Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Kiskunság

1

Filep Antal – Kósa László: Kiskunság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kiskunság: Budapest déli előtere és Szeged között a Duna-Tisza közén átlósan elhelyezkedő nagytáj. Nevét a területén a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság megszűnte után szervezett önálló, 1876-ig fennálló közigazgatási egységről (Jász-kun kerület) kapta. Középkori lakossága a 16. sz.-ra megmagyarosodott, és magas szintű paraszti kultúrát fejlesztett ki. A hódoltság a népesség pusztulását, elmenekülését és nagyarányú keveredését idézte elő. A 18. sz. elején mindössze hat nagyobb helysége létezett: Kiskunlacháza, Kiskunmajsa, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Kiskunhalas. A ~ pusztái újratelepülésében az egykori kun előzményű reliktumok baranyai és kelet-dunántúli elemekkel is kiegészült református lakosságán kívül a Jászság római katolikus népessége is részt vett egészen a 19. sz.-ig. (Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma). Különösen a jász-kun redemptio (1745) után gyorsan megerősödtek mezővárosi jellegű közösségei, amelyekben jelentős extenzív állattartást tett lehetővé a pusztabérletek rendszere. Részben ennek következményeként alkalmazták a szálláskertes településrendszert. Később az intenzívebb növénytermesztés, kertkultúra révén tanyás gazdálkodás fejlődött ki, és népesítette be a korábbi szántóterületeken kívül az állattartó pusztákat is. A mezővárosi paraszttársadalmat sajátos közösségi rendje, polgárosuló műveltsége jellemezte. Jelentős központjai voltak a református lakosságú Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a római katolikus népességű Kiskunfélegyháza. Református népessége öző nyelvjárású, a római katolikusok között gyakori az északi kapcsolatokra utaló, ún. „palócos” nyelvjárási elem. Újabban, helytelenül szinte az egész Duna-Tisza közötti területre kiterjesztetten használják a ~ megnevezést.

Kósa László: A pusztai nagyállattartástól a homoki kertkultúráig: a Kiskunság, a Három Város és környezetük (Duna-Tisza közi homokhátság)
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremterületei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kiskunság néprajzi problematikája a telepesek révén szorosan összefügg a Jászságéval, mégis ez a tájegység épp akkor vett alapvetően más gazdálkodási irányt, amidőn a jászsági eredetű népesség jelentős számban telepedett le pusztáin, illetőleg a környező vidékeken. Történetileg egyszerű a hajdani szabadalmas Kiskunságot elkülöníteni, mert bár nem összefüggő terület volt, de a Csepel-sziget magasságától a Duna-Tisza közén átlós irányban, Szeged közvetlen közeléig húzódó darabjai pontosan meghatározhatók. Annál körülményesebb az elválasztás néprajzi szempontokból, hiszen az egykori kiskunsági territórium egy homogén természetföldrajzi tájba ékelődött bele. Hagyományos kultúrája hasonló vagy azonos a környező vármegyei területekével. Ez magyarázza, hogy történetileg ugyan helytelenül, de a XX. században más szempontból többé-kevésbé jogosan a Duna-Tisza köze nagy részét (a Bácskától északra) Kiskunságnak emlegeti a köznyelv.
Ez a mozzanat és fejezetünk címadása társadalmi és kulturális nivellálódásra utal, legalább is arra, hogy vizsgálatunk szempontjából elsődleges figyelmet érdemelnek azok a jelenségek, amelyek a nagy kiterjedésű táj különböző történeti hátterű részei között a kiegyenlítődés felé mutatnak.
Nem csak hajdani közigazgatási különállásról van szó. A Kiskunság, akár a Jászság, elvált környezetétől szabadalmas voltával. Itt is lezajlott a redemptio, és itt is bekövetkeztek társadalom- és kultúraformáló hatásai, noha ezeknek ismeretében olyan részletes vizsgálatra, mint a Jászságban történt, nem támaszkodhatunk. A Kiskunság is a történeti tudat tervszerű erősítésével és historizálással védekezett egy esetleges újabb kiváltság-elvétel ellen, sőt ha lehet, még büszkébb volt státusára, mint a jászságiak, amit a Baksay Sándor által feljegyzett mondóka is bizonyít:

Nagykun kényes,
Kiskun fényes,
Jász elmehet.

A kunok a központi hatalomhoz való jobb viszonyuk ellenére is hagyományosan lenézték a jászokat. Valószínűleg a legfontosabb oka volt a jászságiaknak az előző fejezetben bemutatott vállalkozó szellemű terjeszkedése, az, hogy amit a kunságiak „rangon alulinak” tartottak a gazdálkodásban, a jászságiak, főleg a telepesek végbe vitték (pl. az említett homoki földművelést). A kiskunsági törzslakosság egyébként defenzív helyzetben volt velük szemben, hiszen demográfiai okokból pusztáik egy részét eleve át kellett engedniük, ők maguk pedig a XIX. század folyamán a hagyományszerű gazdálkodás korlátai között rekedtek.
Jóllehet épp a hagyományos gazdálkodás – erre alább visszatérünk – a kiskunsági mezővárosokban és a Három Városban szinte teljesen hasonlóan alakult, az a tény, hogy az utóbbiak úrbéres helységek voltak, több vonásban elválasztotta őket. Míg a jászkunsági privilegizált lakosságnak a feudalizmus utolsó szakaszában egyik legfontosabb törekvése volt a kiváltságok őrzése, azok esetleges megosztásának is az elhárítása, a Három Város arra törekedett, hogy a rendi szerkezeten belül előjogokat szerezzen. […]

Martin György: Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai dialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A megjelölt területet a hiányos gyűjtések miatt csak néhány jellegzetesebb folt alapján tudjuk áttekinteni.
[...]
A kunszentmiklósi törökös tánc a lakodalmi hívatlanok alakoskodó, álarcos tánca. Felépítése és formakincse a régi stílusú ugrós egyik speciális formájává avatja.
Az „ugrós” stilizált változata az ún. kun legényes, mely a kondástánc csizma-összerugós mozzanatát kiemelve hozott létre kötött, megmerevített, színpadi rekonstrukciónak számítható táncot (Gyöngyösbokréta, Paulinyi Béla).
A karikázó helyett itt inkább körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő.
A csárdást az egylépéses buktatás, a páros forgás, valamint a lippentős (a szlovákoknál csupkálás), a párelengedés és a lenthangsúly jellemzi. A soltvidéki szlovákok gazdagabb formában járják, mint a kiskunsági magyarok. A lassú itt is csak az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a párosforgás változataira szorítkozik.
[...]
A verbunk sokat emlegetett, a harmincas években rekonstruált változatai a kunszentmiklósi és halasi verbunkok. A kötött, szabályos forma e vidéken egyedülálló. A kapcsolódó dallamok egyedisége és a történeti verbunk leírásokra feltűnően hasonlító táncszerkezet, a műköltői stílust éreztető verbunkos szöveg, valamint a halasi verbunkos esetében a táncmesteri beavatkozás világosan utal e verbunk-változatok keletkezésére.
Az előforduló táncok közül megemlítjük a társasjátékszerű kunszentmiklósi süveges, valamint a kötött seprű és sapkástáncot, továbbá a dramatikus-pantomimikus oláh leány táncát, mely Dunántúltól Erdélyig több helyütt szórványosan előfordul.