Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Ormánság

1

Filep Antal: Ormánság
(in: Kósa lászló – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Ormánság: Baranya megye délnyugati szögletében Sellye és Vajszló környezetében egyes meghatározásoktól függően 22-45 községnyi területet neveznek ~-nak. Nagymúltú élő népi tájnév. Korábban lényegesen kiterjedtebb terület megnevezésére szolgált. A nyugat-baranyai sík, erdős terület Árpád-kori (1257) neve Ormán volt, Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott (Aljvidék). A ma ~-nak nevezett terület Árpád-kori neve Ormánköz, ill. Bőköz. A tájfogalom kiterjedtebb területre vonatkozott még a reformációt követő időkben is, amint egyházigazgatási egységként szinoním előfordulása a 17. sz. végéről is tanúsítja (Superior Baronia sive ~). Így a Dráva mente református községeire való leszűkítése feltehetően újabb fejlemény. Az Ormán földrajzi név eredete vitatott. Valószínű, hogy egy „erdő” jelentésű török szóból származik. Felmerült finnugor származtatása is, s eszerint or, urmán, ormány „hát, kiemelkedés” jelentésű szóból ered. Különben Baranya számos pontján bukkannak fel középkori forrásainkban török eredetű helynevek. A honfoglalás idején a mai szűkebben vett ~-ban és környezetében szláv lakosságot talált a magyarság, erre vallanak egyes folyóvizek és falvak nevei. Az itt talált szlávok valószínűleg hamarosan felszívódtak a magyarságba. A késő középkorban az alföldi parasztság műveltségével azonos jellegű kultúra kifejlődésével kell számolnunk (pl. lakóház-fejlődés). Dél-alföldi kapcsolatokra vall az ~ népének öző nyelvjárása is. A vidék kedvező földrajzi adottságai ellenére a hódoltság alatt nagyon erősen elpusztult, (különösen a Szigetvárért vívott harcok során). Polgárosult közösségei elmenekültek, részben a Kiskunság területén húzódtak meg. Később visszatelepedtek, de egyes községei sohasem éledtek újjá. A 18. sz. során lassan, zökkenőkkel beálló új rendben meginduló élete a paraszti polgárosulás irányában fejlődött. Korlátozott volta azonban anyagi deklasszálódást, tudati válságot indított el, erre vezethető vissza az ~ demográfiai válsága, az „egyke” kérdés is. A késő középkorban országos viszonylatban is kiemelkedő szintű baranyai táj e vidéke a felszabadító háborúktól a közelmúltig feltartóztathatatlanul periferikussá vált; ármentesítése, közlekedéshálózata, kereskedelmi kapcsolatrendszere, iskolahálózata stb. nem épült ki korszerű szinten. Ezért a 19. sz.-tól, de különösen a 20. sz. első felében a szépirodalom, a közéleti publicisztika és a néprajz érdeklődésének kereszttüzébe kerülve, országosan ismertté vált.

Kósa László: Dél-Dunántúl: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
...csak most kerítünk sort Ormánságra, habár azt a Dráva menti horvátokkal egy sávba soroltuk. Nem lehet azonban a két terület és népcsoport közé egyenlőségjelet tenni. Az ormánságiak az egész nagy térséggel együtt a vízrendezések eredményeképpen a múlt században viszonylag korán eljutottak a polgárosulás egy kezdeti fokára, ami a horvátokról nem mondható el. Mindkét vidék etnikai peremterület, de míg az ormánságiak egy nagy múltú középkori népességcsoport kontinuus leszármazottai, a horvátok újkori betelepülők. Az ormánsági törzslakosság a századfordulóra meglehetősen homogén gazdatársadalmat alkotott, amelynek a bevándorlók munkáskezére volt szüksége, a horvátok pedig mélyen differenciált lokális társadalomban éltek, szegényebb rétegeik nagyobb távolságra eljártak mezőgazdasági munkát vállalni. Mégis kétségtelen, hogy a Dél-Dunántúlon korszakunkban ezek a népcsoportok képviselték a legarchaikusabb paraszti kultúrát. A kutatás még teljesen nem tárta föl, mikor különült el az Ormánság a szomszédos vidékektől. Az 1880-as években már kifejlődtek a legfontosabb elválasztó jegyek: a belházasodás (a környező református községekkel szemben is), a korszakunkban már archaikusnak számító, fehér, dísztelen viselet, amely nem öltött parasztos vonásokat és bizonyos, hogy korábban Baranyában és Somogyban nagy területen általános volt, szembeötlő lett a környezet egyre színesedő és polgárosodó öltözködése mellett, és az általános kulturális befelé fordulás, amely meghaladta más dél-dunántúli magyar közösségek hasonló viselkedésének mértékét. Egy elért gazdasági színvonal megtartásáról volt szó itt is, de nehezebb körülmények között, mint Dél- és Közép-Somogyban, ezért kellett hamarabb elzárkózni és előbb, de kegyetlenül, következetesen alkalmazni a születésszabályozást, mint Dél-Dunántúl más – főleg protestáns – közösségeiben. A hírhedt „egykézés” a századelőn már életviteli normává, sőt görccsé vált, s néhány évtized múlva valóban a törzslakosság pusztulását okozta. Akkor is folytatták, amikor már például a lakáskultúrában (talpas házak helyett oszlopos-tornácos rangos gazdaházak) és a földbirtokban vagyont halmoztak föl. Az okok között számba vehetjük a kedvezőtlen földrajzi és etnikai peremhelyzetet, az aprófalvas településszerkezetet, a régies gyűjtögető-halászó módokat fenntartó rétes, elégtelenül szabályozott, vízjárta környezetet, a közeli piacok hiányát, a nagybirtokokat, melyek a községek határának mintegy felét elfoglalták. A Dráva és a Fekete-víz egykori mocsarai között meghúzódó tájegység reliktum volta és a drasztikus születésszabályozás kétes hírneve vonzották a néprajzi és szociográfiai kutatást. Így környezeténél bővebben ismert az Ormánság hagyományos népélete: az említettek mellett változatosan szép szőttesei, melyeket a századfordulón többnyire már takácsokkal dolgoztató vagy a házivásznat elhagyó szomszédos vidékekkel szemben korszakunk végéig készítettek, népköltészetéről és hiedelemvilágáról is jóval többet tud a néprajz környezetüknél.