbe.
A vidéken vízidémonok is laktak. Tőlük féltek az emberek. Kismalac, hordófejű ember, magát vízihullának tettető „holtember”, meztelen fekete gyermek alakjában látták őket. Utóbbi azt színlelte, hogy fuldoklik, s a segítségére sietőket a víz alá rántotta. A „holtember” is vízbe fojtotta a gyanútlanokat. Az éjfélkor a víz alatt lesben álló „éjféli halász” összebogozta a hálót, lehúzta az arra merészkedőket. Barátságosabb volt a csúf varangy alakú „vízi lélek”, aki néha ember alakban jelent meg. Ha segítették, ő is segített. A folyóból, kútból merített vízből visszaloccsantottak áldozatképpen a számára.
A rituális, vallási tilalmakat megszegők nyugodni nem tudó lelke kísértett a partokon. A doborgazi halászok újholdkor messze elkerülték a Görgeteg erdőt, ahol egykor hajósok és hajóvontatók pusztultak el egy viharban lovastól, mert káromkodtak munka közben. Éjfélkor máig hallani szitkozódásukat és az ostorpattogást. Bűneikért vezeklő kísértetek a máshol is ismert „tüzes emberek”, akik általában hamisan mérő földmérnökök, vagy hamisan esküvő tanúk voltak életükben. A földön ugrándoznak, táncolnak, ide-oda gurulnak. Senkit nem bántottak, mégis féltek tőlük. A kereszteletlenül meghalt gyerekből is „bolygó tűz” lett.
A fenti jelenség rokon a lidérc, helyi szóval iglic egyik megjelenési formájával, a hajladozó, imbolygó fénytüneménnyel. Az iglic lehet tüzes petrencerúd (nyomórúd) is, ami repüléskor hosszú csóvát húz maga után, vagyis „tüzet szarik”. Legismertebb alakja mégis a kopasz csirke formájú segítődémon. Ezt fekete kakas fekete tojásából (!) a gazdájának kellett kiköltenie a hóna alatt. Kilenc nap után született meg a „házanként járó ördög”, aki mindig azt kérdezte: „Mit hozzak, mit hozzak?”. Akinek „iglice volt”, sótlan kásával etette, folyton fésülgette, az meg a kéményen keresztül hordta neki a kincset, előbb-utóbb azonban „elrekkentette” a gazdáját. Mindenhonnan hazatalált, nem lehetett tőle megszabadulni, csak ha kitekerték a nyakát. Akkor viszont az összes általa hordott kincs hamuvá változott.
A csallóközi néphit táltosa foggal születik, ez jelzi elhívatottságát. Felnőtt korában képes változtatni az alakját. Hol béresnek, hol pásztornak mutatkozik, de megjelenhet állatként is. Tudja, hol található az elásott kincs, de ő maga nem szerezheti meg, csak mást vezethet el hozzá. Minden hetedik évben idegen országba utazik és megküzd ottani „kollégájával”. Amelyikük győz, annak hazájában jó lesz a termés.
Mint általában a magyar nyelvterület nyugati részén, a garabonciás alakja a Csallóközben is színesebb a táltosénál. Úgy tartják, hogy az anyja boszorkány, de mégsem születik a „tudással”, hanem tizenhárom iskolát kell kijárnia, hogy megszerezze azt. Az iskolában kap egy könyvet, amit csak ő tud elolvasni. Ezt magával hordja, vagy titkos helyen rejtegeti. Ebből „imádkozza ki” a jót és a bajt egyaránt. Egyesek szerint rokona a sárkány is, aki-ami vénséges csukából vagy tizenhárom éves kakasból lesz és a garabonciás idézi elő búvóhelyéről. Ezen a szörnyetegen repülve közlekedik maga előtt hajtva a felleget, vihart. Rongyos nagy köpönyeget, sötét ruhát hord, hegyes kalapján tollat visel. A falvakban házról házra járva tejet és kenyeret kéreget. Amit adnak, nem szabad „kiszabni”, mindenből egésszel kell kínálni: szeletlen kenyérrel, egész köcsög tejjel. Ő annyit vesz belőle, amennyit akar. Ha nem adnak, vagy kimérve adják, átkot mond és a termést elveri a jég.
A Csallóközben is, mint mindenütt a magyar nyelvterületen, a boszorkányról szóló hiedelmek alkotják a népi hitvilág leggazdagabb részét. A Csilizközt egyenesen a boszorkányok földjének tartották még a 20. század elején is. „Ménkűverte” rostában ülve hajókáztak a vízen és azt mondogatták:
„Szitakíreg, rostakíreg,
maj minnyá odaírek.
Szitakíreg, rostakíreg,
Maj csak hazaírek.”
Leginkább állatalakban jártak. Változhattak kutyává, vagy békává, legtöbbször azonban ló alakú kísértetként mutatkoztak. Az ilyenre gatyamadzagot kellett dobni kötőfék gyanánt és amikor ettől visszaváltozott emberré, a gatyamadzag rajtamaradt orrán-száján áthúzva. Macska képében rátámadtak az emberre vagy éjszaka álmában megnyomták, amitől megbetegedett. Ez ellen szintén gatyamadzaggal elkötötték az ajtókilincset vagy kést döftek a félfába, hogy megszűnjön a rontás. Kést tettek a párna alá akkor is, ha úgy hitték, hogy a boszorkány az alvó gyermek melléből szívja a vért. Az összenőtt szemöldökű ember tekintete megbetegítette a gyermeket és a fiatal jószágot. A szemmel vert állandóan aludt. Szenes vízben kellett megmosdatni, amit három kútból vett vízből és hét határból némán összegyűjtött fa szenéből csináltak („szótalan víz”). Ha valaki kibeszélte a boszorkányt, annak lábából kiszedte a csontokat és csepűt tett a helyükbe.
A boszorkányi praktikák ellen vasból készült tárgy viselése védett, vagy a keresztvetés, a söprű hegyére állítása és a tűzgyújtás. A Luca-széket használót üldöző leleplezett boszorkányok elé mákot kellet szórni, mert azt fel kellett szedniük és ettől madarakká változtak. Az éjjeliőrök („bakterek”) dárdájának vége kereszt alakú volt és hét évenként újraszentelték, hogy védjen az éjjel járó gonoszoktól. Az ártó, bosszúálló boszorkány ellensége a segítő, jóindulatú tudós pásztor, vagy „ördöngös ember” volt. Sokan fordultak hozzájuk és mindig segítettek. Egyéb „tudományuk” is volt. A botjuk egyedül őrizte a nyájat, míg a gazdájuk a kocsmában ivott. Állataikkal nem tudott más bánni, csak ők. Ha dudájukat bedobták az ágy alá, az azt a nótát játszotta, amit parancsoltak neki. Tudományukat halálukkor általában a bojtárjukra hagyták.
Az aranyászat az 1920-as évekig sokak számára a megélhetést jelentette. Néhány falu híres volt erről a mesterségről. Szap lakóinak jelentős része például évszázadokig ebből élt, de így emlegették Vajkát, Bőst és Medvét is. A foglalkozás régebbi nagyobb elterjedésére számos helynév utal (Csallóközaranyos, stb.). A történelem folyamán az arany változó szigorúsággal, de mindvégig állami monopólium volt, így a vele foglalkozókat Mária Terézia idején nyilvántartásba vették. A családnevek a századok folyamán meglepő egyezést mutatnak, tehát a mesterség valószínűleg apáról fiúra öröklődött. Az aranymosók a falusi társadalomban a gazdák utáni második legtekintélyesebb rétegnek számítottak, ők voltak a „mezzei emberek” eleje. Külön utcában laktak, a búcsús körmenetekben testületileg vettek részt, a kocsmában külön asztaluk volt. Tevékenységüket a szigetvilágban és a Duna két partján folytatták. Idényben, tavasztól őszig hétszám haza sem mentek. Nádból „aranyász sátort” készítettek, „tarisznyából éltek”, meg abból, amit találtak: halat, madártojást ettek. Füvekből „aranyász teát” főztek. Elvándoroltak Esztergomig, Vácig, fel a Vágon és a Garamon, de még Paksig, Mohácsig is.
A 19. század közepéig az aranyászat tisztes megélhetést biztosított. (A kimutatások nem túl megbízhatóak, hiszen az arany egy részét nyilván feketén adták el a városi ötvösöknek az állami árnál magasabb összegért, vagy adómentesen.) Mégsem gazdagodtak meg. Azt mondják, bohém nép volt az aranyász, amit kerestek, elmulatták, ezért mindig szegények maradtak. Aztán a Duna szabályozásával a 19. század végére a vízszint megemelkedett, nehezebben lehetett hozzáférni az aranyhoz. A 20. században az aranymosás már nem jelentett állandó megélhetést, időszaki kiegészítő foglalkozás lett. Az egykori aranyászok napszámba szegődtek, sokan közülük kivándoroltak. Az aranymosást már csak fő munkájuk mellett űzték alacsony vízálláskor a révészek, halászok. Azt mondják, egy napszámnyi fizetségnek megfelelő fémet ma is ki lehet nyerni egy napi munkával, járja is a Dunát nyaranta néhány „hobbi-aranyász”.
A terület mezőgazdaságában a múltban az állattartás volt a meghatározó ágazat. Ez a helyzet a 19. század folyamán megváltozott. A lecsapolásokkal, vízrendezéssel a megmaradt nedves réteken kialakuló szénagazdálkodással összefonódva az istállózó marhatartás megtartotta ugyan hangsúlyos szerepét, de mellette nagy területre kiterjedő és jól jövedelmező szántóföldi művelés, mindenekelőtt búzatermelés alakult ki. Ehhez csatlakozott azután a közeli városok piacain mindig haszonnal értékesíthető zöldségfélék és gyümölcs termesztése, ami szintén jelentős múlttal rendelkezik a vidéken. A három ágazat a 19. század végére nagyjából egyensúlyba került, s éppen a falusi nép megélhetésében való körülbelül egyenlő részesedésük vált a csallóközi mezőgazdaság jellegzetességévé. A 20. század közepére ez az egyensúly felborult, a gabona termesztése került abszolút túlsúlyba elsősorban a kertészkedés és részben az állattartás kárára.
A Csallóközben, mint általában a Kisalföldön, az állatok közül a szarvasmarha jelentősége volt meghatározó. Húsáért nagy tömegben vásárolták a közeli városok (Pozsony, Komárom) és a távoli fővárosok (Bécs, Pest-Buda) kereskedői és mészárosai, valamint a hadsereg és a megyék ellátó biztosai. A jó erőben levő, szakszerűen idomított igás ökrök is jó áron keltek el. A 19. század második felétől a régi magyar fajtákat mindenütt felváltotta a szimentáli. A hangsúly a húsról áthelyeződött a tejgazdálkodásra, de megmaradt az igaerő fontossága.
A csallóközi pásztoroknak a Kisalföldön máshol is ismert jellegzetes terelő eszköze volt a „csörgős bot”, amit itt „fütykös”-nek neveztek. A botra fém karikákat vagy lemezeket erősítettek. Ha a jószág tilosba tévedt, nem kellett utána menniük, gázolniuk, a bottal távolról hajították meg. Az állat később már az eszköz hangjára is hallgatott, engedelmeskedett. A betlehemesek a csörgős botot ritmushangszernek használták.
A szigetközi állattartás-központú modellel szemben a Csallóközben a vízszabályozások után a nép elsősorban búzát termesztett. Jelentős volt a zab, a kukorica és a burgonya termésterülete is.
A belterjes, kertészkedő növénytermeléshez a jó öntéstalaj és a könnyű öntözési lehetőség biztosított kedvező feltételeket. Híres volt a vidék répája, gyökere, káposztája, hagymája, fokhagymája. Egyes falvak bizonyos fajtákra specializálódtak.
Csallóköz mezőgazdaságára számos kézműves, fuvarozó és kereskedő alapozta megélhetését. Az állattartás termékeit tímárok, csizmadiák, kefekötők, szűrszabók dolgozták fel. Céhes központjuk Pozsony volt. A gabonát helyben őrölték a vízimolnárok, szekeresek és hajósok szállították a piacokra. Komáromban hajókat építettek a speciális dunai árufuvarozás kívánalmainak megfelelően. A hajózás a vontatás révén a folyó menti lótartó falvak jövedelmét is gyarapította .
Csallóköz kerámiából behozatalra szorult. Messzi földről érkeztek ide a cserépárusok („begrések”, „köcsögösök”) szalmával bélelt szekerei. Árujukat általában gabonáért, ritkábban kenderért cserélték el.
A Csallóköz parasztságának műveltsége átmeneti jellegű. A középkor óta folyamatos közösségek viszonylag korai polgárosulása magyarázza a dekoratív népművészet szinte teljes hiányát, a folklórban pedig az új stílus korai túlsúlyba kerülését.
A népviseletről általában elmondható, hogy a református kisnemesi lakosság korán a polgári divatot kezdte utánozni.
A 19. század első felében a férfiak kék posztót hordtak. A század második felében ezt gyári anyagokra cserélték, de az idősek sokáig megtartották a csizmanadrág, rövid dolmány, sötétkék posztó köpeny, pörge kalap összeállítást. A női viselet rojtos főkötőből, virágos rövidkabátból, színes hosszú szoknyából és fekete köpenyből állt.
A 19. és 20. század fordulóján a férfiak kék, fekete vagy szürke „posztómándli”-t (ujjast), „pruszlikot” (mellényt) és nadrágot, németes szabású „ümögöt” (inget), fekete kalapot és ráncos szárú csizmát vettek magukra. Nyáron még mindig házivászonból készült ráncos bőgatyában jártak. Általános volt a szűr is, de már nem díszítették és csak utazáskor használták, máskülönben az uradalmi cselédek ruházatának számított. Télen a felsőruha bélelt köpeny, vagy alig díszített bunda és báránybőr sapka volt. A komáromi szekeres gazdák kitűntek uras ruházatukkal, amit ezüst, nyusztprém és kócsagtoll ékesített.
A női viseletre már ekkor is erősebben hatott a városi módi. Elterjedt a színes selyem és bársony. Az alapszín leginkább a barna volt. A házi ruha kék alapon tarka kartonból készült. Darabjai: fejkendő, „rékli” (blúz, női ujjas), „pruszlik”, télen kabát, szoknya, kötény, „péntő” (pendely), cipő. A lányok is hordtak fejkendőt. Az idősebb asszonyok néhol még viselték kontyukon a „tutyi”-t (főkötőt). Ékszert alig hordtak. A 19. és 20. század fordulójára a női csizma és kisbunda eltűnt.
A Csallóköz településszerkezetét vizsgálva szembetűnik, hogy az Altájon gyérebben helyezkednek el a községek, a Feltáj ugyanakkor Árpád-kor óta megtartotta sűrű, aprófalvas jellegét. Ezen belül is különleges formát mutatnak a nemzetségi eredetű, osztódott falubokrok (Karcsák, Patonyok). Létrejöttük mikéntjére jó példa a Patonyok története. A mai Diósförgepatony öt Patony nevű történelmi település utódja. 1250-ben már legalább három ilyen nevű község létezett egymás közelében. A háborúk, természeti változások, járványok eredményeként tovább osztódtak, áttelepültek, össze-össze költöztek, míg végül egyesültek.
A csallóközi ház L-alakú, háromosztatú épület volt. Az utca felőli részen a nagy lakószoba helyezkedett el, hátsó kamrája hálóhelyiségként funkcionált, a harmadik „szoba” lett a tulajdonképpeni tároló kamra, ahol a terményes, lisztes zsákokat, kenyeret, ruhát tartották. A házfal sárral tapasztott vesszőfonat volt, később vályogból rakták. Az ágasfás tetőszerkezetet náddal fedték. Az utcai deszkahomlokzatot szellőző nyílások díszítették. A nagyszobából kis ablak nézett az utcára. A bejáratnál boltozatos ülőfülkét alakítottak ki, itt fogyaszthatták el a koldusok az alamizsnát.
A gazdasági épületek a lakóházzal szemben álltak. A telekhez sövénnyel elkerített konyhakert tartozott. Az udvaron külön kemencét építettek.
A csallóközi néphit szerint a teliholdban Dávid király hegedül. Helyi sajátosság, hogy Cecília nem táncol, hanem vele muzsikál, és tündérek táncolnak körülöttük. Amikor a Holdat fogyatkozni látjuk, akkor odafent esteledik, újholdkor éjszaka, holdtöltekor pedig nappal van. Ez utóbbi időpontban nem szabad hosszan belenézni, mert megvakítja az embert.
A Tejút a csillagokba szállt tündérek országútja, éjszakánként ezen kerülik meg a világot. Ember nem képes meglátni őket. A Göncölszekéren uralkodójuk, Tündér Ilona utazik. A szivárvány a tündérek csatornája, amin át a vizet felszivárogtatják az égbe. Ha valaki, főleg gyermek, rámutat, magával húzza őt és csak hét év múlva engedi haza, de addigra mindent elfelejt arról, ami közben történt vele.
A fentiekből is kiderül, hogy a Csallóközben a Kisalföld más, vízjárta vidékeihez hasonlóan meghatározó a vízzel kapcsolatba hozott tündérekben való hit, szemben a magyar nyelvterület egyéb részeivel, ahol ezek a lények csak a mesékben szerepelnek. A kisalföldi magyar tündérhit különös sajátossága az is, hogy a más vidékeken ismert női démonokkal ellentétben ők általában jóindulatúak. A tündérhagyomány máig gyűjthető. Mondják, hogy Tündér Ilona egykor hattyú képében úszkált a Dunán szerelmét, Árgyélust keresve. Általános elképzelés, hogy a Duna aranya a tündérek hajából lett. Ha valakit megkedveltek, szolgálatukba fogadták víz alatti palotájukba, vagy megvendégelték szigeti mulató helyükön. Szegény lány képében is megjelentek és aki jót tett velük, azt megjutalmazták. A hűtleneket, rosszakat visszavetették eredeti, nyomorult állapotukba. Az idők során aztán az emberi gonoszság annyira eluralkodott, hogy a tündérek a csillagokba szálltak és megszüntették az emberekkel való érintkezést.
A vizek között élő emberek képzelete más fajta lényekkel is benépesítette környezetüket. Helyi jellegzetességnek tartható a sellőszerű „haltündér” figurája. A Dunában lakik, felsőteste női, alsó része hal. Különösen érdeklik a fénylő dolgok, kiemelkedik a vízből, úgy bámulja őket. A haltündérek a hiedelem szerint a tengerből úsznak fel a Csallóközbe.
A vidéken vízidémonok is laktak. Tőlük féltek az emberek. Kismalac, hordófejű ember, magát vízihullának tettető „holtember”, meztelen fekete gyermek alakjában látták őket. Utóbbi azt színlelte, hogy fuldoklik, s a segítségére sietőket a víz alá rántotta. A „holtember” is vízbe fojtotta a gyanútlanokat. Az éjfélkor a víz alatt lesben álló „éjféli halász” összebogozta a hálót, lehúzta az arra merészkedőket. Barátságosabb volt a csúf varangy alakú „vízi lélek”, aki néha ember alakban jelent meg. Ha segítették, ő is segített. A folyóból, kútból merített vízből visszaloccsantottak áldozatképpen a számára.
A rituális, vallási tilalmakat megszegők nyugodni nem tudó lelke kísértett a partokon. A doborgazi halászok újholdkor messze elkerülték a Görgeteg erdőt, ahol egykor hajósok és hajóvontatók pusztultak el egy viharban lovastól, mert káromkodtak munka közben. Éjfélkor máig hallani szitkozódásukat és az ostorpattogást. Bűneikért vezeklő kísértetek a máshol is ismert „tüzes emberek”, akik általában hamisan mérő földmérnökök, vagy hamisan esküvő tanúk voltak életükben. A földön ugrándoznak, táncolnak, ide-oda gurulnak. Senkit nem bántottak, mégis féltek tőlük. A kereszteletlenül meghalt gyerekből is „bolygó tűz” lett.
A fenti jelenség rokon a lidérc, helyi szóval iglic egyik megjelenési formájával, a hajladozó, imbolygó fénytüneménnyel. Az iglic lehet tüzes petrencerúd (nyomórúd) is, ami repüléskor hosszú csóvát húz maga után, vagyis „tüzet szarik”. Legismertebb alakja mégis a kopasz csirke formájú segítődémon. Ezt fekete kakas fekete tojásából (!) a gazdájának kellett kiköltenie a hóna alatt. Kilenc nap után született meg a „házanként járó ördög”, aki mindig azt kérdezte: „Mit hozzak, mit hozzak?”. Akinek „iglice volt”, sótlan kásával etette, folyton fésülgette, az meg a kéményen keresztül hordta neki a kincset, előbb-utóbb azonban „elrekkentette” a gazdáját. Mindenhonnan hazatalált, nem lehetett tőle megszabadulni, csak ha kitekerték a nyakát. Akkor viszont az összes általa hordott kincs hamuvá változott.
A csallóközi néphit táltosa foggal születik, ez jelzi elhívatottságát. Felnőtt korában képes változtatni az alakját. Hol béresnek, hol pásztornak mutatkozik, de megjelenhet állatként is. Tudja, hol található az elásott kincs, de ő maga nem szerezheti meg, csak mást vezethet el hozzá. Minden hetedik évben idegen országba utazik és megküzd ottani „kollégájával”. Amelyikük győz, annak hazájában jó lesz a termés.
Mint általában a magyar nyelvterület nyugati részén, a garabonciás alakja a Csallóközben is színesebb a táltosénál. Úgy tartják, hogy az anyja boszorkány, de mégsem születik a „tudással”, hanem tizenhárom iskolát kell kijárnia, hogy megszerezze azt. Az iskolában kap egy könyvet, amit csak ő tud elolvasni. Ezt magával hordja, vagy titkos helyen rejtegeti. Ebből „imádkozza ki” a jót és a bajt egyaránt. Egyesek szerint rokona a sárkány is, aki-ami vénséges csukából vagy tizenhárom éves kakasból lesz és a garabonciás idézi elő búvóhelyéről. Ezen a szörnyetegen repülve közlekedik maga előtt hajtva a felleget, vihart. Rongyos nagy köpönyeget, sötét ruhát hord, hegyes kalapján tollat visel. A falvakban házról házra járva tejet és kenyeret kéreget. Amit adnak, nem szabad „kiszabni”, mindenből egésszel kell kínálni: szeletlen kenyérrel, egész köcsög tejjel. Ő annyit vesz belőle, amennyit akar. Ha nem adnak, vagy kimérve adják, átkot mond és a termést elveri a jég.
A Csallóközben is, mint mindenütt a magyar nyelvterületen, a boszorkányról szóló hiedelmek alkotják a népi hitvilág leggazdagabb részét. A Csilizközt egyenesen a boszorkányok földjének tartották még a 20. század elején is. „Ménkűverte” rostában ülve hajókáztak a vízen és azt mondogatták:
„Szitakíreg, rostakíreg,
maj minnyá odaírek.
Szitakíreg, rostakíreg,
Maj csak hazaírek.”
Leginkább állatalakban jártak. Változhattak kutyává, vagy békává, legtöbbször azonban ló alakú kísértetként mutatkoztak. Az ilyenre gatyamadzagot kellett dobni kötőfék gyanánt és amikor ettől visszaváltozott emberré, a gatyamadzag rajtamaradt orrán-száján áthúzva. Macska képében rátámadtak az emberre vagy éjszaka álmában megnyomták, amitől megbetegedett. Ez ellen szintén gatyamadzaggal elkötötték az ajtókilincset vagy kést döftek a félfába, hogy megszűnjön a rontás. Kést tettek a párna alá akkor is, ha úgy hitték, hogy a boszorkány az alvó gyermek melléből szívja a vért. Az összenőtt szemöldökű ember tekintete megbetegítette a gyermeket és a fiatal jószágot. A szemmel vert állandóan aludt. Szenes vízben kellett megmosdatni, amit három kútból vett vízből és hét határból némán összegyűjtött fa szenéből csináltak („szótalan víz”). Ha valaki kibeszélte a boszorkányt, annak lábából kiszedte a csontokat és csepűt tett a helyükbe.
A boszorkányi praktikák ellen vasból készült tárgy viselése védett, vagy a keresztvetés, a söprű hegyére állítása és a tűzgyújtás. A Luca-széket használót üldöző leleplezett boszorkányok elé mákot kellet szórni, mert azt fel kellett szedniük és ettől madarakká változtak. Az éjjeliőrök („bakterek”) dárdájának vége kereszt alakú volt és hét évenként újraszentelték, hogy védjen az éjjel járó gonoszoktól. Az ártó, bosszúálló boszorkány ellensége a segítő, jóindulatú tudós pásztor, vagy „ördöngös ember” volt. Sokan fordultak hozzájuk és mindig segítettek. Egyéb „tudományuk” is volt. A botjuk egyedül őrizte a nyájat, míg a gazdájuk a kocsmában ivott. Állataikkal nem tudott más bánni, csak ők. Ha dudájukat bedobták az ágy alá, az azt a nótát játszotta, amit parancsoltak neki. Tudományukat halálukkor általában a bojtárjukra hagyták.
5
P. Vas János: Csallóköz – III.
A Csallóköz népzenei szempontból is szoros rokonságot mutat a Szigetközzel és a Rábaközzel, valamint az északabbra fekvő Mátyusfölddel. Az itteni gyűjtő munka a 20. század elejétől máig folyik. Bartók Béla 1910-ben Nagymegyeren dudások játékát vette fonográfhengerre. Az általa II. népzenei dialektusként meghatározott Felvidéken a Dunától északra fekvő magyar vidékek között a Csallóközt és a Mátyusföldet külön altájnak tekinthetjük.
A Csallóközben feljegyzett kb. 2.000 dallam közül a kisebbségben levő finnugor-török eredetű régi stílusúak egy része a népszokásokhoz kapcsolódik. Jelentős számú gyermekjáték-dal is előkerült. A régi réteg legjellegzetesebb része a dudanóták csoportja. Ezek páros ütemű, mereven egyenletes lüktetésű tánctempóban (ma már csak) énekelt, ereszkedő, dúr jellegű dallamok. Hangterjedelmük egy oktáv. Szövegük legtöbbször illetlen, sőt vaskosnak nevezhető.
Csallóköz énekes népzenéjében a túlnyomónak mondható új stílus esztétikailag nem túl attraktív. Az emberek zenei ízlését érzékelhetően befolyásolta társadalmi helyzetük. A közép- és kisbirtokos parasztok már a 20. század közepén előnyben részesítették a népies műdalokat, a cselédek és napszámosok viszont tovább ragaszkodtak a régi dalkincshez, jóllehet ismerték és használták a nótákat is.
A ma már csak a visszaemlékezésekből felidézhető múltban a csallóközi hangszeres népzene főszereplője a duda volt. A 19. század végén minden faluban működött dudás. Tudjuk, hogy még a két világháború között is használták. Az utolsó csallóközi dudás 1975-ben halt meg. A dudások itt is a pásztorok, főként a juhászok és kanászok közül kerültek ki. Valamikor régen egész táncmulatságokat muzsikáltak végig egymaguk, pénzért, pálinkáért. Ezeket „dudabálnak” hívták és gyermekek nem vehettek részt rajtuk a dalszövegek említett „pikáns” volta miatt. A friss csárdást sok helyen ma is „dudatáncnak” nevezik.
A cigányzenekarok már a 19. században feltűntek és divatjuk folyamatosan terjedt. A 20. század közepére a „vonós banda” kiszorította a többi tánckíséreti formát. Az északi Mátyusföld a 18. század óta híres cigányzenész dinasztiák szülőhazája volt, így a Csallóközben is jól érzékelhető a korai verbunkos stílus hatása, sokáig használatban maradtak a műverbunkok dallamai.
A Csallóköz táncéletéről viszonylag keveset tudunk. A vidéket Martin György a dunai dialektuson belül egy alcsoportba sorolta a Szigetközzel. Ide csatlakoztatható a Mátyusföld átmeneti jellegű tánckultúrája, amely már kapcsolódik a területünktől északra, északkeletre élő palócságéhoz. Mindhárom tájegységre jellemző a „Bertóké” típusú verbunk, az üveges verbunk, a menyasszonyfektető gyertyástánc és az elnépiesedett polgári párostáncok hangsúlyos jelenléte.
A csallóközi női körtáncok formailag lassú és gyors részre tagolódnak.
Az egykori pásztortáncok leszármazottai az eszközös, mutatványos táncok. A használt tárgy általában seprű vagy üveg, amit láb alatt vetnek át, vagy fölötte táncolnak. Ügyeskedhetnek sapkával, pálcával, kalappal is. A párválasztó körjátékokban párnát és kendőt használnak. Vásárútról (és máshonnan is) ismert a seprűs tánc obszcén változata, amely trágár módon imitálja a szexuális aktust és ezért főleg lakodalmakban adták elő a menyasszonyfektetés után.
A lakodalom másik fontos szertartási tánca, amely különösen jellemző a Kisalföldre, a „menyasszonyfektető gyertyástánc”. Ennek során a násznép tagjai kezükben égő gyertyával kígyózó libasorban, un. „labirintus formában” kísérik az új házasokat a hálóhelyükre. A tánchoz tájanként más-más dallam kapcsolódik, de mindegyik régies, középkori eredetű.
Csallóköz reprezentatív férfitánca a verbunk, amelynek itt két formája van. Az egyik tánckezdő funkciójú és kötetlen szerkezetű. Eszközös formái is gyakoriak, ilyenkor üveg, vagy gyertya fölött figuráznak. Motívumkincse kopott, leegyszerűsödött.
A másik, a szabályozott körverbunk ritkább és még motívumszegényebb az első, szólisztikus formához képest. Általában két részre tagolódik. A lassút vállon összefogódzva járják, a friss rész kötetlen. A verbunkok kíséretét máshol is ismert 19. századi hangszeres dallamok alkotják. Elnevezésük gyakran kapcsolódik személyhez: híres táncoshoz, vagy prímáshoz („Bertóké”, Bársony verbunk”), esetleg helységhez. Ilyenkor egy bizonyos melódia egy tánc kizárólagos zenekíséreteként jelenik meg.
A csallóközi csárdás leegyszerűsödött, kopottas, különösen a lassú része. A visszaemlékezések alapján úgy tűnik, szervesen kapcsolódott a nyugati palóc és a dunántúli típusokhoz. Lenthangsúlyos. Régies elnevezése: lippentős, huppantós, bukós; ezek a kifejezések a figurák egykori gazdagságára utalnak. A frisset sok helyen „dudatánc”-nak hívják.
A 20. század elejétől terjedtek el az osztrák-német eredetű polgári társas táncok. Hatásukra a csárdás háttérbe szorult és csak egyik lett a táncrend többi párostánca közül.
A táncalkalmak közül természetesen kiemelkedő a lakodalom jelentősége. Fontos volt a búcsú is, a verbunk előadásának hagyományos színtere. A tánctilalmi időszakokat leszámítva minden jeles naphoz kapcsolódtak bálok. A farsangi dudabálokról már volt szó, de rendeztek táncmulatságokat húsvétkor, pünkösdkor, Katalinkor, Szilveszterkor is. A bálokat a legények szervezték, ők fogadták fel a zenészeket is. A társadalmi és vallási különbségek a táncéletben általában nem játszottak szerepet. Gazdagok és szegények, különböző felekezetűek együtt mulattak, vagy ha külön is rendezték a táncok, eljártak egymáshoz látogatóba. Nyáron sátrat állítottak fel, abban volt az ivó, előtte táncoltak. Télen a kocsmát vagy a kibérelt privát helyiséget pakolták ki, hogy legyen elég helyük. A mulatság estétől másnap reggelig tartott, kivéve „farsang farkát”, amikor vasárnap estétől húshagyó kedd éjfélig, a böjt kezdetéig szórakoztak.
A Csallóközben a népköltészeti gyűjtés nemigen jegyzett fel meséket, de a mondák, különösen a hiedelmekkel kapcsolatosak, már-már a mese műfajának formai jegyeit mutatják. Jelentős irodalmi hatás is érződik rajtuk. Fő témájuk a tündérek egykori ittléte és eltávozásuk okai, körülményei. Ezek és más hiedelemmondák alkotják a csallóközi népköltészet leggazdagabb és különösen színes részét.
A helyi, illetve történeti mondák jellegzetessége a szintén erős iskolás-irodalmi hatáson kívül a csaknem kizárólagosan középkori tematika. A Csallóköz elnevezéséről etimologizáló történeteket mesélnek. Ezek lényege, hogy a magyarok az ellenséget (általában a törököket) becsalják a mocsárba. Így lesz a táj a „csalók köze”. A csallóköziek „kukkó” gúnynevét is hasonlóképpen magyarázzák. A helybeliek a lápok közé menekültek a tatárok, törökök elől, onnan csaptak le a betolakodókra. Egymásnak a béka hangját utánzó „kukk” kiáltással jeleztek. Így lette a nevük „kukkó”. Szinte minden falu rendelkezik királyi alapításáról szóló elbeszéléssel. Ezek legtöbbször a helységnévre is magyarázatot adnak. Vajka például I. István pogány nevét (Vajk) kapta, mivel a szent király innen kiindulva térítette meg az egész Csallóközt. Egyes halmokat pogány síroknak tartanak. A Balony határában levő „Várhelydomb”-nál bújt el IV. Béla a tatárok elől. Emlegetik Zsigmond fényes nyaraló palotáit, de még erősebb a Hunyadi Mátyáshoz fűződő hagyomány, akinek állítólag (és részben történetileg is igazolva) vadaskertjei és halastavai volt errefelé.
A táj népköltészete bővelkedik falucsúfoló történetekben. Ezek egy-egy község, tájegység lakóinak vélt, vagy valós tulajdonságait, esendőségét jellemző eseteket állítanak a középpontba ( pl. a vajkaiak éjjel lámpással nézték meg a napóra állását).
A lírai népköltészet tematikus dalcsoportjai közül már említettük a szabad szájú dudanótákat. Ezeken kívül a Csallóközben különösen nagy számban kerültek elő „bakterversek”, az éjjeli őrök kiáltásai, énekei. Találtak a vízimolnárok életéhez, a hajóvontatáshoz kötődő dalokat is. A szövegek túlnyomó többsége az új stílus jegyeit viselő szerelmi és katonadal.
A balladák közül átmeneti típusok eléggé romlott változatai, vagy azoknak is csak az emléke került elő („Három árva”, „Szégyenbe esett lány”, „Megszólaló halott”). A vígballadák közül megtalálható a „Kétféle menyasszony” és a „Házasuló királyfi”. A viszonylag sok betyárballada nem helyi hagyományra épül, inkább országos divatot tükröz. Itt is megtalálhatók természetesen az ún. „új balladák”: „A bárólányba szerelmes pásztorfiú”, „Az önmagát feladó gyilkos”, „A cséplőgépbe esett lány”, stb., valamint sok ponyvaballada.
A jeles napok szokásanyaga a Csallóközben nagyrészt egy egykori gazdag hagyomány mára gyakran eredeti funkcióját és értelmét vesztett, elszegényedett formáját mutatja. A különböző naptári időpontok szokásai gyakran összekeverednek, más időpontokban is megjelennek, legtöbbször már kizárólag szórakoztató szerepüket tartva meg. Természetesen kivételek is akadnak: ilyen például a dőrejárás.
Az „ünneplő félév”, a téli-tavaszi, jeles napokban bővelkedő időszak a Csallóköz falvaiban is a karácsony előtti négy hetes előkészületi periódussal, az ádventtel indul. Ennek hagyományos kezdő napja András (XI. 30.), amely kiemelkedően fontos a lányok számára, mivel ilyenkor bizonyos eljárásokkal megtudhatják, ki lesz a férjük. Pl. egész napi böjtölés után álmukban láthatják meg az illetőt. Felbáron tüzes szenet dobtak vízbe, s ha gyorsan feljött, úgy gondolták, a következő farsangban esküvő lesz a családban. András egyébként a vízimolnárok munkavégző napja is.
A Csallóközben a fonás nem volt kollektív munkaalkalom. A falu téli társas életének központja tehát a másutt általános fonó helyett a fosztó (tollfosztás, kukoricafosztás) volt. Az asszonyok sorra járták a csoportjuk béliek házait és „befosztották egymást”, azaz feldolgozták egymás nyersanyagát.
Miklós napján (XII. 6.) két szokást gyakoroltak. Az első a közismert szelíd, fehér szakállú püspök látogatása papírálarcos ördögök kíséretében. Karján ajándékokkal teli kosarat, kezében püspökbotot hordott. Az ördögök rongyos ruhában jártak, hátukon szalmából kitömött púp volt, botjukkal egymást püfölték a háznép mulatságára. Máshol a püspök krampuszt vezetett láncon. Vizsgáztatta a gyerekeket, a jók ajándékot kaptak. A „mikulások” járása jóval profánabb volt. Beöltöztek mindenféle maskarának, nyakukba kolompot kötöttek. Fejükön harisnyaálarc volt kenderkóc szakállal. A betegségek elűzése végett csörgősbottal ütötték a padlót, ijesztgették a gyerekeket, de meg is ajándékozták őket. Patonyban a lányos házakhoz is bementek, „verbunkútak, lehetetlenkedtek”. A nők arcát bekormozták, a ruhájuk alá rejtett szalmát szétszórták a szobában.
Luca napja (XII. 13.) a Csallóközben is számos tilalommal köszöntött be. Tilos volt bármit kiadni a házból, mert az a boszorkányok kezébe kerülve módot adott volna a rontásra. Nem szabadott fonni, szőni, varrni, mert nem tojtak volna a tyúkok. A felbáriak szerint Lucia szemét tűvel szúrták ki a pogányok, ezért ha valaki varr a neve napján, felidézi a szent fájdalmát. Luca a jósló napok talán legfontosabbika. Főleg a szerelmi jóslásokat gyakorolták, de különböző eljárásokkal megjövendölték a család tagjainak halálát, betegségét is, illetve a következő év időjárását (cédulajóslás, mágikus álom előidézése, pogácsajóslás, Luca-naptár, hagymakalendárium). A Lucakor elkezdett és karácsonyra befejezett tevékenységek különös erővel bírtak. A Luca székével kapcsolatos, országszerte ismert hagyomány itt helyi elemekkel bővül ki. A református falvakban azt mondják, hogy karácsony éjfélkor a keresztúton ráülve a magát ekkor tisztító kincset lehet felfedezni a segítségével. Balonyban a lányok is vittek Luca-széket az éjféli misére, hogy meglássák majdani szeretőjüket. Ha az ostor sudarába Lucától kezdve egy-egy szemet fontak, az ezzel hajtott állatok jobban húztak. Látványos szokás volt a Luca-járás. A legények fehér ruhás női alaknak öltöztek, botot, seprűt, meszelőt vittek magukkal, a karjukon levő kosárban liszt vagy korom volt. A lányos házaknál „lehetetlenkedtek”, a lányokat belisztezték, bekormozták. Kiseperték a kemencét. Mindez szerencsét hozott. Ezeket a „Luca-pucákat” le kellett ültetni, hogy a tyúkok is „jó ülősek” legyenek. Az alakoskodók mindvégig némák maradtak.
A karácsonyi betlehemezés a két világháború között még sokfelé élt, néhol ma is gyakorolják. Feljegyzett változatai szegényesek, leegyszerűsödöttek. A 3-4 fiúból, illetve fiatal legényből álló csoportok ádventben járták a falvakat, de volt, ahol csak a karácsonyt megelőző héten. A Csallóközben a játék tulajdonképpen a pásztorjelenetre korlátozódik. Szereplői: angyal, pásztor, bojtár, öreg. Az utóbbi mindent félreértő, humoros funkciója szinte teljesen eltűnt, sokszor maga a figura is hiányzik. Fontos táji sajátosság a csörgősbot használata: az ének ütemét verik vele a padlón, miközben körbejárják a betlehemes kápolnaistállót. A betlehemezés általában Ádám-Éva napján (XII. 24.) délig tartott és gyakran összekeveredett a szintén e napon szokásos mendikálással. Ez régen a kollégiumi diákok adománygyűjtő menete volt faluról falura, de a néprajzi kutatás által elérhető időben már a falubeli gyerekek, fiatalok tisztelték meg ily módon a rokonokat, ismerősöket. Több csoportban jártak. A „mendikát”, azaz a köszöntőt az ablak előtt adták elő, amiért apróbb ajándékot, diót, almát, süteményt kaptak. Este tíz óra után felnőttek is mendikáltak a közeli rokonoknál, barátoknál. Néhány községben (pl. Nyékvárkonyban) csillaggal jártak karácsonyt köszönteni. Ez a szokás a betlehemezés és a vízkereszti csillagjárás keveréke, egyfajta csillaggal végzett mendikálás volt. Csillaggal kapcsolatos szövegű énekeket énekeltek, de ezek egyike sem azonos az országszerte ismert vízkereszti énekkel.
Karácsony vigíliáján a pásztorok is körbejárták a falut. Egyházi énekeket, mendikákat énekeltek, ostorral, tülökkel, trombitával nagy zenebonát csaptak. Mire útjuk végére értek, tarisznyájuk megtelt kaláccsal és más élelemmel. Pénzt is kaptak. Máig él a dudás karácsonyok emléke, amikor az éjféli misén a pásztorok muzsikáltak.
A karácsonyfának díszített fenyő csak a 19. és 20. század fordulóján jelent meg, egy időben a családi ajándékozással. Addig és sok helyen még sokáig az ünnep rituális központja, egyben jelképe a karácsonyi asztal volt. Ezt a csak ilyenkor használt „karácsonyi” abrosszal terítették le, egyik sarkába állították a karácsonyfát, alá diót, almát, szegetlen kenyeret, imakönyvet (Bibliát), fokhagymát, főzőkanalat, rózsafüzért, mézet, szentelt ostyát és vizet, sót helyeztek, falvanként és felekezetenként változó összetételben. Az asztal alá kereszt alakban széna- és szalmaköteg került, emellé szerszámok. Úgy vélték, Jézus mindezt megáldja éjfélkor, így az új évben mindenből bőség lesz. A szalmából a lányok vittek az éjféli misére, hogy megáldja a pap.
A szentesti böjtös vacsora lencseleves, „csíkmák” (mákos tészta), öregbab és egy „tubi”-nak nevezett galamb alakú sütemény volt. Ez utóbbiból kaptak a mendikálók is. Étkezéskor minden családtag az asztalhoz ült. A családfő köszöntőt mondott. A böjtöt az éjféli miséről hazatérve törték meg kocsonyával, vagy sonkával, hogy egész évben legyen elég húsételük.
Az aprószentek napi korbácsolást (XII. 28.) sárga fűzfavesszőből („aranyvessző”) font korbáccsal végezték. Ezt azután a lányok szalagokkal díszítették fel. A jelképes ütleg elhárította a kelést, bőrbetegséget. A vesszőzés után a legényeket megvendégelték. A leányok az első ilyen „subrálásuk” után mehettek először hivatalosan a farsangi bálba. Végezetül a „subrákat” összefonták egy nagy koszorúvá és a kocsmába vitték. Az ottani mulatság sok helyen összekapcsolódott a legényavatással, aminek végén a kocsmáros borral megváltotta a koszorút és felfüggesztette a mestergerendára, ahol a következő aprószentekig díszelgett.
Szilveszter este főként a pásztorok jártak köszönteni, kolomppal, tülökkel, ostorral zajongtak. Ha volt szilveszteri bál, akkor ott éjfélkor kioltották a fényt. A legények a templomba mentek meghúzni a harangot és elénekelték a Himnuszt: „kiharangozták az óesztendőt”. A szilveszteri, újévi étkezés rendjének régen mágikus funkciója volt, ma már csak tiszteletben tartott hagyomány. Nem esznek baromfit, mert „akkor a szerencse elröpül”. Pogácsát kell enni, hogy az esztendő is kerek legyen, illetve rétest, hogy olyan hosszú életűek legyenek, mint a tészta.
Újévkor, vagyis kiskarácsony napján az asszonyok csak a templomba mehettek el, mert a velük való találkozás szerencsétlenséget jelentett. Köszönteni is csak férfiak jártak hajnalban, délelőtt pedig kisfiúk. A köszöntők főleg műköltői, műzenei eredetű, vallásos tartalmú énekek voltak. Az újévi mise után otthon minden családtagnak le kellett ülni, hogy egész évben tartson a szeretet. Nagymegyer környékén az éjjeliőrök ilyenkor „bakteráldomást” fizettek a gazdáknak: 2-3 napig is mulattak valamelyik háznál.
Vízkeresztkor (I. 6.) a Csallóköz katolikusainak házát megszentelte a pap. A három királyok járásának szokását nem ismerték mindenhol. Ahol emlékeznek a szokásra, ott is gyakran összekeveredik a betlehemezéssel. A „királyok” általában papírkoronát viseltek. Az itteni „csillagének” nem azonos az országszerte ismert „Szép jel és szép csillag…” refrénűvel. A Duna-menti falvakban vízkereszt a vízimolnárok napja. Ilyenkor meggyóntak, megáldoztak. Délután felvonulást tartottak, amelyben fiatal lányok festett, felszalagozott korongot vittek egy rúdon és menet közben forgatták. Ez jelképezte a malomkereket. Este a kocsmában a mestergerendára akasztották és reggelig mulattak alatta.
A leglátványosabb farsangi szokások Csallóközben is az időszak három utolsó napjára, a „farsang farkára” estek. Ezek közül vidékünkön legelterjedtebb a „dőrejárás” volt. Elsősorban a Feltájon gyakorolták. Időpontja húshagyó kedd volt. A dőrék (bolondok) a legkülönfélébb jelmezekbe öltözött legények, akik tréfás, parodisztikus lakodalmi menetbe szoktak rendeződni. Ha abban a farsangban nem volt lakodalom, megjelenhetett a dőrejárás részeként a máshol külön megtartott tuskóhúzás, helyi nevén a „csökhúzás”. A pártában maradt lányokat, akiket valójában álruhás legények jelenítettek meg, ördög kísérte. A menet a kocsmából indult. Házról házra járva adományt kéregettek, de loptak is, ha módjuk volt rá. A tojás összeszedése az öregasszony-maskarák dolga volt. A dőréknek a felvonulás ideje alatt tilos volt megszólalniuk és a zenészeket kivéve mindannyian valamilyen álarcot viseltek. Néha itt is feltűntek a meszelős, fehér ruhás Lucák, az ördögök pedig megkorbácsolták a gyerekeket, mint aprószentek napján. A kocsmába való visszatérés után elfogyasztották az összegyűjtött ennivalót és mulatság következett. Volt olyan falu, ahol a farsangban férjhez nem ment „vénlányokat” komolyabban szégyenítették meg. A tuskót, vagyis a csököt éjjel a házukhoz vitték és eltorlaszolták vele az ajtót. Farsangolni természetesen nem csak a Feltájon jártak, de máshol általában a bálba hívás volt a szokás funkciója. Sok helyen volt élelemgyűjtő falufeljárás is, de nem jelmezben, csak ünneplőben. Ezt a legtöbbször „tyúkverésnek”, „tojásszedésnek” nevezték; köszöntő verseikért ételt, főleg tojást kaptak.
„Farsang farka” (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyó kedd) három napos mulatozással járt. Siskát (farsangi fánkot) sütöttek, tormás húst ettek. Patonyban a két világháború között külön táncot rendeztek ilyenkor a gyerekeknek A belépő egy siska volt. A felnőttek tánca vasárnap délután kezdődött és kedd éjfélig tartott. A vasárnapit „nagy bál”-nak, vagy a fiatalok báljának nevezték. Egyes helyeken a szegények a pásztorháznál vigadtak dudaszóra, a kocsmában viszont cigányzene szólt. Hétfőn reggel a cigányok végigmuzsikálták a falut az aznapi fizetős, belépő díjas táncmulatságot reklámozva. Kedd délután a „csöndes mulatságon” az idősebbek is megjelentek. A „húshagyó esti” már szabad tánc volt, nem kellett belépőt fizetni. Tánc közben az asszonyok magasra ugráltak, hogy sok csibe legyen, a lányokat pedig párjuk emelte fel, hogy nagy legyen a kender. Patonyban a tánc szünetében a bőgőt a terem közepére fektették és letakarták. Négy-négy legény díszőrséget állt a két oldalán. A szertartást a prímás vezényelte cigány nyelven. Ráborultak a bőgőre, úgy siratták. Kedd éjfélkor hivatalosan lezárták a farsangot. Bősön például a bíró az ajtófélfára csapott: „Vége a mulatságnak, kezdődik a böjt”.
A Csallóköz népzenei szempontból is szoros rokonságot mutat a Szigetközzel és a Rábaközzel, valamint az északabbra fekvő Mátyusfölddel. Az itteni gyűjtő munka a 20. század elejétől máig folyik. Bartók Béla 1910-ben Nagymegyeren dudások játékát vette fonográfhengerre. Az általa II. népzenei dialektusként meghatározott Felvidéken a Dunától északra fekvő magyar vidékek között a Csallóközt és a Mátyusföldet külön altájnak tekinthetjük.
A Csallóközben feljegyzett kb. 2.000 dallam közül a kisebbségben levő finnugor-török eredetű régi stílusúak egy része a népszokásokhoz kapcsolódik. Jelentős számú gyermekjáték-dal is előkerült. A régi réteg legjellegzetesebb része a dudanóták csoportja. Ezek páros ütemű, mereven egyenletes lüktetésű tánctempóban (ma már csak) énekelt, ereszkedő, dúr jellegű dallamok. Hangterjedelmük egy oktáv. Szövegük legtöbbször illetlen, sőt vaskosnak nevezhető.
Csallóköz énekes népzenéjében a túlnyomónak mondható új stílus esztétikailag nem túl attraktív. Az emberek zenei ízlését érzékelhetően befolyásolta társadalmi helyzetük. A közép- és kisbirtokos parasztok már a 20. század közepén előnyben részesítették a népies műdalokat, a cselédek és napszámosok viszont tovább ragaszkodtak a régi dalkincshez, jóllehet ismerték és használták a nótákat is.
A ma már csak a visszaemlékezésekből felidézhető múltban a csallóközi hangszeres népzene főszereplője a duda volt. A 19. század végén minden faluban működött dudás. Tudjuk, hogy még a két világháború között is használták. Az utolsó csallóközi dudás 1975-ben halt meg. A dudások itt is a pásztorok, főként a juhászok és kanászok közül kerültek ki. Valamikor régen egész táncmulatságokat muzsikáltak végig egymaguk, pénzért, pálinkáért. Ezeket „dudabálnak” hívták és gyermekek nem vehettek részt rajtuk a dalszövegek említett „pikáns” volta miatt. A friss csárdást sok helyen ma is „dudatáncnak” nevezik.
A cigányzenekarok már a 19. században feltűntek és divatjuk folyamatosan terjedt. A 20. század közepére a „vonós banda” kiszorította a többi tánckíséreti formát. Az északi Mátyusföld a 18. század óta híres cigányzenész dinasztiák szülőhazája volt, így a Csallóközben is jól érzékelhető a korai verbunkos stílus hatása, sokáig használatban maradtak a műverbunkok dallamai.
A Csallóköz táncéletéről viszonylag keveset tudunk. A vidéket Martin György a dunai dialektuson belül egy alcsoportba sorolta a Szigetközzel. Ide csatlakoztatható a Mátyusföld átmeneti jellegű tánckultúrája, amely már kapcsolódik a területünktől északra, északkeletre élő palócságéhoz. Mindhárom tájegységre jellemző a „Bertóké” típusú verbunk, az üveges verbunk, a menyasszonyfektető gyertyástánc és az elnépiesedett polgári párostáncok hangsúlyos jelenléte.
A csallóközi női körtáncok formailag lassú és gyors részre tagolódnak.
Az egykori pásztortáncok leszármazottai az eszközös, mutatványos táncok. A használt tárgy általában seprű vagy üveg, amit láb alatt vetnek át, vagy fölötte táncolnak. Ügyeskedhetnek sapkával, pálcával, kalappal is. A párválasztó körjátékokban párnát és kendőt használnak. Vásárútról (és máshonnan is) ismert a seprűs tánc obszcén változata, amely trágár módon imitálja a szexuális aktust és ezért főleg lakodalmakban adták elő a menyasszonyfektetés után.
A lakodalom másik fontos szertartási tánca, amely különösen jellemző a Kisalföldre, a „menyasszonyfektető gyertyástánc”. Ennek során a násznép tagjai kezükben égő gyertyával kígyózó libasorban, un. „labirintus formában” kísérik az új házasokat a hálóhelyükre. A tánchoz tájanként más-más dallam kapcsolódik, de mindegyik régies, középkori eredetű.
Csallóköz reprezentatív férfitánca a verbunk, amelynek itt két formája van. Az egyik tánckezdő funkciójú és kötetlen szerkezetű. Eszközös formái is gyakoriak, ilyenkor üveg, vagy gyertya fölött figuráznak. Motívumkincse kopott, leegyszerűsödött.
A másik, a szabályozott körverbunk ritkább és még motívumszegényebb az első, szólisztikus formához képest. Általában két részre tagolódik. A lassút vállon összefogódzva járják, a friss rész kötetlen. A verbunkok kíséretét máshol is ismert 19. századi hangszeres dallamok alkotják. Elnevezésük gyakran kapcsolódik személyhez: híres táncoshoz, vagy prímáshoz („Bertóké”, Bársony verbunk”), esetleg helységhez. Ilyenkor egy bizonyos melódia egy tánc kizárólagos zenekíséreteként jelenik meg.
A csallóközi csárdás leegyszerűsödött, kopottas, különösen a lassú része. A visszaemlékezések alapján úgy tűnik, szervesen kapcsolódott a nyugati palóc és a dunántúli típusokhoz. Lenthangsúlyos. Régies elnevezése: lippentős, huppantós, bukós; ezek a kifejezések a figurák egykori gazdagságára utalnak. A frisset sok helyen „dudatánc”-nak hívják.
A 20. század elejétől terjedtek el az osztrák-német eredetű polgári társas táncok. Hatásukra a csárdás háttérbe szorult és csak egyik lett a táncrend többi párostánca közül.
A táncalkalmak közül természetesen kiemelkedő a lakodalom jelentősége. Fontos volt a búcsú is, a verbunk előadásának hagyományos színtere. A tánctilalmi időszakokat leszámítva minden jeles naphoz kapcsolódtak bálok. A farsangi dudabálokról már volt szó, de rendeztek táncmulatságokat húsvétkor, pünkösdkor, Katalinkor, Szilveszterkor is. A bálokat a legények szervezték, ők fogadták fel a zenészeket is. A társadalmi és vallási különbségek a táncéletben általában nem játszottak szerepet. Gazdagok és szegények, különböző felekezetűek együtt mulattak, vagy ha külön is rendezték a táncok, eljártak egymáshoz látogatóba. Nyáron sátrat állítottak fel, abban volt az ivó, előtte táncoltak. Télen a kocsmát vagy a kibérelt privát helyiséget pakolták ki, hogy legyen elég helyük. A mulatság estétől másnap reggelig tartott, kivéve „farsang farkát”, amikor vasárnap estétől húshagyó kedd éjfélig, a böjt kezdetéig szórakoztak.
A Csallóközben a népköltészeti gyűjtés nemigen jegyzett fel meséket, de a mondák, különösen a hiedelmekkel kapcsolatosak, már-már a mese műfajának formai jegyeit mutatják. Jelentős irodalmi hatás is érződik rajtuk. Fő témájuk a tündérek egykori ittléte és eltávozásuk okai, körülményei. Ezek és más hiedelemmondák alkotják a csallóközi népköltészet leggazdagabb és különösen színes részét.
A helyi, illetve történeti mondák jellegzetessége a szintén erős iskolás-irodalmi hatáson kívül a csaknem kizárólagosan középkori tematika. A Csallóköz elnevezéséről etimologizáló történeteket mesélnek. Ezek lényege, hogy a magyarok az ellenséget (általában a törököket) becsalják a mocsárba. Így lesz a táj a „csalók köze”. A csallóköziek „kukkó” gúnynevét is hasonlóképpen magyarázzák. A helybeliek a lápok közé menekültek a tatárok, törökök elől, onnan csaptak le a betolakodókra. Egymásnak a béka hangját utánzó „kukk” kiáltással jeleztek. Így lette a nevük „kukkó”. Szinte minden falu rendelkezik királyi alapításáról szóló elbeszéléssel. Ezek legtöbbször a helységnévre is magyarázatot adnak. Vajka például I. István pogány nevét (Vajk) kapta, mivel a szent király innen kiindulva térítette meg az egész Csallóközt. Egyes halmokat pogány síroknak tartanak. A Balony határában levő „Várhelydomb”-nál bújt el IV. Béla a tatárok elől. Emlegetik Zsigmond fényes nyaraló palotáit, de még erősebb a Hunyadi Mátyáshoz fűződő hagyomány, akinek állítólag (és részben történetileg is igazolva) vadaskertjei és halastavai volt errefelé.
A táj népköltészete bővelkedik falucsúfoló történetekben. Ezek egy-egy község, tájegység lakóinak vélt, vagy valós tulajdonságait, esendőségét jellemző eseteket állítanak a középpontba ( pl. a vajkaiak éjjel lámpással nézték meg a napóra állását).
A lírai népköltészet tematikus dalcsoportjai közül már említettük a szabad szájú dudanótákat. Ezeken kívül a Csallóközben különösen nagy számban kerültek elő „bakterversek”, az éjjeli őrök kiáltásai, énekei. Találtak a vízimolnárok életéhez, a hajóvontatáshoz kötődő dalokat is. A szövegek túlnyomó többsége az új stílus jegyeit viselő szerelmi és katonadal.
A balladák közül átmeneti típusok eléggé romlott változatai, vagy azoknak is csak az emléke került elő („Három árva”, „Szégyenbe esett lány”, „Megszólaló halott”). A vígballadák közül megtalálható a „Kétféle menyasszony” és a „Házasuló királyfi”. A viszonylag sok betyárballada nem helyi hagyományra épül, inkább országos divatot tükröz. Itt is megtalálhatók természetesen az ún. „új balladák”: „A bárólányba szerelmes pásztorfiú”, „Az önmagát feladó gyilkos”, „A cséplőgépbe esett lány”, stb., valamint sok ponyvaballada.
A jeles napok szokásanyaga a Csallóközben nagyrészt egy egykori gazdag hagyomány mára gyakran eredeti funkcióját és értelmét vesztett, elszegényedett formáját mutatja. A különböző naptári időpontok szokásai gyakran összekeverednek, más időpontokban is megjelennek, legtöbbször már kizárólag szórakoztató szerepüket tartva meg. Természetesen kivételek is akadnak: ilyen például a dőrejárás.
Az „ünneplő félév”, a téli-tavaszi, jeles napokban bővelkedő időszak a Csallóköz falvaiban is a karácsony előtti négy hetes előkészületi periódussal, az ádventtel indul. Ennek hagyományos kezdő napja András (XI. 30.), amely kiemelkedően fontos a lányok számára, mivel ilyenkor bizonyos eljárásokkal megtudhatják, ki lesz a férjük. Pl. egész napi böjtölés után álmukban láthatják meg az illetőt. Felbáron tüzes szenet dobtak vízbe, s ha gyorsan feljött, úgy gondolták, a következő farsangban esküvő lesz a családban. András egyébként a vízimolnárok munkavégző napja is.
A Csallóközben a fonás nem volt kollektív munkaalkalom. A falu téli társas életének központja tehát a másutt általános fonó helyett a fosztó (tollfosztás, kukoricafosztás) volt. Az asszonyok sorra járták a csoportjuk béliek házait és „befosztották egymást”, azaz feldolgozták egymás nyersanyagát.
Miklós napján (XII. 6.) két szokást gyakoroltak. Az első a közismert szelíd, fehér szakállú püspök látogatása papírálarcos ördögök kíséretében. Karján ajándékokkal teli kosarat, kezében püspökbotot hordott. Az ördögök rongyos ruhában jártak, hátukon szalmából kitömött púp volt, botjukkal egymást püfölték a háznép mulatságára. Máshol a püspök krampuszt vezetett láncon. Vizsgáztatta a gyerekeket, a jók ajándékot kaptak. A „mikulások” járása jóval profánabb volt. Beöltöztek mindenféle maskarának, nyakukba kolompot kötöttek. Fejükön harisnyaálarc volt kenderkóc szakállal. A betegségek elűzése végett csörgősbottal ütötték a padlót, ijesztgették a gyerekeket, de meg is ajándékozták őket. Patonyban a lányos házakhoz is bementek, „verbunkútak, lehetetlenkedtek”. A nők arcát bekormozták, a ruhájuk alá rejtett szalmát szétszórták a szobában.
Luca napja (XII. 13.) a Csallóközben is számos tilalommal köszöntött be. Tilos volt bármit kiadni a házból, mert az a boszorkányok kezébe kerülve módot adott volna a rontásra. Nem szabadott fonni, szőni, varrni, mert nem tojtak volna a tyúkok. A felbáriak szerint Lucia szemét tűvel szúrták ki a pogányok, ezért ha valaki varr a neve napján, felidézi a szent fájdalmát. Luca a jósló napok talán legfontosabbika. Főleg a szerelmi jóslásokat gyakorolták, de különböző eljárásokkal megjövendölték a család tagjainak halálát, betegségét is, illetve a következő év időjárását (cédulajóslás, mágikus álom előidézése, pogácsajóslás, Luca-naptár, hagymakalendárium). A Lucakor elkezdett és karácsonyra befejezett tevékenységek különös erővel bírtak. A Luca székével kapcsolatos, országszerte ismert hagyomány itt helyi elemekkel bővül ki. A református falvakban azt mondják, hogy karácsony éjfélkor a keresztúton ráülve a magát ekkor tisztító kincset lehet felfedezni a segítségével. Balonyban a lányok is vittek Luca-széket az éjféli misére, hogy meglássák majdani szeretőjüket. Ha az ostor sudarába Lucától kezdve egy-egy szemet fontak, az ezzel hajtott állatok jobban húztak. Látványos szokás volt a Luca-járás. A legények fehér ruhás női alaknak öltöztek, botot, seprűt, meszelőt vittek magukkal, a karjukon levő kosárban liszt vagy korom volt. A lányos házaknál „lehetetlenkedtek”, a lányokat belisztezték, bekormozták. Kiseperték a kemencét. Mindez szerencsét hozott. Ezeket a „Luca-pucákat” le kellett ültetni, hogy a tyúkok is „jó ülősek” legyenek. Az alakoskodók mindvégig némák maradtak.
A karácsonyi betlehemezés a két világháború között még sokfelé élt, néhol ma is gyakorolják. Feljegyzett változatai szegényesek, leegyszerűsödöttek. A 3-4 fiúból, illetve fiatal legényből álló csoportok ádventben járták a falvakat, de volt, ahol csak a karácsonyt megelőző héten. A Csallóközben a játék tulajdonképpen a pásztorjelenetre korlátozódik. Szereplői: angyal, pásztor, bojtár, öreg. Az utóbbi mindent félreértő, humoros funkciója szinte teljesen eltűnt, sokszor maga a figura is hiányzik. Fontos táji sajátosság a csörgősbot használata: az ének ütemét verik vele a padlón, miközben körbejárják a betlehemes kápolnaistállót. A betlehemezés általában Ádám-Éva napján (XII. 24.) délig tartott és gyakran összekeveredett a szintén e napon szokásos mendikálással. Ez régen a kollégiumi diákok adománygyűjtő menete volt faluról falura, de a néprajzi kutatás által elérhető időben már a falubeli gyerekek, fiatalok tisztelték meg ily módon a rokonokat, ismerősöket. Több csoportban jártak. A „mendikát”, azaz a köszöntőt az ablak előtt adták elő, amiért apróbb ajándékot, diót, almát, süteményt kaptak. Este tíz óra után felnőttek is mendikáltak a közeli rokonoknál, barátoknál. Néhány községben (pl. Nyékvárkonyban) csillaggal jártak karácsonyt köszönteni. Ez a szokás a betlehemezés és a vízkereszti csillagjárás keveréke, egyfajta csillaggal végzett mendikálás volt. Csillaggal kapcsolatos szövegű énekeket énekeltek, de ezek egyike sem azonos az országszerte ismert vízkereszti énekkel.
Karácsony vigíliáján a pásztorok is körbejárták a falut. Egyházi énekeket, mendikákat énekeltek, ostorral, tülökkel, trombitával nagy zenebonát csaptak. Mire útjuk végére értek, tarisznyájuk megtelt kaláccsal és más élelemmel. Pénzt is kaptak. Máig él a dudás karácsonyok emléke, amikor az éjféli misén a pásztorok muzsikáltak.
A karácsonyfának díszített fenyő csak a 19. és 20. század fordulóján jelent meg, egy időben a családi ajándékozással. Addig és sok helyen még sokáig az ünnep rituális központja, egyben jelképe a karácsonyi asztal volt. Ezt a csak ilyenkor használt „karácsonyi” abrosszal terítették le, egyik sarkába állították a karácsonyfát, alá diót, almát, szegetlen kenyeret, imakönyvet (Bibliát), fokhagymát, főzőkanalat, rózsafüzért, mézet, szentelt ostyát és vizet, sót helyeztek, falvanként és felekezetenként változó összetételben. Az asztal alá kereszt alakban széna- és szalmaköteg került, emellé szerszámok. Úgy vélték, Jézus mindezt megáldja éjfélkor, így az új évben mindenből bőség lesz. A szalmából a lányok vittek az éjféli misére, hogy megáldja a pap.
A szentesti böjtös vacsora lencseleves, „csíkmák” (mákos tészta), öregbab és egy „tubi”-nak nevezett galamb alakú sütemény volt. Ez utóbbiból kaptak a mendikálók is. Étkezéskor minden családtag az asztalhoz ült. A családfő köszöntőt mondott. A böjtöt az éjféli miséről hazatérve törték meg kocsonyával, vagy sonkával, hogy egész évben legyen elég húsételük.
Az aprószentek napi korbácsolást (XII. 28.) sárga fűzfavesszőből („aranyvessző”) font korbáccsal végezték. Ezt azután a lányok szalagokkal díszítették fel. A jelképes ütleg elhárította a kelést, bőrbetegséget. A vesszőzés után a legényeket megvendégelték. A leányok az első ilyen „subrálásuk” után mehettek először hivatalosan a farsangi bálba. Végezetül a „subrákat” összefonták egy nagy koszorúvá és a kocsmába vitték. Az ottani mulatság sok helyen összekapcsolódott a legényavatással, aminek végén a kocsmáros borral megváltotta a koszorút és felfüggesztette a mestergerendára, ahol a következő aprószentekig díszelgett.
Szilveszter este főként a pásztorok jártak köszönteni, kolomppal, tülökkel, ostorral zajongtak. Ha volt szilveszteri bál, akkor ott éjfélkor kioltották a fényt. A legények a templomba mentek meghúzni a harangot és elénekelték a Himnuszt: „kiharangozták az óesztendőt”. A szilveszteri, újévi étkezés rendjének régen mágikus funkciója volt, ma már csak tiszteletben tartott hagyomány. Nem esznek baromfit, mert „akkor a szerencse elröpül”. Pogácsát kell enni, hogy az esztendő is kerek legyen, illetve rétest, hogy olyan hosszú életűek legyenek, mint a tészta.
Újévkor, vagyis kiskarácsony napján az asszonyok csak a templomba mehettek el, mert a velük való találkozás szerencsétlenséget jelentett. Köszönteni is csak férfiak jártak hajnalban, délelőtt pedig kisfiúk. A köszöntők főleg műköltői, műzenei eredetű, vallásos tartalmú énekek voltak. Az újévi mise után otthon minden családtagnak le kellett ülni, hogy egész évben tartson a szeretet. Nagymegyer környékén az éjjeliőrök ilyenkor „bakteráldomást” fizettek a gazdáknak: 2-3 napig is mulattak valamelyik háznál.
Vízkeresztkor (I. 6.) a Csallóköz katolikusainak házát megszentelte a pap. A három királyok járásának szokását nem ismerték mindenhol. Ahol emlékeznek a szokásra, ott is gyakran összekeveredik a betlehemezéssel. A „királyok” általában papírkoronát viseltek. Az itteni „csillagének” nem azonos az országszerte ismert „Szép jel és szép csillag…” refrénűvel. A Duna-menti falvakban vízkereszt a vízimolnárok napja. Ilyenkor meggyóntak, megáldoztak. Délután felvonulást tartottak, amelyben fiatal lányok festett, felszalagozott korongot vittek egy rúdon és menet közben forgatták. Ez jelképezte a malomkereket. Este a kocsmában a mestergerendára akasztották és reggelig mulattak alatta.
A leglátványosabb farsangi szokások Csallóközben is az időszak három utolsó napjára, a „farsang farkára” estek. Ezek közül vidékünkön legelterjedtebb a „dőrejárás” volt. Elsősorban a Feltájon gyakorolták. Időpontja húshagyó kedd volt. A dőrék (bolondok) a legkülönfélébb jelmezekbe öltözött legények, akik tréfás, parodisztikus lakodalmi menetbe szoktak rendeződni. Ha abban a farsangban nem volt lakodalom, megjelenhetett a dőrejárás részeként a máshol külön megtartott tuskóhúzás, helyi nevén a „csökhúzás”. A pártában maradt lányokat, akiket valójában álruhás legények jelenítettek meg, ördög kísérte. A menet a kocsmából indult. Házról házra járva adományt kéregettek, de loptak is, ha módjuk volt rá. A tojás összeszedése az öregasszony-maskarák dolga volt. A dőréknek a felvonulás ideje alatt tilos volt megszólalniuk és a zenészeket kivéve mindannyian valamilyen álarcot viseltek. Néha itt is feltűntek a meszelős, fehér ruhás Lucák, az ördögök pedig megkorbácsolták a gyerekeket, mint aprószentek napján. A kocsmába való visszatérés után elfogyasztották az összegyűjtött ennivalót és mulatság következett. Volt olyan falu, ahol a farsangban férjhez nem ment „vénlányokat” komolyabban szégyenítették meg. A tuskót, vagyis a csököt éjjel a házukhoz vitték és eltorlaszolták vele az ajtót. Farsangolni természetesen nem csak a Feltájon jártak, de máshol általában a bálba hívás volt a szokás funkciója. Sok helyen volt élelemgyűjtő falufeljárás is, de nem jelmezben, csak ünneplőben. Ezt a legtöbbször „tyúkverésnek”, „tojásszedésnek” nevezték; köszöntő verseikért ételt, főleg tojást kaptak.
„Farsang farka” (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyó kedd) három napos mulatozással járt. Siskát (farsangi fánkot) sütöttek, tormás húst ettek. Patonyban a két világháború között külön táncot rendeztek ilyenkor a gyerekeknek A belépő egy siska volt. A felnőttek tánca vasárnap délután kezdődött és kedd éjfélig tartott. A vasárnapit „nagy bál”-nak, vagy a fiatalok báljának nevezték. Egyes helyeken a szegények a pásztorháznál vigadtak dudaszóra, a kocsmában viszont cigányzene szólt. Hétfőn reggel a cigányok végigmuzsikálták a falut az aznapi fizetős, belépő díjas táncmulatságot reklámozva. Kedd délután a „csöndes mulatságon” az idősebbek is megjelentek. A „húshagyó esti” már szabad tánc volt, nem kellett belépőt fizetni. Tánc közben az asszonyok magasra ugráltak, hogy sok csibe legyen, a lányokat pedig párjuk emelte fel, hogy nagy legyen a kender. Patonyban a tánc szünetében a bőgőt a terem közepére fektették és letakarták. Négy-négy legény díszőrséget állt a két oldalán. A szertartást a prímás vezényelte cigány nyelven. Ráborultak a bőgőre, úgy siratták. Kedd éjfélkor hivatalosan lezárták a farsangot. Bősön például a bíró az ajtófélfára csapott: „Vége a mulatságnak, kezdődik a böjt”.
6
P. Vas János: Csallóköz – IV.
Nagyböjt idején nem ettek húst, külön böjtös edényekben sütöttek-főztek zsír nélkül, olajjal. Szerdán és pénteken csak napjában egyszer lakhattak jól. Csallóközben általános ismert és kedvelt böjtös étel volt a „kőtés”: csíráztatott gabonát ledaráltak, liszttel sűrítették és megsütötték.
Böjt utolsó vasárnapján, virágvasárnapkor a katolikusok barkát szenteltettek. A házba nem volt szabad bevinni, mert elszaporodtak volna a legyek. A kertben a palánták közé szúrták, vagy az eresz alá tették. Villámláskor egy-egy szemet a tűzbe dobtak, de minden más ártás ellen is oltalmat adott a füstje. Sok helyen lenyeltek belőle egyet-egyet torokfájás és hideglelés ellen.
A nagyhét idején különösen fontos volt a lusztrációs, megtisztító mágia. Ilyen volt például a rituális mosakodás. Napkelte előtt a lányok a patakhoz, tóhoz, Csilizközben a Dunához, vagy a Csilizhez mentek mosdani, hogy frissek, erősek legyenek és ne legyenek szeplősek. Haza is vittek a vízből; húsvétig ebben mosdottak, hogy megóvja őket a szembetegségtől. Patason hajnal előtt kétszer megkerülték a kutat, ezután húzták belőle a mosdóvizet. A gazdasszony szintén napkelte előtt végezte a féregűző varázslatot: körülseperte a házat, azután szalmacsutakkal megdörzsölte a hátsó falat és háromszor mondta: „Bóha ne legyen!”. Ezt a ténykedést senki nem láthatta.
Húsvét vasárnapján megszenteltették a hagyományos ünnepi ételeket (sonka, tojás, kalács, bor). Hazaérve egy tojást annyi felé vágtak, ahány családtag volt, és mindenki evett belőle (ezt a tojást „kókannyá”-nak hívták). Csak ezután ültek asztalhoz. A szentelt ételből adtak a jószágnak is, maradékát pedig eltették, hogy később gyógyító szentelményként használhassák hasonlóan a „karácsonyi morzsához”. A hétfői öntözés ma is élő szokás. A legények Patonyban hajnali négykor indultak. Előbb egymást „locsolták ki az ágyból”, azután mentek a lányokhoz. A fizetség mindenütt piros tojás volt.
Május elsejére virradóra a Csallóközben is májusfát állított a legény a lánynak. Tetejére orgonacsokrot, ágaira színes szalagokat kötöttek. A „májfa” a hónap végéig vagy pünkösdig maradt a kapu előtt, de ha a lánynak nem tetszett a fiú, már elsején reggel eltávolította. Volt, ahol közös májusfát is állított a fiatalság a kocsma udvarába. Patonyban erre kereket húztak fel („vámkerék”) és pántlikákkal díszítették. A templombúcsúk idején (a védszent névnapján) is szokásban volt díszes fát állítani a kocsma elé, ezt „molfának” hívták. Sokfelé rendeztek majálist is, este pedig bál volt.
A 18-19. századból származó töredékes adatok igazolják, hogy valaha a Csallóközben is ismerték a pünkösdi király „tisztségét”. Kiválasztása különböző versenyekkel történt (lóverseny, bikahajsza). „Májusi király”-nak nevezték. Egy évig ő volt a legénybíró, a falu fiatalságának vezetője. Az elöljáróság nem szabhatott ki rá büntetést és minden mulatságba hivatalos volt. Ismerték a pünkösdi királyné-járást is. Egyik változatában a főszereplő „kiskirályné” menyasszonyi ruhába öltözve, fején koszorúval, arcán fátyollal, fehér ruhás kísérőivel a hagyományos pünkösdi énekeket énekelve, körben táncolva járta a falut. A lányok virágszirmokat szórtak és adományt gyűjtöttek. Máshol pünkösdi királynőként egy bábút hordtak körbe, amit magasra emelgettek, hogy nagyra nőjön a kender. Az adományokat a szereplők elosztották maguk között.
Vidékünkön már csak töredezett emléke él az egykor minden bizonnyal gazdag szentiváni szokáskörnek („Virágos Szent János”: VI. 24.). Az ünnep előestéjén a legények kocsival körbejárták a falut, és rőzsét, „peszmet”-et (törmelékfa) gyűjtöttek. Ahol nem kaptak, ott gyakran azt lopták el, amit találtak. Egyes helyeken a tűzrevalót a lányok dobták ki a kapun, de közben nem szabadott kinézniük az utcára. A máglyát a réten, még gyakrabban a falun kívüli keresztútnál rakták meg. Volt, ahol egy szűz leány háromszor körbejárta és szentelt vízzel meglocsolta, másutt egy legény futotta körbe háromszor, de mindenképpen férfi gyújtotta meg. Egyházgellén a máglya közepébe a búcsúi „molfát” szúrták, rá borító kast helyeztek, arra pedig az előző évi aratókoszorút. Homályosan emlékeznek, hogy a falu népe a tűz körül valami hosszú „himnuszfélét” énekelt és hogy a hamvadó félben levő tüzet a fiatalok átugrálták. Egyházasgellén azt mondták, amelyik lány először ugrik, az abban az évben férjhez megy. Ameddig a tűz fénye világított, megvédte a határt a jégveréstől. Mikor leégett, a fiatalok a kocsmába mentek és ott zeneszóra mulattak. Bakán a kormos fákat, szenet hazavitték és bekenték vele a tyúkokat, hogy jól tojjanak.
Az aratás kezdőnapjának Sarlós boldogasszonyt tekintették (VII. 2.), de ezen a napon csak jelképesen kezdték meg a munkát, hiszen tulajdonképpen dologtiltó ünnep. Az elnevezés eredetmondája is erről szól a csilizközi Balonyban. Eszerint egy gazda aratni küldte a szolgálóját, de az a Mária-ünnepre hivatkozva megtagadta a parancsot. Az ura erre azt mondta: „Dobd fel a sarlódat! Ha a te Máriád elkapja, nem kell kimenned a földre.”. A feldobott sarló megállt a levegőben. Azóta Sarlós Boldogasszony a nap neve. Dokumentuma ez a történet az egykori, archaikus, sarlóval való aratásnak is, amikor még az asszonyok vágták a gabonát.
A munkát általában az egész falu egyszerre kezdte meg. Egy tagban, egymás után mindenki gabonáját levágták. Később a cséplést is így, sorban egymás után végezték. A munkaszervezésnek ez a közösségi formája az 1930-as években szűnt meg. Kezdés előtt a pap megáldotta a templom falához támasztott szerszámokat, Felbáron egy lajt (ivóvizes hordó) vizet is. Az aratásba menve és abból visszatérve mindig énekeltek. Ahol nagygazdának, uradalomnak részért arattak, ott előbb a tulajdonost vagy képviselőjét búzaszárral megkötözték, aki ezért a férfiaknak pálinkát, a nőknek ajándékot (pl. díszes fejkendőt) adott váltságul. Ilyen alkalmakkor a munka végeztével aratókoszorút készítettek a gazdának, aki áldomást, ételt-italt fizetett és hajnalig mulattak a költségére.
Augusztus a cséplés ideje. Szent Istvánig (VIII. 20.) magtárba kellett takarítani a termést, mert utána kezdődtek az esőzések. A gólyák is ekkor indultak dél felé. A megszentelt első kenyérből az első darabot koldusnak kellett adni, hogy egész évben legyen miből adakozni.
Kisasszony vagy Kisboldogasszony napján, Szűz Mária születésekor (IX. 8.) a vetőmagot kiterítették a szabadban, hogy harmat érje, néhol anyatejjel is meglocsolták, hogy termékeny legyen. Dunaszerdahely környékén ekkor léptek szolgálatba a cselédek. A fecskék ekkor kezdenek gyülekezni a költözéshez. Aki hajnalban belenézett a kelő napba, megláthatta benne Mária bölcsőjét. Ilyenkor a nap aranyszegéllyel kel.
A Mindenszentek napját (XI. 1.) megelőző hetet halottak hetének nevezik. Ilyenkor végzik a nagytakarítást, hogy a hazalátogató halottak tiszta, rendes házat találjanak. A temetőbe menve mákot szórnak szét, nehogy visszajöttükben a halottak követni tudják őket és kísértsenek. Otthon az első gyertya meggyújtásánál miden családtagnak jelen kellett lennie, mert a holtak ellenőrzik, együtt van-e a család. A koldusoknak kalácsot adtak, hogy imádkozzanak a holtak lelki üdvéért. Nagymegyeren mindenszentek a legényvásár ideje volt. A szolgálatot keresők a Fő utcán várták a gazdákat. Ha megegyeztek, áldomást ittak a kocsmában.
Szent Márton (XI.11.) a Csallóközben elsősorban a pásztorkodással kapcsolatos jeles nap. A jószágtartó gazdáknál vendégséget tartottak. A pásztorok áldást kérő köszöntőjükért „bélesadót”, „rétespénzt” kaptak. A kanászok Szent Márton vesszejét hordták a gazdákhoz, amellyel azok megcsapkodták az állataikat. Ahány ága volt a vesszőnek, annyi malaca lett majd a kocának. A vesszőt aztán az ól tetejébe szúrták dögvész ellen, tavasszal pedig azzal hajtottak ki először. A vesszővivőket étellel, itallal kínálták, néha pénzt is kaptak. Felbáron Mártonkor fogadták fel a számadók a bojtárokat a „bojtárfogadó vásáron”. Dunaszerdahelyen az 1950-es évekig nagyvásárt tartottak ilyenkor.
Katalinkor (XI. 25.) az általános szokással szemben néhány faluban nem a lányok, hanem a legények böjtöltek, hogy éjjel jövendőbelijükkel álmodjanak.
Csallóközben a tehetősebb családokban két-három gyerek volt szokásos, de még a 20. század közepén sem volt ritka a tíz-tizenkettő, főleg a szegényeknél. A terhességmegszakítást elítélték, akár forró fürdővel történt, akár szarkalábteával és persze akkor is, ha „angyalcsináló” javasasszony végezte három-négy zsák búzáért. Azt mondták: „Ha bárányt adott az Isten, ad legelőt is.”. Az egykézés, akár, mint vagyonmegőrző módszer, akár mint a közvélemény által illőnek diktált magatartás, ismeretlen volt a Csallóközben.
A „másállapotba” került asszony először férjének szólt. Állapotát természetesnek tekintették, nem kímélték tehát különösebben, amíg bírta, minden munkát elvégzett.
Az 1950-es évekig a háznál szültek bába segítségével. A férj nem lehetett jelen. A méhlepényt („mása”) a trágyadombba ásták, hogy senki ne férhessen hozzá, vagy rózsafa alá, hogy az szépen teremjen.
Azt tartották, a nő annál tovább él, minél többet szül, mert frissül a vére.
A szülés után a kismama hét-nyolc napig feküdt a gyermekágyban, de a házimunkát gyakran már a második nap elvégezte. Ez alatt az idő alatt a rokonok, szomszédok hordták neki az ételt. Ezt „gyerekágyasi látó”-nak hívták. A menü tejeskávé, húsleves, túrós rétes, kuglóf stb. volt. A sorrendet beosztották maguk közt. Az asszony a szülés után 6 hétig (tisztulásáig) tisztátalannak és mágikus értelemben védtelennek számított. Az utcára sem mehetett ki, nem vett részt a keresztelőn sem. „Gyógyulása” után a bába kíséretében „kiment az egyházhoz”, „egyházba ment”, vagyis először ment el újra a templomba, ahol a pap megáldotta. Ezt úgy is hívták: „hálaadás a gyermekágybú’ ”.
Ha a fiúgyerek burokban született, a burkot megőrizték, és amikor katonának ment, a szíve fölé kötözték, hogy ne fogja a golyó. Ha foggal jött a világra, azt hitték, táltos vagy jövendőmondó lesz. A fogat nem hagyták meg, a bába kihúzta. Ha a köldökzsinór a nyakára tekeredett, az szerencsés életet jósolt. A köldökzsinórt mindenképpen eltették, hogy hétéves korában odaadják neki. „Ahogyan kicsomagolta, úgy oldozta ki a szerencséjét” A fiú újszülöttnek pénzt adtak a kezébe, hogy jó gazda legyen, a lánynak tűt, hogy ügyesen varrjon. A bölcsőt tilos volt üresen ringatni, mert a gyerek megbetegedett volna. A látogatóknak le kellett ülni, hogy ne vigyék el az álmát és meg kellett köpködniük, hogy meg ne igézze a szemük. Dicsérni nem volt szabad. Számtalan más mágikus eljárás és tilalom is védte a rontástól és igyekeztek minél előbb megkeresztelni, mert az adott csak igazi védelmet. Ha mégis enélkül halt meg, dobozban temették el a temető szélén, szertartást sem celebráltak. A keresztanyát ma már a közeli rokonságból választják, gyakran valamelyik szülő testvére. Régen a jómódú reformátusoknál 12 keresztanya is lehetett, de a katolikusoknál csak egy és minden testvérnél ugyanaz. A testvérek így gyakran egymás keresztkomái egyben („kölcsönbe keresztelnek”, „visszakeresztelnek”). A reformátusok a keresztszülőről, szülőről, nagyszülőről nevezték el a gyereket, a katolikusok valamelyik naptárban közel eső szent nevét adták neki. Vegyes házasság esetén, ha a keresztanya más vallású volt, a kicsit a bába tartotta a keresztvíz alá és a házaspár gyerekeit felváltva, hol az egyik, hol a másik vallás papja keresztelte. A szertartáson az anya és az apa sem jelent meg, hanem otthon várakoztak.. Hazaérve a pólyást egy pillanatra az asztalra tették és azt mondták:
„Elvittük a kis bárányát,
meghoztuk az angyalkát.”
A keresztelői lakomára csak a keresztszülők, a nagyszülők és a bába volt hivatalos.
A gyereket lehetőleg sokáig szoptatták. Az időtartam kilenc hónaptól két évig terjedhetett, de Alistálon mesélik, hogy néha a már futkosó kicsi is odament az anyjához, hogy: „Nyanya, üjjé le, aggyá gyigyit!”.
Ha gyerek sokat sírt, nem volt étvágya, biztosra vették, hogy szemmel verték meg. Ilyenkor szenesvizet kellett készíteni. Ez megmutatta, valóban rontás történt-e, és ha igen, ezzel mosdatták meg a beteget („szótalan víz”). Egy patonyi adat szerint az eljárást zsidóval kellett elvégeztetni. Utána áldomást ittak és a maradék vizet a szoba sarkába öntötték. Ezt még az 1970-es években is gyakorolták, méghozzá a fiatal asszonyok is. Másutt fürdető vizet használtak, amit kilenc küszöb alól szedett föld és kilenc sírról gyűjtött virág összefőzésével készítettek. A kisgyermek körmét egy éves koráig nem vágták le ollóval, hanem az anyja rágta le, különben lopós lett volna belőle. A haját nem nyírták, mert lenyírták volna a szerencséjét. Amíg nem volt foga, nem volt szabad tükörbe nézetni, mert nehezen fogzott volna. Fogzáskor ínyét Szentjánoskor szentelt borral kenték be. Első kiesett tejfogát egérlyukba dugták: „Egér, egér, aggyá nekem vasfogat, én meg adok neked csontfogat!”.
A kislányok öt-hat éves korukig rongy- vagy kukorica-babával játszottak. Négy évesen már segítettek krumplit pucolni, babot válogatni, vásárolni mentek. Hat évesen megfőzték a levest, kilenc-tizenegy éves korukban kenyeret sütöttek, tizennégy évesen megfejték a tehenet. Ha szegény családba születtek, kiskamasz korukban már eljártak szolgálni, markot szedni. A kisfiúk kicsinyített gazdasági eszközökkel játszottak (szekér, eke…). Apjuk és más férfi rokonaik mellett fokozatosan váltak segítőből önálló munkaerővé. Kilenc éves korukban ketten már elvégezték egy felnőtt munkáját, és napszámba jártak fél bérért. Tüskeböködést, répabogarászást, kukoricafattyazást végeztettek velük.
Tavasztól a jómódú és szegény gyerekek egyaránt libát őriztek. Ez a közös szórakozás alkalma is volt. Itt tanulták meg a körjátékokat is, amiket aztán később, nagyobb korukban is játszottak az utcán. Ezek többségének szerepelsajátító funkciója volt. Ebben a „nagyobb” korban persze a két nem már elkülönült és látszólag, formailag külön, de mindig egymásra figyelve és egymás felé reprezentálva élték a maguk életét. Ünnepek délutánján a legények az utcákat járva, a házak előtt megállva daloltak, vagy máshol, pl. a faluvégi dombon gyűltek össze. Ezt pl. Patonyban „danálás”-nak nevezték.
A lányok tizenhat-tizennyolc éves koruktól járhattak bálba, ekkortól számítottak nagylánynak. A táncba eleinte szüleikkel mentek, később a legények meghívása jelentette a belépőt. Volt, ahol akkortól számítottak „nagynak”, amikor először korbácsolták meg őket aprószentekkor és szalagot köthettek a „subrára”. Aki a legszebb szalagot adta, az lett az „első lány” a faluban.
A nagyfiúk a legényavatásig nem dohányozhattak, nem járhattak kocsmába, esti harangszó után nem illett az utcán járniuk. Ha a nagyobbak rajtakapták, megszégyenítették őket. Meghúzogatták a „mijüket”, vagy „farkasgúzsba” tették őket. (Farkasgúzs = „a csuklónál összekötött karok felett és a közéjük felhúzott térdek alatt botot dugnak át”. Magyar Értelmező Szótár. Akadémiai Kiadó. Bp., 1978.) Ha a kocsmában kapták a „suttyót”, úgy kellett kimennie, hogy átbújt az ajtóban terpeszben álló legény lába között, miközben ütötték a fenekét („ekeló”).
A fiúk tizenhét-tizennyolc éves korukban kerültek legénysorba, Patonyban csak a sorozás után, másutt viszont akkor, ha már el tudták végezni egy felnőtt ember munkáját. A legényavatás („legénykörösztülő”) legtöbbször az aprószentek napi korbácsolás után zajlott le, ahová a legények már magukkal vitték a maguk közé alkalmasnak ítélt „jelölteket”. Sok helyen ezt a megtiszteltetést kérni kellett. Az „újak” mindenekelőtt „körösztapát” választottak, aki elkísérte őket az ünnepélyesen feldíszített kocsmába. Ott már várta a társaságot az avatandó által fizetett bor. Egy rész italt a legény-keresztapa is fizetett. Ismertette az új legénnyel a „ceremóniát”, vagyis a kötelezettségeit: hogyan kell ezután viselkednie, meg kell becsülnie a rangját és nem szabad vele visszaélnie. Ezt követően leöntötte egy pohár borral mondván: „X. Y., én téged ezennel megkörösztűllek. Eztán emberségesen viseld magad, böcsűdd meg az öregeket, tanítsd a fiatalabbakat, szeresd az embereket és az Istent!” A keresztelés után reggelig mulattak. A fiút attól kezdve minden legényjog megillette: lányt hívhatott a bálba, eljárhatott udvarolni, kocsmába mehetett.
A fiatalság választott elöljárója a legénybíró, fő feladata a fiatalok rendezvényeinek, elsősorban a táncnak és a búcsúknak a megszervezése volt. Ha valaki fegyelmezetlenkedett a szokás ellen, a legénybíró megbírságolta. Helyettese a „legényhívó hadnagy” volt.
Az udvarlás a közös szórakozási alkalmakon (bál, fosztó) kívül a „lányos estéken” zajlott. Ezek falvanként változó szabályok szerint a hét más-más napjaira estek. A máskor járót „hugyosnak” gúnyolták.
A módosaknál a jövendőbeliről a szülők döntöttek vagyoni szempontok alapján. A falvakban sok tragikus történetet mesélnek az emiatt elkeseredett szerelmesekről. A föld egyben tartása céljából néha még a levirátust vagy szororátust is elfogadták: az özvegy hozzáment elhunyt férje fivéréhez, illetve elvette volt felesége nőtestvérét.
A Szigetközhöz hasonlóan a Csallóközben is 60% körüli volt a falun kívüli házasodás (exogámia) aránya, de tágabb értelemben a tájegység endogámnak tekinthető, vagyis az 1930-as évekig csak a Kisalföldön belülről szereztek házastársat. A csilizköziek a Szigetközből vagy máshonnan a Duna mentéről nősültek, a Középső Csallóköz lakói falun kívülről ugyan, de maguk között. Testvér, vagy inkább sógor-községeket is ismerünk: Tejfalu és Tejfalusziget, vagy Doborgaz és Doborgazsziget esetében ez természetesen a közös eredettel magyarázható.
A násznagy mindig a házasuló keresztapja volt. Alistálon ő ment el leánykérőbe egy hónappal az esküvő előtt. Az eljegyzés nem járt nagyobb mulatsággal. A leány jegykendőt adott. A katolikusoknál kötelező volt a jegygyűrű, még kölcsönt is vettek fel rá, de a reformátusoknál a 20. század elejéig nem volt általános.
A vőfélyt, a lakodalom szertartásmesterét, a rokonságból kérték fel. Ő személyesen hívta meg a násznép tagjait. A meghívottak ajándékot, főleg ételnyersanyagot (liszt, tojás, baromfi) vittek a majdani lakodalmas házhoz. (A tárgyi vagy pénzbeli nászajándék csak a 20. század közepétől vált kötelezővé.)
Az egyházi esküvőt délután négy óra körül tartották. A házhoz érkező ifjú pár előtt tányért törtek össze, hogy csak akkor váljanak el, ha annak cserepei maguktól újra összeállnak. A férjnek fát kellett vágni, az új asszonynak seperni, hogy dolgos voltukat bizonyítsák. (Néhány faluban a lakodalmat a lányos háznál tartották.) Az új párra búzát szórtak: „annyi áldás szálljon rátok, amennyi búza rátok száll, annyi gyereketek legyen, amennyi konkoly ebben van!”
A lagzi alatt az ifjú pár helye a sarokban volt, hogy meg ne szökhessenek. Az egyes fogásokat a vőfély verssel köszöntötte be. Ha a mulatság ideje alatt valakinek sikerült ellopni a menyasszony cipőjét, azt a násznagynak ki kellett váltania, különben az új asszony nem táncolhatott. Szó esett már a menyasszonyfektető gyertyástáncról, amit éjfél körül jártak el, mielőtt az új pár távozott a vígasságból.
Csilizközben szokás volt a hajnali tűzugrás, ami az új asszony megtisztulását jelképezte.
A halál közeledtére különböző jelek utaltak. Ha valaki fekete földdel, szántással álmodott, akkor megbetegedett. Ha foghúzás szerepelt az álmában, vagy kiesett a foga, akkor valaki meghalt a családból, vagy más csapás érte őket. Közelgő halálesetet jelzett a kuvik rikoltása („csuvikútt a halálmadár”), a bútorok szokatlan pattogása, ha „nehezen szóltak” a harangok, ha leesett a tükör, vagy megrepedt a szoba fala. Ha egy tyúk kukorékolt, gyorsan le kellett vágni, mert az is halált jósolt.
Ha a haldokló sokat kínlódott, azt az életében elkövetett vétkek büntetésének tartották. A közelében nem volt szabad hangosan sírni, mert az visszatartotta volna, meghosszabbította volna a szenvedését.
A halott szemét lefogták, állát felkötötték. A tükröket fekete kendővel letakarták, mert ha a halott meglátta volna magát, még valakit elvitt volna, aki pedig őt látta meg benne, az utána halt volna. A halál beállta utóbb egy férfi családtag értesítette a rokonságot, barátokat, a papot és a harangozót. Az elhunytat a közeli hozzátartozók mosdatták és öltözették ünneplőbe. A ravatal két éjszakán át állt a tiszta szobában lábbal az ajtó felé, de csak egyszer virrasztották, akkor is csak a legközelebbi rokonok. A koporsóba elhelyezték a halott kedves tárgyait (pipa, dohányzacskó) és zsoltáros vagy imakönyvét. Féltek, hogy ha valamit kifelejtenek, a halott visszajön érte. Ha ez mégis megtörtént, a hiányzónak vélt tárgyat utólag beásták a sírba.
A temetés előtt a ház ajtajára fekete drapériát tettek („ajtóruha”). A koporsót a barátok, rokonok vitték ki lábbal előre a házból. A temetőbe négy férfi vitte. Ha kocsival mentek és másik jármű jött szembe, az azt jelentette, hogy hamarosan meghal még valaki. A II. világháború előtti időkig Alistálon rokonok, barátok ásták ki a sírt egy üveg pálinka fejében, és a betemetésben máig is részt vesz valamelyik férfi hozzátartozó. A katolikusok fakeresztet állítanak, amit később lehetőleg kőre cserélnek. A reformátusok ideiglenesen sem állítanak fából készült sírjelet, csak követ. Ez minden bizonnyal jelzi a két réteg közötti eredeti vagyoni különbséget is.
A halotti toron a rokonságon kívül csak a koporsóvivők vettek részt, illetve a falu szegényei, akik pl. Alistálon az ételen túl részesedtek a halott holmijából is. Úgy mesélik, hogy ilyenkor mindenki dugig jóllakott, sőt olykor a tor hangos dínomdánommá fajult.
Az elhunytat egy évig gyászolták, a távolabbi rokonok csak hat hétig. A halál évfordulóján, a halott neve napján és halottak napján a sírt rendbe tették és gyertyát gyújtottak rajta.
Nagyböjt idején nem ettek húst, külön böjtös edényekben sütöttek-főztek zsír nélkül, olajjal. Szerdán és pénteken csak napjában egyszer lakhattak jól. Csallóközben általános ismert és kedvelt böjtös étel volt a „kőtés”: csíráztatott gabonát ledaráltak, liszttel sűrítették és megsütötték.
Böjt utolsó vasárnapján, virágvasárnapkor a katolikusok barkát szenteltettek. A házba nem volt szabad bevinni, mert elszaporodtak volna a legyek. A kertben a palánták közé szúrták, vagy az eresz alá tették. Villámláskor egy-egy szemet a tűzbe dobtak, de minden más ártás ellen is oltalmat adott a füstje. Sok helyen lenyeltek belőle egyet-egyet torokfájás és hideglelés ellen.
A nagyhét idején különösen fontos volt a lusztrációs, megtisztító mágia. Ilyen volt például a rituális mosakodás. Napkelte előtt a lányok a patakhoz, tóhoz, Csilizközben a Dunához, vagy a Csilizhez mentek mosdani, hogy frissek, erősek legyenek és ne legyenek szeplősek. Haza is vittek a vízből; húsvétig ebben mosdottak, hogy megóvja őket a szembetegségtől. Patason hajnal előtt kétszer megkerülték a kutat, ezután húzták belőle a mosdóvizet. A gazdasszony szintén napkelte előtt végezte a féregűző varázslatot: körülseperte a házat, azután szalmacsutakkal megdörzsölte a hátsó falat és háromszor mondta: „Bóha ne legyen!”. Ezt a ténykedést senki nem láthatta.
Húsvét vasárnapján megszenteltették a hagyományos ünnepi ételeket (sonka, tojás, kalács, bor). Hazaérve egy tojást annyi felé vágtak, ahány családtag volt, és mindenki evett belőle (ezt a tojást „kókannyá”-nak hívták). Csak ezután ültek asztalhoz. A szentelt ételből adtak a jószágnak is, maradékát pedig eltették, hogy később gyógyító szentelményként használhassák hasonlóan a „karácsonyi morzsához”. A hétfői öntözés ma is élő szokás. A legények Patonyban hajnali négykor indultak. Előbb egymást „locsolták ki az ágyból”, azután mentek a lányokhoz. A fizetség mindenütt piros tojás volt.
Május elsejére virradóra a Csallóközben is májusfát állított a legény a lánynak. Tetejére orgonacsokrot, ágaira színes szalagokat kötöttek. A „májfa” a hónap végéig vagy pünkösdig maradt a kapu előtt, de ha a lánynak nem tetszett a fiú, már elsején reggel eltávolította. Volt, ahol közös májusfát is állított a fiatalság a kocsma udvarába. Patonyban erre kereket húztak fel („vámkerék”) és pántlikákkal díszítették. A templombúcsúk idején (a védszent névnapján) is szokásban volt díszes fát állítani a kocsma elé, ezt „molfának” hívták. Sokfelé rendeztek majálist is, este pedig bál volt.
A 18-19. századból származó töredékes adatok igazolják, hogy valaha a Csallóközben is ismerték a pünkösdi király „tisztségét”. Kiválasztása különböző versenyekkel történt (lóverseny, bikahajsza). „Májusi király”-nak nevezték. Egy évig ő volt a legénybíró, a falu fiatalságának vezetője. Az elöljáróság nem szabhatott ki rá büntetést és minden mulatságba hivatalos volt. Ismerték a pünkösdi királyné-járást is. Egyik változatában a főszereplő „kiskirályné” menyasszonyi ruhába öltözve, fején koszorúval, arcán fátyollal, fehér ruhás kísérőivel a hagyományos pünkösdi énekeket énekelve, körben táncolva járta a falut. A lányok virágszirmokat szórtak és adományt gyűjtöttek. Máshol pünkösdi királynőként egy bábút hordtak körbe, amit magasra emelgettek, hogy nagyra nőjön a kender. Az adományokat a szereplők elosztották maguk között.
Vidékünkön már csak töredezett emléke él az egykor minden bizonnyal gazdag szentiváni szokáskörnek („Virágos Szent János”: VI. 24.). Az ünnep előestéjén a legények kocsival körbejárták a falut, és rőzsét, „peszmet”-et (törmelékfa) gyűjtöttek. Ahol nem kaptak, ott gyakran azt lopták el, amit találtak. Egyes helyeken a tűzrevalót a lányok dobták ki a kapun, de közben nem szabadott kinézniük az utcára. A máglyát a réten, még gyakrabban a falun kívüli keresztútnál rakták meg. Volt, ahol egy szűz leány háromszor körbejárta és szentelt vízzel meglocsolta, másutt egy legény futotta körbe háromszor, de mindenképpen férfi gyújtotta meg. Egyházgellén a máglya közepébe a búcsúi „molfát” szúrták, rá borító kast helyeztek, arra pedig az előző évi aratókoszorút. Homályosan emlékeznek, hogy a falu népe a tűz körül valami hosszú „himnuszfélét” énekelt és hogy a hamvadó félben levő tüzet a fiatalok átugrálták. Egyházasgellén azt mondták, amelyik lány először ugrik, az abban az évben férjhez megy. Ameddig a tűz fénye világított, megvédte a határt a jégveréstől. Mikor leégett, a fiatalok a kocsmába mentek és ott zeneszóra mulattak. Bakán a kormos fákat, szenet hazavitték és bekenték vele a tyúkokat, hogy jól tojjanak.
Az aratás kezdőnapjának Sarlós boldogasszonyt tekintették (VII. 2.), de ezen a napon csak jelképesen kezdték meg a munkát, hiszen tulajdonképpen dologtiltó ünnep. Az elnevezés eredetmondája is erről szól a csilizközi Balonyban. Eszerint egy gazda aratni küldte a szolgálóját, de az a Mária-ünnepre hivatkozva megtagadta a parancsot. Az ura erre azt mondta: „Dobd fel a sarlódat! Ha a te Máriád elkapja, nem kell kimenned a földre.”. A feldobott sarló megállt a levegőben. Azóta Sarlós Boldogasszony a nap neve. Dokumentuma ez a történet az egykori, archaikus, sarlóval való aratásnak is, amikor még az asszonyok vágták a gabonát.
A munkát általában az egész falu egyszerre kezdte meg. Egy tagban, egymás után mindenki gabonáját levágták. Később a cséplést is így, sorban egymás után végezték. A munkaszervezésnek ez a közösségi formája az 1930-as években szűnt meg. Kezdés előtt a pap megáldotta a templom falához támasztott szerszámokat, Felbáron egy lajt (ivóvizes hordó) vizet is. Az aratásba menve és abból visszatérve mindig énekeltek. Ahol nagygazdának, uradalomnak részért arattak, ott előbb a tulajdonost vagy képviselőjét búzaszárral megkötözték, aki ezért a férfiaknak pálinkát, a nőknek ajándékot (pl. díszes fejkendőt) adott váltságul. Ilyen alkalmakkor a munka végeztével aratókoszorút készítettek a gazdának, aki áldomást, ételt-italt fizetett és hajnalig mulattak a költségére.
Augusztus a cséplés ideje. Szent Istvánig (VIII. 20.) magtárba kellett takarítani a termést, mert utána kezdődtek az esőzések. A gólyák is ekkor indultak dél felé. A megszentelt első kenyérből az első darabot koldusnak kellett adni, hogy egész évben legyen miből adakozni.
Kisasszony vagy Kisboldogasszony napján, Szűz Mária születésekor (IX. 8.) a vetőmagot kiterítették a szabadban, hogy harmat érje, néhol anyatejjel is meglocsolták, hogy termékeny legyen. Dunaszerdahely környékén ekkor léptek szolgálatba a cselédek. A fecskék ekkor kezdenek gyülekezni a költözéshez. Aki hajnalban belenézett a kelő napba, megláthatta benne Mária bölcsőjét. Ilyenkor a nap aranyszegéllyel kel.
A Mindenszentek napját (XI. 1.) megelőző hetet halottak hetének nevezik. Ilyenkor végzik a nagytakarítást, hogy a hazalátogató halottak tiszta, rendes házat találjanak. A temetőbe menve mákot szórnak szét, nehogy visszajöttükben a halottak követni tudják őket és kísértsenek. Otthon az első gyertya meggyújtásánál miden családtagnak jelen kellett lennie, mert a holtak ellenőrzik, együtt van-e a család. A koldusoknak kalácsot adtak, hogy imádkozzanak a holtak lelki üdvéért. Nagymegyeren mindenszentek a legényvásár ideje volt. A szolgálatot keresők a Fő utcán várták a gazdákat. Ha megegyeztek, áldomást ittak a kocsmában.
Szent Márton (XI.11.) a Csallóközben elsősorban a pásztorkodással kapcsolatos jeles nap. A jószágtartó gazdáknál vendégséget tartottak. A pásztorok áldást kérő köszöntőjükért „bélesadót”, „rétespénzt” kaptak. A kanászok Szent Márton vesszejét hordták a gazdákhoz, amellyel azok megcsapkodták az állataikat. Ahány ága volt a vesszőnek, annyi malaca lett majd a kocának. A vesszőt aztán az ól tetejébe szúrták dögvész ellen, tavasszal pedig azzal hajtottak ki először. A vesszővivőket étellel, itallal kínálták, néha pénzt is kaptak. Felbáron Mártonkor fogadták fel a számadók a bojtárokat a „bojtárfogadó vásáron”. Dunaszerdahelyen az 1950-es évekig nagyvásárt tartottak ilyenkor.
Katalinkor (XI. 25.) az általános szokással szemben néhány faluban nem a lányok, hanem a legények böjtöltek, hogy éjjel jövendőbelijükkel álmodjanak.
Csallóközben a tehetősebb családokban két-három gyerek volt szokásos, de még a 20. század közepén sem volt ritka a tíz-tizenkettő, főleg a szegényeknél. A terhességmegszakítást elítélték, akár forró fürdővel történt, akár szarkalábteával és persze akkor is, ha „angyalcsináló” javasasszony végezte három-négy zsák búzáért. Azt mondták: „Ha bárányt adott az Isten, ad legelőt is.”. Az egykézés, akár, mint vagyonmegőrző módszer, akár mint a közvélemény által illőnek diktált magatartás, ismeretlen volt a Csallóközben.
A „másállapotba” került asszony először férjének szólt. Állapotát természetesnek tekintették, nem kímélték tehát különösebben, amíg bírta, minden munkát elvégzett.
Az 1950-es évekig a háznál szültek bába segítségével. A férj nem lehetett jelen. A méhlepényt („mása”) a trágyadombba ásták, hogy senki ne férhessen hozzá, vagy rózsafa alá, hogy az szépen teremjen.
Azt tartották, a nő annál tovább él, minél többet szül, mert frissül a vére.
A szülés után a kismama hét-nyolc napig feküdt a gyermekágyban, de a házimunkát gyakran már a második nap elvégezte. Ez alatt az idő alatt a rokonok, szomszédok hordták neki az ételt. Ezt „gyerekágyasi látó”-nak hívták. A menü tejeskávé, húsleves, túrós rétes, kuglóf stb. volt. A sorrendet beosztották maguk közt. Az asszony a szülés után 6 hétig (tisztulásáig) tisztátalannak és mágikus értelemben védtelennek számított. Az utcára sem mehetett ki, nem vett részt a keresztelőn sem. „Gyógyulása” után a bába kíséretében „kiment az egyházhoz”, „egyházba ment”, vagyis először ment el újra a templomba, ahol a pap megáldotta. Ezt úgy is hívták: „hálaadás a gyermekágybú’ ”.
Ha a fiúgyerek burokban született, a burkot megőrizték, és amikor katonának ment, a szíve fölé kötözték, hogy ne fogja a golyó. Ha foggal jött a világra, azt hitték, táltos vagy jövendőmondó lesz. A fogat nem hagyták meg, a bába kihúzta. Ha a köldökzsinór a nyakára tekeredett, az szerencsés életet jósolt. A köldökzsinórt mindenképpen eltették, hogy hétéves korában odaadják neki. „Ahogyan kicsomagolta, úgy oldozta ki a szerencséjét” A fiú újszülöttnek pénzt adtak a kezébe, hogy jó gazda legyen, a lánynak tűt, hogy ügyesen varrjon. A bölcsőt tilos volt üresen ringatni, mert a gyerek megbetegedett volna. A látogatóknak le kellett ülni, hogy ne vigyék el az álmát és meg kellett köpködniük, hogy meg ne igézze a szemük. Dicsérni nem volt szabad. Számtalan más mágikus eljárás és tilalom is védte a rontástól és igyekeztek minél előbb megkeresztelni, mert az adott csak igazi védelmet. Ha mégis enélkül halt meg, dobozban temették el a temető szélén, szertartást sem celebráltak. A keresztanyát ma már a közeli rokonságból választják, gyakran valamelyik szülő testvére. Régen a jómódú reformátusoknál 12 keresztanya is lehetett, de a katolikusoknál csak egy és minden testvérnél ugyanaz. A testvérek így gyakran egymás keresztkomái egyben („kölcsönbe keresztelnek”, „visszakeresztelnek”). A reformátusok a keresztszülőről, szülőről, nagyszülőről nevezték el a gyereket, a katolikusok valamelyik naptárban közel eső szent nevét adták neki. Vegyes házasság esetén, ha a keresztanya más vallású volt, a kicsit a bába tartotta a keresztvíz alá és a házaspár gyerekeit felváltva, hol az egyik, hol a másik vallás papja keresztelte. A szertartáson az anya és az apa sem jelent meg, hanem otthon várakoztak.. Hazaérve a pólyást egy pillanatra az asztalra tették és azt mondták:
„Elvittük a kis bárányát,
meghoztuk az angyalkát.”
A keresztelői lakomára csak a keresztszülők, a nagyszülők és a bába volt hivatalos.
A gyereket lehetőleg sokáig szoptatták. Az időtartam kilenc hónaptól két évig terjedhetett, de Alistálon mesélik, hogy néha a már futkosó kicsi is odament az anyjához, hogy: „Nyanya, üjjé le, aggyá gyigyit!”.
Ha gyerek sokat sírt, nem volt étvágya, biztosra vették, hogy szemmel verték meg. Ilyenkor szenesvizet kellett készíteni. Ez megmutatta, valóban rontás történt-e, és ha igen, ezzel mosdatták meg a beteget („szótalan víz”). Egy patonyi adat szerint az eljárást zsidóval kellett elvégeztetni. Utána áldomást ittak és a maradék vizet a szoba sarkába öntötték. Ezt még az 1970-es években is gyakorolták, méghozzá a fiatal asszonyok is. Másutt fürdető vizet használtak, amit kilenc küszöb alól szedett föld és kilenc sírról gyűjtött virág összefőzésével készítettek. A kisgyermek körmét egy éves koráig nem vágták le ollóval, hanem az anyja rágta le, különben lopós lett volna belőle. A haját nem nyírták, mert lenyírták volna a szerencséjét. Amíg nem volt foga, nem volt szabad tükörbe nézetni, mert nehezen fogzott volna. Fogzáskor ínyét Szentjánoskor szentelt borral kenték be. Első kiesett tejfogát egérlyukba dugták: „Egér, egér, aggyá nekem vasfogat, én meg adok neked csontfogat!”.
A kislányok öt-hat éves korukig rongy- vagy kukorica-babával játszottak. Négy évesen már segítettek krumplit pucolni, babot válogatni, vásárolni mentek. Hat évesen megfőzték a levest, kilenc-tizenegy éves korukban kenyeret sütöttek, tizennégy évesen megfejték a tehenet. Ha szegény családba születtek, kiskamasz korukban már eljártak szolgálni, markot szedni. A kisfiúk kicsinyített gazdasági eszközökkel játszottak (szekér, eke…). Apjuk és más férfi rokonaik mellett fokozatosan váltak segítőből önálló munkaerővé. Kilenc éves korukban ketten már elvégezték egy felnőtt munkáját, és napszámba jártak fél bérért. Tüskeböködést, répabogarászást, kukoricafattyazást végeztettek velük.
Tavasztól a jómódú és szegény gyerekek egyaránt libát őriztek. Ez a közös szórakozás alkalma is volt. Itt tanulták meg a körjátékokat is, amiket aztán később, nagyobb korukban is játszottak az utcán. Ezek többségének szerepelsajátító funkciója volt. Ebben a „nagyobb” korban persze a két nem már elkülönült és látszólag, formailag külön, de mindig egymásra figyelve és egymás felé reprezentálva élték a maguk életét. Ünnepek délutánján a legények az utcákat járva, a házak előtt megállva daloltak, vagy máshol, pl. a faluvégi dombon gyűltek össze. Ezt pl. Patonyban „danálás”-nak nevezték.
A lányok tizenhat-tizennyolc éves koruktól járhattak bálba, ekkortól számítottak nagylánynak. A táncba eleinte szüleikkel mentek, később a legények meghívása jelentette a belépőt. Volt, ahol akkortól számítottak „nagynak”, amikor először korbácsolták meg őket aprószentekkor és szalagot köthettek a „subrára”. Aki a legszebb szalagot adta, az lett az „első lány” a faluban.
A nagyfiúk a legényavatásig nem dohányozhattak, nem járhattak kocsmába, esti harangszó után nem illett az utcán járniuk. Ha a nagyobbak rajtakapták, megszégyenítették őket. Meghúzogatták a „mijüket”, vagy „farkasgúzsba” tették őket. (Farkasgúzs = „a csuklónál összekötött karok felett és a közéjük felhúzott térdek alatt botot dugnak át”. Magyar Értelmező Szótár. Akadémiai Kiadó. Bp., 1978.) Ha a kocsmában kapták a „suttyót”, úgy kellett kimennie, hogy átbújt az ajtóban terpeszben álló legény lába között, miközben ütötték a fenekét („ekeló”).
A fiúk tizenhét-tizennyolc éves korukban kerültek legénysorba, Patonyban csak a sorozás után, másutt viszont akkor, ha már el tudták végezni egy felnőtt ember munkáját. A legényavatás („legénykörösztülő”) legtöbbször az aprószentek napi korbácsolás után zajlott le, ahová a legények már magukkal vitték a maguk közé alkalmasnak ítélt „jelölteket”. Sok helyen ezt a megtiszteltetést kérni kellett. Az „újak” mindenekelőtt „körösztapát” választottak, aki elkísérte őket az ünnepélyesen feldíszített kocsmába. Ott már várta a társaságot az avatandó által fizetett bor. Egy rész italt a legény-keresztapa is fizetett. Ismertette az új legénnyel a „ceremóniát”, vagyis a kötelezettségeit: hogyan kell ezután viselkednie, meg kell becsülnie a rangját és nem szabad vele visszaélnie. Ezt követően leöntötte egy pohár borral mondván: „X. Y., én téged ezennel megkörösztűllek. Eztán emberségesen viseld magad, böcsűdd meg az öregeket, tanítsd a fiatalabbakat, szeresd az embereket és az Istent!” A keresztelés után reggelig mulattak. A fiút attól kezdve minden legényjog megillette: lányt hívhatott a bálba, eljárhatott udvarolni, kocsmába mehetett.
A fiatalság választott elöljárója a legénybíró, fő feladata a fiatalok rendezvényeinek, elsősorban a táncnak és a búcsúknak a megszervezése volt. Ha valaki fegyelmezetlenkedett a szokás ellen, a legénybíró megbírságolta. Helyettese a „legényhívó hadnagy” volt.
Az udvarlás a közös szórakozási alkalmakon (bál, fosztó) kívül a „lányos estéken” zajlott. Ezek falvanként változó szabályok szerint a hét más-más napjaira estek. A máskor járót „hugyosnak” gúnyolták.
A módosaknál a jövendőbeliről a szülők döntöttek vagyoni szempontok alapján. A falvakban sok tragikus történetet mesélnek az emiatt elkeseredett szerelmesekről. A föld egyben tartása céljából néha még a levirátust vagy szororátust is elfogadták: az özvegy hozzáment elhunyt férje fivéréhez, illetve elvette volt felesége nőtestvérét.
A Szigetközhöz hasonlóan a Csallóközben is 60% körüli volt a falun kívüli házasodás (exogámia) aránya, de tágabb értelemben a tájegység endogámnak tekinthető, vagyis az 1930-as évekig csak a Kisalföldön belülről szereztek házastársat. A csilizköziek a Szigetközből vagy máshonnan a Duna mentéről nősültek, a Középső Csallóköz lakói falun kívülről ugyan, de maguk között. Testvér, vagy inkább sógor-községeket is ismerünk: Tejfalu és Tejfalusziget, vagy Doborgaz és Doborgazsziget esetében ez természetesen a közös eredettel magyarázható.
A násznagy mindig a házasuló keresztapja volt. Alistálon ő ment el leánykérőbe egy hónappal az esküvő előtt. Az eljegyzés nem járt nagyobb mulatsággal. A leány jegykendőt adott. A katolikusoknál kötelező volt a jegygyűrű, még kölcsönt is vettek fel rá, de a reformátusoknál a 20. század elejéig nem volt általános.
A vőfélyt, a lakodalom szertartásmesterét, a rokonságból kérték fel. Ő személyesen hívta meg a násznép tagjait. A meghívottak ajándékot, főleg ételnyersanyagot (liszt, tojás, baromfi) vittek a majdani lakodalmas házhoz. (A tárgyi vagy pénzbeli nászajándék csak a 20. század közepétől vált kötelezővé.)
Az egyházi esküvőt délután négy óra körül tartották. A házhoz érkező ifjú pár előtt tányért törtek össze, hogy csak akkor váljanak el, ha annak cserepei maguktól újra összeállnak. A férjnek fát kellett vágni, az új asszonynak seperni, hogy dolgos voltukat bizonyítsák. (Néhány faluban a lakodalmat a lányos háznál tartották.) Az új párra búzát szórtak: „annyi áldás szálljon rátok, amennyi búza rátok száll, annyi gyereketek legyen, amennyi konkoly ebben van!”
A lagzi alatt az ifjú pár helye a sarokban volt, hogy meg ne szökhessenek. Az egyes fogásokat a vőfély verssel köszöntötte be. Ha a mulatság ideje alatt valakinek sikerült ellopni a menyasszony cipőjét, azt a násznagynak ki kellett váltania, különben az új asszony nem táncolhatott. Szó esett már a menyasszonyfektető gyertyástáncról, amit éjfél körül jártak el, mielőtt az új pár távozott a vígasságból.
Csilizközben szokás volt a hajnali tűzugrás, ami az új asszony megtisztulását jelképezte.
A halál közeledtére különböző jelek utaltak. Ha valaki fekete földdel, szántással álmodott, akkor megbetegedett. Ha foghúzás szerepelt az álmában, vagy kiesett a foga, akkor valaki meghalt a családból, vagy más csapás érte őket. Közelgő halálesetet jelzett a kuvik rikoltása („csuvikútt a halálmadár”), a bútorok szokatlan pattogása, ha „nehezen szóltak” a harangok, ha leesett a tükör, vagy megrepedt a szoba fala. Ha egy tyúk kukorékolt, gyorsan le kellett vágni, mert az is halált jósolt.
Ha a haldokló sokat kínlódott, azt az életében elkövetett vétkek büntetésének tartották. A közelében nem volt szabad hangosan sírni, mert az visszatartotta volna, meghosszabbította volna a szenvedését.
A halott szemét lefogták, állát felkötötték. A tükröket fekete kendővel letakarták, mert ha a halott meglátta volna magát, még valakit elvitt volna, aki pedig őt látta meg benne, az utána halt volna. A halál beállta utóbb egy férfi családtag értesítette a rokonságot, barátokat, a papot és a harangozót. Az elhunytat a közeli hozzátartozók mosdatták és öltözették ünneplőbe. A ravatal két éjszakán át állt a tiszta szobában lábbal az ajtó felé, de csak egyszer virrasztották, akkor is csak a legközelebbi rokonok. A koporsóba elhelyezték a halott kedves tárgyait (pipa, dohányzacskó) és zsoltáros vagy imakönyvét. Féltek, hogy ha valamit kifelejtenek, a halott visszajön érte. Ha ez mégis megtörtént, a hiányzónak vélt tárgyat utólag beásták a sírba.
A temetés előtt a ház ajtajára fekete drapériát tettek („ajtóruha”). A koporsót a barátok, rokonok vitték ki lábbal előre a házból. A temetőbe négy férfi vitte. Ha kocsival mentek és másik jármű jött szembe, az azt jelentette, hogy hamarosan meghal még valaki. A II. világháború előtti időkig Alistálon rokonok, barátok ásták ki a sírt egy üveg pálinka fejében, és a betemetésben máig is részt vesz valamelyik férfi hozzátartozó. A katolikusok fakeresztet állítanak, amit később lehetőleg kőre cserélnek. A reformátusok ideiglenesen sem állítanak fából készült sírjelet, csak követ. Ez minden bizonnyal jelzi a két réteg közötti eredeti vagyoni különbséget is.
A halotti toron a rokonságon kívül csak a koporsóvivők vettek részt, illetve a falu szegényei, akik pl. Alistálon az ételen túl részesedtek a halott holmijából is. Úgy mesélik, hogy ilyenkor mindenki dugig jóllakott, sőt olykor a tor hangos dínomdánommá fajult.
Az elhunytat egy évig gyászolták, a távolabbi rokonok csak hat hétig. A halál évfordulóján, a halott neve napján és halottak napján a sírt rendbe tették és gyertyát gyújtottak rajta.
7
Irodalom
- Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák. Bratislava, 1979.
- Ág Tibor – Barsi Ernő – Koncsol László: Kemény a föld a patonyi határba’. Dióspatony népzenei hagyománya. Lilium Aurum Dunaszerdahely, 1997.
- Ág Tibor: „Vígan zengjetek citorák!” Csallóközi betlehemes játékok és mendikák. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 1. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1992.
- Ág Tibor: Az Aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1999.
- Alapy Gyula: A csallóközi halászat története. Komárom, 1933.
- Alapy Gyula: A csallóközi halászat története. Pozsony, 1994.
- Balassa József: Magyar népdalok a 19. század elejéről. Csallóközi népdalok. Ethnographia XIII. évf. 1902.
- Baranyay József: A csallóközi aranymosás. Komárom, 1911.
- Baranyay József: A régi Csallóköz. A Csallóköz történetéhez. Haladás Könyvnyomda, Nagymegyer, 1911.
- Bátky Zsigmond: Csalló. Föld és Ember 6. 1926. 123-124. oldal
- Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához. Földrajzi Közlemények 1918. 327-341. oldal
- Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez. Föld és Ember 3. 1923. 49-65. oldal
- Danter Izabella: Népi gyógyítás a Kisalföld északi részén. Komárom – Dunaszerdahely, 1994.
- Demeter Dénes: Csallóközi és fejérmegyei népmondák. Ethnographia VI. évf. 1895.
- Fél Edit: A Csallóköz és a Szigetköz néprajzi vázlata. In: Fülemüle Ágnes - Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1993.
- Fügedi János – Takács András: A Bertóké és társai. CSEMADOK Dunaszerdahelyi Területi Választmánya - MTA Zenetudományi Intézete, Dunaszerdahely, 2005.
- Gerzanics Magdolna: Komárom-Esztergom megyei hagyományok. A Közművelődés Háza, Tatabánya, 1993.
- Khín Antal: Csallóközi legényavatás. Ethnographia XLIII. évf. 1932.
- Khín Antal: Lucaszékek a Csallóközben. Ethnographia LII. évf. 1941.
- Khín Antal: A magyar vizák története. Mezőgazdasági Múzeumi Füzetek 2. Budapest, 1957.
- Khin Antal: A régi Csallóköz, mint halászhely. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970. Budapest, 1970. 257-266. oldal
- Kocsis Aranka: Kertek a Csallóközi-Duna szigeteiben. in: Halász Péter (szerk.): A Duna-menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest,1991.
- Koncsol László: A Csallóköz városai és falvai 1. Abár – Füss. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001.
- Koncsol László: „Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy!” Régi csallóközi bűnügyek. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1992.
- Kovács Bálint: Komárom megyei babonák. Ethnographia XII. évf. 1901.
- Liszka József: Ágas-bogas fa. Dunaszerdahely, 1992.
- Liszka József: Farsangvégi maszkos alakoskodó felvonulások a Kisalföld északi felében. Új Mindenes Gyűjtemény 9. Pozsony, 1990.
- Liszka József: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. A Magyarságkutatás Könyvtára 12. Budapest, 1992.
- Liszka József: „Két Duna keríti…” Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony, 2005.
- Liszka József: Szakrális Kisemlékek Archívum Komáromban. In: Liszka József: „ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2000.
- Liszka József: Szent Donát szobrai a Csallóközben és Mátyusföldön in: Liszka József: „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2000.
- Machnik Andor: Csallóköz. Komárom, 1935.
- Makkai László: A Csallóköz településtörténeti vázlata. Századok 81. 1947. 109-135. oldal
- Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága. Gyurcsó István Alalpítvány Füzetek 2. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1994.
- Marczell Béla: Naptár és néphagyomány. Csallóközi népszokások. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 9. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1997.
- Nagy Erzsébet: A csallóközi aranymosás. Néprajzi Értesítő IV. 1903. 305-310. oldal
- Nagy Iván: Erősíteni szíveket – Balony község népzenei monográfiája. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 11. Dunaszerdahely, 1998.
- Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2002.
- P. Vas János: Csallóköz. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.
- Petrovay R. Sándor: Alsó-csallóközi kis egyházi építmények lexikona. Komáromi régió. KT Könyv- és Lapkiadó, Komárom, 2003.
- Presinszky Lajos: Felső-csallóközi arcképcsarnok. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 18. Somorja Város Önkormányzata, Somorja, 2000.
- Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről. Nyelvészek, történészek felvetései a sziget magyar, latin, német és szlovák neveinek eredetéről és jelentéséről. Adalék a névfejtések történetéhez. Dh-Press, Pozsony, 1991.
- Quittner János: Csallóköz táncai. Eredeti magyar néptáncok. Pozsony, 1973.
- Quittner János: Táncház. Csallóközi táncrend. Barátnő. 1979.
- Szabadi János: A Csallóköz természeti képe. Áttekintő regionális értekezés. Bratislava, 1972.
- Takács András: Csallóközi népi táncok. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000.
- Takács András: Eredeti magyar népi táncok. VIII. Csallóköz táncai. Bratislava, 1973.
- Ujváry Zoltán: Luca-asszonyok Csallóközben és Nyitra környékén. Ethnographia LXXV. évf. 1964.
- Varga Lídia: Változások Csallóköz 20. századi népi táplálkozásában. in: Romsics Imre - Kisbán Eszter (szerk.): A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. Táplálkozási Konferenciájának előadásai. Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Viski Károly Múzeum, Kalocsa, 1997.
- Vargáné Tóth Lídia: A termelés és fogyasztás összefüggései a Csallóköz népi táplálkozásában. Néprajzi Látóhatár III. évf., 1994/3-4.
- Zalabai Zsigmond: A Csallóköztől a Bodrogközig. Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1977.
- Zsigmond Tibor – Navrátil, L’ubomir – Banic, Vladimír et. al.: A Csallóköz szívében. Dunaszerdahelyi járás - Nap kiadó, Dunaszerdahely, 2000.
Balony (Baloň)
- Nagy Iván: „Erősíteni szíveket”. Balony község népzenei monográfiája. Gyurcsó István
Alalpítvány Füzetek 11. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1998.
Csilizköz
- Horváth Ildikó – Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000.
Keszegfalva (Kameničná)
- B. Zs.: A halászó keszegfalvi ember. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
Komárom (Komárno)
- Kecskés László: Komáromi mesterségek. Madách, Bratislava, 1978.
- Nagy Varga Vera: Komáromi (révkomáromi) asztalosok a 17-19. században. Néprajzi Értesítő LXXXV. évf. 2003.
- Tok Béla: Még egyszer a komáromi mesterségekről. Irodalmi Szemle XXII. évf. 1979.
Somorja (Šamorín
- Khín Antal: A somorjai halászcéh. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. Budapest, 1962.
8
Lemezek
- Csallóközi népzene – Gúta-Nagymegyer, Nemesócsa. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-24. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
- Felsővámos/Horné Myto (Pozsony vm.) 1968. (verbunk, Bársony verbunk, csárdás, sottis, francia négyes) Ft.628.
- Jóka/Jelka (Pozsony vm.) 1980. (Barátoké verbunk, körverbunk) Ft.1055.
- Jóka/Jelka (Pozsony vm.) 1984. (vonószenekar játéka) Ft.1272.
- Jóka, Újhelyjóka/ Jelka, Nova Jelka (Pozsony vm.) 1984. (zenekar játéka, Újévi köszöntő, fenyegetős; Hogy a csibe; négyes; sétapolka; Mai házasság; sottis; lassú csárdás; gyors csárdás; polka; Bertóké verbunk; Barátoké verbunk; dudapolka; lakodalmi tánc; dudanóta; csóktánc ) Ft.1172.
- Tejfalu/Mliecno (Pozsony vm.) 1969. (Bertóké verbunk, lassú, friss) Ft.709.
- Vásárút/Trhová Hradská (Pozsony vm.) 1968. (Madarász Ignác verbunkja, üvegtánc, vadas, csárdás, orosz verbunk, francia négyes, padegatta, sottis, Hogy a csibe?, Suszter az apám, Miska zsidó, mazúr, söprűtánc) Ft.629.
YouTube filmek