1
Filep Antal: Matyók
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983.)
Matyók: Borsod megye nyugati felében, síkvidéki területen fekvő három szomszédos település, Mezőköved, Tard, Szentistván lakói. Területükre használatos a Matyóföld megnevezés is. Jellegzetesen a 18-19. sz. során kialakult néprajzi csoport. Korábban nem vált ki környezetéből. Mezőkövesdnek tisztes középkori hagyományai vannak. A 15. sz.-ban civitas volt, lakossága a hódoltság folyamán kontinuus maradt. Tard folyamatossága kétséges. Szentistván 4-5 emberöltőn át lakatlan volt. A szomszédos településekben a 16. sz.-tól jelentős református tömegek éltek, viszont a ~ mindannyian római katolikusok. Talán az ellenreformáció végére tehető kulturális elkülönülésük kezdete. A matyó szó személynévi eredetű, a Mátyás név származéka, Borsodon belül a római katolikusok tréfás neveként is él. A ~ településeiben az Alföld északi peremvidékének hagyományos társadalmi gazdasági rendje élt. Közvetlen településterületük gazdasági hasznosítása mellett pusztabérletekkel foglalkoztak. Ezek elvesztése után speciális munkamigrációs rendszer alakult ki, - amelyeknek keretében a távoli (sokszor dunántúli) nagybirtokokra szegődött summások mezőgazdasági idénymunkával keresték kenyerüket. Részben a gazdasági, társadalmi lehetőségeik leszűkülése, részben a szigorú helyi endogámia hagyományőrzővé tette közösségüket, amit a kutatás társadalmi struktúrájukat, anyagi és szellemi kultúrájukat vizsgálva jól rögzített. Országosan közismertté vált viseletük, nemzetközi hírű hímzéskultúrájuk egészen új fejleményként a 19. sz. második felében alakult ki. A ~ kirajzásaikkal részt vettek távolabbi alföldi területek benépesítésében is.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983.)
Matyók: Borsod megye nyugati felében, síkvidéki területen fekvő három szomszédos település, Mezőköved, Tard, Szentistván lakói. Területükre használatos a Matyóföld megnevezés is. Jellegzetesen a 18-19. sz. során kialakult néprajzi csoport. Korábban nem vált ki környezetéből. Mezőkövesdnek tisztes középkori hagyományai vannak. A 15. sz.-ban civitas volt, lakossága a hódoltság folyamán kontinuus maradt. Tard folyamatossága kétséges. Szentistván 4-5 emberöltőn át lakatlan volt. A szomszédos településekben a 16. sz.-tól jelentős református tömegek éltek, viszont a ~ mindannyian római katolikusok. Talán az ellenreformáció végére tehető kulturális elkülönülésük kezdete. A matyó szó személynévi eredetű, a Mátyás név származéka, Borsodon belül a római katolikusok tréfás neveként is él. A ~ településeiben az Alföld északi peremvidékének hagyományos társadalmi gazdasági rendje élt. Közvetlen településterületük gazdasági hasznosítása mellett pusztabérletekkel foglalkoztak. Ezek elvesztése után speciális munkamigrációs rendszer alakult ki, - amelyeknek keretében a távoli (sokszor dunántúli) nagybirtokokra szegődött summások mezőgazdasági idénymunkával keresték kenyerüket. Részben a gazdasági, társadalmi lehetőségeik leszűkülése, részben a szigorú helyi endogámia hagyományőrzővé tette közösségüket, amit a kutatás társadalmi struktúrájukat, anyagi és szellemi kultúrájukat vizsgálva jól rögzített. Országosan közismertté vált viseletük, nemzetközi hírű hímzéskultúrájuk egészen új fejleményként a 19. sz. második felében alakult ki. A ~ kirajzásaikkal részt vettek távolabbi alföldi területek benépesítésében is.
2
Andrásfalvy Bertalan: Matyók
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Művelődési Kiadó, é. n.)
A Felföld és az Alföld határán, Borsod és Heves megyében a reformátusok matyóknak nevezik a katolikusokat. A név a Mátyás keresztnév kicsinyítőképzős alakja, Matyók formában, ahol később a k-t a többes szám jelének érezvén, elhagyták. Így alakult ki a matyó népnév, mellyel elsősorban Mezőkövesd, de később vele együtt a szomszédos két falunak, Szentistvánnak és Tardnak is a lakosait nevezték. A 15. század elején Mezőkövesd már jelentős vásárközpont. A husziták elleni harcban sokat szenvedett, és helytállásáért Mátyás király a diósgyőri királyi uradalomhoz tartozó Mezőkövesdet szabad királyi város rangjára emelte 1464-ben, és később is többször megemlékezett lakóiról. A múlt században a matyó nevet is Mátyás királytól eredeztették, ezzel az adományozással hozták összefüggésbe, de erre semmi bizonyíték nincsen. A török az 1540-es években már elfoglalta, de a város létét inkább a 17. század hadjárásai veszélyeztették, mint a behódolás ténye. Mezőkövesd neve néhány évtizedig nem is szerepelt sem a magyar, sem a török adóösszeírásokban, mert a hadjárások útjába épült várost elhagyták lakói, és nagy részük a közeli, vízjárta, mocsaraktól védett Nagyszállás nevű helyen húzódott meg, és ideiglenesen földházakban lakott, más részük észak felé menekült, és a hegyek között várta meg a harcok és fosztogatások csillapodását. A török
kiűzése után az elmenekültek visszatértek, magukkal hozták megmenekített, kiváltságaikról szóló írásaikat is.
Szentistván és Tard népe is, hasonlóan a mezőkövesdiekhez, időszakosan el-elmenekült lakhelyéről, majd visszatért, és újból felépítette faluját. Tágabb környezetük református volt, a három falu katolikus, és lakóinak száma mind a mai napig állandóan viszonylag gyorsan emelkedett. A népesség gyors szaporodása a falvak elszegényedéséhez vezetett, ezért részben sokan kivándoroltak, más részük pedig távol falujától mezőgazdasági idénymunka végzésére kényszerült. Kialakult a summásság és a cifra nyomorúság, a pompás és drága viselet, melyet gazdag és szegény egyformán viselt. Kétségtelen, hogy Mezőkövesdre elsősorban, de a két másik falura is a népviselet különös gazdagsága hívta fel a figyelmet már a századfordulón, azután a pompás viselet és az elszegényedés nyilvánvaló ellentmondása. Mezőkövesd és a matyók műveltsége azonban más, település, építkezés tekintetében is figyelmet érdemel.
Mezőkövesd régi, csak a századforduló után felbomlott településrendje igen szép példája az egykor – különösen az Alföldön – szinte általános kertes városnak. A közös leszármazás alapján a rokon családok hadakba tömörültek, egy-egy had lakóházait egymás mellé építette, ahogy a szűkös és egyenetlen felszín megengedte. Egy-egy had magát a többitől vízmosásokkal, élősövénnyel határolta el. A lakóházakat a hadon belül nem kerítették el még a múlt század közepén. A lakóházakban többnyire csak az öregek, asszonyok és gyerekek tartózkodtak, a férfiak a lakóházak alkotta belső településmag körül övként elhelyezkedő szálláskertekben épült ólakban (istállókban) tanyáztak a jószággal. Ezekben a padlástalan ólakban nemcsak a jószágnak volt helye, hanem egyik végében vagy a sarokban volt egy tüzelőgödör, körülötte sárpadkák vagy deszkapadok, faragott faoszlopokra épített dikó (fekhely, ágy), alatta szalmatartó. A férfiak, legények és fiatalabb házasemberek gondozták itt a jószágot, esténként egy-egy tágasabb ólban körülülték a tüzelőgödröt, melyben gyenge szalma, tőzeg vagy ízék (lerágott kukoricaszár) égett és beszélgettek. A házhoz csak enni jártak be, tisztálkodni, vagy ha úgy adódott, dolgozni és ünnepelni.
A belső telken levő ház általában háromosztatú volt, a középen levő ajtón a pitvarba lehetett belépni, innen nyílott az utca felé a szoba, a másik oldalra a kamra, szemben pedig volt a konyha, magas tüzelőpadkával, felette a kémény kürtője, mely elvezette a füstöt. A padkán sütöttek, főztek, és innen nyílott a szoba sarkában elhelyezett búbos, a boglya formájú kemence szája. A búbost a szobában ülőpadka vette körül, mögötte pedig a sut, a gyerekek téli tanyázóhelye. Az utcára eső végén két, az udvarra egy ablak nyílott. A ház végében kiskert nem volt. A matyó ház jellegzetes formáját az üstök adta. Ez a ház utca felőli oldalán volt, félkör alakban nyúlt az utcai ablak fölé. A tetőszelement ágasfa tartotta, az ágasfából kinyúló könyökfa támasztotta alá az üstököt. A tetőt náddal fedték, s csak századunkban kezdett terjedni a cserép. A cseréptetővel eltűnt a kúp alakú üstök a ház elől. A ház fala patics (vesszőfonás sárral betapasztva), vert (tömés) vagy vályogfal. A múlt század végén már számos küoszlopos (tégla), boltíves, tornácos ház is épült. A szoba belsejében a sarokpad és asztal az udvar felőli oldalra került, a fölötte levő részt szentképekkel és színes tányérokkal díszítették. Az utcai két ablak – melyet régen keresztvassal és festett ablaktáblákkal zártak le – között van az almárium, fiókos szekrény, fölötte tükör, a másik, utca felőli sarokban a toronos nyoszolya. A szoba legrégibb bútora, a menyasszony ácsolt, domború fedeles kelengyés ládája, szekrénye a múlt század végén kiszorult már a szobából, és terményt, lisztet tarottak benne a kamrában. Ezek a mértanias alakokkal díszített szekrények valószínű Gömörben készültek, darabokban hozták a vásárokra és itt, helyben állították össze. Helyét a szobában elfoglalta az asztalosmester készítette festett kelengyés láda, almárium és a hasonlóan festett ágy. A múlt század elejétől a márványozás utánzásával kialakult a nyugtalan, vörös-fekete hullámvonalas, tusolással vagy habokkal és arra festett virágcsokrokkal Mezőkövesd jellegzetes díszű ládája. A későbbi, a század közepén és utána készült ládák álfiókosak már, festésükön a virágminta még jobban elaprózódott. A századforduló után már a városi fényezett asztalosbútor lett uralkodóvá, de még a pitvarban, konyhában és szobában megmaradt a cseréptányérokkal való díszítés.
A matyó viselet a múlt század közepéig nem vált ki környezetéből. A jobbágyfelszabadítás után a mezőváros viszonylag meggazdagodott, és gazdagságát viseletbe ölte. Rövid idő alatt az alföldi magyar parasztviselet a szó szoros értelmében kivirágzott. A férfiak rövid derekú ing- és gatyaviseletében a kendervásznat felváltotta a pamut, szertelenül elkezdett bővülni, egyre több anyagból készült, míglen a század végére a legdíszesebb bő gatya, az ünnepre való és a vőlegénygatya 12 szeles lett. Ennek alját 2-3 ujjnyi borsókázással díszítették és piros folyókával ki is hímezték, tojtot tettek rá, és sűrű ráncba szedve viselték egészen az 1930-as évekig. A hétköznapra való gatyák kevesebb szélből készültek, és alatta alsónak szűk gatyát viseltek. Az ing ujjait is ekkor kezdték szertelenül bővíteni. Kezdetben csak lyuggatásos fehér körtehímmel, később horgolt csipkedísszel és piros pamut virághímmel díszítették, amikor annak is az anyaga a vékony gyolcs lett a múlt század második felében. Az inghímzés az első háború előtt már a férfi ködmönök mintáival készült és sokszínű lett, majd a háború után színes selyempántlikák, arany, ezüst paszomántok, fémpikkelyek, ragyogók váltották fel. 1924-ben aztán nemcsak a női, hanem a férfiruhák ilyen szertelen és pazarló díszítése ellen is felléptek a józanabbak és a papság; leszedették és elégettették. Ezután a fémdíszítményeket sárga és fehér selymes hímzéssel pórolták. A bő, kézelőjén és vállán díszített ing mellett a matyó férfi köténye, surca is gazdagon ki volt hímezve. A surc a nők kötényénél keskenyebb, a múlt század második felében jött divatba. Kezdetben a gatyát védte a piszkolódástól, majd ünnepi darabbá lett azzal, hogy a vőlegény surcát a menyasszonytól kapta ajándékba. A menyasszony egész hímző művészetét és a női ködmönök és kuzsuk mintáit beleöntötte. Ekkor már a festett vászon helyett a klott lett az alapanyaga. Eleinte a fonál pamut volt, majd gyapjú és selyem lett, végül erre is arany és ezüst paszománt került, alján arany rojttal. Az arany ragyogók elégetése után kiment a divatból, mint ünnepi ruhadarab, mint ruhát védő, hétköznapi kötény csak nyargalásos (varrógépes) díszt kapott. A múlt század végén a vászon viseletet már kezdte felváltani a posztó, a zsinóros csizmanadrág stb.
A felsőruhák közül a vagyonos és idős gazdák a bundát (subát) viselték; ennek vállát és hátát egy egészben hagyott fekete báránybőr borította, a subagallér vagy kacagány, a hátibőr maradványa. Szőrével befelé melegít, kifelé fordítva hűvöset tartott. A bundát a múlt század második felében kezdték csak a szűcsök virágosan hímezni. Kezdetben színes volt, a század vége felé azonban már csak fekete gyapjú- vagy selyemhímzés volt rajta, de ez a hímzés a bunda derékon felüli részét teljesen elborította.
A ködmön rövid derekú, ujjas bunda, szintén gazdagon volt hímezve. Ez a szűcshímzés sajátosan matyó volt, itt fejlődött ki és kapta egyedülálló jellegét. A múlt század közepén harminc szűcsmester dolgozott Mezőkövesden. A matyó férfiak csúcsos kalapja csak a század elején lett divat, azelőtt többféle kalapot is viseltek, a múlt század közepén még széles karimájú, nagy kalapot.
A matyó lányok hajukat egy ágba fonva, hajadonfőtt jártak. Az asszonyok csúcsos kontyot formáltak két ágba font hajukból, erre félgömb alakú tok került és főkötő, majd erre divat szerint többször változó kendőt kötöttek. (Pl. a bojtos, tömött gyapjúrojtos, csavarintós kendő a múlt század végén terjedt el, a matyó asszonyokat legtöbbször ebben ábrázolták.)
A matyó nők ruhaviselete a múlt század második felétől gyorsan változott. A fehér, kendervászon pendely egyszerű, de mindig hosszú és sűrűn ráncolt volt – a múlt század végéig az efölött hordott kékfestő szoknyát kétoldalt fölakasztották, alsó szélét betűrték a korcba, hogy a szép fehér pendely kétoldalt kilássék. (Míg a palócoknál a gazdagodást a sok szoknya jelezte, nemritkán számuk elérte a 10-12-t is, s ezzel a szoknyák rövidültek.)
A matyók mindig hosszú szoknyában jártak, és a pendely felett legfeljebb egy vagy két alsószoknyát viseltek, de ezek bővek voltak, és aljukra fodrot varrtak. A fodorszalag hossza elérhette a 100 métert. Ezáltal a matyó szoknya alja harang alakúan kiáll, minden lépésnél az egyik saroktól a másikig vágódik, ezért nevezik höndörgőnek, kurulónak. A hosszú, alul fodros alsószoknyás viselet adta a mezőkövesdi nők sajátos, egyedülálló gótikus vonalát. Az ingváll fodros és bő ujjú volt, az ünnepi csipkeszerű gyári kelméből készült még a századfordulón, alatta piros tintok. Ezt nevezték bokros ingvállnak. Később e helyett a rövid, fehérhímzésű ingujjat kitömték vagy keménypapírból tarajt csináltak neki. Erre került már felsőruhaként a blúzszerű litya. A hosszú ujjúnak bársony kézelője volt, a rövid ujjút fellökték, mint az inget. Hasonló a ráncika, a testálló, mely olcsó, színes kelméből készült. Valaha a szentistváni summások hozták divatba, tőlük vették át a kövesdiek is. A rékli bélelt kiskabát, hímes volt, majd azt is elöntötte az aranyos paszománt, amíg az elöljáróság le nem parancsolta róla. A rékli hátul fodros és kivillantja piros bélését. A rékli alá kendőt kötöttek. A lajbi ujjatlan hímzett bőrmelles. A kuzsu ujjas ködmön, melyet a kövesdi szűcsök piros szattyán rátétekkel és igen aprólékos hímvarrással díszítettek.
A kötő (kötény) eredetileg vászonból volt, védte a szoknya elejét, majd festett vászon, kékfestő lett. A századforduló után fényes, fekete klott. Kétféle volt: bőkötő és surc. A bőkötőt az első háború után már csak ünnepnap viselték, alján csipkedísz és arany sujtás. A surc keskenyebb, de valamivel szélesebb a férfiak hasonló ruhadarabjánál. Az 1890-es években feketére vagy kékre festett házi vászonból készült, szálán varrva hímezték, később szálhúzásos hímzéssel, borsókázással, mértani mintákkal. Csak lassan tértek át a laposöltéses hímzésre, miután az alapanyag a klott lett. Ekkor a pamutfonalat a gyapjúfonal váltotta fel, és a mintákat a ködmönök, a kuzsuk virágaiból vették, majd mikor áttértek a selyemfonalra, teljesen átvették a szűcshímzést. Az első világháború előtt a surcokon elszaporodott az arany-ezüst sujtás és a ragyogó (flitter). 1924-ben ezeket mind leszedték és elégették, de ezután a díszeket sárga és fehér selyemhímzéssel pótolták. Ma csak ünnepre vagy jelmezként veszik fel.
A matyó divat gyors változásához hozzájárult a summásélet. A gazdag viselet sokba került, de a lányok közül senki nem akart lemaradni, ezért viseletük előteremtéséhez, még a jobbmódúak is, elmentek summásnak, nyári idénymunkásnak. A summások bejárták az országot, egyszer az Alföldön, másik esztendőben a Dunántúlon dolgoztak, és sok tetszetős, követendőnek ítélt példát láthattak, anyagot, szabást, viselési módot stb. A híres lányok, a divatcsinálók újítottak a divaton, őket követték a többiek, ha kellett, hasukon takarékoskodva meg a rávalót. „Hadd korogjon, csak ragyogjon!” – rájuk igazán illett. A viselet végül annyira megterhelte a matyók gazdasági életét, hogy az elöljáróságot a nevezetes ragyogóégetésre kényszerítette 1924-ben. A régi matyó viseletnek tényleges művészi értékét nem a gyorsan változó és egyre dráguló anyagok adták, hanem a mennyiségben és sajátosságában példa nélküli hímzőmunka, melyet belefektettek.
Hímzések. Az egyik legrangosabb hímzett vászon a lepedő volt. A toronosos nyoszolyára, a felvetett ágyra terített lepedők kilátszó szélét régebben – mint országszerte – csak fehér pamuthímzéssel díszítették (makkos lepedők, vagdalásos technikával, mértani motívumokkal). Az 1870-es években megjelent a piros és a kék keresztszemes hímzés, ugyancsak mértanias mintákkal, subrikálással, borsókázással, majd a szabad rajzú úrihímzések hatását mutató lapos-, szár- és láncöltéssel a madaras és cipés minták. 1880 körül jött a berliner fonál s vele újabb színek. 1890-től a színes selyem további tört színek alkalmazását tette lehetővé, de a piros szín maradt az uralkodó a saját használatra készülő darabokon. 1911-től jött a műselyem. A selyem átvételekor, 1890 körül a mintázás szakított a régi vászonhímzés-hagyománnyal: átvették a szűcsök hímzését, tömött virágmintáit, a matyórózsás stílust.
A múlt század végén több híres hímző- és íróasszony élt Mezőkövesden, Molnár Andrásné Nagy Borbála, Kis Jankó Bori (1854-1927), a nagy hírre szert tett Kis Jankó Bori édesanyja, valamint Vámos Gáspárné Lévai Erzsébet, Rakamazi Erzsa (1872-1927). Kis Jankó Bori tengelyes elhelyezést alkalmazott virágmintáira, Rakamazi Erzsa térkitöltésre törekedett. A két neves hímzőasszony háza valóságos hímzőműhely volt, melynek irányítását, a minták tervezését, a színek válogatását ők végezték. Az 1900-as években rövid időre ismét a keresztszemes lepedővég lett divatos.
A matyó hímzőművészetnek azért volt a lepedővég a legfontosabb, iránymutató darabja, mert sík felületén tág tér nyílott a szerkesztésre és halmozásra. (Az ingeken és sarkokon ez korlátozott.) A lepedővéget mindenki látta, amikor a menyasszony ágyát a vőlegényes házhoz vitték, és amikor a koporsóból kilógatták a ravatalon, hogy utoljára még mindenki megcsodálhassa.
Külön kell szólni a szűcshímzésről. Nemcsak azért, mert mint láttuk, az 1890-es években betört a vászonhímzések területére és onnan minden mást kiszorított, hanem azért is, mert a mezőkövesdi szűcshímzés – Györffy István véleménye szerint – „ornamentikája minden más magyar szűcsornamentikától különbözik”. A legfőbb különbség az volt, hogy a kuzsu hímzése a felületet zártan, teljesen beborítja, a stilizált növényi motívumok nem rendeződnek szervesen össze csokorszerűen vagy ágak, tövek, indák mentén. A díszített felület szerkezetét, ritmusát szabadon elhelyezett, nagy, kerek rózsák adják meg, hangsúlyos helyen hármasan állnak, a köztük maradó teret pedig beborítják apróbb, térkitöltő elemek: levelek, virágok, csillagok. A kuzsu hátát, elejét és ujjának nagy részét hímzés borítja, de a részeknek mind önálló szerkesztési elve van. A színes bőrrátéteket is kihímezték. Kis Jankó Bori édesapja szűcsmester volt – a műhelyben maga is dolgozott –, így került a szűcshímzés a vászonra is.
A matyókat a hímzés világhírűvé tette. A század elejétől egyre nagyobb kereslet mutatkozott a matyó hímzés iránt. Kezdetben csak az íróasszonyokhoz jöttek a szomszéd falvakból, hogy a matyó viselet néhány elemét utánozva gazdagítsák saját viseletüket. Később az úri osztályból, végül pedig a külföldre szállító kereskedők is megjelentek és rendeléseket tettek. Az első világháború után már sokan éltek kézimunkázásból. A külföldre irányuló termelés azzal járt, hogy a megrendelők beleszóltak a tervezésbe, a szín- és az alapanyagok megválasztásába. Egy ideig mást varrattak maguknak és mást eladásra, majd a különlegességre, látványosságra törekvő kereskedelem ízlése visszahatott a mezőkövesdiek szépérzékére is, egyértelműen megrontva azt. Az újabb divatoknak már nem sok közük volt sem a művészethez, sem a hagyományhoz. A hímző tudása is elszegényedett, egy-két mintára szorítkozott az, ami ezt a háziipart még mindig exportképes, magyar különlegességgé tette. A hagyomány és a közösség már nem irányította, csiszolhatta az újat, ezért a matyó hímzés legszebb hagyományait csak abban az időben készült darabokon kereshetjük, amikor még csak maguknak dolgoztak, és még abban sem használták fel a boltokban kapható cicomát. Ez az idő a múlt század végével zárult le.
Szenistván és Tard, de talán még ide vonható hímzése alapján az északabbra fekvő Bogács – az 1930-as években már a 20 000 lélekszámot meghaladó Mezőkövesd mellett – eltörpülő kis falvak voltak. Bár, különösen korábban több szál fűzte össze őket, a későbbiekben mindkettő viselete és hímzése élesen elvált Mezőkövesdtől. A viselet vonalában, a szoknyák szélességében e falvak a palócokhoz váltak hasonlóvá. Bár ezekben is a cifra nyomorúság erőn felüli fényűzést jelentett, ez korántsem volt olyan szélsőséges, mint Mezőkövesden.
Szentistvánon a vagdalásos fehérhímzés maradt uralkodó, Bogács a régi cipés-madaras mezőkövesdi lepedőszélekhez hasonló, szabad rajzú mintáknál tartott ki, de sajátos, a matyókétól különböző színösszeállítást használva. Tardról a keresztszemes hímzéseket tartjuk számon mint a magyar hímzőművészet jellegzetes és nagy értékű darabjait.
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Művelődési Kiadó, é. n.)
A Felföld és az Alföld határán, Borsod és Heves megyében a reformátusok matyóknak nevezik a katolikusokat. A név a Mátyás keresztnév kicsinyítőképzős alakja, Matyók formában, ahol később a k-t a többes szám jelének érezvén, elhagyták. Így alakult ki a matyó népnév, mellyel elsősorban Mezőkövesd, de később vele együtt a szomszédos két falunak, Szentistvánnak és Tardnak is a lakosait nevezték. A 15. század elején Mezőkövesd már jelentős vásárközpont. A husziták elleni harcban sokat szenvedett, és helytállásáért Mátyás király a diósgyőri királyi uradalomhoz tartozó Mezőkövesdet szabad királyi város rangjára emelte 1464-ben, és később is többször megemlékezett lakóiról. A múlt században a matyó nevet is Mátyás királytól eredeztették, ezzel az adományozással hozták összefüggésbe, de erre semmi bizonyíték nincsen. A török az 1540-es években már elfoglalta, de a város létét inkább a 17. század hadjárásai veszélyeztették, mint a behódolás ténye. Mezőkövesd neve néhány évtizedig nem is szerepelt sem a magyar, sem a török adóösszeírásokban, mert a hadjárások útjába épült várost elhagyták lakói, és nagy részük a közeli, vízjárta, mocsaraktól védett Nagyszállás nevű helyen húzódott meg, és ideiglenesen földházakban lakott, más részük észak felé menekült, és a hegyek között várta meg a harcok és fosztogatások csillapodását. A török
kiűzése után az elmenekültek visszatértek, magukkal hozták megmenekített, kiváltságaikról szóló írásaikat is.
Szentistván és Tard népe is, hasonlóan a mezőkövesdiekhez, időszakosan el-elmenekült lakhelyéről, majd visszatért, és újból felépítette faluját. Tágabb környezetük református volt, a három falu katolikus, és lakóinak száma mind a mai napig állandóan viszonylag gyorsan emelkedett. A népesség gyors szaporodása a falvak elszegényedéséhez vezetett, ezért részben sokan kivándoroltak, más részük pedig távol falujától mezőgazdasági idénymunka végzésére kényszerült. Kialakult a summásság és a cifra nyomorúság, a pompás és drága viselet, melyet gazdag és szegény egyformán viselt. Kétségtelen, hogy Mezőkövesdre elsősorban, de a két másik falura is a népviselet különös gazdagsága hívta fel a figyelmet már a századfordulón, azután a pompás viselet és az elszegényedés nyilvánvaló ellentmondása. Mezőkövesd és a matyók műveltsége azonban más, település, építkezés tekintetében is figyelmet érdemel.
Mezőkövesd régi, csak a századforduló után felbomlott településrendje igen szép példája az egykor – különösen az Alföldön – szinte általános kertes városnak. A közös leszármazás alapján a rokon családok hadakba tömörültek, egy-egy had lakóházait egymás mellé építette, ahogy a szűkös és egyenetlen felszín megengedte. Egy-egy had magát a többitől vízmosásokkal, élősövénnyel határolta el. A lakóházakat a hadon belül nem kerítették el még a múlt század közepén. A lakóházakban többnyire csak az öregek, asszonyok és gyerekek tartózkodtak, a férfiak a lakóházak alkotta belső településmag körül övként elhelyezkedő szálláskertekben épült ólakban (istállókban) tanyáztak a jószággal. Ezekben a padlástalan ólakban nemcsak a jószágnak volt helye, hanem egyik végében vagy a sarokban volt egy tüzelőgödör, körülötte sárpadkák vagy deszkapadok, faragott faoszlopokra épített dikó (fekhely, ágy), alatta szalmatartó. A férfiak, legények és fiatalabb házasemberek gondozták itt a jószágot, esténként egy-egy tágasabb ólban körülülték a tüzelőgödröt, melyben gyenge szalma, tőzeg vagy ízék (lerágott kukoricaszár) égett és beszélgettek. A házhoz csak enni jártak be, tisztálkodni, vagy ha úgy adódott, dolgozni és ünnepelni.
A belső telken levő ház általában háromosztatú volt, a középen levő ajtón a pitvarba lehetett belépni, innen nyílott az utca felé a szoba, a másik oldalra a kamra, szemben pedig volt a konyha, magas tüzelőpadkával, felette a kémény kürtője, mely elvezette a füstöt. A padkán sütöttek, főztek, és innen nyílott a szoba sarkában elhelyezett búbos, a boglya formájú kemence szája. A búbost a szobában ülőpadka vette körül, mögötte pedig a sut, a gyerekek téli tanyázóhelye. Az utcára eső végén két, az udvarra egy ablak nyílott. A ház végében kiskert nem volt. A matyó ház jellegzetes formáját az üstök adta. Ez a ház utca felőli oldalán volt, félkör alakban nyúlt az utcai ablak fölé. A tetőszelement ágasfa tartotta, az ágasfából kinyúló könyökfa támasztotta alá az üstököt. A tetőt náddal fedték, s csak századunkban kezdett terjedni a cserép. A cseréptetővel eltűnt a kúp alakú üstök a ház elől. A ház fala patics (vesszőfonás sárral betapasztva), vert (tömés) vagy vályogfal. A múlt század végén már számos küoszlopos (tégla), boltíves, tornácos ház is épült. A szoba belsejében a sarokpad és asztal az udvar felőli oldalra került, a fölötte levő részt szentképekkel és színes tányérokkal díszítették. Az utcai két ablak – melyet régen keresztvassal és festett ablaktáblákkal zártak le – között van az almárium, fiókos szekrény, fölötte tükör, a másik, utca felőli sarokban a toronos nyoszolya. A szoba legrégibb bútora, a menyasszony ácsolt, domború fedeles kelengyés ládája, szekrénye a múlt század végén kiszorult már a szobából, és terményt, lisztet tarottak benne a kamrában. Ezek a mértanias alakokkal díszített szekrények valószínű Gömörben készültek, darabokban hozták a vásárokra és itt, helyben állították össze. Helyét a szobában elfoglalta az asztalosmester készítette festett kelengyés láda, almárium és a hasonlóan festett ágy. A múlt század elejétől a márványozás utánzásával kialakult a nyugtalan, vörös-fekete hullámvonalas, tusolással vagy habokkal és arra festett virágcsokrokkal Mezőkövesd jellegzetes díszű ládája. A későbbi, a század közepén és utána készült ládák álfiókosak már, festésükön a virágminta még jobban elaprózódott. A századforduló után már a városi fényezett asztalosbútor lett uralkodóvá, de még a pitvarban, konyhában és szobában megmaradt a cseréptányérokkal való díszítés.
A matyó viselet a múlt század közepéig nem vált ki környezetéből. A jobbágyfelszabadítás után a mezőváros viszonylag meggazdagodott, és gazdagságát viseletbe ölte. Rövid idő alatt az alföldi magyar parasztviselet a szó szoros értelmében kivirágzott. A férfiak rövid derekú ing- és gatyaviseletében a kendervásznat felváltotta a pamut, szertelenül elkezdett bővülni, egyre több anyagból készült, míglen a század végére a legdíszesebb bő gatya, az ünnepre való és a vőlegénygatya 12 szeles lett. Ennek alját 2-3 ujjnyi borsókázással díszítették és piros folyókával ki is hímezték, tojtot tettek rá, és sűrű ráncba szedve viselték egészen az 1930-as évekig. A hétköznapra való gatyák kevesebb szélből készültek, és alatta alsónak szűk gatyát viseltek. Az ing ujjait is ekkor kezdték szertelenül bővíteni. Kezdetben csak lyuggatásos fehér körtehímmel, később horgolt csipkedísszel és piros pamut virághímmel díszítették, amikor annak is az anyaga a vékony gyolcs lett a múlt század második felében. Az inghímzés az első háború előtt már a férfi ködmönök mintáival készült és sokszínű lett, majd a háború után színes selyempántlikák, arany, ezüst paszomántok, fémpikkelyek, ragyogók váltották fel. 1924-ben aztán nemcsak a női, hanem a férfiruhák ilyen szertelen és pazarló díszítése ellen is felléptek a józanabbak és a papság; leszedették és elégettették. Ezután a fémdíszítményeket sárga és fehér selymes hímzéssel pórolták. A bő, kézelőjén és vállán díszített ing mellett a matyó férfi köténye, surca is gazdagon ki volt hímezve. A surc a nők kötényénél keskenyebb, a múlt század második felében jött divatba. Kezdetben a gatyát védte a piszkolódástól, majd ünnepi darabbá lett azzal, hogy a vőlegény surcát a menyasszonytól kapta ajándékba. A menyasszony egész hímző művészetét és a női ködmönök és kuzsuk mintáit beleöntötte. Ekkor már a festett vászon helyett a klott lett az alapanyaga. Eleinte a fonál pamut volt, majd gyapjú és selyem lett, végül erre is arany és ezüst paszománt került, alján arany rojttal. Az arany ragyogók elégetése után kiment a divatból, mint ünnepi ruhadarab, mint ruhát védő, hétköznapi kötény csak nyargalásos (varrógépes) díszt kapott. A múlt század végén a vászon viseletet már kezdte felváltani a posztó, a zsinóros csizmanadrág stb.
A felsőruhák közül a vagyonos és idős gazdák a bundát (subát) viselték; ennek vállát és hátát egy egészben hagyott fekete báránybőr borította, a subagallér vagy kacagány, a hátibőr maradványa. Szőrével befelé melegít, kifelé fordítva hűvöset tartott. A bundát a múlt század második felében kezdték csak a szűcsök virágosan hímezni. Kezdetben színes volt, a század vége felé azonban már csak fekete gyapjú- vagy selyemhímzés volt rajta, de ez a hímzés a bunda derékon felüli részét teljesen elborította.
A ködmön rövid derekú, ujjas bunda, szintén gazdagon volt hímezve. Ez a szűcshímzés sajátosan matyó volt, itt fejlődött ki és kapta egyedülálló jellegét. A múlt század közepén harminc szűcsmester dolgozott Mezőkövesden. A matyó férfiak csúcsos kalapja csak a század elején lett divat, azelőtt többféle kalapot is viseltek, a múlt század közepén még széles karimájú, nagy kalapot.
A matyó lányok hajukat egy ágba fonva, hajadonfőtt jártak. Az asszonyok csúcsos kontyot formáltak két ágba font hajukból, erre félgömb alakú tok került és főkötő, majd erre divat szerint többször változó kendőt kötöttek. (Pl. a bojtos, tömött gyapjúrojtos, csavarintós kendő a múlt század végén terjedt el, a matyó asszonyokat legtöbbször ebben ábrázolták.)
A matyó nők ruhaviselete a múlt század második felétől gyorsan változott. A fehér, kendervászon pendely egyszerű, de mindig hosszú és sűrűn ráncolt volt – a múlt század végéig az efölött hordott kékfestő szoknyát kétoldalt fölakasztották, alsó szélét betűrték a korcba, hogy a szép fehér pendely kétoldalt kilássék. (Míg a palócoknál a gazdagodást a sok szoknya jelezte, nemritkán számuk elérte a 10-12-t is, s ezzel a szoknyák rövidültek.)
A matyók mindig hosszú szoknyában jártak, és a pendely felett legfeljebb egy vagy két alsószoknyát viseltek, de ezek bővek voltak, és aljukra fodrot varrtak. A fodorszalag hossza elérhette a 100 métert. Ezáltal a matyó szoknya alja harang alakúan kiáll, minden lépésnél az egyik saroktól a másikig vágódik, ezért nevezik höndörgőnek, kurulónak. A hosszú, alul fodros alsószoknyás viselet adta a mezőkövesdi nők sajátos, egyedülálló gótikus vonalát. Az ingváll fodros és bő ujjú volt, az ünnepi csipkeszerű gyári kelméből készült még a századfordulón, alatta piros tintok. Ezt nevezték bokros ingvállnak. Később e helyett a rövid, fehérhímzésű ingujjat kitömték vagy keménypapírból tarajt csináltak neki. Erre került már felsőruhaként a blúzszerű litya. A hosszú ujjúnak bársony kézelője volt, a rövid ujjút fellökték, mint az inget. Hasonló a ráncika, a testálló, mely olcsó, színes kelméből készült. Valaha a szentistváni summások hozták divatba, tőlük vették át a kövesdiek is. A rékli bélelt kiskabát, hímes volt, majd azt is elöntötte az aranyos paszománt, amíg az elöljáróság le nem parancsolta róla. A rékli hátul fodros és kivillantja piros bélését. A rékli alá kendőt kötöttek. A lajbi ujjatlan hímzett bőrmelles. A kuzsu ujjas ködmön, melyet a kövesdi szűcsök piros szattyán rátétekkel és igen aprólékos hímvarrással díszítettek.
A kötő (kötény) eredetileg vászonból volt, védte a szoknya elejét, majd festett vászon, kékfestő lett. A századforduló után fényes, fekete klott. Kétféle volt: bőkötő és surc. A bőkötőt az első háború után már csak ünnepnap viselték, alján csipkedísz és arany sujtás. A surc keskenyebb, de valamivel szélesebb a férfiak hasonló ruhadarabjánál. Az 1890-es években feketére vagy kékre festett házi vászonból készült, szálán varrva hímezték, később szálhúzásos hímzéssel, borsókázással, mértani mintákkal. Csak lassan tértek át a laposöltéses hímzésre, miután az alapanyag a klott lett. Ekkor a pamutfonalat a gyapjúfonal váltotta fel, és a mintákat a ködmönök, a kuzsuk virágaiból vették, majd mikor áttértek a selyemfonalra, teljesen átvették a szűcshímzést. Az első világháború előtt a surcokon elszaporodott az arany-ezüst sujtás és a ragyogó (flitter). 1924-ben ezeket mind leszedték és elégették, de ezután a díszeket sárga és fehér selyemhímzéssel pótolták. Ma csak ünnepre vagy jelmezként veszik fel.
A matyó divat gyors változásához hozzájárult a summásélet. A gazdag viselet sokba került, de a lányok közül senki nem akart lemaradni, ezért viseletük előteremtéséhez, még a jobbmódúak is, elmentek summásnak, nyári idénymunkásnak. A summások bejárták az országot, egyszer az Alföldön, másik esztendőben a Dunántúlon dolgoztak, és sok tetszetős, követendőnek ítélt példát láthattak, anyagot, szabást, viselési módot stb. A híres lányok, a divatcsinálók újítottak a divaton, őket követték a többiek, ha kellett, hasukon takarékoskodva meg a rávalót. „Hadd korogjon, csak ragyogjon!” – rájuk igazán illett. A viselet végül annyira megterhelte a matyók gazdasági életét, hogy az elöljáróságot a nevezetes ragyogóégetésre kényszerítette 1924-ben. A régi matyó viseletnek tényleges művészi értékét nem a gyorsan változó és egyre dráguló anyagok adták, hanem a mennyiségben és sajátosságában példa nélküli hímzőmunka, melyet belefektettek.
Hímzések. Az egyik legrangosabb hímzett vászon a lepedő volt. A toronosos nyoszolyára, a felvetett ágyra terített lepedők kilátszó szélét régebben – mint országszerte – csak fehér pamuthímzéssel díszítették (makkos lepedők, vagdalásos technikával, mértani motívumokkal). Az 1870-es években megjelent a piros és a kék keresztszemes hímzés, ugyancsak mértanias mintákkal, subrikálással, borsókázással, majd a szabad rajzú úrihímzések hatását mutató lapos-, szár- és láncöltéssel a madaras és cipés minták. 1880 körül jött a berliner fonál s vele újabb színek. 1890-től a színes selyem további tört színek alkalmazását tette lehetővé, de a piros szín maradt az uralkodó a saját használatra készülő darabokon. 1911-től jött a műselyem. A selyem átvételekor, 1890 körül a mintázás szakított a régi vászonhímzés-hagyománnyal: átvették a szűcsök hímzését, tömött virágmintáit, a matyórózsás stílust.
A múlt század végén több híres hímző- és íróasszony élt Mezőkövesden, Molnár Andrásné Nagy Borbála, Kis Jankó Bori (1854-1927), a nagy hírre szert tett Kis Jankó Bori édesanyja, valamint Vámos Gáspárné Lévai Erzsébet, Rakamazi Erzsa (1872-1927). Kis Jankó Bori tengelyes elhelyezést alkalmazott virágmintáira, Rakamazi Erzsa térkitöltésre törekedett. A két neves hímzőasszony háza valóságos hímzőműhely volt, melynek irányítását, a minták tervezését, a színek válogatását ők végezték. Az 1900-as években rövid időre ismét a keresztszemes lepedővég lett divatos.
A matyó hímzőművészetnek azért volt a lepedővég a legfontosabb, iránymutató darabja, mert sík felületén tág tér nyílott a szerkesztésre és halmozásra. (Az ingeken és sarkokon ez korlátozott.) A lepedővéget mindenki látta, amikor a menyasszony ágyát a vőlegényes házhoz vitték, és amikor a koporsóból kilógatták a ravatalon, hogy utoljára még mindenki megcsodálhassa.
Külön kell szólni a szűcshímzésről. Nemcsak azért, mert mint láttuk, az 1890-es években betört a vászonhímzések területére és onnan minden mást kiszorított, hanem azért is, mert a mezőkövesdi szűcshímzés – Györffy István véleménye szerint – „ornamentikája minden más magyar szűcsornamentikától különbözik”. A legfőbb különbség az volt, hogy a kuzsu hímzése a felületet zártan, teljesen beborítja, a stilizált növényi motívumok nem rendeződnek szervesen össze csokorszerűen vagy ágak, tövek, indák mentén. A díszített felület szerkezetét, ritmusát szabadon elhelyezett, nagy, kerek rózsák adják meg, hangsúlyos helyen hármasan állnak, a köztük maradó teret pedig beborítják apróbb, térkitöltő elemek: levelek, virágok, csillagok. A kuzsu hátát, elejét és ujjának nagy részét hímzés borítja, de a részeknek mind önálló szerkesztési elve van. A színes bőrrátéteket is kihímezték. Kis Jankó Bori édesapja szűcsmester volt – a műhelyben maga is dolgozott –, így került a szűcshímzés a vászonra is.
A matyókat a hímzés világhírűvé tette. A század elejétől egyre nagyobb kereslet mutatkozott a matyó hímzés iránt. Kezdetben csak az íróasszonyokhoz jöttek a szomszéd falvakból, hogy a matyó viselet néhány elemét utánozva gazdagítsák saját viseletüket. Később az úri osztályból, végül pedig a külföldre szállító kereskedők is megjelentek és rendeléseket tettek. Az első világháború után már sokan éltek kézimunkázásból. A külföldre irányuló termelés azzal járt, hogy a megrendelők beleszóltak a tervezésbe, a szín- és az alapanyagok megválasztásába. Egy ideig mást varrattak maguknak és mást eladásra, majd a különlegességre, látványosságra törekvő kereskedelem ízlése visszahatott a mezőkövesdiek szépérzékére is, egyértelműen megrontva azt. Az újabb divatoknak már nem sok közük volt sem a művészethez, sem a hagyományhoz. A hímző tudása is elszegényedett, egy-két mintára szorítkozott az, ami ezt a háziipart még mindig exportképes, magyar különlegességgé tette. A hagyomány és a közösség már nem irányította, csiszolhatta az újat, ezért a matyó hímzés legszebb hagyományait csak abban az időben készült darabokon kereshetjük, amikor még csak maguknak dolgoztak, és még abban sem használták fel a boltokban kapható cicomát. Ez az idő a múlt század végével zárult le.
Szenistván és Tard, de talán még ide vonható hímzése alapján az északabbra fekvő Bogács – az 1930-as években már a 20 000 lélekszámot meghaladó Mezőkövesd mellett – eltörpülő kis falvak voltak. Bár, különösen korábban több szál fűzte össze őket, a későbbiekben mindkettő viselete és hímzése élesen elvált Mezőkövesdtől. A viselet vonalában, a szoknyák szélességében e falvak a palócokhoz váltak hasonlóvá. Bár ezekben is a cifra nyomorúság erőn felüli fényűzést jelentett, ez korántsem volt olyan szélsőséges, mint Mezőkövesden.
Szentistvánon a vagdalásos fehérhímzés maradt uralkodó, Bogács a régi cipés-madaras mezőkövesdi lepedőszélekhez hasonló, szabad rajzú mintáknál tartott ki, de sajátos, a matyókétól különböző színösszeállítást használva. Tardról a keresztszemes hímzéseket tartjuk számon mint a magyar hímzőművészet jellegzetes és nagy értékű darabjait.
3
Kósa László: Az Alföld északi peremvidéke
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és petemvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A heterogén jelleg miatt az e zónában nehezen elkülöníthető egységek közül egyetlen egyről, Mezőkövesdről lehet az ellenkezőjét elmondani: a magyar néprajzban annak a néhány kulturális egységnek a csoportjába tartozik, melyeket a legrészletesebben ismerünk. Erőteljesen színes díszítőművészetével nagyobb körzetben elkülönül, különben mutatós példája a két nagytáj közti átmenetnek is. Györffy István ezt írta róla:
„A régi Tisza menti, Duna-Tisza közi népéletnek (…) valóságos muzeális példája a matyó népélet.” Megállapítása azonban nemcsak Mezőkövesdre, hanem több-kevesebb eltéréssel az egész zónára, sőt nyilvánvalóan a keleti peremtájra, s majd látni fogjuk, bizonyos vonatkozásban a Dunamellékre is érvényes. Habár a néprajzi gyűjtések nem egyenletesek, tanúsítják, hogy korszakunkban az északi peremvidék számos olyan vonást őrzött meg, mely a központi alföldi területeken korábban teljesen eltűnt vagy elhalványodott. Talán legszembetűnőbb, hogy a kétbeltelkes (szálláskertes) településforma, mely a Jászságot és a Hajdúságot a XIX. század első felében még olyannyira jellemezte, aztán eltűnt, századunk elején az északi peremvidéken vagy élénken élt vagy nyomaiban jól fölidézhető volt. A kétbeltelkességhez – épp Györffynek köszönhetően tudjuk – sajátos életmód és teljes gazdasági rendszer járult. Így ő, aki Mezőkövesdet és lakóit, a matyókat az Alföld középső területei felől, először a gazdaság és az építkezés tárgykörében közelítette meg, szükségszerűen észlelte az alföldinek (néha nomádnak) nevezett, voltaképpen síksági jelleget. De azt sem tagadta, hogy az építkezésben északi irányba mutató kulturális elemek érvényesülnek. Más kérdés, hogy az osztott települések észak felé folytatólagos változatait, a hegyvidéki szálláskertet és a csűrös kertek formáit ő még nem ismerte föl. Györffy indíttatására Herkely Károly monográfiájában tetemesen bővítette és a kölcsönösséget figyelembe véve, rendszerbe foglalta ezeket az észrevételeket. Elismerve a településforma, a földművelés és az állattartás természetföldrajzi meghatározottsággal alföldinek mondott jellegét, hangsúlyozta, hogy a szokások, a vallási élet és a viselet „palóc” kapcsolatra vall. Elemzése egy-egy területen finomabb különbségeket is kimutatott. A matyó táplálkozáskultúra kötődését általában inkább északi irányban jelölte meg, ugyanakkor kiemelte, hogy az állatokat gondozó, életük nagy részét a tüzelősólakban leélő, sütő-főző férfiak eljárásai alföldiek. A lakóház és építés technikája szélesebb alföldi földrajzi övezetbe tartozik, de már beosztása (főleg a hálókamrára gondolt), berendezése (körbefutó lóca) közelebb áll a palócsághoz, állapította meg. A közelmúlt dél-borsodi és dél-hevesi népi építkezéskutatásai nemcsak megerősítették, hanem tovább gazdagították eredményeit pl. az istálló- és csűrformával, a ház középoszlopa (boldoganya) és az ún. palóc kemence nyomainak széles körű föltárásával.
Mezőkövesd fontossága tárgyunk szempontjából nemcsak nagytájak közötti átmeneti jellegében áll, hanem – mint elöljáróban jeleztük – rendkívül karakteres díszítőművészetében és népviseletében, amely pontosan korszakunk kezdetére alakult ki, majd korszakunkban élte virágkorát. Felfokozott expresszivitásával hívta föl magára a figyelmet, aminek nemcsak a már említett részletes ismeret, hanem a századforduló folklorizmusában a kalotaszegi népművészet mellett betöltött fontos szerep is következménye lett.
A részletes ismereteknek köszönhetően mind a hímzések, mind a viselet fejlődéstörténete szakaszonként megrajzolható volt. Györffy István a férfiviselet változásain szemléltette, hogy az egymást követő nemzedékek a jobbágyfelszabadítás után mint formálták az 1848 előtti, a nagyobb térségben azonos, a későbbiekhez képest jellegtelen öltözetet egyre díszesebbre és drágábbra. Előbb a nemesi-mezővárosi mintákat követte, majd az 1880-as évektől megtalálta saját parasztos kifejezési formáját, új stílusát és színvilágát a mezőkövesdi viselet. Olyan egyedülálló tulajdonságokat fejlesztett ki, mint például a férfiak ruhadarabjait borító gazdag hímzés vagy a nőknél azt, hogy az ing nem vált alsóruhává, hanem más kelméből varrva maga lett felső ruha. Ugyanakkor a cifraszűrt és a subát is hordták. Különösen a női viselet a századvégtől az 1930-as évekig szinte öt-tíz évenként váltott divatot, mind díszesebbre és bonyolultabbra alakulva.
A viselettel párhuzamosan és összhangban váltott a hímzés, szövés, általában a lakáskultúra. A kutatás eddig nem foglalt világosan állást, hogy a kultúra expresszív területein megnyilvánuló egységes ízlésnek melyik ága ösztönzött elsődlegesen. Maguk a mezőkövesdiek csak azt tartották matyónak, aki matyósan öltözködött. A néprajzi irodalom egy része viszont a közeli Tardot és Szentistvánt is matyónak nevezte és nevezi, mert sok vonásban kétségtelen követték a mezőkövesdiek szokásait és divatját. Azonban a mezőkövesdiek ezt az azonosítást nem ismerik el, szomszédaikat ők, a hajdan mezővárosi lakosok, falusiaknak tekintették, tatároknak, gahóknak gúnyolták. Tény, hogy a múlt század utolsó harmadáig a szomszédos borsodi falvak (nemcsak Tard és Szentistván, hanem Bogács, Cserépfalu, Cserépváralja, Noszvaj) hímzései még nagyon hasonlítottak a mezőkövesdire. Utóbb ezek is színesedni kezdtek, de sem színeikben, sem motívumkincsükben nem közelítették meg a mezőkövesdinek hallatlan változatosságát, differenciáltságát és pompáját. Következésképp régiesebb és egyszerűbb valójukban maradtak meg korszakunk végéig. A színesebb kelmékre való áttérés és a motívumok zsúfolása, a színekben tobzódás a hímzésben, partnerre talált a festett miskolci bútorban, melynek a mezőkövesdiek lettek korszakunkban fontos megrendelői. Ugyanekkor váltotta föl a hagyományosnak számító kék-zöld alapszínű, gyöngyös-pásztói kerámiát a színesebb tiszafüredi cserepek lakásdíszítő divatja.
Feltehetőleg a jobbágyfelszabadítás után föltörő társadalmi energiáknak, a paraszti öntudat reprezentálásának köszönhető a mezőkövesdi színes népi kultúra kialakulása. Nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy miért pont itt ment mindez ilyen feltűnő módon végbe. Az alapvető ösztönzés rugói közül egyet ismerünk biztosan. Mezőkövesd homogén római katolikus, minden forrás szerint különösen buzgó vallásos népe többé-kevésbé egységes református környezetben élt. A matyó név is innen eredt. Nagyobb táji háttérrel, gúnynévi jelentésárnyalattal a reformátusok hívták így a közéjük telepedett vagy a közelükben lakó, általában szegényebb római katolikusokat. Mindez még nem magyarázza meg, miért lett kultusszá az öltözködés, mely erőn felüli anyagi áldozatot követelt a matyók többségétől és méltán bélyegezte más, hasonlóan túlhajtott paraszti öltözködési divattal együtt az 1930-as évek jeles falukutatója „cifra nyomorúság”-nak. Társadalompolitikai szempontból jogos volt a túlzott reprezentálás elmarasztalása, ugyanakkor igazat kell adnunk Fél Editnek és Hofer Tamásnak is, akik hangsúlyozták, hogy a pompával az anyagiak hiányát igyekeztek ellensúlyozni a matyók, és lélektanilag nem is sikertelenül. Nem annyira a drágaságok beszerzésének és a ruha felöltésének érzésére kell gondolnunk, hanem arra a közösségi szellemre, az összetartás tudatára, amely gazdag szokás- és kapcsolatrendszerrel fűződött egybe, s amelyet jelképnek értelmezve mind a díszes öltözet és a hímzések hordozóinak, mind a külső szemlélőnek kifejeztek.
Pedig a fiatalabb felnőtt matyó korosztályok éppen korszakunk kezdetétől, az 1880-as évektől hosszú hónapokra kiszakadtak ebből a gyorsan túlnépesedő és zselléresedő közösségből. A korabeli ország távoli sarkaiba, a Dunántúlra és az Alföldre többhónapos bérmunkára mentek uradalmakba, summásnak szegődtek. A hosszú ideig tartó munkamigráció nyomán – kiegyenlítődési tendenciákat feltéve – várható lett volna kultúrájuk expresszív szféráinak egyszerűsödése. Ez azonban nem következett be, sőt a mezőgazdasági munka idején minimumra leszorított fogyasztással biztosítottak anyagi alapot arra, hogy az év másik felében, otthon a színes paraszti stílusnak annál lázasabb igyekezettel hódoljanak. Ennek a stílusnak az elemei – mint láttuk – zömükben nem nagy múltúak voltak, a magyar népi kultúra újabb rétegeibe tartoztak, de a tradicionális, patriarkális vonásokat őrző helyi társadalom (hadas település, rokonsági rendszer, mély vallásosság stb.) a XX. század első felében is rögzítette, szorosan összetartotta őket. A kulturális különbözni vágyás és a kétségtelenül meglévő vállalkozási szellem ellenére a társadalmi konzervativizmus szükségszerűen szült endogám tendenciát. Jellemző, hogy az 1910-ben 17 202 lakost számláló Mezőkövesd lakossága egy helyi központban találkozott (templom, piactér, főtér), és ott leste el egymástól az újabb divatokat, amiket módja és lehetősége szerint követett, ám a szomszédos utcák lakói sem mind ismerték egymást közelebbről.
Martin György: A keleti palócok és matyók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Heves, Borsod és régi Gömör megye területén élő ún. keleti palócok, valamint az alföldi magyarság felé átmenetet jelentő dél-borsodi matyók tánckultúrájának kutatása sem kielégítő még, s meglehetősen hiányos képünk van az általános tánctípusok helyi változatairól is.
[...]
A dél-borsodi matyók szóló férfitánca a felső-tisza-vidéki csapásoló verbunkhoz áll közel.
A vidék csárdása fenthangsúlyos, motívumkincse egyszerű. A terület nyugati részén, Heves megyében már a nyugati dialektus-területre jellemző átmeneti formákkal találkozunk, melyekben a lippentős-mártogatós motívum is szerepel. A matyók e motívumfajta félfordulós változatát „kiskarító”, „nagykarító” néven ismerik. A hevesi palócok a lassút „gyalogos”-nak, a frisset „sergés”-nek nevezik.
A keleti palócok és matyók táncéletében a leánykörtáncoknak – szemben az Alföld tánckultúrájával – lényeges szerepük volt. A területről egyszerűbb, lassú és gyors részre tagolódó (csárdás és sergés) karikázókat ismerünk.
A nyugati dialektus északi felére jellemző gyertyástánc divat itt még megtalálható, vagyis e vidék e táncfajta elterjedésének legkeletibb területe. A Heves-megyei Nagyrédén a keleti osztótáncokkal kapcsolódó sajátos formája él.
A keleti palóc táncdialektus fokozatosan olvad át a nyugati palóc területbe. Két karakterisztikus jegy alapján húzhatunk köztük hozzávetőleges választóvonalat: az egyik a friss csárdás fent- vagy lenthangsúlya, a másik pedig a lakodalmi gyertyástánc megléte, illetve hiánya. Ehhez kapcsolódik még a verbunk fokozatos elszegényedése, elszürkülése nyugati irányban, valamint az ugrós típus mars változatának (pajtástánc) megjelenése.
Az eszközös pásztortáncok a Felföld itt tárgyalt részén is jellemzők voltak, bár a nagy-állattartó kultúra kisebb jelentősége miatt nem olyan gyakoriak, mint az északkeleti Alföldön. A jellegzetes felföldi kanásztánc-dallamokhoz a parasztság tudatában itt is a kondástánc fűződik, melyet balaskával jártak. Igen becses adat a Borsod-megyei Szentistvánról a 30-as évekből származó táncleírás, mely szerint a földre tett kalap jelképezte nyájért folyik a játékos, viadal-szerű botolás. A felső-tisza-vidéki pásztorok és cigányok körében is gyakori ez a táncforma.
A pásztortáncok lekopott formái közül főként a seprűtánc tanúskodik a pásztortáncok hajdani jelentőségéről.
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és petemvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A heterogén jelleg miatt az e zónában nehezen elkülöníthető egységek közül egyetlen egyről, Mezőkövesdről lehet az ellenkezőjét elmondani: a magyar néprajzban annak a néhány kulturális egységnek a csoportjába tartozik, melyeket a legrészletesebben ismerünk. Erőteljesen színes díszítőművészetével nagyobb körzetben elkülönül, különben mutatós példája a két nagytáj közti átmenetnek is. Györffy István ezt írta róla:
„A régi Tisza menti, Duna-Tisza közi népéletnek (…) valóságos muzeális példája a matyó népélet.” Megállapítása azonban nemcsak Mezőkövesdre, hanem több-kevesebb eltéréssel az egész zónára, sőt nyilvánvalóan a keleti peremtájra, s majd látni fogjuk, bizonyos vonatkozásban a Dunamellékre is érvényes. Habár a néprajzi gyűjtések nem egyenletesek, tanúsítják, hogy korszakunkban az északi peremvidék számos olyan vonást őrzött meg, mely a központi alföldi területeken korábban teljesen eltűnt vagy elhalványodott. Talán legszembetűnőbb, hogy a kétbeltelkes (szálláskertes) településforma, mely a Jászságot és a Hajdúságot a XIX. század első felében még olyannyira jellemezte, aztán eltűnt, századunk elején az északi peremvidéken vagy élénken élt vagy nyomaiban jól fölidézhető volt. A kétbeltelkességhez – épp Györffynek köszönhetően tudjuk – sajátos életmód és teljes gazdasági rendszer járult. Így ő, aki Mezőkövesdet és lakóit, a matyókat az Alföld középső területei felől, először a gazdaság és az építkezés tárgykörében közelítette meg, szükségszerűen észlelte az alföldinek (néha nomádnak) nevezett, voltaképpen síksági jelleget. De azt sem tagadta, hogy az építkezésben északi irányba mutató kulturális elemek érvényesülnek. Más kérdés, hogy az osztott települések észak felé folytatólagos változatait, a hegyvidéki szálláskertet és a csűrös kertek formáit ő még nem ismerte föl. Györffy indíttatására Herkely Károly monográfiájában tetemesen bővítette és a kölcsönösséget figyelembe véve, rendszerbe foglalta ezeket az észrevételeket. Elismerve a településforma, a földművelés és az állattartás természetföldrajzi meghatározottsággal alföldinek mondott jellegét, hangsúlyozta, hogy a szokások, a vallási élet és a viselet „palóc” kapcsolatra vall. Elemzése egy-egy területen finomabb különbségeket is kimutatott. A matyó táplálkozáskultúra kötődését általában inkább északi irányban jelölte meg, ugyanakkor kiemelte, hogy az állatokat gondozó, életük nagy részét a tüzelősólakban leélő, sütő-főző férfiak eljárásai alföldiek. A lakóház és építés technikája szélesebb alföldi földrajzi övezetbe tartozik, de már beosztása (főleg a hálókamrára gondolt), berendezése (körbefutó lóca) közelebb áll a palócsághoz, állapította meg. A közelmúlt dél-borsodi és dél-hevesi népi építkezéskutatásai nemcsak megerősítették, hanem tovább gazdagították eredményeit pl. az istálló- és csűrformával, a ház középoszlopa (boldoganya) és az ún. palóc kemence nyomainak széles körű föltárásával.
Mezőkövesd fontossága tárgyunk szempontjából nemcsak nagytájak közötti átmeneti jellegében áll, hanem – mint elöljáróban jeleztük – rendkívül karakteres díszítőművészetében és népviseletében, amely pontosan korszakunk kezdetére alakult ki, majd korszakunkban élte virágkorát. Felfokozott expresszivitásával hívta föl magára a figyelmet, aminek nemcsak a már említett részletes ismeret, hanem a századforduló folklorizmusában a kalotaszegi népművészet mellett betöltött fontos szerep is következménye lett.
A részletes ismereteknek köszönhetően mind a hímzések, mind a viselet fejlődéstörténete szakaszonként megrajzolható volt. Györffy István a férfiviselet változásain szemléltette, hogy az egymást követő nemzedékek a jobbágyfelszabadítás után mint formálták az 1848 előtti, a nagyobb térségben azonos, a későbbiekhez képest jellegtelen öltözetet egyre díszesebbre és drágábbra. Előbb a nemesi-mezővárosi mintákat követte, majd az 1880-as évektől megtalálta saját parasztos kifejezési formáját, új stílusát és színvilágát a mezőkövesdi viselet. Olyan egyedülálló tulajdonságokat fejlesztett ki, mint például a férfiak ruhadarabjait borító gazdag hímzés vagy a nőknél azt, hogy az ing nem vált alsóruhává, hanem más kelméből varrva maga lett felső ruha. Ugyanakkor a cifraszűrt és a subát is hordták. Különösen a női viselet a századvégtől az 1930-as évekig szinte öt-tíz évenként váltott divatot, mind díszesebbre és bonyolultabbra alakulva.
A viselettel párhuzamosan és összhangban váltott a hímzés, szövés, általában a lakáskultúra. A kutatás eddig nem foglalt világosan állást, hogy a kultúra expresszív területein megnyilvánuló egységes ízlésnek melyik ága ösztönzött elsődlegesen. Maguk a mezőkövesdiek csak azt tartották matyónak, aki matyósan öltözködött. A néprajzi irodalom egy része viszont a közeli Tardot és Szentistvánt is matyónak nevezte és nevezi, mert sok vonásban kétségtelen követték a mezőkövesdiek szokásait és divatját. Azonban a mezőkövesdiek ezt az azonosítást nem ismerik el, szomszédaikat ők, a hajdan mezővárosi lakosok, falusiaknak tekintették, tatároknak, gahóknak gúnyolták. Tény, hogy a múlt század utolsó harmadáig a szomszédos borsodi falvak (nemcsak Tard és Szentistván, hanem Bogács, Cserépfalu, Cserépváralja, Noszvaj) hímzései még nagyon hasonlítottak a mezőkövesdire. Utóbb ezek is színesedni kezdtek, de sem színeikben, sem motívumkincsükben nem közelítették meg a mezőkövesdinek hallatlan változatosságát, differenciáltságát és pompáját. Következésképp régiesebb és egyszerűbb valójukban maradtak meg korszakunk végéig. A színesebb kelmékre való áttérés és a motívumok zsúfolása, a színekben tobzódás a hímzésben, partnerre talált a festett miskolci bútorban, melynek a mezőkövesdiek lettek korszakunkban fontos megrendelői. Ugyanekkor váltotta föl a hagyományosnak számító kék-zöld alapszínű, gyöngyös-pásztói kerámiát a színesebb tiszafüredi cserepek lakásdíszítő divatja.
Feltehetőleg a jobbágyfelszabadítás után föltörő társadalmi energiáknak, a paraszti öntudat reprezentálásának köszönhető a mezőkövesdi színes népi kultúra kialakulása. Nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy miért pont itt ment mindez ilyen feltűnő módon végbe. Az alapvető ösztönzés rugói közül egyet ismerünk biztosan. Mezőkövesd homogén római katolikus, minden forrás szerint különösen buzgó vallásos népe többé-kevésbé egységes református környezetben élt. A matyó név is innen eredt. Nagyobb táji háttérrel, gúnynévi jelentésárnyalattal a reformátusok hívták így a közéjük telepedett vagy a közelükben lakó, általában szegényebb római katolikusokat. Mindez még nem magyarázza meg, miért lett kultusszá az öltözködés, mely erőn felüli anyagi áldozatot követelt a matyók többségétől és méltán bélyegezte más, hasonlóan túlhajtott paraszti öltözködési divattal együtt az 1930-as évek jeles falukutatója „cifra nyomorúság”-nak. Társadalompolitikai szempontból jogos volt a túlzott reprezentálás elmarasztalása, ugyanakkor igazat kell adnunk Fél Editnek és Hofer Tamásnak is, akik hangsúlyozták, hogy a pompával az anyagiak hiányát igyekeztek ellensúlyozni a matyók, és lélektanilag nem is sikertelenül. Nem annyira a drágaságok beszerzésének és a ruha felöltésének érzésére kell gondolnunk, hanem arra a közösségi szellemre, az összetartás tudatára, amely gazdag szokás- és kapcsolatrendszerrel fűződött egybe, s amelyet jelképnek értelmezve mind a díszes öltözet és a hímzések hordozóinak, mind a külső szemlélőnek kifejeztek.
Pedig a fiatalabb felnőtt matyó korosztályok éppen korszakunk kezdetétől, az 1880-as évektől hosszú hónapokra kiszakadtak ebből a gyorsan túlnépesedő és zselléresedő közösségből. A korabeli ország távoli sarkaiba, a Dunántúlra és az Alföldre többhónapos bérmunkára mentek uradalmakba, summásnak szegődtek. A hosszú ideig tartó munkamigráció nyomán – kiegyenlítődési tendenciákat feltéve – várható lett volna kultúrájuk expresszív szféráinak egyszerűsödése. Ez azonban nem következett be, sőt a mezőgazdasági munka idején minimumra leszorított fogyasztással biztosítottak anyagi alapot arra, hogy az év másik felében, otthon a színes paraszti stílusnak annál lázasabb igyekezettel hódoljanak. Ennek a stílusnak az elemei – mint láttuk – zömükben nem nagy múltúak voltak, a magyar népi kultúra újabb rétegeibe tartoztak, de a tradicionális, patriarkális vonásokat őrző helyi társadalom (hadas település, rokonsági rendszer, mély vallásosság stb.) a XX. század első felében is rögzítette, szorosan összetartotta őket. A kulturális különbözni vágyás és a kétségtelenül meglévő vállalkozási szellem ellenére a társadalmi konzervativizmus szükségszerűen szült endogám tendenciát. Jellemző, hogy az 1910-ben 17 202 lakost számláló Mezőkövesd lakossága egy helyi központban találkozott (templom, piactér, főtér), és ott leste el egymástól az újabb divatokat, amiket módja és lehetősége szerint követett, ám a szomszédos utcák lakói sem mind ismerték egymást közelebbről.
Martin György: A keleti palócok és matyók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Heves, Borsod és régi Gömör megye területén élő ún. keleti palócok, valamint az alföldi magyarság felé átmenetet jelentő dél-borsodi matyók tánckultúrájának kutatása sem kielégítő még, s meglehetősen hiányos képünk van az általános tánctípusok helyi változatairól is.
[...]
A dél-borsodi matyók szóló férfitánca a felső-tisza-vidéki csapásoló verbunkhoz áll közel.
A vidék csárdása fenthangsúlyos, motívumkincse egyszerű. A terület nyugati részén, Heves megyében már a nyugati dialektus-területre jellemző átmeneti formákkal találkozunk, melyekben a lippentős-mártogatós motívum is szerepel. A matyók e motívumfajta félfordulós változatát „kiskarító”, „nagykarító” néven ismerik. A hevesi palócok a lassút „gyalogos”-nak, a frisset „sergés”-nek nevezik.
A keleti palócok és matyók táncéletében a leánykörtáncoknak – szemben az Alföld tánckultúrájával – lényeges szerepük volt. A területről egyszerűbb, lassú és gyors részre tagolódó (csárdás és sergés) karikázókat ismerünk.
A nyugati dialektus északi felére jellemző gyertyástánc divat itt még megtalálható, vagyis e vidék e táncfajta elterjedésének legkeletibb területe. A Heves-megyei Nagyrédén a keleti osztótáncokkal kapcsolódó sajátos formája él.
A keleti palóc táncdialektus fokozatosan olvad át a nyugati palóc területbe. Két karakterisztikus jegy alapján húzhatunk köztük hozzávetőleges választóvonalat: az egyik a friss csárdás fent- vagy lenthangsúlya, a másik pedig a lakodalmi gyertyástánc megléte, illetve hiánya. Ehhez kapcsolódik még a verbunk fokozatos elszegényedése, elszürkülése nyugati irányban, valamint az ugrós típus mars változatának (pajtástánc) megjelenése.
Az eszközös pásztortáncok a Felföld itt tárgyalt részén is jellemzők voltak, bár a nagy-állattartó kultúra kisebb jelentősége miatt nem olyan gyakoriak, mint az északkeleti Alföldön. A jellegzetes felföldi kanásztánc-dallamokhoz a parasztság tudatában itt is a kondástánc fűződik, melyet balaskával jártak. Igen becses adat a Borsod-megyei Szentistvánról a 30-as évekből származó táncleírás, mely szerint a földre tett kalap jelképezte nyájért folyik a játékos, viadal-szerű botolás. A felső-tisza-vidéki pásztorok és cigányok körében is gyakori ez a táncforma.
A pásztortáncok lekopott formái közül főként a seprűtánc tanúskodik a pásztortáncok hajdani jelentőségéről.
4
Martin György: Keleti palócok és matyók
A Heves, Borsod és a régi Gömör megye területén élő ún. keleti palócok, valamint az alföldi magyarság felé átmenetet jelentő dél-borsodi matyók tánckultúrájának kutatása sem kielégítő még, s meglehetősen hiányos képünk van az általános tánctípusok helyi változásáról is.
A hevesi és borsodi ún. Barkó-vidék jellegzetes verbunktípusa a vasvári. A hangszeres verbunkzenére járt tánc az északkeleti Felvidék verbunkjaihoz képest is egyszerű, a csapásoló motívumok ritkák. A páros vasvárit a csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatokat vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a csárdás szokásos váll- és derékfogását is alkalmazzák. A tánc elnevezése egyesek szerint a Gömör megyei Vasvár községről vagy Vasvári Pál nevéről nyerte eredetét, aki a szabadságharc idején ezen a területen végezte a honvédség megszervezését. A dél-borsodi matyók szóló férfitánca a felső-Tisza-vidéki csapásoló verbunkhoz áll közel.A vidék csárdása fenthangsúlyos, motívumkincse egyszerű. A terület nyugati részén, Heves megyében már a nyugati dialektusterületre jellemző átmeneti formákkal találkozunk, melyekben a lippentős-mártogatós motívum is szerepel. A matyók e motívumfajta félfordulós változatát kiskaritó, nagykaritó néven ismerik. A hevesi palócok a lassút gyalogosnak, a frisset sergésnek nevezik.A keleti palócok és matyók táncéletében a leánykörtáncoknak – szemben az Alföld tánckultúrájával – lényeges szerepük volt. E területről egyszerű, lassú és gyors részre tagolódó (csárdás és sergés) karikázókat ismerünk.A nyugati dialektus északi felére jellemző gyertyástánc-divat itt még megtalálható, {6-427.} vagyis ez a vidék e táncfajta elterjedésének legkeletibb területe. A Heves megyei Nagyrédén a keleti osztótáncokkal kapcsolódó sajátos formája él.A keleti palóc táncdialektus fokozatosan olvad át a nyugati palóc területbe. Két jellemző jegy alapján húzhatunk köztük hozzávetőleges választóvonalat: az egyik a friss csárdás fent- vagy lenthangsúlya, a másik pedig a lakodalmi gyertyás tánc megléte, illetve hiánya. Ehhez kapcsolódik még a verbunk fokozatos elszegényedése, elszürkülése nyugati irányban, valamint az ugrós típus mars változatának (pajtástánc) megjelenése.Az eszközös pásztortáncok a Felföld itt tárgyalt részén is jellemzők voltak, bár a nagyállattartó kultúra kisebb jelentősége miatt nem oly gyakoriak, mint az északkeleti Alföldön. A jellegzetes felföldi kanásztáncdallamokhoz a parasztság tudatában itt is a kondástánc fűződik, melyet balaskával jártak. Igen becses adat a Borsod megyei Szentistvánról az a harmincas évekből származó táncleírás, mely szerint a földre tett kalap jelképezte nyájért folyik a játékos, viadalszerű botolás. A felső-Tisza-vidéki pásztorok és cigányok körében is gyakori ez a táncforma.A pásztortáncok lekopott formái közül főként a seprűtánc tanúskodik a pásztortáncok hajdani jelentőségéről.
5
P. Vas János: Matyók (Matyóföld)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A matyók Borsod megyében, a Felföld és az Alföld határán, a Bükkalján élnek. Három településük: Mezőkövesd, Szentistván és Tard. Önálló néprajzi csoporttá csak a 18-19. század folyamán váltak, kultúrájuk ekkor különült el a környező vidék lakosságáétól.
„Matyó” eredetileg a katolikusok gúnyneve, amit a környező reformátusok ragasztottak rájuk. A szó eredete vitatott, de minden bizonnyal kapcsolatban van a Mátyás keresztnév becézett alakjával, ami a helyi népnyelvben Matyók, mint ahogyan az Istváné Istók, vagy a Mihályé Mihók. A népnév eredeti többes száma tehát „matyókok” volt („ők matyókok”), az egyes pedig „matyók” („ő egy matyók”). Mivel később a köznyelvben a „matyók” már többesnek érződött, létrejött a mai „matyó” forma. Az érintettek, különösen a mezőkövesdiek régebben sértőnek érezték a nevet, de később úgy értelmezték, hogy Mátyás királyhoz fűződő történeti kapcsolatuk bizonyítéka, így végül büszkén felvállalták. A mezőkövesdiek a másik két települést nem fogadják el matyónak. A szentistvániakat „gahók”-nak, a tardiakat pedig „tatárok”-nak gúnyolják. Utóbbiak eszerint a tatárjárás után itt maradt tatárok leszármazottai volnának. A két falu viszont a mezőkövesdieket tartja rátarti népségnek.
A matyó népcsoport két nagy tájegység, a Felföld és az Alföld határán helyezkedik el. Kultúrájuk is átmeneti jellegű. Ezért egyes kutatók a Felvidékhez sorolják őket. A palócok felé mutat a hadas település, a nagycsaládi szervezet és folklórjuk számos eleme, alföldi jellegű viszont szálláskertes településformájuk és népviseletük.
Mezőkövesd már a középkorban a Pestről Miskolcra vezető főútvonal egyik fontos állomása, mezőváros volt, a diósgyőri királyi uradalomhoz tartozott. Tard a cserépi vár, Szentistván pedig az egri káptalan birtoka volt. A 15. század közepén a Felvidéket megszálló cseh husziták elleni háborúban 20 katonával és élelmiszerszállítmányokkal támogatták az uralkodót, ezért 1464-ben Hunyadi Mátyás királyi várossá tette a települést árumegállító joggal, önálló bíráskodással és más kiváltságokkal jutalmazva őket.
1540-ben a törökök elfoglalták Mezőkövesdet, a nagy romlást azonban az 1600-as évek elejének háborúskodásai okozták. A lakosság egy része a Nagyszállásnak nevezett mocsaras helyre menekült, ahol földházakban vészelték át a nehéz időket, más részük a hegyek közé bujdosott. A kiváltságaikról szóló iratokat mindvégig megőrizték. A veszedelem elmúltával visszaköltöztek régi lakóhelyükre, a lakosság folyamatosnak tekinthető. Szentistván viszont ebben a korszakban 4-5 emberöltőn át lakatlan volt, Tardnak pedig kétséges a folyamatossága. A mezőkövesdiek emiatt sem tartják őket magukkal egyenlőnek.
A háborúk után a pusztán maradt területeket a mezőkövesdiek bérbe vették birtokosaiktól és szarvasmarha legeltetésre használták. A vidék újratelepülésével a pusztabérletek lehetősége megszűnt, a gyorsan szaporodó matyó nép elszegényedett. Saját földjeik termése az önellátásra sem volt elegendő, ezért idegenben kellett mezőgazdasági idénymunkát vállalniuk. Kialakult a „summás életforma”. Tavasztól őszig több hónapra csapatosan alföldi és dunántúli uradalmakba szegődtek el aratni, kukoricát, cukorrépát kapálni, betakarítani és minden egyéb munkára. Így keresték meg a télire valót. Sokan kivándoroltak Amerikába.
A matyó ház a felvidékihez hasonlóan hármas osztatú volt, de nem fából, hanem sárból, vályogból épült, tetejét náddal, vagy zsúppal (kicsépelt szalma) fedték. Ez a technika az Alföldre jellemző, de a körbe-padkás szobaberendezés a palócokéval rokon. A tisztaszobában díszes ágyneművel magasra vetett „tornyos” ágyat találunk, de a palócokkal szemben reprezentatív funkciója mellett ezt alvásra is használták.
A matyók életformáját az Alföldhöz köti a szálláskert megléte, a palócokhoz hasonló viszont a hadas településforma. A magukat egy őstől származtató, azonos vezetéknevű rokon családok, azaz a hadak egymás mellé építkeztek, házaik között kerítés sem volt. A házban csak az öregek, asszonyok, gyerekek laktak, a férfiak a szálláskertekben épült ólakban dolgoztak és legtöbbször ott is háltak. Az ól végében ásott tüzelőgödör körül élték társasági életüket. A házba csak tisztát váltani és ünnepekkor jártak be. A szálláskertek a települést övként vették körül.
A matyók elsősorban viseletükről híresek. Ez a különlegesen látványos ruházat egyes vélekedésekkel szemben egyáltalán nem ősi, a 19. század közepe táján kezdett kiszínesedni és elkülönülni a környező lakosságétól. Az egykori jólét látszatának, a paraszti önbecsülés fenntartásának érdekében a matyók, főleg a mezőkövesdiek, olyan nagy mennyiségű, drága alapanyagból készülő, a végletekig túldíszített, dúsan hímzett népviseletet fejlesztettek ki, ami éles ellentétben állt szegénységükkel. A két világháború közötti népi írók ezért nevezték a matyók életvitelét „cifra nyomorúság”-nak. Szinte minden jövedelmüket a ruházkodásba ölték, versenyeztek egymással az egyre drágább, egyre túlzóbb „divatok” kiötlésében. A „módi” tízévente változott, a viselet egyre cifrább és egyre bonyolultabb lett. Életmódjuk ellentmondásosságával a matyók is tisztában voltak. Ahogyan tréfálkozva mondták: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!”. Végül a papság elégelte meg a helyzetet, és 1924-ben megrendezte a „ragyogóégetés”-t, amikor a viselet legdrágább és leghivalkodóbb részét, a csillogó flittereket jelképesen megsemmisítették. A matyó viselet jellegzetes darabja a nők hosszú, kétoldalt felvágott szoknyája, ami alá csak egy-két alsószoknyát vettek. A vastagon hímzett ködmönt „kuzsu”-nak hívják. A férfiak tizenkét szeles gyolcsgatyájuk elé „ragyogók”-kal díszített „surc”-ot (kötény) kötöttek. Bő ingük csipkés, rojtos ujja a földig ért. Fejükön magas tetejű, csúcsos kalapot hordtak. A tardiak és szentistvániak öltözete nem volta annyira hivalkodó, mint a mezőkövesdieké. A viselet fontos részét képezte a matyó identitásnak, összetartozásuk kifejezésének. Aki nem öltözködött „matyósan”, nem számították maguk közé.
A viselethez hasonlóan nemzetközi hírű a közmondásos matyó hímzés, a „matyó rózsás” stílus. Sajátos formavilága az 1860-as évektől kezdve alakult ki a szűrhímzésből. A hímzés a 19-20. század fordulójára jövedelemkiegészítő, piacra termelő háziiparrá vált, elszakadt a hagyományos ízléstől. A tárgyakat nem saját használatra díszítették, valós funkciójuk megszűnt, vélt vagy valós városi és turista igényeket kielégítő giccses dísztárgyakká silányodtak. A tardiak és szentistvániak a hímzésben is mértéktartóbbnak mutatkoztak a mezőkövesdieknél, sok régi, hagyományos díszítő eljárást megőriztek.
A matyók táncait Martin György a keleti palóc csoportba sorolja. Fontos szerepet játszottak a női karikázók. Ugyanakkor a férfiak verbunkja már a felső-tiszavidékiekhez hasonló csapásoló motívumokat tartalmaz. Szentistvánban az 1930-as években leírtak egy viadalszerű pásztorbotolót.
A jeles napok hagyományaival kapcsolatban megemlítendő, hogy a január 6-án, vízkeresztkor szokásos „három királyok járását”, amelynek a magyar területek nagy részén fiúk, férfiak a szereplői, Mezőkövesden lányok adták elő. A névnapot és születésnapot nem ünnepelték meg különösebben és a disznótor sem járt vendégeskedéssel. Igazi, nagy mulatságra csak a lakodalom adott alkalmat.
A matyó népcsoportot szigorú helyi endogámia jellemezte, a közösségen kívülről nem házasodtak.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A matyók Borsod megyében, a Felföld és az Alföld határán, a Bükkalján élnek. Három településük: Mezőkövesd, Szentistván és Tard. Önálló néprajzi csoporttá csak a 18-19. század folyamán váltak, kultúrájuk ekkor különült el a környező vidék lakosságáétól.
„Matyó” eredetileg a katolikusok gúnyneve, amit a környező reformátusok ragasztottak rájuk. A szó eredete vitatott, de minden bizonnyal kapcsolatban van a Mátyás keresztnév becézett alakjával, ami a helyi népnyelvben Matyók, mint ahogyan az Istváné Istók, vagy a Mihályé Mihók. A népnév eredeti többes száma tehát „matyókok” volt („ők matyókok”), az egyes pedig „matyók” („ő egy matyók”). Mivel később a köznyelvben a „matyók” már többesnek érződött, létrejött a mai „matyó” forma. Az érintettek, különösen a mezőkövesdiek régebben sértőnek érezték a nevet, de később úgy értelmezték, hogy Mátyás királyhoz fűződő történeti kapcsolatuk bizonyítéka, így végül büszkén felvállalták. A mezőkövesdiek a másik két települést nem fogadják el matyónak. A szentistvániakat „gahók”-nak, a tardiakat pedig „tatárok”-nak gúnyolják. Utóbbiak eszerint a tatárjárás után itt maradt tatárok leszármazottai volnának. A két falu viszont a mezőkövesdieket tartja rátarti népségnek.
A matyó népcsoport két nagy tájegység, a Felföld és az Alföld határán helyezkedik el. Kultúrájuk is átmeneti jellegű. Ezért egyes kutatók a Felvidékhez sorolják őket. A palócok felé mutat a hadas település, a nagycsaládi szervezet és folklórjuk számos eleme, alföldi jellegű viszont szálláskertes településformájuk és népviseletük.
Mezőkövesd már a középkorban a Pestről Miskolcra vezető főútvonal egyik fontos állomása, mezőváros volt, a diósgyőri királyi uradalomhoz tartozott. Tard a cserépi vár, Szentistván pedig az egri káptalan birtoka volt. A 15. század közepén a Felvidéket megszálló cseh husziták elleni háborúban 20 katonával és élelmiszerszállítmányokkal támogatták az uralkodót, ezért 1464-ben Hunyadi Mátyás királyi várossá tette a települést árumegállító joggal, önálló bíráskodással és más kiváltságokkal jutalmazva őket.
1540-ben a törökök elfoglalták Mezőkövesdet, a nagy romlást azonban az 1600-as évek elejének háborúskodásai okozták. A lakosság egy része a Nagyszállásnak nevezett mocsaras helyre menekült, ahol földházakban vészelték át a nehéz időket, más részük a hegyek közé bujdosott. A kiváltságaikról szóló iratokat mindvégig megőrizték. A veszedelem elmúltával visszaköltöztek régi lakóhelyükre, a lakosság folyamatosnak tekinthető. Szentistván viszont ebben a korszakban 4-5 emberöltőn át lakatlan volt, Tardnak pedig kétséges a folyamatossága. A mezőkövesdiek emiatt sem tartják őket magukkal egyenlőnek.
A háborúk után a pusztán maradt területeket a mezőkövesdiek bérbe vették birtokosaiktól és szarvasmarha legeltetésre használták. A vidék újratelepülésével a pusztabérletek lehetősége megszűnt, a gyorsan szaporodó matyó nép elszegényedett. Saját földjeik termése az önellátásra sem volt elegendő, ezért idegenben kellett mezőgazdasági idénymunkát vállalniuk. Kialakult a „summás életforma”. Tavasztól őszig több hónapra csapatosan alföldi és dunántúli uradalmakba szegődtek el aratni, kukoricát, cukorrépát kapálni, betakarítani és minden egyéb munkára. Így keresték meg a télire valót. Sokan kivándoroltak Amerikába.
A matyó ház a felvidékihez hasonlóan hármas osztatú volt, de nem fából, hanem sárból, vályogból épült, tetejét náddal, vagy zsúppal (kicsépelt szalma) fedték. Ez a technika az Alföldre jellemző, de a körbe-padkás szobaberendezés a palócokéval rokon. A tisztaszobában díszes ágyneművel magasra vetett „tornyos” ágyat találunk, de a palócokkal szemben reprezentatív funkciója mellett ezt alvásra is használták.
A matyók életformáját az Alföldhöz köti a szálláskert megléte, a palócokhoz hasonló viszont a hadas településforma. A magukat egy őstől származtató, azonos vezetéknevű rokon családok, azaz a hadak egymás mellé építkeztek, házaik között kerítés sem volt. A házban csak az öregek, asszonyok, gyerekek laktak, a férfiak a szálláskertekben épült ólakban dolgoztak és legtöbbször ott is háltak. Az ól végében ásott tüzelőgödör körül élték társasági életüket. A házba csak tisztát váltani és ünnepekkor jártak be. A szálláskertek a települést övként vették körül.
A matyók elsősorban viseletükről híresek. Ez a különlegesen látványos ruházat egyes vélekedésekkel szemben egyáltalán nem ősi, a 19. század közepe táján kezdett kiszínesedni és elkülönülni a környező lakosságétól. Az egykori jólét látszatának, a paraszti önbecsülés fenntartásának érdekében a matyók, főleg a mezőkövesdiek, olyan nagy mennyiségű, drága alapanyagból készülő, a végletekig túldíszített, dúsan hímzett népviseletet fejlesztettek ki, ami éles ellentétben állt szegénységükkel. A két világháború közötti népi írók ezért nevezték a matyók életvitelét „cifra nyomorúság”-nak. Szinte minden jövedelmüket a ruházkodásba ölték, versenyeztek egymással az egyre drágább, egyre túlzóbb „divatok” kiötlésében. A „módi” tízévente változott, a viselet egyre cifrább és egyre bonyolultabb lett. Életmódjuk ellentmondásosságával a matyók is tisztában voltak. Ahogyan tréfálkozva mondták: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!”. Végül a papság elégelte meg a helyzetet, és 1924-ben megrendezte a „ragyogóégetés”-t, amikor a viselet legdrágább és leghivalkodóbb részét, a csillogó flittereket jelképesen megsemmisítették. A matyó viselet jellegzetes darabja a nők hosszú, kétoldalt felvágott szoknyája, ami alá csak egy-két alsószoknyát vettek. A vastagon hímzett ködmönt „kuzsu”-nak hívják. A férfiak tizenkét szeles gyolcsgatyájuk elé „ragyogók”-kal díszített „surc”-ot (kötény) kötöttek. Bő ingük csipkés, rojtos ujja a földig ért. Fejükön magas tetejű, csúcsos kalapot hordtak. A tardiak és szentistvániak öltözete nem volta annyira hivalkodó, mint a mezőkövesdieké. A viselet fontos részét képezte a matyó identitásnak, összetartozásuk kifejezésének. Aki nem öltözködött „matyósan”, nem számították maguk közé.
A viselethez hasonlóan nemzetközi hírű a közmondásos matyó hímzés, a „matyó rózsás” stílus. Sajátos formavilága az 1860-as évektől kezdve alakult ki a szűrhímzésből. A hímzés a 19-20. század fordulójára jövedelemkiegészítő, piacra termelő háziiparrá vált, elszakadt a hagyományos ízléstől. A tárgyakat nem saját használatra díszítették, valós funkciójuk megszűnt, vélt vagy valós városi és turista igényeket kielégítő giccses dísztárgyakká silányodtak. A tardiak és szentistvániak a hímzésben is mértéktartóbbnak mutatkoztak a mezőkövesdieknél, sok régi, hagyományos díszítő eljárást megőriztek.
A matyók táncait Martin György a keleti palóc csoportba sorolja. Fontos szerepet játszottak a női karikázók. Ugyanakkor a férfiak verbunkja már a felső-tiszavidékiekhez hasonló csapásoló motívumokat tartalmaz. Szentistvánban az 1930-as években leírtak egy viadalszerű pásztorbotolót.
A jeles napok hagyományaival kapcsolatban megemlítendő, hogy a január 6-án, vízkeresztkor szokásos „három királyok járását”, amelynek a magyar területek nagy részén fiúk, férfiak a szereplői, Mezőkövesden lányok adták elő. A névnapot és születésnapot nem ünnepelték meg különösebben és a disznótor sem járt vendégeskedéssel. Igazi, nagy mulatságra csak a lakodalom adott alkalmat.
A matyó népcsoportot szigorú helyi endogámia jellemezte, a közösségen kívülről nem házasodtak.
6
Irodalom
- Bátky Zsigmond: A mezőkövesdi Tubulykás dűlőnévhez. Ethnographia L. évf. 1939. 158. oldal
- Bodgál Ferenc: Közösségi kovács a mezőkövesdi matyóknál. Néprajzi Értesítő XLIV. évf. 1962. 81-96. oldal
- Bodgál Ferenc: Közösségi nevelés a mezőkövesdi matyóknál. Néprajzi Értesítő XLIV. évf. 1962. 81-96. oldal
- Dajaszászyné Dietz Vilma: Adatok a matyó íróasszonyok életéhez. Ethnographia LXIII. évf. 1952. 139-149. oldal
- Dajaszászyné Dietz Vilma: A mezőkövesdi kuzsu. Néprajzi Értesítő XXXVIII. évf. 1956. 61-82. oldal
- Dajaszászyné Dietz Vilma: A tardi fonalas munkák Kossuth-bankós motívuma. Néprjazi Értesítő XXXIX. évf. 1957. 149-157. oldal
- Dala József – Erdélyi Tibor: Matyóföld. A híres Mezőkövesd. Athenaeum, Budapest, 1941.
- Ébner Sándor: A mezőkövesdi matyók betlehemjárása. Ethnographia XL. évf. 1929. 48-52. oldal
- Ébner Sándor: Matyó „híres lányok” májusfája. Ethnographia XLIII. évf. 1932. 81-82. oldal
- Fejős Zoltán: A matyó hírnév az Újvilágban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. évf. 1999.
- Fekete József: Matyó gyermekjátékok és versikék. Ethnographia XXI. évf. 1920. 72-77. oldal
- Fél Edit: Ádvent Mezőkövesden. In: Fülemile Ágnes – Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1993. 239-243. oldal
- Fél Edit – Hofer Tamás: A matyó hímzés alakulása és a magyar népművészet stíluskorszakai. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIII-XIV. Miskolc, 1975. 433-453. oldal
- Fél Edit - Hofer Tamás: Vázlat a matyókról. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest, 1979.
- Fludorovits Zsigmond: A matyókról. Néprajzi Értesítő 1913. 219-248. oldal
- Fügedi Márta: A Bükkalja női népviselete. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXI. Miskolc, 1983. 241-258. oldal
- Fügedi Márta: A gyermek a matyó családban. Borsodi Kismonográfiák 29. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1988.
- Fügedi Márta: Képi eszközök a századelő matyóságképének vizsgálatában. Néprajzi Értesítő LXXIX. évf. 1997.
- Fügedi Márta: A kislányok varrni tanulása és varró munka Mezőkövesden. Ethnographia XCII. évf. 1981. 69-74. oldal
- Fügedi Márta: Matyó kincsestár. Alapítvány a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárért, 2005.
- Fügedi Márta: A matyó lakodalom néprajzi látványossággá válása. Ethnographia C. évf. 1989. 313-328. oldal
- Fügedi Márta: A matyó népművészet felfedezése. Ethnographia CVII. évf. 1996. 175-188. oldal
- Fügedi Márta: Mezőkövesd és vidéke hímzései I-II. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978.
- Fügedi Márta: Mítosz és valóság: a matyó népművészet. In: Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest 1998. 293-294. oldal
- Fülemile Ágnes: Batyuzó matyó asszonyok. In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991. 379-384. oldal
- Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termék felhasználása a Borsod megyei Tardon. Néprjazi Értesítő XXXVII. évf. 1955. 109-129. oldal
- Gáborján Alice: A tardi felakasztott szoknya. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. évf. 1999.
- Gáborján Alice: Adatok a tardi felszúrt szoknyaviselethez. Ethnographia LIX. évf. 1948. 155-157. oldal
- Györffy István: Matyó népviselet. (szerk.: Fél Edit.) Képzőművészeti Alap, Budapest, 1956.
- Györffy István: A matyók. Népünk és Nyelvünk 1929. 137-160. oldal
- Györffy István: A matyók mezőgazdálkodása. Népünk és Nyelvünk 1934. 1-8. 63-71. oldal
- Györffy István: A matyókról. A Szegedi Alföldkutató Társaság Bizottságának Könyvtára I. Szeged, 1929.
- Hankóczi Gyula: Dudák és dudások Mezőkövesd környékén. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán – Módy György (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982. 817-825. oldal
- Hankóczi Gyula: A Matyó Múzeum előtörténete. Ethnographia CV. évf. 1994. 199-218. oldal
- Herkely Károly: Adatok a mezőkövesdi határ kialakulásához. Ethnographia XLVIII. évf. 1937. 476-479. oldal
- Herkely Károly: A gyermeknevelés szokásai és babonái a matyóknál. Ethnographia XLIX. évf. 1938. 223-225. oldal
- Herkely Károly: A legényélet szokásai Mezőkövesden. Ethnographia XLVII. évf. 1936. 210-213. oldal
- Herkely Károly: A matyók betegsége és halála. Ethnographia XLVIII. évf. 1937. 181-187. oldal
- Herkely Károly: A mezőkövesdi földrészek elnevezése. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
- Herkely Károly: A mezőkövesdi matyó-horgolás. Néprajzi Értesítő XXX. évf. 1938. 169-172. oldal
- Herkely Károly: A mezőkövesdi matyók rojtkötése. Néprajzi Értesítő XXXI. évf. 1939. 73-74. oldal
- Herkely Károly: A mezőkövesdi nép élete. Néprajzi Intézet, Budapest, 1939.
- Hubay Gyöngyi: Bőrtarisznya készítése Szentistvánon. Az I. sz. Ipari Szakközépiskola néprajzi szakkörének évkönyve. Népi hagyományok Borsodban IV. Művészeti Propaganda Iroda, Miskolc, 1971. 121-123. oldal
- Istvánffy Gyula: A borsodi matyó nép élete. Ethnographia VII. (1896.) 65-83; 165-174; 280-285; 364-373; 447-459. oldal
- Istvánffy Gyula: A matyó nép élete. Miskolc, 1897.
- K. Csilléry Klára: Mezőkövesdi bútorok. In: Mezőkövesd város monográfiája. (szerk.: Sárközi Zoltán és Sándor István) Mezőkövesd, é. n. 589-604. oldal
- Kápolnai István: Mezőkövesd és környéke. Népességi és gazdasági-társadalmi viszonyok a 20. század végéig. I-II. Budapest, 1997.
- Keszler Mária – Magyary Gizi – Osskó Endréné – Vágó Zsófia: Matyó leánytánc. In: Kilenc könnyű néptánc. Néptáncosok Kiskönyvtára 30-31. Gondolat Kiadó, Budapest, 1962.
- Kóris Kálmán: Matyó kendermegmunkáló szerszámok. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 1-33. oldal
- Kóris Kálmán: Matyóföldi tüzelők és szénatartók. Néprajzi Értesítő VI. 1905. 249-263. oldal
- Kútvölgyi Mihály – Viszóczky Ilona – Viga Gyula: Matyóföld rózsái. Timp Kiadó, Budapest, 2006.
- Lajos Árpád: Matyó mancsozó botok. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. 1976.
- Madarassy László: A szentistváni matyó és lova. Ethnographia XLII. évf. 1931.
- Martin György: Keleti palócok és matyók. Magyar táncdialektusok. In: Hoppál Mihály (szerk.): Magyar Néprajz VI. Népzene, néptánc, népi játék. Magyar néprajz nyolc kötetben. Akadémiai kiadó, Budapest, 1990.
- Mezőkövesd népe a ragyogók ellen. Ethnographia XXXVI. évf. 1925. 79-82. oldal
- Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában. Néprajzi Értesítő 1955. 31-64. oldal
- Palotay Gertrúd: Matyó és palóc népművészeti kiállítás. Ethnographia LIII. évf. 1942. 167. oldal
- Pap János (szerk.): Mezőkövesd a millennium évében. Mezőkövesd, 2000.
- Pető Margit: Matyó lagzi. In: „Rozmaring ága, virágnak virága”. Gondolat kiadó, Budapest, 1984.
- Sándor István: A karácsonyi népi színjátszás dramaturgiája Mezőkövesden. Ethnographia CIV. évf. 1993. 121-133. oldal
- Sándor István: Otthon és summásság a mezőkövesdi matyók életében. Néprajzi Értesítő XXXVIII. 1956. 185-196. oldal
- Sárközi Zoltán: Iratok Mezőkövesd múltjáról (1837-1844). Néprajzi Közlemények III. évf. 1958. 241-311. oldal
- Sárközi Zoltán – Sándor István (szerk.): Mezőkövesd város monográfiája. Mezőkövesd, 1975.
- Séra László: A mezőkövesdi Mária-látomások pszichológiai vonatkozásai. In: Pócs Éva (szerk.): Eksztázis, álom, látomás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Tanulmányok a transzcendensről 1. Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 229-236. oldal
- Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában. Néprajzi Értesítő XXXVII. évf. 1955. 31-64. oldal
- Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Cserépfalvi, Budapest, 1938.
- Szabó Zoltán: A tardi helyzet. Cserépfalvi, Budapest, 1937.
- Szacsvay Éva: Mária-látomás Mezőkövesden (1883). In: Pócs Éva (szerk.): Eksztázis, álom, látomás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Tanulmányok a transzcendensről 1. Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 123-130. oldal
- Szacsvay Éva: Tolvajlás a mezőkövesdi görög boltjában. Ethnographia CVIII. évf. 1997. 315-322. oldal
- Szacsvay Éva: Viselettörténeti adatok Mezőkövesdről, 1789-1833. In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991
- Szarvas Zsuzsa: Mezőkövesd. Magyar Néprajz VIII. Budapest, 2000. 898-904. oldal
- Szentistváni táncok. In: Remenyik Jenő (szerk.): Borsodi balladajátékok és táncok. Borsod Megyei Tanács VB. Művészeti Osztály, Miskolc, 1959.
- Szentpál Olga: Szentistváni leánytánc. Néptáncosok kiskönyvtára 28-29. Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. 24-48. oldal
- Varga Marianna: Matyók. In: A magyar népviseletről. Budapesti Művelődési Központ, Budapest.
- Viszóczky Ilona: Néhány adalék a Matyó Múzeum hímzéseinek vizsgálatához. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XLII. évf. 2003. 668-675. oldal. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, Mezőkövesd-Miskolc, 2006.
- Viszóczky Ilona – Viga Gyula: Matyó népélet. Tárgyakban élő hagyomány.
- Viszóczky Ilona (szerk.): Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában. A Matyó Múzeum fennállásának 50, évfordulója alkalmából rendezett néprajzi konferencia anyaga. Herman Ottó Múzeum, Miskolc-Mezőkövesd, 2006.
- Varga Marianna: Mezőkövesdi matyó hímzés. Mezőkövesd, 2003.
- Zádor Tibor: 20 éves a Matyó Múzeum. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. 1972.
7
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
YouTube filmek
- Mezőkövesd; Mikófalva (Borsod, Heves vm.) 1984. (lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás; vasvári; csárdás) Ft.1191.
- Szentistván (Borsod vm.) 1948. (leánytánc; csárdás; körcsárdás) Ft.27.
- Szentistván (Borsod vm.) 1951. (pünkösdölő; ninive; söprűtánc; lassú csárdás; friss csárdás; csárdás egyedül; leányjáték; körcsárdás; hármas csárdás) Ft.131.
- Szentistván (Borsod vm.) 1952. (gyermekjáték) Ft.175.
- Tard (Borsod vm.) 1948. (tánctanulás; karikázó; átvetős; hármas csárdás; csárdás; csapásoló; gyöngyösbokrétás tánc; régimódi csárdás; egyes tánc; férfi korsóval) Ft.599.
- Tard; Tardona; Domaháza; Alsóberecki, Erdőbénye (Borsod, Zemplén vm.) 1977. (kanásztánc; csárdás; karikázó; friss csárdás; hatoztató; csapás, bodnártánc) Ft.957.
YouTube filmek