Táncház Akadémia Táncház 50 tanchaz.hu Táncháztalálkozó Mesterek folkMAGazin Ifjú Mesterek Diszkográfia

Hetés

1

Filep Antal: Hetés
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Hetés: Zala megye délnyugati, Göcsejjel szomszédos, a Kerka pataktól nyugatra elterülő vidéke. Kultúrája a szomszédos Délnyugat-Dunántúl tágabb környezetével azonos.

Martin György: Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. A Nyugati vagy Dunai dialektus)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új – a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó – táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a „gólya”, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.