A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Filep Antal: Szigetköz, Kis-Csallóköz
(In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest,1975.)
A Duna fő ága és a belőle Dunacsúny és Dunakiliti között kiágazó, Véneknél visszatorkolló Mosonyi-Duna által határolt táj. Ismert még Kiscsallóköz neve is. A történeti megyerendszerben északi része a Felső-Szigetköz vagy Föltáj Moson megye déli részéhez, az Alsó-Szigetköz, vagy Altáj Győr megye területéhez tartozott. A Szigetköz északi csúcsánál az Öreg- vagy Nagy- Duna mederszomszédságában levő szigeteit a szomszédos Csallóköz községei szállták meg és legutóbbi időkig tartozék településekként birtokolták. A Szigetköz megnevezés találóan jellemzi fizikai földrajzi arculatát, amely gazdálkodását, életmódját a vízrendezések befejezéséig közvetlenül megszabta, úgyszólván egész területe mozaikszerűen tevődik össze folyómedrek, erek, fokok, holtágak szabdalta szigetekből. Területe a honfoglalás korától megtelepült. Viszonylag nyugalmasan fejlődött a népessége, bár az ellenreformáció korában egyes községeit távozásra kényszerítették. Nyerstáji viszonyai között az ártéri extenzív állattartás gazdag formái alakultak ki és a legutóbbi időkig fenn is maradtak. Paraszti földművelésében a szántóföldi kertészet jutott nagy szerephez. Parasztsága a nagy uradalmak mellett is viszonylag kiegyenlítetten fejlődött - polgárosult, társadalmi viszonyai, népi műveltsége a Csallóközével sokban rokon, késő középkori hagyományokban gazdag.

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Szigetközzel foglalkozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld éppúgy több kisebb-nagyobb egységre bontható, mint más hasonló nagyságrendű tájak. Az arányos tagolást azonban a jelenlegi kutatási eredmények alapján nem lehet kielégítően elvégezni, mert a Kisalföldre a szűkebb Dunántúlnál is inkább vonatkozik, amit előrebocsátottunk, hogy természetföldrajzi, történeti és kutatástörténeti okokból kevésbé tagolódik, mint az Alföld vagy Erdély. Ezért mostani fejezetünkben törekszünk ugyan szétválasztásra, de a körülhatárolandó egységeket külön címmel nem emeljük ki.
Az első tájegység, Moson megye sem hagyományos történeti, sem néprajzi, sem pedig természetföldrajzi határok segítségével nem ragadható meg. Az agrártörténet számon tartja nemcsak környezetéhez képest, hanem az egész korabeli Magyarország viszonylatában egyedülálló birtokviszonyait. Mosonban nagyon szemléletesen érvényesült, hogy a Mária Terézia uralkodása idején megindított úrbéri szabályozás megszilárdította a telkes jobbágyok anyagi viszonyait, egyúttal megalkotta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokos paraszti réteg előzményét. Ekkor a megye községeinek 34,69%-ban (17 helység) a telekátlag egy egésznél magasabb volt. A jobbágyság 38,07%-a birtokolt egy teleknél nagyobb földterületet, ami az úrbéres földek 57,74%-ának felelt meg. Például Miklóshalmon 2,14, Hegyeshalmon 1,87 , (Moson)Szolnokon 1,80 volt a telekátlag. Az utóbbiban és Moson helységben 13-13 jobbágy bírt 4,75 nagyságú telket, ami 95 holdra rúgott. Ezek a számok messze meghaladták mind a dunántúli, mind a magyarországi mutatókat. [...]
Az ismertetett statisztikában [1878] a legkisebb birtokok egykori zselléreké voltak, a többi gazdagparasztoké. A századelőre (1913) a birtokos parasztok kezén lévő föld még inkább növekedett. Az országban egyedülálló módon a mosoni Puchtinger családnak 898 kh., a Rébl családnak ugyanott 619 kh volt a kezén. Az 1820 lakosú Miklóshalmon a 26 száz kh-nál nagyobb birtokból 25, Mosonszolnokon 21-ből 20 volt parasztoké. Ha közbevetőleg egy pillantást vetünk az Alföldre, közelebbről Hajdúnánás birtokviszonyaira, fölidéződik, hogy például ott is voltak ugyanebben az időben több száz holdas paraszti birtokok. Míg azonban ezeket szinte a holtvagyon megtestesüléseként idéztük, Mosonban a kisparaszti gazdaságok is rentábilisak voltak. A virágzás több szerencsés körülmény hosszú idejű, folyamatos találkozásának köszönhető.
A megye kedvező földrajzi viszonyai ebben éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy a háborús események általában elkerülték, a középbirtok lényegében hiányzott a feudális struktúrából, nem volt egyházi nagybirtok sem. A két latifundium, a herceg Esterházy családé, de különösen a főhercegi uradalom nagyvonalúan bánt jobbágyaival. Viszonylag mérsékeltek voltak a szolgáltatások és bőkezűen mérték ki az úrbéri területeket, továbbá a nem telki állományba tartozó úrbéri minőségű területek is tetemesen nagyok voltak. A mosoni parasztok a XIX. század folyamán rendszeresen kihasználták a közeli piacokat, elsősorban Bécs és Alsó-Ausztria ellátásában vettek részt. Közben szükség szerint és megfelelő anyagi alapokra támaszkodva, sikerült gazdasági profilt is váltaniuk. Amíg a gabonakereslet tartott, elsősorban búzát termeltek. Moson városa a fontos gyűjtő és átrakodó hely feladatkörét látta el, a Duna szolgált közlekedési útvonalul. Majd igen korán a vasút is átszelte a megyét (1855). Az 1880-as évektől a búzapiac visszaesésével átmeneti válságba kerültek a Moson megyei parasztok, de hamarosan megtalálták a kibontakozást. Még nem sokkal korábban a távolsági szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány jelentette az állatállomány zömét, szarvasmarha kevés volt, a század-végen a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdaság vette át a vezetést. Intenzív szántóföldi takarmánytermesztéssel és istállózással, valamint ezzel párosultan hússertés- és baromfitenyésztéssel foglalkoztak. Példaadóként szerepet vitt a főhercegi uradalom hatalmas tejgazdasága, szervezőként (tejszövetkezetek) pedig 1896-tól a Magyaróvári Szarvasmarha-tenyésztő Egyesület Újhelyi Imre gazdasági akadémiai tanár vezetésével.
A gabonakonjunktúra majd a tejgazdálkodási irányvétel hatása jól lemérhető a népi műveltség változásain. Moson volt a korabeli Magyarország egyetlen német többségű vármegyéje. Német parasztsága (heidebauerek) jóllehet középkori telepes volt, sok vonásban más dunántúli német csoportokéhoz hasonló, puritán népi műveltséget, viszonylag egyszerű viseletet mondhatott magáénak, mely itt a német lakta városok és az összefüggő nyelvterület közelében a többi tájegységhez képest előbb polgárosult. A fejlett öntudatú árutermelő parasztság – mint láttuk – több, mint egyharmadában mezővárosi lakos volt 1848 előtt. 1864-i adat szerint a tagosítások végbevitelében Moson járt elöl, a községek 92%-ával, 1871-ben pedig Keleti Károly itt regisztrálta az országban legkevesebb analfabétát (16,88%). A múlt század derekától kezdtek épülni a telkek hosszában több szobás és mellékhelyiséges, választékosan berendezett, majd L-alakú, végül a századvégtől a földszintes zárt beépítésű jellegzetes mosoni utcasorok. Ekkor jelentkezett a ruházkodás városiasodása is. A Szigetközben és a déli síkságon lakó magyarokra a kiemelkedő gazdasági mutatók nem vagy mérsékeltebben voltak jellemzők. Életmódjuk polgáriasulása sok területen párhuzamosan alakult a németekével.
Elsősorban a Szigetközre gondolunk, mely a Duna bal oldalán elhelyezkedő, szomszédos Csallóközzel együtt a kisalföldi medence középső, mély területén fekszik. Nagyságban ugyan különböznek, mert a Csallóköz a Duna legnagyobb szigete és egyben a kontinens legnagyobb folyami szigete, azonban hasonló természeti adottságaik, történeti és kulturális hagyományaik miatt indokolt együttes tárgyalásuk. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy a sűrűn városias tágabb környezetben a két nagy sziget szinte várostalan táj. A XIX. század elejéig a Csallóköz északi, magasabban fekvő részének kivételével (Főtáj, Föltáj) a többi szigetvidék nehezen megközelíthető, lapályos, vízjárta, változó folyamágakkal, rétekkel, mocsarakkal határolt terület volt. A Szigetközben mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi helyezkedett el. A Csallóköz északi végében nagyobb városi hagyományokkal rendelkezett az egykori földesúri jobbágyos polgárváros, Somorja, de korszakunkban már megszűnt dunai kikötő lenni, majd a vasút is elkerülte és még inkább hanyatlott, miután szerepét az aprófalvak sorából a századfordulón kiemelkedő, központi fekvésű Dunaszerdahely vette át. Ennek vonzásköre azonban korlátozott maradt, mert nem tudta legyőzni a szigetek hagyományos gazdasági orientációs centrumait, melyek a vízjárta táj peremén feküdtek. Jól kifejeződik a vonzásköri megosztottság a vármegyerendszer alakulásában. A Felső-Csallóköz Pozsony, a Felső-Szigetköz Moson, az Alsó-Szigetköz és a közeli Csilizköz a Csallóközből Győr, végül az Alsó-Csallóköz Komárom megyéhez tartozott. Moson gabonakereskedelemben játszott szerepéről és Magyaróvárról már esett szó.
Pozsony a késői feudalizmusban Magyarország fővárosa volt, és különböző felszínű, eltérő adottságú termelési tájak, több etnikum találkozási pontjában fekszik. A Felső-Csallóköz falvainak biztos, folyamatos piacot kínált még azután is, hogy elveszítvén fővárosi státusát, fejlődése lelassult, viszont a közeli falvak mezőgazdaságának éppen korszakunkban nőtt meg az eladható feleslege. A népi kultúra alakulásában megmutatkozó kisugárzó hatását azonban részleteiben nem ismerjük.
A köz- és egyházigazgatási, valamint hadászati jelentőséggel a középkor óta bíró Győr a napóleoni háborúk gabonakereslete idején indult ütemesebb fejlődésnek, mint a távolsági kereskedelem központja, átrakodó és gyűjtőhelye. A termény- és állatforgalomban megszerzett szerepének fontosságából a század közepe után, akkor kezdett veszíteni, amikor Pest vált a magyarországi búzakereskedelem elsőszámú központjává. A magyar búza azonban ekkor még újabb, délnémet piacokat hódított és Győr kereskedelmi forgalma igazán csak a tengerentúli gabona megjelenésével került válságba. Ekkorra már jelentékeny kereskedelmi tőke halmozódott fel a városban és Győr a Dunántúlon szinte egyedülálló módon (Pécs állítható még vele párhuzamba) nőtt át a céhes ipar válságát is legyűrve kereskedő városból ipari várossá. Időközben a település mind demográfiailag, mind a polgári társadalom intézményeit, mind külső urbanizációs képét tekintve megerősödött. 1990-ben lakosságának mindössze 6,3%-a élt őstermelésből, míg iparból 37,2 , kereskedelemből 9,7 , közlekedésből 8,9%. A hiedelmek szívósságát ismerve talán túlzás Fehér Ipoly megállapítása 1874-ből, hogy a Győr megyei nép, miután a falvak a városhoz általában közel esnek, „kevésbé babonás”, de véletlen sem lehet ez a megjegyzés. Ugyanő szembeállította a parasztok hagyományszerű és az uradalmak korszerű gazdálkodását. Az előbbiek ekkor még az extenzív fejlesztés szakaszában is képesek voltak búzafelesleget termelni. A tagosítás már végbement, de még nem alakult a belterjesebb, az ipari növénytermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó új irány. Az 1870-es évek végén a Győr környéki parasztok hagyományos viseletében a férfiaknál a kék és fekete posztó uralkodott. Negyedszázaddal később mindkét nem hagyományos öltözetét a sötét színek, különösen a nőkét a városi divat után igazodó ruhadarabok jelentették. A Kisalföld keleti határvidékén a Komárom, de leginkább Tata vonzásába tartozó Kocson az 1930-as években készült falumonográfia, melynek anyagából csak közvetetten lehet korszakunkra következtetni. A ruházkodás változásai azonban jól dokumentáltak. Ekkor még – a később fölbomlott – református, kisnemesi eredetű gazdaréteg volt a hangadó. A nők „francia kalapot” és kesztyűt, polgárias sötét ünneplő ruhát hordtak. A férfiaknál rétegenként változva előfordultak bőrruhák (bunda), vászongatyák is, de már a századelőn az egyszerű sötét, csizmás öltözet vált általánossá és csak az emléke élt a díszesebb, parasztosabb viseletnek. A szemes kályha helyén az első „masina” (vaslapos rakott tűzhely) megjelenése 1883-ban, a téglafalú, oszlopos tornácú házak elterjedése, az új ételdivatok és nem utolsósorban a racionális vallásos életszemlélet, melyben a hiedelmek perifériára szorultak, erőteljes paraszti polgárosulásról tanúskodnak.
A Csallóköz keleti sarkában ugyanakkor az azonos nevű vármegye mértani középpontjában épült Komáromnak kézművességénél fogva jelentős szerepe volt a Kisalföld XIX. századi népi kultúrájának alakulásában. A város közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. A vízi és szárazföldi utak találkozása a búza- és faáruforgalom Győrrel egyenrangú központjává tette. Korszakunkban azonban már túl volt a virágkorán, sőt éppen fekvése szolgált hátrányára, mert a vasút a költségesen áthidalható folyók miatt sokáig elkerülte. Gyáripara csak az első világháború előtt kezdett kibontakozni. Társadalomszerkezete mégis hasonlított Győréhez, mert 1900-ban mezőgazdaságból alakosság 8,1 , iparból 30,6 , kereskedelemből 8,2%-a élt. Csakhogy amíg Győrben az iparból élők jó része gyárüzemi munkás volt, itt a hasonló arány hagyományos kis- és kézműipari ágazatokból tevődött össze. Maga a város megtartotta földszintes zárt beépítésű házsorait, ami a múlt század végén már elsősorban nem iparos-polgár-, inkább agrárjelleget sugallhatott a külső szemlélőnek. Pedig csupán egyetlen paraszti életmódúnak minősülő csoportja volt, a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemeses ruházatukkal, református vallásukkal különültek el az utcák és városrészek szerint is tagolódó más foglalkozási csoportoktól, a nagy céhes múltú halászoktól, hajósoktól, ötvösöktől, molnároktól, ácsoktól, asztalosoktól. Mennyiség, elterjedési terület és díszítőstílus továbbhatása szempontjából Komárom volt a legnagyobb magyarországi festettbútor-készítő központ. A múlt század végén azonban már legnevezetesebb terméke, a láda készítése sem volt jelentős, pedig fél évszázaddal előbb a Dunán nagy tételekben Szerbiába és Bulgáriába is eljutott.
A gabonafuvarozással és hajóvontatással foglalkozó szekeresség valamint a vízimolnárság Győrben és környékén, a két sziget majd minden táján virágzó mesterség volt, számos faluban is tanúsítva a búzakonjunktúrát. Ezért ha a keleti országrész vízjárta területeinek hagyományával a néprajzi rekonstrukciós kutatások alapján összevetjük, eltérő képek bontakoznak ki előttünk. Keleten a pákászat, halászat, a réti életmód mellől hiányzik a hajózás, a nagy tekintélyű molnárság, révészség, nyugaton viszont a gyűjtögető gazdálkodás emlékei kisebb hangsúllyal kerültek elő. A néprajz által olykor romantikus titokzatosságba burkolt bodrogközi, vagy sárréti pákásszal szemben itt a zsákmányoló gazdálkodást, gyűjtögetést űzőt éppen nem hízelgő mondókával gúnyolták ki: „Sokat fárad a vadász / Mindig vizes a halász / Rongyos az aranyász.” Pedig e két utóbbi mesterség a korábbi századokban tisztes megélhetést nyújtott, a két sziget országos nevezetessége volt. Természetesen a különbségek földrajzi és történeti okokra is visszavezethetők, hiszen a Duna évszázadok óta nagy forgalmú vízi út, míg a Tisza vízrendszerének hajózása sosem volt jelentékeny. Egyedül a réti állattartás gyakorlata, a szilaj, félszilaj mód mutat nagyobb hasonlóságot, de századunk első éveire a Csallóköz belsejében fekvő falvaknak már nincs legelőjük. Mindenütt tagosított, ugart nem hagyó gazdaságokat találunk. A kisparaszti és a középnagyságú birtok az uralkodó forma. A két sziget, főleg a Csallóköz a múlt század derekára „megszabadult” a Duna ellenőrizetlen vizeitől és nagyobb mértékben bekapcsolódhatott a környező városok piaci forgalmába. Az istállózó állattartás mellett belterjes növénykultúra csak kisebb fontosságú alakult ki. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte.

Martin György: Csallóköz – Szigetköz
(in: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A honfoglaló magyarság e régi telephelyéről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk, különösen a Csallóközről még keveset tudunk.
A verbunk e vidék jellegzetes reprezentatív tánctípusa. A tánckezdő funkciójú szóló forma kötetlen szerkezetű. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű, lekopottnak tűnik.
Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzkodva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkokban soha nem fordul elő.. Az egyszerű bokázó-csárdás lépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt - friss rész következik, mely főként a háromlépés, háromugrós motívum változataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont az erdélyi „sűrű magyar” (legényes), a kanásztánc és az „ugrós” mérsékelt tempójú (120), nyolcados metrumú, „esztam” kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunk leírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunk-változatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazon zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérő dallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A „Kóbor huszároké” elnevezésű verbunkdallam pl. megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt Galga- és Solt-vidéken „huszárverbunk” néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig „Selyem-csárdás” névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak: pl. „Bertóké”, „Bársony verbunk”, „Madarász Ignác verbunkja”. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.
A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.
A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melyben ma már pl. a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföldi friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdás-stílus köréhez.
Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc, mégpedig a libasorban kígyózó, un. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán…) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásával analóg.
E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő párostáncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e párostáncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nem egyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.
A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait magába foglaló gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.
A fejlett vonós-zene mellett még élénken él a vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a duda-zene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncterminológia (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a duda-zene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi-szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, ludálláson…” kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútánc dallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt a macedónokig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta. A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nem egyszer érdekesen kapcsolódott a dudával (pl. „dudapolka”).

2

P. Vas János: Szigetköz – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.)
A Szigetköz földrajzilag a Kisalföld központjában elhelyezkedő Győri-medence közepén elterülő mozaikszerűen összefüggő szigetvilág, az „ezer sziget országának” is nevezik. Északról a Nagy- vagy Öreg-Duna, délről a Mosoni-Duna határolja. Két peremvárosa Mosonmagyaróvár, illetve Győr. Ennek megfelelően két részre osztják: a „Föltáj” a történelmi Moson megye déli vidéke, az „Altáj” pedig az egykori Győr vármegyéhez tartozott rész. Négy kisebb tájegységet is említenek: az Öreg-Duna mentét, a Mosoni-Duna mentét, a „Csücsök”-öt és az „Alsólaposok”-at. E területi egységek kiterjedése gyakran módosult a vizek és a szárazföld határának folytonos változásaival.
Pozsony alatt a Duna lelassul, elterjeszkedik és lerakja hordalékát. Fattyúágakat bocsát ki, szigeteket, zátonyokat épít, mocsárvilágot hoz létre. Komáromtól azután újra egymedrű a folyó. A kialakuló szigetek „fejüknél” pusztultak, „lábuknál” nőttek, így folyamatosan lefelé vándoroltak a mederben, növekedtek, egybeértek. A szárazföld és a víz állandó mozgásával a települések is változtatták helyüket, szigethátról szigethátra vándoroltak. A falvak többször is elpusztultak az áradások vagy partszaggatások következtében. A legtöbb mai község már második, harmadik helyén található, sok pedig végleg eltűnt, emléküket csak dűlőnevek őrzik.
A Szigetköz nagyobb testvére a tőle északra fekvő Csallóköz. A két táj tükörképe egymásnak. A Szigetközt nevezték „Kis Csallóköz”-nek is, megkülönböztetve az északi „Nagy”-tól.
A Mosoni-Duna egykor a Római Birodalom határa volt, északabbra már csak kisebb helyőrségek állomásoztak. A népvándorlás csak a mocsaras szigetvilág peremeit érinte.
A magyarok bejövetele után az ősrengeteg gyepűként szolgált. A magasabban fekvő részekre a helynevek tanúsága szerint Huba és Lél, kisebb mértékben a fejedelmi Megyer törzs elszórt szállásai települtek. A területet Géza fejedelem 990 körül Hederich és Wolfger hamburgi kereskedőknek adományozta, akik háromszáz harcossal költöztek ide és vállalták a határvédelem feladatát. A mai Hédervár helyén erődítményt építettek, a Kisző nevű szigetháton pedig kolostort alapítottak. A földek megművelésére jobbágyokat költöztettek birtokaikra, míg a szabad magyar közösségek behúzódtak a vizek közé és az idők folyamán kisnemesi falvakká fejlődtek.
Már a 13. századból vannak adataink áradások elleni védőgátak építéséről. Zsigmond király 1426-ban minden községnek kötelezővé tette a védekezésben való részvételt.
A vizek a folytonos fenyegetés mellett védelmet is jelentettek. A háborúk csak a Szigetköz szélén pusztítottak. A török korban az Öreg-Duna jobb partján húzódó hadiút mentén megritkult a lakosság. Az ettől eltekintve viszonylag békés fejlődést az ellenreformáció zavarta meg újból, melynek következtében egyes községek lakossága elmenekült a vidékről.
A Szigetközben nincsenek városok. Az írott forrásokban legrégebben említett település Vének (1093). A 13. századi oklevelekben már szerepel Ásvány, Darnó, Dunakiliti, Halászi, Lipót és Ráró. A mai falvak többségének neve a 14-15. századtól ismert. Cikola- és Tejfalu-sziget a 18-19. században keletkezett.
Az 1715-ös összeírás alapján Szigetköz középső része központjának Hédervár tekinthető: ide tartozott Darnó, Kisbodak, Lipót, Novák, Püski, Remete. Az alsó rész a győri vár birtoka volt, Vének a pannonhalmi bencéseké. Felső-Szigetközben önálló mezőváros volt Halászi, jelentős falu Dunakiliti. Egy-egy község száz-százötven lakost számlált ebben az időben, a 18. század elején a török és kuruc háborúk lezárulása után.
A mocsaras, erdős, vízjárta vidéken sokáig jelentős megélhetési forrás volt a zsákmányoló gazdálkodás legegyszerűbb formája a gyűjtögetés, a nyugati Főtájon kevésbé, mint keleten, az Altájon.
A „mezzei emberek” tavasszal kosárszám szedték a vadmadarak tojását. Főleg maguk fogyasztották, de hordták a mosoni piacra is. A sást, kákát megszárították, aztán a téli pihenő időszakban lábtörlőt, szőnyeget, szatyrot, kosarat fontak belőle. Ették a papsajtot, a nádmézet, galagonyát, csipkebogyót. A sulyom (vízigesztenye) betakarítása ladikból történt. A gyékény gumóját és az édesgyökeret hegyes bottal kaparták ki.
Ősszel megásták a hörcsög odúját az összegyűjtött gabonáért. Az egész család gyűjtötte a makkot és a mogyorót. Az asszonyok és a gyerekek gombásztak. Szárítva vitték a piacra. A taplót a gyufa előtti időben tűzgyújtásra használták. A városokban jó áron el lehetett adni a gyógyfüveket.
Télen a falvak szegényebbjei „erdőlleni” jártak. Nyilasokat (részeket) sorsoltak ki, amelyekben harmadáért vágták az ölfát, meg a „pős”-t (két méter körüli hosszúságú rőzsét) a földesúrnak, vagy a közbirtokosságnak. Részüket maguk használták fel, vagy értékesítették Győr, Óvár, Moson fapiacain. A nádat is télen aratták általában fél részért. Nádvágáskor fabocskort húztak és hosszúnyelű nádsarlót használtak. Enyhe teleken, ha nem volt jég, ladikból dolgoztak. A nád keresett nyersanyag volt, falat, kerítést, tetőt készítettek belőle. „Vesszőléskor” fűzvesszőt szedtek. Már a 15-16. századból van tudomásunk a vesszőfonó háziiparról. Seprűt, kosarat, halburkust (fonott, fedeles haltartó kas), borító kast, kocsikast, falelemeket, bútorokat gyártottak. Összeszedték a galagonya, kökény, rekettye erősebb ágait, ezekből tövisborona készült.
A patikusok, doktorok jól megfizették a nadályt (pióca), ami bőven „termett” a sekély, iszapos vizekben. Már a 16. században említik, hogy a szigetköziek teknősbékát, rákot és csíkot szállítottak a győri uraknak. A rákot kézzel szedték ki a rejtekéből, vagy kis rákászhálót eresztettek a vízfenékre, amelyben dög, vagy csirkebél volt a csali. A csíkot a „döglött” vizekbe helyezett, vesszőből font, köcsög alakú „csíkvörsével” fogták, ebbe akadt bele a levegőzni felszínre jövő hal. Gyékényből font csíkszatyorban vitték a városok piacaira. A 19. század végén még keresett árucikk volt, főleg a szegények kedvelték.
Természetesen „az ezer sziget országában” a vízrendezésig a lakosság életét meghatározó legfontosabb zsákmányoló ágazat a halászat volt. (A csíkászat nem számított igazi halászatnak, a hivatásos halászok a csíkászokat lenézték.) Sokféle halat fogtak, rengeteget szállítottak piacra és maguk is fogyasztották. 16. századi iratokból értesülünk a hajószám Győrbe, Komáromba, Esztergomba, Budára, illetve Óvárra, Pozsonyba, sőt Bajorországba szállított szigetközi sózott, szárított és füstölt halról. A közeli városok halpiacain külön helyük volt a szigetközieknek. Ide eleven halat is hoztak nedves sással bélelt kosarakban szekéren, vagy gyalog.
A legértékesebb zsákmányhal a „vízi bornyú”, vagyis a viza volt. Ez a tokfélék családjába tartozó hatalmas hal ívás idején évente kétszer felúszott a Fekete-tengerből. A történelem folyamán mindig előkelő ajándéknak számított. Még 1958-ban is százkét kilós vizát fogtak a bagaméri Duna-ágban, de mára eltűnt a Szigetköz vizeiből.
A halászok hatan-nyolcan „bokorba” szerveződtek, együtt dolgoztak, közösen bérelték a halászati jogot. A nagyobb folyamágak mellett egész falvak lakossága élt a halászatból. Bácsa, Kálnok, Révfalu, Vének jobbágyai hallal adóztak az óvári és a győri várnak, illetve a pannonhalmi apátságnak. Ők nyáron részes aratással keresték meg az egész évi kenyérnek valót, máskülönben a vízből éltek. A folyószabályozással a halászat jelentősége elenyészett.
A halászati technikák szempontjából érdekes, hogy a győri káptalan 15-16. századi iratai között horgászati engedélyek is találhatók, egyenként tíz-húsz darab horog kihelyezésére. Ez nem a mai botos „pecázást” jelentette, hanem egyfajta csapdázást, amit egészen a 19. század végéig űztek: vízbe hajló füzekre, vagy tartófákra erősítették sorban a felcsalizott horgokat. A vízszabályozásig a „kertek alja a vízbe ért”. Szinte minden gazda használt „vészit” (vejsze), vörsit (varsa), vagy horgot, engedéllyel vagy anélkül.
Az árvizek után visszamaradó „lőtyékben” (pocsolya) tapogató kosárral keresték meg, de a lábbal felkavart iszapos vízben puszta kézzel is fogták a fuldokló, felszínre jövő halakat. A holtágak átlátszó vizében pihenő hal elé lószőr (később drót) hurkot engedtek, s ha mozdult, kirántották. Üvegbe oltatlan meszet tettek, rá vizet, s az egészet lefojtották. A holtágba hajítva a forrásba jött keverék robbant. A felszínre kerülő halakat ladikból szedték össze., Kutyatej, pitypang levével mérgeztek is, főként a gyerekek. Ha a vízbe csöpögtették, a halak elkábultak tőle, s ki lehetett szedni őket.
A sekélyebb részeken, vagy alacsony vízálláskor az elzáródott oldalágakban, a „döglött vízben”, rekesztő halászat zajlott. A beszorult halakat nádból vagy vesszőből készült falakkal, terelőszárnyakkal, útvesztővel (vészi = vejsze) zárt „öbölbe” vezették. Máskor az egész medret elzárták bizonyos helyeken nyílásokat hagyva a vejszén, ahol varsa vagy háló várta a zsákmányt. A halat hajtották is ladikból csáklyával kavarva, bottal csapkodva a vizet. A varsa napjainkig használatos.
A hívatásos halászok alkalmazták a hatvan-nyolcvan méter hosszú, három-négy méter széles kerítőhálót. Egy húzás egy-két mázsa halat eredményezhetett. Kisebb változatát ma is ismerik, más hálóformákkal együtt.

3

P. Vas János: Szigetköz – II.
Ha a különösen nagy zsákmányt nem tudták egyszerre értékesíteni, fűzvesszőből font, lyukacsos falú haltartó bárkába („halburkus”) tették és a vízbe merítve, élve tárolták. A vizát kopoltyúján áthúzott kötéllel tartották fogva („köteles hal”).
Az egykor szabad vadászati jog a feudalizmusban földesúri kiváltság lett, de a nép azért vadászott, vagyis orv-vadászott. A vadrécére a víz alatt álltak-ültek lesben, miközben nádszálon szívták a levegőt. Az arra úszó madarat kézzel lerántották és megfullasztották. Fogták főtt kukoricával felcsalizott horoggal is. Az ágakon, bokrokon alvó madarak (fácán, fogoly, fürj) alá tüzet raktak, erre egy darab ként dobtak. A füsttől a madarak elkábultak és leestek a földre. Fagyöngyből főzött ragacsos „léppel” bekent vesszőre csalták a szárnyasokat, abba beleragadt a lábuk, így ejtették foglyul őket. Telente fületlen, kerek kosarat támasztottak fel, alá kukoricát szórtak. Az odamerészkedő fácánra, varjúra a lesben álló vadász, zsinórral kirántva a pecket, ráborította a kosarat, így fogta meg.
A nagyobb vadakat veremmel ejtették el. Ennek aljára kihegyezett nyársat vertek, vagy hurkot helyeztek. A gödröt vékony náddal fedték be, ami beszakadt a róka, farkas, vaddisznó, szarvas súlya alatt. A rapsicok (orvvadászok) ma is dróthurkot feszítenek a fákra, ami felrántja a zsákmányt. Ennek kisebb formáját a gyerekek ürgefogásra használják. Használtak hálót is, ebbe belehajtották az állatokat. A nyulat, fácánt fütykössel, baltával, hajítófával dobták meg.
A vadászattal kapcsolatos hiedelemvilág igen gazdag. Induláskor nem szabadott a küszöbre lépni, vagy visszanézni. Pappal, sánta emberrel, vénasszonnyal találkozni rosszat, menyasszonyt, cigányt látni viszont jót jelentett. Vadászszerszámot nő nem érinthetett, kölcsönadni nem volt szabad, mert elveszett volna a gazdája szerencséje. Péntek, tizenharmadika, mindszentek, András napja és a feltámadás napja vadászat szempontjából tilalmas volt. Idegenek, úri vadászok útjába eső növényre (káka, fű, faág) kis csomót kötöttek, ezzel kötve meg a szerencséjüket.
Emlegették az „ördögfüvi”-t. Ha erre rálépett valaki, utána körbe-körbe járt, mindig ugyanoda jutott vissza, reggelig nem talált haza. A „táltosok füvi”-t csak foggal, hetedikként született férfi találhatta meg, akit ez láthatatlanná tett, így puszta kézzel foghatta meg a gyanútlan vadat.
Egyes állatok az ördöggel cimboráltak. Nem fogta őket a fegyver, kibújtak a hurokból, nem szakadt be alattuk a verem teteje. A rájuk lőtt golyót elkapkodták és visszaköpték. A vadászokra veszélyes volt a ludvérc is. Fényjelenség alakjában a mocsárba csalta őket, bagoly, macska, vagy csirke képében rontást hozott rájuk.
A királyi, egyházi és magánföldesúri birtokokon hívatásos szakemberek foglalkoztak a nagybani méhészkedéssel, de az egyszerű nép is ősidők óta űzi ezt a mesterséget. A szigetközi méz és viasz fontos árucikk volt az óvári és győri piacon, nyugatra is exportálták. A falusi gyakorlatban az egészen primitív, nagy múltú módszerek mellett a fokozatos fejlődés elemeit is megfigyelhetjük. A legrégibb, még teljes egészében zsákmányoló jellegű eljárás a vadméhek kifüstölése és kirablása. Később tavaszonként befogták a rajzó vadméh csapatokat. Az első méhszállások, a „köpűk” odvas fák derekából készültek, később fűzvesszőből font, vagy nyárfából faragott kasokat használtak. A kaptárakat sásból, gyékényből, nádból, szalmából fonták, marhaganéjjal és sárral betapasztották. A kertek végébe, vagy nádas mellé telepített méheseket fűzvessző- vagy nádfallal kerítették el, náddal befedték. A kasokat két-három sorban deszkára állították.
A Szigetközben az Alpok felől aranyat is hozó Duna lerakja terhét. Már az Árpád-kori oklevelek említik a szigetközi aranyászat-ot. Mária Terézia az egész ország területén engedélyezte az ipart, de a kinyert fémet a győri harmincad-hivatalba be kellett szolgáltatni, 1791-től pedig a császári és királyi bányahivatalnak kellett eladni. Utóbbi időponttól kezdték nyilvántartásba venni az aranymosásból élőket. A szigetközi listákon a nevek ismétlődnek, tehát a mesterség családon belül öröklődött. Az aranyászok számítottak a „mezzei emberek” elejének, a falusi rangsorban a gazdák után következtek. Erős öntudattal rendelkeztek, céhszerű szervezetekbe tömörültek. A kocsmában külön asztaluk volt, búcsúkor a körmenetben külön vonultak, egy utcában laktak. Három-négyfős csoportokban, „bokrokban” dolgoztak. Jó időben hetekig haza se mentek, nádból rakott sátorkunyhóban aludtak, halon, madártojáson, „tarisznyából” éltek. A folyó vizét nem nyersen itták, hanem füvekkel „aranyász-teát” főztek. A tisztítatlan „sárarany” kedvéért messze földeket bejártak, Paksig és Mohácsig is eljutottak.
Egyes családok századokon keresztül éltek ebből a gyakran bizonytalan és nem túl nagy hasznot hozó mesterségből (pl. Ásványrárón). Nem lettek vagyonosak, de nem is haltak éhen. A visszaemlékezések szerint az aranymosók nagy bohémek voltak, gyorsan nyakára hágtak a pénznek, ezért mindig szegények maradtak.
A 19. század végén a Duna szabályozásával megemelkedett a vízállás, az arany ritkán és nehezen elérhetővé vált. Az aranyászat időszaki foglalkozássá alakult, az aranymosókból napszámosok lettek, sokan kivándoroltak közülük. Csak alacsony vízálláskor volt érdemes aranyért járni, amikor még össze lehetett szedni a napszámnak megfelelő értékű fémet. Sport-szerűen táborozó hobbi-aranyászok nyaranta még ma is akadnak a folyó mentén.
A vízszabályozások előtt a legjövedelmezőbb gazdasági ágazat a külterjes állattartás volt, ami a 19. században érte el tetőpontját, de az ártereken való félszilaj legeltetés a későbbiekben is jelentős maradt.
Táji különlegesség a helyenként máig folytatott félrideg baromfitartás. Mikor a vízimadarak kitollasodtak, kirakták valamelyik szigetre és késő őszig otthagyták őket. Azon éltek, amit találtak. A kacsák csigát, békát, halat ettek, a ludak legeltek is. Vasárnaponként ladikkal „hazait” vittek nekik. Jóllehet nem őrizték őket, a sziget környékét nem hagyták el, éjszakára visszatértek és a parton vagy a vízen aludtak. A tömésre szántakat korábban hazavitték, de a magnak valót havazásig kint hagyták. Ez a fajta baromfitartás Ásványrárón, Cikola-szigeten és Kisbodakon még 1980-ban is gyakorlat volt.
A disznófalkák egyik szigetről a másikra úsztak, feltúrták a talajt, megették a békát, pockot, a „lőtyékben” rekedt halakat, kifosztották a madarak fészkét, felfalták a különböző gyökereket, a galagonya, éger, mocsári tölgy termését.
Pödrött szarvú magyar juhot csak a belső legelőkön tartottak elenyésző számban.
A marhatenyésztésben a 19. század elejéig a ridegtartás volt jellemző, a jószág télen-nyáron a legelőn volt, nem istállózták, nem takarmányozták. Már a 16-17. századi harmincad vám-könyvek nagyszámú marhacsordákat emlegetnek, amelyeket lábon hajtottak nyugat felé az ún. „mészárosok útján”. A vizenyős területeken egész évben kint volt a növendék csorda, a meddő gulya és a szilaj ménes. Egyik szigetről úsztatták őket a másikra. Az állatok a karámban összebújva a szabadban háltak. Télen ágat, nádszárat kapartak ki a hó alól, lékből itatták őket, avarból készítettek almot nekik. Nagy ínség idején szénával, szalmával feljavították a kosztjukat, de tavaszra így is nagyon leromlottak.
A 19. század első felétől a ridegtartást a félszilaj váltotta fel. Ennek lényege, hogy az esztendő zordabb felében a jószág fedett helyen van és takarmányozzák, a meleg hónapokban viszont éjjel-nappal a szabadban legel.
Kora tavasszal a csordát beszorították a vízbe és úszó kutyák segítségével ladikból terelték őket a soros legelőre. Beosztott sorrendben, megfelelő időközönként újabb szigetre úsztattak a fű állapota, mennyisége szerint.
A szigetek közül a közbirtokosság minden évben kijelölt egyet, amin először nem legeltettek, hanem felosztották (kinyilazták) a birtokok arányában. Ez volt a kaszáló. Az itteni első vágású füvet, az „öregszénát” megszárították és eltették téli takarmánynak, a következő „sarjút” már legelőnek hagyták.
A nyomásos gazdálkodás idején az ugaron és a belső legelőkön a fejős gulya és a disznókonda, vagyis a kezes jószág járt. Nyáron, éjszakánként itt kaptak új erőre az igás állatok. Az I. világháborúig elkülönítve legelt a ménes, az ökörgulya és a növendékgulya. A fejős teheneket külön szigeten tartották. Az 1920-as évektől az állatállomány csökkent, 1938-tól már csak vegyes csordákat tereltek (ló, csikó, ökör, növendékmarha együtt).
A pásztorok elkülönülő életet éltek, nem is igen jártak be a falvakba, csak néha kocsmázni. Templomba csak évente egyszer, a karácsonyi éjféli misére mentek, akkor is főleg adománygyűjtés és mindenféle mágikus praktikák végett. A falusiak tartottak tőlük, ördöngösöknek vélték őket, viszonylag szabad és vad életmódjuk idegen volt számukra. Ez a különállás a szilajtartás félszilajjá szelídülésével, majd az istállózás uralkodóvá válásával fokozatosan megszűnt.
A pásztortársadalom belső rendje családias, patriarchális volt ugyan, de egyben szigorú hierarchiába rendeződött. A rangsorban a csikós, gulyás, juhász, kondás követte egymást. Ez a tagozódás a vegyes nyájak elterjedésével persze megszűnt, ma már mindannyian „csak” pásztorok.
Az egyes nyájaknál a felelős vezető a teljhatalommal rendelkező „öregpásztor” volt. Ő tárgyalt a tulajdonosokkal, hatósággal, ő fogadta fel a „bujtárokat”, akik legtöbbször családtagjai vagy távolabbi rokonai voltak. Idegent csak „szolgának”, szükségből tűrtek meg, nem számított valódi pásztornak, hacsak be nem nősült a famíliába. A sokgyermekes pásztorcsaládok fiai már suttyó korukban elkezdték a mesterséget általában apjuk keze alatt, mint „gyermekbujtárok”. A bojtárok száma a nyáj nagyságától függött, általában száz-százötven állatra számítottak egy embert.
A pásztorokat Márton napján (nov. 11.) fogadták fel. Ekkor tartották a pásztorbúcsút: két-három napig mulattak dudaszóra maguk között. A nem ridegen tartott jószág kihajtása az idő- és víz-járástól függően Szent György (IV. 24.) és május elseje között történt, pontos idejét az elöljáróság kidoboltatta.
Pünkösd előtt egy héttel az elöljáróság és a gazdák kieveztek a nyájhoz, hogy ellenőrizzék a „marharovást”. A 19. század végéig valóban rováspálcát használtak. Ebbe belevésték az átvett állatok jelét, majd kettéhasították és az egyik fele a gazdánál a másik a számadónál maradt. Számadáskor a kettőt összeillesztették, így történt az ellenőrzés. Ezt ebédből és borból álló áldomás követte az elöljáróság költségére. Ha elégedettek voltak a munkával, a pásztor szerződését pünkösdkor megújították, ha nem, őszig más helyet kellett keresnie magának.
A hazahajtás hagyományos határnapja Szent Mihály (IX. 29.) volt, de gyakran az első hóig kint maradtak. Legkésőbb mindszentekkor a félszilaj nyájakat partra úsztatták, szétszakították, „szétverték” és átadták a gazdáknak. A vadabb állatokat „tőrrel” (kötélhurokkal) szelídítették. Végezetül a gazda leparolázott az öregpásztorral, a közbirtokosság pedig áldomást fizetett.
A szigeteken legelés közben a jószág maga haladt a nap járása szerint, a ridegpásztorok nem terelték, csak a nyomában jártak, hogy védjék, őrizzék. A gyakran elkóborlók nyakába kolomp került, hogy könnyen rájuk leljenek. Éjjel karámban háltak, az emberek a karám melletti kunyhóban pihentek, de a kisebb szigeteken karámot sem építettek. Áradáskor magasabban fekvő helyre úsztatták a nyájat, ott várták ki az apadást. A vemhes állatokra is kolomp került, hogy jobban szemmel tudják őket tartani. Az ellésnél csak akkor segítettek, ha valami komplikáció lépett fel. A borjas anyákat három-négy napig a pásztorkunyhó mellett külön őrizték, de azután már a kisborjút is úsztatták. Később a kicsik szája elé ruhát kötötek, vagy „orzót” tettek rájuk, hogy ne szopják ki az anya összes tejét.
A ridegpásztorkodás legnehezebb része a teleltetés volt. A jószág a karámban összebújva melegedett, a pásztorok a kunyhóban háltak, de ha nagyon fáztak, éjjelre az állatok közé feküdtek. A karám sarkaiban állandóan tüzeltek.
Tolvaj, betyár nemigen merészkedett a vízi labirintusba, annál nagyobb veszélyt jelentett a nádi farkas (aranysakál, toportyán). Kemény teleken nagyobb termetű és vadabb rokonai, a tulajdonképpeni farkasok is átkeltek a jégen a Hanságból és a Kis-Kárpátok felől. Ha a tűz nem volt elég ellenük, a pásztorok baltával védekeztek. A kutyákat szöges nyakörvekkel látták el. Így általában csak néhány elkóborolt állat esett áldozatul.
A pásztorok eszközei közé tartozott a csörgős bot, egy fémlemezekkel felszerelt, viszonylag rövid hajítófegyver, melynek hangja figyelmeztette a tilosba tévedő jószágot, s csak ha ekkor sem engedelmeskedett, akkor dobták meg vele. Állandó kísérőjük volt a szokásos méretű „csökös” bot. Napkeltekor, új hajtásból kellett vágni és bele kellett faragni a napot és a holdat, így védett a „kóbor lelkek” és mindenféle rontás ellen is. A pásztorok még a koporsójukba is maguk mellé tetették.
Állatorvos csak az 1920-as évektől járta a legelőket, azelőtt a pásztorok maguk gyógyítottak. A sebekre kormot vagy pókhálót kötöztek. A felfúvódott állatot „megbicskázták” a bordái között, így a bendőből kiszabadultak a gázok. Ha kellett, a bicskával eret is vágtak.
Sok „tudományos” pásztort máig név szerint emlegetnek. Mesélnek olyanról, aki disznó- és kanca-tejjel gyógyított. Olyanról is, aki a karácsonyi éjféli misén úrfelmutatáskor a csikó sörényét vagy saját haját fonta az ostora sudarába, azzal aztán távol tudta tartani a boszorkányokat. Volt, aki csak leszúrta a csörgős botját, rátette a kalapját, s amíg ő a kocsmában mulatott, a nyája együtt maradt, mintha őrizte volna.
A szigetek fő kincse a fű volt.. Nemcsak legeltették, de kitűnő minősége és nagy mennyisége komoly szénagazdálkodást tett lehetővé. A kaszálók, rétek az uradalmak, közbirtokosságok kezelésében voltak. A szigetközi széna nagy tételekben cserélt gazdát a közeli nagyvárosok piacain.
A vízszabályozás előtt a földművelés jelentősége messze elmaradt a zsákmányolás és az állattartás mögött. A falvak termőre fogható földterülete nagyon szűk volt.. A kevés növényt, köztük a gabonaféléket csak a falvak körül, kertszerűen termesztették. A fő termény a búza, a rozs és a köles volt, kevesebb az árpa és a zab. A tönkölyre is emlékeztek még a 19. század végén. A 18-19. századi forrásokban burgonyáról, kukoricáról említés sem esik. A kis földűek búzával elegyesen vetették a rozst, így kisebb területen megtermett a kenyérnek való. A köles jelentőségét rövid tenyészideje adta. Ha a búzát az árvíz elpusztította, az utána vetett kölessel kihúzhatták az évet kenyér helyett kásán. A terméseredmények gyatrák voltak. A 18. században a búza az elvetett mag háromszorosát, a rozs a négyszeresét, az árpa és a zab a kétszeresét adta csak.
A kishatárú falvakban sokáig fennmaradt a nyomásos gazdálkodás. A határt három részre osztották (őszi vetés, tavaszi vetés és ugar), s ezeket évről-évre váltogatták. A gazdák egyeztetve, közösen ugaroltak. A pihentetett részen legeltettek, így trágyázták is.
Az aratást az érés sorrendjében a rozzsal kezdték, aztán következett a búza, az árpa, utoljára a zab. A 19. század közepéig az asszonyok arattak sarlóval. Csak a gabona fejét vágták le, a magasan hagyott tarlót beszántották. Esetleg szalmát és erdei „lamot” (lombot) hordtak még a földre termőerejét javítandó.
A cséplés legrégibb módja az volt, hogy a gabonát száránál fogva fafogashoz verdesték, később cséphadaróval ütötték. A lóval való nyomtatás a 20. század elején jelent meg, főleg a búzánál. A magot szórással tisztították: „a laposon szélnek lapátúták”.
A jobbágyság felszámolása után a Szigetközben a megmaradó kiterjedt nagybirtokrendszer mellett a paraszti kis- és középgazdaság lett meghatározó. Újabb földet szerezni nagyon nehéz volt, ezért a földművelés egyre intenzívebbé vált. A 19. század végétől kezdtek az ugarba takarmánynövényeket vetni, kialakult a közeli piacok miatt jól jövedelmező kertészkedés, belterjes növénytermesztés, s a hédervári uradalom példáját követve elterjedt az istállótrágya felhasználása.
Szigetköznek (Csallóközzel együtt) megkülönböztető sajátossága a nagymértékű intenzív növénytermesztés. A 19. században a konyhakertek még a háztelekhez tartoztak, de az ármentesítést követően az öntözéses kertészkedés a szántóföldekre is kiterjedt. Termékeiknek a közeli városok állandó és jól fizető piacot biztosítottak. Egyes községek specializálódtak bizonyos növényfajtákra (Püski: zöldpaprika, paradicsom; Kunsziget: zöldség; Ásványráró, Győrújfalu, Zámoly: káposzta). A szigetközi káposzta mind a mai napig messze földön híres. Régen dereglyéken szállították. Fűzfavessző kosarakban külföldre is eljutott. Híres exportcikk a kb. kétszáz éve termesztett petrezselyem (fehérgyökér) is, melynek dunántúli elterjedése innen, Kunszigetről indult ki. Sok fajta babot, borsót, répát, paprikát, salátát termesztenek az idénynek és a piaci igényeknek megfelelően. A 20. század utolsó évtizedeiben termálvízzel fűtött melegházak építésével már az időjárástól is függetlenedtek.
Régebben sok kendert és lent termeltek, főleg az irtásokon és a frissen feltört rétföldeken. A „lőtyékben” áztatták és maguk dolgozták fel.
A rendelkezésre álló vízenergia és a környező területek növekvő gabonatermelése a Szigetközben mind mennyiségi, mind presztízs szempontból tekintélyessé tette a molnárok mesterségét. Már a 14. században említették a véneki molnárokat. A 15-16. századi forrásokban Ásvány, Nagybajcs, Patakháza, Remete, Révfalu vízimolnárairól olvashatunk. A malmok besorolása aszerint történt, hogy hány kővel, hány garattal, mekkora vízikerékkel dolgoztak. A háborúk idején gyakran elrekvirálták, lefoglalták őket a hadak lisztszükségletének fedezésére. Ilyenkor a falusiak famozsarakban kényszerültek lisztet „törni” maguknak, amit aztán átszitáltak. Veszélyes időkben a malmok úszó lakóhelyül is szolgáltak. A molnár és segítői családostul idehúzódtak. Az úszó malmokat a vízállás szerint vontatták ide-oda, télre pedig csendes helyen kikötötték.

4

P. Vas János: Szigetköz – III.
A szigetközi malmok nagy forgalmat bonyolítottak le. A 19. században győri és más hajósok hordták ide a gabonát, szekéren pedig Győr, Moson, Sopron, Vas, Veszprém megyékből érkezett az őrölni való. A két fő szezonban, a tavaszi kezdéskor, illetve aratástól késő őszig, éjjel-nappal dolgoztak. Csak a jég „tolta ki” a malmokat András napja (nov. 30.) körül. Száz zsákból tíz volt a malom vámja, ebből egyet a molnárlegények kaptak. Kisebb malomban egy, a nagyobbakban három legény segédkezett. A malmot télen is őrizni kellett, a vizet ki kellett belőle merni, de, más teendő nem lévén, ilyenkor a molnárok erdőmunkát vállaltak jövedelmük kiegészítésére és a malomhoz szükséges faanyag beszerzése végett. A fára nagy szükségük volt, mert nem csak a malmot kellett javítgatniuk, hanem híres ladikkészítők is voltak.
A 17. századtól vannak adataink a molnárok szakmai szerveződéséről. A sok malommal rendelkező falvakban önálló céheket hoztak létre (Ásvány, Nagybajcs, Révfalu, Vének), a más helységbeliek ezekhez csatlakoztak. Mester csak letöltött inas idő után, a céh hozzájárulásával lehetett valaki. Miután elsajátította a szakma főként famunkából álló fortélyait, remeket kellett készítenie: például egymaga faragott ki egy malomkereket és leőrölt vele fél mázsa búzát. Ezután áldomást fizetett a céhtagoknak. Malomgazda csak mester lehetett. A molnárcéheknek jelvényük, zászlajuk volt. Ezek a kocsmában, a törzsasztaluk fölött lógtak, a búcsúk alkalmával alattuk vonultak fel. Az elöljárókat, a céhmestert és a „ceruzás”-t vagy számadót vízkeresztkor (I. 6.) választották meg. Legnagyobb ünnepük úrnapja volt. Ekkor a misén ők ministráltak és ők haladtak lámpásokkal a szentségtartó két oldalán. A napot molnárok búcsújának is nevezték. Ekkor számoltak be az elmúlt szezonról, majd közösen mulattak a céhkassza költségére.
József napján (III. 19.) indultak munkába. Ökrökkel vontatták helyükre a malmokat. Az őrletésre várakozás társadalmi esemény volt. Egymástól távol lakó ismerősök találkoztak, beszélgettek, mulattak ilyenkor. A molnárok külön fizetségért ételt és italt mértek nekik.
A molnárokhoz a Szigetközben számos hiedelem kapcsolódott, csakúgy mint az ország más vidékein. Ezek közül az a legismertebb, hogy „el tudják parancsolni” a patkányokat a malomból. Küldő hatalmuk bizonyos betegségekre is kiterjedt.
Az „ezer sziget országában” fontos hívatás volt a révészeké. A nagyobb átkelőhelyek az Árpád-kor óta ugyanott találhatók. A kisebbek a vizek járásának változásával maguk is újra meg újra helyet változtattak, de mindig sok volt belőlük. Ezeken a kisebb helyeken a révészek egyben halászok, molnárok is voltak, csak a nagyobb átkelőknél voltak hivatásosak. A révjog a községé vagy az uradalomé volt, tőlük bérelték. A díj egyharmada vagy fele volt a révészé. Ez a „vám” éjszaka magasabb volt. A „révészbecsület” megkívánta, hogy rossz időben is dolgozzanak. A kisebb holtágakon régebben a komp, illetve ladik helyett nádtutajt használtak, amit hosszú rudakkal taszítottak előre. Valamikor a lakodalmas vagy gyászoló sokadalom is feldíszített dereglyéken vonult.
A Dunán élénk hajózás zajlott. Egy időben csak Győr városában negyvenegy hajótulajdonost tartottak nyilván, fejenként gyakran tíz-tizenöt járművel. Sűrű volt az átmenő forgalom is. A jellemző hajófajta a „burcsella” (nagy, fedett uszály) volt. Ezekkel Bécs és Pest, Baja, Orsova között ingáztak. A hajósok „tavasznyílástól kifagyásig” a vízen jártak. A tavaszi szerződtetés után a hajóra költöztek és ott éltek. Csak a főzést végezték mindig a parton a tűzveszély miatt. A tulajdonos képviselője, a hajósok elöljárója, a másokkal tárgyaló fél a kormányos volt, helyettese a pótkormányos. A legénység négy-öt hajóslegényből állt. A hajók főként gabonát, lisztet és bort fuvaroztak.
A Duna menti lótartó falvak számára jelentős jövedelmet jelentett a hajóvontatás. Régebbről gyalogos formájáról is tudunk, amit jobbágyok végeztek robotban, vagy a nagyon szegények vállalták idénymunkaként. A lovas vontatás igen bonyolult technikai ismereteket és nagy gyakorlatot igénylő munka volt. A kisebb hajókhoz elegendő volt négy ló, de volt huszonnégy lovas burcsella is. Egy úton egy pár lóval egy tehén árát is meg lehetett keresni.
A Szigetköz települései sűrűn egymás közelébe épült kis határú falvak, a Nagy Magyar Lexikon szerint összesen huszonnégy. A mezsgyét mindenütt a Duna jelölte ki. A gyakori áradások és a rendelkezésre álló nyersanyag miatt házaikat vesszőfonással építették, amit sárral tapasztottak be.
Az állattartás igényeinek megfelelően a falvak távol eső szigeti legelőin szállások alakultak ki. Ezeknek nyomai már a 18. század végi térképeken kimutathatók. Eleinte fogadott szolgák, a „lakók” gondozták itt a jószágot a „lábos színben”, később a részt öröklő családtagok kiköltöztek és házat építettek maguknak. Az ilyen, állandó lakhellyel kiegészült szállást „tanyá”-nak nevezték. Később a települést körülvevő irtásokon és szigethátakon feltörték a talajt, szántóföldeket alakítottak ki, így a tanyák fokozatosan önállósodtak.
A felvevő piacok közelségének köszönhetően a Szigetköz falvai korán polgárosultak, így a 19. század végére, amikor más tájak népviselete kiszínesedett és karakterisztikussá vált, itt a hagyományos ruházat már városi típusúra cserélődött. Általában nem jellemző a látványos formában megjelenő díszítőművészet sem.
Az táplálkozási szokások foglalkozásonként és anyagi helyzet szerint eltérőek voltak. A pásztorok étrendjének alapját a faluból kapott anyagok (kenyér, tészta) képezték, az erdőt-mezőt járva ezt egészítették ki hallal. madártojással, gombával. Az ételt bográcsban főzték meg, vagy nyárson sütötték. A halászok a halat agyagbundába burkolva parázsban vagy szintén nyárson sütötték. Nevezetes ételük ma is a halászlé. A parasztok étrendjét vagyoni helyzetük szabályozta. A szegények húst csak nagyobb ünnepeken és disznóöléskor ettek. A tartósított, füstölt sertéshúst a nagy munkák idejére tartogatták. Különben a menü általában levesekből és sült tésztafélékből állt, főtt tésztát ritkán fogyasztottak. Csak a vagyonosak engedhették meg maguknak rendszeresen a húst. Általában nyitott kemencében sütve készítették el. Ízesítésre rozmaringot és bécsi köményt használtak. A káposztát főzeléknek ették hússal és savanyították is. A lila fajtát párolták. A nagyon szegények leszármazottai máig emlékeznek a „tönkekásá”-ra (tönkölykása), bár ez a növény inkább állati takarmányként szolgált.
Karácsony böjtjén az esti főétel a „keszőce”, megfőzött, ízesített aszalt szilva volt. Főtt babból tortát készítettek, ezzel kínálták a betlehemezőket. A karácsonyi ünnepi tészta a diós és mákos kalács volt. Húshagyókor tyúkhúslevessel és töltött káposztával búcsúztatták a farsangot. Böjtben sokféle kukoricás ételt készítettek (görhöny, málé, kása, ganci, gombóc). Ezen kívül kásának ették a hajdinát és kölest. Túrós lepényt sütöttek vajaljával, babsalátát csináltak. Zöldcsütörtökön (nagycsütörtök) spenótot, vagy sóskát ettek ecetes tojással. Nagypénteken mákos tészta, vagy csiripiszli (csíráztatott gabonából készült édesség) került az asztalra. Böjti étel volt a szerdék is. Az aludttejet lefölözték, lassú tűzön hevítették, a túrót azután összegyúrták sóval, paprikával és őrölt köménnyel. A masszát cserépedénybe tömték és addig érlelték, míg a teteje nem bőrödzött.
Szigetköz népe úgy képzelte, hogy a világ olyan, mint egy cethal, amely a tengerben úszik és a hátán viszi a Földet, mint egy cipót. Ha megrázza magát, földrengés támad.
A hiedelemmondákat történetnek, históriának nevezik és általában konkrét helyszín, szereplő nevével hitelesítik.
Ismerik a táltos alakját, aki botja segítségével mászik fel a felhőkbe vagy a Holdba, száraz lábbal kel át a vízen. Fő tevékenysége az időjárással kapcsolatos. Vihart tud támasztani, vagy elhárítani. A táltos foggal születik, gyerekkorában a többi táltos elrabolja, széttépi és újból összerakja. Ellenfelével fehér bika vagy ménló képében küzd meg, miután a „látófán” felmászva eltűnt egy fehér felhőben. Ha az emberek segítsége híján alulmarad, dög jön a jószágra. A táltos kinézetre ágrólszakadt csavargó, mindenhol tejet kér és mást nem is fogad el.
Valószínűleg a szlovák és német kulturális hatásnak köszönhetően a Szigetköz (és általában a Kisalföld) hiedelemvilágában olyan lények is megjelennek, amelyek a magyar népcsoportok legtöbbjénél csak ritkán és akkor is inkább mesealakokként tűnnek fel. Az itteni történetek szerint a holtágakat óriások rekesztették el, így fogtak halat maguknak. Ismerik a félig haltestű hableány alakját és az emberek bűnei miatt vízbe süllyedt város mondáját is. Mindezeknél fontosabb és jellegzetesebb a tündérekben való hit megléte, akik egykor víz alatti palotájukban éltek a vidéken. Hajukból lett az aranyászok által kimosott arany. Cikolán mesélik a halászlegényt csalogató tündér történetét, aki az őt zaklató fiút a vízbe csalta. Itt van a Tündér-tó, ennek mélyén állt a tündérek palotája, akik végül a világ és az emberek megromlása miatt elköltöztek ugyan, de mágikus erejüket hátrahagyták: az a lány, aki az Anna nap utáni holdtölte éjjelén megfürdik a vízében, kitelik, mint a Hold, szép lesz és egészséges.
Minden baj, betegség oka „rontás” volt, amit a „gonosz szellemek” szolgái idéztek elő, akik eladták lelküket az ördögnek. A rontás ellen ma is a „szenes vizet” alkalmazzák. Ehhez napfelkeltekor kell vizet hozni a Dunából, a szénhez való fát pedig kerítésből vagy a tüskeboronából törik ki. A faszenes vízbe seprőből tépett szálat mártanak, ezzel hintik meg a gyereket a „rossz asszonyok, rossz emberek távoltartására”.
Az ördöngösök közül itt is, mint a magyar nyelvterületen mindenütt a boszorkány a leggyakoribb. Ha a kenyér ellapul a kemencében és nyúlós lesz a belseje, Révfaluban azt mondják: „beleokádott a boszorkány”. A cikolaszigetiek szerint a boszorkányok jelvénye piros kantár volt, ami a házuk eresze alatt lógott (a héderváriak szerint a kapufélfán) egy szál lószőrön, de ezt csak a „tudással” rendelkezők vehették észre. Ezt a kantárt rakták a seprűre, ha utaztak rajta.
A rontók ellenfelei, a „jó lelkek szolgái”, a „tudósok” főleg pásztoremberek voltak. Meg tudták mondani, merre jár az elbitangolt állat, honnan érkezett a rontás. Füvekkel gyógyítottak embert, állatot egyaránt, ám, ha sérelem érte őket, árthattak is. Tudományuk mibenlétét, fogásait nem árulták el, mert akkor többé nem használt volna a bűbáj. Egy pásztor elbeszélése szerint „tudományos” apja megígérte, hogy halálos ágyán minden titkát elmondja neki, de apja halálakor a fiú éppen katona volt, így belőle mégsem lett olyasvalaki, aki „tud valamit”.
Szigetközben is ismert volt az „ördöngös kocsis” figurája, aki olyan gebét vásárolt, amely felállni is alig tudott, de ő egy toldott-foldott lószerszámmal csodaparipává bűvölte. Az ilyen lovat hívták táltos lónak. A csodálatos lószerszámot gyógyításra is használta, férget űzött vele.
A hétköznapi munkákhoz számos „babonás” előírás, illetve tilalom kapcsolódott. A hajóvontatóknak például tilos volt káromkodni, mert baleset érte volna őket. A szénát újholdkor kellett kaszálni, akkor az utána növő sarjú a holddal együtt növekedett nagyra. A trágyát nem hordhatták a szántókra csökkenő, vagy újhold idején, mert elvesztette volna talajjavító erejét.
A Szigetköz hangszeres zenéjében valaha a duda játszotta a főszerepet. Ez a hangszer itt érdekes módon nem a pásztortáncokhoz kapcsolódott, mint másutt, hanem a friss csárdáshoz, amit „dudatánc”-nak is hívtak. Később ennek kíséreténél a hegedűn is igyekeztek a duda hangzását utánozni. Dallamai a 16. században feljegyzett hajdútánc-melódiák utódai.
A dudások (és furulyások) a pásztorok közül kerültek ki. A szentestéhez hozzátartozott a pásztorok ostorpattogtatásos, dudaszós köszöntése. Az éjféli misén a kántor az orgonán később is a duda jellegzetes hangzását imitálta.
A Szigetköz reprezentatív tánca a verbunk. Két fajtáját ismerték. Az első a tánckezdő funkciójú, kötetlen szerkezetű szóló verbunk volt. Kíséretét másutt is ismert 19. századi keletkezésű hangszeres dallamok szolgáltatták, amelyek gyakran kötődtek híres táncosok, vagy prímások nevéhez („Bertóké”, „Bársony verbunk”). Ritkábban fordult elő a körverbunk. A lassú részt vállon összefogózkodva adták elő, ez egyedülálló a magyar nyelvterület verbunkjai között. Friss része rögtönzött, ugrós karakterű. Mindkét rész 3-3 egységből állt, a kísérő dallamok, illetve az egyes táncperiódusok háromszor ismétlődtek.
Az ügyességi táncok közül a seprűtánc mellett az üvegek vagy gyertyák felett járt változatokat is „verbunk” néven emlegették.
A csárdás lent hangsúlyos lippentős, de nagyon szegényes, elszürkült formakincsű. Amennyire a visszaemlékezésekből kiderül, szervesen kapcsolódott a dunántúli és a nyugati palóc típushoz. Jelen vannak itt ezenkívül a nyugati, német-osztrák eredetű polgári táncok. Ezek közül főként a sottis-polkát kedvelik.
Itt is ismert a menyasszonykikérő tánc („Kérem a násznagy urakat...”) és a menyasszonyfektető gyertyás tánc libasorban kígyózó, ún. labirintus formája. Dallama („Hopp ide tisztán”) régies, nyugati eredetű. Ugyanazt a melódiát páros és páratlan ritmusú változatban is használják, ami a középkor és a reneszánsz proporciós eljárására emlékeztet.
A Szigetköz prózai népköltészetében a mesei (szórakoztató, kitalált) és a mondai (oktató, hitelesnek tartott) elbeszélések műfaji határai gyakran összemosódnak. A vízi környezet meghatározza a csodás történetek hátterét is. Pl. a királykisasszonyt a gonosz békává változtatja és a békakirály várából kell kiszabadítani ezüst, arany és gyémánt fövenyrétegeken átvergődve. A helyi mondák nagy fákhoz, falvak keletkezéséhez, helynevekhez kapcsolnak történelmi eseményeket, személyeket. Gyakran emlegetik a tatárjárást, de török tematikájú mondakör nincs, helyesebben a kettő összemosódik. „Vak Bottyán apánknak”, a kuruc generálisnak ma is megvan a kedvenc szilfája, amely alatt egykor megpihent. Napóleon katonái a „Francia kút”-nál táboroztak. Raboltak ugyan, de az embereket nem bántották. A császár jobbágyfelszabadító pátensét egy diák hozta magával és a visszavonuláskor ebbe a kútba dobta.
1848-ban a szigetköziek közül sokan beálltak népfelkelőnek. Emlegetik, hogyan menekültek haza Bécs alól, megijedve az ágyúzástól. Emlékeznek a környékbeli harcokra is.
Az uradalmi cselédek között él a büdös húst, penészes lisztet adó tiszttartóval szembeszálló agrárszocialisták emléke. Gyakoriak az I. világháború utáni hadifogságról szóló „igaz történetek”. Nyilván a II. világháborút is emlegették, de erre és a későbbi időkre a néprajzosok vagy nem fordítottak figyelmet, vagy elkerülték ezeket a témákat.
Gyakoriak a falucsúfoló rigmusok:

„Halásziak vagytok
rókalikba laktok.”

5

P. Vas János: Szigetköz – IV.
Népballadából nyolc új stílusú típus került elő néhány régies motívummal. A „Rossz feleség” és a „Rátarti lány” éneklésével fonókban. lakodalmakban ugratták a nőket.
A magyar nyelvterületen gyakorolt jeles napi szokások legnagyobb része a Szigetközben is megtalálható, vagy él az emlékezetben.
Az őszi betakarítási munkák lezárultával a földműves tevékenység téli és tavasz eleji pihenő idejének, az „ünnepi félév”-nek a beköszöntét, s egyben az egyházi liturgiku év kezdetét az advent jelenti. Katalin (XI. 25.) és András (XI. 30.) a párjóslás ideje mindkét nem számára. Előbbi napon a legények, utóbbin a leányok szigorúan böjtölnek és akivel ezután éjjel álmodnak, az lesz a párjuk. Andráskor a lányok és fiúk egyaránt ólomöntéssel próbálják kitudni jövendőbelijük tulajdonságait.
Luca napján (XII. 13.) Arakon és Remetén ma is házról-házra járnak a fehér lepedőbe burkolózott „lucák”, akiket jelmezesek kísérnek (medve, farkas, gólya). Odabent felborogatják a bútorokat, teleszórják a házat szalmával, az ólban megböködik vesszővel a tyúkok fenekét. Eközben a Dunántúlon másutt közismert „kotyoló” versre nagyon emlékeztető bőségvarázsló rigmust mondanak. Távozásuk után a gazdasszony összeszedi a szétszórt szalmát és a kotlós kosarába teszi, hogy „jól üljön”.
A betlehemezés viszonylag ritka és tulajdonképpen csak a tréfás pásztorjátékból áll. „Betlehemet” visznek magukkal, de angyal nincs a szereplők között. A szokást „pásztorjárás”-nak is hívják. Szenteste „mendikálnak”, vagyis adományért énekelnek a házaknál. A legények csak a gyerekek után, este hét óra körül indulnak el. Az ajándék alma, dió, egy kis ital. Karácsony szombatján (XII. 24.) sütötték az ünnepi „Jézus kenyeré”-t, vagy „Jézuskalács”-ot. Később a kikelő baromfi, születő malac, kisborjú ennek a maradékából kapott először enni. A karácsonyi asztal alá széna, szalma került, amire szerszámokat helyeztek. A szénát, szalmát másnap reggel kivitték az istállóba az állatoknak. A terítő alá, ami a vetőabrosz volt, terményt szórtak, ezt tavasszal a vetőmag közé keverték. Elmaradhatatlan volt a fokhagyma. Ha a következő év folyamán valamelyik családtagnak fájt valamije, ezzel dörzsölték meg. Almát vágtak gerezdekre, a család minden tagja evett belőle, hogy összetartsanak. Pénzt is raktak az asztalra, hogy mindig sok legyen majd belőle. A vacsorát a gazdasszonynak végig kellett ülnie.
Valószínűnek tűnik, hogy Szigetköz volt a regölés szokásának északi határa, legalábbis itt még fellelhető néhány töredékes maradványa, északabbra már nem. Véneken ismernek egy régi éneket, amelyik tartalmazza a regös énekből a csodaszarvasról szóló, a párosító és bőségkívánó részeket, valamint a refrént. A Luca-járók mondókájában megtalálható a regös szöveg néhány töredéke. Egy fülhúzogató gyermekjátékban is megvan a nyoma („rege, rege, rejtem”), illetve Szőgyén egy kiszámoló mondókában („rege, rege, rejszom”).
Az aprószentek napi (XII. 28.) korbácsolás máig él Dunaremetén, de máshol is előfordul, és ahol már nem gyakorolják, ott is mindenütt emlékeznek rá. Fűzfavesszőből font korbáccsal ütögették meg a háziakat, volt, ahol a jószágot is. A korbácsolást a legénycéh szervezi. Címerüket, amelyet korbács övez, a lányok felpántlikázzák. Az eladósorban levők piros, a kisebbek zöld, vagy fehér szalagot kötnek rá. Ezt azután egész évben a kocsmában őrzik. Az ajándékba kapott ételt, italt is a kocsmában fogyasztják el sok helyen egybekötve a lakomát a legényavatással. Érdekes, hogy Kisbodakon a korbácsolást Istvánkor (XII. 26.) tartják.
Szilveszternek nincs különösebb jelentősége. Az szigetköziek szerint az év naplementével ér véget, ezért szilveszter estéjétől újév hajnaláig jártak köszönteni a „falu szolgái”, a mezőőr, éjjeli őr, főképpen pedig a pásztorok. Minden házat felkerestek. Néhol az ajándék az ablakba volt kikészítve, máshol háromszor is itallal kínálták őket. Gyerekeik ilyenkor kosárszám hordták haza az ajándék élelmet.
Régebben a parasztok is jártak újévet köszönteni, később már csak a gyerekek. Ők is élelmet, esetleg egy kis pénzt kaptak.
A január 6-i, vízkereszti „háromkirályok járása” korán eltűnt a Szigetközből, pedig erről a területről ismerjük a szokás első írott emlékét, amely az 1200 körül készült Győri Pontificale-ban található. A mai héderváriak emlékezete szerint a játék párbeszédes formájú volt jelmezes szereplőkkel. Gyakran egy hétig is jártak szánkón faluról falura. Egy több helységben élő monda szerint az egyik ilyen csoportot széttépték a farkasok, azután már nem mertek átmenni más községbe, végül maga a szokás is elmaradt.
Különösen gazdag volt a balázsolás szokásanyaga (II. 3.). A protestánsok is gyakorolták. Arakon, Halásziban, Kisbodakon, Lipóton máig élő hagyomány. Régebben a tíz-tizenkét éves gyerekek fehérbe öltöztek, fejükre papírcsákót tettek, kezükben fakard, lándzsa, nyárs volt, erre tűzték az adományokat. Egyikük püspöksüveget hordott. Ők voltak Balázs püspök és hadserege, akik újoncokat verbuváltak maguk közé, vagyis az iskolába.
Farsang idején, vízkereszttől hamvazószerdáig majd minden szombaton táncmulatságot tartottak a kocsmában a kifüggesztett, felpántlikázott aprószenteki korbács alatt. A legénycéh a leányokhoz fiatal gyerekeket küldött követségbe egy-egy üveg borral, szalagos vesszővel. A bort a leány anyja kapta, aki aztán megajándékozta a hívogatót. Bál után a legények „szerenáddal” kísérték haza a lányokat. Ott behívták őket a házba és tovább mulattak. A hét többi napján is táncoltak a „dudás ház”-ban, amit egy-egy eladó lányos család nagyszobájában rendeztek be.
Húsvétkor a legények az utcán táncolva, dudással vagy harmonikással jártak locsolni.
A „pünkösdölés”-t, „pünkösdjárás”-t csak Felső-Szigetközben ismerték, ma már itt is csak az emléke él. A kendővel letakart kiskirálynét két „ugrató lány” és tizenkét „apostol” kísérte végig a falun fehér ruhában, fehér zászló alatt. Mikor a kicsit felemelték, azt mondták: „Ekkora legyen a kender, ekkora meg a len!”. Pénzt, tojást, lisztet kaptak, amit azután közösen fogyasztottak el valamelyikük házánál.
Szent Ivánkor (VI. 24.) a legények szekérrel jártak „pős”-t (hosszú rőzse) gyűjteni. A faluvégi útkereszteződésnél máglyát raktak belőle. Azt hitték, azon a részen ameddig a tűz bevilágítja a határt, nem lesz jégverés.
Péter-Pálkor (VI. 29.) az éjjeliőr verssel köszöntötte az aratás kezdetét, a munka végén pedig minden faluban ünnepséget rendeztek.
Az emberi élet egyes szakaszaihoz, főleg a kezdő és átmeneti periódusokhoz a Szigetközben is számos szokás és főként sok-sok hiedelem, babonás eljárás kapcsolódott.
Különböző praktikákkal igyekeztek elérni, hogy a születendő utód fiú legyen. Éjszakánként gatyát tettek az ágyba vagy az asszony dereka alá, és Szent Józsefhez kellett imádkoznia. Ha már másállapotban volt, a látogatóknak a kalapjukat az ágyra kellett helyezni. Mikor a terhesség már biztos volt, a partról a vízbe kellett kiáltani a hírt, hogy a gyerek ne legyen néma, de mégse hozzák ország-világ tudomására a helyzetet, kiszolgáltatva magukat az ártó erőknek. A terhes asszonynak minden kívánságát teljesítették. Óvták az ijedtségtől, ütéstől, mert minden nyomot hagyott volna a magzaton. Semmire nem szabadott „rácsodálkoznia”, nehogy a gyerek majd arra hasonlítson, torzszülött legyen. Ugyanakkor a várandósnak tilos volt kovászt kevernie, kenyeret dagasztania, káposztát savanyítania, mivel bizonyos szempontból tisztátalannak számított. Más oldalról viszont, a vele való találkozás szerencsét hozott.
A babakelengyét csak akkor kezdték előkészíteni, amikor a magzat megmozdult.
Az újszülöttet pólyába kötötték és apja elé a földre tették, aki felemelte, így ismerte el sajátjának. Ezután a kicsit bölcsőbe vagy anyja mellé az ágyba helyezték. Minden módon próbálták óvni az ártó hatalmaktól. Egyéves korig piros szalagot viselt a csuklóján. Ha anyjának magára kellett hagynia, a bölcsőre seprűt fektetett keresztbe. A boszorkányok általi elcserélés ellen patkószöget vagy kést raktak az ágyba. Fürdővizét csak naplemente után szabadott kiönteni fa vagy bokor tövébe.
A gyermekágyas asszonynak a rokonok, barátok „komatál”-at vittek, amin tyúk, kalács, rétes kellett, hogy legyen. Utóbbit Kunszigeten „kotlósrétes”-nek hívták. Azt is mondták, hogy az apát hizlalják vele, mert annyit illett vinni, hogy a kismama egyedül ne tudja megenni.
Kicsi korban a lányok és fiúk még sülve-főve együtt voltak a játékban, iskolában, munkában. A munkát tavasztól őszig elsősorban a libapásztorkodás jelentette. Ez egyben szórakozási és játék-alkalom is volt.
Serdülőkorban a lányokat anyjuk befogta a házi munkába. Kistestvérüket dajkálták, a szegényebbek elszegődtek pesztrának (dajkának) vagy szolgálónak. A fiúk apjuk mellett tanultak bele a férfimunkába.
A legénnyé még nem avatott, de az iskolából már kikopott kamaszokat „puhab”-nak nevezték. Sokféle tilalom különítette el őket a felnőttektől: nem dohányozhattak, kocsmába, lányos házhoz nem járhattak. Akit tilosban kaptak, megbüntették, elfenekelték, vagy másképpen szégyenítették meg: létra fokán kellett átbújnia, kocsi elé fogták, s közben pálcázták. A visszaesőket megfürdették a vályúban.
A legénycéh a tilalmak betartatásán kívül a nevelésükről is gondoskodott. Húshagyó kedden külön „puhab-bál”-t rendeztek a számukra, ahol próbálgathatták a felnőtt viselkedést, illemet. Ezt a legények figyelemmel kísérték, részét képezte a „puhab-próbá”-nak. A mulatsághoz házat béreltek. A bér fejenként egy kevés „pős” volt. Kulacs borral feljárták a korosztályukhoz tartozó lányok házait és mondóka kíséretében meginvitálták őket. A bált a legénycéh tizedese felügyelte. A zenét citera vagy duda szolgáltatta. Este kilenckor az elöljáró „kiénekelte” a farsangot, s a puhabok hazakísérték a kislányokat.
A legénypróba másik része komolyabb volt. A felnőttek közé befogadás ugyanis nemcsak kor kérdése volt, hanem a munkában való helytállással kellett kiérdemelni. A „jelöltnek” vizsgán kellett bizonyítania, hogy legényhez illően tud kaszálni, zsákolni, ladikot, kocsit hajtani, sőt dalolni is.
Az avatás lehetett aprószentek (XII. 28.) napján, vagy búcsúkor, és farsangban is. Az avatandónak először „fertál bor”-t (1/4 akó = 12 liter) kellett fizetnie, amire a pénzt apjától kérte. Ezután legénykeresztapát kért fel a nagyobbak közül, aki beajánlotta a céhbe. Az avatást a kocsmában rendezték. A legénykeresztapa hosszú beszédben oktatta ki „keresztfiát” a „legénybecsületről”, azután borral leöntötte, vagyis „bekeresztelte”. Ezután különböző beavatási rítusokon kellett átesnie. A legénykeresztapa ölébe vette a puhab fejét, a többiek egymás után a fenekére vertek, vagy a levegőbe ugratták, s eközben ütöttek rá sorban. Az új legénnyel ezután mindenki leparolázott és megitták az áldomást. Volt, ahol mindezeket követően eljárták a „gyertyás legénytánc”-ot, amit földre tett gyertyák között táncoltak. Mikor ezzel végeztek, elkezdődött a mulatság, amelynek fő célja az újdonsült legény berúgatása volt, akit azután holtrészegen első alkalommal vittek el hivatalosan a neki tetsző lány házához udvarolni, végül talicskán tolva hazakísérték és szüleinek is tudomására hozták fiuk új társadalmi státuszát. Ettől kezdve a fent említett tilalmak megszűntek, még fontosabb, hogy ezentúl a legény a munkájáért teljes felnőtt bért kapott, szemben puhab korával, amikor fél napszámot, vagy, ha cseléd volt, fél kommenciót fizettek csak neki.
A legénycéhek fontos társadalmi szerepet töltöttek be a szigetközi falvak életében. Szervezték és ellenőrizték a fiatalság életét, szórakozását, megmozdulásait, jelentős részt vállaltak egyes ünnepi alkalmak, elsősorban a búcsúk megrendezésében, lebonyolításában. Vezetőiket választották. Elöljárójuk az „első legény” vagy „legénybíró” volt, helyettese a „tizedes”. Jelvényüket legénycímernek hívták, ez egész évben a céh asztala fölött függött a kocsmában, kivéve egyes jeles napokat, amikor körbehordták a faluban. A dunaremeteiek címerét kovács készítette a 19. században. Közepén Kossuth-címer díszeleg, arról ladik lóg, alatta kasza, kapa, villa, gereblye, lapát, vagyis a férfimunka eszközei. Mindezt a „címerkorbács”, egy fűzfavesszőből font koszorú övezte, amit évente, aprószentekkor a lányok felpántlikáztak.
A lányoknál a legényekéhez hasonló avatás, vagy céhesség nem volt, de nekik is voltak lazább, főként korosztály szerinti csoportjaik. A felnőtté válás elismerését náluk az jelentette, amikor a nagyobbak maguk közé engedték őket a templomi „leánysor”-ba, a legények pedig meghívták őket a bálba.
A fiatalság életének csúcspontját a nagy ünnepeken, általában búcsúkor és farsang végén rendezett bálok jelentették. Minden korosztály számára fontos szórakozási alkalmat jelentettek a lakodalmak. A munkaszüneti napok délutánjain zajlott a „cicázás”. A fiatalok a faluszélen, vagy a Duna partján gyűltek össze, labdáztak, fogócskáztak, táncoltak, párosítókkal énekelték ki egymást.

6

P. Vas János: Szigetköz – V.
A fiú-lány kapcsolatok, az intimebb udvarlás keretét a „legényes napok” adták, amikor a legény otthon látogathatta meg a neki tetsző leányt. A háziak készültek, rendet raktak, felsöpörtek. Ezek a napok általában kedd, csütörtök és szombat voltak, a hét más napján, főleg pénteken lányos házhoz menő legényt megszólták. („Pénteki legénynek lólába van.”) Mondát is ismerünk arról, hogy a pénteki udvarló képében az ördög kísértette meg a lányt.
A lányokat tizenöt-tizennyolc, a fiúkat húsz év körül tekintették házasulandónak. Az utóbbi a sorkatonaság bevezetésével kitolódott a leszerelés utánra (huszonegy-huszonkét éves kor). A párválasztásnál az érzelmeket általában csak a vagyontalanok vették figyelembe, egyébként „főd ment fődhöz”. Egyes falvak gyakorlata ennél „demokratikusabb” volt; úgy mondják, még a szolgalegényhez is hozzámehetett a gazdalány, ha megszerette, bár az, hogy ezt különlegességként számon tartják, azt mutatja, hogy mégsem lehetett hétköznapi eset. Általában a szülők rendezték el jó előre a házasság dolgát. Egyes családok között kölcsönös sógorházassági, unokatestvér-házassági kapcsolatok alakultak ki, hogy a birtok egyben maradjon. Az ilyen család-párok tulajdonképpen nagycsaládként működtek a közös földön. A „kifundált” házasságok mozgatói az asszonyok voltak. Gyakran már a majdani házaspár gyermekkorában megállapodtak róluk és egymásnak nevelték őket.
A leánykérésre vasárnap délután került sor. Mivel a hagyományos lakodalmi időszak a nagyfarsang volt, január (???) volt a „leánykérő hónap”. A fiú és keresztapja ünneplőben, ha tehették, csengős szánon érkeztek. „Virágnyelven” érdeklődtek eladó jószág vagy széna után, jelképesen alkudoztak is. A látogatás valódi céljával természetesen mindkét fél tisztában volt, s a gyakran tréfás huzakodásból meg is értették egymást. A pozitív választ az jelezte, ha a lányt borért küldték és maga töltött a vendégeknek. Elutasítás esetén a legény ottfelejtett szűrét kirakták a gádorba, máshol fokhagymát vagy kavicsot csempésztek a zsebébe. Az egész ceremónia fél óráig, ha tartott, mindenféle egyenes beszéd nélkül.
Siker esetén a kérők nyolc nap múlva újból megjelentek, de ekkor már nagyon is nyílt tárgyalás folyt az anyagiakról. Ez volt a „móringolás”. Amíg az alaptételekről meg nem állapodtak, még csak meg sem kínálták a vendégeket. A tárgyalás a lány apja és a fiú keresztapja között zajlott arról, hogy a két család mivel járul hozzá a majdani új pár gazdaságához, nem számítva a későbbi örökséget. Ez a móring egyikük halála esetén az özvegyet illette, újabb házasságába is magával vihette. Mindenekelőtt földet, jószágot, esetleg pénzt jelentett, ezenkívül gyakran konyhafelszerelést, bútort, ágyneműt. (Utóbbi miatt a köznyelvben a móring szót tévesen a menyasszony kelengyéjére alkalmazzák.) Az illendőség kedvéért a legszegényebb családok is móringoltak valami csekélységet. Ha a kérő özvegy ember volt, akkor vagyona egy részét eleve a jövendőbelijére kellett íratnia. A szerződést gyakran hitelesítették jegyzővel. Amikor ezzel megvoltak, bort, süteményt fogyasztottak és megállapodtak a kézfogó (eljegyzés) időpontjáról, amit általában nyolc nappal később rendeztek a lányos háznál. Ez az alkalom már nyitottabb volt. Hivatalosak voltak a szülők és a keresztkomák is. Volt, ahol egész kis ünnepség kerekedett, meghívták a papot és a tanítót, esetleg zene és tánc is volt. A két fiatal rontás ellen pénzt tett a cipőjébe. A vacsora előtt megfogták egymás kezét és a legény keresztapja (a majdani násznagy) előtt közösen imádkoztak. A vőlegény gyűrűt adott menyasszonyának, cserébe jegykendőt, vőlegényinget kapott. A kézfogó lakomával zárult (tyúkleves, rétes, kalács, bor).
A jegyesség három hétig tartott, ez alatt a pap három vasárnapon kihirdette az új párt a templomban. Az utolsó hét már a lakodalomra való készülődésé volt. Sütöttek, csinálták a száraztésztát, hordták az étel-nyersanyagot. Baromfit, disznót, néha borjút vágtak. Sokszor félhivatásos, hivatásos szakácsnét fogadtak, hogy „kifőzze a lakodalmat”.
A vőfélyeket, a vőlegény segítőit, barátait, illetve a nyoszolyólányokat, a menyasszony kísérőit, barátnőit a jegyes pár személyesen hívta meg. A többi vendég invitálása előre összeállított lista alapján a vőfélyek feladata volt. A „hívogatáskor” a vőfélypálcával felékesített vőfély verses mondókával értesítette a lagziról a rokonokat, jó ismerősöket. A papot, a tanítót, a jegyzőt különösen ünnepélyesen, pintes (kb. másfél liter) üveg bor kíséretében hívták meg.
A nagy nap előestéjén az ifjú pár külön-külön legény-, illetve leánybúcsút tartott korosztálybeli társaival.
Az esküvő napján a lakodalmas nép kora reggel gyülekezett a két háznál. Ebéd után a vőlegény csapata énekszóval átment a lányos házhoz, ahol kikérték a menyasszonyt és némi játékos évődés, majd a menyasszonybúcsú, illetve búcsúztatás után meg is kapták. Az esküvőre tartó menyegzői menetben a menyasszonyt a násznagya (keresztapja), bátyja, a vőlegényt a nővére és az első nyoszolyólány kísérte. Nagyobb távolságra feldíszített fogatokon vagy ladikon mentek.
Az oltár előtt a menyasszony jobb lábát előre tette, hogy majd jó sora legyen. Ha „véletlenül” elejtett kendőjét a vőlegény felvette, az asszony lett az úr kettejük közül. Akinek „igen”-je alatt a gyertya pislogott, arról tudták, hogy előbb hal meg a másiknál. Két esküvőt soha nem tartottak egyszerre, mert akkor csak az egyik lehet szerencsés.
A lakodalmat télen a tisztaszobában, nyáron az udvaron felállított, lombokkal díszített sátorban rendezték. Ide belépve a vőfély köszöntőt mondott és kötött rend szerint leültette a vendégeket. A fő hely az ifjú páré volt, körülöttük a nyoszolyók foglaltak helyet. Szélre a két násznagy került, velük szemben ült a pap, a tanító és a jegyző. A többiek rokonsági fok, rang és kor szerint helyezkedtek el. A vacsora folyamán a vőfély minden fogáshoz rigmust mondott. Ha két vőfély volt (egy a menyasszonyé, egy a vőlegényé), akkor egyikük a mókamester szerepét játszotta, a násznépet szórakoztatta, a másik maradt a komoly szertartásmester. A tálakat felszolgáló asszonyok hordták ki. A régi lakodalmak étrendje tyúklevesből, paprikás és sült húsokból, kalácsból állt. Semmiképpen sem maradhatott el és a hagyományőrző családoknál ma is kötelező a lakodalmi kása. Régen kölesből, ma inkább darából vagy kukoricából készül. Karikára vágott kolbászt főznek bele, majd paprikás zsírral leöntik. Van édes változata is mézzel, mazsolával. A bort a házigazda mérte a kamrában, ezt férfiak hordták az asztalokra. Az esti lakomát torták, sütemények zárták. Hajnalban töltött káposztát és kávét szolgáltak fel. Egy-egy ételből nem illett többször venni, hogy végig tudják enni a menüt.
A vacsora után kezdődött a mulatság. A legények (az új férj céhtársai) a vőfélyek vezetésével kikérték a menyasszonyt a „násznagy uraktól” táncolni. Ha nem adták, akkor megszöktették, vagy ellopták a cipőjét, amit a násznagyoknak ki kellett váltani. Még éjfél előtt, a közös tánc szünetében jelentek meg a bekötött kezű szakácsasszonyok, akik égési sebeik gyógyításához kértek anyagi hozzájárulást. Pénzt szedtek a zenészek számára is. Éjfél körül kezdték „eladó a menyasszony” felkiáltással a menyasszonytáncot. A menyasszony mindenkivel fordult egyet, aki megfizette a „tisztes vételárat”. Utoljára férje kiszöktette a helyiségből. Átöltöztették, felkontyolták, fejét menyecskekendővel bekötötték, majd visszatért a mulatságba és következett a „gyertyás tánc”. Ezután az új pár távozott a mulatságból.
A halál közeledtét jelek jósolták meg. Kuvik (halálmadár, tudósmadár) szállt a házra és kiáltott, „kakasul szólt [kukorékolt] a tik”, a kutya vonítva kaparta a falat, a bútorok recsegtek. Utóbbit úgy értelmezték, hogy lélek jár a szobában, ugyanis úgy vélték, hogy a haldoklóért mindig visszajön valaki a halott családtagok közül, hogy elkísérje.
A haldoklónak a földre ágyaztak. Haragosait elhívták hozzá, hogy béküljenek ki.
A halál beállta után a halott szemét lefogták, megállították az órát és kinyitották az ablakokat. A tüzet kioltották, a tükröt letakarták. Az utóbbi célra való, hímzett kendő nemzedékről nemzedékre öröklődött a családokban, ha nem volt saját, kölcsönkérték az ismerősöktől. Ha gazda halt meg, a fia kiment az istállóba, minden állatra háromszor ráütött, hogy felálljanak, és a fülükbe mondta: „meghalt a gazdátok”. A méheket is „értesítették” a méhesben. Ha asszony volt a halott, a baromfi-ól ajtajára ütöttek háromszor és oda kiáltották be a hírt. Úgy vélték, ha ezt elmulasztják, a jószág a gazdája után pusztul.
A halottat frissen mert kút- vagy folyóvízzel mosdatták meg, amit azután a kerítés tövébe kellett kiönteni, mert rontás okozhatott. Az állát felkötötték és felöltöztették az erre a célra őrzött ruhába. Szemére pénzdarabot helyeztek, nehogy felnyíljon, mert akire ránéz, az vele kell tartson. A ravatal a tisztaszobában volt. Az itt használt díszes halotti lepedő is nemzedékeken keresztül öröklődött. A virrasztás („varázslás”) az esti harangszótól hajnalig tartott. A ravatal körül imádkoztak, egyházi énekeket énekeltek, hogy a halott békében nyugodjon, ne járjon vissza kísérteni. Elaludni nem volt szabad. A virrasztókat kaláccsal, borral kínálták. A férfiak gyakran a konyhában, külön borozgattak és a megboldogultról beszélgettek.
A koporsóban elhelyezték a halott kedves tárgyait és egy keveset a kedvenc ételeiből. A temetés előtt háromszor harangoztak. Mikor a szobából vitték ki, kinyitották az ablakokat és felborogatták a ravatalt, a bútorokat, hogy a lélek többé ne érezze otthon magát, ne vágyakozzon haza. Lábbal előre vitték ki, hogy ne találjon vissza. A harang akkor is szólt, mikor keresztülvitték a falun, hogy el ne verje a jég a határt. Egy külön erre megkért, nem családtag szomszéd kieresztette a jószágot az udvarra, nehogy kövessék a gazdájukat. A temetés után aztán újra bekötötték őket az istállóba. A szívességtevő ennek fejében hivatalos volt a torba, ahová a halottvivőket is meghívták.
A halotti tort ma is mindenütt megtartják. Az ablakokat becsukják, a bútorokat a helyükre állítják, az órát újra indítják, a tükröt kitakarják, végül begyújtanak. A fiatal halottnak lakodalmat rendeznek, mondván: egyszer „neki is kijár”. Ez tulajdonképpen csak a szokottnál nagyobb méretű halotti tor, több meghívottal.
Régen az egyes családok a temető egy-egy külön részébe temetkeztek. A Szigetközben is ismeretesek emberalakra emlékeztető sírjelek, fejfák.
Szigetközben, főként a kishatárú falvakban, nemcsak a módosabbaknál, hanem a napszámosoknál is a 20. század elejéig működött a nagycsaládi rendszer. Ez azt jelenti, hogy három nemzedék élt egy háztartásban, vagyonközösségben, közös gazdálkodási rendben, „egy kenyéren”, ahogy mondani szokták.
A nagycsalád feje az „öreg” volt. Fizikai munkát nem végzett, csak irányított, de mindent megbeszélt a fiaival. Ő intézte a hivatalos ügyeket (pl. adó), döntött a vásárlásokról, eladásokról, kezelte a pénzt, de időnként ezzel is el kellett számolnia a többiek előtt. Az első vetés szertartása is az ő joga és kiváltsága volt. Előfordult, hogy az „öreg” szerepét az anya töltötte be. A fiúk között munkamegosztás működött. Fő feladatuk a jószág gondozása volt, ezen megosztoztak. A módos családok szolgát, napszámost is fogadtak. A menyecskéket a gazdasszony irányította. Rangsorukat férjük születés szerinti helye szabta meg. A legfiatalabb mindenki cselédjének számított. A legrosszabb dolga mégis a benősült „vő”-nek volt. Azt a munkát végezte, amit máshol a szolgalegény, és úgy is bántak vele.
A házban minden közös volt. A fiúk vasárnaponként borravalót kaptak az „öreg”-től.
A szegényebb, földtelen családoknál a gazda házaspár végezte a ház körüli munkát, a többiek napszámba, részes munkára jártak. A jövedelmet egyben tartották, abból élt a család.
A nagycsaládi hierarchia merev szigorúságát jól mutatja az étkezés rendje. Az asztalfőn az „öreg” ült, jobbján születésük szerinti sorrendben a fiai, szemben az asszonyaik, az asztal végén a gyerekek. A kenyeret és a húst a gazda osztotta ki. A közös tálból az ülésrend szerint mertek. A legfiatalabb menyecske le sem ülhetett, ő szolgált fel, és állva evett az ura háta mögött. A gyerekek a maradékot kapták, vagy amit az anyjuk dugott nekik.
„Osztakozáskor”, amikor a nagycsalád szétvált, a vagyont felosztották, ezen felül a menyecskék visszakapták a hozományukat.

7


Irodalom

  • Barsi Ernő: Daloló Szigetköz. Mosonmagyaróvár, 1971.
  • Bejczi Németh Andor: A naposabb oldalon. Mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén. Budapest, 1937.
  • Borovszky Samu: Győr megye. Magyarország városai és vármegyéi. Budapest, 1909.
  • Czigány B.: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez. Arrabona. 1962-1970.
  • Domanovszky S.: A Duna-Fekete-tengeri hajózásunk múltja. Tenger. 1918.
  • Érsek I.: A Szigetköz története. Magyaróvár, 1924.
  • Fehér I.: Győr megye és város egyetemes leírása. Budapest, 1874.
  • Fél Edit: A Csallóköz és a Szigetköz néprajzi vázlata. in: Fülemüle Ágnes - Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1993.
  • Fényes Elek: Győr vármegye. Budapest [sic!], 1860.
  • Gráfik Imre: Hajóvontatók. Budapest, 1975.
  • Horváth József: Vallásos társulatok a győri egyházmegye falvaiban a 19-20. század fordulóján. Néprajzi Látóhatár. IX. évf. 2000/3-4.
  • Ivánffy E.: Moson vármegye múltja és jelene. Magyaróvár (kézirat)
  • Kalmár G.: Győr megye történeti földrajza. Győr, é. n.
  • Karsai Géza: Középkori vízkereszti játékok. A győri „Tractus stellae” és rokonai. Szent István Társulat, Budapest, 1943.
  • Kerekes S. – Enyedi B.: Győr-Moson-Sopron k. e. vármegyék ismertetője és monográfiája. Budapest, 1929.
  • Kovács Antal: A halászat szakszókincse a Felső-Szigetközben. in: Szilágyi Miklós: Két füzet a halászati szókincsről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
  • Kovács K.: Adalékok a dunai hajózáshoz az Anjou-korban. Mezőgazdasági Szemle. 1901.
  • Lengyel A.: Pusztult falvak, eltűnt helynevek Győr megyében. Győr, 1944.
  • Major P.: Moson vármegye államrajza. Magyaróvár, 1868.
  • Major P.: Moson vármegye monographiája I-II. Magyaróvár, 1878-1886.
  • P. Vas János: Szigetköz. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.
  • Pantó D.: A dunai aranymosás kérdése. Budapest, 1935.
  • Radvánszky B.: A Héderváry család oklevéltára I-II. Budapest, 1920.
  • Szabó S.: Szigetközi nyelvjárás. Budapest, 1907.
  • Takáts Sándor: A dunai hajózás a XV-XVII. században. Budapest, é. n.
  • Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Arrabona. 34. 1995.
  • Timaffy Endre: A dunai szigetekről. Magyaróvár, 1918.
  • Timaffy László: Egy népmonda bölcsőjénél. Honismereti Híradó. 1974.
  • Timaffy László: Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőinkben. Arrabona. 1963.
  • Timaffy László: Európa legnagyobb törmelékkúpján (Szigetköz). Föld és Ég. 1967.
  • Timaffy László: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arrabona. 1964.
  • Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban. Életünk. 1966.
  • Timaffy László: Kisalföldi csörgősbotok. Ethnographia. 1963.
  • Timaffy László: A kisalföldi egyesigák. Ethnographia. 1968.
  • Timaffy László: Nagycsaládi hagyományok a Szigetköz népi temetkezésében. Arrabona.
  • Timaffy László: A szénagazdálkodás néhány sajátsága a Szigetközben. Arrabona. 1972.
  • Timaffy László: Szigetköz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.
  • Timaffy László. A Szigetköz vízrajza. Magyaróvár, 1939.
  • Timaffy László: Szigetközi krónika. Győr, 1975.
  • Timaffy László: Történelmi mondák a Kisalföldön. Arrabona. 1976.
  • Timkó György: Boglyaalakú sütőkemence Szigetközből. Néprajzi Értesítő. 1905.
  • Timkó György: Szigetközi leánykorbácsolás és legénycímer. Néprajzi Értesítő. 1904.
  • Uzsoki A.: Az aranymosás néhány módszere. Arrabona. 1961.
  • Völgyi J.: Szigetköz. Győr, 1937.
  • Závodszky L.: A Héderváry család története. Budapest, 1920.

Bácsa

  • Lengyel A.: A bácsai boszorkányper. Győri Szemle. XII.

Dunaszentpál

  • Timaffy László: Aratóbanda Dunaszentpálon. Arrabona. 13. A Győri Xántus János Múzeum évkönyve 1971.
  • Timaffy László: Tanulmányok Dunaszentpálról. Győr.

Győr

  • Dömötör Sándor: A győri és a szombathelyi szűrszabók remeklésének szabályai 1767-ből. Néprajzi Közlemények. II. 1957/3-4.
  • Szabó T. Attila: A győri bokály, a győri kancsó és a győri pohár elterjedéséhez. In: Szabó T. Attila: Nép és nyelv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
  • Takács Béla: Győri cserépedények falusi református templomokban. Ethnographia. LXXXIII. évf. 1972.
  • Timaffy László: Adatok a győri szíjgyártó és nyergesmesterek történetéhez. Arrabona. 1966.
  • Timaffy László: Győri fémművesek. Arrabona. 1973.Timaffy László: A győri szíjgyártó és nyergesmesterek munkái a XVII-XX. században. Arrabona. 1965
  • Timaffy László: A győri szíjgyártó és nyergesmesterek munkái a XVII-XX. században. Arrabona. 1965.

Halászi

  • P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban. Néprajzi Közlemények. II. 1957/3-4.
  • P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban. In: Felföldi László - Karácsony Zoltán (szerk.). Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény. 2/A. Örökség. Gondolat kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2006.

Hédervár

  • Néma Sándor - Smuk Péter: Hédervár. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2002.

Kunsziget

  • Barna Gábor: Kunsziget. in: Hála József - Szarvas Zsuzsa - Szilágyi Miklós (szerk.) Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 2001.

Mecsér

  • Timaffy László: Orvostörténeti emlékek a mecséri „tudós gyógyember” hagyományaiban. Arrabona. 1962.

8


Lemezek
  • PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db felvétel)
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.
Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Arak (Moson vm.) 1951. (gyertyás tánc, kanásztánc gyertya körül, verbunk) Ft.147.
  • Arak, Lipót, Darnózseli (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
  • Darnózseli, Arak, Lipót (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
  • Darnózseli (Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.
  • Halászi (Moson vm.) 1955. (Bertóké verbunk, verbunk, verbunk gyertyával, csárdás,   gyertyástánc, fektető, sottis) Ft.254.
  • Halászi (Moson vm.) 1985. (söprűtánc, Bertóké verbunk, lassú és friss csárdás, japán csárdás, francia négyes, kacsingatós, sottis, gyertyás tánc, lassú csárdás) Ft.1194.
  • Lipót, Darnózseli, Arak (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
YouTube filmek
  • Arak Ft.28.8 – Söprűtán 
  • Arak Ft.28.12d – Verbunk gyertya körül 
  • Halászi  Ft.254.1 – Bertóké verbunk 
  • Halászi Ft.254.3 – Verbunk gyertyával 
Megosztás