1
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bácska, Bácskaság: a Duna-Tisza-közének a Baja-Szeged vonaltól délre eső része. Északi sávja kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. A 13. sz. -ban két vármegye alakult területén, Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) a 15. sz. -ban kezdtek beszivárogni a területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben történt, levert törökellenes felkelés után Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. sz. elejétől folytonosan pusztult vagy északra vándorolt, és a Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. A 18. sz. elején egyes keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarakerület, Sajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét, de 1802-ben összevonták Bács-Bodrog megyévé. A gyér délszáv lakosságú területre 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése. Jankovácra (későbbi Jánoshalma) katolikus magyar telepesek érkeztek. A következő évtizedekben Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra, Bezdánra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek duzzasztották föl a keleti helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli katolikus magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Petrovoszelo (Péterréve). II. József türelmi rendelete után az addig településben korlátozott református magyarok is hoztak létre falvakat. 1756-58-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Ómoravica (v. Bácskossuthfalva) (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), Kishegyes (Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklós, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr, Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklós, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli reformátusok (Seregélyes, Nagydorog, Fadd, Szeremle) telepedtek le. Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783, Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Bácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18-19. sz. folyamán számos kisebb községet népesítettek be. A 18. sz.-ban nagyszámú német telepes is beköltözött, elsősorban a ~ nyugati és középső területein alapítottak falvakat. Ebben az időben keletkeztek ~-ban a szlovákok és ukránok (ruszinok) szigetszerű telepei is. 1849-1860-ig Bács-Bodrog megyét a szomszédos bánsági megyékkel, kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték, és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után a terület szerb királysághoz került részén, Vajdaság néven tartományt alakítottak. 1920-1940 között a ~-ba Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be. Ezeknek helyére telepítette 1941-ben a magyar kormány a Bukovinából útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra menekültek. Ma a jugoszláviai része a Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik. Tiszamente néven önálló tájegységét alkotják a keleti peremen észak-déli irányban húzódó nagyközségek és mezővárosok.
2
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
E két nagy történelmi vidék jellemzéséül az eddigi fejezetcímekhez hasonló tömör összefoglaló jelzőt vagy mondatot nem sikerült találni. Múltjukban összeköti őket egymással, és egyben a nyugati, az északi és a keleti, szomszédos tájaktól el is választja, hogy a hosszú ideig tartó hódoltság következményeként kontinuus magyar lakosság itt nem maradt. Magyar népességük telepes eredetű. Mind a telepes eredet, mind a területnek a felszabadítás utáni külön osztrák igazgatása korszakunkig érő hatással volt a Bácska és Bánság kulturális és társadalmi képére.
A hódoltság után újratelepülő Bácskában, eltérően az északibb fekvésű alföldi területektől, a magyarság sosem nyerte vissza középkori etnikai súlyát. Korszakunkban mindvégig 1/3 – 1/3 – 1/3 arányban lakták magyarok, németek és külön fajta délszlávok, illetőleg szlávok (szlovákok, rutének). A magyarok elsősorban a keleti és az északi részeken alakítottak ki jelentősebb telepeket, melyek lakossága több irányból távolabbról érkezett: például az első hullámban Jankovácra, a későbbi Jánoshalmára (1733), Brezdánra (1743) Tolna, Baranya, Somogy és Veszprém megyékből, majd a Tisza mentére Nagykanizsára (1750), Zentára (1755), Adára (1760) főleg a Jászságból és környékéről, Temerinre (1783), Moholra (1805), Bácsföldvárra (1806) Észak-Pest, Heves és Nógrád megyékből. Leginkább eltérő az eredete a II. József által engedélyezett (1785-86) néhány református helységnek: Pacsér, Ómoravica, Feketehegy, melyeknek nagyobb részben nagykunsági, kisebb részben jászsági és kiskunsági származású a lakossága.
Itt nem egészen az a kérdés, ami az eddig szemlézett, a hódoltságtól erősebben vagy kevésbé bolygatott vidékeken felvetődött, hogy a kisebb-nagyobb számú törzslakosság és a melléjük költözők között hogyan mehetett végbe a kulturális kiegyenlítődés, hanem mi az eredménye a helységenként is nagyon sokfelől jött, a településtörténeti irodalom tanulsága szerint évtizedekig mozgásban lévő, folytonosság nélküli telepesek arculata egyesülésének. Eddigi ismereteink szerint kielégítő válasz csupán az életmód néhány jól tanulmányozható területén adható.
A fentebb említett történeti különállás hagyományával szemben a Bácska földrajzilag és magyar lakossága érkezésének irányát tekintve – természetszerűleg – néprajzilag is összefügg az északabbi Duna-Tisza közi területekkel. Korszakunkban a Bácska a Bánság síksági vidékeivel együtt hagyományosan az ország, sőt az egész Monarchia éléstárának számított. A Bácskával azonos területű Bács-Bodrog megyének 1909-ben 73, 66%-a volt szántóföld, ami a korbeli Magyarország vármegyéi közt a legnagyobb arányt jelentette. A szomszédos Torontálnak a második hely jutott 71, 12%-kal. Ámde az éléstárstátus nagyon egyoldalú és korszerűen fejlettnek nem mondható gazdaságot takart: „A gazdálkodás módja Bács-Bodrog vármegyében, általánosságban szólva, a lehető legkülterjesebb, mondhatni rablógazdálkodás. Búza, kukorica, ez a főtermény. (…) takarmánytermelésről alig lehet szó. (…) A nép zöme felettébb hátra maradt a mezőgazdasági, állattenyésztési és minden termelési ágban.” Az idézett szerzők a lótenyésztés színvonalát dicsérik és „lévén a tengeri termelés eldorádója”, a sertéstenyésztést, mely a világpiac változását képes követni és a mangalica mellett már hússertéseket is nevel. Külön megjegyzik, hogy a németség egy részére a paraszti konzervativizmusról tett megállapítások nem vonatkoznak. Ők szorgalommal, munkával igyekeznek a nem mindig kedvező körülményeket ellensúlyozni. Állattenyésztéssel, takarmányvetéssel, gépesítéssel kísérleteznek. Végül elkülönítik a parasztoktól az uradalmak korszerű üzemvitelét, csakhogy a Bácska éppenséggel a középnagyságú parasztbirtok hazája volt, nem a nagybirtoké.
Az Alföldön általánosnak mondható extenzív paraszti gazdálkodás egyik táji változatával kell tehát nemzetiségi különbségek nélkül számolnunk, amit a nagy határú helységek tanyásodása is hangsúlyoz. Mi lehet az oka mégis, hogy a birtokos parasztságnál ugyanekkor meglehetősen fejlett, a polgárias ízléshez igazodó lakáskultúrát, jellegzetes építkezést (ekkor már sok téglaházzal, cseréptetővel, díszes vakolatdíszes oromfalakkal, sok helyiséggel) és határozottan parasztos, de mértéktartó viseletet találunk a vidék helységeiben. Föltűnően hiányzik a színes, reprezentatív népművészet. Olyasféle régi stílusú emlékeit sem ismerjük, mint amilyeneket a Dél-Tiszántúlon számba vehettünk. A folklór helyzetéről kevesebb ismeretünk van. A jórészt kései, a két háború között és a XX. század derekán folyt gyűjtések a népköltészeti műfajoknak az Alföld középső vidékein tapasztalt állapotáról, az új stílusok, a „fiatalabb” műfajok teljes uralmáról adnak képet. Gombos, Doroszló, Bácstopolya szokás- és hiedelemmonográfiáinak összehasonlító vizsgálatát eddig nem végezték el. Talán a részletesebb elemzések mélyebb, a telepes lakosság származási helyére utaló rétegeket is felszínre hozhatnak, és pontosabban rámutathatnak a többnemzetiségű közeg kölcsönhatására. Nem közömbös a római katolikus vallás homogenizáló szerepe sem, ha arra gondolunk, hogy a németek szinte teljes számban (csekély evangélikus és református kivételével), a délszlávok jelentékeny tömegben (sokacok, bunyevácok) a magyarok túlnyomó többségéhez hasonlóan római katolikusok voltak. A szigethelyzetben élő, jászkunsági eredetű reformátusok vallási alapokra támaszkodó különbözéstudata ebben a környezetben nem meglepő, noha mélyebb kulturális következményeit nem ismerjük.
Vissza kell még térnünk a viselethez, mert mint sok más vidéken, itt is érzékeny jelzője a polgárosulás fokának. A nemzetiségi tarkaságban pedig különösen kiemelkedik identifikáló szerepe. Habár a századvég néprajzi leírásának szerzői valószínűleg nem voltak ennek tudatában, jellemzéseikből elég hitelesen kiderül a különböző nemzetiségi csoportok kulturális nyitottságának sorrendje. Általánosságban elmondható, hogy a viselet a század végén már nem használ háziipari anyagokat. Kisiparosok állítják elő, de míg a férfiak nyáron vászoninget és -gatyát, bocskort húznak, télen subát és más bőrruhadarabokat, többnyire az eddig megismert mezővárosi öltözethez hasonlókat, a nők drága gyári anyagokból varratott ünnepi holmiban páváskodnak, ami a vagyoni lehetőségek és a nemzetiségi különbségek kifejezésére is alkalmasnak bizonyul.
„A női nem általában hódolni látszik a kor selymeskedő divatának” – írta 1886-ban Ó-(Magyar)Kanizsa helytörténész monográfusa. A németek viselete volt a legegyszerűbb, leginkább mértéktartó, egyben legközelebb álló a polgári divatokhoz. A világosabb színeket (nők) inkább kedvelték a magyarok és velük együtt a szabadkai bunyevácok, akik anyagi kultúrájuk és vallásuk révén közel álltak a magyarsághoz. Házassági kapcsolataik sem voltak ritkák időszakunkban. A szerbektől sem lehet elvitatni, hogy asszonyaik, leányaik kelmékben, szabásmintákban tartózkodtak volna a városi divatoktól, ámde a gazdagabb színösszetétel és a Balkán felé mutató pazar ékszerezettség megkülönböztette őket. Vallási és rétegbeli (sok volt köztük a módosabb birtokos paraszt) elkülönülésük különben is karaktert képviselt. A magyarok között találunk egy kisebb, világosabb viseletet kedvelő nyelvsziget-csoportot (Gombos, Doroszló, Bácskertes) Nyugat-Bácskában. Valószínűleg a Duna menti gazdagabb kiállítású, újabb paraszti stílusú öltözetet hordó falvak (Kalocsa környékétől indulva déli irányba) „folytatásának” tekinthetők. Ellenben a Tisza mellett a kissé visszafogottabban öltözködő Horgos föltehetőleg közeli mintákat követett, Tápéét és Apátfalváét, a nagyvárosok közelében különállásukat hangsúlyozó falvakét. Említésre méltó, hogy a fölsorolt négy bácskai helység lakói korszakunk után legtovább hordták a női viseletet a magyarok között. A bácskai sokácok, szlovákok és rutének (ukránok) az összetett népcsoport-együttesben a leginkább régiesnek mutatkozó (de nem igazán régies) öltözetet hordták. A mentalitásukról szóló – kétségtelen, hogy szubjektív vonásokat sem nélkülöző – jellemzések is alátámasztják megállapításunkat. A bácskai szlovákok nemzeti tudata jóval erősebb volt a századvégen, mint a dél-tiszántúliaké. Ez azonban az adott helyzetben felvidéki szellemi-érzelmi orientációt jelentett és a kulturális befelé fordulást ösztönözte.
[...]
3
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-Duna menti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti része, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb képviselőjének. Ez a terület már nem oly egyértelműen régies, mint a Dél-Dunántúl. A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esvén, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új {6-408.} magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokból azonban a népi gyakorlat megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: a „Ritka búza”, a „Selyem-csárdás” vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus terjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz), azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás mint a férfitánc után következő első páros tánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi új stílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb felvirágzásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns-változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-Duna menti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány kar alatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kólókkal, amit itt kólé néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamokból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallamkészletbe. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a -os ritmikai értékű alapmozgás.{6-409.} Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás.Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanászverbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanászverbunk két- és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna-balparti, Kalocsa-vidéki mars felé mutat.Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területekről távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formai hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körláncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.A három karikázórész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.
- A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok régies formáihoz (Mad’arac, Szremszki mad’arac). Az oldalt lépő ún. rözgős forma pedig a szlavóniai derenkázás és rezálással együtt a Dráva menti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
- A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripodikus (háromütemes sorok) új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egyés kétlépéses csárdásmotívum, valamint a Feröer-lépés alkotja.
III. A sárközi karikázó harmadik, friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az új stílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve ridamotívumból áll.A karikázó e területen szinte falvanként különbözik. A három rész nem mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában például az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II–III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna mentén észak felé haladva a karikázó egyre ritkább.A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb nemzedékek táncéletében itt is nagy szerepe van.A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak az ugrós típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnás tánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.A kocsmai táncalkalmak uralkodó szerepe mellett találjuk a játszót vagy a síki táncolást. {6-410.} A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színezőhatások is.
4
- Balassa M. Iván – Harkai Imre (szerk.): A Vajdaság népi építészete. A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 4. Szentendre, 1991.
- Beszédes Valéria: Örökség: kis magyar bácskai néprajz. Szabadka, 1998.
- Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok II. Balladák, betyár- és pásztordalok. Forum Kiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 1999.
- Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok III. Párosítók, lakodalmasok, szerelmi dalok. Forum Könyvkiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 2003.
- Borús Rózsa: Bácskai lakodalmak. Topolya, 1998.
- Borús Rózsa: Topolya betyárvilága a szájhagyományban. A Hungarológiai Intézet közleményei 28. (1976.) Újvidék
- Borús Rózsa: Topolya népszokásai. Újvidék, 1981.
- Burány Béla: Halottátok-e hírét? Pásztordalok, rabénekek, balladák. Újvidék, 1977.
- Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Forum Kiadó, Újvidék, 1988.
- Égető Melinda: Zenta környéki szállások. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században (szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) III. Budapest-Szolnok, 1974. 117-132. oldal
- Frankl István - Jankó János: Bács-Bodrog megye néprajza. In: Bács-Bodrog megye egyetemes monográfiája I-II. (szerk.: Dudás Gyula.) Zombor, 1896. 372-425. oldal
- Gyenes Antal (szerk.): Észak-Bácska. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972.
- Gyetvai Péter: Kishegyes újratelepítése Békésszentandrásról 1769-ben. Békési Élet 1978. 224-234. oldal
- Gyetvai Péter: A tiszai korona-terület újra népesedése a XVIII. században. Bács-Kiskun megye múltjából II. Kecskemét, 1979. 343-406. oldal
- Hajnal Virág – Papp Richárd: „Mint leveleket a vihar…”. Kulturális antropológiai tanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Újvidék, 2004.
- Harkai Imre: Temerin népi építészete. Újvidék, 1983.
- Harkai Imre: Topolya mezőváros tanyarendszere. Szabadka, 1998.
- Harkai Imre: Topolya népi építészete (1750-1941). Újvidék, 1991.
- Harkai Imre – Klamár Zoltán: Adorján népi építészete. Kanizsa, 1997.
- Jung Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék-Szabadka, 1978.
- Jung Károly: Hiedelemmondák és hiedelmek. Adatok Gombos népi hiedelemvilágához. Újvidék, 1990.
- Kalapis Zoltán: „Élet, élet, csuda élet”: bánsági és bácskai népismereti tudósítások. Újvidék, 2005.
- Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék, 1993.
- Kálózi Aranka: A gombosi női viselet szemiotikai leírása. Tanulmányok. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. 12-13. füzet. 1979-1980. Újvidék, 1981. 19-33. oldal
- Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje. Jugoszláviai Magyar Népzene Tára I. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1982.
- Kovács Endre: Állattartás a vajdasági Doroszlón. Tóthfalu, 2001.
- Kovács Endre: Doroszló hiedelemvilága. Újvidék, 1975.
- Kovács Endre: Doroszló népi juhászata. Újvidék, 1995.
- Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Budapest – Újvidék, 1993.
- Kovács Ilona – Matijevics Lajos: Gombosi népballadák. Újvidék, 1975.
- Kósa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe. Létünk 5. sz. 1972. 139-151. oldal
- Lábadi Károly: Dohányosok. A telecskai dohánytermesztés és szókincse.Telecska, 1983.
- Lányi Mór: A bácskai kivándorlás. Szeged, 1902.
- Maronka János: Bölcsőhelyünk, Kishegyes. Budapest, 2000.
- Nagy Kálózi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése a Bácskába II. József korában. Sylvester, Budapest, 1943.
- Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlasza. CD-ROM. Szabadka, 2002.
- Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlaszának kommentárkötete. Szabadka, 2003.
- Papp Richárd: Etnikus vallások a vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai elemzése. Budapest, 2003.
- Penavin Olga: Bácskai és bánáti növénynevek. Újvidék, 2002.
- Pénovátz Antal: A pacsári földművelés és állattartás szótára. Forum Kiadó, Újvidék, 1975.
- Pénovátz Antal: Vajdasági magyar néprajzi kalauz. Újvidék, 1979.
- Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs Lajos bácskai parasztember meséi. Osiris. Budapest, 2001.
- Raffai Judit: A Rézmonyos. Ludasi népmesék. Szabadka, 2000.
- Raffai Judit (szerk.): Ludasi jegyzetek 4-5. Szabadka, 2003.
- Silling István: „Boldogasszony ablakában.” (Archaikus népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról). Újvidék, 1992.
- Silling István: Az első bácskai néprajzi kalauz. Néprajzi Látóhatár 2 (3). 1993. 208-219. oldal
- Silling István: „Ismeretlen anyám.” (Kupuszinai népballadák és balladás dalok). Újvidék, 1989.
- Silling István: Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Újvidék, 2003.
- Silling István (szerk.): Bácskai magyar népviseletek. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.
- Tóth Ferenc: Topolya és környéke népballadái. Újvidék, 1981.
- Zöldy Pál: A kisgyerek nevelése a szegény családokban Topolyán 1900 körül. Ethnographia LXXXV. 1974.
5
- Bácskertes/ Kupusina, Szerbia (Bács-Bodrog vm.) 1969. (körcsárdás; friss csárdás; ugrós) Ft.712.
- Bácskertes; Temerin; Horgos; Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
- Bácskertes; Ceglédbercel; Ajak; Öregcsertő; Kalocsa (Bács-Bodrog; Pest-Pilis-Solt-Kiskun; Szabolcs vm.) 1973. (leánykörtánc; csárdás; polka; mars; ének; körcsárdás) Ft.827.
- Bácskertes; Várdaróc, Haraszti, Gombos (Bács-Bodrog; Baranya vm.) 1974. (üvegtánc; gyermekcsoport táncai; gyermekjáték; friss csárdás; csárdás; női páros tánc; vegyes körtánc; férfiak karéjban; férfi szóló; leánytánc) Ft.846.
- Bátmonostor (Bács-Bodrog vm.) 1961.( lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; kukunješte; férfi körcsárdás) Ft.486.
- Bátmonostor, Szeremle (Pest-Pilis-Solt-Kiskun; Bács-Bodrog vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; zenekar játéka; körcsárdás) Ft.1010.
- Bátmonostor (Bács-Bodrog vm.) 1979. (körcsárdás; lassú csárdás; friss csárdás; háromugrós) Ft.1018.
- Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1961. (karikázó; lassú karikázó; futó karikázó; szántóias karikázó; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás; ugrós; sujárirom; kóló) Ft.472.
- Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1961. (lassú csárdás; friss csárdás; kólé; ugrós; lassú ugrós) Ft.485.
- Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1979. (zenekar játéka; ugrós; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.1019.
- Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes; Temerin; Horgos (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
- Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes; Temerin; Horgos, Doroszló (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
- Gombos; Bácskertes; Várdaróc, Haraszti (Bács-Bodrog; Baranya vm.) 1974. (üvegtánc; gyermekcsoport táncai; gyermekjáték; friss csárdás; csárdás; női páros tánc; vegyes körtánc; férfiak karéjban; férfi szóló; leánytánc) Ft.846.
- Nagybaracska; Bogyiszló, Decs; Báta; Sióagárd (Bács-Bodrog vm.) 1952. (karikázó; verbunk; friss csárdás; huszárverbunk; ugrós; ugrós üveggel; karikázó üveggel) Ft.372.
- Nagybaracska; Sióagárd; Decs, Báta; Bogyiszló (Bács-Bodrog, Tolna; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1952. (karikázó; ugrós; friss csárdás; ugrós üveggel; kanásztánc; üveges tánc; verbunk; lassú csárdás; huszárverbunk; friss csárdás körben) Ft.734.
- Nagybaracska; Érsekcsanád (Bács-Bodrog; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás) Ft.1017.
- Temerin; Horgos; Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.