1
Andrásfalvy Bertalan: Székelyföld
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
Valójában a székelyek csak a romániai magyarság egyik nagyobb egysége, mégpedig egykor a keleti határok védelmére telepített, szabadalmas jogállású, sajátos szervezetben és önkormányzatban élő határőrök leszármazottai. Korábban a nem székely magyarokat a vármegyék népének is nevezték, mivel a Székelyföld területi közigazgatási egységei a székek voltak, s nem a vármegyék, ahol a magyarság szűk nemesi és széles jobbágyosztályra bomlott. Ma a romániai magyarságnak nem egészen a felét teszik ki a székelyek, de erős és egységes tömböt képeznek az Erdélyi-medence keleti végében, míg a többi erdélyi magyar és moldvai csángó magyar lakosság viszonylag jobban elkeveredve él a románokkal. Ismét nagyobb összefüggő magyar lakta sávot találunk Romániának a magyar alföldre kiterjedő nyugati határán. A honfoglalás idején gyéren lakott Erdély földje csak gyepű, védő övezet volt, ahová a magyarság csak határvédő előörsöket telepített. Erről tanúskodnak az Erdély területén feltárt honfoglalás kori magyar temetők. Erdély nevét is innen származtatják a nyelvészek: Erdő-elve (mint Havas-elve), az erdőn túli, a Bihar-hegység erdein túli terület. Latin megfelelője: Transsylvania, szó szerint ugyanezt jelenti. A 10. században a Maros, a Körösök és a Szamos völgyén keresztül a magyarok nagyobb számmal is megszállták Erdélyt: a határőrző székelyek is továbbhúzódtak kelet felé, előbb Bihar, majd Kalotaszeg, azután a Szászföld területére, végül a mai Székelyföldön telepedtek le. A székelyek sohasem alkottak külön népet, a legmegbízhatóbb nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy mindig magyarul beszéltek, és a 10. században a nyugati határőrvidék különböző részeiről telepítették át őket a besenyők, úzok, később a kunok által veszélyeztetett keleti határ védelmére. Így hát valóban közeli kapcsolat van az egykori Nyitra, Moson, Vas, Zala, Baranya, Szerém és Valkó megye határőrei, valamint az erdélyi székelyek közt. A székelyeket először okleveleink is a nyugati határszélről említik, egy Lajta menti csatával kapcsolatosan. A baranyai Nagyváty székhelyű székely ispánság megérte a 15. századot is. A székelyek szabad katonák voltak, tehát nem szolgáltak földesúrnak, mint a jobbágyok. Legfőbb vezetőjük a király képviselője, a székelyek ispánja volt, különben teljes önkormányzatban éltek, tisztségeiket nemek, azon belül ágak szerint viselték felváltva. Az egyházi tizedet is csak állatban fizették, adót még a királynak sem fizettek rendszeresen, csak rendkívüli esetekben, pl. ha fia született. E rendkívüli adó volt az ökörsütés, amikor az adóba szánt marhákra rásütötték a király bélyegét. Ez az önkormányzat eleinte tehát a szoros nemzetségi, tehát vér szerinti keretre épült, s ez és az adózás módja tényleg a nomád vagy állattartó népekre volt jellemző. Ebben azonban nem kell egy a magyarsághoz csatlakozott idegen népet látni, inkább a magyar társadalom régebbi belső szerkezetét, melyet az államalapítás után szétvertek, és helyébe a nemesek és a nemeseknek alávetett, azoknak szolgáló jobbágyrend lépett, nyugat-európai feudális mintára. A székelyek társadalmában mindenki egyenlő volt és szabad. E szabadságért cserébe támadás esetén kötelessége volt minden 12 évet meghaladt férfinek „fejenként” harcba szállni és az országot megvédeni. A királyt, hadjáratai idején csak korlátozott ideig voltak kötelesek külföldre elkísérni, és a nemzetségek magvaszakadása esetén vagyonuk nem a királyra, hanem a székelyek közösségére szállott. E zárt, nemzetségi társadalomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a király bárkit megnemesíthetett, de székellyé a székely közösség beleegyezése nélkül nem tehetett senkit. A 14-15. századra a nemzetségi, vérségi szervezet helyére a területi lépett, a székelyeket székekbe szervezték. Telegdiszék volt az első, a Bihar megyei Telegd után, belőle alakult a Maros- és Udvarhelyszék, majd a Háromszék (Sepsi, Kézdi és Orbai), végül Udvarhelyszékből kivált Csíkszék és Aranyosszék. A székek központja Székelyvásárhely, a későbbi Marosvásárhely lett. A székekbe való szerveződés a végleges letelepedés jele, a korábban áganként közösen használt földeket és erdőket a falvak osztják fel maguk közt, és megindult a vagyoni rétegződés is köztük. A bizonyos időközönként tartott katonai szemléken fejenként vették számba a székelység katonai erejét. Aki ezen a szemlén, a lustrumon saját lovával és hozzá való hadi felszereléssel jelent meg, azt lovas katonának, később lófőnek vagy primornak írták fel, aki szegényebb volt, azt gyalognak. Ha a későbbi lustrumokon a volt lófő esetleg nem tudott már lóval jönni, akkor gyalogosnak írták és fordítva. Idők folyamán azonban egyes családok kiemelkedtek, az elszegényedettek viszont szinte önként vállalták a jobbágyságot, hogy a hadkötelezettségtől és a vele járó költségektől megmeneküljenek, de a székelység zöme nagyjából sokáig egységes tömeget képezett. A népfelkelésre épített határőrszervezet a korszerűsödő fegyverek és hadvezetés követelményeinek már nem felelt meg, ezért az erdélyi fejedelmek megpróbálták a székely társadalmat megosztani és nagyobb részét adóra kötelezni. A székelyek többször is fegyvert fogtak kiváltságaik védelmére, de a belső bomlást megakadályozni nem tudták, egyre többen lettek jobbággyá, és a nemesítettek száma is növekedett. Az utolsó nagy székely felkelés Mária Terézia idejében tört ki, amikor a szerb határőrvidékhez hasonlóan akarták a székelyeket is besorozni a hadseregbe. A Madéfalvára összehívott székely népgyűlést Bulov generális parancsára éjszaka ágyúkkal verték szét 1764 telén. (A vérengzést a madéfalvi veszedelemként ismeri a történelem.)
Ekkor igen sok csíki és háromszéki székely családostul Moldvába menekült. Hadik András generális – aki Erdély kormányzója lett – járta ki a menekülteknek a királynő kegyelmét, és a moldvai magyar falvakban megbújt bujdosókat összehíva, azokat Bukovinában telepítette le. Az 1780 körül alapított öt magyar falu népe képezi a bukovinai székely népcsoportot, mely 1941-ben a Bácskába települt át maradéktalanul, mintegy 20 000 lélekszámmal. Onnan a háború alatt menekülniük kellett, ekkor érkeztek mai lakóhelyeikre, Tolna, Baranya és Bács megye déli részére.
A mai erdélyi székelység nagyjából területileg összefüggő népi tömböt alkot, melyen belül abszolút többségben van. A székelyek a különböző, történetileg kialakult területi egységeken, a székeken belül is több kisebb néprajzi csoportot képeznek figyelemreméltó nyelvjárási különbségekkel. Háromszék középső része kivételével hegyes-völgyes területén a földművelés, az állattartás és erdöllés, az utóbbival összefüggő különféle háziipar sem biztosította azonban a népesség megélhetését mindenkor, ezért már századok óta a székelység egyre fokozódó mértékben kényszerült kivándorolni túlnépesedett hazájából, ki esztendőnként idénymunkát keresve, ki végleg. Különösen a levert székely felkelések után kerekedtek fel sokan és szóródtak szét Moldva, Havasalföld földjén, az utóbbi időkben a nagyvárosok, elsősorban Bukarest ipari üzemeiben keresve munkát maguknak. Igen sokan vándoroltak ki a tengerentúlra. A székelység néhány néprajzi csoportjánál igen nagy volt a népszaporulat. Ezek közt is első helyen áll a bukovinai székelyek csoportja, az egész magyar nép legéleterősebb közössége, mely kétszáz év alatt meghúszszorozta létszámát, miközben benépesítette az Al-Duna mellékét (Székelyleve, Hertelendyfalva), Déva környékét és a Sztrigy völgyét, majd pedig Kanadába és Brazíliába is kibocsátotta rajait. A székelység egykori szabadságai, önkormányzata és idegen nyelvű környezete nemcsak nagyobb lehetőséget adtak sajátságai, így művészetének kifejlődésére is, hanem mindig elevenen tartotta közösségi és országvédő hivatásának tudatát. A természeti feltételek, majd 1920 óta a kisebbségi sors is hagyományőrzővé tette őket, így lettek a magyar népköltészetnek és népművészetnek valóságos kincsesbányájává.
Az egyik első magyar népköltési gyűjtemény létrehozója Kriza János unitárius püspök. A Vadrózsák c. kötetben, 1863-ban került először közlésre a lehetőség szerint leghitelesebb lejegyzésben a székely népköltészet. „Valójában Kriza gyűjteménye ébresztette rá olvasóit a balladák sötét pompájával, a dalok friss kedvességével a mesék bűbájával a paraszti alkotások szépségére.” (Ortutay) A Vadrózsák számos kiadást ért meg, legszebb darabjai minden olyan válogatásba bekerülnek, melyek a magyar népköltés értékeiről adnak áttekintést itthon és a külföld részére egyaránt. A székely népköltészet kutatói voltak többek közt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Seprődi János (népzene) és Benedek Elek (mese).
A székelység tárgyi művészetéből a legtöbbet a székely kapukkal foglalkoztak. A székely kapu rendszerint nagy- és kiskapuból álló, fedeles kapuépítmény. Faoszlopait, gerendáit dúsan kifaragták és festették, a kapu felett elhelyezkedő galambdúcot és a kapu deszkáit cifrán fűrészelték. A múlt század végén, amikor felfedezték a székely kaput, merész magyarázatok születtek eredetére. Huszla József erről írt könyvében indiai palotákból vezeti le, később középkori német várkapuk leszármazottjának tartották. Bár vannak – különösen Erdélyben, például a román Máramarosban – a középkor művészetét idéző nehéz, faragott tölgyfakapuk, de a kiskapuval egy keretbe foglalt galambdúcos kapu jellegzetesen székely építmény. Legszebb példányait Udvarhelyszék területén találhatjuk (pl. Kalotaszegen csak a kiskapu fedeles és faragott, a göcseji fedeles kapuk nem faragott fából voltak stb.).
A székely ház is jellegzetes faépítmény, vannak emeletes változatai is. Benne a kályhás vagy cserepes füstfogó alatt égett a nyílt tűz. A ház berendezésében sok a faragott és festett bútor, szőttes és hímzett holmi. Nevezetes bútorfestő asztalos központokat ismerünk, pl. Vargyas, Udvarhely. A házi szövés szinte napjainkig élt a parasztháztartásokban, különösen a hegyek között élő családokban. Nemcsak kender, pamut és len vászon neműeket, hanem különböző minőségű gyapjú szőtteseket is készítettek. Maguk szőtték a gyapjú felsőruházat alapanyagait, a fehér abaposztót, amiből a székely férfiak testhezálló, sajátos szabású, zsinóros nadrágja, a harisnya és különböző zekék, szokmányok, kabátok stb. készültek. A nők függőlegesen csíkos rokolyái, a korhoz és alkalomhoz illő színösszeállításban (piros, fekete, kék, kávébarna, zöld) régebben szintén házilag festett és szőtt gyapjúból készültek, később, a századforduló után pamutból is. A durvagyapjas racka juh fehér, szürke és fekete szőréből készültek a kockás vagy csíkos csergék, ágytakaró pokrócok. Kenderszál felvetésre pedig a különböző színűre festett gyapjúfonálból az igen régies, mértanias mintákkal a festékesek, melyeket ágytakarónak használtak, vagy a falra akasztottak díszül. A székely festékeseket vagy kárpitokat már a 16. században említik Erdélyben, már ekkor ez sajátos terméke volt a Székelyföldnek, melyet messzi vidékről is kerestek. A festékes a kelim vagy kilim, a szőtt szőnyegek csoportjába tartozik. A székely festékeseket sajátos mintakincsük különbözteti meg a hasonlóan készült szép moldvai, máramarosi és olténiai román faliszőnyegektől.
A hímzések közül a szőttesek mértanias mintakincsével rokon szálán varrott vagy a keresztszemes a legáltalánosabb. Párnafejek, kendők, rúdravalók készültek így. Udvarhelyen gazdagon változatos, szabad rajzú hímzéseket is találunk, melyek egyrészt az úri hímzés reneszánsz és keleti mintakincsével, másrészt a szomszédos mezőségi és kalotaszegi, hasonlóan úrihímzés és keleti hatásokat mutató, de sajátos paraszti stílussá fejlődött hímzésvilággal rokoníthatók.
A Székelyföldön sokfelé a háziiparszerűen folytatott kismesterségek adtak megélhetést. A híres fazekas falvak szinte napjainkig folytatják ősi mesterségüket: Csíkmadarason és Csíkdánfalván főként fekete edényeket, Korondon és Makfalván színes mázas tálakat, korsókat, bokályokat égettek a tűzálló főzőedényeken kívül. Sajátos ága a fazekasságnak Erdélyben a virágmintás, alakos kályhacsempe-készítés.
A Székelyföld tánc- és zenekultúrája is igen sok régi, értékes anyagot őrzött meg, de Erdélyben a legtöbb új hatást, az új zene és táncstílust leginkább itt találjuk meg. Például a csárdás és műdal itt terjedt el legjobban, visszaszorítva a régebbi tánc- és zenei stílust.
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
Valójában a székelyek csak a romániai magyarság egyik nagyobb egysége, mégpedig egykor a keleti határok védelmére telepített, szabadalmas jogállású, sajátos szervezetben és önkormányzatban élő határőrök leszármazottai. Korábban a nem székely magyarokat a vármegyék népének is nevezték, mivel a Székelyföld területi közigazgatási egységei a székek voltak, s nem a vármegyék, ahol a magyarság szűk nemesi és széles jobbágyosztályra bomlott. Ma a romániai magyarságnak nem egészen a felét teszik ki a székelyek, de erős és egységes tömböt képeznek az Erdélyi-medence keleti végében, míg a többi erdélyi magyar és moldvai csángó magyar lakosság viszonylag jobban elkeveredve él a románokkal. Ismét nagyobb összefüggő magyar lakta sávot találunk Romániának a magyar alföldre kiterjedő nyugati határán. A honfoglalás idején gyéren lakott Erdély földje csak gyepű, védő övezet volt, ahová a magyarság csak határvédő előörsöket telepített. Erről tanúskodnak az Erdély területén feltárt honfoglalás kori magyar temetők. Erdély nevét is innen származtatják a nyelvészek: Erdő-elve (mint Havas-elve), az erdőn túli, a Bihar-hegység erdein túli terület. Latin megfelelője: Transsylvania, szó szerint ugyanezt jelenti. A 10. században a Maros, a Körösök és a Szamos völgyén keresztül a magyarok nagyobb számmal is megszállták Erdélyt: a határőrző székelyek is továbbhúzódtak kelet felé, előbb Bihar, majd Kalotaszeg, azután a Szászföld területére, végül a mai Székelyföldön telepedtek le. A székelyek sohasem alkottak külön népet, a legmegbízhatóbb nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy mindig magyarul beszéltek, és a 10. században a nyugati határőrvidék különböző részeiről telepítették át őket a besenyők, úzok, később a kunok által veszélyeztetett keleti határ védelmére. Így hát valóban közeli kapcsolat van az egykori Nyitra, Moson, Vas, Zala, Baranya, Szerém és Valkó megye határőrei, valamint az erdélyi székelyek közt. A székelyeket először okleveleink is a nyugati határszélről említik, egy Lajta menti csatával kapcsolatosan. A baranyai Nagyváty székhelyű székely ispánság megérte a 15. századot is. A székelyek szabad katonák voltak, tehát nem szolgáltak földesúrnak, mint a jobbágyok. Legfőbb vezetőjük a király képviselője, a székelyek ispánja volt, különben teljes önkormányzatban éltek, tisztségeiket nemek, azon belül ágak szerint viselték felváltva. Az egyházi tizedet is csak állatban fizették, adót még a királynak sem fizettek rendszeresen, csak rendkívüli esetekben, pl. ha fia született. E rendkívüli adó volt az ökörsütés, amikor az adóba szánt marhákra rásütötték a király bélyegét. Ez az önkormányzat eleinte tehát a szoros nemzetségi, tehát vér szerinti keretre épült, s ez és az adózás módja tényleg a nomád vagy állattartó népekre volt jellemző. Ebben azonban nem kell egy a magyarsághoz csatlakozott idegen népet látni, inkább a magyar társadalom régebbi belső szerkezetét, melyet az államalapítás után szétvertek, és helyébe a nemesek és a nemeseknek alávetett, azoknak szolgáló jobbágyrend lépett, nyugat-európai feudális mintára. A székelyek társadalmában mindenki egyenlő volt és szabad. E szabadságért cserébe támadás esetén kötelessége volt minden 12 évet meghaladt férfinek „fejenként” harcba szállni és az országot megvédeni. A királyt, hadjáratai idején csak korlátozott ideig voltak kötelesek külföldre elkísérni, és a nemzetségek magvaszakadása esetén vagyonuk nem a királyra, hanem a székelyek közösségére szállott. E zárt, nemzetségi társadalomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a király bárkit megnemesíthetett, de székellyé a székely közösség beleegyezése nélkül nem tehetett senkit. A 14-15. századra a nemzetségi, vérségi szervezet helyére a területi lépett, a székelyeket székekbe szervezték. Telegdiszék volt az első, a Bihar megyei Telegd után, belőle alakult a Maros- és Udvarhelyszék, majd a Háromszék (Sepsi, Kézdi és Orbai), végül Udvarhelyszékből kivált Csíkszék és Aranyosszék. A székek központja Székelyvásárhely, a későbbi Marosvásárhely lett. A székekbe való szerveződés a végleges letelepedés jele, a korábban áganként közösen használt földeket és erdőket a falvak osztják fel maguk közt, és megindult a vagyoni rétegződés is köztük. A bizonyos időközönként tartott katonai szemléken fejenként vették számba a székelység katonai erejét. Aki ezen a szemlén, a lustrumon saját lovával és hozzá való hadi felszereléssel jelent meg, azt lovas katonának, később lófőnek vagy primornak írták fel, aki szegényebb volt, azt gyalognak. Ha a későbbi lustrumokon a volt lófő esetleg nem tudott már lóval jönni, akkor gyalogosnak írták és fordítva. Idők folyamán azonban egyes családok kiemelkedtek, az elszegényedettek viszont szinte önként vállalták a jobbágyságot, hogy a hadkötelezettségtől és a vele járó költségektől megmeneküljenek, de a székelység zöme nagyjából sokáig egységes tömeget képezett. A népfelkelésre épített határőrszervezet a korszerűsödő fegyverek és hadvezetés követelményeinek már nem felelt meg, ezért az erdélyi fejedelmek megpróbálták a székely társadalmat megosztani és nagyobb részét adóra kötelezni. A székelyek többször is fegyvert fogtak kiváltságaik védelmére, de a belső bomlást megakadályozni nem tudták, egyre többen lettek jobbággyá, és a nemesítettek száma is növekedett. Az utolsó nagy székely felkelés Mária Terézia idejében tört ki, amikor a szerb határőrvidékhez hasonlóan akarták a székelyeket is besorozni a hadseregbe. A Madéfalvára összehívott székely népgyűlést Bulov generális parancsára éjszaka ágyúkkal verték szét 1764 telén. (A vérengzést a madéfalvi veszedelemként ismeri a történelem.)
Ekkor igen sok csíki és háromszéki székely családostul Moldvába menekült. Hadik András generális – aki Erdély kormányzója lett – járta ki a menekülteknek a királynő kegyelmét, és a moldvai magyar falvakban megbújt bujdosókat összehíva, azokat Bukovinában telepítette le. Az 1780 körül alapított öt magyar falu népe képezi a bukovinai székely népcsoportot, mely 1941-ben a Bácskába települt át maradéktalanul, mintegy 20 000 lélekszámmal. Onnan a háború alatt menekülniük kellett, ekkor érkeztek mai lakóhelyeikre, Tolna, Baranya és Bács megye déli részére.
A mai erdélyi székelység nagyjából területileg összefüggő népi tömböt alkot, melyen belül abszolút többségben van. A székelyek a különböző, történetileg kialakult területi egységeken, a székeken belül is több kisebb néprajzi csoportot képeznek figyelemreméltó nyelvjárási különbségekkel. Háromszék középső része kivételével hegyes-völgyes területén a földművelés, az állattartás és erdöllés, az utóbbival összefüggő különféle háziipar sem biztosította azonban a népesség megélhetését mindenkor, ezért már századok óta a székelység egyre fokozódó mértékben kényszerült kivándorolni túlnépesedett hazájából, ki esztendőnként idénymunkát keresve, ki végleg. Különösen a levert székely felkelések után kerekedtek fel sokan és szóródtak szét Moldva, Havasalföld földjén, az utóbbi időkben a nagyvárosok, elsősorban Bukarest ipari üzemeiben keresve munkát maguknak. Igen sokan vándoroltak ki a tengerentúlra. A székelység néhány néprajzi csoportjánál igen nagy volt a népszaporulat. Ezek közt is első helyen áll a bukovinai székelyek csoportja, az egész magyar nép legéleterősebb közössége, mely kétszáz év alatt meghúszszorozta létszámát, miközben benépesítette az Al-Duna mellékét (Székelyleve, Hertelendyfalva), Déva környékét és a Sztrigy völgyét, majd pedig Kanadába és Brazíliába is kibocsátotta rajait. A székelység egykori szabadságai, önkormányzata és idegen nyelvű környezete nemcsak nagyobb lehetőséget adtak sajátságai, így művészetének kifejlődésére is, hanem mindig elevenen tartotta közösségi és országvédő hivatásának tudatát. A természeti feltételek, majd 1920 óta a kisebbségi sors is hagyományőrzővé tette őket, így lettek a magyar népköltészetnek és népművészetnek valóságos kincsesbányájává.
Az egyik első magyar népköltési gyűjtemény létrehozója Kriza János unitárius püspök. A Vadrózsák c. kötetben, 1863-ban került először közlésre a lehetőség szerint leghitelesebb lejegyzésben a székely népköltészet. „Valójában Kriza gyűjteménye ébresztette rá olvasóit a balladák sötét pompájával, a dalok friss kedvességével a mesék bűbájával a paraszti alkotások szépségére.” (Ortutay) A Vadrózsák számos kiadást ért meg, legszebb darabjai minden olyan válogatásba bekerülnek, melyek a magyar népköltés értékeiről adnak áttekintést itthon és a külföld részére egyaránt. A székely népköltészet kutatói voltak többek közt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Seprődi János (népzene) és Benedek Elek (mese).
A székelység tárgyi művészetéből a legtöbbet a székely kapukkal foglalkoztak. A székely kapu rendszerint nagy- és kiskapuból álló, fedeles kapuépítmény. Faoszlopait, gerendáit dúsan kifaragták és festették, a kapu felett elhelyezkedő galambdúcot és a kapu deszkáit cifrán fűrészelték. A múlt század végén, amikor felfedezték a székely kaput, merész magyarázatok születtek eredetére. Huszla József erről írt könyvében indiai palotákból vezeti le, később középkori német várkapuk leszármazottjának tartották. Bár vannak – különösen Erdélyben, például a román Máramarosban – a középkor művészetét idéző nehéz, faragott tölgyfakapuk, de a kiskapuval egy keretbe foglalt galambdúcos kapu jellegzetesen székely építmény. Legszebb példányait Udvarhelyszék területén találhatjuk (pl. Kalotaszegen csak a kiskapu fedeles és faragott, a göcseji fedeles kapuk nem faragott fából voltak stb.).
A székely ház is jellegzetes faépítmény, vannak emeletes változatai is. Benne a kályhás vagy cserepes füstfogó alatt égett a nyílt tűz. A ház berendezésében sok a faragott és festett bútor, szőttes és hímzett holmi. Nevezetes bútorfestő asztalos központokat ismerünk, pl. Vargyas, Udvarhely. A házi szövés szinte napjainkig élt a parasztháztartásokban, különösen a hegyek között élő családokban. Nemcsak kender, pamut és len vászon neműeket, hanem különböző minőségű gyapjú szőtteseket is készítettek. Maguk szőtték a gyapjú felsőruházat alapanyagait, a fehér abaposztót, amiből a székely férfiak testhezálló, sajátos szabású, zsinóros nadrágja, a harisnya és különböző zekék, szokmányok, kabátok stb. készültek. A nők függőlegesen csíkos rokolyái, a korhoz és alkalomhoz illő színösszeállításban (piros, fekete, kék, kávébarna, zöld) régebben szintén házilag festett és szőtt gyapjúból készültek, később, a századforduló után pamutból is. A durvagyapjas racka juh fehér, szürke és fekete szőréből készültek a kockás vagy csíkos csergék, ágytakaró pokrócok. Kenderszál felvetésre pedig a különböző színűre festett gyapjúfonálból az igen régies, mértanias mintákkal a festékesek, melyeket ágytakarónak használtak, vagy a falra akasztottak díszül. A székely festékeseket vagy kárpitokat már a 16. században említik Erdélyben, már ekkor ez sajátos terméke volt a Székelyföldnek, melyet messzi vidékről is kerestek. A festékes a kelim vagy kilim, a szőtt szőnyegek csoportjába tartozik. A székely festékeseket sajátos mintakincsük különbözteti meg a hasonlóan készült szép moldvai, máramarosi és olténiai román faliszőnyegektől.
A hímzések közül a szőttesek mértanias mintakincsével rokon szálán varrott vagy a keresztszemes a legáltalánosabb. Párnafejek, kendők, rúdravalók készültek így. Udvarhelyen gazdagon változatos, szabad rajzú hímzéseket is találunk, melyek egyrészt az úri hímzés reneszánsz és keleti mintakincsével, másrészt a szomszédos mezőségi és kalotaszegi, hasonlóan úrihímzés és keleti hatásokat mutató, de sajátos paraszti stílussá fejlődött hímzésvilággal rokoníthatók.
A Székelyföldön sokfelé a háziiparszerűen folytatott kismesterségek adtak megélhetést. A híres fazekas falvak szinte napjainkig folytatják ősi mesterségüket: Csíkmadarason és Csíkdánfalván főként fekete edényeket, Korondon és Makfalván színes mázas tálakat, korsókat, bokályokat égettek a tűzálló főzőedényeken kívül. Sajátos ága a fazekasságnak Erdélyben a virágmintás, alakos kályhacsempe-készítés.
A Székelyföld tánc- és zenekultúrája is igen sok régi, értékes anyagot őrzött meg, de Erdélyben a legtöbb új hatást, az új zene és táncstílust leginkább itt találjuk meg. Például a csárdás és műdal itt terjedt el legjobban, visszaszorítva a régebbi tánc- és zenei stílust.
2
Kósa László: Székelyek
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyek: magyar néprajzi csoport Erdély délkeleti részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel vérségi kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabar, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a ~ -et. Különösen sokáig élt, és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örökségeként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel közelítő besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet felvető elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a ~ -et, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a ~ alapnépessége később csatlakozott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadba vonuláskor segédcsapatokat alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepűvonalak közelében éltek ~: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyen túli részén, Sasvár közelében, illetőleg Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 15. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A ~ Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepűvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történt kiterjesztésével. A bihari ~ a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében a Maros-széki és az Udvarhely-széki székelység, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. ~ laktak ebben az időben Dél-Erdélyben és a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén, és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászkézd és Szászsebes helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi, Kézdi, Orbai szék) területére. Ez idő tájt népesül be Udvarhelyből Csík is. A Nyugat-Erdélyben fekvő távoli Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású ~ szállták meg. A Székelyföld nagy részét a ~ letelepedésekor sűrű erdőségek borították. Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, és Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén. Pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött bele. A Székelyföldet megülő ~ már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek – akik még Dél-Ukrajnában csatlakoztak és magyarországi avar töredékek is – azonban kapcsolódásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A ~ a róluk szóló korábbi források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6-6 nemre, a nemek 4-4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz. -ig megőrzött türk típusú, „székelynek” nevezett rovásírást, amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk), sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne magyar lett volna. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanúsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, Dél-Dunántúl, Délalföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a ~ túlnyomó részt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. A mai lakóterületüket megszálló ~ elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott számú állatot, rendszerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székelyek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a ~ között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a felek felosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó választott tisztségviselők viselték – vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte felváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14-15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, amelynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje, és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395-99-ben vált el Miklósvárszék. Gyergyónak Csíktól való különállását 1466-ból említik. A 17. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc és Keresztúr fiúszékek. Közben a ~ 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre lépnek és ezzel századokra beépülnek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A ~ vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15-18. sz. folyamán a nincstelen ~ közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a köz- ~ -et megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a ~ jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen az 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi, Kézdi és Orbai székekből. A 17-18. sz.-ban rajzanak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a ~ helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő határőrség szervezése (1762-64). A szervezés ellen tiltakozni összegyűltek szétverése, a „mádéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a ~ a Kárpátok átjáróin (bukovinai székelyek). 1848-ban a ~ végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékké alakították át. A dualizmus idején a Székelyföld Magyarország egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki ~ Óromániába (Havasalföld) és Amerikába. A ~ közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is költöztek be, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A ~ körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A ~ -nek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben a legutóbbi időkig a háziipar készítette anyagok nagyarányú felhasználása. A földművelés és állattenyésztés mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragása, szalmafonás, szitakéreg-készítés, taplókészítés, szénégetés, fazekasság, gyapjúszövés stb.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyek: magyar néprajzi csoport Erdély délkeleti részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel vérségi kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabar, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a ~ -et. Különösen sokáig élt, és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örökségeként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel közelítő besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet felvető elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a ~ -et, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a ~ alapnépessége később csatlakozott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadba vonuláskor segédcsapatokat alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepűvonalak közelében éltek ~: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyen túli részén, Sasvár közelében, illetőleg Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 15. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A ~ Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepűvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történt kiterjesztésével. A bihari ~ a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében a Maros-széki és az Udvarhely-széki székelység, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. ~ laktak ebben az időben Dél-Erdélyben és a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén, és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászkézd és Szászsebes helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi, Kézdi, Orbai szék) területére. Ez idő tájt népesül be Udvarhelyből Csík is. A Nyugat-Erdélyben fekvő távoli Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású ~ szállták meg. A Székelyföld nagy részét a ~ letelepedésekor sűrű erdőségek borították. Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, és Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén. Pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött bele. A Székelyföldet megülő ~ már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek – akik még Dél-Ukrajnában csatlakoztak és magyarországi avar töredékek is – azonban kapcsolódásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A ~ a róluk szóló korábbi források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6-6 nemre, a nemek 4-4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz. -ig megőrzött türk típusú, „székelynek” nevezett rovásírást, amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk), sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne magyar lett volna. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanúsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, Dél-Dunántúl, Délalföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a ~ túlnyomó részt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. A mai lakóterületüket megszálló ~ elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott számú állatot, rendszerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székelyek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a ~ között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a felek felosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó választott tisztségviselők viselték – vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte felváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14-15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, amelynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje, és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395-99-ben vált el Miklósvárszék. Gyergyónak Csíktól való különállását 1466-ból említik. A 17. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc és Keresztúr fiúszékek. Közben a ~ 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre lépnek és ezzel századokra beépülnek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A ~ vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15-18. sz. folyamán a nincstelen ~ közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a köz- ~ -et megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a ~ jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen az 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi, Kézdi és Orbai székekből. A 17-18. sz.-ban rajzanak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a ~ helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő határőrség szervezése (1762-64). A szervezés ellen tiltakozni összegyűltek szétverése, a „mádéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a ~ a Kárpátok átjáróin (bukovinai székelyek). 1848-ban a ~ végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékké alakították át. A dualizmus idején a Székelyföld Magyarország egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki ~ Óromániába (Havasalföld) és Amerikába. A ~ közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is költöztek be, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A ~ körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A ~ -nek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben a legutóbbi időkig a háziipar készítette anyagok nagyarányú felhasználása. A földművelés és állattenyésztés mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragása, szalmafonás, szitakéreg-készítés, taplókészítés, szénégetés, fazekasság, gyapjúszövés stb.
3
Kósa László: Székelyföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódás.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyföld: a székely lakta vidék Erdély délkeleti sarkában, ma Romániához tartozik. A székelyek a 12-13. sz.-ban népesítették be a mai ~ -et. Korábbi nemzetségi tagolódásukat a 14-15. sz.-ban területi szervezet váltotta fel. Kialakultak a vármegyéknek megfelelő közigazgatási egységek, a székek (Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék). A 13. sz.-ban (1260-as évek) kézdi székelyekből települt Aranyosszék Nyugat-Erdélyben feküdvén területileg nem függött össze a többi szék tömbjével, a belső ~ -del. A székely székek különállása 1876-ban szűnt meg. Ekkor, az egész ország területi újrarendezésekor vármegyéket szerveztek belőlük. A ~ 1920-ban Erdéllyel együtt került Romániához. 1940-44 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-60 között, mint Erdély túlnyomóan magyarlakta része Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egység volt. 1960-68 között a Maros Magyar Autonóm és Brassó tartományhoz, azóta Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik. A ~ változatos felszínű terület. Folyó- és patakvölgyek, folyó menti síkságok, hegyi medencék és hegyvonulatok tagolják. Ennek következtében az egykori székek jelezte nagyobb tájakon belül több kisebb táj is található a ~-ön. Jól elkülönülő medencék Gyergyó, és Kászon. Jellegzetes folyómenti tájak Nyárád mente, Nyikó mente, Homoród mente, Maros mente. Természetrajzi elnevezés az Erdővidék és a Sóvidék. Vallási különállásra utal a háromszéki és a marosszéki Szentföld. Történeti különállás emléke a Partium. Újabb tréfás ízű neve a Nyárád mente zöldségtermelő vidékének: Murokország.
Kósa László: Csík, Kászon, Gyergyó, Udvarhelyszék, Marosszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A fölsorolt tájak hajdani közigazgatási és jelenkori földrajzi egységek nevét viselik, fölölelik a történeti-rendi Székelyföld nagy részét. A távol eső Aranyosszék és Háromszék keleti fele már szerepelt áttekintésünkben. Nyugat-Háromszék, az Olt mellékén elterülő kisebb medence annak az Erdővidéknek a része, amely a magyarországi közigazgatásban hagyományosan két nagyobb egységhez tartozott. Mi néprajzinak összeillőnek érezzük, ezért az udvarhelyszéki területtel együtt tárgyaljuk a háromszékit. Még két kisebb területi eltérésre szeretnénk fölhívni a figyelmet. Gyimest, Csík részét – később megjelölendő okokból – nem ebben a fejezetben, hanem külön mutatjuk be. A Mezőség Marosszékhez tartozó keleti peremterületét pedig mind itt, mind a Mezőség bemutatásánál érintjük.
A néprajzi irodalom a székelyeket a tekintetben sokáig a palócokhoz hasonlóan kezelte, hogy osztatlan nagy egységet látott bennük. Igaz, ezúttal nem a nyelvjárás, hanem a történeti különállás és a vele összeforrott múlt volt ennek a szemléletnek az alapja. Sem ez, sem az nem számolt a belső regionális különbségekkel. Nagy területre általánosítottak egy-egy kiemelt jelenséget. Például a fedeles székely kapu szerkezetét valóban a székely ácsok fejlesztették magas színvonalúra, de mind történeti háttere, mind elterjedtsége túlmutat a székelységen. Ugyanakkor a székelyek lakta területeken sem találta meg mindenütt a néprajzi kutatás, s ezt többnyire romlásnak, idegen befolyásnak tulajdonították, mint például Majland Oszkár századunk első éveiben Aranyosszéken és szomszédságában: „A székely kapunak, a nép faragóművészete a legtypikusabb megnyilatkozásának még nyomát is alig találjuk, az építkezés magyar jellege elmosódott.” Majland sajnálkozik azon, hogy a Székelyföld egyes részeinek „elütő ethnographiai sajátságai” mennyire megnehezítik az „egységes kép kidomborítását”. A képzelt egység keresése szemléletesen tükröződik Malonyay nagy corpusának második, székelyföldi kötetében, noha a szerző többször regisztrál különbségeket az egyes vidékek között. Viski Károly tudatában volt ezeknek az eltéréseknek, a székelyek népművészetéről szóló összefoglalóiban mégsem tüntette föl őket, hanem változatlanul igazodott az egységben látó elképzeléshez. Igaz, részletezéshez kellő anyaga nem volt, és kora szemléletének megfelelően – épp úgy, mint Malonyayék – technikák szerint mutatta be tárgyát: faragás, agyagmunka, bútorfestés, szövés-fonás, bőrmunka stb. Ezek a területek, mint mások is Kalotaszeg esetében, mind a szaktudományban, mind a szélesebb közvéleményben székely jellegzetességekként gyökeresedtek meg. Hasonlóan alakult a helyzet egy másik expresszív területen. Kriza János népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák (1863) megjelenése után a székelységet hosszú ideig a magyar balladaköltészet letéteményeseként tartottuk számon. Ma sem vitatott, hogy a múlt század derekán a magyar népballadakincs legtömörebb, legdrámaibb darabjai kerültek elő a Székelyföldről, de azt is tudjuk, hogy Erdély, az Alföld, és Moldva más vidékeiről is származnak olyan szövegek, amelyek méltó változatai és párhuzamai a „székely vadrózsáknak”. A Kriza kötet nyomán megmerevedett szemlélet nagyon lassan oldódott, tulajdonképpen csak a közelmúltban, Kallós Zoltán méltán föltűnést keltő gyűjteményével, a Balladák könyvével (1970) változott meg. Más kérdés, és továbbra is nyitott, vajon a korabeli Erdélyen kívül, szélesebb körben is születtek-e hasonló művészi színvonalon népballadák, csak a folklór visszaszorulásával elenyésztek, mielőtt írásban rögzítődtek volna.
Leginkább a viselet szolgált alapul az egységesítő látásmódnak, mert alkatában, megjelenésében valóban egységes volt, noha tudjuk, a részletek annál inkább különbözhettek. Az alábbi sorokat 1866-ban, marosvásárhelyi piaci élményeit megörökítendő vetette papírra egy református lelkész-tanító: „A gyakorlott szem a székelyt már ruházatáról, viseletéről, szekeréről stb. megismeri, hogy melyik hová való... A székelyek mind fehér gyapjúharisnyában, hosszú szárú magyar csizmával járnak. Télen bozontos báránysapka, nyárban széleske karimájú kalap teszi a föveget. A felöltő: télen meleg „kozsók”, vagy juhbőr bunda, nyáron szürke gyapjúszokmány vagy csak derékig érő ujjas, melyet hasonlólag juhgyapjúból szőnek asszonyaik. A szentistvániak a szokmányt, vagy ujjast világoskék posztóval szegik be... A kőröspatakiak és etédiek már hosszabb zekével járnak. Ruházatukban a kék szegőt nem ismerik, e helyett, úgy a szokmányt, mint ujjast s harisnyát zsinórral látják el: tehát ruházatjuk magyarosan néz ki. Bözöd, Rava és Csöb már ruhájukon sem a szegőt, sem a zsinórt nem ösmerik, inkább feltűnő magas, s varrott nyakú szokmányt viselnek. A fahordó székelyek közül legszegényebben néznek ki a Bekecs tövéből jövők. A remeteiek, köszvényesiek, mikházi és demjénháziak stb. közül többet bocskorral is lehet látni.” Száz évvel később a néprajzi gyűjtés épp a marosszéki Bekecsaljáról szintén erősen differenciált öltözködési jelrendszert rögzített: a 38 megvizsgált település mindegyikének megvolt a csak rá jellemző sajátsága a zsinóros díszítésben. További számos adat tanúsítja, hogy korszakunkban szinte mindenütt kialakult hasonló jelenség, ahol az anyagi lehetőségek megvoltak és így a helyi öntudat folytán a székely viselet egészen részletes, falvanként érvényes identifikációs szerepet nyert. Ugyanakkor a valóban egyszerű és tartózkodó, hagyományos székely öltözet legtöbb darabjának változatait Erdély-szerte hordták, igaz, sosem abban az összetételben, mint a székelyek. A férfi öltözet egységességét erősítette az újkori határőr-szervezet, de például a különböző szabású harisnyák több erdélyi (nemcsak magyar) népcsoportnál megtalálhatók.
Hiába szeretnénk azonban a székelységet homogén népi kultúrájú csoportnak láttató szemléletet helyettesíteni a valóságot jobban visszaadó képpel, mely jellegzetesen különböző egységek együttesét vetíti elénk, kellő kutatások hiányában ez jórészt kívánság marad. Érzékeltetni tudjuk, de nem ábrázolni. Ezúttal is meg kell említeni a helytörténeti kutatások hézagosságát. Mindmáig aránytalanul nagy rész jut a székelyek történetével foglalkozó szakirodalomban a kétségtelenül izgalmas eredetkérdésnek, ám ez nem pótolja más ismeretek hiányát. Az elmúlt másfél évtizedben Imreh István, Egyed Ákos, Demény Lajos és mások könyveinek és tanulmányainak köszönhetően sokat javult a helyzet, de e jelentékeny történeti szerepű és méltán figyelmet érdemlő, nagy létszámú népcsoport történetének egységes megírása tovább várat magára. Néprajzi eredmények bevonásával szükség volna olyan, a közvélemény székelység-fogalmát alakító művekre is, mint Bözödi György Székely bánja (1938) című szenvedélyes hangú szociográfiája, amely számos előzmény nyomán haladva nagy erővel mutatta be a székely tömegek gazdasági nyomorát. Ezzel a harcos-vitézlő, majd a furfangos, művészkedő hajlamú, életrevaló székely képét fontos vonásokkal egészítette ki.
Vonzó feladat lenne megrajzolni, hogy Erdélyben a tradicionálisan „legigazibb” magyarnak tartott székelység milyen mintát nyújtott népi kultúrájával a vármegyékben élőknek, ám – alább látni fogjuk – kisugárzó hatásáról csupán szórványos adataink vannak. A másik kérdésre, mennyire volt nyitott, divatokra, újításokra érzékeny a székelység, ellentmondásos válasz adható. Majland Oszkár nyilvánvalóan erőteljesen általánosít, bár egyidejűleg lényegében igaza is van, amidőn a következőket írja: „A székely számottevő része, mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén. A kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére. Egy része katonáskodik, másik tutajával evez le Szegedig, fiatalságának egy számottevő része szolgálatban van elszórva a szomszédos megyék, sőt távol eső vidékek városaiban. De nem csekély azoknak a száma is, akik gyékény, kosár, posztó, szőnyeg és fehérnemű árúval bolyonganak széles e hazában szanaszét. Ezek közül nem egy, ösztönözve a szerzési vágytól, külföldre is eljut.” Mind olyan tényezők, amelyek, ha olykor csírájukban korábban is megvoltak (pl. háziipar), a tőkés korszak velejárói. Mind sokszoros csatornái korszakunkban a külső, civilizációs hatásoknak, melyek át- és átjárhatták a tradicionális székely népéletet. Tagadhatatlan, hogy a székelység mozgékony és nyitott volt, mégis épp az ebben a részfejezetben körülhatárolt tájakon több-kevesebb hatásfokkal archaizmusok őrzőjeként találkozunk vele. Közelebbről elemezve ezt a magatartást, az egyes vidékek közti különbségekben nem nehéz fölfedezni a földrajzi körülmények meghatározó, a mozgékonysággal, a városi-polgári minták behatolásával szembeni befolyását. A Majland által fölsorolt kenyérkereseti források és a népesség gazdasági lehetőségei között az okok és okozatok bonyolult szövevényével állunk szemben. A székelyek helyzetével, a munkaerő- kérdéssel foglalkozó korabeli irodalom és publicisztika visszatérően foglalkozik a székely leányok tömeges városi cselédkedésével. Azonban sem azt nem tudjuk, melyek voltak a legintenzívebb cselédkibocsátó vidékek, sem arról nincs kimutatás, hová mentek legtöbben. Meg kell elégednünk a jelenség általánosságban való számbavételével. És idekívánkozik a magyar néprajztudomány történetéből egy jeles és elhatározó esemény fölidézése. Bartók Béla 1904-ben Dósa Lidi kibédi (Marosszék) cselédlánytól hallott és jegyzett le először magyar népdalokat. Az esemény véletlenszerűnek látszik, de csak részben az. A zeneszerző és az énekes találkozása az egyszeri véletlen műve volt, viszont a fővárosba szolgálni igyekvő, jó énektudású székely lányok sokan lehettek.
A székelyekkel foglalkozó írások másik állandóan visszatérő korabeli tárgya a kivándorlás, a századvégi vámháborút követően elsősorban az óromániai munkavállalás. Leginkább ez indította a közvéleményt az egyre szorongatóbb szociális problémákra gyógyírt kereső „székely akciók” és „székely mentések” szervezésére, amelyeknek egyik csúcseseménye volt az 1905-i „székely kongresszus”. Végül a Majland által említett kenyérkereső foglalkozások közül a tutajozás, és a háziiparok ugyancsak jól ismertek a közgazdasági irodalomból, mint ahogyan eddig is nemegyszer utaltunk rájuk.
Minden ágon az otthoni rossz gazdasági körülményekhez jutunk. [...]
Ami első pillanatban feltűnő, hogy a terület csaknem fele erdő. [...] Súlyosabb körülmény azonban, hogy a szántó alig haladta meg a teljes terület egyötödét (22%). [...] vetésforgót sehol sem alkalmaztak, hanem három, de nagyon sok helyen két nyomásban használták, még kedvezőtlenebb a helyzet. Igaz, ezzel tetemesen összezsugorodik a termőterület, de ugyanakkor megnő az ugarlegelő. Ha a rétet, a kertet és a legelőt, valamint a kiszámíthatatlan nagyságú erdei legelőt ezzel egybevesszük, az állattartás hatalmas bázisa bontakozik ki előttünk. Csakhogy a székelyföldi állattartás nagymértékben külterjes: „... az ugarrendszer a földmívelésben, tudni való, hogy az istállózást nem bírja meg. Aki szántóföldjeinek egy harmadát vagy felét évente pihenteti, annak nincs módja, hogy barmait egész éven át istállóban tartsa” – írja Kozma a takarmánytermelés hiányára utalva. Az állatfajták is külterjesek, nem jó tejelők, a legelőket, kaszálókat nem gondozzák, s így valóban igen kedvezőtlen a mezőgazdaság helyzete.
A körülmények nem sokat változnak a 20-25 év múlva kiadott megyei közgazdasági monográfiák helyzetjelentéseiben. A mostoha természeti közeg mellett rámutatnak arra, hogy a lakosság anyagi viszonyai olyanok, hogy nem tudja megvásárolna a rossz talaj megmunkálásához szükséges korszerű termelőeszközöket. Nincs kapitalista nagybirtok, uralkodó a kisgazdaság, de a birtokszerkezet mégis kedvezőtlen a viszonylagos túlnépesedettség miatt. Így aztán a székely gazdák hagyományosan, amit csak lehetett, minden eszközt fából, házimunkával állítottak elő. Megdöbbentő adat például, hogy 1907-ben Maros-Torda megyében (nem azonos az egykori Marosszékkel) a szekereknek még mindig 96, 3%-a fatengelyes volt. Hiába járt tehát a székely messze a szülőföldjétől munkába vagy kereskedett termékeivel, az otthoni természeti és anyagi körülmények erősen korlátozták tapasztalatainak gyümölcsöztetésében.
Ezért találkozunk váltakozóan elismerő és elmarasztaló jellemzésekkel. Benkő Károly 1853-ban ezt írta Csíkról: „Eleven, tüzes, nyílt sok értelmességgel bíró, könnyűfelfogású, jószívű a népe, eléggé szorgalmatosok. Kezdettek most űzni mindenféle apróbb kereskedéseket is. Nagyobbra módjuk hiányozván szegénységük miatt.” A vidékfejlesztés nemes jelszavát zászlajára író Vitos Mózes 1894-ben kellő dicsérő jelzők után kénytelen volt elmondani, hogy „a mi népünk nem szeret, se nem is igen tud kapálni. Különösen a férfiak azt a nők dolgának tartják s kerülik, más dolgot keresnek e helyett maguknak. E miatt a törökbúza és kapás növények művelése nem halad.” T. Nagy Imre, szakképzett közgazda a háziipar kapcsán jegyezte meg: „megvan tehát e népben úgy az értelem, mint a hivatás arra, hogy iparűző tudjon lenni és mégis éppen ez az a tér, amelyen a legkevesebb eredményt tud felmutatni.” Valóban, 1902-ben Csíkban mindössze egy szesz-, két sör- és két üveggyár működött, ami az iparosítatlan Székelyföld átlagos viszonyaitól is messze elmaradt állapotot jelentett.
Úgy véljük, hogy a kulturális nyitottság és maradiság egyidejűségének okait a Székelyföld szóban forgó vidékein valamelyest sikerült megvilágítanunk. Ezután közelebbről szemügyre vehetők az egyes tájak.
[...]
Elöljáróban említettük, hogy a csíki néprajzi publikációk nagyobb aránya miatt a szomszédos területekre kisebb súly esik áttekintésünkben. Az aránytalanság okát nem tudjuk megjelölni. Míg Csík, Gyergyó, Kászon és az általunk szűkebbnek mondott Háromszék esetében a közigazgatási határok és a táji határok többnyire egybevágnak, a két szomszédos történeti egység, Udvarhelyszék és Marosszék nem medencékre, hanem a táji és közigazgatási határokon túl folytatódó rövidebb-hosszabb folyó- és patakvölgyekre tagolódik. Népi kultúrájukat körvonalazni ezért is körülményesebb feladat. A székely településterület közepén magasodó hatalmas havas, a Hargita meghatározóan befolyásolta a népi műveltség fejlődését, mert az oldalából leereszkedő völgyekben épült havasalji községek – földrajzi elzártságuk okán – archaikusabb képet, a Csíki-medencéhez hasonló gazdálkodást őriztek meg korszakunk végéig, mint a távolabbi, a már középhegységgé vagy dombokká szelídülő vonulatok közötti, jóval nyitottabb helyzetű települések. A természeti környezet jelentőségét felismerve, a néprajzi munka elsősorban olyan – sok esetben igen régies – jelenségeket dolgozott fel, amelyek a magas hegyvidékhez kötődnek, pl. a háziiparok közül az igen változatos famunkák, általában a faismeret, erdőgazdálkodás, gyűjtögetés, szénégetés, mészégetés, toplászat, vadfogás, a lankásabb helyeken szalmafonás stb. A közelmúltban még teljes részletességében leírható volt a kézi cséplés és nyomai voltak a havasi rideg lótartásnak.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódás.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyföld: a székely lakta vidék Erdély délkeleti sarkában, ma Romániához tartozik. A székelyek a 12-13. sz.-ban népesítették be a mai ~ -et. Korábbi nemzetségi tagolódásukat a 14-15. sz.-ban területi szervezet váltotta fel. Kialakultak a vármegyéknek megfelelő közigazgatási egységek, a székek (Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék). A 13. sz.-ban (1260-as évek) kézdi székelyekből települt Aranyosszék Nyugat-Erdélyben feküdvén területileg nem függött össze a többi szék tömbjével, a belső ~ -del. A székely székek különállása 1876-ban szűnt meg. Ekkor, az egész ország területi újrarendezésekor vármegyéket szerveztek belőlük. A ~ 1920-ban Erdéllyel együtt került Romániához. 1940-44 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-60 között, mint Erdély túlnyomóan magyarlakta része Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egység volt. 1960-68 között a Maros Magyar Autonóm és Brassó tartományhoz, azóta Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik. A ~ változatos felszínű terület. Folyó- és patakvölgyek, folyó menti síkságok, hegyi medencék és hegyvonulatok tagolják. Ennek következtében az egykori székek jelezte nagyobb tájakon belül több kisebb táj is található a ~-ön. Jól elkülönülő medencék Gyergyó, és Kászon. Jellegzetes folyómenti tájak Nyárád mente, Nyikó mente, Homoród mente, Maros mente. Természetrajzi elnevezés az Erdővidék és a Sóvidék. Vallási különállásra utal a háromszéki és a marosszéki Szentföld. Történeti különállás emléke a Partium. Újabb tréfás ízű neve a Nyárád mente zöldségtermelő vidékének: Murokország.
Kósa László: Csík, Kászon, Gyergyó, Udvarhelyszék, Marosszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A fölsorolt tájak hajdani közigazgatási és jelenkori földrajzi egységek nevét viselik, fölölelik a történeti-rendi Székelyföld nagy részét. A távol eső Aranyosszék és Háromszék keleti fele már szerepelt áttekintésünkben. Nyugat-Háromszék, az Olt mellékén elterülő kisebb medence annak az Erdővidéknek a része, amely a magyarországi közigazgatásban hagyományosan két nagyobb egységhez tartozott. Mi néprajzinak összeillőnek érezzük, ezért az udvarhelyszéki területtel együtt tárgyaljuk a háromszékit. Még két kisebb területi eltérésre szeretnénk fölhívni a figyelmet. Gyimest, Csík részét – később megjelölendő okokból – nem ebben a fejezetben, hanem külön mutatjuk be. A Mezőség Marosszékhez tartozó keleti peremterületét pedig mind itt, mind a Mezőség bemutatásánál érintjük.
A néprajzi irodalom a székelyeket a tekintetben sokáig a palócokhoz hasonlóan kezelte, hogy osztatlan nagy egységet látott bennük. Igaz, ezúttal nem a nyelvjárás, hanem a történeti különállás és a vele összeforrott múlt volt ennek a szemléletnek az alapja. Sem ez, sem az nem számolt a belső regionális különbségekkel. Nagy területre általánosítottak egy-egy kiemelt jelenséget. Például a fedeles székely kapu szerkezetét valóban a székely ácsok fejlesztették magas színvonalúra, de mind történeti háttere, mind elterjedtsége túlmutat a székelységen. Ugyanakkor a székelyek lakta területeken sem találta meg mindenütt a néprajzi kutatás, s ezt többnyire romlásnak, idegen befolyásnak tulajdonították, mint például Majland Oszkár századunk első éveiben Aranyosszéken és szomszédságában: „A székely kapunak, a nép faragóművészete a legtypikusabb megnyilatkozásának még nyomát is alig találjuk, az építkezés magyar jellege elmosódott.” Majland sajnálkozik azon, hogy a Székelyföld egyes részeinek „elütő ethnographiai sajátságai” mennyire megnehezítik az „egységes kép kidomborítását”. A képzelt egység keresése szemléletesen tükröződik Malonyay nagy corpusának második, székelyföldi kötetében, noha a szerző többször regisztrál különbségeket az egyes vidékek között. Viski Károly tudatában volt ezeknek az eltéréseknek, a székelyek népművészetéről szóló összefoglalóiban mégsem tüntette föl őket, hanem változatlanul igazodott az egységben látó elképzeléshez. Igaz, részletezéshez kellő anyaga nem volt, és kora szemléletének megfelelően – épp úgy, mint Malonyayék – technikák szerint mutatta be tárgyát: faragás, agyagmunka, bútorfestés, szövés-fonás, bőrmunka stb. Ezek a területek, mint mások is Kalotaszeg esetében, mind a szaktudományban, mind a szélesebb közvéleményben székely jellegzetességekként gyökeresedtek meg. Hasonlóan alakult a helyzet egy másik expresszív területen. Kriza János népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák (1863) megjelenése után a székelységet hosszú ideig a magyar balladaköltészet letéteményeseként tartottuk számon. Ma sem vitatott, hogy a múlt század derekán a magyar népballadakincs legtömörebb, legdrámaibb darabjai kerültek elő a Székelyföldről, de azt is tudjuk, hogy Erdély, az Alföld, és Moldva más vidékeiről is származnak olyan szövegek, amelyek méltó változatai és párhuzamai a „székely vadrózsáknak”. A Kriza kötet nyomán megmerevedett szemlélet nagyon lassan oldódott, tulajdonképpen csak a közelmúltban, Kallós Zoltán méltán föltűnést keltő gyűjteményével, a Balladák könyvével (1970) változott meg. Más kérdés, és továbbra is nyitott, vajon a korabeli Erdélyen kívül, szélesebb körben is születtek-e hasonló művészi színvonalon népballadák, csak a folklór visszaszorulásával elenyésztek, mielőtt írásban rögzítődtek volna.
Leginkább a viselet szolgált alapul az egységesítő látásmódnak, mert alkatában, megjelenésében valóban egységes volt, noha tudjuk, a részletek annál inkább különbözhettek. Az alábbi sorokat 1866-ban, marosvásárhelyi piaci élményeit megörökítendő vetette papírra egy református lelkész-tanító: „A gyakorlott szem a székelyt már ruházatáról, viseletéről, szekeréről stb. megismeri, hogy melyik hová való... A székelyek mind fehér gyapjúharisnyában, hosszú szárú magyar csizmával járnak. Télen bozontos báránysapka, nyárban széleske karimájú kalap teszi a föveget. A felöltő: télen meleg „kozsók”, vagy juhbőr bunda, nyáron szürke gyapjúszokmány vagy csak derékig érő ujjas, melyet hasonlólag juhgyapjúból szőnek asszonyaik. A szentistvániak a szokmányt, vagy ujjast világoskék posztóval szegik be... A kőröspatakiak és etédiek már hosszabb zekével járnak. Ruházatukban a kék szegőt nem ismerik, e helyett, úgy a szokmányt, mint ujjast s harisnyát zsinórral látják el: tehát ruházatjuk magyarosan néz ki. Bözöd, Rava és Csöb már ruhájukon sem a szegőt, sem a zsinórt nem ösmerik, inkább feltűnő magas, s varrott nyakú szokmányt viselnek. A fahordó székelyek közül legszegényebben néznek ki a Bekecs tövéből jövők. A remeteiek, köszvényesiek, mikházi és demjénháziak stb. közül többet bocskorral is lehet látni.” Száz évvel később a néprajzi gyűjtés épp a marosszéki Bekecsaljáról szintén erősen differenciált öltözködési jelrendszert rögzített: a 38 megvizsgált település mindegyikének megvolt a csak rá jellemző sajátsága a zsinóros díszítésben. További számos adat tanúsítja, hogy korszakunkban szinte mindenütt kialakult hasonló jelenség, ahol az anyagi lehetőségek megvoltak és így a helyi öntudat folytán a székely viselet egészen részletes, falvanként érvényes identifikációs szerepet nyert. Ugyanakkor a valóban egyszerű és tartózkodó, hagyományos székely öltözet legtöbb darabjának változatait Erdély-szerte hordták, igaz, sosem abban az összetételben, mint a székelyek. A férfi öltözet egységességét erősítette az újkori határőr-szervezet, de például a különböző szabású harisnyák több erdélyi (nemcsak magyar) népcsoportnál megtalálhatók.
Hiába szeretnénk azonban a székelységet homogén népi kultúrájú csoportnak láttató szemléletet helyettesíteni a valóságot jobban visszaadó képpel, mely jellegzetesen különböző egységek együttesét vetíti elénk, kellő kutatások hiányában ez jórészt kívánság marad. Érzékeltetni tudjuk, de nem ábrázolni. Ezúttal is meg kell említeni a helytörténeti kutatások hézagosságát. Mindmáig aránytalanul nagy rész jut a székelyek történetével foglalkozó szakirodalomban a kétségtelenül izgalmas eredetkérdésnek, ám ez nem pótolja más ismeretek hiányát. Az elmúlt másfél évtizedben Imreh István, Egyed Ákos, Demény Lajos és mások könyveinek és tanulmányainak köszönhetően sokat javult a helyzet, de e jelentékeny történeti szerepű és méltán figyelmet érdemlő, nagy létszámú népcsoport történetének egységes megírása tovább várat magára. Néprajzi eredmények bevonásával szükség volna olyan, a közvélemény székelység-fogalmát alakító művekre is, mint Bözödi György Székely bánja (1938) című szenvedélyes hangú szociográfiája, amely számos előzmény nyomán haladva nagy erővel mutatta be a székely tömegek gazdasági nyomorát. Ezzel a harcos-vitézlő, majd a furfangos, művészkedő hajlamú, életrevaló székely képét fontos vonásokkal egészítette ki.
Vonzó feladat lenne megrajzolni, hogy Erdélyben a tradicionálisan „legigazibb” magyarnak tartott székelység milyen mintát nyújtott népi kultúrájával a vármegyékben élőknek, ám – alább látni fogjuk – kisugárzó hatásáról csupán szórványos adataink vannak. A másik kérdésre, mennyire volt nyitott, divatokra, újításokra érzékeny a székelység, ellentmondásos válasz adható. Majland Oszkár nyilvánvalóan erőteljesen általánosít, bár egyidejűleg lényegében igaza is van, amidőn a következőket írja: „A székely számottevő része, mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén. A kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére. Egy része katonáskodik, másik tutajával evez le Szegedig, fiatalságának egy számottevő része szolgálatban van elszórva a szomszédos megyék, sőt távol eső vidékek városaiban. De nem csekély azoknak a száma is, akik gyékény, kosár, posztó, szőnyeg és fehérnemű árúval bolyonganak széles e hazában szanaszét. Ezek közül nem egy, ösztönözve a szerzési vágytól, külföldre is eljut.” Mind olyan tényezők, amelyek, ha olykor csírájukban korábban is megvoltak (pl. háziipar), a tőkés korszak velejárói. Mind sokszoros csatornái korszakunkban a külső, civilizációs hatásoknak, melyek át- és átjárhatták a tradicionális székely népéletet. Tagadhatatlan, hogy a székelység mozgékony és nyitott volt, mégis épp az ebben a részfejezetben körülhatárolt tájakon több-kevesebb hatásfokkal archaizmusok őrzőjeként találkozunk vele. Közelebbről elemezve ezt a magatartást, az egyes vidékek közti különbségekben nem nehéz fölfedezni a földrajzi körülmények meghatározó, a mozgékonysággal, a városi-polgári minták behatolásával szembeni befolyását. A Majland által fölsorolt kenyérkereseti források és a népesség gazdasági lehetőségei között az okok és okozatok bonyolult szövevényével állunk szemben. A székelyek helyzetével, a munkaerő- kérdéssel foglalkozó korabeli irodalom és publicisztika visszatérően foglalkozik a székely leányok tömeges városi cselédkedésével. Azonban sem azt nem tudjuk, melyek voltak a legintenzívebb cselédkibocsátó vidékek, sem arról nincs kimutatás, hová mentek legtöbben. Meg kell elégednünk a jelenség általánosságban való számbavételével. És idekívánkozik a magyar néprajztudomány történetéből egy jeles és elhatározó esemény fölidézése. Bartók Béla 1904-ben Dósa Lidi kibédi (Marosszék) cselédlánytól hallott és jegyzett le először magyar népdalokat. Az esemény véletlenszerűnek látszik, de csak részben az. A zeneszerző és az énekes találkozása az egyszeri véletlen műve volt, viszont a fővárosba szolgálni igyekvő, jó énektudású székely lányok sokan lehettek.
A székelyekkel foglalkozó írások másik állandóan visszatérő korabeli tárgya a kivándorlás, a századvégi vámháborút követően elsősorban az óromániai munkavállalás. Leginkább ez indította a közvéleményt az egyre szorongatóbb szociális problémákra gyógyírt kereső „székely akciók” és „székely mentések” szervezésére, amelyeknek egyik csúcseseménye volt az 1905-i „székely kongresszus”. Végül a Majland által említett kenyérkereső foglalkozások közül a tutajozás, és a háziiparok ugyancsak jól ismertek a közgazdasági irodalomból, mint ahogyan eddig is nemegyszer utaltunk rájuk.
Minden ágon az otthoni rossz gazdasági körülményekhez jutunk. [...]
Ami első pillanatban feltűnő, hogy a terület csaknem fele erdő. [...] Súlyosabb körülmény azonban, hogy a szántó alig haladta meg a teljes terület egyötödét (22%). [...] vetésforgót sehol sem alkalmaztak, hanem három, de nagyon sok helyen két nyomásban használták, még kedvezőtlenebb a helyzet. Igaz, ezzel tetemesen összezsugorodik a termőterület, de ugyanakkor megnő az ugarlegelő. Ha a rétet, a kertet és a legelőt, valamint a kiszámíthatatlan nagyságú erdei legelőt ezzel egybevesszük, az állattartás hatalmas bázisa bontakozik ki előttünk. Csakhogy a székelyföldi állattartás nagymértékben külterjes: „... az ugarrendszer a földmívelésben, tudni való, hogy az istállózást nem bírja meg. Aki szántóföldjeinek egy harmadát vagy felét évente pihenteti, annak nincs módja, hogy barmait egész éven át istállóban tartsa” – írja Kozma a takarmánytermelés hiányára utalva. Az állatfajták is külterjesek, nem jó tejelők, a legelőket, kaszálókat nem gondozzák, s így valóban igen kedvezőtlen a mezőgazdaság helyzete.
A körülmények nem sokat változnak a 20-25 év múlva kiadott megyei közgazdasági monográfiák helyzetjelentéseiben. A mostoha természeti közeg mellett rámutatnak arra, hogy a lakosság anyagi viszonyai olyanok, hogy nem tudja megvásárolna a rossz talaj megmunkálásához szükséges korszerű termelőeszközöket. Nincs kapitalista nagybirtok, uralkodó a kisgazdaság, de a birtokszerkezet mégis kedvezőtlen a viszonylagos túlnépesedettség miatt. Így aztán a székely gazdák hagyományosan, amit csak lehetett, minden eszközt fából, házimunkával állítottak elő. Megdöbbentő adat például, hogy 1907-ben Maros-Torda megyében (nem azonos az egykori Marosszékkel) a szekereknek még mindig 96, 3%-a fatengelyes volt. Hiába járt tehát a székely messze a szülőföldjétől munkába vagy kereskedett termékeivel, az otthoni természeti és anyagi körülmények erősen korlátozták tapasztalatainak gyümölcsöztetésében.
Ezért találkozunk váltakozóan elismerő és elmarasztaló jellemzésekkel. Benkő Károly 1853-ban ezt írta Csíkról: „Eleven, tüzes, nyílt sok értelmességgel bíró, könnyűfelfogású, jószívű a népe, eléggé szorgalmatosok. Kezdettek most űzni mindenféle apróbb kereskedéseket is. Nagyobbra módjuk hiányozván szegénységük miatt.” A vidékfejlesztés nemes jelszavát zászlajára író Vitos Mózes 1894-ben kellő dicsérő jelzők után kénytelen volt elmondani, hogy „a mi népünk nem szeret, se nem is igen tud kapálni. Különösen a férfiak azt a nők dolgának tartják s kerülik, más dolgot keresnek e helyett maguknak. E miatt a törökbúza és kapás növények művelése nem halad.” T. Nagy Imre, szakképzett közgazda a háziipar kapcsán jegyezte meg: „megvan tehát e népben úgy az értelem, mint a hivatás arra, hogy iparűző tudjon lenni és mégis éppen ez az a tér, amelyen a legkevesebb eredményt tud felmutatni.” Valóban, 1902-ben Csíkban mindössze egy szesz-, két sör- és két üveggyár működött, ami az iparosítatlan Székelyföld átlagos viszonyaitól is messze elmaradt állapotot jelentett.
Úgy véljük, hogy a kulturális nyitottság és maradiság egyidejűségének okait a Székelyföld szóban forgó vidékein valamelyest sikerült megvilágítanunk. Ezután közelebbről szemügyre vehetők az egyes tájak.
[...]
Elöljáróban említettük, hogy a csíki néprajzi publikációk nagyobb aránya miatt a szomszédos területekre kisebb súly esik áttekintésünkben. Az aránytalanság okát nem tudjuk megjelölni. Míg Csík, Gyergyó, Kászon és az általunk szűkebbnek mondott Háromszék esetében a közigazgatási határok és a táji határok többnyire egybevágnak, a két szomszédos történeti egység, Udvarhelyszék és Marosszék nem medencékre, hanem a táji és közigazgatási határokon túl folytatódó rövidebb-hosszabb folyó- és patakvölgyekre tagolódik. Népi kultúrájukat körvonalazni ezért is körülményesebb feladat. A székely településterület közepén magasodó hatalmas havas, a Hargita meghatározóan befolyásolta a népi műveltség fejlődését, mert az oldalából leereszkedő völgyekben épült havasalji községek – földrajzi elzártságuk okán – archaikusabb képet, a Csíki-medencéhez hasonló gazdálkodást őriztek meg korszakunk végéig, mint a távolabbi, a már középhegységgé vagy dombokká szelídülő vonulatok közötti, jóval nyitottabb helyzetű települések. A természeti környezet jelentőségét felismerve, a néprajzi munka elsősorban olyan – sok esetben igen régies – jelenségeket dolgozott fel, amelyek a magas hegyvidékhez kötődnek, pl. a háziiparok közül az igen változatos famunkák, általában a faismeret, erdőgazdálkodás, gyűjtögetés, szénégetés, mészégetés, toplászat, vadfogás, a lankásabb helyeken szalmafonás stb. A közelmúltban még teljes részletességében leírható volt a kézi cséplés és nyomai voltak a havasi rideg lótartásnak.
4
Martin György: A Székelyföld
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A székelyföld ismét több régi megyét magába foglaló nagy terület (Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda). A folklór szempontjából már nem olyan archaikus állapotokat őriz, mint a Mezőség. Az egy tömbben élő magyarság itt közvetlenebbül, érzékenyebben reagál a magyar nyelvterület központi részén végbemenő divatváltozásokra, mint a közép-erdélyi magyar szórványok. A székely városok, az egymás közötti rendszeres érintkezés, a sanyarú természeti, anyagi körülmények miatti állandó vándormunka egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a székelység régi hagyományos kultúrája már jobban felőrlődött, mint más erdélyi népcsoportoké. Természetesen még van jó néhány olyan terület, melyre e megállapítás nem, vagy csak módosítva érvényes, s itt még megtalálhatjuk a korábban az egész Székelyföldre jellemző régi kultúra maradványait. (Marosszék, Nyárádmente, Felcsík).
A népies műtáncok, polgári és szász divathatások következményeként viszonylag sok városi elem szűrődött tánckultúrájukba. (Hétlépés, Ceppel, Polka, Keringőfélék.)
Tánczenéjük is sokkal modernebb, mint más vidékeké. A mezőségi aszimmetria pl. a mai tánczenéből már úgyszólván teljesen kiveszett, a lassú tánctempók már háttérbe szorultak. A nyelvterület központi részéről terjedő újstílusú csárdás-zene és műcsárdás-divat a Székelyföldön is uralomra jutva, lassan kiszorítja a régit.
A székelység tánckincsének reprezentatív típusa a székely verbunk vagy csűrdöngölő. A legényes jóformán teljesen hiányzik e területről, illetve néhol egyszerűbb, primitívebb változatával féloláhos néven találkozhatunk.
A párostáncok közül a marosszéki forgatós képviseli a jellegzetesen székely párostánc fajtát. Nyárád menti neve szerint elsősorban Marosszékre, tehát Maros-Torda megye területére jellemző. Marosszéken viszont korcsosnak nevezik. A székelyföldi románok hasonló néven (Corcioşa) ismerik. A keleti, csíki székelység és a közép-erdélyi területek felé újabban terjedt el.
A marosszéki táncrend igen érdekes, különös sorozatba fűzi össze a táncokat. Mezőbándon pl. székelyverbunk, lassú, korcsos, friss csárdás, Sárpatakon: verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, friss követi egymást a táncciklus folyamán.
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A székelyföld ismét több régi megyét magába foglaló nagy terület (Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda). A folklór szempontjából már nem olyan archaikus állapotokat őriz, mint a Mezőség. Az egy tömbben élő magyarság itt közvetlenebbül, érzékenyebben reagál a magyar nyelvterület központi részén végbemenő divatváltozásokra, mint a közép-erdélyi magyar szórványok. A székely városok, az egymás közötti rendszeres érintkezés, a sanyarú természeti, anyagi körülmények miatti állandó vándormunka egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a székelység régi hagyományos kultúrája már jobban felőrlődött, mint más erdélyi népcsoportoké. Természetesen még van jó néhány olyan terület, melyre e megállapítás nem, vagy csak módosítva érvényes, s itt még megtalálhatjuk a korábban az egész Székelyföldre jellemző régi kultúra maradványait. (Marosszék, Nyárádmente, Felcsík).
A népies műtáncok, polgári és szász divathatások következményeként viszonylag sok városi elem szűrődött tánckultúrájukba. (Hétlépés, Ceppel, Polka, Keringőfélék.)
Tánczenéjük is sokkal modernebb, mint más vidékeké. A mezőségi aszimmetria pl. a mai tánczenéből már úgyszólván teljesen kiveszett, a lassú tánctempók már háttérbe szorultak. A nyelvterület központi részéről terjedő újstílusú csárdás-zene és műcsárdás-divat a Székelyföldön is uralomra jutva, lassan kiszorítja a régit.
A székelység tánckincsének reprezentatív típusa a székely verbunk vagy csűrdöngölő. A legényes jóformán teljesen hiányzik e területről, illetve néhol egyszerűbb, primitívebb változatával féloláhos néven találkozhatunk.
A párostáncok közül a marosszéki forgatós képviseli a jellegzetesen székely párostánc fajtát. Nyárád menti neve szerint elsősorban Marosszékre, tehát Maros-Torda megye területére jellemző. Marosszéken viszont korcsosnak nevezik. A székelyföldi románok hasonló néven (Corcioşa) ismerik. A keleti, csíki székelység és a közép-erdélyi területek felé újabban terjedt el.
A marosszéki táncrend igen érdekes, különös sorozatba fűzi össze a táncokat. Mezőbándon pl. székelyverbunk, lassú, korcsos, friss csárdás, Sárpatakon: verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, friss követi egymást a táncciklus folyamán.
5
P. Vas János: Székelyek, Székelyföld
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola - Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Alig akad néprajzi csoport, amelynek eredetéről többet vitatkoztak volna, mint a székelyekéről.
A népnévvel kapcsolatban le kell szögezni, hogy a székely névnek (a középkori latinban: siculus) semmi köze nincs Szék községhez és a székiekhez, amint azt sokan gondolják. A mezőségi Szék nagyközség neve a só jelentésű „szík” kifejezésből származik. A széki lakosság nem székely eredetű. A másik közkeletű tévedés, hogy a székely név a „szék” közigazgatási forma nevéből származik, amelynek keretei között a kiváltságos székelyek éltek. Ez az etimológia sem állja meg a helyét. A közigazgatási szék latin neve „sedes”, ami az ülőbútort, s így átvitt értelemben a bírói széket, törvényszéket jelenti. Szék-rendszerben éltek jászok, kunok, románok és szászok is, mégsem nevezték őket székelyeknek. A „székely” szó a legutóbbi kutatások szerint egy Volga-vidéki bolgár-török néptöredék „eszkil”, „eszikül” nevéből származtatható, akik valamiképpen ősei lehettek a mai székelyeknek, vagy legalábbis azok egy részének. Az írott forrásokban a székely szó először személynévként bukkan fel 1092-ben „Scichul” formában, népcsoport neveként pedig 1116-ban.
A székelyek eredetéről az idők folyamán szélsőséges elképzelések születtek. A román nacionalista történetírók szerint a székelyek elmagyarosított románok. A magyar történetírói hagyomány viszont a hunokkal, Attila fiával, Csaba királyfival hozza őket kapcsolatba. A Hadak útja mondája szerint a menekülő vezér hagyta őket hátra, hogy őrizzék meg számára apai örökségét. Bizonyosnak látszik, hogy bármilyen származásúak voltak is, őseik csak a Hétmagyar törzsszövetség létrejötte után csatlakozhattak a honfoglalókhoz. Hogy ez hol történt, nem tudjuk, de a hét törzs közismert felsorolásában nem szerepelnek. Tudjuk viszont, hogy a nomád államalakulatok általános gyakorlata volt az utólag csatlakozott ún. segédnépeket a határok védelmére telepíteni. Ilyen helyzetre utal a székelyek gyepűőrző, határvédő szerepe, amely későbbi kiváltságaik alapját képezte.
A székelyek és a hozzájuk hasonló katonáskodó segédnépek, gyepűnépek (pl. a besenyők és a kabarok) a központi hatalom közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Ezért a feudalizmus kialakulásakor nem süllyedtek jobbágysorba, hanem „a király népeiként” kiváltságokhoz jutottak. A korai Árpád-korban a magyar szállásterület nyugati szélén nagy ívben Nyitrától egészen Baranya megyéig megtaláljuk a székelyek településeit. Egyes nyugati magyar népcsoportok számon tartják székely eredetüket, például a Nyitra melléki Zoborvidék lakói. Másokat, pl. az őrségieket, nyelvi és kulturális egyezések alapján a kutatók tartanak az egykor ott lakott székelyek utódainak.
A 10. század végén a székelyeket, vagy legalább egy részüket már az Alföldön, Biharban találjuk. A nyugaton maradtak beolvadtak a magyar népességbe, de egykori falvaik különállása sokáig fennmaradhatott. Baranya megyében még a 15. században is működött székely ispánság. A Biharba költözöttek az Erdélybe vezető utakat őrizték, majd a magyarság előőrseként a folyók völgyét követve fokozatosan benyomultak az új területekre és a 13. század második felében eljutottak a délkeleti Kárpátok vidékén fekvő mai lakóhelyükre, a Székelyföldre.
Eredetileg a székelyek törzsi szervezetben éltek. A népesség hat nemre (törzsre), a nemek pedig négy-négy ágra (nemzetségre) tagolódtak. Elvben minden székely egyenlő volt. Elöljáróik ciklikus rendben az egyes nemek vezetői közül kerültek ki. Ez a hatalomváltó szisztéma sztyeppei nomád hagyományokkal mutat rokonságot. A földek, erdők, legelők köztulajdonban voltak, mindenki annyit foglalhatott szabadon, amennyire szüksége volt. Az egyes személyek csupán házhelyüket tekinthették a sajátjuknak. A népesség szaporodásával a földbőség megszűnt, azért a földeket felosztották. Az osztás nyílvetéssel, vagyis sorsolással történt, és bizonyos időközönként megismételték, hogy senkinek ne alakulhasson ki állandó tulajdona.
A „székely szabadság” a kollektív nemesség egy formája volt. A székely közösség tagjai együttesen rendelkeztek azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel a vármegyei királyi nemesek személyenként külön-külön. Székellyé a király sem nevezhetett ki senkit, annak vagy születni kellett, vagy az illetőt be kellett fogadnia a székelyek közösségének. Privilégiumaik fejében katonáskodással tartoztak a mindenkori uralkodónak. Ellenséges támadás esetén minden tizenkettedik életévét betöltött férfinak hadba kellett vonulnia saját költségén, saját felszereléssel. Ha a háborút a király indította, a kötelezettség csak bizonyos időhatárok között volt érvényes. A székelyek adómentesek voltak, de az egyházi tizedet meg kellett fizetniük, mégpedig szarvasmarhában és lovakban, mivel a hegyi állattartás képezte gazdálkodásuk alapját. Különleges adónemük volt az ökörsütés. Erre csak három alkalommal került sor: a király trónra lépésekor, házasságkötésekor és első fia születésekor. Az ajándéknak szánt szarvasmarhák bőrére rásütötték a „székelyek bélyegét”, és a királynak adták őket.
Az óvintézkedések ellenére az idők során mégis létrejött a magántulajdon, vagyoni különbségek alakultak ki, amelyek leglátványosabban a katonai szervezetben nyilvánultak meg. A hadköteleseket bizonyos időnként jegyzékbe vevő szemléken ellenőrizték és összeírták. A „lustrumon” lovassági felszereléssel megjelenőket a „lófők” közé sorolták, a gyalogosokat „kisszékelynek”, „közszékelynek”, „gyalogszékelynek” minősítették. A kategóriák eleinte oda-vissza átjárhatóak voltak, idővel azonban állandósultak, sőt kialakult egy harmadik, előkelő réteg is, a gazdag „primoroké”, akiknek birtokaik voltak a Székelyföldön kívül és gyakran igyekeztek székely társaikat is jobbággyá tenni. Az ellentétek gyakran fegyveres összetűzésekhez vezettek. Előfordult viszont az is, hogy elszegényedő székelyek önként vállalták a jobbágyságot, mert nem voltak képesek előteremteni a kötelező hadba szállás költségeit.
1848-ban, a rendiség eltörlésével a székely szabadság elvesztette gyakorlati jelentőségét, de az utódok ma is büszkék kiváltságos, katonáskodó múltjukra. Ez adja rendkívül eleven csoport-tudatuk, etnikai identitásuk legfőbb alapját.
Székelyföldön a közigazgatás és bíráskodás területi egysége a szék volt. A székelyek magukat a Hét Székely Szék Egyetemének nevezték, bár a székek száma a történelem folyamán sokszor változott. Az egyes székek elöljáróinak közös feljebbvalója a székelyispán volt, székhelye Székelyvásárhely, a mai Marosvásárhely. 1876-ban a székek rendszere megszűnt. Helyükön vármegyéket hoztak létre.
1920-ban a trianoni békeszerződéssel a Székelyföld területe Romániához került. 1940 és 1944 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-ben a román kormány Magyar Autonóm Tartományt hozott létre, amely 1960 és 1968 között Maros Magyar Autonóm Tartomány és Brassó néven működött. 1968-ban ez a helyzet megszűnt. A területen három megye alakult: Hargita, Kovászna és Maros.
Jelenleg a Székelyföld túlnyomóan magyar lakosságú terület. A népesség lélekszáma nehezen becsülhető, a népszámlálási adatok megbízhatatlanok. Ma Romániában kb. 7-800. 000 székely él.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola - Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Alig akad néprajzi csoport, amelynek eredetéről többet vitatkoztak volna, mint a székelyekéről.
A népnévvel kapcsolatban le kell szögezni, hogy a székely névnek (a középkori latinban: siculus) semmi köze nincs Szék községhez és a székiekhez, amint azt sokan gondolják. A mezőségi Szék nagyközség neve a só jelentésű „szík” kifejezésből származik. A széki lakosság nem székely eredetű. A másik közkeletű tévedés, hogy a székely név a „szék” közigazgatási forma nevéből származik, amelynek keretei között a kiváltságos székelyek éltek. Ez az etimológia sem állja meg a helyét. A közigazgatási szék latin neve „sedes”, ami az ülőbútort, s így átvitt értelemben a bírói széket, törvényszéket jelenti. Szék-rendszerben éltek jászok, kunok, románok és szászok is, mégsem nevezték őket székelyeknek. A „székely” szó a legutóbbi kutatások szerint egy Volga-vidéki bolgár-török néptöredék „eszkil”, „eszikül” nevéből származtatható, akik valamiképpen ősei lehettek a mai székelyeknek, vagy legalábbis azok egy részének. Az írott forrásokban a székely szó először személynévként bukkan fel 1092-ben „Scichul” formában, népcsoport neveként pedig 1116-ban.
A székelyek eredetéről az idők folyamán szélsőséges elképzelések születtek. A román nacionalista történetírók szerint a székelyek elmagyarosított románok. A magyar történetírói hagyomány viszont a hunokkal, Attila fiával, Csaba királyfival hozza őket kapcsolatba. A Hadak útja mondája szerint a menekülő vezér hagyta őket hátra, hogy őrizzék meg számára apai örökségét. Bizonyosnak látszik, hogy bármilyen származásúak voltak is, őseik csak a Hétmagyar törzsszövetség létrejötte után csatlakozhattak a honfoglalókhoz. Hogy ez hol történt, nem tudjuk, de a hét törzs közismert felsorolásában nem szerepelnek. Tudjuk viszont, hogy a nomád államalakulatok általános gyakorlata volt az utólag csatlakozott ún. segédnépeket a határok védelmére telepíteni. Ilyen helyzetre utal a székelyek gyepűőrző, határvédő szerepe, amely későbbi kiváltságaik alapját képezte.
A székelyek és a hozzájuk hasonló katonáskodó segédnépek, gyepűnépek (pl. a besenyők és a kabarok) a központi hatalom közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Ezért a feudalizmus kialakulásakor nem süllyedtek jobbágysorba, hanem „a király népeiként” kiváltságokhoz jutottak. A korai Árpád-korban a magyar szállásterület nyugati szélén nagy ívben Nyitrától egészen Baranya megyéig megtaláljuk a székelyek településeit. Egyes nyugati magyar népcsoportok számon tartják székely eredetüket, például a Nyitra melléki Zoborvidék lakói. Másokat, pl. az őrségieket, nyelvi és kulturális egyezések alapján a kutatók tartanak az egykor ott lakott székelyek utódainak.
A 10. század végén a székelyeket, vagy legalább egy részüket már az Alföldön, Biharban találjuk. A nyugaton maradtak beolvadtak a magyar népességbe, de egykori falvaik különállása sokáig fennmaradhatott. Baranya megyében még a 15. században is működött székely ispánság. A Biharba költözöttek az Erdélybe vezető utakat őrizték, majd a magyarság előőrseként a folyók völgyét követve fokozatosan benyomultak az új területekre és a 13. század második felében eljutottak a délkeleti Kárpátok vidékén fekvő mai lakóhelyükre, a Székelyföldre.
Eredetileg a székelyek törzsi szervezetben éltek. A népesség hat nemre (törzsre), a nemek pedig négy-négy ágra (nemzetségre) tagolódtak. Elvben minden székely egyenlő volt. Elöljáróik ciklikus rendben az egyes nemek vezetői közül kerültek ki. Ez a hatalomváltó szisztéma sztyeppei nomád hagyományokkal mutat rokonságot. A földek, erdők, legelők köztulajdonban voltak, mindenki annyit foglalhatott szabadon, amennyire szüksége volt. Az egyes személyek csupán házhelyüket tekinthették a sajátjuknak. A népesség szaporodásával a földbőség megszűnt, azért a földeket felosztották. Az osztás nyílvetéssel, vagyis sorsolással történt, és bizonyos időközönként megismételték, hogy senkinek ne alakulhasson ki állandó tulajdona.
A „székely szabadság” a kollektív nemesség egy formája volt. A székely közösség tagjai együttesen rendelkeztek azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel a vármegyei királyi nemesek személyenként külön-külön. Székellyé a király sem nevezhetett ki senkit, annak vagy születni kellett, vagy az illetőt be kellett fogadnia a székelyek közösségének. Privilégiumaik fejében katonáskodással tartoztak a mindenkori uralkodónak. Ellenséges támadás esetén minden tizenkettedik életévét betöltött férfinak hadba kellett vonulnia saját költségén, saját felszereléssel. Ha a háborút a király indította, a kötelezettség csak bizonyos időhatárok között volt érvényes. A székelyek adómentesek voltak, de az egyházi tizedet meg kellett fizetniük, mégpedig szarvasmarhában és lovakban, mivel a hegyi állattartás képezte gazdálkodásuk alapját. Különleges adónemük volt az ökörsütés. Erre csak három alkalommal került sor: a király trónra lépésekor, házasságkötésekor és első fia születésekor. Az ajándéknak szánt szarvasmarhák bőrére rásütötték a „székelyek bélyegét”, és a királynak adták őket.
Az óvintézkedések ellenére az idők során mégis létrejött a magántulajdon, vagyoni különbségek alakultak ki, amelyek leglátványosabban a katonai szervezetben nyilvánultak meg. A hadköteleseket bizonyos időnként jegyzékbe vevő szemléken ellenőrizték és összeírták. A „lustrumon” lovassági felszereléssel megjelenőket a „lófők” közé sorolták, a gyalogosokat „kisszékelynek”, „közszékelynek”, „gyalogszékelynek” minősítették. A kategóriák eleinte oda-vissza átjárhatóak voltak, idővel azonban állandósultak, sőt kialakult egy harmadik, előkelő réteg is, a gazdag „primoroké”, akiknek birtokaik voltak a Székelyföldön kívül és gyakran igyekeztek székely társaikat is jobbággyá tenni. Az ellentétek gyakran fegyveres összetűzésekhez vezettek. Előfordult viszont az is, hogy elszegényedő székelyek önként vállalták a jobbágyságot, mert nem voltak képesek előteremteni a kötelező hadba szállás költségeit.
1848-ban, a rendiség eltörlésével a székely szabadság elvesztette gyakorlati jelentőségét, de az utódok ma is büszkék kiváltságos, katonáskodó múltjukra. Ez adja rendkívül eleven csoport-tudatuk, etnikai identitásuk legfőbb alapját.
Székelyföldön a közigazgatás és bíráskodás területi egysége a szék volt. A székelyek magukat a Hét Székely Szék Egyetemének nevezték, bár a székek száma a történelem folyamán sokszor változott. Az egyes székek elöljáróinak közös feljebbvalója a székelyispán volt, székhelye Székelyvásárhely, a mai Marosvásárhely. 1876-ban a székek rendszere megszűnt. Helyükön vármegyéket hoztak létre.
1920-ban a trianoni békeszerződéssel a Székelyföld területe Romániához került. 1940 és 1944 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-ben a román kormány Magyar Autonóm Tartományt hozott létre, amely 1960 és 1968 között Maros Magyar Autonóm Tartomány és Brassó néven működött. 1968-ban ez a helyzet megszűnt. A területen három megye alakult: Hargita, Kovászna és Maros.
Jelenleg a Székelyföld túlnyomóan magyar lakosságú terület. A népesség lélekszáma nehezen becsülhető, a népszámlálási adatok megbízhatatlanok. Ma Romániában kb. 7-800. 000 székely él.
6
Irodalom
- Antal Árpád: A társadalmi szervezet befolyása egy székely falu betlehemes játékára. Miscellanea Ethnographica I. (1947.) Kolozsvár
- B. Nagy Margit: A székelykapu eredete és múltja. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970. 73-84. oldal
- Balassa Iván: Adatok a székely népi italok készítéséhez. Ethnographia LV. (1944.)
- Barabás Jenő: A székely ház alaprajzi kérdése. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. (1973.)
- Bartók Béla: Székely népballadák. Ethnographia XIX. (1908.) 43-52; 105-115. oldal
- Benkő Elek – Demeter István – Székely Attila: Középkori város a Székelyföldön. Kolozsvár, 1997.
- Bözödi György: Székely bánja. Cluj - Kolozsvár, 1938.
- Buday György – Ortutay Gyula: Székely népballadák. Budapest, 1937, 1940, 1948, 1978.
- Cs. Sebestyén Károly: A székelykapu földrajzi elterjedésének újabb adatai. Ethnographia XL. (1929.)
- Cseke Péter – Hála József (szerk.): A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Csíkszereda, 2000.
- Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda, 2006.
- Ember Ödön: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a népi törekvésekre. Debrecen, 1940.
- Faragó József: Ószékely népballadák. Bukarest – Kolozsvár, 1998.
- Ferenczi Géza – Ferenczi István: Magyar rovásírásos emlékekről. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979.
- Földes László: Rideg lótartás a székelyeknél. Néprajzi Közlemények III/1-2. 1958. 31-39. oldal
- Gagyi József: Örökített székelykapu. Környezetek, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Marosvásárhely, 2004.
- Garda Dezső: A székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, 1994.
- Gazda Klára: A székely népviselet. Néprajzi Tanulmányok. Budapest, 1998.
- Gazda Klára – Haáz Sándor: Székelyek ünneplőben. Budapest, 1999.
- Györffy György: A székely társadalom. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században (szerk.: Székely György.) Budapest, 1953. 104-116. oldal
- Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei. (szerk.: Mályusz Elemér.) Budapest, 1941. 35-86. oldal
- Györffy István: Nomád település és szilaj pásztorkodás a székelyeknél. Ethnographia XLVIII. (1937.)
- Haáz Ferenc Rezső: A székely ványoló. Néprajzi Értesítő XXIII. (1931.)
- Hajdú Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei a székelyeknél és az erdélyi szászoknál. Marosvásárhely, 2001.
- Huszka József: A székely ház. Budapest, 1895.
- Imreh István: A rendtartó székely falu. (Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából.) Bukarest, 1973.
- Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest, 1989.
- Juhász Zoltán: Furulyaiskola. II. Székelyföld. Népzenei Füzetek. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1989.
- Keresztely Józsefné: Székely eledelek. Néprajzi Értesítő XXIV. (1932.)
- Kocsi Márta – Csomor Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön. Budapest, é. n. [1982.]
- Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981.
- Kósa-Szánthó Vilma: Székely népviselet. In: Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979.
- Kozma Ferenc: A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota. Budapest, 1879.
- Kriza János: Vadrózsák. Kolozsvár, 1863.
- Majland Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1905.
- Molnár István: A székely lakodalom jelképes süteménye: a prémes. Néprajzi Közlemények VII. (1962.) 4. sz.
- Molnár Kálmán: Adatok a Hargita népi erdőgazdálkodásához. A Székelykeresztúri Múzeum 25 éves jubileumi évkönyve. Csíkszereda, 1974. 307-325. oldal
- Murádin László: Miért „harisnya” a székely posztónadrág? Megyei Tükör 1969. febr. 8.
- Nagy Jenő: Adatok a székely népi öltözet fejlődésének vizsgálatához. Ethnographia LXIX. (1958.)
- Nagy Jenő: Adatok a székely posztóharisnya fejlődéstörténetéhez (1957). In: Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok. Bukarest, 1984.
- Németh Gyula: A magyar rovásírás. Budapest, 1934.
- Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és
népismerereti szempontból I-VI. Pest – Budapest, 1868-1873. - Pál-Antal Sándor: A Székelyföld és városai. Történelmi tanulmányok és közlemények. Marosvásárhely, 2003.
- Rugonfalvi Kiss István (szerk.): A nemes székely nemzet képe. Debrecen, 1939.
- Sándor Klára: A bolognai rovásemlék. A székely rovásírás. I. Szeged, 1991.
- Sándor Klára (szerk.): Rovásírás a Kárpát-medencében. Szeged, 1992.
- Schuster Hugó: A szász és a székely parasztház. Budapest, 1818.
- Sebess Dénes: A székelység pusztulása. Marosvásárhely, 1902.
- Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915.
- Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1934.
- Sebestyén József: Fedett nagykapuk a Székelyföldön. In. Népi építészet Erdélyben. Szentendre, 1999.
- Solymossy Sándor: A székely népballadáról. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötven éves évfordulójára. (szerk.: Csutak Vilmos.) Sepsiszentgyörgy, 1929. 660-668. oldal
- Szabó T. Attila: A festékes és társai. Ethnographia LXVII. (1956.)
- Szabó T. Attila: A galambbugos nagykapu az erdélyi régiségben. Ethnographia LXXXVIII. (1977.)
- Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez II. Székely kapuk és fazárak. Kolozsvár, 1939.
- Szabó T. Attila: Még néhány szó a festékes és társai erdélyi életéhez. Ethnographia LXXIII. (1962.)
- Szentimrei Judit: Székely festékesek. Bukarest, 1958.
- Szinte Gábor: A kapu a székelyföldön I-II. Néprajzi Értesítő X. (1909.) 40-55; 97-101; 167-178; XI. (1910.) 27-31. oldalak
- Szinte Gábor: A székely csűr. Néprajzi Értesítő IV. (1903.) 1-22. oldal
- Szinte Gábor: A székely ház. Néprajzi Értesítő I. (1900.) 101-112. oldal
- Vásáry István: A magyar rovásírás kutatása. In: Keletkutatás ma. Budapest, 1974.
- Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XII. (1911.) 99-127. oldal
- Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez. Néprajzi Értesítő XXI. (1929.) 65-88. oldal
- Viski Károly: Székely népművészetről. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötven éves évfordulójára. (szerk.: Csutak Vilmos.) Sepsiszentgyörgy, 1929. 411-457. oldal
- Viski Károly: Székely szőnyegek. Budapest, 1928.
- Viski Károly: Székely tűzhelyek. Néprajzi Értesítő XXIII. (1931.) 16-27. oldal