1
Andrásfalvy Bertalan: Moldvai magyarok vagy csángók
(In: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
A magyar nyelvterület legkeletibb része, mely a magyar nyelvterület nagyobb, többé-kevésbé összefüggő, Kárpát-medencei tömbjétől már régóta elszakadt és kevés kapcsolatot tartott vele. Ennek oka a földrajzi távolságon kívül az is volt, hogy Mátyás király uralkodása óta ez a terület semmilyen formában nem tartozott a magyar államhoz, annak közvetlen politikai vagy kulturális befolyása alá.
A csángók ősei valószínű a középkorban a Kárpátok elé, elővédül telepített magyar erősségek várnépei voltak. Erről tanúskodnak Moldva legrégibb helynevei, melyek magyar eredetűek: Kisjenő (Kisineu), Őrhely (Orhei), Husz (Husi), Románvásár (Roman), Szabófalva (Soboeni), Bákó (Bacau) stb. Van olyan feltevés is, hogy a moldvai magyarok a honfoglalás előtt Etelközben maradt magyarok leszármazottai lennének. Különösen az északi csángó nyelvjárásban találhatók olyan régies magyar szavak, melyek helyébe a magyar nyelv a Kárpát-medencében szláv szavakat vett át, ezek viszont a csángók közt ismeretlenek. Más elmélet szerint a csángók ősei kunok, akik elmagyarosodtak. Nyilván ilyen népelemek is beolvadhattak közéjük, de a csángók zöme valószínű a 13. században került mai lakóhelyére. Valaha sokkal nagyobb területen laktak, de elrománosodtak. Sokukat a moldvai fejedelem csalogatott ki Erdélyből, Moldvában nagyobb szabadságot, kedvezményeket adva nekik. Ismét egy teljesen el nem vethető elmélet szerint a Szerémségből elűzött husziták telepedtek le Moldvában. Erről tanúskodik nemcsak Husz városa, hanem azok a történeti feljegyzések is, melyek itt lakó magyar huszitákról szólnak. Elrománosodásuk annak következménye, hogy földesuraik, papjaik románok voltak, művelt osztályuk nem volt, s hiába kértek századokon keresztül magyar lelkipásztorokat, csak nagyritkán akadt olyan, aki közéjük merészkedett. Azért volt ez, mert egyházjogilag e terület a lembergi lengyel püspökséghez, illetve közvetlenül Rómához, a Propaganda de fide alá tartozott, mint missziós terület, az ortodox többségű román lakosság körében. Rákóczi egyik követe találkozott a Krímbe menet magyarokkal, akiket a tatárok hurcoltak el rabságba és akiktől megtudta, hogy a magyarok legnagyobb települése Csöbörcsök. A csöbörcsökiek ekkor magyar papot kértek a fejedelemtől, aki el is küldte azt. A moldvai magyarokat, a csángókat mintegy 60 esztendővel később meglátogatta az a Zöld Péter nevű csíki pap, aki az 1764-es madéfalvi veszedelemkor híveivel együtt menekült Moldvába, és útjáról az erdélyi püspöknek részletes jelentést is küldött.
A moldvai magyarság mai lélekszáma 100. 000 körül lehet, de igen sok helyen a fiatalok már nem beszélnek magyarul. Számos, kisebb-nagyobb néprajzi csoportot képeznek. Vannak falvak, melyeknek nyelvjárása igen közel van a Kárpátok másik felén élő székelyekéhez. Ez annak bizonyítéka, hogy az elmúlt évszázadokban sokan költöztek Székelyföldről közéjük. Más falucsoportok kevés erdélyi székely hatást mutatnak. A legrégiesebb és a magyar köznyelvtől legjobban eltérő nyelvjárást Románvásár körül beszélik, így pl. Szabófalván. Lakatos Demeter ebben a nyelvjárásban írta költeményeit a csángók mindennapi életéről, örömeiről és bánatairól.
A csángók népköltészete felbecsülhetetlen kincset jelent a magyar néphagyományban. Népdalaik külön zenei nyelvjárást, táncaik külön táncjárás területet alkotnak. Történeti énekeik, balladáik külön stílust jelentenek a magyar balladakincsen belül. A csángók évszázadok óta értelmiség és írásbeli kultúra nélkül éltek, az eleven és gazdag szájhagyomány a középkort idézi. Írástudatlan asszonyok kötetre való balladákat, dalokat, legendákat tudtak, igen fejlett szépérzékkel és nyelvi műveltséggel. Hitéletük, szokásviláguk olyan vonásokat őrzött meg, melyekre idehaza évszázadokkal ezelőtti adatok utalnak. Lakásberendezésük olyan volt e század elején, mint a palócoké volt 100-150, az alföldieké 400 évvel ezelőtt. A ház körbepadkás, ezeken sorakoztak a szőttesek és más ruhaneműek, ezeken aludtak éjszaka letéve övüket és a katrincát, a hosszú ingekben. Népviseletük napjainkig élt, és csak az utóbbi években vásároltak bútorokat. Mindent maguk készítettek: ruhát, szerszámot, házat. A történelem során néhány nagyobb helyen volt csak magyar iskolájuk 1955 és 1958 között. Legnépesebb falvaik: Klézse, ahol a múlt század második felében Petrás Ince János volt pap, innen küldve Ronföldi álnéven az Akadémiának csángó népdal-lejegyzéseit; Lujzikalugár, ahol a dunántúli regöléshez hasonló hejgetés napjainkig élt; Lészped, Gajcsána, Diószén, Somoska, Forrófalva stb. Népzenéjükkel és életükkel a magyarságot századunkban Domokos Pál Péter ismertette meg, aki több könyvet szentelt a csángóknak. Azóta Kós Károly, Kallós Zoltán, Jagamas János és Faragó József gyűjtött közöttük igen értékes népköltési anyagot.
A moldvai csángók egy kis töredéke a második világháború alatt és után Magyarországra került, ma Baranya északi részén élnek Egyházaskozár, Mekényes és Szárász falvakban.
Kósa László: Moldva
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Moldva, Moldova: a Keleti-Kárpátok és a Prut közé eső terület. Etelköz néven a Kárpát-medencét elfoglaló magyarság utolsó átmeneti hazája. Utóbb a népvándorlás utolsó hullámát alkotó besenyők és kunok szállásterülete, majd hűbéres román vajdaság és fejedelemség. Havasalfölddel (Munténia) együtt a mai Románia egyik fő alkotó része. ~ 12-13. sz. -tól folyamatos magyar lakossága a moldvai magyarok, más néven csángók.
(In: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
A magyar nyelvterület legkeletibb része, mely a magyar nyelvterület nagyobb, többé-kevésbé összefüggő, Kárpát-medencei tömbjétől már régóta elszakadt és kevés kapcsolatot tartott vele. Ennek oka a földrajzi távolságon kívül az is volt, hogy Mátyás király uralkodása óta ez a terület semmilyen formában nem tartozott a magyar államhoz, annak közvetlen politikai vagy kulturális befolyása alá.
A csángók ősei valószínű a középkorban a Kárpátok elé, elővédül telepített magyar erősségek várnépei voltak. Erről tanúskodnak Moldva legrégibb helynevei, melyek magyar eredetűek: Kisjenő (Kisineu), Őrhely (Orhei), Husz (Husi), Románvásár (Roman), Szabófalva (Soboeni), Bákó (Bacau) stb. Van olyan feltevés is, hogy a moldvai magyarok a honfoglalás előtt Etelközben maradt magyarok leszármazottai lennének. Különösen az északi csángó nyelvjárásban találhatók olyan régies magyar szavak, melyek helyébe a magyar nyelv a Kárpát-medencében szláv szavakat vett át, ezek viszont a csángók közt ismeretlenek. Más elmélet szerint a csángók ősei kunok, akik elmagyarosodtak. Nyilván ilyen népelemek is beolvadhattak közéjük, de a csángók zöme valószínű a 13. században került mai lakóhelyére. Valaha sokkal nagyobb területen laktak, de elrománosodtak. Sokukat a moldvai fejedelem csalogatott ki Erdélyből, Moldvában nagyobb szabadságot, kedvezményeket adva nekik. Ismét egy teljesen el nem vethető elmélet szerint a Szerémségből elűzött husziták telepedtek le Moldvában. Erről tanúskodik nemcsak Husz városa, hanem azok a történeti feljegyzések is, melyek itt lakó magyar huszitákról szólnak. Elrománosodásuk annak következménye, hogy földesuraik, papjaik románok voltak, művelt osztályuk nem volt, s hiába kértek századokon keresztül magyar lelkipásztorokat, csak nagyritkán akadt olyan, aki közéjük merészkedett. Azért volt ez, mert egyházjogilag e terület a lembergi lengyel püspökséghez, illetve közvetlenül Rómához, a Propaganda de fide alá tartozott, mint missziós terület, az ortodox többségű román lakosság körében. Rákóczi egyik követe találkozott a Krímbe menet magyarokkal, akiket a tatárok hurcoltak el rabságba és akiktől megtudta, hogy a magyarok legnagyobb települése Csöbörcsök. A csöbörcsökiek ekkor magyar papot kértek a fejedelemtől, aki el is küldte azt. A moldvai magyarokat, a csángókat mintegy 60 esztendővel később meglátogatta az a Zöld Péter nevű csíki pap, aki az 1764-es madéfalvi veszedelemkor híveivel együtt menekült Moldvába, és útjáról az erdélyi püspöknek részletes jelentést is küldött.
A moldvai magyarság mai lélekszáma 100. 000 körül lehet, de igen sok helyen a fiatalok már nem beszélnek magyarul. Számos, kisebb-nagyobb néprajzi csoportot képeznek. Vannak falvak, melyeknek nyelvjárása igen közel van a Kárpátok másik felén élő székelyekéhez. Ez annak bizonyítéka, hogy az elmúlt évszázadokban sokan költöztek Székelyföldről közéjük. Más falucsoportok kevés erdélyi székely hatást mutatnak. A legrégiesebb és a magyar köznyelvtől legjobban eltérő nyelvjárást Románvásár körül beszélik, így pl. Szabófalván. Lakatos Demeter ebben a nyelvjárásban írta költeményeit a csángók mindennapi életéről, örömeiről és bánatairól.
A csángók népköltészete felbecsülhetetlen kincset jelent a magyar néphagyományban. Népdalaik külön zenei nyelvjárást, táncaik külön táncjárás területet alkotnak. Történeti énekeik, balladáik külön stílust jelentenek a magyar balladakincsen belül. A csángók évszázadok óta értelmiség és írásbeli kultúra nélkül éltek, az eleven és gazdag szájhagyomány a középkort idézi. Írástudatlan asszonyok kötetre való balladákat, dalokat, legendákat tudtak, igen fejlett szépérzékkel és nyelvi műveltséggel. Hitéletük, szokásviláguk olyan vonásokat őrzött meg, melyekre idehaza évszázadokkal ezelőtti adatok utalnak. Lakásberendezésük olyan volt e század elején, mint a palócoké volt 100-150, az alföldieké 400 évvel ezelőtt. A ház körbepadkás, ezeken sorakoztak a szőttesek és más ruhaneműek, ezeken aludtak éjszaka letéve övüket és a katrincát, a hosszú ingekben. Népviseletük napjainkig élt, és csak az utóbbi években vásároltak bútorokat. Mindent maguk készítettek: ruhát, szerszámot, házat. A történelem során néhány nagyobb helyen volt csak magyar iskolájuk 1955 és 1958 között. Legnépesebb falvaik: Klézse, ahol a múlt század második felében Petrás Ince János volt pap, innen küldve Ronföldi álnéven az Akadémiának csángó népdal-lejegyzéseit; Lujzikalugár, ahol a dunántúli regöléshez hasonló hejgetés napjainkig élt; Lészped, Gajcsána, Diószén, Somoska, Forrófalva stb. Népzenéjükkel és életükkel a magyarságot századunkban Domokos Pál Péter ismertette meg, aki több könyvet szentelt a csángóknak. Azóta Kós Károly, Kallós Zoltán, Jagamas János és Faragó József gyűjtött közöttük igen értékes népköltési anyagot.
A moldvai csángók egy kis töredéke a második világháború alatt és után Magyarországra került, ma Baranya északi részén élnek Egyházaskozár, Mekényes és Szárász falvakban.
Kósa László: Moldva
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Moldva, Moldova: a Keleti-Kárpátok és a Prut közé eső terület. Etelköz néven a Kárpát-medencét elfoglaló magyarság utolsó átmeneti hazája. Utóbb a népvándorlás utolsó hullámát alkotó besenyők és kunok szállásterülete, majd hűbéres román vajdaság és fejedelemség. Havasalfölddel (Munténia) együtt a mai Románia egyik fő alkotó része. ~ 12-13. sz. -tól folyamatos magyar lakossága a moldvai magyarok, más néven csángók.
2
Kósa László: Moldva és Bukovina
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A moldvai magyarok – közhasználatú nevükön csángók – három nagyobb falucsoportban élnek: 1. a Keleti Kárpátok keleti lejtői, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók mentén (szakirodalmi nevükön: székelyes csángók); 2. az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó városa közelében (déli csángók); 3. a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városának közelében (északi csángók).
A moldvai magyarok első csoportjaik letelepedése óta (XIV. század) román környezetben éltek, s bár folytonosan kaptak népességi utánpótlást Erdélyből, a körülöttük lakó románság aránya állandóan növekedett. Nyelvüket és etnikai identitásukat úgy őrizték meg sok évszázadon keresztül, hogy semmiféle jogi-territorriális különállás nem védte őket. (A magyarországi eredetű kiváltságos bérleti rendszer a razes-ség (részesség?) intézménye valószínűleg összefügg betelepülésükkel, de később nem csupán velük kapcsolatos.) A történeti kutatások szerint nem egyszerre és nem egy vidékről kerültek ide. Évszázadokkal előbb nagyobb volt a településterületük, szórványos településeik a Dnyeszterig húzódtak. Falvaik elhelyezkedése időközben változott is. Az asszimilációtól a római katolikus vallás óvta meg őket, ami az ortodox román környezetben a legnagyobb elválasztó erőnek, egyben – a modern nemzeti tudat hiányában – az etnikai azonosság legfontosabb pillérének bizonyult. Ugyanis magukat mindmáig legtermészetesebben katolikusoknak mondják, nem magyaroknak, különösen nem csángóknak. Halvány középkori nyomoktól eltekintve Moldvában nem élt magyar nemesség, sem számottevő városlakó elem. Nyugat-európai értelemben vett városok korszakunk végéig sem voltak. Az anyanyelvi közvetítő rétegek hiányát az is súlyosbította, hogy az utóbbi két-háromszáz évben a moldvai magyaroknak csak elvétve akadtak magyar papjaik, a magyar nyelvet általában nem használhatták a templomokban. Konzerváló erőként hatott, hogy 1945 előtt alsó iskolákkal sem rendelkeztek, az analfabetizmus rendkívül magas volt köztük. Az urbanizációs háttér hiánya századunk közepéig a nagytáj iparosítatlanságát is jelentette. A moldvai magyarok néhány, mindennapos szükségletet ellátó ágazaton kívül (pl. fazekasság, szűcsmesterség) a nyersanyag-feldolgozás kézműves formáit sem gyakorolták, viszont önellátó gazdálkodással és házimunkával teremtették elő tárgyi világuk, lakberendezésük nagy részét, egészen a II. világháborúig, amikor már a Kárpát-medencében magyarlakta tájakon, legtöbb helyen emlékanyagként sem élt ez az életmód. A homogén falusi közösségek tagjai legfeljebb időszaki munkavállalással, újabban pedig sorkatonai szolgálattal kerülhettek idegen, magas kultúra hatókörébe, egyébként a XX. század első felében is – magyar viszonylatban egyedül állóan – a szájhagyomány maradt kultúrájuk központi része és legfontosabb létezési formája. Ezek után nem meglepő, hogy a magyar történeti és néprajzi szakirodalom a moldvai magyarokat egyöntetűen a magyar nyelvterület legrégebbi kulturális rétegeket őrző népcsoportjaként tartja számon. Moldvában élt elevenen legtovább a magyar néphagyomány, mindenekelőtt a szokások és a folklór. A továbbiakban kérdésként merül föl, hogy az elszigeteltség ellenére a moldvai magyar népi kultúra mégis milyen viszonyban áll a Kárpátokon inneni magyar népi kultúrával? Lükő Gábor tudománytörténetileg és máig érvényes, jelentős módszertani munkával, recens néprajzi adatok alapján jutott arra a következtetésre, hogy a moldvai magyarok alaprétege észak-erdélyi eredetű. Állítását nem sokkal később történeti adatok, majd Jagamas János népzenei vizsgálata is igazolták. Közelebbről megvizsgálva a problémát, mégis azt kell mondanunk, hogy a helyes eredmény vitatható előfeltevéseken alapul és korrekcióra, meg kiegészítésre szorul az újabb kutatások fényében. Ugyanis azok az archaikus néprajzi és nyelvjárási tények, melyeket Lükő fölsorol (pl. tüzelőberendezés, népszokások, viselet, díszítőművészet, lakáskultúra, gazdasági eszközök, településforma stb.), nem valószínű, hogy a XIV-XV. században is megvoltak ugyanezeken a területeken, ugyanezekben a formákban. Vagy, ha igen, a hasonlóságok és azonosságok egy Erdélynél és Moldvánál jóval nagyobb kelet-európai zónára érvényesek, tehát meglétük nem feltétlenül az észak-erdélyi magyarok moldvai migrációjához kötődik.
Ismert művelődéstörténeti tény, hogy a Déli- és Keleti-Kárpátok Európa egyik legrégibb és legtartósabb kulturális válaszfalát alkották egészen a legutóbbi időkig. A moldvai magyarokra is vonatkozik, amire utóbb részletesebben még visszatérünk, hogy a Kárpátok két oldalán lakó népesség eltérő szerkezetű és berendezkedésű kulturális jelleget teremtett magának. Amint azonban az erdélyi románok népi műveltségén is megtaláljuk azokat a vonásokat, melyek a Kárpátok túlsó oldalán lakókkal rokonítják őket, ugyanez elmondható fordított földrajzi helyzetben a moldvai magyarokról is. Ők sem voltak sosem teljesen elzárva az anyaországtól. A magyar néprajzi szakirodalom hangsúlyozza nemcsak Lükő munkája nyomán, hanem más vonatkozásokban is az erdélyi és a moldvai magyar népi műveltség kapcsolatát és mindenekelőtt a Kárpátok lejtői falvainak székelyes jellegét. Amint láttuk, ez a tény az elnevezésben is megnyilvánult. Az újabb és újabb székely kivándorlók és a fuvarozó kereskedelmi kapcsolatok kölcsönözték a székelyes vonásokat a moldvai magyar népesség Erdélyhez földrajzilag legközelebb eső részének, de kultúrájuk a sok befogadott ellenére sem vált székellyé, mint ahogy az újkori havaselvi román bevándorlás sem másította meg az erdélyi román vidékek régebbi hagyományait. A moldvai magyarok helyzete speciális vonásokat mutat, ők ugyanis kisebbségben és szórványban éltek a románság közt, éppen fordítva, mint Erdélyben a románok az utóbbi 250-300 esztendőben. A diaszpóra lét gyakran szül erős kulturális maradiságot, ami az ő esetükben ortodox környezetben sajátos módon a jelentékeny szerepet játszó római katolicizmussal, egy nyugati ideológiával is társult.
Az egészében archaikusnak tekintett moldvai magyar népi kultúra nagy vonalakban két széles történeti rétegre bontható. A vázolt történeti körülmények között románok szomszédságában élés az oka, hogy minden magyar népcsoport közül a moldvai magyarok fogadtak be a legtöbb román kulturális hatást. Minél későbbi történeti rétegekről, jelenségekről és jelenségcsoportokról van szó, annál inkább érvényesült ez a befolyás, annál inkább kitapintható a sajátos kettősség.
Kósa László: Moldvai magyarok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Moldvai magyarok: a Keleti Kárpátok és a Prut között élő magyarság, más néven csángók. A ~ első csoportjai többségükben Észak-Erdélyből valószínűleg az Árpád-korban (12-13. sz.) vándoroltak ki. A következő századokban gyarapodott a számuk. Az ebben az időben alakuló moldvai fejedelemség a magyar királyság hűbérese volt. Uralkodói szívesen fogadták a kézművességben, szőlőművelésben és udvari szolgálatokban jártas magyarországi nemeseket és jobbágyokat. A földműveseknek kiváltságokat is biztosítottak. Ennek nyoma, a razes-ség sajátos jogi intézményében a 19. sz. -ig fennmaradt. A ~ közt találtak menedéket a Dél-Magyarországról menekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat (15. sz.) A középkori magyar királyság lehanyatlásával a 16. sz. -ban a ~ társadalmi helyzete megrendült. Kiszorultak a városokból és sokat szenvedtek, pusztultak a török-tatár pusztításoktól. Soraikat a Rákóczi-szabadságharc és 1848-49 menekültjei, valamint a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. A 17. században a pápa missziói területté nyilvánította a többségében görögkeletiek által lakott Moldvát. A római katolikus híveket a ~ elrománosításával igyekeztek gyarapítani. Ezért a Moldvába rendelt lengyel és olasz papok fokozatosan elszoktatták a ~ -at az anyanyelv templombeli használatától. A 19. sz. második felében a tőkés-bojári Románia hivatalos rendelettel is megerősítette ezt a gyakorlatot. A ~ anyanyelvi iskolái csak 1947-55 között működtek. Ilyen körülmények között a ~ igen archaikus nyelvjárást és népi kultúrát őriztek meg, ugyanakkor igen sok román hatást is mutatnak. Az egész magyar nyelvterületet tekintve napjainkban a ~ között a legelevenebb a népi kultúra és a leggazdagabb a népköltészet. A ~ száma ma mintegy 40-50. 000-re becsülhető. Okleveles adatok szerint a 16-18. sz. -ban nagyobb területen éltek. Szórványos telepeik a Dnyeszterig húzódtak. Ma legnagyobb csoportjuk a Keleti-Kárpátokban eredő, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók (Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz, Tázló) völgyeiben él. Népi kultúrájuk az elmúlt századok folytonos székely kivándorlása miatt erős székely hatást mutat. (Mintegy 40 falu. A legnevezetesebbek: Pusztina, Frumósza, Csügés, Tatros, Onest, Diószeg.) Ezeket a szakirodalom általában „székelyes csángóknak” nevezi. Archaikusabbak az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó városa közelében lakók (kb. 30 falu), melyeket a kutatás egy részük erős székelyes jellegét megállapítva „déli csángók”-ként tart számon. Közülük legnevezetesebb: Bogdánfalva, Trunk, Lészped, Forrófalva, Klézse, Gajcsána. Végül a legrégiesebb nyelvű és kultúrájú „északi csángók” a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városa közelében laknak (kb. 10-15 falu). Legnevezetesebbek: Szabófalva, Pildeszt, Belusest.
Martin György: Moldvai csángók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Az erdélyi magyarság 14-15 századtól meginduló, állandó keleti irányú kirajzásai (a honfoglaló magyarság esetleg Kárpátokon kívül maradt töredékei) következtében több tízezernyi római katolikus, részben magyar anyanyelvű, részben már elrománosodott magyart tartunk számon Moldvában Bákó és Román megyében. E népcsoportnak nyelvészeti, népzenei, néprajzi, művelődéstörténeti jelentősége igen nagy, hisz olyan régiségeket őrizhettek meg a korai elszakadás következtében, amelyeknek a Kárpátokon belül élő magyarságnál már alig találjuk nyomát. Az általános magyar fejlődésen szinte teljesen kívül rekedve, számtalan középkori vonást őriztek meg. (Az újstílusú népdalt pl. csak legújabban ismerték meg.)
Míg nyelvük és vokális népzenéjük megőrizte a magyar karaktert, addig hangszeres zene- és tánckultúrájuk tejesen a moldvai románság hatása alá került.
Táncaik többsége – éppúgy, mint a moldvai románoké – nyitott lánc- vagy zárt körformájú (chorogeasca, tulumba, hora, sirba, hora polka). Párostáncaik szintén a moldvai román párostánc anyaggal vágnak egybe (baraboi, románka). Az erdélyi táncokkal terminológiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutató táncaik pl. az ardeleanka, lapos magyaros, magyaros, hai dea doi. Helyenként csárdást is táncolnak, de kötött – a moldvai román táncoknak megfelelő – formában, ismertebb műdalokra (pl. „Hallod-e te kőrösi lány…”). Csárdásuk a kétlépéses motívum és a jobbra-balra párosforgás kötött váltakozásából áll. A férfi szólótánc ritka, s rendszerint a „tiganeasca” névvel kapcsolódik.
A moldvai román tánczenei gyakorlathoz hasonlóan táncaikat elsősorban furulyával („szültü”), néha kobzával kísérik. A moldvai csángók tánckincse – eddigi ismereteink szerint – nem annyira a magyar, mint a román tánckincs szempontjából nagyjelentőségű, ugyanis Moldvában ők őrzik azt a régies tánckultúrát, amelyet a helyi polgárosult románság már többnyire elhagyott.
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A moldvai magyarok – közhasználatú nevükön csángók – három nagyobb falucsoportban élnek: 1. a Keleti Kárpátok keleti lejtői, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók mentén (szakirodalmi nevükön: székelyes csángók); 2. az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó városa közelében (déli csángók); 3. a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városának közelében (északi csángók).
A moldvai magyarok első csoportjaik letelepedése óta (XIV. század) román környezetben éltek, s bár folytonosan kaptak népességi utánpótlást Erdélyből, a körülöttük lakó románság aránya állandóan növekedett. Nyelvüket és etnikai identitásukat úgy őrizték meg sok évszázadon keresztül, hogy semmiféle jogi-territorriális különállás nem védte őket. (A magyarországi eredetű kiváltságos bérleti rendszer a razes-ség (részesség?) intézménye valószínűleg összefügg betelepülésükkel, de később nem csupán velük kapcsolatos.) A történeti kutatások szerint nem egyszerre és nem egy vidékről kerültek ide. Évszázadokkal előbb nagyobb volt a településterületük, szórványos településeik a Dnyeszterig húzódtak. Falvaik elhelyezkedése időközben változott is. Az asszimilációtól a római katolikus vallás óvta meg őket, ami az ortodox román környezetben a legnagyobb elválasztó erőnek, egyben – a modern nemzeti tudat hiányában – az etnikai azonosság legfontosabb pillérének bizonyult. Ugyanis magukat mindmáig legtermészetesebben katolikusoknak mondják, nem magyaroknak, különösen nem csángóknak. Halvány középkori nyomoktól eltekintve Moldvában nem élt magyar nemesség, sem számottevő városlakó elem. Nyugat-európai értelemben vett városok korszakunk végéig sem voltak. Az anyanyelvi közvetítő rétegek hiányát az is súlyosbította, hogy az utóbbi két-háromszáz évben a moldvai magyaroknak csak elvétve akadtak magyar papjaik, a magyar nyelvet általában nem használhatták a templomokban. Konzerváló erőként hatott, hogy 1945 előtt alsó iskolákkal sem rendelkeztek, az analfabetizmus rendkívül magas volt köztük. Az urbanizációs háttér hiánya századunk közepéig a nagytáj iparosítatlanságát is jelentette. A moldvai magyarok néhány, mindennapos szükségletet ellátó ágazaton kívül (pl. fazekasság, szűcsmesterség) a nyersanyag-feldolgozás kézműves formáit sem gyakorolták, viszont önellátó gazdálkodással és házimunkával teremtették elő tárgyi világuk, lakberendezésük nagy részét, egészen a II. világháborúig, amikor már a Kárpát-medencében magyarlakta tájakon, legtöbb helyen emlékanyagként sem élt ez az életmód. A homogén falusi közösségek tagjai legfeljebb időszaki munkavállalással, újabban pedig sorkatonai szolgálattal kerülhettek idegen, magas kultúra hatókörébe, egyébként a XX. század első felében is – magyar viszonylatban egyedül állóan – a szájhagyomány maradt kultúrájuk központi része és legfontosabb létezési formája. Ezek után nem meglepő, hogy a magyar történeti és néprajzi szakirodalom a moldvai magyarokat egyöntetűen a magyar nyelvterület legrégebbi kulturális rétegeket őrző népcsoportjaként tartja számon. Moldvában élt elevenen legtovább a magyar néphagyomány, mindenekelőtt a szokások és a folklór. A továbbiakban kérdésként merül föl, hogy az elszigeteltség ellenére a moldvai magyar népi kultúra mégis milyen viszonyban áll a Kárpátokon inneni magyar népi kultúrával? Lükő Gábor tudománytörténetileg és máig érvényes, jelentős módszertani munkával, recens néprajzi adatok alapján jutott arra a következtetésre, hogy a moldvai magyarok alaprétege észak-erdélyi eredetű. Állítását nem sokkal később történeti adatok, majd Jagamas János népzenei vizsgálata is igazolták. Közelebbről megvizsgálva a problémát, mégis azt kell mondanunk, hogy a helyes eredmény vitatható előfeltevéseken alapul és korrekcióra, meg kiegészítésre szorul az újabb kutatások fényében. Ugyanis azok az archaikus néprajzi és nyelvjárási tények, melyeket Lükő fölsorol (pl. tüzelőberendezés, népszokások, viselet, díszítőművészet, lakáskultúra, gazdasági eszközök, településforma stb.), nem valószínű, hogy a XIV-XV. században is megvoltak ugyanezeken a területeken, ugyanezekben a formákban. Vagy, ha igen, a hasonlóságok és azonosságok egy Erdélynél és Moldvánál jóval nagyobb kelet-európai zónára érvényesek, tehát meglétük nem feltétlenül az észak-erdélyi magyarok moldvai migrációjához kötődik.
Ismert művelődéstörténeti tény, hogy a Déli- és Keleti-Kárpátok Európa egyik legrégibb és legtartósabb kulturális válaszfalát alkották egészen a legutóbbi időkig. A moldvai magyarokra is vonatkozik, amire utóbb részletesebben még visszatérünk, hogy a Kárpátok két oldalán lakó népesség eltérő szerkezetű és berendezkedésű kulturális jelleget teremtett magának. Amint azonban az erdélyi románok népi műveltségén is megtaláljuk azokat a vonásokat, melyek a Kárpátok túlsó oldalán lakókkal rokonítják őket, ugyanez elmondható fordított földrajzi helyzetben a moldvai magyarokról is. Ők sem voltak sosem teljesen elzárva az anyaországtól. A magyar néprajzi szakirodalom hangsúlyozza nemcsak Lükő munkája nyomán, hanem más vonatkozásokban is az erdélyi és a moldvai magyar népi műveltség kapcsolatát és mindenekelőtt a Kárpátok lejtői falvainak székelyes jellegét. Amint láttuk, ez a tény az elnevezésben is megnyilvánult. Az újabb és újabb székely kivándorlók és a fuvarozó kereskedelmi kapcsolatok kölcsönözték a székelyes vonásokat a moldvai magyar népesség Erdélyhez földrajzilag legközelebb eső részének, de kultúrájuk a sok befogadott ellenére sem vált székellyé, mint ahogy az újkori havaselvi román bevándorlás sem másította meg az erdélyi román vidékek régebbi hagyományait. A moldvai magyarok helyzete speciális vonásokat mutat, ők ugyanis kisebbségben és szórványban éltek a románság közt, éppen fordítva, mint Erdélyben a románok az utóbbi 250-300 esztendőben. A diaszpóra lét gyakran szül erős kulturális maradiságot, ami az ő esetükben ortodox környezetben sajátos módon a jelentékeny szerepet játszó római katolicizmussal, egy nyugati ideológiával is társult.
Az egészében archaikusnak tekintett moldvai magyar népi kultúra nagy vonalakban két széles történeti rétegre bontható. A vázolt történeti körülmények között románok szomszédságában élés az oka, hogy minden magyar népcsoport közül a moldvai magyarok fogadtak be a legtöbb román kulturális hatást. Minél későbbi történeti rétegekről, jelenségekről és jelenségcsoportokról van szó, annál inkább érvényesült ez a befolyás, annál inkább kitapintható a sajátos kettősség.
Kósa László: Moldvai magyarok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Moldvai magyarok: a Keleti Kárpátok és a Prut között élő magyarság, más néven csángók. A ~ első csoportjai többségükben Észak-Erdélyből valószínűleg az Árpád-korban (12-13. sz.) vándoroltak ki. A következő századokban gyarapodott a számuk. Az ebben az időben alakuló moldvai fejedelemség a magyar királyság hűbérese volt. Uralkodói szívesen fogadták a kézművességben, szőlőművelésben és udvari szolgálatokban jártas magyarországi nemeseket és jobbágyokat. A földműveseknek kiváltságokat is biztosítottak. Ennek nyoma, a razes-ség sajátos jogi intézményében a 19. sz. -ig fennmaradt. A ~ közt találtak menedéket a Dél-Magyarországról menekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat (15. sz.) A középkori magyar királyság lehanyatlásával a 16. sz. -ban a ~ társadalmi helyzete megrendült. Kiszorultak a városokból és sokat szenvedtek, pusztultak a török-tatár pusztításoktól. Soraikat a Rákóczi-szabadságharc és 1848-49 menekültjei, valamint a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. A 17. században a pápa missziói területté nyilvánította a többségében görögkeletiek által lakott Moldvát. A római katolikus híveket a ~ elrománosításával igyekeztek gyarapítani. Ezért a Moldvába rendelt lengyel és olasz papok fokozatosan elszoktatták a ~ -at az anyanyelv templombeli használatától. A 19. sz. második felében a tőkés-bojári Románia hivatalos rendelettel is megerősítette ezt a gyakorlatot. A ~ anyanyelvi iskolái csak 1947-55 között működtek. Ilyen körülmények között a ~ igen archaikus nyelvjárást és népi kultúrát őriztek meg, ugyanakkor igen sok román hatást is mutatnak. Az egész magyar nyelvterületet tekintve napjainkban a ~ között a legelevenebb a népi kultúra és a leggazdagabb a népköltészet. A ~ száma ma mintegy 40-50. 000-re becsülhető. Okleveles adatok szerint a 16-18. sz. -ban nagyobb területen éltek. Szórványos telepeik a Dnyeszterig húzódtak. Ma legnagyobb csoportjuk a Keleti-Kárpátokban eredő, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók (Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz, Tázló) völgyeiben él. Népi kultúrájuk az elmúlt századok folytonos székely kivándorlása miatt erős székely hatást mutat. (Mintegy 40 falu. A legnevezetesebbek: Pusztina, Frumósza, Csügés, Tatros, Onest, Diószeg.) Ezeket a szakirodalom általában „székelyes csángóknak” nevezi. Archaikusabbak az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó városa közelében lakók (kb. 30 falu), melyeket a kutatás egy részük erős székelyes jellegét megállapítva „déli csángók”-ként tart számon. Közülük legnevezetesebb: Bogdánfalva, Trunk, Lészped, Forrófalva, Klézse, Gajcsána. Végül a legrégiesebb nyelvű és kultúrájú „északi csángók” a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városa közelében laknak (kb. 10-15 falu). Legnevezetesebbek: Szabófalva, Pildeszt, Belusest.
Martin György: Moldvai csángók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Az erdélyi magyarság 14-15 századtól meginduló, állandó keleti irányú kirajzásai (a honfoglaló magyarság esetleg Kárpátokon kívül maradt töredékei) következtében több tízezernyi római katolikus, részben magyar anyanyelvű, részben már elrománosodott magyart tartunk számon Moldvában Bákó és Román megyében. E népcsoportnak nyelvészeti, népzenei, néprajzi, művelődéstörténeti jelentősége igen nagy, hisz olyan régiségeket őrizhettek meg a korai elszakadás következtében, amelyeknek a Kárpátokon belül élő magyarságnál már alig találjuk nyomát. Az általános magyar fejlődésen szinte teljesen kívül rekedve, számtalan középkori vonást őriztek meg. (Az újstílusú népdalt pl. csak legújabban ismerték meg.)
Míg nyelvük és vokális népzenéjük megőrizte a magyar karaktert, addig hangszeres zene- és tánckultúrájuk tejesen a moldvai románság hatása alá került.
Táncaik többsége – éppúgy, mint a moldvai románoké – nyitott lánc- vagy zárt körformájú (chorogeasca, tulumba, hora, sirba, hora polka). Párostáncaik szintén a moldvai román párostánc anyaggal vágnak egybe (baraboi, románka). Az erdélyi táncokkal terminológiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutató táncaik pl. az ardeleanka, lapos magyaros, magyaros, hai dea doi. Helyenként csárdást is táncolnak, de kötött – a moldvai román táncoknak megfelelő – formában, ismertebb műdalokra (pl. „Hallod-e te kőrösi lány…”). Csárdásuk a kétlépéses motívum és a jobbra-balra párosforgás kötött váltakozásából áll. A férfi szólótánc ritka, s rendszerint a „tiganeasca” névvel kapcsolódik.
A moldvai román tánczenei gyakorlathoz hasonlóan táncaikat elsősorban furulyával („szültü”), néha kobzával kísérik. A moldvai csángók tánckincse – eddigi ismereteink szerint – nem annyira a magyar, mint a román tánckincs szempontjából nagyjelentőségű, ugyanis Moldvában ők őrzik azt a régies tánckultúrát, amelyet a helyi polgárosult románság már többnyire elhagyott.
3
P. Vas János: Moldva, moldvai magyarok, moldvai csángók
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008. 155-161. oldal)
Moldva (Moldova, Molduva) a Keleti-Kárpátok és a Prut folyó között elterülő síkságon fekszik. Magyarok által is lakott része Romániához tartozik. A magyar lakóterület régen nagyobb kiterjedésű volt, a 16-18. században egészen a Dnyeszter folyóig húzódott, átnyúlt a ma Moldovai Köztársaság néven önálló egykori Besszarábiába. Ma a magyarok lakta terület keleti határa a Szeret folyó.
A 8-9. században a mai Moldva területén volt Etelköz, a magyarok utolsó szállásterülete a Kárpát-medencei honfoglalás előtt, ami azután a besenyők hatalmába került, később a Kaukázustól az Al-Dunáig uralkodó Kun Birodalom (Kunország, Kumánia) része lett.
A magyar királyság békés kapcsolatokra törekedett a harcias, pogány szomszédokkal. E célból Moldvában 1227-ben missziós püspökséget alapítottak Milkó városában. A kunok nagy része megkeresztelkedett és IV. Béla felvette a „Kunország királya” címet.
A tatárjárás elpusztította a kunok birodalmát, területük egy tatár államalakulat, az Arany Horda birtoka lett. Őket I. (Nagy) Lajos szorította ki Moldva területéről. Ezután alakult meg a románok (vlahok, oláhok) állama, akik a kunok maradékával összeolvadva megalapították a Moldvai Fejedelemséget. Az államalakulat megszilárdulása Nagy István (Ştefan cel Mare) fejedelem nevéhez fűződik, aki a mi Mátyás királyunk kortársa volt. Moldva a 16. század folyamán az oszmán-török birodalom alávetett, hűbéres államává vált. 1861-ben egyesült Havasalfölddel és 1877-ben kikiáltották a Román Királyságot.
A moldvai magyarok eredetével kapcsolatban számos elmélet született. Némelyek azoktól az etelközi magyaroktól származtatják őket, akik nem vettek részt a honfoglalásban, hanem szétszóródva a korábbi szállásterületen maradtak. Az elméletet alátámasztja, hogy a moldvaiak északi csoportjának nyelvében olyan szavak maradtak fent, amelyeket a honfoglalás után a Kárpát-medencei magyarok szláv kifejezésekre cseréltek és ma már nem ismerik őket. Honfoglalás utáni szláv eredetű jövevényszavainkat viszont ezek a moldvaiak nem ismerik, nem használják. Mások szerint Moldva középkori lakosságát határvédelmi célból telepítették ide Erdélyből. Ismét mások szerint a kunok elmagyarosodott maradékai. A három elmélet láthatóan nem zárja ki egymást. A román nacionalista történetírás szerint viszont a moldvai magyarok erőszakkal elmagyarosított románok.
Corvin Mátyás halála után Moldva politikailag és kulturálisan végképp elszakadt a királyi Magyarországtól, a Kárpát-medencétől. A későbbiekben formálisan sem tartozott többé a magyar államhoz. A gazdasági, politikai viszonyokkal elégedetlen erdélyi székelyek koronként tömegesen vándoroltak ki Moldvába a jobb élet reményében. A román uralkodók és bojárok (földesurak) szívesen látták az új telepeseket és kiváltságokat biztosítottak a nekik. A moldvai magyarokat csángóknak szokás nevezni. A csángó szó jelentése azonban nem túlságosan hízelgő. Eredetileg valószínűleg a székelyek használták az olyan közösségekre, amelyek valaha közéjük tartoztak, de „elcsángáltak”, idegenek közé kerültek és így kultúrájuk átalakult. A moldvai magyarok csak az utóbbi időben, értelmiségi hatásra kezdik elfogadni a csángó nevet, idegenek szájából ma is sértőnek érzik. Ők magukat elsősorban vallásuk alapján, „moldvai katolikus”-ként különböztetik meg a környezetükben élő ortodox hitű román népességtől. Másik meghatározó sajátságuk a magyar nyelv használata, amelynek egy régies dialektusát beszélik. A románok „unguri”-nak (magyaroknak) hívják azokat is, akik már nem beszélnek magyarul, de római katolikus vallásuk még őrzi „csángó” származásuk emlékét. A moldvai magyar nyelvjárás legfeltűnőbb jellemzője a selypezés vagy sziszegés. A „s” hangzó helyett „sz”-t ejtenek, a „cs” helyett pedig „c”-t. Régóta általános körükben a kétnyelvűség. Otthon, családi körben a magyar nyelvet használják, de mindenütt máshol románul beszélnek. Magyar nyelvű iskoláik, magyar nyelvű papjaik, magyar nyelvű értelmiségük nincs. Ennek szomorú következménye, hogy a csángók közül az is, aki járt iskolába, csak románul tud írni-olvasni, „magyarul analfabéta”.
A moldvai magyarokat három csoportra osztják. Az északi csángók őrzik a legrégiesebb népi kultúrát. 10-15 faluban (pl. Bírófalva, Szabófalva) laknak Románvásár környékén, ahol a Moldva folyó a Szeretbe ömlik. A déli csángók (pl. Forrófalva, Gajcsána, Klézse, Lészped, Trunk) az Aranyos-Beszterce torkolatánál, a „Szeretterén” élnek Bákó város vidékén. A székelyes csángók déliektől nyugatra és délre, a Keleti-Kárpátok lejtőin, az Aranyos-Besztercébe ömlő kisebb folyóvizek mentén települtek meg kb. negyven faluban (pl. Diószeg, Frumósza, Pusztina). Ők a legnagyobb lélekszámú moldvai magyar csoport. Kultúrájuk igen közel áll a Székelyföldéhez.
A moldvai magyarok lélekszámát nehéz megállapítani. Mindenhol románokkal vegyesen laknak és sokan közéjük számítják a mára elrománosodott magyar eredetű családokat is. A becsült számok 50. 000 és 200. 000 között mozognak. Kós Károly szerint a „csángóság” ma sem tekinthető egységes néprajzi csoportnak, napjainkban is alakulóban van. Ugyanakkor és részben ezért folyamatosan fenyegeti őket a románságba való beolvadás veszélye.
A moldvai magyarok a gazdálkodás feltűnően régies formáit őrizték meg. A Szeret folyó mellett fekvő falvak eredethagyománya szerint őseiket a román bojárok hívták a vidékre „dolgosok”-nak. Termővé tették a lakatlan tájat, ennek fejében letelepedési lehetőséghez és földhöz jutottak. Őket nevezték románul „răzeş”-nek, csángó tájszólásban „rezes”-nek, vagyis részesnek. A rezesek szabadon gazdálkodtak a földjükön, ennek fejében katonáskodniuk kellett.
A moldvai magyarok gazdálkodására az önellátás jellemző. A cserére, kereskedelemre szánt termékek másodlagos szerepet játszottak.
Moldva magyarok által is lakott tájainak legnagyobb vize a Szeret folyó. A partján elterülő falvak szegényeinek fontos megélhetési forrása a halászat. Jellegzetes halászfalu pl. Trunk. Itt azt tartják, „a víz a szegény ember fejőstehene”. A nagy télvégi halászat nagyböjtkor zajlott. Ha bő volt a fogás, jutott a zsákmányból cserére, eladásra is. Szalonnát, túrót, aszalt szilvát kaptak érte, ezzel egészítették ki szűkös és egyhangú étrendjüket. A tartósított halat a kereskedők Erdélybe és az orosz területekre szállították.
Szintén a szegények, szántófölddel nem rendelkezők vagy a fizikai munkára már képtelen idős családtagok hasznot hajtó tevékenysége volt a méhészkedés. Az erdőben megkeresték azokat az odvas fákat, amelyekbe vadméhek fészkeltek, elfűrészelték és hazavitték őket. Ezt a természetes méhköpűt aztán a kertben tartották. Tavasz felé a telet megszenvedett állatokat csirkehússal, borral, böjti levessel táplálták, hogy fölerősödjenek. Szent József napja (március 19.) körül engedték ki őket farkas-gégén keresztül, hogy harciasak legyenek. Illés napján (július 20.) volt a mézszüret, amikor elvették tőlük, amit gyűjtöttek, annyit hagyva csak, hogy el ne pusztuljanak. A mézet étkezési értéke mellett gyógyító erejűnek is tartották. A gyertyakészítéshez szükséges méhviasszal fizették az egyházi adót.
A moldvaiak mezőgazdaságában fontos szerepet játszott a juhtenyésztés. A nyájak gazdái és a pásztorok magyarok voltak, de az itteni hagyományos technikák eltérnek az erdélyiektől, román hatást mutatnak. A mohamedán (iszlám) vallású tatárok, törökök uralma alatt élő Moldvában a juh tartása elsősorban a húsa miatt volt fontos. Adataink vannak arról, hogy a moldvai magyarok juhokkal adóztak a krími tatár kán feleségének. Az itteni juhászok neve csobán, vagy pakulár, számadójuk a bács. A juhokat naponta kétszer fejték. A tejből főként sajtot készítettek. A nyájakat csak Demeter napkor (október 26.) hozták be a legelőről. Télen a gazdák gondoskodtak róluk. A juhok irhájából készültek a csángók jellegzetes hímzett bőrruhái.
A 18. századig kevés adatunk van a moldvai földművelésről. Régebben fő gabonanövényük az igénytelen és bőven termő köles volt. Kásaként fogyasztották, de készítettek belőle egyfajta sörszerű, a kunok és tatárok „bozá”-jához hasonló italt is. A szántóföldi növénytermesztés legfontosabb növénye évszázadok óta a kukorica. A moldvaiak román szóval pujnak nevezik. A legjobb talajú területeken vetik. Málét, más néven puliszkát készítenek belőle. Ez a fő táplálékuk. Moldva fontos kultúrnövénye a szőlő. Különösen a kis birtokkal rendelkezők számára jelentett sok munkával járó, de viszonylag biztos megélhetési lehetőséget. A szőlő kipréselt héjából törkölypálinkát főztek. A Kotnár környéki bort egykor azonos értékűnek tartották a tokajival. A 19. század végi filoxéra-járvány Moldvában is kipusztította a régi, nemes szőlőfajtákat.
A ruhák házilagos készítésének nyersanyaga a kender. Feldolgozása az asszonyok, ahogy Moldvában mondják, „a nép” dolga volt. A kenderföldek ezért anyai ágon, anyáról leányra öröklődtek. A másik fontos háziipar a fa megmunkálása. A bútorok, szerszámok készítése a férfiak feladata. A moldvai fazekasság legnagyobb központja Gorzafalva az Ojtozi-szorosban. Az itteni kerámia az erdélyinél dísztelenebb, nincs díszítő funkciója.
Gerendából ácsolt házaik közvetlenül a talajra épülnek, alacsony falúak. Aljukat földből készült töltés veszi körül. Tetejük szalmazsúp vagy nád. Két egybenyíló helyiségükből csak az egyiket fűtik, ennek van padlása is. Ebben laknak, a másik a kamra. A lakószoba körben padkás, a padkán alszanak.
A moldvaiak népviselete a Keletközép-európai hagyomány régies rétegeit őrizte meg. Ragaszkodnak öltözködési szokásaikhoz, hogy ezzel is kifejezzék különállásukat. A ruházat házilag előállított alapanyagokból készül. A románok szerint magyaros, az erdélyiek szerint viszont romános. A női ingek hímzése főként piros és fekete. A fejükre turbánszerűen csavart kendőt, „kerpa-ruvá”-t viselnek. A férfiak a szűk, fehér gyapjúnadrág felett kieresztett hosszú inget hordanak széles bőrövvel.
Szőtteseikre a lépcsőzetesen elhelyezett geometrikus minták a jellemzőek.
Népzene szempontjából Moldva a Bartók Béla által meghatározott IV. dialektusterület önálló része, amelyet ma már külön V. területként emlegetnek. Az itteni népzene kívül rekedt az általános magyar fejlődésen, annak divatjai, stílusai nem hatottak rá. A vokális zenében jellemző a rendkívül régies hagyományok őrzése, a dallamok gazdag, bonyolult díszítése. A magyarországi új stílust csak a legutóbbi időben ismerték meg. Nagyon erősen érezhető a román kultúra hatása dallamok és szövegek átvételében, vagy például a refrénes dallamforma használatában, ami más magyar csoportoknál csak kivételesen fordul elő. Hangszeres zenéjükben is meghatározóak a román hatások.
A magyarság többi népcsoportjával szemben a moldvaiak táncainak többsége lánc vagy zárt kör formájú, dallamhoz kötött: egy-egy táncfajtát mindig ugyanarra a dallamra járnak. Páros táncaik a román anyaghoz hasonlóak. Néhol táncolnak egyfajta csárdást, de kötött formában és műdalok dallamára. Szóló férfitánc alig található a területen. A táncok hangszeres kísérete olyan, mint a románoknál. A fő hangszer a furulya („szültü” = süvöltő) és a kobza (koboz), gyakori a dob használata.
A moldvai csángó-magyarok döntő többsége a legutóbbi időkig analfabéta volt, az idősebb korosztály és a nők nagy része ma is az. Emiatt anyanyelvi kultúrájukban az írásbeliség alig játszik szerepet. A szóbeliség a meghatározó. Ennek köszönhetően a népköltészet ma is olyan meghatározó a szerepet tölt be, mint a fejlettebb területeken 150-200 évvel ezelőtt. Minden faluban élnek a történeteket, énekeket a többieknél jobban ismerő tehetséges előadók, mesemondók, nótafák. A lakosság számon tartja és megbecsüli ezeket a „specialisták”-at. A moldvai magyar népköltészet jellegzetessége, hogy a többi magyar területtől való elzártsága és a románokkal való huzamos együttélés miatt nagyon erős balkáni hatásokat mutat. Témákat és formákat egyaránt átvettek a szomszédoktól. Az egyes szövegtípusok nagyon sokféle változatban élnek, helyi eseményekkel kapcsolatban ma is születnek újak. A balladák szövege régiesebb és bőbeszédűbb, mint más magyar csoportoknál. Meséik, mondáik is középkorias jellegűek.
Szokásaik közül kiemelkedik a szilveszter-újévi hejgetés vagy urálás, amelynek során termékenységvarázsló céllal a búza élettörténetét adják elő recitálva nagy zajkeltés kíséretében. Ez a költői szövegű rítus is román párhuzamokat mutat, sőt román közönség előtt románul is elő szokták adni. A munkaalkalmak szokásai között fontos szerepet tölt be a fonó, a „guzsalyas”. Régen a falvakban ez volt az egyetlen szórakozási alkalom, a népdalok és más népköltészeti alkotások előadásának legfőbb színtere.
A II. világháború idején a moldvai csángók egy csoportja átköltözött Magyarországra és Baranya megyében telepedtek le. A „kint” születettek még őrzik a régi kultúrát, de a fiatalok már kevés gondot fordítanak a hagyományok ápolására.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008. 155-161. oldal)
Moldva (Moldova, Molduva) a Keleti-Kárpátok és a Prut folyó között elterülő síkságon fekszik. Magyarok által is lakott része Romániához tartozik. A magyar lakóterület régen nagyobb kiterjedésű volt, a 16-18. században egészen a Dnyeszter folyóig húzódott, átnyúlt a ma Moldovai Köztársaság néven önálló egykori Besszarábiába. Ma a magyarok lakta terület keleti határa a Szeret folyó.
A 8-9. században a mai Moldva területén volt Etelköz, a magyarok utolsó szállásterülete a Kárpát-medencei honfoglalás előtt, ami azután a besenyők hatalmába került, később a Kaukázustól az Al-Dunáig uralkodó Kun Birodalom (Kunország, Kumánia) része lett.
A magyar királyság békés kapcsolatokra törekedett a harcias, pogány szomszédokkal. E célból Moldvában 1227-ben missziós püspökséget alapítottak Milkó városában. A kunok nagy része megkeresztelkedett és IV. Béla felvette a „Kunország királya” címet.
A tatárjárás elpusztította a kunok birodalmát, területük egy tatár államalakulat, az Arany Horda birtoka lett. Őket I. (Nagy) Lajos szorította ki Moldva területéről. Ezután alakult meg a románok (vlahok, oláhok) állama, akik a kunok maradékával összeolvadva megalapították a Moldvai Fejedelemséget. Az államalakulat megszilárdulása Nagy István (Ştefan cel Mare) fejedelem nevéhez fűződik, aki a mi Mátyás királyunk kortársa volt. Moldva a 16. század folyamán az oszmán-török birodalom alávetett, hűbéres államává vált. 1861-ben egyesült Havasalfölddel és 1877-ben kikiáltották a Román Királyságot.
A moldvai magyarok eredetével kapcsolatban számos elmélet született. Némelyek azoktól az etelközi magyaroktól származtatják őket, akik nem vettek részt a honfoglalásban, hanem szétszóródva a korábbi szállásterületen maradtak. Az elméletet alátámasztja, hogy a moldvaiak északi csoportjának nyelvében olyan szavak maradtak fent, amelyeket a honfoglalás után a Kárpát-medencei magyarok szláv kifejezésekre cseréltek és ma már nem ismerik őket. Honfoglalás utáni szláv eredetű jövevényszavainkat viszont ezek a moldvaiak nem ismerik, nem használják. Mások szerint Moldva középkori lakosságát határvédelmi célból telepítették ide Erdélyből. Ismét mások szerint a kunok elmagyarosodott maradékai. A három elmélet láthatóan nem zárja ki egymást. A román nacionalista történetírás szerint viszont a moldvai magyarok erőszakkal elmagyarosított románok.
Corvin Mátyás halála után Moldva politikailag és kulturálisan végképp elszakadt a királyi Magyarországtól, a Kárpát-medencétől. A későbbiekben formálisan sem tartozott többé a magyar államhoz. A gazdasági, politikai viszonyokkal elégedetlen erdélyi székelyek koronként tömegesen vándoroltak ki Moldvába a jobb élet reményében. A román uralkodók és bojárok (földesurak) szívesen látták az új telepeseket és kiváltságokat biztosítottak a nekik. A moldvai magyarokat csángóknak szokás nevezni. A csángó szó jelentése azonban nem túlságosan hízelgő. Eredetileg valószínűleg a székelyek használták az olyan közösségekre, amelyek valaha közéjük tartoztak, de „elcsángáltak”, idegenek közé kerültek és így kultúrájuk átalakult. A moldvai magyarok csak az utóbbi időben, értelmiségi hatásra kezdik elfogadni a csángó nevet, idegenek szájából ma is sértőnek érzik. Ők magukat elsősorban vallásuk alapján, „moldvai katolikus”-ként különböztetik meg a környezetükben élő ortodox hitű román népességtől. Másik meghatározó sajátságuk a magyar nyelv használata, amelynek egy régies dialektusát beszélik. A románok „unguri”-nak (magyaroknak) hívják azokat is, akik már nem beszélnek magyarul, de római katolikus vallásuk még őrzi „csángó” származásuk emlékét. A moldvai magyar nyelvjárás legfeltűnőbb jellemzője a selypezés vagy sziszegés. A „s” hangzó helyett „sz”-t ejtenek, a „cs” helyett pedig „c”-t. Régóta általános körükben a kétnyelvűség. Otthon, családi körben a magyar nyelvet használják, de mindenütt máshol románul beszélnek. Magyar nyelvű iskoláik, magyar nyelvű papjaik, magyar nyelvű értelmiségük nincs. Ennek szomorú következménye, hogy a csángók közül az is, aki járt iskolába, csak románul tud írni-olvasni, „magyarul analfabéta”.
A moldvai magyarokat három csoportra osztják. Az északi csángók őrzik a legrégiesebb népi kultúrát. 10-15 faluban (pl. Bírófalva, Szabófalva) laknak Románvásár környékén, ahol a Moldva folyó a Szeretbe ömlik. A déli csángók (pl. Forrófalva, Gajcsána, Klézse, Lészped, Trunk) az Aranyos-Beszterce torkolatánál, a „Szeretterén” élnek Bákó város vidékén. A székelyes csángók déliektől nyugatra és délre, a Keleti-Kárpátok lejtőin, az Aranyos-Besztercébe ömlő kisebb folyóvizek mentén települtek meg kb. negyven faluban (pl. Diószeg, Frumósza, Pusztina). Ők a legnagyobb lélekszámú moldvai magyar csoport. Kultúrájuk igen közel áll a Székelyföldéhez.
A moldvai magyarok lélekszámát nehéz megállapítani. Mindenhol románokkal vegyesen laknak és sokan közéjük számítják a mára elrománosodott magyar eredetű családokat is. A becsült számok 50. 000 és 200. 000 között mozognak. Kós Károly szerint a „csángóság” ma sem tekinthető egységes néprajzi csoportnak, napjainkban is alakulóban van. Ugyanakkor és részben ezért folyamatosan fenyegeti őket a románságba való beolvadás veszélye.
A moldvai magyarok a gazdálkodás feltűnően régies formáit őrizték meg. A Szeret folyó mellett fekvő falvak eredethagyománya szerint őseiket a román bojárok hívták a vidékre „dolgosok”-nak. Termővé tették a lakatlan tájat, ennek fejében letelepedési lehetőséghez és földhöz jutottak. Őket nevezték románul „răzeş”-nek, csángó tájszólásban „rezes”-nek, vagyis részesnek. A rezesek szabadon gazdálkodtak a földjükön, ennek fejében katonáskodniuk kellett.
A moldvai magyarok gazdálkodására az önellátás jellemző. A cserére, kereskedelemre szánt termékek másodlagos szerepet játszottak.
Moldva magyarok által is lakott tájainak legnagyobb vize a Szeret folyó. A partján elterülő falvak szegényeinek fontos megélhetési forrása a halászat. Jellegzetes halászfalu pl. Trunk. Itt azt tartják, „a víz a szegény ember fejőstehene”. A nagy télvégi halászat nagyböjtkor zajlott. Ha bő volt a fogás, jutott a zsákmányból cserére, eladásra is. Szalonnát, túrót, aszalt szilvát kaptak érte, ezzel egészítették ki szűkös és egyhangú étrendjüket. A tartósított halat a kereskedők Erdélybe és az orosz területekre szállították.
Szintén a szegények, szántófölddel nem rendelkezők vagy a fizikai munkára már képtelen idős családtagok hasznot hajtó tevékenysége volt a méhészkedés. Az erdőben megkeresték azokat az odvas fákat, amelyekbe vadméhek fészkeltek, elfűrészelték és hazavitték őket. Ezt a természetes méhköpűt aztán a kertben tartották. Tavasz felé a telet megszenvedett állatokat csirkehússal, borral, böjti levessel táplálták, hogy fölerősödjenek. Szent József napja (március 19.) körül engedték ki őket farkas-gégén keresztül, hogy harciasak legyenek. Illés napján (július 20.) volt a mézszüret, amikor elvették tőlük, amit gyűjtöttek, annyit hagyva csak, hogy el ne pusztuljanak. A mézet étkezési értéke mellett gyógyító erejűnek is tartották. A gyertyakészítéshez szükséges méhviasszal fizették az egyházi adót.
A moldvaiak mezőgazdaságában fontos szerepet játszott a juhtenyésztés. A nyájak gazdái és a pásztorok magyarok voltak, de az itteni hagyományos technikák eltérnek az erdélyiektől, román hatást mutatnak. A mohamedán (iszlám) vallású tatárok, törökök uralma alatt élő Moldvában a juh tartása elsősorban a húsa miatt volt fontos. Adataink vannak arról, hogy a moldvai magyarok juhokkal adóztak a krími tatár kán feleségének. Az itteni juhászok neve csobán, vagy pakulár, számadójuk a bács. A juhokat naponta kétszer fejték. A tejből főként sajtot készítettek. A nyájakat csak Demeter napkor (október 26.) hozták be a legelőről. Télen a gazdák gondoskodtak róluk. A juhok irhájából készültek a csángók jellegzetes hímzett bőrruhái.
A 18. századig kevés adatunk van a moldvai földművelésről. Régebben fő gabonanövényük az igénytelen és bőven termő köles volt. Kásaként fogyasztották, de készítettek belőle egyfajta sörszerű, a kunok és tatárok „bozá”-jához hasonló italt is. A szántóföldi növénytermesztés legfontosabb növénye évszázadok óta a kukorica. A moldvaiak román szóval pujnak nevezik. A legjobb talajú területeken vetik. Málét, más néven puliszkát készítenek belőle. Ez a fő táplálékuk. Moldva fontos kultúrnövénye a szőlő. Különösen a kis birtokkal rendelkezők számára jelentett sok munkával járó, de viszonylag biztos megélhetési lehetőséget. A szőlő kipréselt héjából törkölypálinkát főztek. A Kotnár környéki bort egykor azonos értékűnek tartották a tokajival. A 19. század végi filoxéra-járvány Moldvában is kipusztította a régi, nemes szőlőfajtákat.
A ruhák házilagos készítésének nyersanyaga a kender. Feldolgozása az asszonyok, ahogy Moldvában mondják, „a nép” dolga volt. A kenderföldek ezért anyai ágon, anyáról leányra öröklődtek. A másik fontos háziipar a fa megmunkálása. A bútorok, szerszámok készítése a férfiak feladata. A moldvai fazekasság legnagyobb központja Gorzafalva az Ojtozi-szorosban. Az itteni kerámia az erdélyinél dísztelenebb, nincs díszítő funkciója.
Gerendából ácsolt házaik közvetlenül a talajra épülnek, alacsony falúak. Aljukat földből készült töltés veszi körül. Tetejük szalmazsúp vagy nád. Két egybenyíló helyiségükből csak az egyiket fűtik, ennek van padlása is. Ebben laknak, a másik a kamra. A lakószoba körben padkás, a padkán alszanak.
A moldvaiak népviselete a Keletközép-európai hagyomány régies rétegeit őrizte meg. Ragaszkodnak öltözködési szokásaikhoz, hogy ezzel is kifejezzék különállásukat. A ruházat házilag előállított alapanyagokból készül. A románok szerint magyaros, az erdélyiek szerint viszont romános. A női ingek hímzése főként piros és fekete. A fejükre turbánszerűen csavart kendőt, „kerpa-ruvá”-t viselnek. A férfiak a szűk, fehér gyapjúnadrág felett kieresztett hosszú inget hordanak széles bőrövvel.
Szőtteseikre a lépcsőzetesen elhelyezett geometrikus minták a jellemzőek.
Népzene szempontjából Moldva a Bartók Béla által meghatározott IV. dialektusterület önálló része, amelyet ma már külön V. területként emlegetnek. Az itteni népzene kívül rekedt az általános magyar fejlődésen, annak divatjai, stílusai nem hatottak rá. A vokális zenében jellemző a rendkívül régies hagyományok őrzése, a dallamok gazdag, bonyolult díszítése. A magyarországi új stílust csak a legutóbbi időben ismerték meg. Nagyon erősen érezhető a román kultúra hatása dallamok és szövegek átvételében, vagy például a refrénes dallamforma használatában, ami más magyar csoportoknál csak kivételesen fordul elő. Hangszeres zenéjükben is meghatározóak a román hatások.
A magyarság többi népcsoportjával szemben a moldvaiak táncainak többsége lánc vagy zárt kör formájú, dallamhoz kötött: egy-egy táncfajtát mindig ugyanarra a dallamra járnak. Páros táncaik a román anyaghoz hasonlóak. Néhol táncolnak egyfajta csárdást, de kötött formában és műdalok dallamára. Szóló férfitánc alig található a területen. A táncok hangszeres kísérete olyan, mint a románoknál. A fő hangszer a furulya („szültü” = süvöltő) és a kobza (koboz), gyakori a dob használata.
A moldvai csángó-magyarok döntő többsége a legutóbbi időkig analfabéta volt, az idősebb korosztály és a nők nagy része ma is az. Emiatt anyanyelvi kultúrájukban az írásbeliség alig játszik szerepet. A szóbeliség a meghatározó. Ennek köszönhetően a népköltészet ma is olyan meghatározó a szerepet tölt be, mint a fejlettebb területeken 150-200 évvel ezelőtt. Minden faluban élnek a történeteket, énekeket a többieknél jobban ismerő tehetséges előadók, mesemondók, nótafák. A lakosság számon tartja és megbecsüli ezeket a „specialisták”-at. A moldvai magyar népköltészet jellegzetessége, hogy a többi magyar területtől való elzártsága és a románokkal való huzamos együttélés miatt nagyon erős balkáni hatásokat mutat. Témákat és formákat egyaránt átvettek a szomszédoktól. Az egyes szövegtípusok nagyon sokféle változatban élnek, helyi eseményekkel kapcsolatban ma is születnek újak. A balladák szövege régiesebb és bőbeszédűbb, mint más magyar csoportoknál. Meséik, mondáik is középkorias jellegűek.
Szokásaik közül kiemelkedik a szilveszter-újévi hejgetés vagy urálás, amelynek során termékenységvarázsló céllal a búza élettörténetét adják elő recitálva nagy zajkeltés kíséretében. Ez a költői szövegű rítus is román párhuzamokat mutat, sőt román közönség előtt románul is elő szokták adni. A munkaalkalmak szokásai között fontos szerepet tölt be a fonó, a „guzsalyas”. Régen a falvakban ez volt az egyetlen szórakozási alkalom, a népdalok és más népköltészeti alkotások előadásának legfőbb színtere.
A II. világháború idején a moldvai csángók egy csoportja átköltözött Magyarországra és Baranya megyében telepedtek le. A „kint” születettek még őrzik a régi kultúrát, de a fiatalok már kevés gondot fordítanak a hagyományok ápolására.
4
Irodalom
- Baumgartner Sándor (Siculus): A moldvai magyarok őstelepülése, története és mai helyzete. Pécs – Budapest, 1942.
- Benda Kálmán: Moldvai csángó-magyar okmánytár. 1467-1706. I-II. Budapest, 1989.
- Benda Kálmán: A moldvai csángómagyarok története. In: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül...” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Budapest, 1993. 39-44. oldal
- Benkő Loránd: A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Budapest, 1990.
- Bosnyák Sándor: A moldvai magyarok hitvilága. Folklór Archívum XII. Budapest, 1980.
- Csoma Gergely: A moldvai magyarok szerelmi varázslása. Népi vallásosság a Kárpát-medencében. II. Veszprém-Debrecen, 1997.
- Csűry Bálint: A csángó Miatyánk. Magyar Nyelv XVI. 1930.
- Csűry Bálint: Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Tudományos Füzetek 27. Kolozsvár, 1930.
- Demény István Pál: A hejgetés meg a sámánének. Néprajzi Látóhatár III. 1994.
- Diószegi László (szerk.): Moldvai csángók és a változó világ. Szombathely, 2009.
- Diószegi Vilmos: Embergyógyítás a moldvai székelyeknél. Néprajzi Közlemények V. 1960. 3. sz.
- Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Csíksomlyó, 1931.
- Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941.
- Domokos Pál Péter: Szültü (egy csángó hangszer). Ethnographia LXXIV. 1963.
- Domokos Pál Péter – Rajeczky Benjámin: Csángó népzene 1-2. Budapest, 1956-1961.
- Faragó József – Jagamas János: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Bukarest, 1954.
- Gazda József: „Hát én hogyne síratnám…” Csángók a sodródó időben. Budapest, 1993.
- Gazda Klára: Tárgyi kultúra és identitás a moldvai katolikusoknál. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A Moldvai csángók. Budapest, 2006. 227-259. oldal
- Gazda László: Moldvai magyar vonatkozású települések történeti tára I. Budapest, 2009.
- Gálffy Mózes – Márton Gyula – Szabó T. Attila (szerk.): A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. I-II. Budapest, 1991.
- Gegő Elek: A moldvai magyar telepekről. Buda, 1838.
- Gunda Béla: A moldvai magyar népi műveltség jellegéhez. Néprajzi gyűjtőúton a moldvai magyaroknál. Népi Kultúra – Népi Társadalom XV. 1990. 37-87. oldal
- Gunda Béla: A moldvai magyarok eredete. Magyar Nyelv LXXXIV. 1. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1988. 12-24. oldal
- Györffy István: A bűbájolás a moldvai magyaroknál. Ethnographia XXXVI. 1925.
- Hajdú-Moharos József: Moldva – Csángóföld – csángó sors. Vörösberény, 1995.
- Halász Péter: Az emberi erővel végzett teherhordás a moldvai magyaroknál. Ethnographia CVII. 1996. 227-300. oldal
- Halász Péter: A moldvai magyarok egy régi étele. Zsufa. Ethnographia LXXXIV. 1973.
- Halász Péter: A moldvai magyarok hagyományos állattartása. Budapest, 2007.
- Halász Péter: A moldvai magyarok kendermunkája. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973. 55-91. oldal
- Halász Péter: A moldvai magyarok néprajzához. Budapest, 2002.
- Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyimesi és moldvai magyaroknál. Néprajzi Közlemények 34. sz. 1960. 22-31. oldal
- Kallós Zoltán: Hejgetés Moldvában. Néprajzi Közlemények III. 1-2. 1958. 40-50. oldal
- Kallós Zoltán: Ismeretlen balladák Moldvából. Néprajzi Közlemények III. 1958.
- Kallós Zoltán: „Nem engedi isten, hogy elveszejszenek”. (Moldvai magyar életképek, vallásos és világi szövegek.) Kolozsvár, 1993.
- Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és gyimesi csángóknál. Műveltség és Hagyomány VIII. 1966. 137-157. oldal
- Kallós Zoltán: „Új guzsalyam mellett.” Bukarest, 1973.
- Kós Károly (ifj. dr.): Csángó néprajzi vázlat. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
- Kós Károly – Szentimrei Judit – Nagy Jenő: Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981.
- Lükő Gábor: A moldvai csángók. I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Budapest, 1936.
- Márton Gyula: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest, 1972.
- Mikecs László: Csángók. Budapest, 1941.
- Mikecs László: A Kárpátokon túli magyarság. In: Magyarok és románok I. (szerk.: Deér józsef és Gáldi lászló.) Budapest 1943-1944. 441-507. oldal
- Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981.
- Nagy Jenő: A moldvai csángó öltözet szókincsének román jövevényszavai. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1957. 87-96. oldal
- Pávai István: Az erdélyi és moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest, 1993.
- Pávai István: A moldvai magyarok megnevezései. Regio 4. 1995. 149-164. oldal
- Pávai István: Zene, vallás, identitás a moldvai magyar népéletben. Kolozsvár, 2006.
- Pozsony Frenc: A moldvai csángó magyarok. Budapest, 2005.
- Pozsony Ferenc: „Szeret vize martján”. Moldvai csángómagyar népköltészet. Kolozsvár, 1994.
- Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Moldvai csángók a változó időkben. Budapest, 1999.
- Pozsony Ferenc (szerk.): Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kríza János
Néprajzi Társaság Évkönyve V. k. Kolozsvár, 1997. - Rubiny Mózes: A moldvai csángók múltja és jelene. Ethnographia XII. 1901. 115-124., 166-175. oldal
- Stuber György: Moldvai csángó dudások I. Folkmagazin VIII. évf. 4. sz. 43-46. oldal
- Stuber György (szerk.): Moldvai csángómagyar „síposok”. CD-lemez kísérő tanulmánnyal. Etnofon ER-CD 053, Budapest, 2001.
- Szabó T. Attila: A csángó süttü~szültü hangszer és a Söltyös vezetéknév. In: Anyanyelvünk életéből. Bukarest, 1970.
- Szabó T. Attila: Kik és hol élnek a csángók? In: Nyelv és Múlt. Bukarest, 1972.
- Tánczos Vilmos: „Csapdosó angyal”. Moldvai archaikus imádságok és életterük. Csíkszereda, 1999.
- Tánczos Vilmos: „Eleven ostya, szép virág”. A moldvai csángó népi imák képei.
- Tánczos Vilmos: „Gyöngyökkel gyökereztél”. Gyimesi és moldvai archaikus népiimádságok. Csíkszereda, 1996.
- Tánczos Vilmos: A moldvai csángók és kultúrájuk. In: Bihari Zoltán (főszerk.): Magyarok a világban: Kárpát-medence. Kézikönyv a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarságról. Budapest, 2000. 350-354. oldal
- Tánczos Vilmos: A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Moldvai csángók a változó időben. Budapest, 1998. 76-32. oldal
- Tánczos Vilmos: „Nyiss kaput, angyal!” Moldvai csángó népi imádságok. Püski Kiadó, Budapest, 2001.
- Tobak Ferenc: „Fujják és táncolnak utána”. Siposok-csimpolyosok Moldvában. In: Agócs Gergely (szerk.): A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2001. 477-488. oldal
- Tomisa Ilona (szerk.): Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva
határán. Budapest, 2003. - Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. Magyar Népköltési Gyűjtemény XVI. Budapest, 1989.
- Veress Sándor: Népzenei gyűjtés a moldvai csángók között. Ethnographia XLII.1931.
133-143. oldal - Veress Sándor: Székely népballadák változatai Moldvában. Néprajzi Értesítő XXXIII.
1941. - Virt István: „Elszakasztottad a testemtől én lelkemet.” A moldvai és a Baranya megyei
csángók halottas szokásai és hiedelmei. Kriza könyvek 8. Kolozsvár, 2001. - Wichmann Györgyné, Herrmann Júlia: A moldvai csángók babonás hitéből. Ethnographia XVIII. 1907.
- Wichmann Györgyné, Herrmann Júlia: A moldvai csángók szokásaiból. Ethnographia XVIII. 1907. 287-294. oldal
- Balogh Ödön: Néprajzi jegyzetek a csügési magyarokról. Erdélyi Tudományos Füzetek 136. Kolozsvár, 1942.
- Mohay Tamás: Temetés a moldvai Frumószában. Kriza János Társaság Évkönyve V. Kolozsvár, 1997.
- Gazda Enikő – Benedek Erika: A pusztinaiak csíksomlyói búcsújárása 1993-ban. Kriza János Társaság Évkönyve V. Kolozsvár, 1997.
- Imreh István – Szászka Erdős Péter: A szabófalvi jogszokásokról. Népismereti Dolgozatok 1978. Bukarest, 1978. 195-207. oldal
- Wichmann Györgyné, Herrmann Júlia: Moldvai csángó menyegző Szabófalván. Ethnographia XLVII. 1936. 57-65. oldal
5
Filmek - MTA BTK ZTI Filmtár
- Diószén / Gioseni, Románia (Moldva) 1953. (fonás, életképek) Ft.213.
- Diószén, Pusztina, Lészped / Gioseni, Pustiana, Lespezi, Románia (Moldva) 1953. (hora, bărăboi, muşamaua, páros tánc, vegyes körtánc, zenészek, sârba) Ft.214.
- Diószén, n.i., Gajcsána, Lábnyik, Pusztina / Gioseni, n.i., Găiceana, Vladnic, Pustiana, Románia (Moldva) 1952. (lánctánc, körtánc, páros tánc, férfitánc, kendős tánc) Ft.314.
- Diószén, Magyarszovát, Marossárpatak, Gyimesfelsőlok, Lujzikalagor, Pusztina, Klézse / Gioseni, Suatu, Glodeni, Lunca de Sus, Luizi-Călugăra, Pustiana, Cleja, Románia (Moldva, Kolozs, Maros-Torda, Csík vm.) 1991. (kecskés, alunelu, floricica, kezes, brâu, sârba, braşoveanca, sârba studenţilor, batista, pereniţa, polca dreapta, urálás, clopoţel, raţa, polca la comandă, rusească, de doi, magyaros, sârba ofiţerească, ţipic, parola, verbunk, székely verbunk, forduló) Ft.1405.
- Gajcsána, Klézse, Pokolpatak, Lábnyik / Găiceana, Cleja, Valea Mică, Vladnic, Románia (Moldva) 1953. (alunelu, garafica, hora mare, raţa, bărăboi, ugrálós, de doi, mutatványos tánc pohárral) Ft.215.
- Gajcsána / Găiceana, Románia (Moldva) 1953. (tánckezdés, alunelu, ofiţereasca, csárdás kendővel, vegyes körtánc) Ft.216.
- Gajcsána, Lábnyik, Pusztina, Diószén, n.i. / Găiceana, Vladnic, Pustiana, Gioseni, n.i., Románia (Moldva) 1952. (lánctánc, körtánc, páros tánc, férfitánc, kendős tánc) Ft.314.
- Gajcsána, Lábnyik, Hadikfalva, Klézse, Pokolpatak / Găiceana, Vladnic, Dorneşti, Cleja, Valea Mică, Románia (Moldva) 1975. (lapos magyaros, Édes Gergelem, sebes magyaros, ruszas, kezes, ardeleanka, de doi, öves, bulgăreasca, ruszászka, csárdás, cimpoi, kacortánc, silladri) Ft.953.
- Klézse, Pokolpatak, Lábnyik, Gajcsána / Cleja, Valea Mică, Vladnic, Găiceana, Románia (Moldva) 1953. (alunelu, garafica, hora mare, raţa, bărăboi, ugrálós, de doi, mutatványos tánc pohárral) Ft.215.
- Klézse, Pokolpatak, Gajcsána, Lábnyik, Hadikfalva / Cleja, Valea Mică, Găiceana, Vladnic, Dorneşti, Románia (Moldva) 1975. (lapos magyaros, Édes Gergelem, sebes magyaros, ruszas, kezes, ardeleanka, de doi, öves, bulgăreasca, ruszászka, csárdás, cimpoi, kacortánc, silladri) Ft.953.
- Klézse, Méra, Inaktelke, Kolozsvár, Gyimesközéplok, Csíkjenőfalva / Cleja, Mera, Inucu, Cluj-Napoca, Lunca de Jos, Ineu, Románia (Moldva, Kolozs, Csík vm.) 1981. (magyaroska, lánctánc, legényes, féloláhos, lassú magyaros, sebes magyaros, verbunk, csárdás) Ft.1087.
- Klézse, Küküllődombó, n.i. / Cleja, Dâmbău, Románia (Moldva, Kis-Küküllő, Csík vm.) 1982. (kettős, lapos magyaros, páros tánc, szökős, zenekar játéka, ének, széki lassú, gyimesi kettős) Ft.1135.
- Klézse, Külsőrekecsin, Somoska / Cleja, Fundu Răcăciuni, Somuşca, Románia (Moldva) 1991. (magyaroska öregesen, magyaroska fiatalosan, csárdáska körbe, csárdáska párosan, jumat de brău, stica, raţa, zdroboleanca, cărăşel, ceasu, bulgăreasca, lerem, drumul dracului, sârba, ţuca, horan polcă, botoşanca, muşama, de doi, peleniţa, lakodalmi tánc) Ft.1396.
- Klézse, Diószén, Magyarszovát, Marossárpatak, Gyimesfelsőlok, Lujzikalagor, Pusztina / Cleja, Gioseni, Suatu, Glodeni, Lunca de Sus, Luizi-Călugăra, Pustiana, Románia (Moldva, Kolozs, Maros-Torda, Csík vm.) 1991. (kecskés, alunelu, floricica, kezes, brâu, sârba, braşoveanca, sârba studenţilor, batista, pereniţa, polca dreapta, urálás, clopoţel, raţa, polca la comandă, rusească, de doi, magyaros, sârba ofiţerească, ţipic, parola, verbunk, székely verbunk, forduló) Ft.1405.
- Klézse, Somoska, Külsőrekecsin, Magyarfalu / Cleja, Somuşca, Fundu Răcăciuni, Arini, Románia (Moldva) 1992. (kettős, magyaros, Édes Gergelem, corăgheasca, hora unirii, régi öves, tindra, réce, rusească, juhos tánc, bulgăreasca, kecskés, alunelul, zdrabuleanca, cigányos, magyaros, sârba oltenească, hora moldovanca, sârba studenţilor, kezes tánc, keresely, bo) Ft.1425.
- Külsőrekecsin, Somoska, Klézse / Fundu Răcăciuni, Somuşca, Cleja, Románia (Moldva) 1991. (magyaroska öregesen, magyaroska fiatalosan, csárdáska körbe, csárdáska párosan, jumat de brău, stica, raţa, zdroboleanca, cărăşel, ceasu, bulgăreasca, lerem, drumul dracului, sârba, ţuca, horan polcă, botoşanca, muşama, de doi, peleniţa, lakodalmi tánc) Ft.1396.
- Külsőrekecsin, Magyarfalu, Klézse, Somoska / Fundu Răcăciuni, Arini, Cleja, Somuşca, Románia (Moldva) 1992. (kettős, magyaros, Édes Gergelem, corăgheasca, hora unirii, régi öves, tindra, réce, rusească, juhos tánc, bulgăreasca, kecskés, alunelul, zdrabuleanca, cigányos, magyaros, sârba oltenească, hora moldovanca, sârba studenţilor, kezes tánc, keresely, bo) Ft.1425.
- Lábnyik, Pusztina, Istensegíts / Vladnic, Pustiana, Ţibeni, Románia (Moldva, Bukovina) 1952. (Bújj-bújj zöldág, Angyal vagy-e, fogócska, húzós játék, silladri, verbunk, rizegetős, sârbă, kopogós, keresely, alunelu, páros forgós, polka, körtánc) Ft.172.
- Lábnyik, Gajcsána, Klézse, Pokolpatak / Vladnic, Găiceana, Cleja, Valea Mică, Románia (Moldva) 1953. (alunelu, garafica, hora mare, raţa, bărăboi, ugrálós, de doi, mutatványos tánc pohárral) Ft.215.
- Lábnyik, Pusztina, Diószén, n.i., Gajcsána / Vladnic, Pustiana, Gioseni, n.i., Găiceana, Románia (Moldva) 1952. (lánctánc, körtánc, páros tánc, férfitánc, kendős tánc) Ft.314.
- Lábnyik, Hadikfalva, Klézse, Pokolpatak, Gajcsána / Vladnic, Dorneşti, Cleja, Valea Mică, Găiceana, Románia (Moldva) 1975. (lapos magyaros, Édes Gergelem, sebes magyaros, ruszas, kezes, ardeleanka, de doi, öves, bulgăreasca, ruszászka, csárdás, cimpoi, kacortánc, silladri) Ft.953.
- Lészped, Diószén, Pusztina / Lespezi, Gioseni, Pustiana, Románia (Moldva) 1953. (hora, bărăboi, muşamaua, páros tánc, vegyes körtánc, zenészek, sârba) Ft.214.
- Lujzikalagor, Magyarpalatka, Visa, Csikjenőfalva, Csíkszentdomokos, Tatrang, Tancs, Székelyderzs, Bogdánd / Luizi-Călugăra, Pălatca, Vişea, Ienu, Sândominic, Tărlungeni, Tonciu, Dârjiu, Bogdand, Románia (Moldva, Csík, Brassó, Kolozs, Udvarhely, Szilágy vm.) 1981. (kezes, páros tánc, körtánc, forduló, csárdás, korcsos, cigány csárdás, figurázó, cigánytánc, szökős, sűrű csárdás, ritka legényes, sűrű magyar, négyes, târnăva, sebes forduló, orosz zsuka, féloláhos, lassú csárdás, sebes csárdás, cepper, borica, verbunk;) Ft.1113.
- Lujzikalagor / Luizi-Călugăra, Románia (Moldva) 1990. (Danka János hangszerjátéka hegedűn és furulyán) Ft.1345.
- Lujzikalagor, Pusztina, Klézse, Diószén, Magyarszovát, Marossárpatak, Gyimesfelsőlok / Luizi-Călugăra, Pustiana, Cleja, Gioseni, Suatu, Glodeni, Lunca de Sus, Románia (Moldva, Kolozs, Maros-Torda, Csík vm.) 1991. (kecskés, alunelu, floricica, kezes, brâu, sârba, braşoveanca, sârba studenţilor, batista, pereniţa, polca dreapta, urálás, clopoţel, raţa, polca la comandă, rusească, de doi, magyaros, sârba ofiţerească, ţipic, parola, verbunk, székely verbunk, forduló) Ft.1405.
- Lujzikalagor, Szabófalva / Luizi-Călugăra, Săbăoani, Románia (Moldva) 1993. (egyházi énekek, lakodalmi kiáltozások, sârba, polka, bătuta, hora, muşama, hangu, kalugerjánká, sârba studenţilor, zdrángáj, korogjeszte, furutánc, söprűtánc, virágtánc) Ft.1438.
- Magyarfalu, Klézse, Somoska, Külsőrekecsin / Arini, Cleja, Somuşca, Fundu Răcăciuni, Románia (Moldva) 1992. (kettős, magyaros, Édes Gergelem, corăgheasca, hora unirii, régi öves, tindra, réce, rusească, juhos tánc, bulgăreasca, kecskés, alunelul, zdrabuleanca, cigányos, magyaros, sârba oltenească, hora moldovanca, sârba studenţilor, kezes tánc, keresely, bo) Ft.1425.
- Pokolpatak, Lábnyik, Gajcsána, Klézse / Valea Mică, Vladnic, Găiceana, Cleja, Románia (Moldva) 1953. (alunelu, garafica, hora mare, raţa, bărăboi, ugrálós, de doi, mutatványos tánc pohárral) Ft.215.
- Pokolpatak, Gajcsána, Lábnyik, Hadikfalva, Klézse / Valea Mică, Găiceana, Vladnic, Dorneşti, Cleja, Románia (Moldva) 1975. (lapos magyaros, Édes Gergelem, sebes magyaros, ruszas, kezes, ardeleanka, de doi, öves, bulgăreasca, ruszászka, csárdás, cimpoi, kacortánc, silladri) Ft.953.
- Pusztina, Istensegíts, Lábnyik / Pustiana, Ţibeni, Vladnic, Románia (Moldva, Bukovina) 1952. (Bújj-bújj zöldág, Angyal vagy-e, fogócska, húzós játék, silladri, verbunk, rizegetős, sârbă, kopogós, keresely, alunelu, páros forgós, polka, körtánc) Ft.172.
- Pusztina, Lészped, Diószén / Pustiana, Lespezi, Gioseni, Románia (Moldva) 1953. (hora, bărăboi, muşamaua, páros tánc, vegyes körtánc, zenészek, sârba) Ft.214.
- Pusztina, Diószén, n.i., Gajcsána, Lábnyik / Pustiana, Gioseni, n.i., Găiceana, Vladnic, Románia (Moldva) 1952. (lánctánc, körtánc, páros tánc, férfitánc, kendős tánc) Ft.314.
- Pusztina, Klézse, Diószén, Magyarszovát, Marossárpatak, Gyimesfelsőlok, Lujzikalagor / Pustiana, Cleja, Gioseni, Suatu, Glodeni, Lunca de Sus, Luizi-Călugăra, Románia (Moldva, Kolozs, Maros-Torda, Csík vm.) 1991. (kecskés, alunelu, floricica, kezes, brâu, sârba, braşoveanca, sârba studenţilor, batista, pereniţa, polca dreapta, urálás, clopoţel, raţa, polca la comandă, rusească, de doi, magyaros, sârba ofiţerească, ţipic, parola, verbunk, székely verbunk, forduló) Ft.1405.
- Pusztina / Pustiana, Románia (Moldva) 1992. (hora pe bătaie, bătrâneasca, ţigăneasca, corăgheasca, klapucul, clopotul, raţa, roaţa, para focului, rusească, polca la comandă, rânda, moroşeneasca, burileanca, bârlădeanca, ripai, csárdás, négyes polka, hora pe bătuta, fărăveneasca) Ft.1420.
- Somoska, Klézse, Külsőrekecsin / Somuşca, Cleja, Fundu Răcăciuni, Románia (Moldva) 1991. (magyaroska öregesen, magyaroska fiatalosan, csárdáska körbe, csárdáska párosan, jumat de brău, stica, raţa, zdroboleanca, cărăşel, ceasu, bulgăreasca, lerem, drumul dracului, sârba, ţuca, horan polcă, botoşanca, muşama, de doi, peleniţa, lakodalmi tánc) Ft.1396.
- Somoska, Külsőrekecsin, Magyarfalu, Klézse / Somuşca, Fundu Răcăciuni, Arini, Cleja, Románia (Moldva) 1992. (kettős, magyaros, Édes Gergelem, corăgheasca, hora unirii, régi öves, tindra, réce, rusească, juhos tánc, bulgăreasca, kecskés, alunelul, zdrabuleanca, cigányos, magyaros, sârba oltenească, hora moldovanca, sârba studenţilor, kezes tánc, keresely, bo) Ft.1425.
- Szabófalva, Lujzikalagor / Săbăoani, Luizi-Călugăra, Románia (Moldva) 1993. (egyházi énekek, lakodalmi kiáltozások, sârba, polka, bătuta, hora, muşama, hangu, kalugerjánká, sârba studenţilor, zdrángáj, korogjeszte, furutánc, söprűtánc, virágtánc) Ft.1438.