Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Ipoly mente

1

Kósa László: A „palóc kérdés” és a belső táji tagolódás [a témához tartozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji tagolódása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt, Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[…] Az Ipoly völgyét nem lehet egységes néprajzi tájnak tekinteni. A jelentéktelen vízhozamú folyó nem alkalmas a vízi közlekedésre, tutajozásra sem, keleti-nyugati völgyére pedig a dél-északi irányú általános közlekedés nem támaszkodott. A Börzsöny lábánál fekvő Ipoly menti faluk életmódját befolyásolta a nem nagy kiterjedésű, de lakatlan sűrű erdőkkel borított hegység. Az erdei élet, faközelítés, gyűjtögetés archaikus vonásokat őrzött meg, különben a déli falvak kultúráját a századvégtől inkább a nyitottság, mint az elzárkózás jellemezte, amiről az építkezés, lakáskultúra, viselet polgárias formáinak példái tanúskodnak.
A közeli Garam-völgyi, bény-kéméndi „kurtaszoknyás” falucsoport pontos párhuzamaként az Ipoly torkolatvidékén is kialakult egy hét településből álló községcsoport (Ipolyszalka, Letkés, Helemba és szomszédaik), mely szokásaiban, parasztos viseletében és többé-kevésbé házassági kapcsolataiban is összetartott. Habár vásáros központjaik egyaránt Esztergom és Párkány voltak, és nem észak, hanem dél felé vonzották őket egyéb kulturális kötődéseik is, a közvetlen szomszédság ellenére az Ipoly mentiek jellegzetesen más női öltözetet, szembetűnően hosszabb szoknyát, színekben és formában mértéktartóbb darabokat hordtak. A férfiak viselete viszont szinte teljesen azonos volt: a századelőn már közeledtek a dísztelen polgárosult fekete ruhához, kezdték elhagyni a gatyát, és a módosabbak pantallót is öltöttek. Amennyire a kései rekonstrukció nyomán következtetni lehetett, a viselet régies rétege, a házivászonból varrott darabok kelet és észak felé mutató kapcsolatokról tanúskodtak, míg az 1880-as évek táján kialakult parasztos öltözködés polgárosultabb divatjaival a Kisalföld viseleteihez kötötte az Alsó-Ipoly menti községeket. Még egyszerűbb és polgárosultabb volt – valószínűleg a református vallás, valamint Budapest és Vác közelségének hatására – Szokolya és Diósjenő viselete. A mezővárosi múltú, túlnyomólag német lakta Nagymaros is mintát adott. Egy gazdasági szakíró a századvégen helytelenítve említi, hogy a szegényebb községek közé tartozó szintén német Zebegényben az asszonyok a nagymarosiak selyem-bársony pompás ünnepi ruháit utánozták. A városi települések piacot és munkalehetőséget kínáltak, de korszakunkban jelentékenyebb mezőgazdasági szakosodás a Börzsöny körül nem mutatkozott. Különösen elmondható ez az északi községekről, melyek megmaradtak a hagyományos fordulós szemtermelő gazdálkodásnál és istállózó állattartásnál, amellett, hogy – az említett módon – az erdő is hozzájárult megélhetésükhöz. Az építkezésben is találunk részint a Dunántúl és a Kisalföld felé mutató jelenségeket (pl. a szabadkéményes konyhát és a zöldcsempés szobai kályhát), részint városi eredetűnek mondható hatásokat (pl. a tisztaszoba a birtokos rétegnél már korszakunk elején általános lehetett, a faépítkezést fölváltotta a vályog és a tégla, megjelentek az eklektikus jellegű oromdíszek, Nagymaroson zárt földszintes beépítésű utcasorok voltak már a századelőn, a szabadkéményt külön fajta zárt kéményes tüzelőberendezésekre cserélték). A bútorozás is változott. A szoba díszének számító komáromi ládát a századelőtől váltotta föl a suplót és kaszni, de a berendezés alapja még a hagyományos diagonális maradt.

Martin György: Északnyugati dialektusterület

Az északnyugati dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területeken (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. Az északnyugati és északkeleti dialektus tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektusterületet különbözteti meg alapvetően egymástól. (Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhatunk.

A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők. A leánykörtáncoknak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – az északnyugati dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játékelemekkel színeződik (bújócska).Az északnyugati vidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig új stílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázótípust jelentenek.A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén láccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó ugrós tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – {6-397.} mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. huszárverbunk, vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).A csárdás táji változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás-változatok. Az északnyugati dialektus friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektusterületre jellemző fenthangsúlyos csárdással is találkozunk.A dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kísérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (a Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.Az északnyugati dialektus sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyás tánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérődallamai (Mikor a menyasszonyt fektetni viszik… Az Árgyélus kismadár…) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes páros tánc vagy kígyózó labirintus forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc-adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás tánc leírásával). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is illeszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyás tánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszüntetését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az eközbeni kiáltás – Szaporodjatok, mint a csicsóka! – a szokás termékenységet idéző célzatára utal.)Az északnyugati dialektus tánczenéjére az új stílus túlsúlya a jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, énekelt népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig az ún. dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortáncmaradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző táji típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.A nyugati terület általános jellemzésekor említett sajátos táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívül szabadban való táncolás régies vonásai e területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése a (Galga-vidéken pl. csak a húszas években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. Az északnyugati dialektus tánckultúrájában feltételezhető szlovák színezőhatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk ténylegesen lemérni, {6-398.} mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, sajátos vonásai alig mutatkoznak.