1
Filep Antal: Mezőföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983.)
Mezőföld: a Duna, a Velencei-tó, a Fejér megyei Sárrét és a Sió határolta, löszös, mély völgyekkel tagolt síkság Fejér és Tolna megyék területén. Korábban nyugati szegélyterülete Veszprém megyéhez tartozott. Évszázados tájfogalom, neve természetföldrajzi jellegére utal. Honfoglalás óta magyarlakta terület. A 13-16. sz.-ban jelentékenyebb kun településcsoportja volt. A török háborúk alatt eredeti népessége néhány reliktumát kivéve teljesen elpusztult és az ellenreformáció során is sok hódoltságot átélt települését számolták fel. Már a hódoltság alatt kapott délszláv betelepülőket. A 18. sz. során újratelepítése elsősorban magyar, de jelentékeny német csoportokkal folyt le. Újkori fejlődésében a felszabadulásig a nagy kiterjedésű uradalmak meghatározó szerepet játszottak. A ~ uradalmaiban nagy létszámú, sajátos társadalmi helyzetű, kultúrájú cseléd-népeség alakult ki, akiknek életéről Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájában adott irodalmi értékű és tudományos hitelű összefoglalást. A nagybirtokok nem csekély mértékű munkamigrációt is fenntartottak. A hazai summások jelentékeny részét a ~-ön foglalkoztatták. Mindamellett jelentékeny jobbágy-paraszt községeinek, mezővárosainak (Sárbogárd, Enying, Cece, Dunaföldvár) lélekszáma. Ezekben húzódtak meg szerény kontinuus elemei. A ~-i paraszt községek gazdálkodása, társadalmi, települési struktúrája, népi műveltsége dunántúli fekvése ellenére alföldi jellegzetességet mutat, mint ahogy törzsökös lakosságának nyelvjárása is a déli nyelvjárás-területhez kapcsolódik.
Kósa lászló: Mezőföld
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Dunántúl, Kisalföld. Szlavónia. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A Dunántúli-középhegység és a Duna közé eső területet, a voltaképpeni Kelet-Dunántúlt társadalmi összetettsége és kulturális heterogenitása miatt nem tudjuk néprajzilag egységesen jellemezni. Síksági vidékét ma már Mezőföldként ismeri a közvélemény, korszakunkban azonban még csupán Veszprém megye enyingi járása viselte ezt a nevet. A Kelet-Dunántúlt a Duna vonalától nyugatra haladva szélesebb térségben is a földrajztudomány és a néprajz átmeneti területként említi az Alföld és a Dunántúl távolabbi vidékei között. Ennek etnográfiai bizonyítékait eddig elsősorban az építkezéskutatás szolgáltatta. A középmagyar vagy alföldi háztípus kelet-dunántúli meglétének gyökerei korszakunknál századokkal korábbra nyúlnak vissza, azonban a szabadkéménynek a füstös konyha rovására való terjedése nyugati irányba a múlt század második felében a modernizálódás jele volt. A Kelet-Dunántúl a legutóbbi idők megélénkült néprajzi vizsgálatáig a magyar nyelvterület legkevésbé ismert vidékei közé tartozott. Az átmeneti jelleg, a központi fekvés, valamint a reprezentatív népművészet hiánya egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kutatás elhanyagolja. Népviseletei korszakunkban polgárosult formájúak. A gyári anyagok, a kékfestő, városi divatok és egyszerűség jellemzik, legfeljebb a pásztorok öltenek föl régiesebb ruhadarabokat. A bútorzatról és lakberendezésről ugyanezt lehet elmondani. Erdők hiányában nem találkozunk sem a monumentális régies faépítkezés, sem a fafaragás jelentékenyebb emlékeivel. A díszítőművészet ágazatai közül kiemelkedik a csákvári fazekasság, amely a korban a Dunántúl legnagyobb és legváltozatosabb termékeket előállító fazekasközpontja volt.
A táj társadalmi összetételét meghatározzák a nagy kiterjedésű uradalmak. Fejér megye Somogyot is megelőzve országosan első helyen állt a nagybirtok területi arányát illetően: 1895-ben az 1000 holdon felüli gazdaságok 42%-át, a 100 holdon felüliek 69%-át foglalták el. Az uradalmak között számos kitűnően szervezett volt. A XVIII-XIX. század fordulójától okszerű gazdálkodásra tértek át, ezután fokozatosan korszerűsödve tagolódtak be a kapitalista gazdálkodás rendszerébe: az ercsi Lilien, az alcsúti főhercegi, a tata-gesztesi és a csákvári Esterházy, a martonvásári Brunszwik, a zirci apátsági, a többfelé elhelyezkedő Zichy birtokok stb. sok helyen bérbeadva működtek. Jórészt feudális eredetű parasztbérleteik is voltak, melyeket a birtokrendező racionalizálások során fölszámolni igyekeztek, mint például a csákvári uradalomban. A telkes jobbágyutód birtokos parasztságnak így nem nyílott sok lehetősége terjeszkedésre, mégis kialakult egy erős nagygazdaréteg, tagjait itt is pógárnak nevezték, mely a kisszámú, a dualizmus idején tönkrement középbirtokokat vásárolta föl elsősorban a terület déli felén. Az egykori, jórészt református kisnemesi közösségek itt is a birtokos parasztságot gyarapították, de ugyanúgy elkülönültek a jobbágyleszármazottaktól egymás között házasodva és szokásaikhoz ragaszkodva, mint más vidékeken. Az uradalmi majorokban mindkét csoporttól távol éltek a cselédek és béresek, a „puszták népe”. Az ő zárt világukról, kultúrájukról viszonylag keveset tud a néprajztudomány. Az uradalmak idénymunkás-szükségletüket a közeli észak-dunántúli hegyvidéki, szegényebb falvakból vagy távolabbról, Felső-Magyarországról, meg alföldi vidékekről (északi peremfalvak, Dél-Tiszántúl) szerződtették. A többféle eredetű hónaposmunkások, a summások Fejér megyei vállalkozásai éppen az 1880-as évektől váltak tömegessé.
A jobbágyfelszabadítás előtt Fejér megyében is több uradalmi központnak szerzett birtokosa mezővárosi és velejáróan vásártartási jogokat. Ezek egyenletesen, bár a ritkább településhálózat miatt viszonylag kisebb számban helyezkedtek el a területen. Közülük egy sem emelkedett ki jelentékenyebben, még annyira sem, mint a Tolnába eső vidéken a már említett Dunaföldvár és Paks. Az egész Kelet-Dunántúl természetes városi központja a főközlekedési utak metszéspontjában fekvő, nagy igazgatási múlttal és a XVIII. században számottevő kézműiparral rendelkező Székesfehérvár volt.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983.)
Mezőföld: a Duna, a Velencei-tó, a Fejér megyei Sárrét és a Sió határolta, löszös, mély völgyekkel tagolt síkság Fejér és Tolna megyék területén. Korábban nyugati szegélyterülete Veszprém megyéhez tartozott. Évszázados tájfogalom, neve természetföldrajzi jellegére utal. Honfoglalás óta magyarlakta terület. A 13-16. sz.-ban jelentékenyebb kun településcsoportja volt. A török háborúk alatt eredeti népessége néhány reliktumát kivéve teljesen elpusztult és az ellenreformáció során is sok hódoltságot átélt települését számolták fel. Már a hódoltság alatt kapott délszláv betelepülőket. A 18. sz. során újratelepítése elsősorban magyar, de jelentékeny német csoportokkal folyt le. Újkori fejlődésében a felszabadulásig a nagy kiterjedésű uradalmak meghatározó szerepet játszottak. A ~ uradalmaiban nagy létszámú, sajátos társadalmi helyzetű, kultúrájú cseléd-népeség alakult ki, akiknek életéről Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájában adott irodalmi értékű és tudományos hitelű összefoglalást. A nagybirtokok nem csekély mértékű munkamigrációt is fenntartottak. A hazai summások jelentékeny részét a ~-ön foglalkoztatták. Mindamellett jelentékeny jobbágy-paraszt községeinek, mezővárosainak (Sárbogárd, Enying, Cece, Dunaföldvár) lélekszáma. Ezekben húzódtak meg szerény kontinuus elemei. A ~-i paraszt községek gazdálkodása, társadalmi, települési struktúrája, népi műveltsége dunántúli fekvése ellenére alföldi jellegzetességet mutat, mint ahogy törzsökös lakosságának nyelvjárása is a déli nyelvjárás-területhez kapcsolódik.
Kósa lászló: Mezőföld
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Dunántúl, Kisalföld. Szlavónia. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A Dunántúli-középhegység és a Duna közé eső területet, a voltaképpeni Kelet-Dunántúlt társadalmi összetettsége és kulturális heterogenitása miatt nem tudjuk néprajzilag egységesen jellemezni. Síksági vidékét ma már Mezőföldként ismeri a közvélemény, korszakunkban azonban még csupán Veszprém megye enyingi járása viselte ezt a nevet. A Kelet-Dunántúlt a Duna vonalától nyugatra haladva szélesebb térségben is a földrajztudomány és a néprajz átmeneti területként említi az Alföld és a Dunántúl távolabbi vidékei között. Ennek etnográfiai bizonyítékait eddig elsősorban az építkezéskutatás szolgáltatta. A középmagyar vagy alföldi háztípus kelet-dunántúli meglétének gyökerei korszakunknál századokkal korábbra nyúlnak vissza, azonban a szabadkéménynek a füstös konyha rovására való terjedése nyugati irányba a múlt század második felében a modernizálódás jele volt. A Kelet-Dunántúl a legutóbbi idők megélénkült néprajzi vizsgálatáig a magyar nyelvterület legkevésbé ismert vidékei közé tartozott. Az átmeneti jelleg, a központi fekvés, valamint a reprezentatív népművészet hiánya egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kutatás elhanyagolja. Népviseletei korszakunkban polgárosult formájúak. A gyári anyagok, a kékfestő, városi divatok és egyszerűség jellemzik, legfeljebb a pásztorok öltenek föl régiesebb ruhadarabokat. A bútorzatról és lakberendezésről ugyanezt lehet elmondani. Erdők hiányában nem találkozunk sem a monumentális régies faépítkezés, sem a fafaragás jelentékenyebb emlékeivel. A díszítőművészet ágazatai közül kiemelkedik a csákvári fazekasság, amely a korban a Dunántúl legnagyobb és legváltozatosabb termékeket előállító fazekasközpontja volt.
A táj társadalmi összetételét meghatározzák a nagy kiterjedésű uradalmak. Fejér megye Somogyot is megelőzve országosan első helyen állt a nagybirtok területi arányát illetően: 1895-ben az 1000 holdon felüli gazdaságok 42%-át, a 100 holdon felüliek 69%-át foglalták el. Az uradalmak között számos kitűnően szervezett volt. A XVIII-XIX. század fordulójától okszerű gazdálkodásra tértek át, ezután fokozatosan korszerűsödve tagolódtak be a kapitalista gazdálkodás rendszerébe: az ercsi Lilien, az alcsúti főhercegi, a tata-gesztesi és a csákvári Esterházy, a martonvásári Brunszwik, a zirci apátsági, a többfelé elhelyezkedő Zichy birtokok stb. sok helyen bérbeadva működtek. Jórészt feudális eredetű parasztbérleteik is voltak, melyeket a birtokrendező racionalizálások során fölszámolni igyekeztek, mint például a csákvári uradalomban. A telkes jobbágyutód birtokos parasztságnak így nem nyílott sok lehetősége terjeszkedésre, mégis kialakult egy erős nagygazdaréteg, tagjait itt is pógárnak nevezték, mely a kisszámú, a dualizmus idején tönkrement középbirtokokat vásárolta föl elsősorban a terület déli felén. Az egykori, jórészt református kisnemesi közösségek itt is a birtokos parasztságot gyarapították, de ugyanúgy elkülönültek a jobbágyleszármazottaktól egymás között házasodva és szokásaikhoz ragaszkodva, mint más vidékeken. Az uradalmi majorokban mindkét csoporttól távol éltek a cselédek és béresek, a „puszták népe”. Az ő zárt világukról, kultúrájukról viszonylag keveset tud a néprajztudomány. Az uradalmak idénymunkás-szükségletüket a közeli észak-dunántúli hegyvidéki, szegényebb falvakból vagy távolabbról, Felső-Magyarországról, meg alföldi vidékekről (északi peremfalvak, Dél-Tiszántúl) szerződtették. A többféle eredetű hónaposmunkások, a summások Fejér megyei vállalkozásai éppen az 1880-as évektől váltak tömegessé.
A jobbágyfelszabadítás előtt Fejér megyében is több uradalmi központnak szerzett birtokosa mezővárosi és velejáróan vásártartási jogokat. Ezek egyenletesen, bár a ritkább településhálózat miatt viszonylag kisebb számban helyezkedtek el a területen. Közülük egy sem emelkedett ki jelentékenyebben, még annyira sem, mint a Tolnába eső vidéken a már említett Dunaföldvár és Paks. Az egész Kelet-Dunántúl természetes városi központja a főközlekedési utak metszéspontjában fekvő, nagy igazgatási múlttal és a XVIII. században számottevő kézműiparral rendelkező Székesfehérvár volt.
2
Martin György: Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna-mente, Bácska, Szlavónia)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-dunamenti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván-túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb reprezentánsának. Ez a terület már nem oly egyértelműen archaikus, mint a Dél-Dunántúl. Középpontjába esve a Duna menti népvándorlásoknak, keveredéseknek és kölcsönhatásoknak, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokról azonban a folklorizáció megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: A „Ritka búza”, a Selymes-csárdás vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunkoktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus elterjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos generációk névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz) azt mutatja, hogy a verbung egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban., hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás, mint a férfitánc után következő első párostánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi újstílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb lábrakapásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfej-figurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb generációk fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-dunamenti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány karalatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, ugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kolókkal, amit itt „kolé” néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és újstílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallam-repertoárba. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a (nyolcad)-os ritmikai értékű alapmozgás.
A ugrós férfi-szóló, páros, csoportos és csak nők általjárt formákban ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillag alakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanász-verbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanász-verbunk két és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel. Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna bal parti, Kalocsa-vidéki mars-divat felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területektől távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formáinak analógiás hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körtáncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. A régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázó rész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok archaikus formáihoz (Madarac, Szremszki madarac). Az oldalt lépő ún. „rözgős” forma pedig a szlavóniai derenkázással és rezálással együtt a drávamenti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripódikus újstílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egy- és kétlépéses csárdás-motívum, valamint a Far-Öer lépés alkotja.
A sárközi karikázó harmadik friss része a „futó” vagy „ugró”. E táncrész régies dallamanyagát a 7- és 8-szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az újstílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve rida-motívumból áll.
A karikázó a területen szinte falvanként különbözik. A három rész mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában pl. az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II-III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna-mentén észak felé haladva, a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb generációk táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak ugrós-típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnástánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak egyeduralkodó szerepe mellett találjuk a „játszót” vagy a „síki táncolást”. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színező hatások is.
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-dunamenti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván-túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb reprezentánsának. Ez a terület már nem oly egyértelműen archaikus, mint a Dél-Dunántúl. Középpontjába esve a Duna menti népvándorlásoknak, keveredéseknek és kölcsönhatásoknak, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokról azonban a folklorizáció megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: A „Ritka búza”, a Selymes-csárdás vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunkoktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus elterjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos generációk névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz) azt mutatja, hogy a verbung egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban., hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás, mint a férfitánc után következő első párostánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi újstílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb lábrakapásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfej-figurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb generációk fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-dunamenti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány karalatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, ugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztánccal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kolókkal, amit itt „kolé” néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és újstílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallam-repertoárba. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a (nyolcad)-os ritmikai értékű alapmozgás.
A ugrós férfi-szóló, páros, csoportos és csak nők általjárt formákban ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillag alakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanász-verbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanász-verbunk két és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel. Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna bal parti, Kalocsa-vidéki mars-divat felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területektől távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formáinak analógiás hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körtáncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. A régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázó rész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok archaikus formáihoz (Madarac, Szremszki madarac). Az oldalt lépő ún. „rözgős” forma pedig a szlavóniai derenkázással és rezálással együtt a drávamenti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripódikus újstílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egy- és kétlépéses csárdás-motívum, valamint a Far-Öer lépés alkotja.
A sárközi karikázó harmadik friss része a „futó” vagy „ugró”. E táncrész régies dallamanyagát a 7- és 8-szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az újstílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve rida-motívumból áll.
A karikázó a területen szinte falvanként különbözik. A három rész mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában pl. az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II-III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna-mentén észak felé haladva, a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb generációk táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak ugrós-típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnástánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak egyeduralkodó szerepe mellett találjuk a „játszót” vagy a „síki táncolást”. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színező hatások is.
3
P. Vas János: Mezőföld
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A Mezőföldet északon a Bakony, a Vértes és a Budai-hegység, nyugaton a Sió, keleten a Duna határolja. Nagy része Fejér megyéhez tartozik, de délen átnyúlik Tolnába. Felszíne mély völgyekkel tagolt, löszös talajú síkság. A Mezőföld elnevezés történelmi, földrajzi és néprajzi kategória. A nép nem használja.
A terület a honfoglalás után magyar lakta terület volt. A középkor folyamán ide telepített, eredetileg török etnikumú besenyők és kunok elmagyarosodtak. A török-kori háborúskodások és a hódoltság idején a középkori lakosság csaknem teljes mértékben elpusztult, vagy elmenekült. A vidék mai népessége és településszerkezete a török kiűzése után, a 18. század folyamán alakult ki. Az új falvak lakosságának többségét sokfelől érkező református magyarok alkották. Ez a falusi parasztság nagyhatárú, alföldies jellegű községekben (Cece, Enying, Sárbogárd) élt, míg az óriási kiterjedésű, földesúri kezelésben gazdálkodó nagybirtokok sajátos helyzetű cselédsége „puszták”-nak nevezett uradalmi majorokban lakott.
Mezőföld jelentős része egykor mocsaras volt. Ezeken a részeken sokáig fennmaradtak a paraszti gyűjtögetés bizonyos fajtái, pl. a méhészkedés. A legfontosabb azonban, elsősorban a Velencei-tó környékén, a „nádverés”, a nád betakarítása volt, ami állandó jövedelmet biztosított az itteni lakosságnak. A „nádazás”, a nádból való háztetők készítése megbecsült mesterség volt.
A 18. századi újratelepülés után a juhászat volt a legfontosabb gazdasági ágazat. A juhászok céhekbe tömörültek. A század végén megjelentek a gyapjukért tartott nyugati fajták, a birkák (merinó) és velük egy új, főleg német eredetű pásztorréteg, a birkások. Később a napóleoni háborúk hatalmas élelemszükségletének köszönhetően a gabonatermelés lett a meghatározó megélhetési forrás. A búza és kukorica művelése mellett a falvakban szántóföldi kertészkedés alakult ki, kihasználva a közeli felvevő piacok (Székesfehérvár, Pest-Buda) adta értékesítési lehetőséget. Jelentős dinnyetermesztés folyt, Alapon dohányt, Perkátán tormát, Seregélyesen káposztát termeltek. Ma is minőséget jelentő „márkanév” a cecei paprika.
A török kiűzése és a kuruc háborúk után a bécsi udvar a visszaszerzett területeket a „fegyver jogán” szerzett hadizsákmányként kezelte. A kitűnő termőtalajú Mezőföld legnagyobb része udvarhoz hű földesurak tulajdonába került, akik a legértékesebb területeket nem osztották szét jobbágyok által művelt telkekre, hanem saját kezelésükben tartották. Így alakult ki ezen a vidéken az országos viszonylatban legnagyobb arányú nagybirtokrendszer. Még 1944-ben is a birtokállomány 61%-a tartozott ehhez a birtoktípushoz. A hatalmas földterületet a cselédnek, vagy béresnek nevezett sajátos helyzetű társadalmi réteg tagjai művelték, akik tulajdonképpen mezőgazdasági bérmunkások voltak. Évenként szerződtek egy-egy uradalomhoz. Nem voltak sem saját termelési eszközeik (jószág, szerszám, föld), sem pedig állandó lakhelyük. Szegényes, gyakran nyomorúságos körülmények között, cselédházakban laktak, több család egy szobában, közös konyhával. Szerződéses járandóságuk, a „kommenció” előre kikötött mennyiségű pénzt és természetbeni juttatásokat (gabonát, ruhát) tartalmazott. A cselédek, „pusztaiak” elkülönültek a paraszti lakosság többi rétegétől, maguk között házasodtak. Mivel szinte semmilyen személyes tulajdonnal nem rendelkeztek, sajátos tárgyi kultúrájuk sem alakulhatott ki, legfeljebb kézi szerszámaikat díszítették. Szegényes tárgyi környezetükkel szemben viszont gazdag volt népköltészetük, népzenéjük és tánchagyományuk. Életüket a közülük származó Illyés Gyula írta le „Puszták népe” című művében.
Év közben a cselédek elvégeztek minden munkát, de a szezonális nagy feladatokhoz a létszámuk nem volt elegendő. Ezért az aratás, cukorrépa-kapálás, kukoricatörés elvégzésére az uradalmak a béresek mellé idénymunkásokat, ún. „summások”-at szerződtettek, akik a vállalt munkáért járó bérüket egy összegben, egy summában kapták, innen származik a nevük. Az ország különböző részeiből, főleg a Felvidékről, illetve Matyóföldről érkeztek. A helybeliekkel való több hónapos együttélés során hagyományaik, főleg a népköltészet, népzene, tánc hatottak egymásra.
Valamikor az egész Kárpát-medencében ismerték a Csákváron működő kerámiaközpont termékeit. Az agyagművesség itteni mesterei három csoportra tagolódtak: a tűzálló konyhai edényeket készítő fazekasokra, a mázatlan parasztedényt készítő korsósokra, és a tálasokra, akik tányért, bögrét stb. gyártottak. A helységben néhány kályhakészítő is dolgozott. Az ún. fazekasok reformátusok, a tálasok katolikusok voltak. Az egyes ágazatok külön szakmai társulásokba szerveződtek. Híresek voltak a csákvári csíkos edények, a zöld mázas korsók és a tréfás felirattal ellátott boroskancsók.
A hangszeres zene témaköréhez tartozik a nagyböjt utolsó három napjában harangozás helyett alkalmazott nagy, tolható, talicskaszerű kereplő. A pásztorok csereberélték, harangkészítő mesterekkel összehangoltatták nyájuk kolompjait. Büszkék voltak, ha a nyáj „szépen szólt”. Érdekes szerepet játszott a lakodalmakban a Csákváron készített cserépsíp. A lakodalmak szertartásmesterei a kerámiából készült „vőfélysípot” használták jelző, figyelemfelhívó eszközként. A szegényeknél az egyetlen zeneszerszám hangjára végigtáncolt „báld”-okban eleinte a különböző skálabeosztású citera, később a harmonika volt a leginkább kedvelt hangszer. Ritmus-kíséretre köcsögdudát használtak.
Bartók Béla és Kodály Zoltán már a 20. század elején megfordultak a Mezőföldön, de az uradalmak jellegtelennek tűnő folklórja nem keltette fel érdeklődésüket. Alapos népzenei gyűjtőmunka csak a II. világháború után indult meg. Ekkor meglehetősen gazdag, elsősorban új stílusú népdalhagyomány került elő. Ennek meghatározó részét természetesen pásztor-, summás- és béres-dalok képezik.
A falvakban a mulatságok a kocsma udvarán vagy termében zajlottak, a pusztákon a cselédházak előtt, vagy a nagy közös konyhákban. A tánctípusok közül Mezőföldön az ugrós a leggazdagabb. Járták szóló, páros, négyes-csillag formában, csoportosan kör alakban és eszközökkel, seprűvel, keresztbe rakott botok fölött is. Neve a formák szerint változott: „botos”, „üveges” stb. Különösen virtuóz a fejre helyezett üveggel előadott „üvegcsárdás”. Ha láb alatt átvetett sapkával vagy kendővel figuráztak, azt „sudridrom”-nak nevezték a kísérő ének szövegéről.
A vendégek szórakoztatására lakodalmakban adták elő a „Juhait kereső pásztor” néven számon tartott táncpantomimet.
Farsang végén Mohán álarcos alakoskodók, női maskarák járták a falut, bekormozták a nézelődőket és tojást szedtek a házaknál („tikverőzés”). Húsvét hétfőn sok helyen nem locsoltak, hanem vesszőből font korbáccsal („siba”) ütögették meg a lányokat („sibárolás”).
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A Mezőföldet északon a Bakony, a Vértes és a Budai-hegység, nyugaton a Sió, keleten a Duna határolja. Nagy része Fejér megyéhez tartozik, de délen átnyúlik Tolnába. Felszíne mély völgyekkel tagolt, löszös talajú síkság. A Mezőföld elnevezés történelmi, földrajzi és néprajzi kategória. A nép nem használja.
A terület a honfoglalás után magyar lakta terület volt. A középkor folyamán ide telepített, eredetileg török etnikumú besenyők és kunok elmagyarosodtak. A török-kori háborúskodások és a hódoltság idején a középkori lakosság csaknem teljes mértékben elpusztult, vagy elmenekült. A vidék mai népessége és településszerkezete a török kiűzése után, a 18. század folyamán alakult ki. Az új falvak lakosságának többségét sokfelől érkező református magyarok alkották. Ez a falusi parasztság nagyhatárú, alföldies jellegű községekben (Cece, Enying, Sárbogárd) élt, míg az óriási kiterjedésű, földesúri kezelésben gazdálkodó nagybirtokok sajátos helyzetű cselédsége „puszták”-nak nevezett uradalmi majorokban lakott.
Mezőföld jelentős része egykor mocsaras volt. Ezeken a részeken sokáig fennmaradtak a paraszti gyűjtögetés bizonyos fajtái, pl. a méhészkedés. A legfontosabb azonban, elsősorban a Velencei-tó környékén, a „nádverés”, a nád betakarítása volt, ami állandó jövedelmet biztosított az itteni lakosságnak. A „nádazás”, a nádból való háztetők készítése megbecsült mesterség volt.
A 18. századi újratelepülés után a juhászat volt a legfontosabb gazdasági ágazat. A juhászok céhekbe tömörültek. A század végén megjelentek a gyapjukért tartott nyugati fajták, a birkák (merinó) és velük egy új, főleg német eredetű pásztorréteg, a birkások. Később a napóleoni háborúk hatalmas élelemszükségletének köszönhetően a gabonatermelés lett a meghatározó megélhetési forrás. A búza és kukorica művelése mellett a falvakban szántóföldi kertészkedés alakult ki, kihasználva a közeli felvevő piacok (Székesfehérvár, Pest-Buda) adta értékesítési lehetőséget. Jelentős dinnyetermesztés folyt, Alapon dohányt, Perkátán tormát, Seregélyesen káposztát termeltek. Ma is minőséget jelentő „márkanév” a cecei paprika.
A török kiűzése és a kuruc háborúk után a bécsi udvar a visszaszerzett területeket a „fegyver jogán” szerzett hadizsákmányként kezelte. A kitűnő termőtalajú Mezőföld legnagyobb része udvarhoz hű földesurak tulajdonába került, akik a legértékesebb területeket nem osztották szét jobbágyok által művelt telkekre, hanem saját kezelésükben tartották. Így alakult ki ezen a vidéken az országos viszonylatban legnagyobb arányú nagybirtokrendszer. Még 1944-ben is a birtokállomány 61%-a tartozott ehhez a birtoktípushoz. A hatalmas földterületet a cselédnek, vagy béresnek nevezett sajátos helyzetű társadalmi réteg tagjai művelték, akik tulajdonképpen mezőgazdasági bérmunkások voltak. Évenként szerződtek egy-egy uradalomhoz. Nem voltak sem saját termelési eszközeik (jószág, szerszám, föld), sem pedig állandó lakhelyük. Szegényes, gyakran nyomorúságos körülmények között, cselédházakban laktak, több család egy szobában, közös konyhával. Szerződéses járandóságuk, a „kommenció” előre kikötött mennyiségű pénzt és természetbeni juttatásokat (gabonát, ruhát) tartalmazott. A cselédek, „pusztaiak” elkülönültek a paraszti lakosság többi rétegétől, maguk között házasodtak. Mivel szinte semmilyen személyes tulajdonnal nem rendelkeztek, sajátos tárgyi kultúrájuk sem alakulhatott ki, legfeljebb kézi szerszámaikat díszítették. Szegényes tárgyi környezetükkel szemben viszont gazdag volt népköltészetük, népzenéjük és tánchagyományuk. Életüket a közülük származó Illyés Gyula írta le „Puszták népe” című művében.
Év közben a cselédek elvégeztek minden munkát, de a szezonális nagy feladatokhoz a létszámuk nem volt elegendő. Ezért az aratás, cukorrépa-kapálás, kukoricatörés elvégzésére az uradalmak a béresek mellé idénymunkásokat, ún. „summások”-at szerződtettek, akik a vállalt munkáért járó bérüket egy összegben, egy summában kapták, innen származik a nevük. Az ország különböző részeiből, főleg a Felvidékről, illetve Matyóföldről érkeztek. A helybeliekkel való több hónapos együttélés során hagyományaik, főleg a népköltészet, népzene, tánc hatottak egymásra.
Valamikor az egész Kárpát-medencében ismerték a Csákváron működő kerámiaközpont termékeit. Az agyagművesség itteni mesterei három csoportra tagolódtak: a tűzálló konyhai edényeket készítő fazekasokra, a mázatlan parasztedényt készítő korsósokra, és a tálasokra, akik tányért, bögrét stb. gyártottak. A helységben néhány kályhakészítő is dolgozott. Az ún. fazekasok reformátusok, a tálasok katolikusok voltak. Az egyes ágazatok külön szakmai társulásokba szerveződtek. Híresek voltak a csákvári csíkos edények, a zöld mázas korsók és a tréfás felirattal ellátott boroskancsók.
A hangszeres zene témaköréhez tartozik a nagyböjt utolsó három napjában harangozás helyett alkalmazott nagy, tolható, talicskaszerű kereplő. A pásztorok csereberélték, harangkészítő mesterekkel összehangoltatták nyájuk kolompjait. Büszkék voltak, ha a nyáj „szépen szólt”. Érdekes szerepet játszott a lakodalmakban a Csákváron készített cserépsíp. A lakodalmak szertartásmesterei a kerámiából készült „vőfélysípot” használták jelző, figyelemfelhívó eszközként. A szegényeknél az egyetlen zeneszerszám hangjára végigtáncolt „báld”-okban eleinte a különböző skálabeosztású citera, később a harmonika volt a leginkább kedvelt hangszer. Ritmus-kíséretre köcsögdudát használtak.
Bartók Béla és Kodály Zoltán már a 20. század elején megfordultak a Mezőföldön, de az uradalmak jellegtelennek tűnő folklórja nem keltette fel érdeklődésüket. Alapos népzenei gyűjtőmunka csak a II. világháború után indult meg. Ekkor meglehetősen gazdag, elsősorban új stílusú népdalhagyomány került elő. Ennek meghatározó részét természetesen pásztor-, summás- és béres-dalok képezik.
A falvakban a mulatságok a kocsma udvarán vagy termében zajlottak, a pusztákon a cselédházak előtt, vagy a nagy közös konyhákban. A tánctípusok közül Mezőföldön az ugrós a leggazdagabb. Járták szóló, páros, négyes-csillag formában, csoportosan kör alakban és eszközökkel, seprűvel, keresztbe rakott botok fölött is. Neve a formák szerint változott: „botos”, „üveges” stb. Különösen virtuóz a fejre helyezett üveggel előadott „üvegcsárdás”. Ha láb alatt átvetett sapkával vagy kendővel figuráztak, azt „sudridrom”-nak nevezték a kísérő ének szövegéről.
A vendégek szórakoztatására lakodalmakban adták elő a „Juhait kereső pásztor” néven számon tartott táncpantomimet.
Farsang végén Mohán álarcos alakoskodók, női maskarák járták a falut, bekormozták a nézelődőket és tojást szedtek a házaknál („tikverőzés”). Húsvét hétfőn sok helyen nem locsoltak, hanem vesszőből font korbáccsal („siba”) ütögették meg a lányokat („sibárolás”).
4
Irodalom
Hanglemezek
- Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. Alba Regia XXI. Székesfehérvár, 1984. 221-234. o.
- Demeter Zsófia – Lukács László: A puszták népe. A Mezőföld története. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1980.
- Dömötör Sándor: A mezőföldi pásztoremberek viseletéről. Ethnographia LIII. évf., 1942.
- Dömötör Sándor: A mezőföldi pásztoremberek viseletéről. Ethnographia LV. évf., 1944.
- Dömötör Sándor: Mezőföldi adatok a régi falusi életről. Ethnographia LIV. évf., 1943.
- Gelencsér József – Lukács László: „Szép napunk támadt.” Népszokások Fejér megyében. Fejér megye néprajza 3. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1991.
- Gunda Béla: Műveltségi áramlatok a Mezőföldön. Fejér Megyei Szemle 1. 1989. 43-73.
- Gunda Béla: Szekérrel nyomtatás a Mezőföldön. Néprajzi Értesítő XXV. 1933. 89.
- Illyés Gyula: Puszták népe. Nyugat, Budapest, 1936.
- Jakab István László: Bicske története. Bicskei Községi Tanács, Bicske, 1969.
- Khín Antal: A Velencei-tó halászata. A Mezőgazdasági Múzeum Füzetei 106. Budapest, 1960.
- Kresz Mária: A csákvári fazekasság. Székesfehérvár, 1976.
- Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez. Alba Regia. XVIII. Székesfehérvár, 1979. 307-333. o.
- Lukács László: A Mezőföld tájnevéről. Honismeret I. sz. 1984. 26-28. oldal
- Lukács László: A Mezőföld tájnév és tájfogalom alakulása, kiterjedése a 18-20. században. Néprajzi Látóhatár 6. 1997. 314-321. oldal
- Lukács László: A mezőföldi tanyák kialakulása. Fejér Megyei Szemle 1. 1983. 374-399. oldal
- Lukács László: Tűzhelyek a mezőföldi házban. Néprajzi Tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. (Módy György közreműködésével szerk.: Balassa Iván és Ujváry Zoltán). Debrecen, 1982. 133-157. o.
- Lukács László: Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében. Szent István Király Múzeum Közleményei 42. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2009.
- Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás a Kelet-Dunántúlon. Alba Regia XX. Székesfehérvár, 1983. 185-199. o.
- A MEZŐFÖLD. in: Alföldy Jenő – Bakos István – Hámori Péter – Kiss Gy. Csaba: Haza a magasban 2. Magyar nemzetismeret a külhoni magyar diákoknak. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2003.
- Pesovár Ferenc: „Béres vagyok, béres”. Fejér megyei népzene. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1982.
- Pesovár Ferenc: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei népi táncok. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1983.
- Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok I. Alapi táncok. Alba Regia I. 99-145. o. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1960.
- Pesovár Ferenc: A Mezőföld táncélete és táncai. in: A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. Az István Király Múzeum Közleményei. Fejér megye néprajza. 26. István Király Múzeum, Székesfehérvár,1983.
- Pesovár Ferenc: Mezőföldi tánchagyományok. Múzeumi Magazin 1968/2. 25-26. o.
- Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (pentelei) népi bútorok. Alba Regia II-III. Székesfehérvár, 1963. 182-196. o.
- Sergő Erzsébet: A pentelei női viselet. Alba Regia 15. Székesfehérvár, 1976. 217-236.
- Solymos Ede: A Velencei-tó halászata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
- Virágvölgyi Márta: Bogyiszlói népzene. Népzenei füzetek.[-magnetofon kazettával]. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1995.
Hanglemezek
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.
5
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
- Alap (Fejér vm.) 1958. (leánytánc; lassú csárdás; friss csárdás; kanászos; ugrós; üvegcsárdás; polka) Ft.389.
- Alap, Jenő, Soponya, Pákozd (Fejér vm.) 1972. (kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; páros ugrós; üvegcsárdás) Ft.803.
- Alap, Jenő, Soponya, Pákozd, Perkáta(Fejér vm.) 1973. (üvegcsárdás; ugrós; kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; kanászos bottal; oláh leány tánca; lassú csárdás; friss csárdás; üvegtánc; verbunk; ugrós; sudridrom; zenekar játéka; kanásztülök) Ft.819.
- Alap, Perkáta (Fejér vm.) 1974. (kanászos; ugrós; verbung) Ft.880.
- Alap, Perkáta, Soponya, Pákozd (Fejér vm.) 1974. (kanásztánc; verbung; ugrós; sudridrom; üvegcsárdás; páros ugrós; négyes ugrós; ugrós körben; kanásztánc üveggel) Magyarországi néptáncok MTV. Ft.912.
- Baracs (Fejér vm.) n.i. (karikázó; Keresd meg a tűt; csárdás; Ritka búza; lassú csárdás; kanásztánc) Ft.705.
- Dunaújváros (Fejér vm.) 1952. (ugrós, csárdás) Ft.185.
- Enying (Fejér vm.) 1960. (férfi szóló; kanásztánc bottal; ugrós zsebkendős tánc; sapkatánc) Ft.795.
- Moha (Fejér vm.) n.i. (Farsangi maszkások) Ft.796.
- Pákozd, Alap, Jenő, Soponya (Fejér vm.) 1972. (kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; páros ugrós; üvegcsárdás) Ft.803.
- Pákozd, Perkáta, Alap, Jenő, Soponya (Fejér vm.) 1973. (üvegcsárdás; ugrós; kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; kanászos bottal; oláh leány tánca; lassú csárdás; friss csárdás; üvegtánc; verbunk; ugrós; sudridrom; zenekar játéka; kanásztülök) Ft.819.
- Pákozd, Alap, Perkáta, Soponya (Fejér vm.) 1974. (kanásztánc; verbung; ugrós; sudridrom; üvegcsárdás; páros ugrós; négyes ugrós; ugrós körben; kanásztánc üveggel) Magyarországi néptáncok MTV. Ft.912.
- Perkáta (Fejér vm.) 1966. (a juhait kereső pásztor táncjátéka; ugrós; verbung; férfi cigánytánc) Ft.701.
- Perkáta, Alap, Jenő, Soponya, Pákozd (Fejér vm.) 1973. (üvegcsárdás; ugrós; kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; kanászos bottal; oláh leány tánca; lassú csárdás; friss csárdás; üvegtánc; verbunk; ugrós; sudridrom; zenekar játéka; kanásztülök) Ft.819.
- Perkáta, Alap (Fejér vm.) 1974. (kanászos; ugrós; verbung) Ft.880.
- Perkáta (Fejér vm.) 1974. (a juhait kereső pásztor története; siratás; verbunk) Ft.925.
- Perkáta, Soponya, Pákozd, Alap (Fejér vm.) 1974. (kanásztánc; verbung; ugrós; sudridrom; üvegcsárdás; páros ugrós; négyes ugrós; ugrós körben; kanásztánc üveggel) Magyarországi néptáncok MTV. Ft.912.
- Soponya, Pákozd, Alap, Jenő (Fejér vm.) 1972. (kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; páros ugrós; üvegcsárdás) Ft.803.
- Soponya, Pákozd, Perkáta, Alap, Jenő (Fejér vm.) 1973. (üvegcsárdás; ugrós; kanásztánc bottal; kanásztánc üveggel; kanászos bottal; oláh leány tánca; lassú csárdás; friss csárdás; üvegtánc; verbunk; ugrós; sudridrom; zenekar játéka; kanásztülök) Ft.819.
- Soponya, Pákozd, Alap, Perkáta (Fejér vm.) 1974. (kanásztánc; verbung; ugrós; sudridrom; üvegcsárdás; páros ugrós; négyes ugrós; ugrós körben; kanásztánc üveggel) Magyarországi néptáncok MTV. Ft.912.