1
Kósa László: Csík
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Csík, Csíkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben, ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (13. sz.). ~ Erdély és a Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150-200 év óta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába. A Csíki-medence földrajzilag is jól elválaszthatóan két kisebb tájra, Alcsíkra és Felcsíkra tagolódik. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak. ~ mai központja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda. Falvai, melyek Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk, az Olt közelében és abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. ~ 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzátartozott a földrajzilag különálló, de hasonló fejlődésű Gyergyó és Kászon, valamint a Moldvába folyó Tatros patak felső völgye (gyimesi csángók). ~ lakossága túlnyomóan római katolikus vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutóbbi időkig a szűkös földművelési lehetőségek mellett a havasi állattartás, fafeldolgozás, és az erdélyi, valamint moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jóllehet ~ jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Csík, Csíkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben, ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (13. sz.). ~ Erdély és a Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150-200 év óta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába. A Csíki-medence földrajzilag is jól elválaszthatóan két kisebb tájra, Alcsíkra és Felcsíkra tagolódik. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak. ~ mai központja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda. Falvai, melyek Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk, az Olt közelében és abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. ~ 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzátartozott a földrajzilag különálló, de hasonló fejlődésű Gyergyó és Kászon, valamint a Moldvába folyó Tatros patak felső völgye (gyimesi csángók). ~ lakossága túlnyomóan római katolikus vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutóbbi időkig a szűkös földművelési lehetőségek mellett a havasi állattartás, fafeldolgozás, és az erdélyi, valamint moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jóllehet ~ jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik.
2
Kósa László: Csík [...]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Csík, Kászon, Udvarhelyszék, Marosszék. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...] Legtöbb mondanivalónk Csíkról van, mert a tárgyalt együttesben legbővebb a néprajzi irodalma, noha gazdagnak igazán ez sem mondható. Egy lényeges megszorítással, hogy Csík a Székelyföld legelzártabb és legarchaikusabb területe, mintaként kezeljük, más vidékeket, amennyiben lehetséges, hozzá hasonlítunk. A kései néprajzi és történeti néprajzi kutatás szerencsés módon itt, ezen a legrégiesebb tájegységen sikeresen pótolt az elődök hiányaiból. Tarisznyás Márton gyergyói és a Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő szerző-hármas kászoni vizsgálataira gondolok, amelyek sok részletükben más vidékek állapotára is következtetést engednek.
A valamikori Csíkszék, melyet a közigazgatás mellett a történeti tudat és a római katolikus vallás is keretben tartott, négy, több vízrendszerhez tartozó magashegyi medencében fekszik: Gyergyó, Felcsík, Alcsík és Kászon. Igaz, hogy a szűkebben vett Csík a Bodoki- és Baróti-hegység magas vonulatán áttörő Olt-völgyben délről viszonylag könnyen megközelíthető, de míg Háromszék földrajzilag több oldalról nyitott és a kárpáti szorosok közelsége sok évszázad óta közvetlenül bekapcsolja a nagyobb kereskedelmi útvonalakba, a Csíki-medence nagyságrendjében a legelzártabb tájegységek közé tartozik Erdélyben. Már Orbán Balázs megjegyezte, hogy „a polgárosodásban hátrább maradt”, holott tudjuk, hogy útirajzának írása idején a polgárosultság fogalma igen viszonylagos volt a Székelyföldön. A liberalizmusában katolicizmusellenes Orbán – bár nem kizárólagosan, de erősen – hajlott az egyház rovására írni a tapasztaltakat. Igaz, megelégedéssel állapította meg, hogy újabban „itt-ott népiskolák keletkeznek” és a nagy hírű csíksomlyói gimnázium működése nyomán „a butaság s vallási türelmetlenség eddigi erkölcsi sötétjében a felvilágosodás és értelmiségnek jótékony, üdvhozó világosságát látja szenderegni.”
A Csíki-medencének csak korszakunk vége felé van olyan központi települése, melyet városnak lehet nevezni. A több kisebb községből lazán összenőtt Csíkszereda – noha mezővárosi jogai a XVI. századig visszamenőek – a századfordulóig igen alacsony urbanizációs szintet és lélekszámot mondhatott magáénak. A modern közlekedési hálózatba, mint szó esett már róla, igen későn, 1896-ban kapcsolódott bele vasútvonallal. Az egykori Csíkszék egyetlen „igazi” városa, jóllehet városiassági foka nem volt magas, Gyergyószentmiklós, a Felcsíktól északra elterülő, vele majdnem minden tekintetben azonos képet mutató Gyergyói-medence központját képezte. Az a körülmény emelte ki a környező óriásfalvak sorából, hogy a Maros völgyén át az Erdélyi-medence belsejével, a Békás-szoroson keresztül Moldvával és végül Csíkon át a Barcaság felé közvetítő kereskedelmet bonyolíthatott le már a korszakunkat megelőző késő feudalizmus kori időszakban is. Élénkségét nem utolsósorban örmény eredetű lakosságának köszönhette. Az átmenő kereskedelem és a jelentékeny demográfiai tömeget képező környező települések igényeinek kiszolgálására a kisvárosban céhes ipar, majd számos kisipari ágazat, népes vásárokkal virágzott. Elsősorban az állati nyerstermékek és a fafeldolgozás foglalkoztatott sok embert. Gyergyószentmiklós a vasútépítést megelőzően a szekeresek és tutajosok központja, illetőleg egyik fontos állomáshelye is volt. Maga a település kicsiny városias magján kívül azonban mind külsejében (építkezés, tízesekbe település) és népszokásaiban épp oly falusias maradt, mint a környező községek.
Csík múlt század végi és századfordulói mezőgazdaságát közelebbről szemügyre véve, az elmondottak még részletesebben és konkrétabban tárulnak elénk. A szántókat – nem számítva a havasi, nyomáson kívüli táblákat – kizárólagosan két fordulóban ugart hagyva művelik. 1894-ben az összes szántónak 52,9 %-a maradt ugarnak, ami a korabeli országban a megyék sorában a legnagyobb arányú volt. (A magyarországi ugarátlag 16,8, a szűkebb erdélyi 31,4% volt.) A gazdák nemhogy a tagosításról, de még az arányosításról sem akartak hallani. A birtokviszonyok rendezetlenek voltak. Átlag 2,7 kh esett egy birtokosra. Fő termény a rozs, zab és burgonya. A kerti veteményeknek nincs piaca, Csíkszeredának nincs szüksége a környék termékeire. Fölismerve a gyümölcstermesztés jó adottságait, a hivatalos szervek és önszorgalmú ismeretterjesztők igyekeznek faültetési propagandát kifejteni, a parasztok azonban idegenkednek tőle, és inkább kevés gabonájukért udvarhelyszéki szekeresektől cseréltek gyümölcsöt. Takarmányt a jelzett évben összesen csupán 221 holdon vetettek. Általános az önellátó gazdálkodás, ami egyben ezermester házimunka végzését is jelenti. A különböző házimunkák és hozzájuk kapcsolódó háziiparok valóban korszakunk végéig eleven éltek Csíkban, akár az erdőhöz és a havasi területekhez kötődő archaikus mesterkedések, gyűjtögetés, orvvadászat, famunka, pásztorkodás, melyeket a néprajzi leírás évtizedek múltán is viszonylag könnyen dokumentált.
Az Alcsík és Felső-Háromszék között elhelyezkedő, Gyergyónál jóval kisebb Kászoni-medence, jóllehet földrajzilag könnyebben megközelíthető Háromszék felől, mégis közigazgatásilag Csíkhoz tartozott és néprajzát tekintve is inkább oda kapcsolható. A zárt, magas fekvésű völgy négy községében rezervátumszerűen maradt meg az archaikus székelyföldi kultúra az 1950-es évekig, pl. viseletben, faépítkezésben, településszerkezetben, havasi gazdálkodásban. Az említett szerzői hármas kászoni vizsgálatai a tudományos kutatás oldaláról állítja elénk a szépirodalomban és a publicisztikában oly kedvelt ezermester székely alakját. A kászoni ember az ökológiai lehetőségeket maximálisan kihasználva korszakunk végéig – néhány alapvető közszükségleti-kereskedelmi cikk kivételével – valóban önellátó gazdaságban maga állította elő környezetének, életmódjának tárgyait. Ebben a világban – különösen a lakberendezést és az öltözködést tekintve – pontosan megragadható volt az újabb divatok behatolása, változó hatása.
A lakóház beosztásának differenciálódása a tehetősebb családoknál szinte törvényszerűen következett be. Megjelent itt is a parádés ház (XIX. század második fele). A bútorok változása összefüggött ezzel a tendenciával. Így találhatták egymás mellett a saját készítésű ácsolt vagy faragott festetlen keményfa-bútorokat, a XIX. században előbb a közeli Kézdivásárhelyről beszerzett, majd helyben készített festett-virágozott, végül közvetlenül az első világháború előtt az egyszínűre lefestett „flóderes” és az esztergált, cifrázott, városi asztalmester által készített ún. „gazda-bútor”-t. Egy-egy újabb stílusdivat újabb bútorfélék megjelenését hozta magával. Ezért rögzíthették a kutatók a gótikus formát őrző kamarás asztal és a különféle kasztenyek, sőt a magyar területen paraszti használatban nagyon ritka, ember nagyságú óratartók egyidejű meglétét.
Az öltözködés korszakunkbeli változásai ugyancsak szemléletes tanúi a hagyományok lassú bomlásának. Szembetűnő, hogy a közeli Háromszék községeiben három-öt évtizeddel előbb hagyták el a népviseletet, a kászoniak viszont sokáig ragaszkodtak hozzá. A változás szakaszai párhuzamosak a századelő kortársi megfigyeléseivel. A férfiak viselete bizonyult inkább hagyományőrzőnek, nemcsak itt, hanem Csík más vidékein és Udvarhelyszékben is. Míg a század első éveiben a női öltözetekben már teret hódítottak a gyári kelmék, kezdték megváltoztatni a hagyományos fejviseletet (főkötő helyett fejkendő), főleg a téli, melegebb holmik száma nőtt, a vásznat pamutfonállal szőtték stb., a férfiak öltözete még szinte teljesen házi- és kézműipari anyagokból készült. T. Nagy Imre egyenesen arról panaszkodott, hogy – szerinte – a divatozás a székelyek nehéz gazdasági állapotának egyik oka. Malonyay az idegen divatot propagáló cselédlányokat kárhoztatta: „Aki Oláhországból jött haza, annak ki van sütve a haja, nagy tollús, virágos kalapban, drágább szövet, vagy selyem úri ruhában, ékszerrel, keztyűsen jő a templomba. Ezek terjesztik az ’ízlést’ és ezek miatt veszett ki nagy részben a régi szép leányviselet.” A központi helységekben a férfiak viselete is hamarabb elszakadt a hagyományoktól. A mezővárosi kultúrára visszatekintő nagyközségben, Székelykeresztúron pedig 1904-ben már csak idősebb asszonyokon lehetett „valódi székely szőttesből készült öltözetet látni.” Mellékesen jegyezzük meg, hogy ugyanitt a jó szemű közgazda három különböző vagyoni állapotú székely parasztember „egy évi gazdasági életét” is fölmérte és a szegény sorsúaknál „városon” igazán ritka archaizmusról, télen napi kétszeri érkezésről tudósított.
Az öltözködés hagyományőrző volta nyilvánvalóan összefüggött a háziipari anyagelőállítással: Csíkban, Kászonban és a Hargita teljes környezetében a gyapjúmunka az első világháború előtt még eleven volt. Kászonban készítettek legtovább festékest. Kevésbé van összefüggő áttekintésünk a szóban forgó terület lakástextil szőtteseiről és hímzéseiről. A szórványosan megjelent csíki, udvarhelyszéki és marosszéki anyagközlések egyaránt régies stílusú, szabadrajzú és mértanias motívumkincset tartalmaznak.
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Csík, Kászon, Udvarhelyszék, Marosszék. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...] Legtöbb mondanivalónk Csíkról van, mert a tárgyalt együttesben legbővebb a néprajzi irodalma, noha gazdagnak igazán ez sem mondható. Egy lényeges megszorítással, hogy Csík a Székelyföld legelzártabb és legarchaikusabb területe, mintaként kezeljük, más vidékeket, amennyiben lehetséges, hozzá hasonlítunk. A kései néprajzi és történeti néprajzi kutatás szerencsés módon itt, ezen a legrégiesebb tájegységen sikeresen pótolt az elődök hiányaiból. Tarisznyás Márton gyergyói és a Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő szerző-hármas kászoni vizsgálataira gondolok, amelyek sok részletükben más vidékek állapotára is következtetést engednek.
A valamikori Csíkszék, melyet a közigazgatás mellett a történeti tudat és a római katolikus vallás is keretben tartott, négy, több vízrendszerhez tartozó magashegyi medencében fekszik: Gyergyó, Felcsík, Alcsík és Kászon. Igaz, hogy a szűkebben vett Csík a Bodoki- és Baróti-hegység magas vonulatán áttörő Olt-völgyben délről viszonylag könnyen megközelíthető, de míg Háromszék földrajzilag több oldalról nyitott és a kárpáti szorosok közelsége sok évszázad óta közvetlenül bekapcsolja a nagyobb kereskedelmi útvonalakba, a Csíki-medence nagyságrendjében a legelzártabb tájegységek közé tartozik Erdélyben. Már Orbán Balázs megjegyezte, hogy „a polgárosodásban hátrább maradt”, holott tudjuk, hogy útirajzának írása idején a polgárosultság fogalma igen viszonylagos volt a Székelyföldön. A liberalizmusában katolicizmusellenes Orbán – bár nem kizárólagosan, de erősen – hajlott az egyház rovására írni a tapasztaltakat. Igaz, megelégedéssel állapította meg, hogy újabban „itt-ott népiskolák keletkeznek” és a nagy hírű csíksomlyói gimnázium működése nyomán „a butaság s vallási türelmetlenség eddigi erkölcsi sötétjében a felvilágosodás és értelmiségnek jótékony, üdvhozó világosságát látja szenderegni.”
A Csíki-medencének csak korszakunk vége felé van olyan központi települése, melyet városnak lehet nevezni. A több kisebb községből lazán összenőtt Csíkszereda – noha mezővárosi jogai a XVI. századig visszamenőek – a századfordulóig igen alacsony urbanizációs szintet és lélekszámot mondhatott magáénak. A modern közlekedési hálózatba, mint szó esett már róla, igen későn, 1896-ban kapcsolódott bele vasútvonallal. Az egykori Csíkszék egyetlen „igazi” városa, jóllehet városiassági foka nem volt magas, Gyergyószentmiklós, a Felcsíktól északra elterülő, vele majdnem minden tekintetben azonos képet mutató Gyergyói-medence központját képezte. Az a körülmény emelte ki a környező óriásfalvak sorából, hogy a Maros völgyén át az Erdélyi-medence belsejével, a Békás-szoroson keresztül Moldvával és végül Csíkon át a Barcaság felé közvetítő kereskedelmet bonyolíthatott le már a korszakunkat megelőző késő feudalizmus kori időszakban is. Élénkségét nem utolsósorban örmény eredetű lakosságának köszönhette. Az átmenő kereskedelem és a jelentékeny demográfiai tömeget képező környező települések igényeinek kiszolgálására a kisvárosban céhes ipar, majd számos kisipari ágazat, népes vásárokkal virágzott. Elsősorban az állati nyerstermékek és a fafeldolgozás foglalkoztatott sok embert. Gyergyószentmiklós a vasútépítést megelőzően a szekeresek és tutajosok központja, illetőleg egyik fontos állomáshelye is volt. Maga a település kicsiny városias magján kívül azonban mind külsejében (építkezés, tízesekbe település) és népszokásaiban épp oly falusias maradt, mint a környező községek.
Csík múlt század végi és századfordulói mezőgazdaságát közelebbről szemügyre véve, az elmondottak még részletesebben és konkrétabban tárulnak elénk. A szántókat – nem számítva a havasi, nyomáson kívüli táblákat – kizárólagosan két fordulóban ugart hagyva művelik. 1894-ben az összes szántónak 52,9 %-a maradt ugarnak, ami a korabeli országban a megyék sorában a legnagyobb arányú volt. (A magyarországi ugarátlag 16,8, a szűkebb erdélyi 31,4% volt.) A gazdák nemhogy a tagosításról, de még az arányosításról sem akartak hallani. A birtokviszonyok rendezetlenek voltak. Átlag 2,7 kh esett egy birtokosra. Fő termény a rozs, zab és burgonya. A kerti veteményeknek nincs piaca, Csíkszeredának nincs szüksége a környék termékeire. Fölismerve a gyümölcstermesztés jó adottságait, a hivatalos szervek és önszorgalmú ismeretterjesztők igyekeznek faültetési propagandát kifejteni, a parasztok azonban idegenkednek tőle, és inkább kevés gabonájukért udvarhelyszéki szekeresektől cseréltek gyümölcsöt. Takarmányt a jelzett évben összesen csupán 221 holdon vetettek. Általános az önellátó gazdálkodás, ami egyben ezermester házimunka végzését is jelenti. A különböző házimunkák és hozzájuk kapcsolódó háziiparok valóban korszakunk végéig eleven éltek Csíkban, akár az erdőhöz és a havasi területekhez kötődő archaikus mesterkedések, gyűjtögetés, orvvadászat, famunka, pásztorkodás, melyeket a néprajzi leírás évtizedek múltán is viszonylag könnyen dokumentált.
Az Alcsík és Felső-Háromszék között elhelyezkedő, Gyergyónál jóval kisebb Kászoni-medence, jóllehet földrajzilag könnyebben megközelíthető Háromszék felől, mégis közigazgatásilag Csíkhoz tartozott és néprajzát tekintve is inkább oda kapcsolható. A zárt, magas fekvésű völgy négy községében rezervátumszerűen maradt meg az archaikus székelyföldi kultúra az 1950-es évekig, pl. viseletben, faépítkezésben, településszerkezetben, havasi gazdálkodásban. Az említett szerzői hármas kászoni vizsgálatai a tudományos kutatás oldaláról állítja elénk a szépirodalomban és a publicisztikában oly kedvelt ezermester székely alakját. A kászoni ember az ökológiai lehetőségeket maximálisan kihasználva korszakunk végéig – néhány alapvető közszükségleti-kereskedelmi cikk kivételével – valóban önellátó gazdaságban maga állította elő környezetének, életmódjának tárgyait. Ebben a világban – különösen a lakberendezést és az öltözködést tekintve – pontosan megragadható volt az újabb divatok behatolása, változó hatása.
A lakóház beosztásának differenciálódása a tehetősebb családoknál szinte törvényszerűen következett be. Megjelent itt is a parádés ház (XIX. század második fele). A bútorok változása összefüggött ezzel a tendenciával. Így találhatták egymás mellett a saját készítésű ácsolt vagy faragott festetlen keményfa-bútorokat, a XIX. században előbb a közeli Kézdivásárhelyről beszerzett, majd helyben készített festett-virágozott, végül közvetlenül az első világháború előtt az egyszínűre lefestett „flóderes” és az esztergált, cifrázott, városi asztalmester által készített ún. „gazda-bútor”-t. Egy-egy újabb stílusdivat újabb bútorfélék megjelenését hozta magával. Ezért rögzíthették a kutatók a gótikus formát őrző kamarás asztal és a különféle kasztenyek, sőt a magyar területen paraszti használatban nagyon ritka, ember nagyságú óratartók egyidejű meglétét.
Az öltözködés korszakunkbeli változásai ugyancsak szemléletes tanúi a hagyományok lassú bomlásának. Szembetűnő, hogy a közeli Háromszék községeiben három-öt évtizeddel előbb hagyták el a népviseletet, a kászoniak viszont sokáig ragaszkodtak hozzá. A változás szakaszai párhuzamosak a századelő kortársi megfigyeléseivel. A férfiak viselete bizonyult inkább hagyományőrzőnek, nemcsak itt, hanem Csík más vidékein és Udvarhelyszékben is. Míg a század első éveiben a női öltözetekben már teret hódítottak a gyári kelmék, kezdték megváltoztatni a hagyományos fejviseletet (főkötő helyett fejkendő), főleg a téli, melegebb holmik száma nőtt, a vásznat pamutfonállal szőtték stb., a férfiak öltözete még szinte teljesen házi- és kézműipari anyagokból készült. T. Nagy Imre egyenesen arról panaszkodott, hogy – szerinte – a divatozás a székelyek nehéz gazdasági állapotának egyik oka. Malonyay az idegen divatot propagáló cselédlányokat kárhoztatta: „Aki Oláhországból jött haza, annak ki van sütve a haja, nagy tollús, virágos kalapban, drágább szövet, vagy selyem úri ruhában, ékszerrel, keztyűsen jő a templomba. Ezek terjesztik az ’ízlést’ és ezek miatt veszett ki nagy részben a régi szép leányviselet.” A központi helységekben a férfiak viselete is hamarabb elszakadt a hagyományoktól. A mezővárosi kultúrára visszatekintő nagyközségben, Székelykeresztúron pedig 1904-ben már csak idősebb asszonyokon lehetett „valódi székely szőttesből készült öltözetet látni.” Mellékesen jegyezzük meg, hogy ugyanitt a jó szemű közgazda három különböző vagyoni állapotú székely parasztember „egy évi gazdasági életét” is fölmérte és a szegény sorsúaknál „városon” igazán ritka archaizmusról, télen napi kétszeri érkezésről tudósított.
Az öltözködés hagyományőrző volta nyilvánvalóan összefüggött a háziipari anyagelőállítással: Csíkban, Kászonban és a Hargita teljes környezetében a gyapjúmunka az első világháború előtt még eleven volt. Kászonban készítettek legtovább festékest. Kevésbé van összefüggő áttekintésünk a szóban forgó terület lakástextil szőtteseiről és hímzéseiről. A szórványosan megjelent csíki, udvarhelyszéki és marosszéki anyagközlések egyaránt régies stílusú, szabadrajzú és mértanias motívumkincset tartalmaznak.
3
Irodalom
- Balázs Lajos: A csíkszentdomokosi lakodalmi perec. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1976.
- Balázs Lajos: Egyén és közösség viszonya a lakodalomban Csíkszentdomokoson. In: Lakodalom. Folklór és Etnográfia IX. (szerk.: Novák László – Ujváry Zoltán) Debrecen, 1983.
- Balázs Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994.
- Balázs Lajos: „Menj ki, én lelkem, a testből!”. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1995.
- Balázs Lajos: Párválasztás Csíkszentdomokoson. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1981.
- Balázs Lajos: „Szeretet fogott el a gyermek iránt.” A születés szokásvilága. Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1999.
- Barabási László: Balánbánya története. Csíkszereda, 1996.
- Bartalis Ágost: Segítsünk a székelyeken! Csíkménaság székelyei. Budapest, 1901.
- Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Településnéprajzi és népesedéstörténeti tanulmány. Kecskemét, 2004.
- Benkő Károly: Csík, Gyergyó és Kászon múltja, jelen általános és részletes osztályokban. Kolozsvár, 1853.
- Csiszér Imre: Csíkszentkirályi keresztszemesek. Csíkszereda, 1974.
- Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer, mozsika és gardon. Budapest, 1943.
- Duka János: Csíkszentlélek tízeseiről. Népismereti Dolgozatok 1978.
- Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-Székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Budapest, 1938.
- Faragó József: Betlehemezés Csíkcsobotfalván 1946-ban. Ethnnographia LX. (1949.)
- Földes László: A Ditróból Dunajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig. Néprajzi Közlemények 1956. 170-210. oldal
- Gönyey Sándor: A csíki szekér. Néprajzi Értesítő XLIII. 1942. 273-274. oldal
- Hajdú Farkas Zoltán: Csíki kaláka. Csíkszereda, 1993.
- János Pál: Csíki írott szuszékok. Csíkszereda, 1961.
- János Pál: Csíki szőttes és rokolya-szoknya. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970.
- Kardalus János: Csíkszentdomokosi faragott faedények. Népismereti Dolgozatok 1983. Bukarest, 1983. 67-81. oldal
- Kerékgyártó Adrienne, U.: A csíkiek Negyedfélmegye Havasáról. Néprajzi Értesítő LXXIV. (1992.) 5-47. oldal
- Kerékgyártó Adrienne, U. (szerk.): Csíkmenaság népművészete. Series Historica Ethnographiae 10. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1999.
- Kós Károly (ifj. dr.): Csíki fazekasfalvak és fazekasságuk. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
- Kristó Tibor: Csíki néprajzi gyűjtés. Csíkszereda, 1995.
- Miklóssy V. Vilmos: Csíki népi sebtapaszok. Népismereti Dolgozatok III. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
- Miklóssy V. Vilmos: Festőnövények a csíki háziiparban. Népismereti Dolgozatok 1978. Bukarest, 1978. 91-100. oldal
- Molnár István: Népi vadfogási módok a Görgényi-hegység déli övezetében. Acta Hargitensia I. Csíkszereda, 1980. 197-216. oldal
- Molnár István: Népies vadfogás a Borszéki-medencében. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1974-1975. 205-234. oldal
- Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson. Néprajzi Értesítő. XXIX. (1937.)
- Palotay Gertrúd: A „harisnya” szabása Csík megyében. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 338-339. oldal
- Papp Asztrik: A csíksomlyói pünkösdi búcsú. Szeged, 1995.
- Péterbencze Anikó: Táncok és táncos szokások Csíkszentdomokoson. Déryné Művelődési Központ, Jászberény, 1989.
- Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Budapest, 2001.
- Salló István – Kardalus János: Kapuk és kerítések Hargita megyében. Csíkszereda, 1977.
- Secosan, Elena – Kósa-Szántó Vilma – Kardalus János: Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979.
- Szalay Zoltán: Felcsíki hangszeres tánczene. Alutus. Csíkszereda, 1996.
- Szebeni Géza: A csíki juhászat. Ethnographia LXXIII. (1962.)
- Székely László: Csíki áhitat. A csíki székelyek vallási néprajza. Budapest,1997.
- T. Nagy Imre: Csík megye közgazdasági leírása. Budapest, 1902.
- Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Csíkszereda, 1996.
- Újváriné Kerékgyártó Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Budapest, 1999.
- Vámszer Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographi LXX. (1959.)
- Vámszer Géza: Csíkszereda város, vásároshely településének történeti kialakulása. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971.
- Vámszer Géza: Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó és Kászon) településtörténetéhez. Csíkszereda, 2000.
- Venczel József: Csíkszék természeti, történelmi és társadalmi leírása. In: Az önismeret útjain. Tanulmányok az erdélyi társadalomkutatás köréből. Bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Imreh István. Bukarest, 1980. 27-52. oldal
- Viski Károly: Székely hímzések. Csíkmegyeiek. Budapest, 1924.
- Vitos Mózes (szer.): Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez. Csíkszereda, 1894.
4
Hanglemezek:
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
- Új Pátria - Felcsíki népzene - Csíkjenőfalva Fonó Budai Zeneház 2010
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
- Csíkdánfalva, Gyergyóremete, Ditró/ Dăneşti, Remetea, Ditrău, Románia (Csík vm.) 1952. (verbung, csűrdöngölő, ugrós, páros tánc, marosszéki páros) Ft.180.
- Csíkdánfalva, Ditró/ Dăneşti, Ditrău, Románia (Csík vm.) 1953. (csűrdöngölő; székely verbunk; huszárverbunk; verbunk; féloláhos; szarkatánc) Ft.194.
- Csíkdánfalva/ Dăneşti, Románia (Csík vm.) 1962. (csárdás, féloláhos, verbunk) Ft.502.
- Csíkdánfalva, Gyergyólibánfalva/Dăneşti, Liban, Románia (Csík vm.) 1981-1982. (verbunk, marosszéki, lassú magyaros, sebes magyaros, féloláhos, verbunk) Ft.1132.
- Csíkdánfalva/ Dăneşti, Románia (Csík vm.) 1982. (lassú csárdás, friss csárdás, forgatós, székely verbunk, féloláhos) Ft.1139.
- Csíkjenőfalva, Klézse, Méra, Inaktelke, Kolozsvár, Gyimesközéplok/ Ineu, Cleja, Mera, Inucu, Cluj-Napoca, Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1981. (féloláhos, lassú magyaros, sebes magyaros, verbunk, csárdás, magyaroska, lánctánc, legényes) Ft.1087.
- Csíkjenőfalva, Türe, Nyárádgálfalva, Csíkszentdomokos/ Ienu, Turea, Găleşti, Sândominic, Románia (Csík, Kolozs, Maros-Torda vm.) 1981. (lassú csárdás, magyaros, gyors csárdás, magyarországi verbunk, féloláhos, lakodalmi menet, legényes, csárdás, marosszéki) Ft.1111.
- Csíkjenőfalva/Ienu, Románia (Csík vm.) 1982. (csárdás, csárdás, marosszéki, féloláhos, verbunk, lassú csárdás) Ft.1127.
- Csíkmadaras, Csíkszentdomokos, Csomaköz – Homokitag/ Mădăraş, Sândominic, Ciumeşti, Románia (Csík, Szatmár vm.) 1983. (lassú csárdás, székely verbunk, szapora, cigánytánc, forgatós) Ft.1155.
- Csíkpálfalva/ Păuleni-Ciuc, Románia (Csík vm.) 1941. (székely verbunk) Ft.11.
- Csíkpálfalva/ Păuleni-Ciuc, Románia (Csík vm.) 1991. (verbunk; páros tánc) Ft.1394.
- Csíkszentdomokos/ Sândominic, Románia (Csík vm.) 1980. (kozácska, marosszéki, zsuka, hidegségi zsuka, magyarországi, örömanyatánc, lassú csárdás, sebes csárdás, Gábor Ignácé, árgyaleánu, kezes) Ft.1082.
- Csíkszentdomokos, Csíkjenőfalva, Türe, Nyárádgálfalva/ Sândominic, Turea, Ienu, Găleşti, Románia (Csík, Kolozs, Maros-Torda vm.) 1981. (lassú csárdás, magyaros, gyors csárdás, magyarországi verbunk, féloláhos, lakodalmi menet, legényes, csárdás, marosszéki) Ft.1111.
- Csíkszentdomokos, Csomaköz – Homokitag, Csíkmadaras/ Sândominic, Ciumeşti, Mădăraş, Románia (Csík, Szatmár vm.) 1983. (lassú csárdás, székely verbunk, szapora, cigánytánc, forgatós) Ft.1155.
- Csíkszentdomokos/ Sândominic, Románia (Csík vm.) 1984. (verbunk, marosszéki verbunk, magyarországi zsuka, örömanyatánc, féloláhos, csárdás, korobjászka, cepper, medvés) Ft.1189.
- Csíkszentdomokos, Kökényesd/ Sândominic, Porumbeşti, Románia (Csík, Ugocsa vm.) n.i. (férfitánc, párostánc) Ft.1268.
- Csíkszentdomokos, Csávás, Szásznagyvesszős, Medveshidegkút, Magyarlapád/ Sândominic, Ceuaş, Veseuş, Studená, Lopadea Nouă, Románia, Szlovákia (Csík, Kis-Küküllő, Nógrád, Alsó-Fehér vm.) 1997. (lassú pontozó, pontozó, gyors pontozó, sűrű pontozó, sűrű verbunk, lassú csárdás, gyors csárdás, magyarországi, Sipos Ferié, Oroszé, Orosz zsuka, féloláhos, sebes csárdás, ceppel, vénes, bătuta, botus, cigány székelyverbunk, cingeriţa, vasvári verbunk) Ft.1457.
- Csíkszenttamás/Tomeşti, Románia (Csík vm.) 1941. (székely verbunk, udvarhelyszéki verbunk, huszárverbunk) Ft.9.
- Csíkszenttamás/Tomeşti, Románia (Csík vm.) 1941. (hétféle, kezes, romános, polka, verbunk, csárdás) Ft.10.
- Csíktaploca/ Topliţa-Ciuc, Románia (Csík vm.) 1940. (székely verbunk) Ft.1076.