A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Az osztrák területek, valamint a Duna és a Dráva közé eső terület, amelybe földrajzi szempontból általában nem sorolják bele a helyileg ide tartozó, de természetföldrajzi, történeti és kulturális szempontok szerint elkülönülő kisalföldi részeket, a Rábaközt, a Hanságot és a Szigetközt, amelyek a Dunától északra, a jelenlegi Szlovákiában elterülő tájegységekkel, az ún. Északi vagy Szlovákiai Kisalfölddel mutatnak rokonságot.

1

Andrásfalvy Bertalan: Őrség
(in: Andrásfaly Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok könyvtára. Múzsák Közművelődési Kiadó, é. n.)
A nyugati határ védelmére telepített szabadalmas határőrök egykori területe. Az Őrvidék - ahogy másképp nevezik - felső része 1920 óta Ausztriához tartozik; itt azonban már csak három faluban beszélik a magyar nyelvet: Felsőőr református, Alsóőr katolikus, Őrsziget evangélikus.
Az Őrség alsó része - ma egyértelműen ezt nevezzük Őrségnek - Vas megye déli részén, a Szala vagy Zala forrásvidékén van; dombos, erdős táj. Valamikor bükkerdőből irtották telephelyeiket és szántóikat az őrségi nemzetségek, de a múlt század elejétől kezdve már a bükk helyére a fenyő lépett az erdősödésnek hagyott parlagokon, ezért ma az arra járó még jobban az Alpesek tövében érzi magát. A határőri szervezet az újkori hadászati követelményeknek már nem felelt meg, és az Őrség elöljárói, a Batthyányiak erőszakkal jobbágyokká tették a székely szabadságokhoz hasonlóan szabados őrségieket.
Az Őrség jellemző településképét a szerek adják. A szer laza házegyüttes, egy-egy nemzetség, család kirajzásainak közös telephelye. Több szer alkot egy falut. A falu magja a templom körül van, a családneveket viselő szerek távolabb. A nehéz műveletű, agyagos irtástalajon bakhátas szántással művelték a földet, mivel csak így tudták biztosítani a csapadékvíz elvezetését a vizet nehezen befogadó felszínen. Ha a néhány évig művelt szántó kimerült, új irtáshoz fogtak, és a szántót hamarosan felverte az erdő. Ez az irtásváltó gazdaság századunk közepéig élt az Őrségben. A házak valamikor gerendákból készültek, a falakat azonban betapasztották és meszelték. Egy-egy család épületegyüttese, pajta, istálló, kamra és a lakóház nemegyszer zárt udvart vett körül. A zárt udvart valószínű az állattartás indokolta, mely az őrségiek fő megélhetési forrását adta. A mezőgazdaság nehéz munkával is csak szűkös terméssel fizetett, ezért sokan kényszerültek arra, hogy a bőséggel rendelkezésre álló fát használják fel; faeszközöket faragtak és adtak el. Voltak falvak, melyek gölöncsérkedtek, fazekasok voltak: Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa. (Az edények égetéséhez is sok fa kellett.) A tűzálló fazekakkal bejárták Zala és Somogy megyét, visszafelé az edényekért kapott terménnyel rakták meg a kocsit, a jövedelem fele a fuvarosé lett. Az őrségi edények jobbára dísztelenek, mindennapi használatra készültek. Népviseletük már a múlt század második felében teljesen a polgári ízlést vette át. A parasztviseletek kialakulását talán az is akadályozta, hogy régi kiváltságaikra emlékezve mindig nemesnek tartották magukat. A múlt század végére megszűnt a szövés-fonás is. Az őrségi házakban, egyre kevesebb gyermek született, megindult az elvándorlás, az Őrség elnéptelenedése. A mezőgazdaság nagy területeken hagyott fel a termeléssel, a régi háziiparnak nincs piaca, az ipar csak elenyésző, a lakosság nem talál munkát szülőföldjén, ingázik, majd elvándorol.

Csiszár Károly: Őrség – I.
(Változó világ. 26. Press Publica. Útmutató Kiadó, é. n.)
I. Az Őrség emberei
Az Őrség hazánk délnyugati részén, a Dunántúli-középhegységtől délnyugatra terül el. Területe 192 négyzetkilométer és 18 községet foglal magába. Földrajzilag nehezen körülhatárolható, mert szerkezetileg kevéssé tér el környezetétől, de néprajzilag önálló, sajátos kultúrát megőrző terület. A hagyomány szerint az Őrség ezeréves település. Hazánkban az egyetlen vidék, ahol a magyarság letelepedése óta egy helyben él. Elnevezését onnan kapta, hogy mint határ menti terület, a honfoglalás ideje óta határőrvidék szerepét töltötte be. A XI. században letelepített őrállók saját költségükön, saját fegyverükkel védték a nyugati határt a németek betörése ellen. Az Őrség szó tulajdonképpen gyűjtőnév, mely az őr szó és a régiségben használt „-ség”, halom, domb és dombos vidéket jelölő főnévképző kapcsolatából jött létre. Sajátos történeti és néprajzi különállása eredményezte, hogy a földrajzi irodalomban az Őrséget külön egységként kezelték, bár természetföldrajzi vonatkozásban nem képez külön egységet. Így geológiai, morfológiai szempontból lényegesen nem különbözik a környező vidékektől. A terület a Vasi-Zalai-dombság szerves része. Bulla Béla meghatározása szerint az Alpokalja egyik elkülöníthető geomorfológiai körzete, mely kelet felé a Vasi-hegyhátság és a Göcsej geomorfológiai körzetekkel határos. Beosztásával egyetérthetünk azzal a megjegyzéssel, hogy geomorfológiai jellegekben kevésbé tér el tájunk a környezetétől. Ez esetben a külön tájbeosztás alapját - a geomorfológián kívül - klimatológiai, talajtani és felszín-domborzati adottságok is képezik.
I.1. A népesség alakulása
Mielőtt a népesség alakulásáról szólnék, ismertetem az itteni emberek tulajdonságait. Az Őrség törzslakosai nemesek voltak, akik féltékenyen őrizték kiváltságaikat. Egyesek szerint az őrségiek székely eredetűek. Ezzel a szerző nem ért egyet, mert az azonos történelmi küldetés és földrajzi helyzet alakította ilyenné őket, vagyis a székelyekhez sokban hasonlóvá.
Amint földje éghajlatában, úgy népe alakulásában is az Alpesek alakító hatása tükröződik. Erényei és hibái sajátságosak. A földjét szereti, és makacsul ragaszkodik hozzá, annak ellenére, hogy a mostoha viszonyok nehezítik munkáját, például a föld sokszor a magot sem adja vissza, amit belevetettek. Az őrségi származású Nemes-Népi Zakál György ezt írta róluk 1818-ban: „Halovány, barnás képűek, komoly tekintetűek, gesztenyeszín hajúak, hosszúkás fejűek, apró éles szeműek. Csendes mozgásúak, erősek, katonaságra igen kelendőek. Találtatnak Eörségben 80-90, sőt 100 esztendős vének is.”
Mindig figyelnek, és mindent észrevesznek. Közmondásos, hogy az Őrségben mindenre van tanú. A nép nagyon szorgalmas, a művelődés iránt fogékony, szeret írni, olvasni. Sajátos, eredeti gondolkodását közmondásai is híven tükrözik. Például: „Rossz disznó az, amelyik maga előtt felforgatja a vályút”. „Amelyik gazda nem megy fel időben a háza tetejére, ahhoz a ház teteje jön le időnap előtt.” (A zsúpfedelű ház tetejét, ha annak egy részét megrongálja a vihar, bizony sürgősen ki kell javítani.) Sem az életet, sem annak küzdelmeit, sem a halált nem veszi túlságosan komolyan. „Lesz, ahogy lesz, majdcsak lesz valahogy!” Ez az őrségi ember filozófiája. A török portyázások idején megőrizték tiszta őrségi lelkiismeretüket és sajátos magyarságtudatukat. A népesedési mozgalom vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Kun László király 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet, s még ma is nagyrészt ezek leszármazottai élnek az Őrségben. Ekkor és ezt követően a népesség változása elsősorban a természetes szaporodás függvénye.
A XIX. század végétől megkezdődik az elvándorlás a területről; ez a tendencia a későbbiek során egyre jelentősebbé vált. Az Őrség 18 községet magába foglaló területe 192 négyzetkilométer, melynek népsűrűsége nem éri el négyzetkilométerenként a 40 főt. Ez jóval alacsonyabb a megyei átlagnál. A tájegységnek az egész megyétől eltérő vonásait a következőkben summázhatjuk:
- a természetföldrajzi viszonyok a megyei átlagnál rosszabbak, ami hátrányos feltételeket teremt a mezőgazdaság számára
- a tájegység területén soha nem működött, de napjainkban sincs számottevő ipari üzem
- az aprófalvas településszerkezet következtében egyetlen jelentős település sem nőtte ki magát és nem vált környékének vonzásközpontjává
- kedvezőtlen gazdasági körülményei miatt népesedési folyamata a megyeinél lényegesen kedvezőtlenebb.
A XVIII. század végére Vas megye gazdasági fejlődését alapvetően a mezőgazdasági termelés fellendülése, a rendelkezésre álló földterület csaknem teljes mértékű művelésbe vonása jellemezte. E periódusban a megye népessége - közte az Őrségé is - intenzíven növekedett, a népsűrűség meghaladta az országos átlagot, egyes keleti megyéknek pedig többszörösét tette ki. […]
A századforduló után a megye szerényen fejlődő ipara a természetes szaporodásból adódó népességtöbbletet nem volt képes lekötni, így a lakosság nagyobb mértékben kezdett elvándorolni. [...]
Az Őrség népességének alakulása 1828-1990 között a következő:
1828-ban: 954 fő
1632-ben: 1053 fő
1890-ben: 7566 fő
1900-ban: 8480 fő
1930-ban: 7756 fő
1949-ben: 8980 fő (a legtöbb az említett időben)
1980-ban: 6920 fő
1990-ben: 6525 fő.
A táblázatból világosan kitűnik, hogy az Őrségben a népesség a XIX. század végéig folyamatosan növekedett, és ez a folyamat tartott még a XX. század közepéig. Külön érdekesség, hogy a tetőzés a II. világháború után következett be, s ezt követően erőteljes fogyás indult el, aminek oka a tömeges elvándorlás és az 50-es évek kitelepítési politikája volt.
A lakosság főfoglalkozása itt mindig is az állattenyésztés volt. Mivel a Monarchia idején jelentős az állatkivitel Grazba és Bécsbe, emelkedett a népesség száma. A II. világháború, s főleg az 50-es évek után, a határövezet létesítése és a termelőszövetkezet szervezése nyomán teljessé vált az Őrség falvainak többségéből az elvándorlás.
Van egy másik ok is, ami ezt a folyamatot erősítette: az erdők államosítása. Az itteni birtokviszonyok úgy alakultak, hogy a legtöbb gazda földjének fele erdő volt. Tulajdonképpen a szegényes mezőgazdaság és az erdők fájának kitermelése éltette az őrségi embereket, amíg a magántulajdon létezett. [...]
A 80-as évek tájékán ez a folyamat megállt, az elvándorlás stagnálni kezdett, sőt a fogyó népességű őrségi falvak házait egyre inkább budapestiek kezdték fölvásárolni.
Vallás szerinti megoszlása érdekes képet mutat. Míg a szomszédos területek lakossága túlnyomórészt katolikus, addig az őrségiek nagy része református és evangélikus, csak kis számban vannak katolikusok.
Egy 1930-as felmérés alapján a helyzet az alábbi:
katolikusok száma: 1 789 fő
reformátusok és evangélikusok száma: 5 861 fő
egyéb (izraelita stb.) 106 fő
Összesen: 7 756 fő
[…]
I.2. A települések kialakulása és fejlődése
[…]
Az Őrség a hun birodalom összeomlása, illetve Attila halála után 453-tól 796-ig a keleti gótok, a longobárdok és az avarok uralma alá került. Az avar nép sokáig uralkodott a területen. Az Őrség Őrbajánháza nevű községe a „Baján” szóban avar nyelvű nevet őrzött meg, ami arra mutat, hogy itt avarok éltek. Az avarok között szlávok, kelta eredetű vendek is voltak, akik délen a Zala folyóig nyomultak előre. A török pusztítások után a régi szentgotthárdi járás déli részére húzódtak le. A német frankok az avarok uralmát megtörvén, az itt lakókat keresztény hitre térítették. Ez a magyarázata annak, hogy őseink, amikor a X. században elfoglalták hazánkat, a meghódított néptörzsek között keresztényeket is találtak.
Hogy ezek az ősi néptörzsek, akik a magyarok bejövetele előtt itt éltek, milyen településeket hoztak létre, nem tudjuk. Arra vonatkozólag, hogy a honfoglalás alkalmával milyen magyar törzsek ütöttek tanyát, az Őrség múltját ismertető adatok nyújtanak némi felvilágosítást. Eszerint az Őrség Ősbő (Usboa) és Őse nemzetségéből eredt. Anonymus tanúsága szerint ugyanis a honfoglaló magyarok Csepel szigetéről indultak és három oszlopban haladtak a Dunántúl területén. Az egyik sereg Ősbő és Őse vezérletével Veszprém elfoglalása után Vasvárig nyomult előre. Bevette a római korból fennmaradt erődöt. Egy másik csoport a Rába és Rábca elfoglalása után Kőszegig nyomult észak-déli irányban.
Miután a honfoglaló magyarok birtokba vették Nyugat-Magyarországot, az itt lévő hegységeket, erdőket, folyókat védelmi vonalnak használták fel. Ennek kettős célja volt. Egyrészt védekezés a német szomszédok, a stájerok ellen, másrészt, hogy a végekről könnyebben becsaphassanak a szomszédos területekre.
A Pinka és a Rába völgyén kívül a Zala forrásvidéke és a Kerka középső völgye voltak azok a kapuk, amelyeken keresztül a honfoglaló magyarok nyugat ellen harcba szállhattak, abban az esetben pedig el kellett torlaszolni, ha nyugat felől támadást vártak. Éppen ezért a XI. században őrállókat telepítettek ide, akik saját költségükön védték a határokat. Ezen szolgáltatásukért nemesi kiváltságokat élvezhettek. E védelmi vonal szakaszait a Felső-Őrvidék, a Zala és a Kerka-folyó mentén felállított Őrség alkották. Lakói szabadalmas őrállók voltak. István király szabadalomlevele a legrégibb okmány, amelyet a magyarósdi őrállók nyertek 1270-ben. A szabadalomlevelet többször megerősítették. Kun László 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet. A kiváltságok Mátyás királyig csak megközelítették a nemesi kiváltságot, de Mátyás idején nemesi területnek (districtus nobilitarius) nevezték. Új adománylevelet 1536-ban I. Ferdinándtól, majd 1595-ben II. Rudolftól kaptak.
Kiváltságos helyzetükben egészen a XVII. század második feléig zavartalanul éltek. Ekkor a Batthyányak szemet vetettek rájuk és jobbágymunkára kényszerítették őket. A szabadalmas őrállók minden erővel védelmezték régi jogaikat, de ez kudarcba fulladt, mert szabadalomlevelüket mulatozás közben ellopták a csákányi várban. Az így megszerzett konc Batthyány Ferenc és Batthyány Zsigmond között oszlott meg. Fellebbezés, pereskedés hiábavaló volt.
A telephely megválasztásánál a természeti tényezőkön kívül a védelem játszott szerepet. Így a letelepedés tengelye a Zala és a Kerka völgye volt. Ezért az Őrség legfontosabb települési vonala ma is a Zala- és Kerka-mellék. Mivel a völgyek vízpartjai túlságosan ingoványosak voltak, az első települések a domboldalban jöttek létre, irtványtelepülések és őrszállások formájában. A dombot borító erdőség egy részének kiirtásával jutottak helyhez és kevés szántóföldhöz.
Belőlük alakult ki az ún. szeres település. Erre a különös faluformára jellemző, hogy a szerteszét megülő házcsoportok között mezőket, réteket, dombokat, völgyeket, sőt erdőcskéket találunk. Az ilyen településre azért volt szükség, hogy a széles kapu védelmét a kevés számú őrálló is el tudja látni. Egy-egy összetartozó házcsoport neve a szer. Mindössze néhány házból áll, amelyek mint a fecskefészkek egymás mellett ülve, néznek le a völgybe. Az egyes szerek egymástól több száz, sőt több ezer méterre vannak. Például Őriszentpéteren a Siskaszer és Alszegszer között 3 km a távolság. Így viszonylag nagy területet foglalnak el. Ezen különálló szerek egy községet alkotnak, amely szerkezetében közeli kapcsolatban van a már-már csak kisebb-nagyobb foltokban található erdőkkel.
A kert, gyümölcsös a patakvölgyre nyúlik le, a szérűskert az udvar felett felkapaszkodik a fennsíkra. A telepvégekről rengeteg gyalogösvény indul, amely mindenkit mindenkivel összeköt. Az egyik a völgybe a forrásokhoz, a másik fel a dombtetőre, a földekre, az erdőbe vezet. Ezzel a hátakon lévő hivatalos úthálózat hossza megrövidíthető. Kerítés alig van, legfeljebb élősövény, vagy pedig vesszőből font kerítés, amelyeken kis rést, átjárót hagynak, alsó részét deszkával elrekesztve. Ezt „hácskunak” nevezik. Ezek a régi szertelepülések belesimulnak a táj vonalába, tömegébe, színeibe és vele szerves egységet, egészet alkotnak. Ez a nép tájfejlesztő erejét mutatja. Minden a helyén van, csodálatosan kiegészítik a táj szépségét. A település alakulásakor egy-egy szert egyetlen család vett birtokba. Idővel az elszaporodott család tagjai újra felosztották területüket, de az új házat az ősi ház közelébe építették fel, és a részükre kiadott földet művelésbe vették. Így a szerek fokozatosan bővültek, terebélyesedtek és csaknem falunagyságúvá lettek. A szeres településhez hasonló csoportos települést is találunk. Ilyen Nagyrákos a Zala két partján. Ez a rábavölgyi településekhez hasonló, ahol a nagybirtokok telepes falvai több kis faluból, tanyából, majorból alakultak ki. Ezért hasonlítanak a dombvidékek szertelepüléseihez.
A települések nevüket valamely ősi telepes családjától kapták, például Dávidháza, vagy pedig a név eredetét a község természeti adottságában kell keresni, például Kotormány. Határának víztől kikotort, kivájt szakadékos földjéről kapta nevét. Keletkezésükre vonatkozóan hiteles adatok nincsenek.
Mai települési viszonyok
A jelenlegi települések szerkezetében lényeges változás nem történt, csupán az építkezés módja és nagysága változott meg. A szeres település a jellemző. Tipikus szeres településű község Őriszentpéter és Szalafő.
Őriszentpéter
Az Őrség székvárosa volt, és ma is az; 8 szerből áll. A Zala két partján terül el. Szereit részben forgalmi, részben dűlőutak kötik össze, 6 kisebb-nagyobb forgalmi út találkozásánál alakult ki. Egyik fő útvonala Szalafővel köti össze.
Szalafő
7 halmon épült, akárcsak Róma. Ennek megfelelően 7 szere van. 4 szer a Zala jobb partján, 3 pedig a bal partján terül el. Egyetlen forgalmi út köti össze. A kettő közül a nagyobb területen Őriszentpéter fekszik.
Szereik a következők:
Őriszentpéter: Kovácsszer, Galambosszer, Siskaszer, Templomszer, Keserőszer, Baksaszer, Alszegszer, Piharcszer
Szalafő: Templomszer, Papszer, Felsőszer, Pityerszer, Csörgőszer, Gyöngyösszer, Alsószer
I.3. Építkezési módok és műemlékek
Az Őrség eredeti erdős voltának megfelelően a faépítkezés ősi területe. A házak nagyrészt fából készültek. A faépítkezés olyan, amely a korszerű építési elveket egészségügyi szempontból teljesen kielégíti. Ezért a házak szárazak, a falak jól szigeteltek. Alapfalait a földre helyezett erős tölgygerendák helyettesítik. Az ajtókat és ablakokat előre elkészítik. A falakat 10-15 cm vastag fenyőpallókból készítik. A pallók általában túlnyúlnak a falsíkon, ami külsőleg pillér formájában jelenik meg. Ezt nevezik boronafalnak. A vakolat két rétegben kerül rá, majd erre kétszer rámeszelnek. Így a fal kb. 20 cm vastag. A mennyezet az istállóban tölgyfából, másutt pedig fenyőfából készül. A fedélhajzat általában a szalmafedés, karéjosan képezik ki a zsúpfedést, a kontyost nem szeretik.
A régi házak ablakai általában kicsinyek, 50-70 cm méretűek. A szoba a ház alapterületének húsz-harmincad része, holott tizedrészének kellene lenni. A házak alaprajzainak elrendeződése fejlődést mutat. Az egysejtű ház ősalakjában már nem található, de megvannak az egy- és kétsejtű ház közti átmeneti formák. Az utóbbiak két helyiségből állnak, szobából és konyhából; a szobának kisebb a szerepe. A kétsejtű ház is ritka. A háromosztású a leggyakoribb, mivel az egyéni gazdaság fejlődése szükségessé tette gazdasági mellékhelyiségek építését is. A telek hosszában az útvonalra merőlegesen egymás mellé sorban épült a szoba, a konyha, a kamrák, az istállók, pajta, színek sora, amelyek hosszúsága ma is eléri a 40-80 métert. Ez az elhelyezés nagygazdaság esetén nem célszerű, a telkek elkeskenyedése miatt az újabb időkben alakult ki.
Ahol a telek nagysága és formája engedte, az istállót és a pajtát keresztben építették, a lakóhelyiségekhez közel, vagy pedig összeépültek vele. A harmadik oldalára sertésólak és hidasok kerültek. Innen már csak egy lépés a négy oldalán kerített ház, melynél a negyedik oldalt a kapu képezte, a kamrával és a színnel együtt. Így az udvartér teljesen körül volt zárva. Középen trágyagödör helyezkedett el. Közte és a lakóépület között keskeny tornác futott. Az építkezési anyagnak megfelelően boronaházak voltak. Az építkezési mód nem volt ilyen merev, ezt bizonyítja az, hogy a fennmaradtak közül nincs egy sem, amelyiknek alaprajza azonos lenne. Ezek a házak különbejáratú helyiségekből álltak. Konyhái füstösek, sütőkemencével, előtte főzőpadkával. Az istállók ablaktalanok és kicsinyek voltak. A kerített ház eredeti alakjában már csak Szalafőn tanulmányozható, ahol majdnem minden szeren található volt néhány. Valamikor a szertelepülésekben minden ház ilyen volt. Az erdő vadjai és a futó betyárok ellen valóságos kerítésül szolgált. Vár volt a dudvában!
Őrségi sajátosság, mely különleges gazdasági körülményeiből a belterjes állattartás fejlődésének hatására keletkezett. Mint említettem, az istállók kicsinyek voltak, ezért a lábas jószág egy része az udvarra szorult, a kerítés pedig megakadályozta az elszéledésüket. Idők folyamán a tűzveszélyesség miatt a boronafal és a nagykapu eltűnt a házak elejéről. Ma kiveszőfélben vannak, csupán a ház fejlődésének bizonyítékai. Véletlenül egyes részeik megmaradtak, például sokhelyütt még van az udvar közepén trágyagödör. A közbiztonság javulásával egyszerűbb típusú lakóházak építésére tértek át. Az egyvégbe és L-alakban épített házak lettek általánossá.
Megváltozott az építkezés anyaga is, mivel kipusztultak a nagy fákban bővelkedő őserdők és az épületfa megdrágult. Az építkezési anyagok közül a tégla került előtérbe, mivel a készítéséhez szükséges anyagot helyben megtalálták. Ezt igazolja az a tény, hogy majdnem minden ember ért a téglakészítéshez. Fedőanyagnak zsindelyt használtak. A kerített házakkal együtt Székelyföld építészeti különlegességei a kástuk. Ezek zsúppal fedett önálló kis házikók, melyek elsősorban a kamra szerepét töltötték be. Csak a szerek világában találhatók. Messze földön híres a szalafői Pityerszerben az emeletes kástu. A tornácos székely házakat formázza. A földszintes házakhoz hasonló méhesd szintén fellelhető, amelyben a méhkasokat szokták elhelyezni.
A lakóépület különbejáratú helyiségeinek megközelítése esős időben nehézségbe ütközött, a kézi munkák elvégzésére is hely kellett, amelyhez nem volt elegendő zivataros időben a bútorokkal és szerszámokkal megrakott konyha. Ezért a tetőt az épület hosszában megnyújtották, és fa-, majd téglaoszlopokkal alátámasztották. Így előteret képeztek ki a lakóépület valamennyi helyisége előtt. A tudatos ipari munka egyszerűsített jellegű helyi formákat eredményezett, a tornácépítés kiegészítésére. A tornác szükségletének szerényen megfogalmazott gondolatából fejlődött ki a kódisállás, amely az őrségi községekben érdekes egyéni megoldásban található. Előteret képez a konyha, illetve a pitvar előtt.
[…] A község kiemelkedő pontján talált helyet a templom, amelyet árokkal, kőfallal vettek körül. Legrégibb az őriszentpéteri és a veleméri katolikus templom. A kondorfai és a szalafői az 1840-50-es években készült. E templomok román, vagy gótikus stílusban épültek. Szegényebb helyeken, ahol nem volt pénz templomépítésre, megelégedtek haranglábbal is. Építési anyaga fa. Négy kimerevített tartóoszlopra szerelték a harangot, ezeket az oszlopokat sátoralapú dúcolással merevítették ki. E dúcok befedéséből alakult ki a „szoknyás” harangláb (Pankasz).
[…]
Népi műemlékek védelme
[…] A terület legsajátosabb néprajzi jellegzetességeit a településszerkezet és a népi építkezés őrzi. A szeres települések világa ez, a falvak általában nagy kiterjedésűek. Nem az utcás-szalagtelkes település az uralkodó bennük, mint a magyar nyelvterület legnagyobb részén. A természeti környezetből adódóan a legkézenfekvőbb építőanyag a fa. Ebből ácsolták össze a lakóházak és a gazdasági épületek boronafalait. E kerített házak elterjedését az állattartás egykori szerepe indokolta. Ennek az U-alakú épületnek egyik szárnyát emberi hajlékul használták (szoba-konyha-kamra), a másik két szárnyában a pajtát, az istállókat, a disznóólat helyezték el. A negyedik szárnyat magas kerítés és erős kapu alkotta. A telet a félridegen tartott marha kisebb csoportja az istállóban, nagyobb csoportja az udvar közepén lévő trágyadombon vészelte át.
A gazdasági épületek közül a földszintes, ritkábban emeletes magtár-építmény, a kástu érdemel említést. Az udvar jól szemmel tartható részére építették. Tulajdonképpen kis méretű boronaház, amelynek falépcsőn vagy létrán megközelíthető helyiségében gabonát és élelmet, az alsó, egyben műhelyül is szolgáló részében pedig szerszámokat tartottak. A századforduló táján a polgárosodás jeleként, a téglaépítkezés elterjedésével megjelentek a kódisállásos épületek az Őrségben.
[…]
Az őrségi emberek életéhez hozzátartozott a harangszó, viszont nem minden falu tudott magának templomot építeni, csak a „módosabbak”. Ezért haranglábat építettek a falu kiemelt pontján és ebben helyezték el a harangot. Az itteni embereket a hajnali harangszó ébresztette, a déli harangszó ebédre hívta, az estéli „úrangyala harangszó” pedig hazahívta a mezőről, erdőről az ott dolgozókat. Erre azért is szükség volt, mert egy emberöltővel korábban az őrségi falvakban legfeljebb 3 embernek volt órája, a papnak, a tanítónak meg a harangozónak. A tehenet őrző gyerek az erdőben, a réten saját árnyékának lelépésével tudta megállapítani, mikor kell a teheneket hazahajtani. Amikor három és fél lépés volt csak az árnyéka, akkor fél 12 volt, elindulhatott teheneivel hazafelé. (Magam is ezt csináltam gyermekkoromban, a módszert a régi öregektől tanultam.)
[…]
I.4. A terület közigazgatási változásai
Az Őrség, mint „eőrségi” tartomány valamikor egy összetartozó kormányzati területet képezett. Állam volt az Államban! Székvárosa Őriszentpéter volt, és ma is az. Itt székelt a legfőbb elöljáró - az őrnagy -, aki a községek által választott 12 esküdttel együtt intézte az Őrség közigazgatási és bíráskodási ügyeit. Az „őrállók”, mint hatóság egy kisebb és egy nagyobb pecséttel rendelkeztek.
A nagyobb pecsét ovális alakú, középen Szent Péter apostol látható a kulcsokkal. A kisebb pecsét közepén egy egyfejű sas van, mely egyik körmében kardot, másikban egy zászlót tart. Felirata: „Őrség földje vigyázóinak pecsétje.” (Speculari terre - de Orsigh.) Azt tartják, hogy 18 község alkotta ezt a területet, de valószínű, hogy régebben több is lehetett, Kondorfa mellett Huszász, Kercán Környeháza és Csekefalva, sőt bizonyos nyomok arra engednek következtetni, hogy Kerkáskápolna és Senyeháza térségében is lehettek majorsági települések.
A történelmi Őrség települései voltak:
Őriszentpéter, Szalafő, Külső (Kis) Rákos, Belső (Nagy) Rákos, Szaknyér, Szatta, Pankasz, Kerkáskápolna, Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza, Kotormány, Szomoróc, Kerca, Hodos, Kapornok, Bükalla.
E községek közel 250 négyzetkilométer, azaz 64 929 kat. hold területet foglaltak el.
Az első világháború után a trianoni békediktátum az Őrség területét is megnyirbálta, holott évszázadok óta egy közigazgatási egységet képezett és az elcsatolt községek színmagyar ajkú lakossággal rendelkeztek. Ezek Hodos, Kapornok és Bükalla. A terület közigazgatási beosztása is sokszor változott. Valószínű, hogy a III. Károlytól 1720-ban elrendelt összeírás alkalmával már a Batthyány-falvi uradalomhoz tartozott. II. Józseftől 1785-ben elrendelt összeírásban „Tótsági járásként” szerepelt az Őrséggel és a Vendvidékkel együtt.
[ ...]
Az 1950-es évek után a lakosság és a közigazgatás igényeinek megfelelően Bajánházát, Senyeházát, Dávidházát és Kotormányt Bajánsenye néven, Kercát és Szomorócot Kercaszomor néven vonták össze. Korábban a községek járások szerint a következőképpen oszlottak meg:
Szentgotthárdi járás: Őriszentpéter, Szalafő, Bajánsenye, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa-Gödörháza, Pankasz, Velemér
Körmendi járás: Ispánk, Nagyrákos, Kisrákos, Őrimagyarósd, Szaknyér, Szatta, Felsőjánosfa, Viszák, Hegyhátszentjakab, Szőce
[…]

2

Csiszár Károly: Őrség – II.
II. Az Őrség települései
Őriszentpétert IV. László egy 1280. évi adománylevele említi először. A Zala folyó mellett fekvő község hajdan az Alsó-Őrség székhelye volt, s ma is annak központja. Határában a rómaiak idején is volt település. Lakói szabadalmas őrállók voltak, akiknek leszármazottai élnek itt ma is. A török hódoltság idején sokat szenvedtek, mert a portyázó seregek raboltak, pusztítottak többször is errefelé, ezen kívül a hadisarc fizetése nem kis terhet jelentett az itt élők számára, melyhez a XVII. századtól a földesúri teherviselés is társult. Végül is a királyi szabadalomlevél nem védte meg őket a Batthyányok túlkapásaitól, a robot és a dézsma fizetése alól. Így is külön szerencse és az élni akarás nagyszerű példája az, hogy közülük is néhányan kiemelkedtek a jobbágyság soraiból.
[…]
A két templom mellett a különböző szerek házai alkottak egykor a tájjal együtt különleges szépséget. Őriszentpéter a nagycsaládos település jellegzetes szerkezetét őrizte meg egészen napjainkig. A terep adta lehetőségeknek megfelelően alakultak ki a szerek a Zala folyó mindkét partján. A porták általában kis csoportokban épültek, s ahol a főútvonal megközelítette a Zala árterét, zsákutcák nyíltak a fővonalról és a magasabb pontok körül alakultak ki a csoportos települések. Ma már utcás rendszerűvé alakult a község. […]
Bajánsenye a történelmi Őrség régi települése, mely Őrbajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Kotormány egyesítéséből keletkezett. A Kerka-menti „őrállók” fontos őrhelye volt a történelem során: népének küzdelmes élete megegyezik a többi őrségi falu történetével. Kanizsa török kézre kerülése után gyakran jártak errefelé a török seregek, midőn stájerországi portyáikra mentek. Az „őrállók” a maguk sajátos harcmodorával hol megütköztek velük, hol eltűntek az erdők rengetegében, aszerint, hogy mekkora volt az ellenség ereje. Az egyes csoportok füstjelzéssel adták tudtul egymásnak a törökök közeledtét, hogy felkészülhessenek az ütközetre.
A XVII. századtól kezdve a Batthyányok jobbágyai lettek ők is, hiába volt az évszázados harc jogaikért. Az I. világháború után a község határában húzták meg az országhatárt, három község is - Hodos, Kapornak és Domokosfa - Jugoszláviához került. Mindhárom színmagyar-lakta terület volt.
[…] A századforduló idején épületeinek nagy része boronafalú, zsúpfedeles épület volt, ezekből ma már alig találunk valamit.
A régi szeres településből ma már szinte teljes egészében utcás település lett. […]
Felsőjánosfát az Őrség keleti szélén, Hegyhátszentjakab és Pankasz között találjuk. Régi szeres település, melyet ma is nyomon lehet követni. Természetföldrajzi viszonyai kedvezőek, a dimbes-dombos lejtők a Zala völgyéig futnak le. Dús füvű rétek mindenütt, ahol egykor kis vízimalmok „duruzsoltak” a Zala felé siető Szentjakabi-patakon. […]
Gödörháza ma már összevontan szerepel Magyarszombatfával, egyrészt a két település közelsége, másrészt az erősen fogyó népesség miatt. Az Őrség déli részén találjuk, Velemér szomszédságában. […] Mindig is az állattartás és a kerámiaipar éltette az itteni embereket. Mezőgazdasága alárendelt szerepet játszott, különösen vonatkozik ez a gabonatermelésre. Ezért élt ezen a tájon oly sokáig a cserekereskedelem, ami azt jelentette, hogy a fazekasok által készített köcsögöket, tejesfazekakat a szomszédos megyékben gabonáért adták el.
Látnivalói közül kiemelendő a fő közlekedési útról is jól látható fa harangláb és a jellegzetes boronafalú pajták. […] A szerek ma már összemosódnak, […].
Hegyhátszentjakab erősen átalakuló település. Írásos feljegyzés a község múltjáról nincsen, de a szájhagyomány annál érdekesebb. Eszerint: a község lakóinak ősei régen a Pusztaszentmárton nevű községben éltek. A törökdúlás idején a falu teljesen elpusztult, ahonnét mindössze 4-5 családnak sikerült elmenekülnie a „Galambkúti árok”-ba, innen tovább vándoroltak és a falu mai területén telepedtek le. Kevés holmijukat kosarakban cipelték, ezért a falut kezdetben Kosárházának nevezték. Az 1664-es szentgotthárdi csatában egy itteni Jakab nevű vitéz a harcokban kitüntette magát, jutalmául megkapta ezt a községet. A község mai neve tőle származik. Hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudjuk biztosan, de a szájhagyomány, mely ezen a tájon mindig erősen élt, bizonyára megőrzött valamit a történelem nehéz időszakából.
A ma itt élő családok közül a Lukács, Keszte, Herczeg, Szabó, Sóber nevűeket tartják a legrégebbieknek. A német nevű Kropf, Schmidt, Stumpfel családok a XIX. század második felében települtek ide. Ezek zömmel kőművesek voltak. A Góger család Felsőőrből, a Halpertok, Borosok Sopron vidékéről jöttek. Az idős emberek szerint 1870-ben 25 ház volt a községben.
A két világháború közötti időben a megművelhető terület jelentős része a Sigray grófok tulajdonában volt. Az emberek egy része cselédként dolgozott, az iparosok pedig vándorúton voltak. Az 1930-as népszámláláskor 698 ember élt itt, a mai lakosság számának duplája. Az 1990-es népszámláláskor mindössze 362 fő. […]
Ispánk neve szláv eredetű, az ispán becéző alakja. A német szakirodalomban az Espenwang - Espang szóból származtatják, mely „nyírfás gerincet” jelent. 1428-ban már találkozunk nevével.
Őriszentpétertől északkeletre, enyhén dombos vidéken elhelyezkedő útmenti kiscsoportos település, mely eredetileg két szerből alakult ki. A keleti szer neve Nemes, vagy Úri-szer, a nyugatié Pór-szer volt. A két szer közötti különbség abban nyilvánul meg, hogy a múlt század közepén a Nemes-szer épületei nagyobbak voltak a Pór-szerieknél.
1550-ben I. Ferdinánd Batthyány Ferencnek adja zálogként Németújvár centrumot és tartozékait (Sároslak, Ispánk, Felsőrákos és Zaknír /Szaknyér/). Ekkor 12 jobbágy és 7 egésztelkes élt Ispánkon. 1558-ban két egésztelkes jobbágy, 3 féltelkes, 1 2/3-os telkes, 1 fő 1 és 3/4 telkes jobbágy lakta. 6 puszta-telek is van, közöttük Bata Kelemen, „a pap jobbágya” is. 1598-ban Batthyány Ferenc a földesúr, a házak száma ekkor mindössze 10. A féltelkes jobbágyok száma ekkor 11 fő, köztük egy „liber”, egésztelkes 1 fő, valamint 3 puszta féltelek található.
1614-ben Szent Mihály napján a törökök 15 házat felégettek, minden marhát elhajtottak és mindent felégettek. Ebben az időben 9 szökött jobbágyról szól az írás. Ispánkról 1 fő, Rákosról 2 fő, Zalafőről 1, Pankaszról 5. Batthyány 100 Ft-ot fizetett értük. 1634-ben a németújvári és rohonci tartomány falvainak urbáriumát vetik ki az Őrségben. Egész hely után évi adójuk a következő:
Szent György napján 40 dénár
Szent Mihály napján 40 dénár
Kisasszony napján 2 köböl búza, 1-1 köböl rozs és zab, 12 db tyúk, 20 db tojás, 1 meszel vaj, 1 meszel túró.
Ökörpénzt is fizettek, méghozzá egész hely után 36 dénárt. Ispánkon 16 egész helyből 10 lakott és 6 deserta volt. Ezt a hatalmas terhet nehezen viselték el, ezért 1638-ban az őrségiek panaszlevelet írtak a Batthyányoknak. 1642-ben január 12-én Szent Péteren egy katona fejét vették a törökök, Szalafőről két hajdút elvittek, mert nem fizettek adót. Ispánkról is két hajdút vittek el.
1848 márciusában a németújvári uradalom felmérést végeztetett Ispánkon. Eszerint 8 és 1/2 robotos egész hely, 14 ház, 14 robotoló jobbágy, 8 másnál lakó zsellér lakott Ispánkon. A gyermekek száma: 22 fiú, 11 leány = 33 fő. Állatállomány: 8 db ló, 22 db ökör, 41 db tehén, 19 db borjú = 90 db. Föld- és rétállomány: 102 köblös szántó, 25 szekér szénát termő rét.
1690-ben arra is találunk adatot, hogy a török földesúrnak és a szultánnak mekkora adót kellett fizetni. Nem véletlen, hogy a hatalmas terhek súlya alatt roskadozó jobbágyok közül sokan elszöktek. 1731-33 között 9 jobbágy és 1 zsellér szökött el Ispánkról. Az elszököttek után 57 dica (adósság) maradt, 1 dica értéke 2,55 Ft. Mindez tovább növelte az ottmaradottak terheit. […]
A századfordulóig nagyon sok boronafalú épületet találhatunk az ispánki szereken, ma ezek közül egy sincs meg. Helyette megépültek az ún. kódisállásos épületek, a módosabb parasztok jellegzetes házai. […]
Kerkáskápolna erősen fogyó népességű. A történelmi Őrség mindenkori része volt, és ma is az. Bajánsenye társközsége, egyutcás falu a Kerka-patak völgyében. A régi szeres falukép már csak alig érzékelhető, annyira közel építették az emberek házaikat egymáshoz. […]
Kercaszomor település középkori eredetű, 1452-ben Kápolnáskerca néven szerepelt. A török harcok, a vallási küzdelmek pusztításait betetőzve 1775-ben villámcsapás miatt temploma leégett. […]
Kisrákos dimbes-dombos vidék Pankasz és Viszák között. A szeres település-szerkezet még jól kivehető. […]
Magyarszombatfa az Őrség déli részén található, egykor a „Tótsági járáshoz” tartozott. Lakói magyarok, akik évszázadok óta űzik a fazekasmesterséget. Szinte minden harmadik családnál látjuk kint a táblát és az égetőkemencét a lakóház mellett. […]
Nagyrákos település nevével először 1204-ben találkozunk. Egy 1404. évi feljegyzés Egyházas- vagy Nagy-Rákos mezővárosnak nevezi, tehát templomának ekkor már kellett lenni.
A Zala két oldalán a domboldalakon és hátakon építkeztek, mai napig megőrizték a szeres településformát. Két szer, az Alsó- és a Nemesszer ma is jól kirajzolódik a szemünk előtt. A falu története sokban megegyezik Ispánkéval, hiszen ugyanolyan terheket kellett elviselniük, a törökök sanyargatása legalább akkora volt, mint másutt. Körjegyzőség volt régebben, közigazgatásilag hozzá tartoztak: Szatta és Ispánk. […]
Őrimagyarósd nagyon régi település, a hagyomány szerint már a magyarok bejövetele előtt lakott hely volt. Az első írásos feljegyzés 1270-ből való - V. István király kiváltságlevele -, mely leírja a magyarósdi várban (Mogorosd ad castrum) szolgáló őrök jogait és kötelességeit. Ebből tudjuk meg, hogy a település fontos őrhely volt, várszerű erődítménnyel, aminek ma nyoma sincs.
A település közelében kolostor is volt, amely a szentgotthárdi csata idején pusztult el. Az őrök most már a délről betörő törökök ellen harcoltak. A terület ekkor a Darabos család birtoka volt. Egy 1690-es feljegyzés szerint Darabos Gáspár halála után a törökök birtokolták a területet, akik súlyos adókat vetettek ki. A faluban ekkor 13 jobbágy és 6 zsellér lakott.
A török hódoltság után - 1728-tól - gróf Eszterházy László, majd Rimanóczy Ádám a földesúr. 1840-től evangélikus egyházközség létesült a faluban, 1862-ben felépült a templomuk. […]
Pankasz története a régmúlt időkben megegyezik a szomszédos községekével. Őriszentpétertől 7 km-re kelet felé található a Zala-patak völgyében húzódó főútvonal mentén, de a település északi részei felkúsznak a domboldalakra. Ha erősen körülnézünk, még fellelhetők a szeres település nyomai, főleg a domboldalakon. Ma már inkább a zárt település jellemző rá. […]

Szaknyér Őrség legkisebb települése, a Viszák és Hegyhátszentjakab közötti útról leágazva érjük el. Szép természeti környezetben fekszik, félig erdők veszik körül, csend és nyugalom honol mindenütt.
A népszámlálási adatok szerint a falu lakossága erősen fogy. […] Az otthonmaradottak főleg állattenyésztésből élnek, több háznál 2-3, de néhol 8-10 szarvasmarha van az istállóban. Ezekből adnak el, valamint a tejből származó bevétel élteti az idős emberek zömét.[…]
Szalafő - régen Szalafej (pagus) volt a neve - etimológiáját az illlír-kelta eredetű Salla, Sallum = folyó árja jelentésű folyónév és a fő-fej összetétele adja. Ez utóbbi a víz forrásvidékét jelzi. Személynévként is előfordult 1212-től.
Dr. Boucz Terézia régész ásatásai során a falu határában római kori emlékeket talált, mégpedig hamvasztásos urnasírokat, kora császárkori halmos temetkezési helyeket, agyagedény-töredékeket és vasszerszámokat. Mindezekből arra következtethetünk, hogy ezt a területet már a Római Birodalom idején is lakták.
A település régmúltjából - kutatásaim alapján - megállapítható, hogy 1208-ban II. Endre a vasvári ispánnak, Miklósnak ajándékozta a lendvai vidéket. 1553-ban Szent Jeromos ünnepén Batthyány Ferenc földesúr egy Tamás nevű plébánosnak egy jobbágytelket adományozott épületekkel együtt. Ugyanakkor összeírást rendelt el Zalafejen. Ezek szerint 140 porta, 12 deserta, 6 egész telkes jobbágy (köztük 2 liber), 26 jobbágy 1/2 telekkel (közülük 1 fő liber), 17 jobbágy 1/4 telekkel, jobbágy 1/6 telekkel, 2 jobbágy 1/2-1/8 telekkel, 3 puszta féltelekkel volt a falu területe.
1599-ben 2 egésztelkes, 32 féltelkes, 22 egynegyed, 3 egyharmados, 2 egynyolcados és 2 háromnegyedes telkes jobbágy élt Szalafőn. 1615. május 23-án Balla István zalafői polgárt bezárták, mert Kanizsán megegyezett a törökkel, hogy a falu adóját 110 Ft-ban állapítsák meg. A törökök túszként fogva tartották Kanizsán, amíg az adót be nem fizetik, ezért levelet írt Zalafő polgárainak és bíráinak, hogy azt mielőbb fizessék be, mert addig őt fogva tartják.
1634-ben a terület a németújvári és rohonci tartományok fennhatósága alá került, urbáriumként a következő adókat vetették ki: Szent György napján 40 dénár, Szent Mihály napján 40 dénár, Kisasszony napján 1 köböl búza, 1-1 köböl rozs és zab, 12 tyúk, 20 tojás, 1 meszel vaj, 1 meszel túró. Ökörpénz egész hely után 36 dénár, legénypénz 1 Ft. Szalafőn ekkor 28 egész, 3 háromnegyedes, 37 egynegyedes hely volt lakott, 2 egész és 1 egynegyedes deserta volt.
Érzékelvén a hatalmas terheket, amit ekkor az őrségieknek fizetni kellett, nem csodálkozhatunk azon, hogy a továbbiakban megtagadták az adók befizetését. 1642-ben a törökök Szentpéteren 1 katona fejét vették, 2 hajdút pedig elhurcoltak Szalafőről.
1648. február 20-án kérvényt írtak a szalafőiek a Batthyányoknak, melyben terheik csökkentését kérték, valamint azt, hogy járjanak el a törökök felé is ez ügyben. Végső elkeseredésükben azt kérték, hogy a „Rábán innen, vagy másutt jelöljenek ki részükre helyet, ahol letelepedhetnek, és békében élhetnek”. Válasz: „a kérés nem könnyű”. 1751-ben már a csákányi uradalomhoz tartozik Szalafő, az október 19-én elvégzett összeírás szerint: 68 jobbágy, 68 ház, 37 ló, 75 ökör, 129 tehén, 117 növendék marha, 182 sertés és 75 kas méh volt a faluban. Ennek alapján vetették ki a terheket. Közben a jobbágyok közül többen elszöktek, de terheiket az ittmaradottaknak kellett megfizetni. Így ment ez végig, amíg a törököket ki nem űzték, illetve a jobbágyokat fel nem szabadították. […]
A település 7 dombon épült, ennek megfelelően 7 szerből áll. Szerkezetében ma is híven őrzi a középkori hagyományokat. A félrideg állattartás sajátos épülete a kerített ház, és itt Pityerszeren található az ország egyetlen emeletes kástuja. […]
Szatta az Őrség második legkisebb települése, annak délkeleti részén. Nagyrákoson, az útelágazás dél felé vivő ága vezet ide.
Elnevezése: 1428-ban Zatha, később Poss Ew-Zatha, az 1720-as összeíráskor Szata – Szota. Személynév változatából alakult ki a mai név: Szatta. Az Ew = őr összetételű tag az Őrségre utal, tehát a történelmi Őrség része. 1637-1640 között még pusztaság, Németújvár és Rohonc urbáriuma. Az 1828-as összeírás szerint: 4 nemesi telek van itt, az erdő közös csalitos, főleg fenyők borítják, talaja sovány, terméketlen, ezért csak rozsot és zabot vetnek, de a vetőmagot is alig kapták vissza. Éveken keresztül sok volt a parlagföld, ami összefügg az előzőekben leírtakkal.
Útmenti kiscsoportos település, melyet szinte teljes egészében erdőség vesz körül. […] 1785-ben 118 ember lakta, amelyből 7 nemes, 11 paraszt, 8 zsellér, 25 fiúgyerek és 57 leánygyerek volt. […] 1990-ben már csak 97 fő a lakosok száma.
Szőce honfoglaláskori település, bár nevével először csak egy 1406. évi oklevélben találkozunk..[…]
Velemér a megye délnyugati szögletében fekszik. A falu sokáig az Omode család birtoka volt. Az első okleveles említés a településről és a templomról 1360-ból való. Egyes feljegyzések szerint a felsőlendvai vár tartozéka volt. A XIV. században váltakozva Szent-trinitásnak, vagy Velemérnek nevezik. 1366-tól a Szécsi családé, majd a XVI. század elején Thurzó Eleké lett. A török időkről nincsenek adataink, de annyi bizonyos, hogy nem tartozott a hódoltsági területek közé. […]
Viszák az Ivánc-Pankasz, illetve Őrimagyarósd útelágazásokból közelíthető meg az Őrség belső részén. Középnagyságú település. […] A falu házai a környező domboldalakra épültek, a szeres település nyomai kitapinthatók. […]

3

Csiszár Károly: Őrség – III.
III. Az őrségiek életmódja
Mint ismeretes, az Őrség csupán néprajzi szempontból tér el a szomszédos területektől. Éppen ezért be kell mutatni azokat a sajátos vonásokat, amelyek etnikai jellegét kialakították. Építészeti jellegzetességeiről - kerített ház, kástu, méhesd, kódisállás - már a települési viszonyok tárgyalásánál beszéltünk. Most röviden foglalkozunk az őrségi nép szokásaival, népviseletével és nyelvjárásával.
III.1. Szokások
A szokások történelmi fejlődés eredményei. Sűrítve tartalmazzák azokat a tulajdonságokat, amelyek a népek kialakulásától kezdve jelen voltak, s amelyeket későbbi életmódjuk fejlesztett tovább. A szokásoknak minden, a természettel közeli kapcsolatban élő népnél az az indítéka, hogy mondanivalóját nem csak szóval, hanem cselekvésekkel is érzékeltesse. Ezek a cselekvések ismétlődnek és szokásokká válnak. A táj és a tájban élő egyének s a társadalom adottságai a szokásoknak sajátságos, különleges színeket adnak.
A legtöbb esetben mélyen kapcsolódnak az élet- és munkakörülményekhez, a természetes cselekvésekhez, az eszközökhöz, a tárgyakhoz, ezért a szokások formája maradandóbb, mint tartalma, eszmei mondanivalója. A mondanivaló a társadalom változásaival együtt megváltozik, módosul: nem minden szokás maradt fenn, és nem minden szokás élete tartós.
A szokásokat a családi élet, az ünnepek, a gazdálkodás és a közélet szokásaira szokták felosztani. A valamikor színes, részletekben gazdag szokásoknak ma csak fakuló emlékeit találjuk. Az emberi szokások, hagyományok már a születés pillanatában átszövik az emberi életet. Visszaemlékezések szerint 150 évvel ezelőtt az asszonyok még állva szülték meg gyermeküket, az ajtófélfába, vagy a mestergerendáról lelógó kötélbe kapaszkodtak. Ekkor még a szülést a tapasztalt falusi öregasszonyok vezették le, csak századunkban jelentek meg a képzett „bábaasszonyok”. A férfiak a szülésnél nem lehettek jelen, csak ha már világra jött és fiú volt az utód, akkor adták az apa kezébe. Ilyenkor a parasztember rögtön az istállóba vitte, a ló hátára ültette, hogy állatot szerető emberke váljék belőle.
A név kiválasztását íratlan törvények szabályozták, vagyis az első fiú mindig az apja nevét, a leány az anyja nevét kapta. Ezt követően a nagyszülők nevei következtek. A protestáns családoknál előszeretettel gondoltak biblikus nevekre. A keresztelők előtt következett a keresztszülők vagy komák kiválasztása, amiről már a terhesség ideje alatt is szó volt. A születés után egy hét elteltével került sor a keresztelőre. Korábban csak a templomba vitték a gyermeket a keresztszülők a bábaasszony kíséretében, de amióta polgári anyakönyvezés van, azóta az anyakönyvvezetőhöz is kell menni (1890 óta.) Amikor hazaértek, akkor ezzel a szólással léptek be a házba: „Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk!” A ház küszöbén a gyermeket apja vagy nagyanyja emelte át, és ezzel teljesen a család tagjává vált. Ekkor nevezték először nevén a gyermeket. A keresztelés után mindjárt vagy néhány nap késéssel tartották a paszitát, melyen többnyire a keresztszülők, azaz komák, a család és a bábaasszony vettek részt. A lakoma késő estig, néha fél éjszakába nyúlt, ettek-ittak mindannyiuk és az újszülött egészségére.
Az ember életének második nagy állomása a házasságkötés és az ezzel járó lakodalom. Ennek első mozzanata a lánykérés, melynek számtalan kialakult formája és szokása létezett. A leánykérő a legény egyik idősebb rokona, nős bátyja. Ünneplőbe öltözve, váratlanul toppantak be a lányos házhoz. Volt amikor humoros formában, máskor közvetlen módon adták elő jövetelük célját. Régebben inkább a humoros megoldást választották. Erre példa a következő eset:
Betértek a leánykérők a menyasszonyék házába azzal, hogy megfáradt szegény utasok lévén szállást kérnek. A falusiak mindig vendégtisztelő, barátságos emberek voltak, így hát befogadták őket. Aztán ősi szokás szerint vacsorával kínálták őket, de a jövevények azt csak később fogadták el. Arra a kérdésre, hogy mi járatban vannak, elmondták, hogy van egy rózsaszál náluk, és annak keresik a párját. A lányos ház azon nyomban a kertbe ment és hozott egy szál rózsát, mire a kérők azt mondták, hogy nem ilyent, egy lábon járó rózsát keresnek. Erre a ház a macska nyakába kötötte az egy szál rózsát, és azt vitték be. Ó, mi nem négy lábon járó, hanem két lábon álló rózsát keresünk. Erre föl egy kappan nyakába kötötték a rózsát, és azt vitték be. Ennél sokkal nagyobb és két lábon járó rózsaszálat keresnek ők, mondták a jövevények. Hosszú találgatás után lányuk kezébe adták a rózsát és őt vitték be. Erre az idegenek felfedték magukat és hangos nevetés közepette jelentették be, hogy ezért a „Rózsaszálért” jöttek ők bizony, és menten megkérték a kezét. A menyasszony irult-pirult és kis idő elteltével beleegyezését adta. Hát így történt szépen, annak rendje-módja szerint a menyasszony kérése hajdanában. Mintha színjáték lett volna, úgy zajlott le, és ez a megállapítás nagyon találó, mert a szokások éltetéséhez és előadásához bizony ilyen adottságokra is szükség van.
A lakodalom szintén egyfajta előadás, melyet végig kell játszani. Az egész azzal kezdődött, hogy a plébánián be kellett jelenteni a házassági szándékot a sikeres leánykérés után. Ezt követően három egymás utáni vasárnapon, a mise keretében a pap kihirdette a jegyespár nevét, majd azzal fejezte be: „ha valaki valami akadályt látna, azt kérem, jelentsék a plébánia hivatalban.” A lakodalom a templomba vonulással kezdődött, újabban pedig az anyakönyvvezetőnél. Elöl vonult az ifjú pár, mögöttük a két vőfély és koszorúslány, majd a rokonság köréből felkért násznagyok. Elegáns bokrétákkal és szalagokkal díszítve vonultak végig az utcán; vagy régebben hintón mentek. A bámészkodók közé az Őrségben cigarettát, vagy hökkön sült perecet dobtak, amit főleg a gyerekek kapkodtak föl.
Mindig nagyon megható esemény a menyasszony-búcsúztató, melyet az első vőfély mond. Ennek rigmusai nagyon szépek, és bizony sokan könnyezve hallgatják. Ez a mozzanat megismétlődik akkor is, amikor a menyasszony holmiját a kocsira rakják. Örök emberi cselekvések ezek, ahol igenis helye van a rögtönzésnek és tréfálkodásnak is. Még „balladai” elemek is előfordulnak a vőfély köszöntésében olykor, például: „A házasság kaloda, ne tedd a lábad oda!”. Az esti vacsora és az eközben elhangzó vőfélyi köszöntők sora valóságos előadás, hozzáértő szereplőkkel. Kár, hogy ezek kihalófélben vannak, és mindig fájó szívvel hallgatom az Őrséggel szomszédos Szlovéniából, a muraszombati rádió magyar nyelvű adásaiban ezekről a szép lakodalmi szokásokról szóló üzeneteket, amelyeket ide, hozzánk küldenek a rokonok és barátok.
A mulatozás rendszerint két napig tart, egy ilyen ünnepségen 50-60, sőt néha még ennél is több vendég van jelen. Rendszerint éjfélkor következik a kurjantás és kiáltás: „Eladó a menyasszony!”. Rázendít a cigánybanda és rakják a kalapba a szép összegeket, miközben a menyasszony leveti menyasszonyi ruháját, és menyecske öltözékben kezdi párjával a táncot. Ezek a lakodalmi szokások némi eltéréssel szinte mindenütt egyformák, hangulatosak és főleg emlékezetesek maradnak. Egy emberöltővel korábban az őrségi lakodalmakban mindenütt eljátszották a „mozsártáncot”, melynek szereplője egy asszony és egy férfi, mozsárral, lüktető ritmusban járták a népi táncot. Hasonló hozzá a „seprűtánc” és a „kisszéktánc” is, melyeket gyerekkoromban én még láttam, dallamukra is emlékszem. Életem végéig kísérő emlékek maradnak ezek a szép szokások. Hová lettek? Elfelejtettük? Talán szégyelljük? Nem tudom, hol az igazság, nekem nagyon hiányoznak!
Talán akkor leszek igazán következetes magamhoz, ha itt írom le a menyasszony-búcsúztató rigmusát, mert ez kívánkozik most ide:

„Nézz ki anyám ablakodon,
Most visznek ki a kapudon!
Nézz utánam keservesen,
Látsz-e többet, vagy sohasem !
Édesanyám rózsafája,
Engem nyitott utoljára.
Bárcsak ne is nyitott volna,
Maradtam volna bimbóba!
Édesanyám rózsafája.
Én voltam a legszebb ága,
De egy legény leszakasztott,
Karjai közt elhervasztott!”

A halál és a temetés szokása, s annak hiedelemvilága korántsem olyan változatos és széleskörű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor sok régiséget őrzött meg a múltból. Ennek oka, hogy a szokásokon nem változtattak az utódok. Ha pedig valahol mégis változott valami, az az egyházak miatt történt.
[…]
Az Őrségben ma még az eddig kialakult szokások szerint temetnek, azzal a különbséggel, hogy most már nincsenek a halottas háznál „verrasztók”. Itt a település idős asszonyai jöttek össze és szomorú énekeket énekeltek késő estig. Nagyon sok igen régi Mária-éneket [sic!] is előadtak ilyenkor, amit az ősöktől örökölve, szájról-szájra terjedő hagyományként őriztek és énekeltek.
[…]
A régen szokásos torokat más formában, de megtartják tájunkon. Nem olyan szertartásosak, mint korábban, de együtt vannak a rokonok és a család, és szerény kínálat mellett elbeszélgetnek.
A naptári év szokásai főleg a téli, a tavaszi [sic!] és a nyári napforduló köré csoportosulnak. Ezek a szokások sokszínűek és igen változatosak.
Az újévi szokások egy része középkori eredetű, amikor még a jobbágyok, cselédek felkeresték a földesurat és ajándékot vittek neki. Valószínűleg ennek leegyszerűsített változata volt az I. világháború előtt még élő szokás, hogy a gazdagabb családokat dallal, verssel köszöntötték a szegény családok gyermekei. Ez teljes egészében a múlté! A szokás ma már inkább a „Háromkirályok köszöntése” formájában él az ifjúság körében. A karácsonyi, újévi köszöntések inkább levelezőlapokon keresztül történnek napjainkban. Pedig gyerekkorunkban még mis is jártunk köszönteni az alábbi rigmus elmondásával:

„Adjon isten minden jót
Ez új esztendőben:
Fehér kenyér dagadjon
Fűzfatekenőben;
Bor, búza, kolbász
Legyen mindig bőven;
A patikát felejtsük el
Ez új esztendőben!”

A Balázsolás (február 3-án), a Gergely-járás (március 12-én) teljesen kivesztek, nyomtalanul eltűntek. A farsanghoz fűződő szokások még élnek, s ebből külön is kiemelendő az Őrségben a rönkhúzás, melyet rendszeresen űznek Viszákon, minden évben [sic!] farsang-vasárnap délutánján. Ennek lényege, hogy abban a faluban, ahol a farsang idején egyetlen házasságkötés sem történt, összeszedik a legidősebb lányt és legényt, egy óriási kivágott fára - rönkre - ültetik őket és szekéren végighúzzák a falu főutcáján, miközben a fa tetején a kisbíró dobol, és vicces előadásával elmondja, miként sikerült az új párt összeboronálni. A falu Fő terén a pap beöltözve várakozik, hogy mielőbb összeadhassa őket. Mindez játék és hagyomány, mely egyre több községben éledezik mostanában.
Külön látvány a húshagyókeddi „maskara-járkálás”, amikor a gyerekek és felnőttek maskarába öltözve járják a házakat, ahol megkínálják őket étellel, itallal. Némely felnőtt-maskara éjfél felé már annyit iszik, hogy alig talál haza. Szentgyörgynap ünnepe (április 24.) ma már nem jelentős tájunkon.
[…]
A tavaszi-nyári napfordulót [sic!] jelentő Szentiván-éji ünnepség területünkön nem jelent semmit. […] Szent István királyunk ünnepe (augusztus 20.) Nyugat-Magyarországon szinte mindenütt falusi búcsú napja, hisz templomjaink többsége - a legrégebbiek - az ő nevét viselik. […].
Népviselet
A régi világban a ruházat nemcsak a vagyoni helyzethez igazodó dísz volt, nemcsak a test megóvását szolgálta, hanem a ruhát viselő személy jogi helyzetét is kétségtelenül megmutatta.
Zakál György idejében az őrségiek viselete a következő volt: a fejen „gutsma, vagy pedig csákó. A csákó magas volt és régente szőrből-bőrből, később csupa szőrből készítették. A gutsma alacsonyabb volt ugyan, hanem ennek hosszú lefegője csüngött le; ezeknek a fejlődő ruhadaraboknak több formáját is megkülönböztették. Télen az öregek bagu-süveget viseltek, amelynek formája csákó, leeresztve az egész nyakat, füleket és a képet befedi úgy, hogy csak az orr, száj és a szemek leskélnek ki. Nyáron a kalap díszlett, némely öreg a kalap karimáját ’három szegeletre’ felkötötte. Ezt a fiatalok csúfolták, mondván, három országra mutat a feje.”
A férfiak derekukon bőrdolmányt viseltek, amely elől hegyesre volt metszve. A birkabőrből dolmán formára készített ködmönt ma is viselik. A rókás vagy fekete prémes mente hadi vagy ünnepi ruha volt, akárcsak a fekete és vörös öv. „A fejér köpönyeg máig is módi Eörséghben. A lábakon viselnek térdig érő sarukat, botskort, bakkancsot, amelyet topánkának neveznek” - írja Zakál György.
A női ruha egyszerű volt, míg a férfi ruha változatos. A lányoknak három ékességük volt: a gyöngyökkel és pillangókkal teletűzdelt párta, a mellen viselt gyöngytű, amely egy hosszú tűre szerelt, gyöngyökkel és pillangókkal díszített láncocskából volt összeszerkesztve, valamint a sárga és a piros csizmák. Ezek viselését Zakál idejében hagyták el. Ekkor már a hajukat kétfelé választották, és hátul hármasba fonták. A fonatékuk végén csokor volt. A konty viselését is ebben az időben kezdték elhagyni.
A régebbi asszonyi viseletek közt említést érdemel a hosszú mente. A rövid mentét sok őrségi asszony ünnepi ruhaként viselte. Ennek a hagyományos, katonás, magyaros vonásokat őrző nemesi viseletnek már nyoma sincs. Az 1850-es években a parasztszoknya volt a divat. Egyszerre legfeljebb 3-5 szoknyát vettek fel. Az ing fehér vászonból készült, ujját csipke díszítette. Erre jött télen a zsinóros lajbi, nyáron pedig a feszes rékli (blúz), vagy a bő ujjú röpike. Hímzést, kivarrást keveset alkalmaztak. A blúz fölé mellükön keresztbe vetett, nyakba való kendőt kötöttek. A nyakra kétujjnyi széles szalagot, a felső szoknya fölé csipkével díszített kötényt kötöttek.
1880 körül egy teljes női ruha 40 forintba is belekerült. Mivel a kereseti viszonyok nem tették lehetővé, hogy ilyen sok pénzt költsenek öltözködésre, rátértek az aránylag könnyen beszerezhető, egyszerű városi ruhák viselésére. Az I. világháború után vált általánossá a dolmány helyett a polgári szabású kabát. Ezt német hatásra rokknak, a hosszú télikabátot a régi megszokott ruhadarab után szűrnek nevezték.
Az őrségi nép ma már nem követi az öltözködésben a régi hagyományt.
III.2. Nyelv és kultúra
[…]
Művelődés és oktatás
A művelődés terjesztői és végzői két évszázaddal korábban a különböző egyházak voltak. Miután a reformáció hatására az őrségi falvak többsége protestáns hitre tért át, így ezek az egyházak képviselték és végezték területünk nagy részén a műveltség terjesztését. Erre vonatkozóan fontos, dokumentumértékű könyv jelent meg Pataky László volt református esperes tollából. Ebből értesültünk arról, hogy a XIX. század elejétől kezdve hogyan is alakult az Őrség falvainak oktatás- és művelődésügye.
Előre kell bocsátanom azt, hogy itt a reformáció nem úgy ment végbe, mint az ország nagy részében, hogy a földesurat e vonatkozásban is követte a jobbágyság. Itt a nép saját döntése, elhatározása alapján lépett a reformáció útjára. Ezért volt nehezebb dolga ezen a területen az ellenreformációnak is, valóságos kényszert kellett alkalmazniuk, hogy visszatérítsék híveiket. Ennek ellenére az Őrség falvainak többsége ma is protestáns maradt. 1843. január 31-én az őrségi Református Egyházmegye Kercán - a mai Kercaszomoron - tartotta közgyűlését, és annak 36. pontja kimondja az iskolák létesítését és működését. Az iskola 6 osztályos volt, hat és fél évtől 12 éves korig kellett oda járni a gyermekeknek. […]
III.3. Az őrségi emberek ételei
Nemesnépi Zakál György szerint: „Eörséghben mindennemű vad gyümöltsök a lakosoknak hasznai, úgymint mindenféle makkok, vadalma, vadkörte, mogyoró. Idejárulnak még a vadcseresznye, mely elég bőven van az erdőben és harasztokon, az eper, mely néha igen díszlik, a kökény, amelyből itt pálinkát főznek.” Az őrségi asszonyok „étlapja” nagy változatosságot és eltérést mutat hazánk többi tájához viszonyítva. Azt tartja a mondás: „Aki sok levest eszik, sokáig él!” (Szalafő)
[…] Különösen változatos és sajátos az itt készített gánica étel. A kukoricagánicát szintén több változatban ismerik. A kukoricagánicát krumpli és liszt keverékéből állítják össze, amelynek egyik változata a híres őrségi dödölle. […]
Távolabbi tájakon is híres az őrségi parasztrétes. A kőttrétes szintén sajátos ételféleség, melynek tésztáját tejjel és élesztővel gyúrják, szakasztóban kelesztik, aztán nyújtják és töltelékkel megtöltik.
[…]
III.4. Egészségügy
[…] Átfogó intézkedések, melyek a terület egészségügyi helyzetére is hatottak, Mária Terézia királynő törvényei nyomán születtek. Ezt megelőzően több évszázadon keresztül a népi gyógymódok alkalmazásával végezték a betegek gyógyítását idősebb asszonyok, kovácsok, borbélyok és mágikus szokásokat ismerő egyének.
A gyógynövényekkel való gyógyítást régebben az egyházak végezték. A népi gyógyászat nagyon sokoldalú és több esetben a mai napig is helytálló módon történt. Fűben, fában orvosság!
A gyógynövények szakszerű gyűjtésére a közeli szentgotthárdi cisztercita rend tagjai tanították meg az itteni embereket. A hársfa virágából szárítás után, különösen a téli megfázások idején, finom teát főztek és azt itták. A kamillavirágot régóta gyűjtik az itteni emberek, mert annak sokoldalú hasznosítása borogatás és ivókúra formájában a mai napig is meglévő szokás. Különböző, szárított növényi gyökerekből készítettek teát. Például vérzékenység ellen négyféle gyógynövény keverékéből, mégpedig galagonyából, citromfűből, fehér fagyöngyből és zsurlófűből. Ezt ma is ajánlják a természetgyógyászok.
Ha a mezítlábas lábába tüske ment, azt sós aludttejjel kötötték be, ami kiszívta a gennyet a sebből.
Egy emberöltővel korábban igen sok népi gyógymódot alkalmaztak az Őrségben, mert erre az élet rákényszerítette az itteni embereket. Ennek szinte minden faluban voltak „szakértői”, akikhez bizalommal fordultak az emberek bajaikkal. Tudunk olyan kovácsról, aki foghúzáshoz szükséges eszközöket maga készítette el és húzta ki a fájós fogakat. Az eszközöket pálinkában fertőtlenítette. Néhány borbély régebben olyan szúrós szagú keveréket készített, melynek beszippantása a náthás orrjáratokat szabaddá tette. Ma már ezek a gyógymódok szinte ismeretlenek, csak a régi öregek emlékezete őrzi. […]

4

Filep Antal: Őrség
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.)
Őrség: a Zala forrásvidékén, részben a Kerka völgyében a Vendvidék, Göcsej és a Hegyhát szomszédságában fekvő történeti néprajzi táj neve. Kiemelkedő, táblás terület, amelyet vízfolyások, patakmedrek tagoltak. Talaja nehezen termő, pangó vizekben gazdag agyag. Klímája szubalpi jellegű, csapadékban rendkívül gazdag. Természetes növénytakarója noricumi jellegű, erdeiben jelentékeny a fenyőállomány. Nevét a korai határbiztosító őr elemeiről kapta. Használatos újabban az irodalomban a Felsőőrség mellett az Alsóőrség megjelölése is. Egykori gyepűvédő, határbiztosító lakóinak 18 községet magában foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett (élén őrnagyukkal), mint őrnagyság. Népessége magyar, az Árpád-kortól kontinuus. A korai határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni szabad jogállásukat, s kiváltságaiktól csak a 17. sz.-ban fosztották meg őket a Batthyányak, jobbágyi szolgáltatásokra kényszerítve őket. A reformáció során kálvinista gyülekezetek alakultak, amelyeknek a szerepe a szomszédos tájak református lakossága szempontjából különösen jelentőssé vált a rekatolizáció során (pl. Göcsej). Az Őrség népének mindennapi életét sajátossá tette a szubalpi környezet. Földművelésükben az égetéses irtásgazdálkodásnak volt szerepe, de településeik közvetlen környezetében nagyon korán intenzíven trágyázott szántókat létesítettek, amit nagyszámú állatállományuk tett lehetővé. Az első világháborúig fokozódó mértékben vettek részt Grác piaci ellátásában. A 19. sz. folyamán fellendült szarvasmarhatenyésztésük konzervatív életkörülmények gyors polgárosulásához vezetett. Az első világháború után kialakult kedvezőtlen gazdasági helyzetben viszont nagyfokú népességelvándorlás következett be. Az Őrség Göcsejjel és a Vendvidékkel s a tágabb délnyugat- dunántúli területekkel együtt a szeres település-mód klasszikus előfordulási helye. Építkezési kultúrájában is sok az archaikus vonás, mint a 19. sz. végén jellemző kerített ház és a füstösház (Rauchstube) emlékének kései előfordulása. Kistáji központjává a meglehetősen differenciálatlan településhálózatból Őriszentpéter emelkedett ki.

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Őrséggel foglalkozó részlet]
(in: Kósa László:Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[…]
A nyugat-magyarországi térségben még egy olyan egységet találunk, mely nem expresszív kulturális jegyekkel, de bizonyos fokig néprajzilag és elsősorban történetileg, mégis elkülönül környezetétől. Földrajzilag körülményes meghatározni, mert az Árpád-kori Magyarország nyugati őrvidékének újkori maradványait magába foglaló Őrség két (három) falucsoportra oszlik: a déli, a tulajdonképpeni Őrség eredetileg tizennyolc településére, ezt emlegetik Alsó-Őrségként is, valamint a Felső-Őrségre. Az utóbbi a szűkebb Dunántúl egyetlen magyar nyelvszigete, melybe a Vas megyei Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget és Vasjobbágyi, továbbá kissé távolabb a Sopron megyei Felsőpulya és Középpulya tartoznak bele. Lakosságuk kis száma ellenére társadalmilag (mezővárosi, jobbágyfalui és kisnemesi eredetű) és vallásilag (római katolikus, református, evangélikus) rendkívül összetett. Elkülönülésük alapja határőrző hagyományuk tudata. Míg azonban a felső-őrségiek jelentékeny hányadának sikerült az országos nemesek sorába emelkednie és sokan voltak közöttük agilisek is, az alsó-őrségiek a XVII. században a Batthyányak jobbágyai lettek és történeti tudatukat elsősorban vélt vagy valós kiváltságaik visszaszerzéséért vagy maradék előjogaik védelméért folytatott küzdelmük alakította. A felső-őrségiek több évszázada belső nyelvszigetben élnek, ami nyelvjárásukat különösen archaikus állapotban konzerválta. Ugyanez nem mondható el sem anyagi kultúrájukról, sem folklórjukról, mert azok minden területen összefüggnek a közeli nagy magyarlakta tömb műveltségével. Gazdálkodásuk, földművelésük, építkezésük, viseletük, általában az életmódjuk korszakunkban megfelelt a nyugat-dunántúli magyar parasztságénak, ugyanígy nem különültek el életmódjukkal a környező nyugat-magyarországi németektől sem. A négy egymás közelében fekvő település központjában, Felsőőrött, amely a kiegyezés után járási székhely volt, mérsékelt urbanizáció fejlődött ki. Parasztságának polgárosulása az 1880-as években kapott nagyobb lendületet. A korábban Ausztria és a Kisalföld között szekerező, famunkát végző, szarvasmarhát nevelő és azzal kupeckodó lakosság részben okszerűbb gazdálkodásba, takarmány- és iparinövény termesztésbe fogott, részben városi, vasúti munkára szegődött vagy viszonylag nagyobb arányban vándorolt ki Amerikába. Egy század eleji megfigyelő írta, hogy amíg az 1880-as években Felsőőrre két budapesti hetilapot járattak, ekkor 30-40 napilapot fizettek elő a felsőőri gazdák: „semmi csodálni való sincs hát abban, hogy a fonóesték, hogy a tollfosztók kimúlóban vannak, hogy a balázsjárások, szentiváni tüzek, az elpusztíthatatlannak látszó babonák, sőt a lakodalmi szokások is ma már nevetséges ostobaságok a nép előtt...”. A szerző túlzott, mert a néprajzi gyűjtés több évtizeddel később is regisztrálta a hagyományok életét, de nyelvsziget-létből következtethető kulturális archaizmusokat nagyobb számmal nem talált. Az Alsó-Őrségben a földrajzi fekvés és az eltérő történeti út miatt más volt a helyzet.
A Zala forrásvidékénél fekvő Őrség beletartozik a Kisalfölddel összefüggő nyugat-magyarországi sávba. Hangsúlyossá teszik ezt hagyományosan élénk néprajzi kapcsolatai a szomszédos stájer és szlovén vidékekkel. Feltűnő hasonlóságokat mutat az építkezés és a település: szerek, kerített és hajlított házak, a Rauchstube kései előfordulása, de a nyelvhatárokon átnyúló megfeleléseket megtaláljuk a gazdálkodásban és a táplálkozásban is. A hasonlósági tényezők alapjai között fontos helye van a földrajzi viszonyoknak, az alpokalji fekvésnek, a dunántúli átlaghoz képest tetemes csapadéknak, a rendkívüli sovány földeknek, a természetes növényzetnek, melyek a kései feudalizmusban erőteljesen befolyásolták a szaporodó őrségi népesség életviszonyait. A nyugat-dunántúli vármegyékben a jobbágykor végén a telki illetőségnél általában nagyobb úrbéres föld volt az úrbéresek birtokában, más kérdés, hogy a lefolytatott perek után mennyi maradt ebből valóban paraszti kézen. Vitathatatlan azonban, hogy előnyt jelentett a jobbágyfelszabadítás utáni osztozáskor. Az Őrségben a mostoha viszonyokat elismerve és a kiváltságokra is tekintettel a Batthyányak olyan bőkezűen bántak a parasztokkal, hogy egy-egy egésztelkes állomány száz holdra emelkedett az elkülönülésnél. A kedvező birtokviszonyok lendületet adtak az őrségi paraszti gazdálkodásnak, még jobban serkentették a hagyományos vállalkozói kedvet, ami azonban nem tudta teljesen kiküszöbölni a kedvezőtlen természeti feltételek okozta nehézségeket. A sűrűbb munkamigrációk, a kivándorlás és a szomszédos nem magyarországi vidékekkel való még intenzívebb érintkezések ( pl. piacozás Grácba), végül a kezdődő születésszabályozás félreérthetetlenül jelzik a gazdasági problémát, agyúttal a polgárosuló irány erősödését is.
A néprajzi szakirodalom nemcsak stájer és szlovén kapcsolatokra mutatott rá, hanem a szomszédos magyar vidékhez fűző hasonlóságokra is: Dömötör Sándor „az Őrséghez tartozó, külső községekről” ír, Kardos László feltűnőnek tartja Göcsejjel a néprajzi rokonságot, Tóth János Vas megye középső és nyugati részét, Göcsej és Hetés egy részét és a vasi Hegyhátat egyetlen népi építészeti egységben látja. Ez a különben néprajzilag természetes beágyazottság ráirányítja figyelmünket az Őrség dél-dunántúli kapcsolataira és típuspárhuzamaira. A felsorolt gazdasági és társadalmi körülmények mellett a nagyobb városi központ közelségének hiánya, a rossz közlekedési adottságok, nem utolsósorban a vallás (ebben a dél-dunántúli zóna több református jellegű kistáji szigetéhez hasonlít az Őrség) hozzájárult - a mozgékonyság és a vállalkozói kedv ellenére - bizonyos táji elzárkózáshoz, amely a nyugat-magyarországi képben átlagosnál nagyobb számmal és súllyal őrzött meg néprajzi archaizmusokat. Az Őrségben és környezetében korszakunkban még jelentősége volt a gyűjtögetésnek, a vadászatnak, az erdei legeltetésnek. A sok csapadékot egy sajátos művelési eljárással, bakhátas szántással igyekeztek ellensúlyozni, ugyanakkor a múlt század végén már műtrágyáztak. A munkaeszközváltás viszonylag gyors ütemben zajlott le, de nem tűnt el teljesen a speciális szerkezetű, nyugat-magyarországinak nevezett eke sem. A múlt század elején még gyakori égetéses irtás maradványaként egyéb irtási módok korszakunk után is fellelhetők voltak. A burgonya viszonylag későn szorította ki a rókafarkú kölest és a hajdinát. Akár Vas megye más vidékein, itt is korán levetették a részben sajátkészítésű anyagokból kiállított ruhát, s helyette új parasztos viselet nem alakult ki. A díszítőművészet szegényes, egyedül a Dél-Dunántúlt vásáros útjaikon szerte bejáró fazekasok munkái jelzik egy újabb paraszti stílus kifejlődését, illetve a ki nem alakult általános irány lehetőségét. Az erdőterületnek köszönhetően változatosak a paraszti házimunkában készült faragások, itt és a környéken szép emlékei maradtak meg a monumentális faépítkezésnek.
Kiragadott példáink a polgárosuló törekvések és az archaizmusok egymásmellettiségét kívánták érzékeltetni. Két részletbemenő kutatás nyomán e kettősség és a korszakunkbeli változások alaposabban ismertek. Kardos László a táplálkozást, Bíró Friderika a gazdagon dokumentált építkezést és lakáskultúrát vizsgálta. Kardos az 1940-es évekig követi a folyamatot, korszakunk szempontjából nem differenciál, de így is kibontakozik az őrségi konyha „forradalmi” változása: a táplálkozási igények növekedése, a korszerű kenyérsütés, új nyersanyagok meghonosodása (fűszerek főzelékfélék), a konzerválásban és tejtermékek fogyasztásában való előrehaladás, az ünnepi társas étkezések színtelenedése, az edények anyagának kicserélődése, a tüzelőberendezés megváltozása stb. Bíró Friderika határozottan elkülöníti a jobbágykor és a 1860-70-es évektől számított polgári kor építkezését és lakberendezését. A tájegység konzerváló hajlama tette lehetővé, hogy a késői kutatás pontosan kimutathassa az egymásra és egymás mellé rétegződött divatokat és történeti rétegeket. A vizsgálat igen gazdag anyagából csupán néhány jellemzőt emelünk ki. A kerített és hajlított házak helyén megjelentek az „egyvégbe” épített, több helyiséges, a kástut és pajtát is megszüntető, vagy áthelyező, többnyire már cserepes téglaházak. Nyugat-magyarországi német kőművesek hozták a tornácos „filagóriás” lakóépület és az istállózás megnövekedett jelentőségét hangsúlyozó „lábas” istállók divatját. Az ácsolt, ritkán faragott-festett bútorokat korszakunkban már egyértelműen felváltotta az olcsó asztalos bútor (ágyak, szekrények, ómáriumok, sifonérok stb.). Átalakult a hagyományos berendezés a szobában és a konyhában egyaránt. A füstös konyhát a szabadkémény, majd a zártkémény követte. A konyhai, a szobai és a ház körüli élet lényeges módosulásait okozták ezek a változások.

Martin György: Nyugat-és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai dialektus. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n.)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az un. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája...) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a gólya, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

5

P. Vas János: Őrség
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. I. Dunántúl, Kisaldöls, Szlavónia. Néptáncosok Szakmai háza, Budapest, 1999.)
Az Őrség, régiesebb elnevezéssel Őrvidék, a Dunántúl dél-nyugati részén, a Zala folyó forrásvidékén és a Kerka patak völgyében terül el. A területet meghatározza a vízjárások által sűrűn tagolt, alpokalji (szubalpin), csapadékban különösen gazdag erdős táj. A 18. században még bükk volt az uralkodó fajta, ezt mára fokozatosan kiszorította a fenyő. Agyagos, sovány erdei talaja pangó vizekben gazdag, földművelés szempontjából igen előnytelen adottságú.
Általában tizennyolc községet sorolnak az Őrséghez. Az „őrségiek” csoportja néprajzilag tulajdonképpen csak a határőr-hagyományt hordozó, nemesi öntudattal bíró, református vallású „szerek népét” foglalja magában, a más eredetű, később beköltözött falvak lakóit nem. Tehát az Őrség néprajzi szempontból inkább történeti-kulturális, mint földrajzi fogalom.
Az Őrség táji központja Őriszentpéter. Az Őrséget Alsó- és Felső-Őrségre osztják, de más belső tájneveket is használnak, pl.: Sovány-Őrség (Kisrákos környéke), vagy Belső-Őrség (a fazekasfalvak vidéke).
Felső-Őrség
Az itteni egykori huszonöt faluból ma már csak négy tekinthető magyarnak, de ezek esetében is visszafordíthatatlanul zajlik a kultúravesztés. 1920 óta Ausztriához, Burgenlandhoz tartoznak, magyar lakosságuk kb. hatezer fő. Történelmük már Trianon előtt is némiképpen eltért az Őrség többi részétől. Szabadabban fejlődtek, lakosaik közül sokan szereztek országos nemességet az alsó-őrségiek kollektív, területhez kötött nemesi státuszával szemben. A „szerek népétől” eltérően Felső-Őrség vallásilag nem egységes. Felsőőr református, Alsóőr és Vasjobbágyi katolikus, Őrsziget evangélikus. Vallási, nem pedig nemzetiségi alapon házasodtak, így lassan felszívódtak a beköltözött német és horvát lakosságba. A még magyarul beszélők szigethelyzetükből adódóan archaikus népnyelvet őriznek, sajnos egyre romló formában.
Alsó-Őrség
Ez a terület, amelyet a köztudat „az” Őrségként tart számon, tizennyolc faluból áll. (Három ezek közül a trianoni béke után Jugoszláviához került, jelenleg Szlovéniához tartoznak: Őrihódos, Kapornak, Domonkosfa.) Ennek a tájnak a református (kálvinista) vallású, kiváltságos határőrző múlt hagyományával rendelkező lakói az őrségi néprajzi csoport tulajdonképpeni képviselői.
Emlegetnek tizenhat községet (Szentgotthárd és Felsőjánosfa között) Külső-Őrségként, illetve a fazekassággal foglalkozó falvakat (Gödörháza, Magyarszombatfa, Velemér) Belső- Őrségként. Félig-meddig gúnyos értelmű tájnév a Sovány Őrség, ami Kisrákos környékére vonatkozott. Itt a föld még soványabb, mint a tájegység egyéb vidékein, így még nehezebb a megélhetés.
Az Őrséget az Árpád-kortól a nyugati határt védő gyepűőrök lakták, mint erre a helynevek is utalnak: Lövő, Őri, Szemes. Katonai szolgálatuk fejében szabadállású volt a jogi helyzetük: az országos adóknak csak a felét fizették, földesúr alá nem tartoztak, elöljáróikat (őrnagy és tizenkét esküdt) évente maguk közül választották. 1270-ből datálódik a közigazgatási autonómiájukról elsőként fennmaradt kiváltságlevél. Máig él köztük annak a tudata, hogy rokonai a hasonlóan kiváltságolt helyzetű, egykor ezen a területen is élt székelyekkel. Nemesnek tartják magukat.
Önigazgatási rendszerük a 15. századra felbomlott, csak a Felső-Őrség és a tizennyolc szeres falu maradt meg régi rendjében és szabad állásában.
A 16. században a terület fontossága ismét megnövekedett. A Bosznia felőli török betörések ellen védték a Muraközt. 1595-ben II. Rudolf király megerősítette kiváltságaikat. 1600-ban, Kanizsa eleste után török adófizetők lettek 1644-ig, a szentgotthárdi csatáig. Történeti hagyományaik szerint mocsarakban, erdőkben bujdosva vészelték át a törökjárást.
Az Őrség lakossága a 16. században csatlakozott a reformációhoz. Amikor a környék legnagyobb földesura, Batthyány Ádám 1630-ban katolizált, megindult az erőszakos jezsuita térítés, amely hamarosan véres vallásüldözés formáját öltötte. Az őrségiek templomait elkobozták, prédikátoraikat gyakran megkínozták. A tizennyolc falu, a „szerek népe” nemesnek tartva magát, nem követte a Batthyány-ak vallásváltását, ahogyan az a jobbágyoknak kötelező lett volna, hanem hű maradt a kálvinizmushoz. Ez később csoport-tudatuk egyik meghatározó elemévé vált.
A török kiűzése után bécsi udvari szolgálatot teljesítettek, de a Batthyány-ak megkérdőjelezték kiváltságaikat, s a hagyomány szerint nemesi irataikat csellel megszerezve sikerült is egy részüket jobbágysorba taszítani.
A megmaradtak támogatták a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi harcot, a fejedelem meg is erősítette szabadságaikat. A vereség után a győztes császáriak száznegyven évre jobbágyi státuszba helyezték őket és erősödött a vallásüldözés is: fizetniük kellett a katolikus plébánost, katonai beszállásolás (portio) terhelte őket, sőt véres sortüzek is eldördültek. Göcsejbe szöktek át úrvacsorát venni, ahol az ottani lelkészek pajtákban, titokban végezték az istentiszteletet.
Helyzetükbe sohasem nyugodtak bele. Egészen a jobbágyfelszabadításig pereskedtek jogaik visszaszerzéséért.
Az Őrség közvetlen környezetében nem voltak nagybirtokok, a jobbágytelkek is az átlagosnál jóval nagyobbak voltak, kedvező birtokviszonyokat biztosítva az itt élő parasztságnak.
Folyamatos volt gazdasági és kulturális kapcsolatuk a szlovén és stájer vidékkel. Fő piacuk Graz volt. Mindennek a trianoni békekötés véget vetett, a biztos felvevő piacok a politikai és vám-határokon túlra kerültek. Ezzel az Őrség gyarapodási lehetőségei bezárultak. A gazdák főként marhát neveltek, de ehhez helyben kevés volt a takarmány. A paraszti gazdaságok egyensúlyát csak a fával való kereskedés és a napszámba járás tartotta fent. A csökkenő népességgel felszabaduló földek bevándorlókat vonzottak. Ezek többnyire jobbágyi származású katolikus magyarok voltak, a szerlakó, öntudatos őriek elkülönültek tőlük, nem házasodtak össze velük.
Az Őrség az újabb korban már nem önálló közigazgatási egység, hanem Vas megye része. 1948-ban történt próbálkozás önálló őrségi járás kialakítására Őriszentpéter központtal, de ez nem bizonyult tartósnak. Az Őrség települései az 1983-as közigazgatási reformig a szentgotthárdi és a körmendi járásokhoz tartoztak.
Az Őrség népi gazdálkodását az erdő és a szubalpin, hűvös, nedves klíma határozza meg. Az erdőtől égetéses irtással elhódított szántók talajminősége, termőereje a viszonylag korán megkezdett műtrágyázás ellenére is nagyon gyenge. Az égetéses irtás azt jelentette, hogy a fátlanított területet felégették, esetleg magukat a fákat is tűzzel pusztították el a hamut használva trágyaként. Az ilyen szántót azután három-négy évig lehetett trágyázás nélkül használni. Intenzív trágyázással ez az időtartam természetesen növelhető volt.
A növénytermesztés meghatározó fajtái a kásanövények (hajdina, azaz pohánka és a köles), az 1800-as évektől a burgonya és a szőlő. Az előbbieket saját fogyasztásra, a szőlőt borexport céljára is termelték a filoxéra 19. század végi pusztításáig. A filoxéra után a régi, nemes fajták helyébe telepített direkt-termő, igénytelen, de gyenge minőségű bort adó szőlőt már csak saját szükségletre művelik. Jelentős még a len termesztése.
Az Őrségben és más nedves talajú vidékeken a földművelés sajátos technikája a bakhátas szántás, amely elősegíti a víz levezetését és megakadályozza, hogy a csapadék kimossa a magot a földből. A földet néhány barázda szélességben többször összeszántják. Az így keletkezett hosszú, keskeny dombhátakról a csapadék lefut. A talaj rossz minősége miatt a földterületnek csak 20-30%-át hasznosították szántóként. A föld önmagában nem jelentett vagyont, nem nagyon volt mód terjeszkedni sem.
A vagyonképző gazdasági ágazat a szarvasmarha-tartás volt. A hagyományos gazdaság területének 20-30%-át a legelő, illetve a kaszáló (rét) tette ki. Az elhagyott irtásokat legelőként hasznosították, míg az erdő újra be nem nőtte őket. A jószágot a napi legeltetés után a háznál is takarmányozták, ezt nevezik „stájer módszernek”.
A marhák mellett disznót is tartottak. Amíg az erdők nagy részét a bükk tette ki, makkoltatták a kondát. Birkát csak a húsáért, kis számban, házaknál neveltek.
Az Őrség megélhetésének meghatározó anyagi hátterét a paraszti magánkézben lévő, a terület 50%-át kitevő erdő biztosította. Ennek jövedelme fedezte a többi ágazat deficitjét, a beruházásokhoz, illetve az adózáshoz szükséges pénzbevételt, még a fazekas falvaknál is. A vidék meghatározó jellemzője a paraszti erdőgazdálkodás. A kitermelt és értékesített szálfa mellett az erdő számos más haszonvételt is biztosított. A mondás szerint, aki az erdőre ment, csak sót és gyufát vitt magával, minden más szükségest megtalált. Gombásztak. Összegyűjtötték a cser-gubacsot, amit azután felvásárló kereskedőknek adtak el a bőrcserző iparosok, gyárak szükségletére. A lehullott lombot trágyázásra, vagy alomnak használták. Építkezésük alapanyaga természetesen a fa volt. A fafaragáshoz minden férfi értett, sokáig a bútoraikat is maguk készítették.
Méhészettel is sokan foglalkoztak.
Az Őrség népi kézművességében különös jelentőséggel bírt a fazekasság, ahogyan itt hívták a gölöncsérség. A híres belső-őrségi gölöncsér-falvak Gödörháza, Magyarszombatfa és Velemér. Az itteni jó minőségű agyag nagy mértékű, kereskedelemre termelő fazekasságot tett lehetővé. Hétköznapi használatra szánt, dísztelen, tűzálló edényfajtákat készítettek (köcsög, főzőedények, zsírosbödön stb.) Ezeket nyár végétől, István napjától kezdték Zalába és Somogyba fuvarozni. Az árut nem pénzért, hanem terményért, gabonáért és borért adták. A fuvarosokat is gabonával fizették. 1914 előtt hetvenhat fazekas mestert tartottak nyilván a vidéken, akik céhes jellegű társulásokba szerveződtek. A földművelés számukra szinte mellékes volt, adójukat a marhahizlalás jövedelméből, illetve az erdő bevételéből fizették.
Az Őrség díszítő művészete a fafaragáson és a fazekasságon kívül szegényesnek mondható, s az előbbi kettőre sem jellemző a cifra díszítettség. A 18. században még leírták az őrségiek házilag készített vászon felhasználásán alapuló, döntően fehér viseletét , amit hosszú bunda, bocskor, kucsma egészített ki, az asszonyoknál mellen hordott gyöngytű, a kontyra borított „fejrevaló ruha” gazdagított. Ezt azonban korán elhagyták, hamar polgári jellegűre cserélték, ezzel is hangsúlyozva „nem paraszti”, nemesi státuszukat a bevándorolt katolikus parasztoknak az 1800-as évek végére kiszínesedő viseletével szemben. Erre az időre szűnik meg a házi szövés-fonás is.
A tősgyökeres őrségieket élesen elkülöníti a velük egy vidéken lakó, de később betelepült, katolikus jobbágynéptől a szeres települési forma, amely ugyanakkor összeköti őket a szomszédos szlovén (vend) és osztrák (stájer) népességgel, de mindenekelőtt az egyéb szempontokból is rokon kultúrájú göcseji magyarokkal. A szer a szórványtelepülés egy sajátos, csak erre a vidékre jellemző formája. A „falvak” itt inkább csak közigazgatási egységek, több, egymástól elkülönülő, gyakran több kilométer távolságra eső házcsoportból állnak, amelyek dombhátakra, domboldalakra, irtásokra települtek. Szerenként négy-tíz porta helyezkedik el szorosan egymás mellett. A szerek eredetileg rokon családok telepei voltak, általában nevüket is az alapító családról kapták. Az egyes szerek között szántók, legelők, rétek terülnek el. Egy-egy „falu” öt-tíz szerből tevődik össze.
A házak eredetileg kizárólag fából készült „boronaházak” voltak. A nedves talaj miatt nem voltak alápincézve, hanem fatalapzatra (talpfákra) építették őket. (A hagyomány szerint ezeket a házakat szánkószerűen el is lehetett vontatni.) Az ilyet „talpas ház”-nak is hívták. A pallófalakat tapasztással szigetelték, majd vakolták, és zsúppal fedték. Az ablakok kicsik voltak. Külön füst-elvezető berendezés nem volt, a füst a tető és a fal nyílásain távozott („füstös ház”). Ez az archaikus forma máshol is létezetett, de az Őrségben különösen sokáig fennmaradt. A polgárosulással ezek az archaizmusok persze fokozatosan eltűntek.
Az épületek „zárt udvar”-t vettek körbe. A lakóház és a gazdasági épületek egyik oldalán nyitott négyzet alakú egységet képeztek, amit az utca felé magas deszkakerítés és nehéz nagykapu zárt le. Ezt régebben talán katonai szempontok is indokolták, de leginkább az állattartás tette szükségessé. Az udvar közepén volt a trágyadomb, ekörül teleltették a marhát a szabad ég alatt.
Jellegzetes gazdasági épülete az Őrségnek a kástu, az emeletes tároló építmény. Terményt, szerszámot, élelmet és még sok egyebet tartottak benne elzárva.
Az őrségiek táplálkozásában a tejes és zsíros ételek nagyjából egyenlő arányban szerepelnek, ami kivételes a magyar nyelvterületen. A múltban meghatározóak voltak a kásafélék, valamint a káposztából és savanyított répából készült ételek. A víz általában nem iható, bort fogyasztanak helyette.
Az Őrségben, mint általában a református és nemesi öntudatú vidékeken, a folklór nem túlságosan gazdag, sőt szegényesnek nevezhető. Talán csak a hiedelemvilág kivétel. Ismerik a ludvérc, a garabonciás, a tudós molnár gyakran küldöttfarkas szerű alakját és természetesen a boszorkányt. Sajátos, a közeli Göcsejben is megtalálható hiedelemlény a „földi ördög”, amely segítőszellemként szerepel, mint másutt a lidérccsirke. A földi ördögök újév éjjelén vonulnak új lakóhelyükre. Aki ilyenkor a keresztútnál az utolsóra rászól: - „Légy a társam!” -, ahhoz hozzá szegődik és mindenben segíti, de folyamatosan munkát kell neki adni, különben elpusztítja gazdáját.
A szokások közül az idősek emlékezetében még él a téli tollfosztó, a balázsolás, sőt a szentiváni tűzgyújtás is.
A keresztelő után a gyereket be kellett mutatni a Napnak. A szertartást követő „paszita” az egyik legnagyobb, két-három napos mulatság volt a családi ünnepek sorában. A felcseperedett fiúkat bekereszteléssel fogadták maguk közé a legények. A gyermek halottat fehérben temették. A felnőtt fiatal halott lakodalmát megülték. Valamikor temetéskor a nyitott sírt körültáncolták és díszes sirató-kendőket dobtak a koporsóra. A sírra kopjafához hasonló „sökfát” állítottak fenyőgallyakkal díszítve. A torban a gyászolókat tréfálkozással igyekeztek vigasztalni.
A meginduló néprajzi gyűjtés időszakában Őrség vidékének táncélete már alig-alig volt megfogható, inkább csak az emlékezetben élt. Tudjuk, hogy ismerték a lassú csárdás egy vonulós formáját, amit „sétálósnak” neveztek. A friss párostánchoz kapcsolódó dallamok nevei is fennmaradtak: „istenes”, „csikós”, „rosseb” csárdás. Tudható még róla, hogy „csalogatós”, kifordulós motívumokkal járták.
A lakodalomban a násznép szórakoztatására adták elő a „mozsaras” táncot, amely a mozsárral és a törővel a szexuális aktust parodizálta, illetve az ügyességet fitogtató „seprűs”-t, amelynek páros változatát is ismerték, amikor is a nő főzőkanállal figurázott.
Polgári eredetű táncaik közül közismert a „vánkostánc”, a „suszterpolka”, illetve a „Hogy a csibe?”, de csak itt járták a „huppi” elnevezésű, tarantellaszerű „ugrálós”-t. Ezeket nyilván a két világháború között működött falusi tánciskolákban tanulták.
A helyi zenekarok közül a pankaszi volt híres, de az ondódi és körmendi muzsikusok is jártak az Őrségbe. A Lajtha László által „felgyűjtött” híres cimbalmos, „Soproni” Tendl Pál is tulajdonképpen körmendi volt. A táncokhoz kapcsolódó, azokról elnevezett dallamok tovább fennmaradtak a hagyományban, mint maguk a táncok.
(A tánchagyományok összefoglalásában nyújtott segítségért különös köszönettel tartozom dr. Pesovár Ernőnek.)
Valamikor egy családban nyolc-tíz gyerek is született, de a trianoni béke és vele a piaci lehetőségek beszűkülése után itt is megjelent az egykézés: egy házaspár csak egy gyereket vállalt. A gyermek nélkül maradt családok idegenből, Göcsejből, Muraközből „szolgagyereket” fogadtak, aki gyakran örökölt is utánuk. A sok gyerek szégyennek számított.
Sokáig fennmaradt a három-négy nemzedék együtt élését jelentő, „egy kenyéren élő” nagycsaládi forma, ami nem csak a felnőtt gyerekek helyben maradását, hanem teljes vagyoni és gazdasági közösséget is jelentett. Ha feloszlott, „szétválakoztak”, gyakran még a talpas boronaházat is szétszedték, és megosztoztak a részein.

6


Irodalom

  • Balogh Gyula: Az Őrség. In: Vasvármegye. (szerk.: Sziklay János és Borovszky Samu). Apolló, Budapest, 1898. 395-398. oldal
  • Baróti Lajos: Őrségi magyar lakodalmi szokás. Ethnographia XXXIII. évf. 1922/1-6.
  • Beluszky Pál: Őrség - Vendvidék - Felső-Rába-völgy. Szentgotthárd és környéke. Dialóg Campus Szakkönyvek. Tájak - Települések - Polgárok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2005.
  • Benkő Loránd: Vázlat a Pinka vízgyűjtőjének településtörténetéhez. Néprajzi Látóhatár IX. 2000. 3-4.
  • Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. század végétől napjainkig. Szombathely, 1975.
  • Bíró Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850-1918). Néprajzi Értesítő 1971. 105-128. oldal
  • Bíró Friderika: Zala és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyugat-dunántúli tájegysége). Ház és Ember I. Szentendre, 1980. 53-77. oldal
  • Csiszár Károly: Őrség. Vas Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala, Szombathely, 1973.
  • Dömötör Sándor: Őrség. Budapest, 1960.
  • Dömötör Sándor: Őrségi jegyzetek 1838-ból. Ethnographia LXIX. évf. 1958.
  • Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar faluk elbeszélő kultúrája. Szombathely, 1988.
  • Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely, 1985.
  • Gaál Károly: Gondolatok a három burgenlandi nyelvcsoport hagyományos kultúrájáról. (5 táblával). Néprajzi Látóhatár III. 1994.
  • Galambos Iréneusz: Hagyományok őrzése egy burgenlandi magyar faluban. In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. (szerk.: Halász Péter). Budapest, 1991.
  • Galambos Iréneusz: A magyar néptánc, népzenei hagyományok és a népdal identitásmegőrző szerepe a burgenlandi magyaroknál. Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/4. 1999.
  • Halmos István – Lányi Ágoston – Pesovár Ernő: Vas megye tánc- és zenei hagyománya. Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, Szombathely, 1988.
  • Imre Samu: Az ausztriai (burgenlandi) magyar szórványok. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973.
  • Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. A magyar táj- és népismeret könyvtára 8. Tanulmányok az Őrség monográfiájához 1. Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya, Budapest, 1943.
  • Kardos László - Pogány Mária: Az Őrség népi táplálkozása. Zöld Sugár Kiadó, Budapest, 2006.
  • Kocsis Károly: A magyar településterület változásai a honfoglalástól napjainkig az Őrvidék (Burgenland) területén. Néprajzi Látóhatár IX. (3-4.) 2000. 49-59. oldal
  • Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget. Budapest, 1942.
  • Lukács László: Felső-őrségi gyűjtés. Néprajzi Látóhatár IX. évf. 2000/3-4.
  • Mészöly Gedeon: Az Őrség száz évvel ezelőtt. Ethnographia XXVIII. évf. 1917/1-3.
  • Nagy Zoltán: Egy történeti kistáj, az Őrség néprajzi határainak vizsgálata. Savaria 22/4. 1999. 145-188. oldal
  • P. Vas János: Őrség. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1999.
  • Pável Ágoston: Rigászás a Vend-vidéken és az Őrségben. A Néprajzi Múzeum Értesítője XXXIV. évf. 1942.
  • Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből. in: Vas megyei táncoktatók kézikönyve. Szombathely, 1971. 5-54. oldal
  • Pesovár Ernő: Verbuválás a reformkori Vas megyében. Vasi Szemle. Szombathely, 1960. II. 59-72. oldal
  • Szabó Piroska: A magángazdálkodás visszatérése. Egy őrségi példa. In: Népi kultúra - Népi társadalom 19. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.
  • Szigeti Andor: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési és étkezési szokások, ünnepek. Jelenlevő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
  • Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök (irtókések) az Őrségben és a Felső-Rába vidékén. Ethnographia LXXVII. 1966. 21-26. oldal
  • Tóth János: Az Őrségek népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1971.
  • Varga Ignác: A Felső Őrvidék népe és nyelve. Nyelvjárási Tanulmányok I. Budapest, 1903. 3-18. oldal
  • Végh József: Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, 1959.
  • Wallner Ernő: A felsőőrvidéki magyarság települése. Földrajzi Közlemények LIV. 1926. 1-36. oldal

Alsóőr

  • Barsi Ernő: Alsóőri régi ízek. Néprajzi Látóhatár IX. 2000. 3-4.
  • Pusztainé Madar Ilona: Alsóőr plébánosa és népének ünnepei. Néprajzi Látóhatár IX.2000. 3-4. oldal

Csákánydoroszló

  • Csaba József: Hiedelmek és mágikus eljárások Csákánydoroszlón. Savaria III. Szombathely, 1966. 205-216. oldal

Csöde

  • Szentmihályi Imre: A csödei pálinkafőző kunyhó. Néprajzi Közlemények I. évf. 1956/1-4.

Farkasfa

  • Kovács Elemér: Tejgazdálkodással kapcsolatos babonák Farkasfán. Ethnographia XLIX. évf. 1938.

Felsőőr

  • Barsi Ernő: Daloló Őrvidék. Oberwart (Felsőőr), 1987.
  • Csoma Zsigmond: A felsőőri bicskák és dunántúli kusztorák. Ethnographia 1992. 219-239. oldal
  • Imre Samu: Felsőőr helynevei. Dolgozatok a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Magyar Népnyelvkutató Intézetéből (szerk.: Csűry B.). Debrecen, 1940.
  • Imre Samu: A felsőőri földművelés. Debrecen, 1941.
  • Imre Samu: A felsőőri nyelvjárás. Budapest, 1971.
  • Imre Samu: Felsőőri tájszótár. Budapest, 1973.

Magyarszombatfa

  • Czugh Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén. Néprajzi Közlemények IV. évf. 1959/1-2.
  • Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekassága. in: Igaz Mária - Morvay Péter – Simon Józsefné (szerk.): Népünk hagyományaiból. Néprajzi leírások a társadalmi néprajzi
    gyüjtők munkáiból. Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955.

Őrimagyarósd

  • Bachát László: Vizsgálódások Őrimagyarósd nyelvében. in: Hoffmann István - Kis Tamás (szerk.): Magyar nyelvjárások XLI. Köszöntő könyv Nyirkos István 70. születésnapjára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Évkönyve. Debrecen, 2003.
  • Bachát László: Személynevek Őrimagyarósdon az 1940-es évek elején. in: Hoffmann István - Kis Tamás (szerk.): Magyar Nyelvjárások XXXVIII. Köszöntő könyv Jakab László 70. születésnapjára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Évkönyve. Debrecen, 2000.

Szalafő

  • Bárdosi János: Szalafő - Pityerszer. Népi műemlékegyüttes. Tájak - Korok - Múzeumok Kiskönyvtára. Budapest, 1980.
  • Bíró Friderika: Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az őrségi Szalafőn. Néprajzi Értesítő LI. évf. 1969.
  • Pável Ágoston: Töktermelés és olajütés Szalafőn. Ethnographia LX. évf. 1949.

Szentgyörgyvölgy

  • Bíró Friderika - Havasi Bálint - Káli Csaba - Kapiller Imre: Szentgyörgyvölgy. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2003.

1

Andrásfalvy Bertalan: Göcsej és Hetés
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, é. n.)
Az Őrségtől délre, Zala megyében találjuk Hetést, mely nagyrészt túlnyúlik a jugoszláv határon, és dél-keletre Göcsejt. Göcsej északi határa a Szala folyó, keleten a Válicka, délen a Cserta és a Kerka. Dombos, völgyes táj, ez is nehéz műveletű, agyagos, nagy része ezért még ma is erdő. Sok a szőlő és gyümölcsös, bennük hatalmas gerendákból összerótt présházak rendszerint a dombok gerincén sorakoznak. Az apró falvak nagy része szintén dombtetőn épült fel, mert a völgyek szűkek, esős időben járhatatlanul sárosak, vizesek.
Göcsej tájnév, lakosait több, kisebb-nagyobb néprajzi csoportba sorolhatjuk. Egykor itt is határőrök élhettek, mint az Őrségben, de a katonai szolgálattal járó nemességet nem minden falu vagy család tudta megőrizni a határőrszervezet szétbomlása után. A göcseji nemesek nagy része egy telkes, bocskoros nemes volt, aki saját földjén gazdálkodott, tehát nem tartozott a földesúrnak jobbágyszolgáltatásokkal, adóval, de neki saját magának nem voltak jobbágyai. Nemeseket, nemes falvakat Göcsej középső és északi részén találunk, a kislengyeli patak környékén ahol egykori ősi telephelyeiket a családnevek után jelölték meg: ez a szegek vidéke (Barabásszeg, Paizsszeg, Kustánszeg, Pálfiszeg, stb.). Részben éppen nemesi kiváltságaik révén maradhattak meg a hitújításban felvett református vallásban, ami után a jobbágyokat az ellenreformáció idején újra katolizálták. A barlahidai evangélikusok vasi vendek elmagyarosodott leszármazottai.
Göcsej népművészetéből említésre méltó az egykori, fából készült házak cifrára faragott és festett homlokzata. A ház homlokzatát alkotó deszkákat különféle minták után fűrészelték ki, hogy a padlásteret megvilágítsa, a füst pedig a padlástérből eltávozhasson. A homlokzat virágos föstése csak a múlt század második felében terjedt el. A göcseji ház és a melléképületek régen, mint az őrségiek, gerendákból készültek, és gyakran szintén zárt udvart vettek körül, fedett kapubejáróval. Jellegzetes épülete volt e vidéknek az emeletes kamra, a kástu, melynek egyik szép, utolsó darabja az őrségi Szalafőn maradt fenn mint népi építészeti műemlék. A múlt század végén még sokfelé álltak a hasovány kerítések, ölnyi magas, hasított keményfa oszlopok, sűrűn egymás mellé leásva és néhány erős ággal befonva. Az oszlopok felső részét emberfej formára faragták ki. A göcsejiek, mint az őrségiek, ügyesen dolgoztak a fával, maguk készítették nemcsak házaikat, szerszámaikat, hanem bútoraikat is.
Göcsej nevezetes népművészeti ága volt a szövés-fonás és a hímzés. A múlt század végén azonban már csak a volt jobbágyfalvakban szőttek, a szegek vidékén a nemes családokban csak elvétve, itt már takácsok működtek. A legszebben - a hagyomány szerint - a zebecskeiek szőttek a faiszon (szövőszék). A göcseji és hetési szőttes, a sávolyos jellegzetessége az, hogy a sötétpiros hímet széles sávban helyezi el, de ezt a sávot mértanias elemekkel sűrűn tagolja. A főszedís tehát sohasem nagy, de a piros hímmel fedett felület széles. A szövésben is első helyen álló zebecskeiek és hetésiek a legjobb hímvarrók is. Fehér és lyukhímzéssel díszítették a férfi és női ingek elejét (mizlik) és kézelőjét (lénző), valamint a fehér vászonkötényeket fehér és vörös pamuttal; a fekete szatén vagy pergál kötényeket különféle színű, vastag pamutcérnával alul és a széleken. Az uralkodó szín itt is a piros. Jellegzetes minta a kerek, aprószirmos virág, mely a kötény szélén úgy alkot sort, hogy a kötény alsó hullámvonalát a virágok kerek alja adja.
Hetésnek nevezzük az Alsólendva (ma Jugoszláviában) körül elterülő sík, vizekben gazdag, mintegy harminc falu területét. Göcsejhez hasonló műveltsége volt, de annál hagyományőrzőbb, s ez a viseletben is megmutatkozott. Itt a darázsléppel (bujtatásos technikával) sűrűn kivarrott ingeket kedvelték. A női ingeken a fehér, piros, kék színt, a férfiakéin a fehéret. Tovább viselték itt a hímzett fekete kötényeket is.

Filep Antal: Göcsej
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
GÖCSEJ, régiesen Göcsejség: Zala megye délnyugati része, a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között az Őrség, a Hegyhát, Hetés szomszédságában. Göcsej, mint tájnév 1769-ből ismert. A Göcsej-szó a dunántúli nyelvjárásokban többfelé a vízjárások által fölszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként él, és abból vált tájnévvé. Göcsej területe mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, szubalpi klímájú, erdővel borított. A korai Árpád-korban határőrvidékeink közé tartozott, a magyar-horvát közös királyság kialakulása után azonban hamarosan jelentőségét vesztette. Viszonylagosan nyugodt középkori fejlődésében jelentékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki. A reformáció során gyülekezetei reformátusokká lettek. A hódoltság idején Kanizsa várának elestével veszélyeztetett területté vált. A 18. sz.-ban jobbágyságát rekatolizálták, de nemesi, kisnemesi rétege révén biztosított református egyházközségei a szomszédos tájak protestánsai számára is támaszul szolgáltak. Népének életét a legújabb időkig a nyerstáji állapotok erősen befolyásolták. Sovány, terméketlen, könnyen vizenyőssé váló, rossz adottságú talajain archaikus jellegű szántógazdálkodást folytattak (pl. égetéses irtás). Néhány növénykultúra reliktum-területévé vált (pl. köles, hajdina). Egykor jelentős szőlészete európai viszonylatban is egyedülállóan régies jelleget őrzött meg. Állattartásában szubalpi jellegű vonások bukkannak fel. A nagytáji és szomszédnépi környezethez hasonlóan sajátos apró településcsoportok alakultak ki, jellegzetes zártudvarú beépítéssel (kerített ház). Népének társadalmi szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége hasonlóképpen archaikus, konzervatív vonásokban gazdag. A népélet iránti korai tudományos érdeklődés már a 19. század elején foglalkozott a Göcsej területével. Hangsúlyozni kell, hogy a szakirodalomban megvont táji határai a valóságban nem merevek. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész Délnyugat-Dunántúlra jellemző, s a belső, keletre, észak-keletre eső zalai települések népi kultúráját is reprezentálja.

2

Kósa László: Dél-Dunántúl: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Az egész Dél-Dunántúl korszakunkbeli kiemelkedően leggazdagabban leírt része - Gönczi Ferenc monográfiájának köszönhetően - Göcsej és a hozzá kapcsolódó Hetés. Ez a munka részletességét tekintve a teljes magyar nyelvterületen is egyedülálló a századelő néprajzi irodalmában. Kerek, jól áttekinthető képet ad, melyhez képest a környező és távolabbi vidékek ismerete mozaikként hat vagy a későbbi gyűjtések miatt a rekonstrukciók problémáit hordozza. Gönczi függetlenítette magát a kortárs néprajzi szemlélet művészetközpontúságától, nem akart mindenáron archaizmusokat sem találni. Valójában - mai kifejezéssel élve - jelenkutatást végzett, s mivel anyagát 1895 és 1914 között gyűjtötte, rögzítette az időközbeni változásokat. Szerencsés közelben volt még a jobbágyfelszabadítást követő átalakulás szakasza is, amiről ugyancsak bőven kapott tudósítást. Az élet számos területére kiterjedő vizsgálatból - ezúttal a bőséggel küszködve - jellemző példákat igyekszünk kiemelni. A göcsejiek „lelki tulajdonai”-nak leírásában egymásnak feszülnek a jobbágyparaszti és a polgárosulást mutató mentalitás elemei. Az előző, patriarkálisabb lévén, idilli színezetet kap: vendégszerető, a bajba jutotton önzetlenül segítő, vidám, mulatozást kedvelő, nagy önbizalmú, nyílt, önérzetes volt a göcseji ember „régebben”. A gyűjtés idején viszont „úrral szemben” zárkózott, ravaszkodó, sőt úrgyűlölő, a mások kára iránt közömbös, s noha megmaradt vendégszeretőnek és „megbízható jellemű”, tetteiben nehézkes, kötekedő és perlekedő hajlamú. Kétségtelen, hogy a divatos jellemtanok hatása alól nem tudta magát teljesen kivonni Gönczi, magyarázata is ellentmondásos. Hiszen csak részben okolja a kedvezőtlen változásért a „súlyos anyagi viszonyokat”, szerinte épp az előnyös tulajdonságokat fenntartó jobbágykor magaláztatásai szülték a negatívumokat. A munkához való viszonyban és értékelésben még inkább tükröződik az ellentmondás. A göcsejiek már „nem urbáriumosan” dolgoznak, hanem szorgalmasan. Aki takarékosságával kiválik közülük, annak nem bántják a javait, mint a jobbágykorban tették. A szorgalom ellenére a munkamód nagyon maradi. A takarékosság vagyonszerzési vággyal párosul, de befektetni nemigen szeretnek, viszont ha megteszik, jól kihasználják. A polgárias viselkedésformák mellett találkozunk - itt végső soron - nemesi eredetűekkel is: szeretnek szépen öltözködni, idetartozik a perlekedési viszketegség. Talán a hazafiság erősödése is és a vallásosság külső kifejeződéseként a családot és nevet megörökítő útszéli emlékkeresztek állításának szokása. A munkamegosztás szigorúan hagyományos: korok és nemek szerinti. Az okszerű gazdálkodásnak a századfordulón a parasztok között még nem sok jele volt. Már nem parlagoltak és igyekeztek az ugart is hasznosítani, rendszeresen trágyáztak, de többen még idegenkedtek az új eszközöktől (vasgerendelyes eke, henger). A hajdina egykori népszerűsége elmúlt. Újdonságot jelentett a zöldségfélék, vetemények terjedése. A tagosítások és az ugar eltűnése a legelők összeszűkülését vonta maga után, de olyan intenzív istállózás és marhatenyésztés, mint a Dunántúl túlnyomó részén, Göcsejben a századelőn nem alakult ki. Göcsej domborzata és éghajlata sok azonosságot mutat a szomszédos térségével, az éghajlati adottságok a síksági Hetésével is hasonlóak. A gazdálkodás modernizálása ezért fokozottan nehézségekbe ütközött. Gyengébb jövedelmezősége magyarázza a századelőn a hagyományos módon épült faházak nagy számát. Köztük sok volt a kerített és hajlított, túlnyomólag füstöskonyhás épület is. Az erdős vidéknek megfelelően a fából emelt melléképületek és szakrális építmények szép példáit örökítették meg a néprajzi gyűjtések. A lakásberendezés egyszerűsége szintén emlékeztet az őrségire. A festetlen, többségben maguk által ácsolt-faragott bútorok hagyományos rendjét egyelőre általában a sublat törte meg. Plánder Ferenc 1838-ban még azt írta, hogy a göcseji nők kizárólag maguk fonta-szőtte ruhát hordanak. A férfiak vászonneműje is házi készítésű, a bőr és posztóruhákat iparosoktól vették. Gönczi többnyire elbeszélésből írhatta le a jobbágykor viseletét. Vászonruhát már csak nyári munkára hordtak. Még leginkább a Hetésben talált egy-egy archaikusabb darabot. A házi szövés ekkortájt kezdett kiszorulni, de még sokan szövettek takácsokkal. Elterjedt a festőanyag, bár az öltözet nem vált sötét tónusúvá. Gönczi szerint a göcsejiek viselete „úriasba hajlik”, szó szerint ugyanezt írta, ugyanebben az évben a szintén polgárosuló vendvidéki szlovénekről is. A mutatós mintás szőttesek mellett elsősorban a Dunántúl szerte elterjedt új stílusú fehérhímzések meglétéről tudunk Göcsejből és környezetéből. Ezek, vagy ezek hatása formálta Zalakomár és környéke valamint a Kis-Balaton szomszédságában Sármellék és a szomszédos községek erősen polgárosult paraszti viseletét. Mindkét helyen korszakunk elején vagy valamivel előbb alakulhattak ki azok a jellegzetes vonások, amelyek megkülönböztették őket a tágabb környezet hagyományos öltözködésétől. A mívesebb fafaragást ugyancsak az egész nagytájra jellemző spanyolozott pásztormunkák és a talán Vas megyeieknél is változatosabb festett házoromzatok képviselik.
Gönczi monográfiája hallatlanul gazdag szokás- és hiedelemanyagot tartalmaz, de viszonylag szegény szöveges folklórban. Ez a tény részben egybevág azzal, hogy a Dél-Dunántúl folklórja - a gyűjtések tanúsága szerint - elevenebb volt korszakunkban, mint a nagytáj más vidékeié. Az archaikus regölés szép szövegei kerültek elő éppen Zalából. Vikár Béla és Sebestyén Gyula század végi és század eleji klasszikus dunántúli gyűjtései is túlnyomólag a Dél-Dunántúlról valók. Viszont Somogyból és Baranyából korszakunkban és később is jóval változatosabb népköltési kincs került elő, mint Göcsejből. A jelenségek magyarázatánál Gönczi Ferenc gyakran hivatkozott a vidék elmaradottságát okozó elzártságra, nehezen megközelíthetőségre. Különösen a tájegység „szívét” jelentő szegekről hangsúlyozza ezt, melyek részben református és kisnemesi eredetű lakossága költekező, gazdaságtalan, magába forduló életformája negatív példaként szerepel. Feltűnő Göcsej és környéke várostalansága. Leginkább a határhoz közel fekvő Nagykanizsa kisugárzó hatásával lehet számolni. Ez a város forgalmas kereskedelmével és a kiegyezés idején föllendülő iparával Pécs majd Kaposvár után az egész dél-dunántúli zóna legfontosabb gazdasági és vásáros központja. Zalaegerszeg, akár Nagykanizsa és Keszthely még végvári múltjának (kettő közülük praesideális hely volt) köszönheti városi múltjának gyökereit, de korszakunkban a Dunántúl hasonló igazgatási szerepet betöltő városaihoz képest kicsiny és jelentéktelen település. Igaz, hogy a párszáz lelkes apró falvak között a paraszti igényeket kiszolgáló céhes, majd kézműiparával nagyobb sugarú helyi jelentősége van. Végezetül összegezhető, hogy a szempontunkból gazdagon és egységesen jellemzett Göcsejt és környezetét elzárt fekvése, kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzete ellenére sem kerülték el a Dunántúl szerte megnyilvánuló polgárosuló tendenciák, de épp a fent említett körülmények okozták, amit a történeti irodalom is megerősít, hogy a Dunántúl átlagában Zala megye s annak különösen nyugati, nagyobbik fele a legelmaradottabb volt.

3

Martin György: A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Nyugat- és Közép-Dunántúl. (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n.)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A llakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az un. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája...) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a gólya, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

4

P. Vas János: Göcsej és Hetés – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Néptáncosok Szakmai Háza, Budapest, 1999.)
A Göcsej, régiesen Göcsejség elnevezés tágabb értelemben nagy táji egységet jelöl Zala megyében, szűkebb értelemben pedig egy ezen belül elhelyezkedő, sajátos hagyományú és történetű, kulturálisan elkülönülő, az őrségiekhez szorosan kapcsolódó néprajzi csoportot jelent, az úgynevezett „szegek népét”, akiket első pillantásra megkülönböztet környezetüktől településformájuk, nemesi öntudatuk és kálvinista vallásuk.
Földrajzi szempontból Göcsej magyarországi viszonylatban különösen csapadékos éghajlatú dombvidék a történelmi Zala megye Zalaegerszegtől délre – délnyugatra - nyugatra eső területén. Északi határa a Zala folyó, keleten a Válicka, délen a Kerka és Cserta patakok. Ennek a nagytájnak északkeleti területe a Kislengyeli patak környékén a reformátusok lakta „szegek földje”, melyet a hagyományos népi kultúra is külön tart számon.
A tájnév a kiemelkedés értelmű „göcs”, „gacs” szóból ered, eleve gúnyos ízű, s a helybeliek számára még a közelmúltban is lekicsinylőnek számított, nem vállalták sajátjukként. A név első ismert feljegyzése 1769-ből származik.
A tágabb értelemben vett Göcsejséghez a 19. században két mezővárost és száztizenkét egyéb helységet soroltak, később nyolcvan körüliben állapították meg települései számát. Ezek közül legfeljebb tíz-tizenöt számít a szűkebb szeges Göcsejhez, ahol a vagyontalan, gyakran a jobbágyokénál is rosszabb anyagi helyzetben élő egytelkes, „bocskoros” nemesek laktak.
A vidéket vízjárta mély völgyek szabdalják. Talaja sovány, terméketlen, agyag és homok váltják egymást. Régen sok volt a mocsár, ingovány.
A táj meghatározója az erdő, hiszen tulajdonképpen az Alpok legkeletibb nyúlványairól van szó. Az erdőtől és láptól elhódított területeken régtől sok volt a szőlő és a gyümölcsös.
A honfoglalók minden jel szerint szlávokat találtak a vidéken, melyet Vérbulcsú nemzetsége, a horka népe kapott szállásterületül. A törzsi szervezet felszámolása után Zala megye egész nyugati részének lakossága jórészt királyi szolgaként szolgálta, őrizte az udvar jövedelmeit. Ezek között is különös jelentősége volt a gyepűelve, a mesterségesen járhatatlanná tett határterület átjárói, a gyepűkapuk 10. században idetelepített védőinek, akik a hagyomány és a kutatások szerint is törökös eredetű besenyő és székely elemek voltak, melyek a 12. századra elmagyarosodtak. Helynevek (pl. Zalabesenyő) és családnevek egyaránt utalnak erre. A göcsejiek nyelvjárásában és szokásaiban feltűnő az erdélyi székelyekhez való hasonlatosság. A határvédelmi funkció Szent László, majd Könyves Kálmán királyok Horvátország meghódítására irányuló politikájának sikere, a magyar-horvát perszonálunió (közös király alá tartozás) létrejötte után értelmét vesztette, de kiváltságaik megmaradtak, az őrségi védelmi vonal hátországaként jutottak új szerephez.
Katonai szervezetüket a tatárjárás dúlta szét, egy részük jobbágysorba került, a viszonylag nyugodt középkor folyamán azonban mindvégig jelentős maradt a kisnemesi réteg, akik továbbra is az egykori gyepűőrök utódainak, így „a király embereinek” tartották magukat. Földrajzilag elzárt helyzetük és összetartásuk folytán a török időket a szegek népe a tágabb Göcsejnél könnyebben vészelte át. A másutt élő jobbágyi népesség szinte teljesen kipusztult, vagy elköltözött, különösen Szigetvár 1566-os eleste után. l600, Kanizsa török elfoglalását követően újabb nehéz időszakot éltek át.
A 16. század végére a szegek népe már kálvinista volt. Ezért a 17. században megindult ellenük a katolikus vallásüldözés, a prédikátorok és híveik elűzése, templomaik elfoglalása. A nemesek olyannyira ellenálltak, hogy még a környező vidékek reformátusainak is ők adtak menedéket. Az Őrség „árva eklézsiáiból” is ide jártak át szabad ég alatti istentiszteletre az úgynevezett „Kálvinista völgy”-ben vezető úton. A reformáció központjai Becsvölgye és Kustánszeg voltak.
Zala egyike volt a legtöbb kisnemes által lakott megyéknek. 1720-ban negyvenhat községet minősítettek kurialistának, vagyis olyan nemesek (kuriálisok) által lakottnak, akik egyetlen adómentes telken gazdálkodtak jobbágyok nélkül. Ezen falvak közül több települést kizárólag ilyen birtokosok laktak (Gombosszeg, Kustánszeg, Győrfiszeg, Barabásszeg, Paizsszeg, Pálfiszeg). Ezek a „szegek vidékének” kellős közepén helyezkednek el. A kuriális falvak típusosan kisebbek voltak a jobbágyfalvaknál.
A kuriális nemes életmódja azonos volt a jobbágyéval, gyakran azoknál szegényebbek is voltak.
Nemesi öntudatuk különböztette meg őket a környezetüktől.
Egy 1754-1755-ös felmérés Zala megyében kétezerharmincegy nemes férfiről tud, de ezek közül csak kétszázhúsz volt vagyonosabb, előkelőbb. A kisnemesek e felmérés szerint külön falvakban laktak. 1848 előtt nyolcvankilenc község vallotta magát szabad jogállásúnak.
A kuriális nemesi falvak sajátos önigazgatást alakítottak ki. Elöljáróik az időközönként választott hadnagy (principális), valamint az esküdtek voltak. Rájuk tartozott az első fokú ítélkezés, fellebbviteli fórumuk a vármegye volt. Jogi különállásuk csak 1871-ben szűnt meg. A nemesek és jobbágyok által közösen lakott falvakban a jobbágyoknak külön bírája volt a nemesek főesküdtjének alárendelve.
E falvak gazdasági életének sajátos formája volt a bizonyos javak, jövedelmek és jogok közös használatára és kezelésére alakult közbirtokosság. Ez tulajdonképpen a földesúri jogok közös gyakorlását és a gazdálkodási rend fenntartását biztosította a közös vagyon kezelése mellett. A közbirtokosság élén a perceptor állt, gyakran a tanító személyében. Általában Szent György napjától (IV. 24.) egy évre választották, később már három-négy évre. Az általa kezelt közös haszonvétel volt a malom-, a kocsma-, mészárszékjog, a közös vagyon alapja pedig a legelő, rét, erdő, szőlő.
Másik önigazgatási szervük a presbitérium, vagyis az egyháztanács volt. Ez választotta a lelkészt és kezelte az eklézsia vagyonát.
A kuriális falvak tömbszerűen, egymással határos csoportokban települtek, de óhatatlanul közéjük ékelődtek jobbágyközségek, sőt a szegeken belül is éltek jobbágycsaládok.
Említést kell tenni az itt élő „fél-nemesek” sajátos helyzetű rétegéről. A 18. századtól kezdődően a jobbágy-paraszt apa és nemes nő házasságából származó gyermekeket agilisnek (fél-nemesnek, nőnemesnek, árgyilisnek) nevezték és korlátozott nemesi jogokkal rendelkeztek, bár nem voltak adómentesek. A nemes család befogadta őket és utódaikat, a szegekben tisztséget is viselhettek. A jómódú, vállalkozó kedvű és persze szerencsés jobbágyok fiai így kerülhettek magasabb társadalmi polcra elszegényedett nemes lányokkal való házasság révén.
1920, a trianoni békekötés után és folytán a göcsejiek a Nyugat-Dunántúl egészéhez hasonlóan elveszítették ausztriai felvevő piacaikat. A volt kisnemesek öntudatosságuk, a parasztoktól való különbözni akarásuk révén, s nagy részben azoknál szegényebbek lévén, hamarább adták fel hagyományaikat. Talán csak kiváltságaik emléke az, ami máig fennmaradt egykori kultúrájukból. A tágabb Göcsejség hagyományőrző társadalmi rétege nem ez a volt nemesség, hanem az 5-10 holddal rendelkező kisbirtokos, jobbágyeredetű parasztok.
Zala megye termőföldje általában rosszabb minőségű az országos átlagnál. A göcsejiek földművelését már a 19. században elmaradottnak tartották a szakírók, holott csak a rossz adottságokból következő „archaizmusok” kényszerű továbbéléséről van szó. A leggyengébb minőségű talaj éppen a „szegek vidékén” található, ahol a régies termelési technikákat a hagyományőrző szemlélet is segített konzerválni szinte a 20. század második feléig. Itt a nyomásos gazdálkodást sem gyakorolták, a talajváltás módja a parlagolás volt. A parlagot legelőként hasznosítva pihentették, így egyben trágyázták is. A 19. század eleji szakírók szerint a vörös agyat talajtól akár éhen is halhattak volna az ott lakók. A szőlő, a gyümölcsös, illetve a nagyállatokkal való foglalkozás (ló, szarvasmarha) tartotta el őket, mely ágazatoknak jó piacot biztosított Graz és Bécs, gyakran felvásárló kereskedők közvetítésével. Ezzel együtt meghatározó volt az erdő szerepe, ami a nyugati piacok 20. század eleji elvesztésével még hangsúlyosabbá vált.
A zsákmányoló gazdálkodás számos formája maradt fent a legutóbbi időkig az egyszerű gyűjtögetéstől a vadászatig. Ami az erdőben termett, közösnek számított. Az asszonyok, gyerekek vadalmát, vadkörtét szedtek, amiből ecetet, az eperből, szederből, csipkebogyóból lekvárt, teát készítettek. A szamócát, galagonyát piacra is hordták. Gombásztak, főleg a vargányát kedvelték.
A gyógyfüveket, gyógyvirágokat napfelkelte előtt kellett begyűjteni, különben varázserejük elenyészett volna.
Vadásztak is. A prémes állatokat (nyestet, nyulat, téli rókát) fa- és vascsapdákkal fogták, szarvasra, vaddisznóra puskával mentek. Madarásztak is. Kifosztották a fészkeket. A rigót fagyöngyből készített „madárenyvvel” bekent vesszőn fogták. Hurokkal ejtették el a foglyot, galambot, vagy föltámasztott rosta alá szórt magvakkal csalták tőrbe a zsákmányt.
Méhészkedtek.
Göcsej vidékén jelentős volt a nagybirtok aránya, ezért az amúgy is keveset érő termőterületet nem tudták gyarapítani, úgynevezett „aligos gazdák” tették ki a szegek lakóinak többségét. Így a szarvasmarhatartás melletti másik meghatározó vagyonképző tevékenység a fával való gazdálkodás, kereskedés volt. A 19. század elején itt még a szabad foglalás volt a jellemző, később az erdő laza kezelésű közös tulajdonba került a közbirtokosság felügyelete alatt. Az erdőterületeket, a faállományt kisorsolták a tagok között. Értéket elsősorban az épület- és tűzifa jelentett, ezekből a környező területeket is ellátták.
A fakitermelés ősztől tavaszig zajlott, mivel az első hó után vágott fa tartósabb, leállt már benne a nedvek keringése. Legértékesebbnek a tölgy számított. A kitermelés két lépcsőben folyt: először a csemetefák kivágásával ritkítottak, majd az öreg erdőt szálalták. Az igazi hasznot természetesen az utóbbi hozta. A göcsejiek minden famunkához értettek. A ház építésétől a bútorfaragásig és szerszámkészítésig önellátók voltak.
Az erdő piacra küldhető ipari segédanyagokat is biztosított. A gubacsot, makkot, tobozt vándorkereskedők vásárolták fel a bőrcserzéshez. A faszenet tizenöt-tizenhat napig égették, addig felváltva őrizték a boksákat, mellettük is laktak. A készterméket kovácsoknak adták el, de házaltak is vele, ezt használták a régi vasalókba. Nagy mennyiségben készítettek hamuzsírt. Ehhez a fahamut kádakban oldották, kilúgozták, majd a besűrűsödött masszát hevítették. Az így kapott anyagot a ruhanemű tisztítására, fehérítésére használták a hagyományos háztartásokban és a textiliparban.
Az erdei legelők szolgáltak az állattartás háttereként. A szegek a 19. század végéig sertést makkoltattak, közösen fogadtak kommenciós kanászt. Ugyanitt számottevő volt a birkatartás is. Az „ihászok” (juhászok) rangos népnek számítottak. A kisnemesi falvakban a lótartás presztizskérdés volt. Évente hármat-négyet neveltek, részben a maguk használatára, részben eladás céljából. Mindenki jó lovas volt. A négyes fogatokat nyeregből hajtották. A valódi vagyonképző tevékenység a szarvasmarhatartás volt. A jószág félridegen való legeltetése a szegek vidékén sokáig fennmaradt. A téli szállás a kerített ház udvara volt trágyadombbal a közepén. A marhanevelés jelentősége a trianoni béke után is fennmaradt. A tejet, tejterméket a városokban értékesítették.
A pásztorok külön réteget képeztek a vidék társadalmában (mint másutt is), elkülönültek a „falusiaktól”, le is nézték őket, jóllehet tulajdonképpen azok szolgái, bérmunkásai voltak kommenció, fizetség, lakás, fűjog ellenében. Szent Györgytől (IV. 24.) szegődtek egy évi időtartamra.
A fejős és napi igamunkát végző állatok gondozására a módosabb családok „bentkosztos” szolgát tartottak. Ezek az istállóban háltak, de egyenrangúként a családdal étkeztek. „Bentkosztosnak” a szegényebb családok gyermekei szegődtek, főleg a sorozás előtt álló legények kosztért, kvártélyért, ruháért.
A szegek vidékének kisnemesei még a 19. században is szabadon foglalhattak a közös erdőben, új területüket a fákra vésett kereszt alakú jelekkel vették birtokba. A foglalás után a megjelölt föld egyéni tulajdonba került. Általában többen, rokonok, nagycsaládok együtt foglaltak, egyeztetve a közösség többi tagjával. A majdani termőföld erdőtől való elhódításának ősi módja az égetéses irtás, a „keringetés” volt a nem túl értékes fát adó részeken. A fák törzsén a tőtől nem messze lefejtették a kérget, háncsot és lábon kiszárították őket („aszalás”). A keringetést tavasszal végezték, így könnyebben száradt a fa. Hosszú, gyakran évekig tartó várakozás után a kiszáradt fákat kidöntötték és a helyszínen elégették. A hamu a talaj javítására szolgált. Ezután következett a tisztítás, a megmaradt rönkök, tövek kiásása. Az új irtásföld köré tüskés ágakból „gyepűt” húztak főleg a vadállatok távoltartására. A tisztítás után a területet még egy-két évig legelőnek használták, az állati trágya tovább növelte termőerejét. Ezután két-három évig kapásokat (krumplit, kukoricát) ültettek. Végül elkezdhették a gabonafélék (köles, zab, rozs, búza) termesztését.
Az irtással nyert talaj gyenge termőerejű, ez a körülmény sokáig fenntartott régies növénykultúrákat. Ilyen a köles és a hajdina, mint alapvető és itt más vidékeknél tovább termelt és kedvelt kásanövények.
A lent és a kendert a nagycsaládok közösen termesztették, majd házaspárok szerint osztották szét feldolgozásra. Az özvegyek is kaptak részt. Ezután az asszonyok maguk rendelkeztek vele és a belőle készült termékkel, csak férjüknek kellett elszámolniuk a fölöslegből keletkezett jövedelemmel.
A 19. század elejére a települések körül két gazdasági sáv alakult ki. A belső rész a falu közelében terült el. Itt termett a búza, rozs, kukorica, burgonya, köles, répa, hajdina. A másik övezetben, az égetett irtástalajokon csak gabonát (rozst, zabot) termeltek. Utóbbi gyűrűként vette körbe az előzőt.
A szőlőtermesztés régóta fejlett a vidéken. A 15-16. században igen kelendő volt a göcseji bor, volt olyan falu, ahol a szőlő területe nagyobb volt a szántóénál. A szőlőhegyek életét választott testület, a hegyközség irányította századokon át, amelynek a falubelieken kívül máshová való, más rendű szőlőbirtokosok is tagjai lehettek. Vezetője, a hegybíró vagy hegymester szabta meg a szüret kezdetét, fogadta fel a csőszöket, szőlőpásztorokat, bírságolta, büntette a „hegytörvény” ellen vétőket. Választott, esküdt elöljárók segítették hivatalában. Ez a rend az 1940-es években szűnt meg, jócskán túlélve ezzel a nagy múltú szőlőkultúrát, amelyet a 19. század végi filoxéra-járvány már elpusztított. Ezután a nemes szőlőfajták helyére itt is direkt termő novát (noát) telepítettek, melyet már csak saját szükségletre műveltek.
Zala megye területén feltűnően nagy, négyszáz körüli volt a vízimalmok száma. Még 1900 körül is száznyolc működött közülük a Zala, Kerka, Cserta, Válicka vizén. A molnárok, akik a földesúri malomjogot pénzért vagy lisztrészért bérelték, céhekbe szerveződtek. A fából készült építményeket a híres „faragómolnárok” maguk ácsolták, ők tartották karban, gyakran díszítették is.
Cipész, csizmadia, szabó kevés működött a falvakban. Csak javításokból nemigen tudtak megélni. Kovács viszont egy-egy faluban több is lehetett. Egy részük az iparűzés mellett földet is művelt. A 19. század legvégén Zalalövőn pl. tizenhárom kovácsmestert írtak össze.
A göcseji iparok közül messze kiemelkedik a fazekasság, melynek alapja a helyben található jó minőségű agyag, amelyre sok helynév is utal. Zala megye legrégibb céh-bejegyzése a fazekasok 1670-ből fennmaradt céhlevele.1772-ben a megyében kétszáztizenhárom fazekas mestert tartottak nyilván negyvenhárom településen. A valós szám ennél jóval nagyobb lehetett, mivel csak a mázas edényt készítőket vették nyilvántartásba, a minket elsősorban érdeklő, hétköznapi, mázatlan árút készítő „parasztfazekasokat” nem. Márpedig a szegek vidékén élő „gerencsérek” az utóbbi kategóriába tartoztak. Terméküket búzáért cserélték, annyiért, amennyi egyszer vagy kétszer belefért, illetve a korsókat borért. Ezek a gerencsérek nem voltak „főállásúak”. Télen korongoltak, tavasszal égettek, azután házalva árusítottak, miközben megművelték földjeiket is. Híres fazekas központ volt Nova. Itt dísztárgyakat is készítettek, de a megyében az edények általában egyszerűek, bár formájukban változatosak. Kistáji stílusok nem alakultak ki, de egységes zalai, vagy göcseji kerámiastílusról sem lehet beszélni. Az egyszerű díszítés általában egy-egy leveles inda, vagy virágos ág.

5

P. Vas János: Göcsej és Hetés – II.
Bizonyos falvak esetében specializálódás, táji munkamegosztás is megfigyelhető. Erről „falucsúfoló” szövegek tanúskodnak. Ezek szerint a mikefaiak vásári pecsenyesütők, a hernyékiek szénégetők, zsindelykészítők, az ebegényiek marhakereskedők.
A göcseji nép viseletéről a 19. század első felétől ismerünk leírásokat. A férfiak hosszú hajukat a fülük alá kötötték, vagy fésűvel feltűzték, bajuszukat leborotválták. Ez később megfordult: hajukat rövidre vágták és bajuszt növesztettek. Fejükön süveget, kalapot viseltek. Fehér vagy kék inget, fehér bőgatyát, hímzett vászontarisznyát, csizmát vagy bocskort hordtak. Ezt kék, vagy fekete posztómellény, a módosabbaknál dolmány (térdig vagy combközépig érő, testhezálló, felálló gallérú posztó felsőruha), szűr, bunda egészítette ki. A nők saját készítésű vászonruhát, patyolat fejrevalót, mellest, szoknyát, kötényt viseltek. Ezt később bolti áruval váltották fel. Sárga kordován csizmájukat is feketére cserélték. A módosabbak réklit, virágos hímmel kivarrott ködmönt, kurta mentét vettek fel. A leányok előbb pártával, később pántlikával ékesítették magukat. A szegek nemesi népe ugyanezt hordta néhány „luxus” tartozékkal kiegészítve (ezüstgombos mente, selyemszoknya, szőrme, stb.).
Az 1860-as években a férfiak viseletét mindenhol kékfestő „kötin” (vászon félkötény) és sötét kabát gazdagította. A nők házivászon, gyolcsujjú ingüket színes szalaggal kötötték meg könyöküknél. A 19. század végi polgárosodás fordulatot hozott, bár a férfiak sokáig ragaszkodtak a bőgatyához, a pantallót megszólták. 1920 után végképp eltűnt a len és a kender házi feldolgozása a szegekben. Városi, bolti ruhanemű váltotta fel a házi készítésűt, ami némi késéssel a városi divatot is közvetítette. A hagyományos vonások az 1930-as évekre eltűntek.
A pásztorok viselete a falusiakétól eltérő volt. A juhászok öltözéke tizenhat szél kékített, vasalt ráncos gatya, gombos mellény, gombos kabát, magas sarkú ráncos csizma, bőrtarisznya volt. A kanászok két-három szél gatyában, bocskorban-csizmában, fényes gombos tarisznyával, baltával ékeskedtek. Az itt „béresnek” nevezett marhapásztorok, csordások befenekelt ujjú varrott szűrt, pörge kalapot, zsinóros nadrágot, kabátot és szűkszárú magas csizmát öltöttek magukra.
Göcsejben a vászonnemű értékfelhalmozás eszköze, osztozkodás, öröklés tárgya is volt. A terítők, dísztörölközők hímesek voltak, keskeny piros mintasort szőttek a vászonba. A paraszti szőttesek díszítése geometrikus, a takácsok ritkán, de használtak más figurákat is: pelikános mintát vagy szembe néző madarakat például a halottas lepedők végébe. A 19. század végéig sok asszony szőtt a kisnemesi falvakban is, de inkább takáccsal dolgoztattak. Néhol a híres szövő falvak asszonyai szőttek a környékbelieknek fizetségért. Fehérrel hímezték az ingmellet, kézelőt, kötényt, fejkendőt, zsebkendőt. Jellemzőek voltak a növényminták. A vászontarisznyák tenyérnyi széles vállszalagját darázslépes hímmel ékesítették.
A famunkához minden férfi értett, de általában csak saját szükségletre dolgoztak, szerszámot, bútort készítettek, a ház oromzatát faragással díszítették, utóbbit festették is. Jellegzetesek az emberfej formájú kerítésoszlopfők. A díszítőművészet 19. század végi virágba borulása itt nem következett be. Díszítéseikben ezért sincsenek speciális táji vonások. A legények, férjek mángorlót, „döngölő lapockát” ajándékoztak párjuknak, melyekre az egyszerű geometrikus motívumok jellemzőek. Néhol nagyban, eladásra is készítettek szerszámnyelet.
A parasztiaknál díszesebbek a vidék pásztorfaragásai. Itt alkalmazták először a spanyolozást a 18. és 19. század fordulóján. Jellemző motívum a botra tekeredő kígyó.
A göcseji szegek településformája tulajdonképpen azonos az őrségi szerekével. Az elnevezés is azonos eredetű (szer =-közös őstől származó embercsoport). Ezek a szórványosan elhelyezkedő, szabálytalan elrendezésű, apró, néhány házból álló „falucskák”, hajlékcsoportok eredetileg valóban egymással rokonságban álló családok nemzetségi telepei voltak, nevüket is ezekről a családokról kapták (Barabásszeg, Kustánszeg). Főként a dombok oldalában levő irtásokra települtek, mivel a dombtetőkön bajos a víznyerés. Ez a szórványtelepülés-forma a Kislengyeli patak mentén már a 18. századi katonai térképeken azonosítható. Nem göcseji sajátság, inkább az alpokalji tájak jellemzője. Szlovénia és Ausztria hasonló adottságú tájain is létezik.
Szintén a fenti tájakkal, főleg az Őrséggel volt közös a „kerített ház”, „zárt udvar” alkalmazása, amikor is a telek lakó és gazdasági épületei egybe vannak kapcsolva, közös tetőszerkezet alatt három oldalról zárt egységet alkotnak az udvar körül, amit a negyedik oldalon magas, vastag fakerítés zár le erős, födelezett kapuval. Ez a házszerkezet valamikor talán védelmi célt is szolgált, de mindenképpen megfelelt az állatok teleltetésére. Már a 18. század végi térképeken megfigyelhető.
Göcsejben a többi magyar tájegységnél tovább megmaradt a „füstösház”, amelyben egyetlen nagy méretű fűthető helyiség volt, mellette lakókamrák helyezkedtek el. A szobában a gazda lakott, a házaspárok a kamrákban, a legények az istállóban háltak. Kémény nem volt, a füst az ajtó fölé vágott „füstlikon” távozott. A házak homlokzatának cifrára faragott, lefűrészelt, festett díszítése is eredetileg a padlás megvilágítását és a füst elvezetését szolgálta.
A ház szurkos fenyőgerendákból épült, osztozkodásról szét lehetett szedni alkatrészeire. A dísztelen bútorzatot maguk készítették.
A ház központja a sárkemence volt, a padkáján égő tűz sohasem aludhatott ki. Itt volt az öregek, gyerekek hálóhelye.
Az Őrséghez hasonlóan az udvar jellegzetes építménye volt a kástu, „kástyé”, az alápincézett emeletes kamra. Az alatta lévő veremben burgonya, répa, tök volt eltéve, „földszintjén” káposztás hordók, teknők, az „emeleten” pálinkás edények, üvegek, zsíros „vendű-k”, hús, szalonna, kolbász várták a felhasználást. Felső, nyitott részén szénát tároltak. Néha az értékesebb szerszámokat, sőt a család pénzét is ebben a jól zárható „kamrában” tartották, ahová csak a nagycsalád feje léphetett be.
A téglaházak a 19. század végén terjedtek el téglakemencékkel, kályhákkal fűtve. A belső füst eltűnésével díszesebb berendezés jött divatba, a bútorokat már városi iparosoktól szerezték be. A tisztaszoba elkülönült a lakótértől, reprezentatív helyszínné vált, csak ünnepeken, betegség, vendégjárás esetén használták.
A lakás különös jelentőségű berendezési tárgya volt a szegeletben elhelyezkedő asztal. A belső sarokban volt a gazda helye, a többi férfi rangja szerint ehhez képest helyezkedett el. Étkezéskor a nők sohasem ültek le, férjük mögött állva szedtek a közös tálból a kanál, villa alá kenyeret tartva. A gazdasszony külön félreülve evett a gyerekekkel. A fiúk tizennyolc éves koruktól ülhettek az asztalhoz. Az asztalt és helyét olyan szentnek tekintették, mint az oltárt, imádkoztak is itt.
Fontos bútor volt a díszes láda, amiben a menyecskék tartották ritkábban használt, értékes holmijukat. A hétköznapi a kamrákban rudakon lógott. A ládát később a szekrény váltotta fel.
Világításra sokáig fenyőből hasított „foklát” használtak, amit az erre a célra készített kovácsolt vas tartóban rögzítettek. A foklát később a tökmagolaj mécses váltotta fel.
A kölest és a hajdinát kásának fogyasztották. Étkezésükben nagy szerepet játszottak az erdőből származó alapanyagok, főként a gomba, abból is elsősorban a vargánya. Frissen is felhasználták, szárították is. Főként levesnek ették. Értékesíteni a zalaegerszegi piacra hordták. A rigót nyárson megsütötték, de a szénégetők inkább agyagba burkolva az izzó boksába dugták. Kánya(varjú)-levesről is történik említés.
Göcsej hiedelemvilága igen gazdag, egyes kutatók pogány elemeket is felfedezni vélnek benne. Nyomai vannak a napkultusznak. Az újszülöttet felmutatatták a felkelő napnak. Úgy vélték a pünkösd hajnalán tálba öntött vízben tükröződő napban a gyermekét ringató Mária alakja látható. A villámról azt tartották, égi kovács kalapálta, a felhőket pedig méhek ragasztották össze. A tüzet emberi tulajdonságokkal ruházták fel, etetni, itatni kellett. Az erdőben „földi picinyek” éltek, az ártó szépasszonyt déli babának nevezték. Ismerték a garabonciás alakját is. A macskát az ördög szolgájának tartották. A halászok, vadászok, kocsisok köré babonakör szövődött: „tudományosoknak” tartották őket.
A Göcsejben végzett nem túl gyakori táncgyűjtés erősen polgárosult, új stílusú hagyományt talált, sőt gyakran csak a hagyomány hiányát. Mindenesetre a kisszámú adat között találhatók a karikázókra, illetve a lakodalomban előadott ügyességi és dramatikus táncokra vonatkozók, jórészt visszaemlékezés formájában. Tudunk a csépes, sapka- és takácstáncról, az üvegesről és a mozsarasról, mely utóbbiban a két szemben álló férfi mozsárral, illetve a törővel a szexuális aktust imitálta. A szegek vidékén ismert volt a két híres betyár nevével kapcsolatba hozott, de nyilván sokkal ősibb gyökerű táncjáték: a „Bene Vendel tánca” és a „Savanyú-játék”. Az előbbi középkori halotti tánc maradványa. A lagziban éjfél után szokták előadni. A férfi széken ülve rosszullétet, részegséget színlel, a nő lassan körülötte mozogva kendővel legyezi, élesztgeti. A zene frissre vált, mire a tetszhalott felpattan és táncba viszi párját. Ezt többször megismétlik. Kísérő dallama a közismert „Bene Vendel nótája” („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”). Bene Vendel egyébként Kelet-Zala híres betyárjának, Juhász Andrásnak előbb társa, később árulója volt. A „Savanyú-játék” a Dunántúl utolsó híres betyárjáról kapta nevét és legnevezetesebb, 1884-es csabrendeki rablásával hozzák kapcsolatba, de ősi, pogány elemeket tartalmaz. A Bogyai nevű földesúr a pénzét számolja, amikor a betyár rátámad, megöli és kirabolja. A holttest szétvetett keze-lába fölött figurázik, majd felemeli és táncol vele.
Göcsej népköltészete a szokások szövegeitől eltekintve igen szegényes. A falvak közötti munkamegosztáson alapuló falucsúfoló „rátótiádák” mellett a török korhoz kapcsolódó mondákat, kincsmondákat, legendákat és igen vaskos trufákat, tréfás meséket gyűjtöttek itt nagyobb számban.

6

P. Vas János: Göcsej és Hetés – III.
Az évkör ünnepi szokásai viszonylag gazdagon maradtak ránk. Az András napja környékén kezdődő fonóval itt hetente más házhoz mentek a lányok, asszonyok, ahol négy napig maguknak fontak, az ötödiken a háziaknak, így csak a világító olajra való pénzt kellett összeadniuk. Élt a Luca-napi kotyolás szokása. Mind közül legfontosabb az István-napi regölés, mely egyes kutatók szerint ezen a vidéken alakult ki és szinte napjainkig élt. A láncos bottal és köcsögdudával járó legények a házbeli leányt vagy „hés” (nőtlen) legényt énekelték össze majdani párjával, amiért aszalt gyümölcsöt, szalonnát, bort kaptak. A botjuk által a földpadlóból kivert rögöket a tyúkok alá, vagy a vetőmag közé tették, hogy termékenységet biztosítson.
A nagyböjti időben vasárnaponként a lányok karikáztak, labdáztak, hidasjátékot játszottak. A virágvasárnap előtti szombaton a fiúk papírsüvegben, a lányok fehér koszorúval a fejükön mentek iskolába, ahonnan a mester vezetésével párban nótázva mentek fűzágat vágni. Odakint tojást ettek, a szőlőhegyen bort is kaptak. Ezután háromszor megkerülték a templomot, majd odabent a falhoz támasztották a barkás ágakat. Másnap a hívek ezekből vettek a barkaszenteléshez. Általános volt a húsvéti határjárás.
Első szántáskor a befogott marha elé az ostornyéllel keresztet rajzoltak és imádkoztak. Aratás után virággal díszített kévét („Jézuskévét”) kötöttek és hazavitték. Ha segítséggel dolgoztak, akkor a föld gazdája áldomást fizetett az aratóknak. Szüret idején lövöldöztek, „hujintgattak”, „rikogattak” szedés közben. A szüreti bálra tinót vágtak.
Az esküvőről hazatérve ládára ültették az újasszonyt. Ha a bútor nyikorgott, hamari gyerekáldást vártak, ha viszont titokban nyitott ládára ült, elkerülhette a teherbe esést. A terhes asszonynak mindent szabad volt. Sok bort adtak neki, hogy erős gyereke legyen. Ha gyümölcsöt lopott, örültek, mert a fát termékenyebbé tette. Országosan ismert javallatok és tilalmak voltak itt is érvényben: összenőtt gyümölcs nem kívánt ikreket, tök evése kopasz, kukoricáé dús hajú, a terhesség eltitkolása néma vagy hazudós utód születését vonta maga után. A szülés a szobában, földre szórt szalmára ágyazva zajlott le. Úgy tartották, az az asszony szül legkönnyebben, akit a férje tart az ölében. A férj gyakran jelen volt, de az asszony nem beszélhetett vele. Bábaasszony már a 18. században is sok faluban működött.
A „Nagyboldogasszony ágyában” hét hétig maradt a gyerek és a kismama. Ezt régen a szoba földjére, vagy a fal melletti hálópadra vetették, később már az ágyba, melyet földig érő, rudakra feszített lepedőkkel különítettek el. A kicsit teknőben helyezték az anyja mellé. A keresztelőt nyolc napos korban tartották. A Keresztszülőket a bába kérte fel barátsági alapon, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, néha még zsidókat is, gyakran hat-nyolc főt, de ha lány született, megesett, hogy egyáltalán nem hívtak komát. A keresztelő után lakomát rendeztek lakodalmi étrenddel, de tánc nélkül. A komatálat kerek kosárban komák, rokonok hordták a gyermekágyas anyának egészen a felépüléséig. Utolsó alkalommal a fogások között szerepelnie kellett egy gyermek alakú és nagyságú süteménynek, a „fumu”-nak.
Az anya felépülését megünnepelték. A keresztelő után hat héttel a keresztszülők „nézőbe” mentek (ezt hívták paszitának), a gyereknek ajándékot (korozsmát), az anyának ételt vittek. Reggelig mulatoztak, néha zenével. Ez áttevődhetett az „egyházkelő”, más néven asszonyavatás utánra, amikor az anya a gyermekágyas időszak után először ment templomba. Az avatás előtti hét hetes időszakban még az udvarról sem léphetett ki.
A párválasztásnál nem a társadalmi helyzet, hanem a vagyon volt a meghatározó. A kisnemesek és a jobbágyok között a feudalizmus kora óta szoros családi kapcsolatok mutathatók ki. A jövendőbelit mindig a szülők választották ki. Lánykérőbe öregasszonyt küldtek. A kézfogót mindig szombaton tartották. Vagyoni ügyekben a két fél násznagyai egyezkedtek, megírták a móringleveleket, ami kölcsönös megállapodást jelentett a hozomány sorsáról özvegység esetén. Ezután a vőlegény jegypénzt fizetett, a menyasszony jegykendőt adott jövendőbelijének. A háromszori kihirdetés és az esküvő után több napos zászlós lakodalmat tartottak. A lakodalom hajnalán itt a mosdatás egy változata dívott: a vendégeket leöntötték vízzel. Ez egyben küldő gesztus is volt.
A nagycsaládban a „hozott” menyecskének sokat kellett tűrnie, de a beházasodott vőnek még kevesebb volt a becsülete („kölletlen, mint szekérben az ötödik kerék”).
A halálnak számos előjelét ismerték: ha sütés közben a kenyér kereszt alakban meghasadt, ha a kemence behorpadt, ha karácsony böjtjén délben kukorékolt a kakas. Az idősek maguk is készültek az utolsó útra: rendbe rakták a halottasnak szánt ruhát, elővették a piros szegélyes, csipkés halotti lepedőket, hagyakoztak a temetésük mikéntjéről, végrendelkeztek. A haldoklónak az asztal helyére, vagy a szoba közepére ágyaztak, mindenképpen a földre, hogy könnyebb halála legyen.
A halottmosdatás után a nőket fehér ruhába öltöztették. Ha viselős volt az illető, gyerekruhát is adtak vele, mert azt gondolták, a koporsóban megszüli magzatát. A férfira vőlegényi ruháját adták. A meghalt szoptatós anya tejét gyermekével kiszívatták, hogy utána haljon, ne maradjon árva, a szopós korban meghalt gyermek arcába viszont anyja fröccsentett tejéből, hogy elapadjon. A halott gyermek mellé játékokat helyeztek.
A harangozás mikéntje tudatta a halott kilétét: felnőttnek a nagyharang, gyermeknek a kisebb szólt, férfinak háromszor, nőnek kétszer. A ravatalt székekre ágyazták a mestergerendára merőlegesen, vagy avval párhuzamosan és díszes halotti lepedővel takarták le. A virrasztóba az ismerősök hívás nélkül jöttek. A 18. század végéig a virrasztás fizetség fejében a kántor és az iskolások dolga volt, de 1783-ban a gyerekeket eltiltották ettől. A virrasztók ételt, italt kaptak, nehogy majd a halottal álmodjanak. Csörgőpálcát hoztak magukkal, ezzel ütöttek az elbóbiskolóra.
Temetőbe induláskor kieresztették, majd újra bekötötték az istállóbeli jószágot, hogy ne pusztuljanak el a gazdájuk utáni bánatukban. A temetési menetet búzáért fogadott siratóasszonyok kísérték a temetőig, ahol azután a kántor búcsúztatta a halottat hosszú versbe szedve mondandóját. A gyermek halottat keresztszülei vitték, a fiatalt lakodalmas népnek öltözött társai, vőlegénnyel, vagy menyasszonnyal. A temetés után tort tartottak lakodalmi étrenddel. Ezt 1770-től tiltották, mint haszontalan, pazarló szokást.
A szegek nemesi családjaiban a fiúk egyenlően örököltek, a leányok férjhez menésig az ingatlan egynegyed részét birtokolták, házasságkötésükkor ingó vagyonnal kárpótolták őket. Ez volt a „leány-negyed”. A 19. század közepétől vált általánossá, hogy az ingatlan felét a testvérek egyenlően elosztották, a másik fele haláláig az özvegy használatában maradt.
A szegek népe nagycsaládi rendben élt, amelynek időbeli kezdeteit nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy a török hódoltság idején a harács adót háztartásonként és nem személyenként fizették, valamint az is, hogy a nagycsalád a 19. század közepén még általános volt, de a 20. század első felében sem számított ritkaságnak. Három nemzedék élt egy fedél alatt, „egy kenyéren”. Ez hat-hét házaspárt is jelenthetett húsz-huszonöt fővel, de tudunk harminchat „egy bokorbeli” tagból álló közösségről is.
A nagycsalád nem csak életvitelbeli és jogi egységet, hanem mindenekelőtt gazdasági termelő és fogyasztó közösséget jelentett. Így lehetett a leghatékonyabban megszervezni a munkaerő működését, védeni a vagyont, megakadályozni a birtok elaprózódását. Ugyanakkor abszolút tekintélyelvű hierarchiát is jelentett. A „gazda” a legidősebb munkaképes férfi volt. Ő osztotta be a munkát, kezelte a pénzt és a készleteket. Ő maga fizikai munkát nem végzett. A „gazdasszony” általában a felesége volt. Ő főzött a menyecskék segítségével, ő osztotta be az élelmet, irányította menyei munkáját. A gazda pár senkinek sem tartozott elszámolással. Az egyes házaspároknak csak a menyecskék által gondozott baromfi haszna, a nekik osztott kenderszösz feldolgozásából származó termék fölöslege és saját öröklésű szőlőik jövedelme után volt némi saját kezelésű vagyonuk.
A polgárosulás folyamán a házaspárok először „külön kenyérre” mentek, majd lakóhely szerint is szétváltak, szétosztoztak, ami viszont a föld, a vagyon elaprózódásához, elszegényedéshez vezetett. A megmaradt kis parcellákat gyakran bérbe adták, maguk pedig cselédnek, munkásnak szegődtek.

7


Irodalom

  • Balassa M. Iván: A Göcseji Falumúzeum. Ethnographia LXXX. évf. 1969.
  • Balogh Elemér: Göcseji szólások és közmondások. Zalai Gyűjtemény 38. Zalai Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1995.
  • Barabás Jenő: Füstösház Zalában. Ethnographia 1969. 333-346. oldal
  • Barabás Jenő: Kazalfedő gereblye Göcsejből. Néprajzi Értesítő XXXIX. évf. 1957.
  • Barabás Jenő: Nyársalás Göcsejben. Ethnographia. LX. évf. 1949.
  • Barabás Jenő: Zalai pajták. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Beke Ödön: Állítólagos emberfölötti erők az Ormánságban és Göcsejben. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. század közepén. Agrártörténeti Szemle XXVI. Budapest, 1984.
  • Bíró Friderika: Göcsej. Magyar Néprajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.
  • Bíró Friderika: A Göcseji Falumúzeum. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Magyarországon. (Tanulmánygyűjtemény). Budapest, 1987.
  • Bíró Friderika: Zala és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században. Ház és Ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. Szentendre, 1980.
  • Bődei János: Madárfogók Göcsejből. Vasi Szemle. Szombathely, 1939.
  • Dömötör Sándor: Göcsej és Girgácia. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve 1950-1951. Zalaegerszeg, 1960.
  • Dömötör Sándor: A göcseji lakodalom néhány mozzanatáról. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. Zalaegerszeg, 1960.
  • GöncziFerenc: Az állatbetegségek elhárításai és gyógyításai a göcseji és hetési népnél. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: Az emberi betegségek gyógyítása a göcseji népnél 1-3. Ethnographia XIII. évf., 1902.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalai Tudományos Gyűjtemény. Zalai Táj- és Népkutató Munkaközösség, Zalaegerszeg, 1948.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Szabó, Kaposvár, 1914.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji danajok. Ethnographia XI. évf., 1900.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési falvak, házak elhelyezkedése. Néprajzi Értesítő XV. évf. 1914/1-2.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet. Néprajzi Értesítő XI. évf. 1910.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji haranglábak és pálinkafőző kunyhók. Néprajzi Értesítő V. évf. 1904. 3-4. oldal
  • Gönczi Ferenc: Göcseji házcsúcsok. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji házvégek, koszorúfák és szárfák. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji kutak és hácskuk. Néprajzi Értesítő VI. évf. 1905.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji lakodalmi kurjantások. Ethnographia XI. évf. 1900.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji lakodalmi népmondák. Ethnographia XII. évf. 1901.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji mondák Mátyás királyról és Toldiról. Ethnographia XIV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji népszokások. Ethnographia VI. évf. 1896.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji regölés. Ethnographia XXV. évf. 1914.
  • Gönczi Ferenc: A gyermekek játékvilága Göcsej és Hetés vidékén. in: Kriston Vízi József: Közös nyelven, ungon-berken. Néprajzi játéktanulmányok a múlt évszázad elejéről. Pont kiadó, Budapest, 2003.
  • Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben 1-2. Ethnographia XVII. évf. 1906.
  • Gönczi Ferenc: Gyermekjátékok Göcsejből és Hetésből. Néprajzi Értesítő XIII. évf. 1912.
  • Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás és csikászás Göcsejben és Hetésben. Néprajzi Értesítő XII. évf. 1911
  • Gönczi Ferenc: A lükü és fejfa Göcsejben. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Szerelmi termények Göcsejben és Hetésben. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népeknél. Ethnographia XXI. évf. 1911.
  • Gönczi Ferenc: Újabb adalékok Göcsej tárgyi néprajzához. Néprajzi Értesítő VI. évf. 1905.
  • Gönczi Ferenc: A villámlás, mennydörgés és mennykő a göcseji nép hiedelmében. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Holub József: A bortermelés Zala megyében 1526 előtt. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Holub József: Zala megye története a középkorban. Pécs, 1926.
  • Kerecsényi Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia, Szekszárd, 1975. Szekszárd, 1976.
  • Kerecsényi Edit: Erdő és ember Zalában. Vezető a nagykanizsai Thury György Múzeum kiállításához. Zalaegerszeg, é.n.
  • Kerecsényi Edit: Fehérhímzéses viseleti darabok Nagykanizsa környékéről. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. (szerk.: Szentmihályi Imre.) Zalaegerszeg, 1960. 313-329. o.
  • Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. Néprajzi Közlemények XIII. 3-4. Budapest, 1969.
  • Kerecsényi Edit: Zala megye népi hímzései I. Zalai fehérhímzések. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1975.
  • Kerecsényi Edit: Zala megye néprajzi csoportjai. Budapest, 1979.
  • Kogutovicz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben II. Göcsej. Szeged, 1976.
  • Kőváry Béla: Göcseji népdalok. Magyar Könyvesház III. Aigner, Budapest, 1876.
  • Müller Róbert: Régészeti terepbejárások a göcseji „szegek” vidékén és településtörténeti tanulságaik. Göcseji Múzeum Kiadványai 30. Zalaegerszeg, 1971.
  • Müller Róbert: Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi építészetéhez. A Veszprém Megyei Múzeumok közleményei 11. Veszprém, 1972.
  • Ördög Ferenc: Adatok a göcseji és hetési keresztnévdivat legújabbkori történetéhez. A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Évkönyve 1919-1969. Nagykanizsa, 1972.
  • Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Budapest, 1973.
  • Ördög Ferenc: Zala megye helységneveinek rendszere. Magyar Névtani Dolgozatok 12. Budapest, 1981.
  • Plánder Ferenc: Göcseinek esmérete. Tudományos Gyűjtemény VI. 1838.
  • Plánder Ferenc: Zala Vármegyei Göcsei szóejtés (dialectus) ‘s annak némely különös szavai. Tudományos Gyűjtemény III. 1832.
  • Simonffy Emil: Adatok a paraszti birtokviszonyok vizsgálatához Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Szemle 1968. 1-2.
  • SimonffyEmil: Egy fejlődésben lemaradó táj. Göcsej paraszti gazdálkodásának néhány kérdése. Göcseji Helikon 3. Honismereti Közlemények. Zalaegerszeg, 1971.
  • Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében. Zalai tükör. 1848-49 zalai eseménytörténete. Zalaegerszeg, 1974.
  • Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Tanulmányok. Budapest, 1960.
  • Szabó Béla: Az agilisek és évszázados küzdelmük Zala megyében az adómenteségért. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. 1982-83. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983.
  • Szentmihályi Imre: Egy göcseji kásté. Adatok a göcseji és őrségi kástukról. Savaria 5-6. 1975. 265-277. oldal
  • Szentmihályi Imre: Göcsej területfogalmának alakulása (Deák Ferenc Göcsejről). Zalai Gyűjtemény 5. Zalaegerszeg, 1976.
  • Szentmihályi Imre: Göcseji Falumúzeum. Kiállítási vezető. Zalaegerszeg, é. n.
  • Szentmihályi Imre: A Göcseji Múzeum mángorló-gyűjteménye. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya. A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.
  • Szentmihályi Imre: Népköltészetünk gyűjtője vagy hamisítója volt-e Kőváry Béla? (A zalai Attila-monda hitelességéről) Zalai Gyűjtemény 12. Zalaegerszeg, 1979.
  • Szentmihályi Imre: Pálóczi Horváth Ádám göcseji kutatásai. Zalai Gyűjtemény 2. Zalaegerszeg, 1974.
  • Szentmihályi Imre: XVII. századi adatok Göcsej nevéről és területéről. Ethnographia LXXX. Budapest, 1979.
  • Szigeti Andor: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési szokások, ünnepek. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
  • Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben. Ethnographia LXXV. Budapest, 1964. 489-522. oldal
  • Tóth János: Göcsej népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1965.
  • Tóth János: A magyar skanzen és a göcseji szabadtéri múzeum. A Göcseji Múzeum Közleményei 20. Zalaegerszeg, 1960.
  • Vajda József: „Hallottad-e hírét Zalaegerszegnek?”. 333 zalai népdal. Zalai Gyűjtemény 10. Zalaegerszeg, 1978.
  • Zala megye földrajzi nevei. szerk.: Papp László és Végh József. Zalaegerszeg, 1964.

Becsvölgye

  • Pais Sándor: A becsvölgyi református egyház története. Becsvölgye, 1955.Pais Sándor: Keresztelési, esketési és temetkezési szokások a göcseji szegek vidékén. Becsvölgye, 1960.
  • Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás. Néprajzi Közlemények IX. 2. Budapest, 1964.

Egervár

  • Srágli Lajos - Vándor László: Egervár. Száz magyar falu könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2000.

Felsőszenterzsébet

  • Bíró Friderika: A felsőszenterzsébeti harangláb. TÉKA ’81. Szentendre, 1981.
  • Szentmihályi Imre: A felsőszenterzsébeti füstösház. Zalai gyűjtemény 2. Zalaegerszeg, 1974.

Hernyék

  • Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse. Személymonográfia. Zalai Gyűjtemény 19. Zalaegerszeg, 1980.

Kustánszeg

  • Kocsmár Gyula: A kustánszegi Gyöngyösbokréta tánccsoport története. Táncművészeti Dokumentumok 1987. A Magyar Táncművészek Szövetsége, Budapest, 1987.

Nova

  • Csizmazia György: Nova község monográfiája. Budapest, 1926.
  • Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. Zalai Gyűjtemény 11. Zalaegerszeg, 1979.

Söjtör

  • Buza Péter: Söjtör. Száz magyar falu könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2000.

Vétyem

  • Molnár László: Vétyem üvegei. Élet és Tudomány. Budapest, 198l. 41. oldal
  • Molnár László: A vétyemi üveghuta és termékei. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983.

Zalabaksa

  • Bődei János: Népi gazdálkodás és szokásai, táplálkozás. Adatok Zalabaksa népi gazdálkodásához. Göcseji Helikon 2. Honismereti Közlemények. Zalaegerszeg, 1970.

1

Filep Antal: Hetés
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Hetés: Zala megye délnyugati, Göcsejjel szomszédos, a Kerka pataktól nyugatra elterülő vidéke. Kultúrája a szomszédos Délnyugat-Dunántúl tágabb környezetével azonos.

Martin György: Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. A Nyugati vagy Dunai dialektus)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új – a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó – táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a „gólya”, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

2

P. Vas János: Hetés
(in: P. Vas János: Göcsej és Hetés. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Néptáncosok Szakmai Háza, Budapest, 1999.)
Hetés Göcsejhez hasonlóan határőr eredetű népessége miatt a két csoportot együtt szokták emlegetni. A különbség abban rejlik, hogy a hetésiek nem tudták olyan hosszú ideig megőrizni nemesi kiváltságaikat, jobbágyokká lettek és megmaradtak katolikusoknak (vagy rekatolizáltak?). Környezetüktől gyepűőri eredettudatuk és a göcseji szegek népével való történelmi azonosság emléke különíti el őket.
Hetés határait a különböző szerzők meglehetősen nagy eltérésekkel állapítják meg. Nagyjából a Göcsejtől dél-nyugatra elterülő vidék tizennyolc faluját sorolják ide. Nagy részük a jelenlegi országhatáron túlra esik. Van, aki harminc, van, aki csak hét falut tart hetésinek. Utóbbi esetben a falvak számából eredne a táj elnevezése is. A környékbeliek tizenegy falu népét csúfolják „hetési bocskorosnak” a szegénységük miatt.
A terület vízjárta síkság. Gazdálkodásukban a halászat és a szarvasmarhatartás, illetve az uradalmakban vállalt summás idénymunka volt a meghatározó.
Hetés népi kultúrája nagyon hasonlít Göcsejéhez, de annál hagyományőrzőbb, amit részben katolikus vallásuk, részben szegénységük és ebből adódó közmondásos takarékosságuk magyaráz. Viseletük régiesebb a göcsejinél. Az alapanyag sem azonos. A göcsejiek inkább kenderrel dolgoztak, a hetésiek a lent részesítették előnyben.
A férfiak fehér lyukhímzéses inget, a nők fehér, piros, kék díszű blúzt, hímzett fekete-vörös kötényt hordtak. A leány, főleg a szegény, csak akkor mehetett férjhez, ha már el tudta készíteni vőlegénye ingét, gatyáját és „darázslépes” hímzéssel ki tudta „kurvanyázni” a vászontarisznya széles vállmadzagját.
Hetés szőttesei messze földön híresek voltak. Fő piacukat Göcsej és a tágabb Zala megye nem nemesi falvai jelentették. Így sokáig aktív maradt a szövő háziipar, mint nevezetes helyi foglalkozás. Híresek voltak a „sávolyos szőttesek” (széles sávban sötétpiros hím, mértanias elemekkel sűrűn tagolva). Ezek közül is a leghíresebbek a lakodalmi hosszú törülközők.

3

Irodalom

  • Bellosics Bálint: A halászó hetési ember. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Bellosics Bálint: A hetési faház. Ethnographia VIII. 1897. 88-103. oldal
  • Bellosics Bálint: A hetési magyar viselete. Néprajzi Értesítő IV. 1903. 273-279. oldal
  • Dömötör Sándor: Hetési igafajták. Néprajzi Közlemények III. évf. 1958.
  • Dömötör Sándor: Újfajta hetési csigáskutak. Néprajzi Közlemények IV. évf. 1959 /1-2.
  • Gönczi Ferenc: Az állatbetegségek elhárításai és gyógyításai a göcseji és hetési népnél. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár, 1914.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési falvak, házak elhelyezkedése. Néprajzi Értesítő XV évf. 1914/1-2.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet. Néprajzi Értesítő XI. évf. 1910.
  • Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben 1-2. Ethnographia XVII. évf. 1906.
  • Gönczi Ferenc: A gyermekek játékvilága Göcsej és Hetés vidékén. in: Kriston Vízi József: „Közös nyelven, ungon berken.” Néprajzi játéktanulmányok a múlt évszázad elejéről. Pont Kiadó, Budapest, 2003.
  • Gönczi Ferenc: Gyermekjátékok Göcsejből és Hetésből. Néprajzi Értesítő XIII. évf. 1912.
  • Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás és csíkászás Göcsejben és Hetésben. Néprajzi Értesítő XII. évf. 1911.
  • Gönczi Ferenc: Muraköz és népe. Budapest, 1895.
  • Gönczi Ferenc: Szerelmi teemények Göcsejben és Hetésben. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népeknél. Ethnographia XXI. évf. 1910.
  • Göntér János: Dobranak. – Múlt és jelen a határ mentén. Lendva, 1998.
  • Halász Albert: A csík fogása a Lendva-vidék Mura menti magyar falvaiban. Néprajzi Látóhatár I. 1992.
  • Halász Albert: Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken. Lendva, 1999.
  • Kerecsényi Edit: A hetési hosszútörülközők, díszkendőruhák. in: Füzes Endre (szerk.): Mesterek és tanítványok. A Hevesen 2002. augusztus 16-18-án tartott nemzetközi konferencia előadásai. Hagyományos Értékek Megőrzéséért Alapítvány, Heves, 2003.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Adalékok Hetés településnéprajzához. in: Bárkányi Anikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Boldogulás Hetésben. Lendvai Füzetek 20. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2007.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Hetés a népszámlálási és gazdasági adatok tükrében. Néprajzi Látóhatár IX. évf., 2000/1-2.
  • Mód László – Simon András: A hajtástól az újborig (Szőlő- és bor-ünnepek a Lendva-vidéken). Néprajzi Látóhatár VIII. 1999.
  • Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Budapest, 1973.
  • Penavin Olga: A jugoszláviai Mura-vidék magyar tájnyelvi atlasza. Budapest, 1966.
  • Pivar Ella: Hosszúfalu, Hódos és Lendva-hegy múltja és jelene. Lendva, 1982.
  • Szabó Mária: Régi magyar lakodalmas szokások és köszöntők a Lendva-vidéki falvakból. Lendva, 1996.
  • Szente Arnold: Alsólendvavidék néprajza. Ethnographia IX. 1898. 62-72. o.
  • Szentmihályi Imre: Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai. Zalai Gyűjtemények VII., Zalaegerszeg, 1977.
  • Szentmihályi Imre: A történeti Hetés. Ethnographia LXXXVIII. 1977. 144-154. oldal
  • Varga József: Néhány hetési dialektológiai, nyelvhasználati sajátosság. Néprajzi Látóhatár VIII. évf., 1999/1-4.
  • Varga Sándor: A Lendva-hegyi bortermelés. Lendva, 1993.
  • Varga Sándor – Pivar Ella: Dobranak, Göntérháza, Kót helytörténete. Lendva, 1979.
  • Végh József: Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, 1959.

1

Filep Antal: Bakony
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bakony: a Dunántúli-középhegység legnagyobb hegycsoportjának és környékének tájneve. A történeti megyerendszerben Veszprém és Zala megyék és kis részben Fejér megye területére esett, ma Veszprémhez és Fejérhez tartozik. A Móri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. Északi része a Öreg~ vagyMagas~, déli a Balaton melletti előtere a Balaton-felvidék, északi, északnyugati előtere a Bakonyalja. A hegység neve a korábban közszóként élt, ma csak tájnévben előforduló, erdő jelentésű bakonyból származik. Noha a ~ betelepedése a honfoglalás korától megindult, összefüggő, zárt területein a nyers táj a 19. sz. végéig háborítatlanul fennmaradt. Népessége gazdálkodásában, különösen állattartásában, társadalmi életében számos archaikus vonás megőrződött. Középkori lakossága erősen elpusztult. A 18. sz. során a visszaköltöző magyarságon kívül jelentősebb számú németet, szlovákot telepítettek be a ~ -ba. Erdőségei hasznosítása révén országos hírű üveghuták működtek területén és számos helyen (Bakonybél, Szentgál) szerszámkészítő paraszti specialista központ alakult ki (gereblye, favilla, talicska, stb. készítés). Falvainak jelentős volt az erdei gyűjtögetésből és legeltetésből (sertés) származó jövedelme. A ~-i népélet hiteles szépirodalmi értékű feldolgozására Eötvös Károly vállalkozott. Gazdasági és közigazgatási központjai (Veszprém, Székesfehérvár, Pápa, Győr) a terület peremén fekszenek.

Filep Antal: Bakonyalja
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bakonyalja: a Bakony északi, északnyugati előtere. Dombos, erdőkben viszonylag gazdagabb vidék, amely átmenetet alkot a Kisalföld déli peremterülete felé. Vásáros központja Pápa. A honfoglaló magyarság a földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a~-án. Ezek az Árpád-kor folyamán felszívódtak. A török hódoltság alatt erősebben elpusztult lakossága magyar, szlovák, német települőkkel egészült ki a 18. sz. folyamán. A terület középkori eredetű lakossága hamarosan protestánssá vált. Az ellenreformáció időszakában mind a református, mind az evangélikus gyülekezetek közül több kénytelen volt a vidékről elköltözni. Nyugati előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környék, Somlóvásárhely központtal történeti borvidékeink között előkelő helyet foglal el.

Filep Antal: Balaton-felvidék
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Balaton-felvidék: a Balaton északi partján emelkedő, a Bakony déli előterét képező hegy- és dombvidék irodalmi eredetű neve. A honfoglalás óta sűrűn megtelepült magyar lakosságú táj jelentős, jórészben paraszti birtoklású borvidékkel. A török hódoltság alatt megfogyatkozott népességét elsősorban magyar és kisebb részben német telepesek egészítették ki, az utóbbiak nagy része a Bakony területéről települt át a 18. sz. második felében. A ~-en jelentős számú kisnemesi eredetű paraszti lakosság él, akiket fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez. ~ déli felét változó kiterjedésben a Balatonmellék részeként tárgyalják egyes források.

2

Martin György: Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. A Nyugati vagy Dunai dialektus)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két, merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű – részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt – polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a „gólya”, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

3

Kósa László: Kelet-Dunántúl és a Bakony
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Az északkelet-dunántúli hegyvidék délnyugati folytatásában a Bakony és környezete jellegzetes példája a földrajzi okok miatt néprajzi keretbe fogható vidéknek. Középhegységi és dombsági tájait évszázadokon át sűrű erdőségek fedték, melyeket a XVIII. századtól ritkítottak meg az irtások annyira, hogy az egykori összefüggő erdőtakaró kisebb darabokra szakadozott. Részint új, gyakran nem magyar jövevényekből telepített irtványtelepek is keletkeztek. A természeti viszonyok következménye, hogy környezetéhez viszonyítva a Bakony népi kultúráját bizonyos fokú zártság jellemezte. Ez és a múlt századi betyárromantika hozzájárult ahhoz, hogy a néprajzi kutatás az ökológiai feltételekkel kapcsolatos archaizmusoknak aránylag több figyelmet szentelt, mint a színvonalas, művészi teljesítményekben sem szűkölködő paraszti kultúrának. Tény, hogy a szűkebben vett Bakonyt és környező hegyvidékét majdnem teljesen elkerülték a fő közlekedési utak, délről a Balaton nagy víztükre határolta, minek következtében Veszprémen kívül jelentékenyebb városi település nem alakult ki belsejében. De Veszprém, a püspöki székhely sem mondható a nagytáj egyetlen vásáros, igazgatási, gazdasági, kulturális központjának. Több, a Bakony határain kívül eső város, Pápa, Székesfehérvár, sőt Győr, Komárom és Tata is vonzást gyakorolt a közelségében fekvő bakonyi községekre. A terület igazgatásilag mindig is megoszlott több vármegye között.
Ha a zártság következményeként kulturális archaizmusokat keresünk, azokat mindenekelőtt az erdei élet, a gyűjtögetés és a famunka körében találjuk meg. A primitív növényi és állati gyűjtögetés és zsákmányolás formái mellett azonban párhuzamosan folyt az erdőben a szénégetés és mészégetés, valamint a kiterjedt pásztorkodás, főleg sertéslegeltetés. A múlt század végéig élénken működtek a Dunántúlt ellátó faeszközkészítő háziipari központok (Pénzeskút, Úrkút, Csesznek, Borzavár, Bakonycsernye, Bakonyszentkirály, Bakonybél stb.), melyek tevékenységének épp a megfogyatkozott erdők szabtak határt. Termékeik ekkoriban a Balkánra is eljutottak.
Az erdőhöz kapcsolódó foglalkozások elsősorban az északi és középső bakonyi tájak településeit jellemezték, a Déli-Bakony, melyet a XX. századi idegenforgalmi hátterű megnevezéssel Balaton-felvidéknek hívnak, más jelegű táj. Az összefüggő erdők helyét itt nagy múltú szőlők és gyümölcsösök foglalják el. A balatoni borok hírneve más történeti borvidékekhez képest (pl. Szerémség, Pozsony- és Tokaj-Hegyalja) jóval később, csupán a XVIII. században kezdett emelkedni és a XIX. század első felében, derekán érte el tetőpontját. A kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzet mellett ez is magyarázza, hogy az előnyös természeti adottságú, értékes, minőségi borokat adó vidéken nemhogy jelentékenyebb bortermelő város nem alakult ki, de erőteljesebb kései mezővárosi fejlődés sem ment végbe. A táj peremén fekvő hajdani polgárvárosok, Keszthely, Sümeg, Pápa, Várpalota végvári szabadalmas múlttal rendelkező és uradalmi központok voltak; Mór elsősorban borának köszönhette ugyanezt a rangot. Igen jellemző, hogy a bérlős és úrbéres mezővároskák is túlnyomólag borvidékeken találhatók: Tüskevár, Somlóvásárhely, Somlószöllős, Devecser a Somló környékén, Tapolca, Szigliget, Gyulakeszi, Köveskál a Tapolcai- és Káli-medencében, Tihany a halászat és a bor mellett az apátságnak köszönhette címét, Zirc viszont elsősorban annak, hogy egyházi uradalom központja volt. A többségükben apró helységek a század második felében sorra elvesztették státusukat, a filoxéravész pusztítása, melyet – igaz – viszonylag gyors rekonstrukció követett, maradék tekintélyüket is elvette. Legfeljebb a szerencsésen kiemelkedő Tapolcát említhetjük kivételként. Viszonylag nyílt fekvésével terménygyűjtő központként városias településsé vált.
A mondott időszak prosperitásának emlékei az építkezésben és a lakáskultúrában még meghatározók a múlt század végén. A szőlőhegyek képét formálják a történeti stílusok – barokk, copf, klasszicista – helyi változatait őrző, legsikerültebb egyedeikben műemlékként is becsült présházak. Ahol a bortermelés gyengébb minőségű volt, mint Keszthely körzetében, ott az egyébként Közép-Dunántúlról az újkorban hiányzó faépítkezés emlékeit, használatban maradt XVII-XVIII. századi boronafalú borospincéket vette számba a kései kutatás. A bakonyi falvak népi építészete a XIX. században harmonikus külsejű lakóház-típust hozott létre, melyet leginkább az ívelt oszlopos tornác, a művészi vakolatdísszel ékesített oromfal és a kőépítkezés jellemez. Az ún. kuriális stílust kedvelték a terület kulturális arculatát jellegzetesen alakító módos kisnemesi közösségek, ugyanakkor a ház-alaprajz századunk első évtizedéig is sok helyen megőrizte a szemes kályhás szoba - füstös konyha beosztást, a szabadkémény pedig korszakunk első felében terjedő újításként jelent meg a Bakonyban. Kisnemesi ízlést idéznek a XVIII-XIX. században készült, jórészt pásztorok által faragott székek és a festett bútorok. A néprajzi monográfiával megörökített legnevesebb kisnemesi eredetű község, Szentgál az Északi-Bakonyban fekszik. 1848-ig szinte páratlan társadalmi státust sikerült megóvnia, a középkori szolgáltató népek speciális feladati közül lakói az erdőóvást és a vadászatot űzték a késői feudalizmusban is, amikor már ez a kiváltságos forma másutt megszűnt. Az igen erősen begyökerezett nemesi hagyományok és a református vallás az 1940-es évekig zárt közösségben tartotta őket, amelyben az átlagos birtokosparaszti életforma a nagy kiterjedésű határ erdeire és legelőire támaszkodott.
A nemesi vonásokat hordozó, zsinóros posztó, sötétebb színeket kedvelő bakonyi népviselet a múlt század második felében városi szabású lett, lassan eltűnt. De még a századelőn Pápán a tradicionális szokások egy részét gyakorló Alsóvárosban az idősebb parasztok hordták, sőt a világosabb és sötétebb tónus a katolikusok és a reformátusok megkülönböztetésének emlékét is őrizte. Színes új stílusú parasztviselet a falvakban nem alakult ki. Párhuzamosan tűnt el a jellegzetes pásztorviselet is, melynek nevezetes darabját, a széles gallérú, rövid, befenekelt ujjú cifraszűrt a múlt század végéig viselték. A bakonyi pásztorművészet – nemcsak a székek, bútorok faragása – a dunántúli fafaragás legszebb teljesítményei közé tartozik. A spanyolozás divatját azonban itt nem követte a domború faragás olyan kiterjedt divatja, mint Somogyban. A századfordulón a ruházat és a lakástextil már bolti anyagokból, vagy a visszaszoruló takácsok szőtteseiből készült. A Keleti-Bakonyból színes keresztöltéses (Dudar környéke) és fehér lyukhímzések maradtak fönn a múlt század második feléből. Jellegzetes hímzéscsoportot képviselnek az új stílusú, parasztos halápi hímzések.
[...] Külön kérdéskör: vajon a Balaton milyen mértékben választotta el a két part lakosságát. A századelőn Jankó János, bő hatvan esztendő múlva Vajkai Aurél monográfiát írt a Balaton mellékének néprajzáról. Mindketten megállapították, hogy a tó léte hagyományosan nem sokban befolyásolja a lakosság életét. Halászata ugyan számos archaikus fogási módot és eszközt őrzött meg, de kicsiny embercsoportot érintett. A monográfia készítésének azonban mindkét esetben külső, nem néprajzi indíttatása volt. Jankó egy nagy természettudományos vizsgálatsorozat, a Balaton-kutatás résztvevőjeként dolgozott, Vajkai pedig a modern idegenforgalom kívánalmaihoz igazodott. Mindketten inkább a különbségekre, mint a hasonlóságokra mutattak rá. Az újabb kutatások több vonatkozásban módosították a képet. A két part között a szántódi réven és télen a jégen termékcsere folyt. Somogyból szívesen szállítottak gabonát a jó árral kecsegtető veszprémi piacra. Az északi part elsősorban borát árusította. Jankó arról írt, hogy „a menyasszonyt nem szeretik vízen-jégen hordozni”, de az anyakönyvek szerint még a Káli-medencének is voltak házassági kapcsolatai a túlpartra. Halványan kirajzolódik, hogy az üdülőkörzet kialakulása előtt sem lehetett egyértelműen elválasztó szerepe a tónak, inkább a távolabbi nagyobb tájak – Bakony és Somogy – közti különbségek kiegyenlítésében vettek részt a parti közösségek.

4

P. Vas János: Bakony-vidék I.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Kézirat.)
A Bakony szó a régi magyar köznyelvben „erdőt” jelentett. A szó ma a Dunántúli - Középhegység Balatontól északra fekvő hegycsoportjának és környezetének neve.
Határait az egyes leírások különbözőképpen vonják meg. Ezért használjuk a szűkebb értelmű, csak a hegyes, erdős vidéket jelentő Bakony mellett a Bakony-vidék elnevezést. Több tájegységet sorolhatunk ide. A „tulajdonképpeni” Bakonyt Öreg- vagy Magas-Bakonyként tartják számon. Központja Zirc. Ettől délre, a Balaton északi partvidékén terül el a Balaton-felvidék, régi nevén Déli-Bakony. A tágabb szemlélet ide számítja a Tapolcai-medencét és a Somló-vidéket is. Legnagyobb városai Veszprém, Nagyvázsony, Tapolca. A Bakonytól északra, észak-nyugatra, a Kisalföld felé elterülő dombság a Bakonyalja Pápa központtal. Az itt lakók is gyakran bakonyiaknak nevezik magukat.
Koppány leverése után Veszprémet I. István a fejedelmi birtokokhoz csatolta, így megyei székhely lett, a királynék városa. A vadállományban, értékes faanyagban gazdag, állattartásra különösen alkalmas makktermő erdőség az Árpád-kor végéig királyi erdőispánság kezelésében volt. Erre az időre vezetik vissza eredetüket azok a kisnemesi falvak, amelyeknek lakói az erdők hasznosításával kapcsolatos foglalkozásokat űző kiváltságos népesség (kanászok, szénégetők, erdőőrök, faeszköz-készítők) leszármazottainak tartják magukat, pl. a szentgáliak, akik büszkén ma is „királyvadászok”-nak nevezik magukat. A kiváltságos települések népének feladata az erdő őrzése, hasznosítása és az uralkodói udvar ellátása volt. Erre emlékeztet Szentkirályszabadja vagy Szabadi elnevezése. Később ezek a „király szabadjai” a kialakuló köznemesség sorába emelkedtek. A török háborúk alatt a Bakony-vidék háborús zóna volt. Veszprém 1552 és 1608 között többször is gazdát cserélt. A harcokban a középkori eredetű magyar lakosság nagyon megritkult, de nem pusztult ki teljesen. A megüresedett területekre a 18. századi telepítések során kisebb számban szlovákok, nagyobb számban németek költöztek, főleg a Balaton-felvidék tájaira.
A történelem folyamán a közigazgatási keretek többször megváltoztak. Veszprém, Zala és kisebb mértékben Fejér megyék változó határok között birtokolták a Bakony-vidéki területeket. A Balaton északi partja és a Tapolcai-medence pl. sokáig Zala megyéhez tartozott. Később Veszprémhez sorolták Keszthely környékét is, amely ma újból Zala megye része.
A Bakony-vidéken található Magyarország egyik legnagyobb erdősége, bár kiterjedése ma már meg sem közelíti az egykorit. Valamikor a Balaton-felvidéket és a dombos Bakonyalját is erdő borította. A lakosság életét az erdő határozta meg. A gyűjtögetés ennek ellenére nem játszott jelentős szerepet a falusiak életében. A gombát sok helyen semmibe vették, máshol viszont (Sikátor) egy-egy család 40-50 kilónyit is megszárított és levesnek vagy pörköltnek fogyasztották. Az uradalmi erdőkben ez „rabsickodásnak”, jogtalan erdőhasználatnak számított, különösen az értékes szarvasgomba esetében, amit idomított disznóval túrattak ki. A bükkfán termő tapló-gombából a német falvak lakói eladásra sapkát, táskát készítettek, az acélos-kovás tűzcsiholásnál is használták. A Balaton-felvidéken a vörös cserszömörce leveleit és fiatal ágait gyűjtötték, amit a tímárok megszárítottak és lisztté törve a bőr cserzésénél használtak fel.
A Bakony gazdag vadászterületet biztosított a királyoknak és földesuraknak. Az erdőben sok volt a szarvas, őz, vaddisznó. A 18. században még jávorszarvas is tanyázott itt. Az utolsó bakonyi farkast 1880-ban ejtették el. A kiváltságos vadászfalvak hagyományosan, évente meghatározott mennyiségű és fajtájú vadhússal tisztelték meg az uralkodói udvart. Ez természetesen csak jelképes adó volt, valódi feladatuk a vadállomány gondozása és a vadorzók távoltartása volt. A jobbágyok csak a kártékony „dúvadak”-ra (nyúl, róka, nyest) vadászhattak. Ez főleg csapdák felállításával történt. Az illegális, orvvadászok, vagyis a rabsicok tevékenysége sohasem szűnt meg igazán. Ma is sok kárt okoznak, csak ősi eszközeiket cserélték fel modern szerszámokra.
Az erdőségek legfőbb kincse a fa. Az értékes területek nagy része az uradalmak kezében volt, de a falusiakat is megillette bizonyos, pontosan szabályozott „faizás”, fagyűjtés joga. A rossz úthálózat miatt az értékes nyersanyagot célszerű volt helyben feldolgozni és a belőle készült, egyszerűbben szállítható termékeket értékesíteni. A faragáshoz értő bakonyiak elsősorban szerszámnyeleket, gereblyét stb. készítettek. Ez a tevékenység sokhelyütt kisipari, céhes formát öltött. Bakonybél nevezetes favilla-készítő központ volt és híresek voltak a Veszprémben készített csutorák. A csutora egyfajta lapos, korong alakú, esztergált kulacs.
A „bakonyerdő” fáját másfajta mesterségekhez is felhasználták, pl. a szénégetéshez, üveghuták fűtéséhez. Az elégetett keményfából készült hamuzsírt mosó, ruhafehérítő szerként használták, de szükség volt rá az üvegkészítésnél is. A fa, mint tüzelőanyag fontos volt a mészégetés folyamatában. Ezek az „iparok” a 19. század végéig jellemzők voltak a Bakony gazdálkodására.
A halászat a Balaton-felvidék néhány településén fontos megélhetést jelentett. A legjelentősebb halászfalu Tihany volt. A halászok társulásai, a „halászbokrok” részt fizettek a zsákmányból a part és a víz földesurainak, később bérelték tőlük a területet. Az egyik, sokak által csak „legendá”-nak tartott halászati módszer a tihanyi „látóhalászat” volt. Ősz végén a „kompánia” egyik tagja, a „hegyjáró” felment egy tó-közeli csúcsra. Onnan figyelte a víz színének változását, ami a halrajok érkezését jelezte. A vízen csónakkal cirkáló társainak egyezményes jelekkel mutatta meg, hogy merre jár a zsákmány, hol vessék be a „gyalom”-nak nevezett nagy kerítőhálót. A halfogás igazi időszaka a tél volt. Ekkor folyt a „jég alatti”, vagy „lékhalászat”. Jégbe vágott lékek rendszerén keresztül, vezérrúd segítségével jókora gyalmot vezettek a víz alá. Ez közösségi munka volt, 15-20 ember kellett hozzá. A módszerrel egyszerre 150-200 mázsányi halat lehetett kifogni, de nagyon veszélyes volt, mert a jég bármikor beszakadhatott és gyakoriak voltak a téli viharok is. A Balaton leghíresebb halát, a fogast csak télen lehetett fogni, nyáron ritkaságszámba ment. A balatoni halászok ősi eszköze volt az egyetlen fatörzsből kifaragott bödönhajó. Gyakran kettőt kötöztek egymás mellé, hogy kevésbé legyen borulékony. A balatoni halászat jelentősége a 20. század elején megszűnt.
A Bakony makktermő erdeiben a középkor óta meghatározó fontosságú mezőgazdasági ágazat az erdei állattartás.
Régen a leggyakrabban tartott fajta a mára kipusztult „bakonyi disznó” volt, amely sokban emlékeztetett a vele szabadon párosodó vaddisznóra. Sovány volt, malacai csíkosan születtek, agyara fejlett, sörtéje olyan erős, hogy cipésztűnek használták. Fő tápláléka a makk volt, de minden ehetőt felfalt, állítólag a „csürhe” közé keveredett farkast, sőt az óvatlan idegen embert is széttépte. A szintén meglehetősen elvadult életmódot élő, híres bakonyi kanászok nem tudták terelni, fegyelmezni a „disznó-sereget”, inkább csak követték és őrizték. Az állatokat lábon hajtották a vásárra. Zsírjuk alig volt, a hús volt az értékük. A 18. század végére a „bakonyi sertés”-t felváltotta a göndörszőrű mangalica („gica”, „siska”), ami a Balkánról származott, ezért nevezték „rác” vagy „török” disznónak is.
Makkoltatták a juhokat is. Tartásuk, a „fejős juhászat” hasznát a 19. század elejéig elsősorban a tej és az abból készített termékek jelentették. A naponta többszöri fejés a juhászok feladata, a tej feldolgozása a családjuké, a juhásznéké volt. Sajátos helyi étel a „pujna”, az édes juhtúró. Az állatok bőrét maguk a pásztorok készítették ki. A 19. század elejétől a régi fajtákat kiszorította az elsősorban gyapjáért tartott merinói, de ezt és a többi nyugatról érkező újabb fajtát a nép birkának nevezi, sohasem juhnak.

5

P. Vas János: Bakony-vidék II.
A pásztorok sajátos társadalmi rendet alkottak, elkülönültek a falusi lakosoktól, akikkel kölcsönösen lenézték egymást. Különösen hírhedtek voltak a durva, verekedős, „vagdalós” kanászok. Általában homályos származású, munkahelyüket gyakran változtató, álnéven bemutatkozó legények voltak. Állandóan maguknál hordták karikás ostorukat és a rövid nyelű, hajításra is alkalmas, „valaska” nevű kanászbaltát. A juhászok általában az előbbieknél vagyonosabbak voltak, családjuk a faluban lakott és mesterségük is apáról-fiúra öröklődött, de a parasztok nem fogadták be őket sem és ők is büszkék voltak pásztori mivoltukra. Eszközük és jelvényük a nehéz, hajlított fémvégződéssel ellátott juhászkampó, másképpen „gamó” volt. Régen a fegyverek a vadak (farkas, hiúz, róka) és a rablók elleni védekezésre szolgáltak. A pásztorok egymás között házasodtak és összetartozásuk jeleként ismeretlenül is „sógor”-nak szólították egymást. Könnyen felismerhetők voltak a parasztoktól eltérő viseletükről, bár ezt divatból szívesen utánozták a falubeli legények is. A régi pásztorok hosszú, „csimbók”-ba fogott hajat hordtak, 6-8 szeles bőgatyát, magas tetejű keménykalapot („Sobri-kalap”), kivarrott szűrt, sallangos bőrtarisznyát és botot („ütlek”-et) viseltek. A vármegye sokszor tilalmazta az arcot eltakaró kanász-kalapokat. A nevezetes bakonyi cifraszűr posztóból készült. Más vidékekénél rövidebb volt, a gallérja viszont nagyobb. Rövid, csonka ujját „befenekelték” és zseb helyett használták. A szűrt nem öltötték fel, vállra vetve hordták. A díszesebb kivitelű nagyon drága volt, a hatóságok tiltották viselését, mert a tetszeni vágyó legények állítólag öltek, raboltak is érte. Ezért „akasztófás szűr”-nek is nevezték.
A pásztorok életmódjától elválaszthatatlan a betyárvilág, az a társadalmi jelenség, amely a 19. század közepére egész Európában ismertté tette a Bakony nevet. A szabad élethez és erőszakhoz szokott pásztorok gyakran követtek el olyan cselekményeket, amelyeket ők maguk csak virtusnak tartottak, a törvény viszont bűnnek tekintett. A verekedésért, kisebb lopásokért járó, gyakran aránytalanul súlyos büntetéseket sokan nem voltak hajlandók elszenvedni, így inkább a törvényen kívüli életet választották. Közéjük menekültek a katonaszökevények és a munkanélkülivé vált pásztorok is. A nép félt ugyan tőlük, de egy részük, főleg a szegények és a pásztorok, maguk közül valónak tekintette őket, „hősöknek”, akik helyettük is szembeszállnak az urakkal. A két leghíresebb bakonyi betyár Sobri Jóska és Savanyú Jóska volt. A hatóságok „fegyveres csavargóként”, a köznép „járkálókként”, „szegény jó legényekként” emlegette őket.
A bakonyi népművészet leglátványosabb része a pásztorfaragás. A fából és szaruból készült használati tárgyakat gazdagon díszítették. Különösen jellemző az itteni technikák közül a spanyolozás, amikor a kivésett részekbe színes viaszt öntöttek.
A Bakony-vidék talaja nemigen alkalmas a szántóföldi mezőgazdaságra. A Balaton-felvidéken viszont ideálisak a körülmények a szőlőtermesztésre. Az itteni szőlőkultúra több ezer évre nyúlik vissza és a 19. századig a lakosság fő megélhetését jelentette. Az 1800-as évek végén a filoxéra (szőlőpusztító gyökértetű) járványszerű megjelenése elpusztította az ősi szőlőhegyek ültetvényeit. Az újratelepítés a réginél kisebb területen tudta csak pótolni a károkat, de Balaton-felvidék ismét Magyarország egyik legjelentősebb szőlővidéke lett. Híresek Badacsony, Csopak, Tihany és a messzebb eső Somló-vidék borai.
Az erdő kihasználásával kapcsolatban már említett mesterségek (faszerszám- és csutora-készítés, szén- és mészégetés, üveggyártás) mellett számos más kézműves tevékenységet gyakoroltak a Bakony vidékén. A gyors patakok vizének energiáját a posztócsapók kalló-malmai hasznosították, amelyek folyamatos dorong-ütésekkel tömörítették posztóvá a gyapjút. Ebből készítették azután a szűrszabók a nevezetes bakonyi cifraszűrt. A jó minőségű agyagot és a rendelkezésre álló fűtőanyagot kihasználva szinte mindenütt működtek fazekasok; céheik központjai Keszthely, Sümeg, Tapolca voltak. A rengeteg juhbőrt cserzővargák („tobak”-ok) dolgozták fel, akik elsősorban Veszprémben működtek. A kendert takácsmesterek szőtték meg, híres központjuk volt Nagyvázsony. Valószínűleg a beköltöző németek hatására terjedt el a kékfestés.
A Bakony-vidékiek világképe, hiedelmei régies elemeket őriztek meg, de ezek nem rendeződnek egységes rendszerbe. A Balaton-felvidékiek úgy mondják, hogy a szivárvány híd ég és föld között. Felszívja a vizet és visszabocsátja. A falusi közösségen kívüli tevékenységek gyakorlóit gyakran ruházzák fel babonás erővel. Ők az „ördöngösök”, molnárok, vadászok, pásztorok. A legutóbbi időkig él azoknak a név szerint is emlegetett embereknek az emléke, akik „sokat tudtak”, „valamit tudtak”. Segíthettek és árthattak is, de nem váltak ki a közösségből, együtt éltek a többiekkel. A keleti Bakonyban emlegetik az „ősi ember”-t, az „ősi javas”-t, vagy „ősi bácsi”-t, aki a hozzá érkezőket gyógyította, tanácsot adott, hírt mondott a halottakról vagy az eltűntekről. (Ősi egy Várpalota közelében fekvő falu neve, ahol az illető lakott.) Megyesi Józsefnek hívták és takácsmester volt. Akiről tudta, hogy nem hisz benne, azzal nem állt szóba. Mélyen hívő katolikus volt és úgy mondta: „már három éves koromban ajándékozott meg Isten ezzel a tudománnyal”. Az ilyen típusú „tudós”-t a néprajz halottlátónak nevezi.
A gyakran emlegetett és főként Tihanyhoz kötött balatoni tündér-mondák a népi szájhagyományban nem találhatók meg. Nagy részül minden bizonnyal romantikus irodalmi kitalálás.
A Bakonyban a 19. század közepéig a duda volt a legfontosabb hangszer. „Tikres dudá”-nak is nevezték az ördögöt ábrázoló dudafej homlokára helyezett üvegdarab miatt. A régi lakodalmakból van adatunk pásztor-bandáról is, amelyben dudás, furulyás és pikulás muzsikált. Később a tánckíséret feladatát rezesbanda, illetve vonós cigányzenekar vette át. Az öreg pásztorok sokáig használták a furulyát. Az asszonyok közül sokan értettek a citerához.
A Bakony környéki területek néptánc szempontjából szegényesen adatoltak. 19. századi adatok említik a pásztorok baltaforgatós „vad” táncát. Ennek ismerjük egy- és kétbotos változatát. „Dussolás”-nak egy lakodalmi szokást neveznek, melynek során éjfél után a legények a zenészek számára gyűjtenek pénzt. A motívumai kanásztánc-vonásokat mutatnak. A Balaton-felvidéken lagziban adják elő a nyúl-, illetve mozsár-táncot, amelyek a szexuális aktust imitálják. A szentgáli huszártáncban felismerhetők az egykori kötetlen verbunk nyomai. A táncrendben egyébként uralkodók a nyugati eredetű, polgári jellegű táncok és játékok („Gólya”, „Keresd meg a tűt!”).
A Bakony-vidék népköltészetében tündérmesével alig találkozunk. A leggyakoribb műfaj a csattanós végű, rövid adoma, a falucsúfoló történet és a történeti monda, mely műfaj-csoportnak ezen a területen a legnagyobb részét a betyár-mondák teszik ki.
A Bakony nyugati, zalai falvaiban máig él a lucanapi kotyolás, a regölés és az aprószenteki korbácsolás szokásának emléke. Az 1970-es években az idősebb generáció még saját gyermekkori emlékeként tudta ezeket felidézni. Nyilvánvalóan német eredetű karácsonyi köszöntő szokás a „krisztkindli” vagy „bölcsőcske”, melynek során éneklő kislányok hordták körbe az újszülött Jézuska bölcsőjét.

6

Irodalom

  • Antalffy Gyula: A reformkor Balatonja. Utazások a múltban és a jelenben. Panoráma Kiadó, Budapest, 1984.
  • A Balaton-környék népművészete. Balaton könyvek II. Magyar Királyi Balatoni Intézőbizottság, Budapest, 1943.
  • Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák. Bratislava, 1979.
  • Balatoni Múzeum, Keszthely. Vezető a Keszthelyi Balatoni Múzeum természettudományi, régészeti, történeti, néprajzi és fürdőtörténeti állandó kiállításához. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1969.
  • Balassa Iván: A tihanyi Természetes Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Ethnographia LXXVII. évf. 1966.
  • Balázsjárás Sümegen. Ethnographia XVI. évf. 1905.
  • Baráti Ferenc: XIX. századi veszprémi asztalosok. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. Veszprém, 1963.
  • Barta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. Veszprém, 1970.
  • Bartócz József: A veszprémi csutorások. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Beke Ödön: Pápa-vidéki babonák. Ethnographia XV. évf. 1904.
  • Békefi Antal: Bakonyi népdalok. Zeneműkiadó, Budapest, 1955.
  • Békefi Antal: Bakonyi népdalok. Veszprém, 1977.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete II. Népi hangszerek, hangszeres zene. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. 1978. 355-438.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete. In: Agócs Gergely (szerk.): A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2001.
  • Békefi Antal: A bakonyi szegényember dalai. Zeneműkiadó, Budapest, 1966.
  • Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Békefy Remig: Keszthely és környékének néprajza. Budapest, 1884.
  • Bereczky János: A pápai barna kislány nótája. In: Kriza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1998.
  • Bíró József: Hajók a Balatonon. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Boross István – Márkusné Vörös Hajnalka: Dudar. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
  • Borsos József: A Bakonyi Múzeum emlékkiállítása. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Bright, Richard utazásai a Dunántúlon. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1970.
  • Cseri Miklós – S. Lackovits Emőke: A Balaton-felvidék népi építészete. Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Laczkó Dezső Múzeum, Szentendre – Veszprém, 1997.
  • Csoma Zsigmond: Adatok a Kál-völgyi cseregyerek-rendszerhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XVI. Veszprém, 1983. 319-323. oldal
  • Csoma Zsigmond: A filoxera és hatása a Káli-medencében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XVII. Veszprém, 1985. 733-755.
  • Csoma Zsigmond: A hagyományos borértékesítési rendszer és felbomlása a Káli-medencében (XIX-XX. sz.) A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. Veszprém, 1983. 331-341.
  • Csoma Zsigmond: Nászéjszakák bora: a somlai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1986.
  • Csoma Zsigmond: Szőlészeti munkaeszközváltás Somlón. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977. Budapest, 1978. 213-231. oldal
  • Csoma Zsigmond: Uradalmi és jobbágy-paraszti szőlő-, bortermelés Somlón (XVII-XX. század közepéig). Termeléstörténeti-történeti ökológiai tájmonográfia. Studia Folkloristica et Ethnographica 35. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1993.
  • Csomasz Tóth Kálmán: A pápai halottaskönyv. In: Bódiss Tamás: Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai születése 100. évfordulójára. Cantio Bt., Budapest, 2003.
  • Dám László: Adatok a Pápa környéki falvak népi építészetéhez. Ethnographia CIV. évf. 1993.
  • Darnay Béla: Balaton-Szent-Györgyi Halász Czéh Contractusa. Néprajzi Közlemények I. évf. 1956/1-4.
  • Domanovszky György: A Balatonkörnyék népművészete. Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság, Budapest, 1943.
  • Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat. Néprajzi Értesítő XXXIV. évf. 1942.
  • Domokos Mariann: A veszprémi Gizella-napok. In: Pócs Éva (szerk.): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Tudományos konferencia Marcaliban. 2002. május 13-15. Studia Ethnologica Hungarica 6. L’Harmattan Kiadó – Marcali Városi Helytörténeti Múzeum, Budapest, 2004.
  • Dornyai Béla: A balatonparti Gyenesdiás fapincéi. Néprajzi Értesítő 1939. 48-59. oldal
  • Dömötör Ákos: Mihályiak sümegi lakodalomban. Néprajzi Közlemények V. évf. 1960/3-4.
  • Eötvös Károly: A Bakony 1-2. Eötvös Károly munkái XXI-XXII. Révai Testvérek, Budapest, é. n.
  • Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül 1-2. Eötvös Károly munkái I-II. Révai Testvérek, Budapest, 1901.
  • Eperjesi Imre: Balaton melléki borvidék. In: Magyar borhagyományok, borivási szokások. Válogatott írások a magyar borkultúrából. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004.
  • Erdélyi Zoltán: A bakonybéli villakészítők balkáni útjai. Néprajzi Közlemények IV. 1959. 8-18. oldal
  • Ébner Sándor: Adatok a Bakony északi községeinek építkezéséhez. Néprajzi Értesítő XXV. évf. 1933.
  • Ébner Sándor: A veszprémi csutorásmesterség. Néprajzi Értesítő XXIV. évf. 1932.
  • Égető Melinda: Hegytörvények és szőlőtelepítő levelek Veszprém vármegyéből (1626-1828). Szőlőhegyek történetének forrásai 4. L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2006.
  • Égető Melinda: Rézműves műhely a nagyvázsonyi Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Égető Melinda: Zsúpkészítés a nagyvázsonyi Szabadtéri Néprajzi Múzeumban 1967-ben. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. Veszprém, 1994.
  • Éri István: Adatok a bakonyi üveghuták történetéhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Éri István: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. Veszprém, 1965.
  • Gerencsér Ilona: Pásztorszokások és babonák Ácsteszéren (Veszprém megye). Néprajzi Értesítő XXXV. évf. 1943.
  • Gergely Katalin: Köveskál község lakosságának házassági kapcsolatai 1742-től napjainkig. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. Veszprém, 1985. 629-641.
  • Gönyey Sándor: Rókabödön a Bakonyban. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
  • H. Csukás Györgyi: A Bakony és Balaton-felvidék népi építészete. In: Ház és ember 2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 1984.
  • H. Csukás Györgyi: Barokk vonások a Balaton-felvidék népi építészetében. Néprajzi Értesítő LXXV. évf. 1993.
  • H. Csukás Györgyi: A településmód és öröklési szokások összefüggései néhány Balaton-felvidéki faluban. In: Kuti Klára (szerk.): Morzsák. Tanulmányok Kisbán Eszter tiszteletére. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1997.
  • Hála József: Vérkút, egy régi parasztfürdőhely a Balaton partján. In: Ásványok, kőzetek, hagyományok. Történeti és néprajzi dolgozatok. Életmód és tradíció 7. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1995.
  • Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén. Néprajzi Közlemények II. évf., 1957/3-4.
  • Hegyi Imre: Erdei legelők az észak-keleti Bakonyban. In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991.
  • Hegyi Imre: Erdőgazdálkodásunk néprajzi formái, különös tekintettel az Északi-Bakonyra. Budapest, 1977.
  • Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből. In: Balassa Iván – Újváry Zoltán – Módy György: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok, Debrecen, 1982.
  • Hegyi Imre: Gyűjtögető gazdálkodás az észak-keleti Bakonyban. Ethnographia LXXXI. évf. 1970.
  • Hegyi Imre: Leányok ünnepi viselete és a színek szerepe a XIX-XX. század fordulóján Bakonycsernyén. Fejér Megyei Szemle 1983/1. 57-70.
  • Hegyi Imre: A népi erdőkiélés történeti formái (Az Északkelet-Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.
  • Herényi István: Nemes Székely János csöglei közbirtokos naplója. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. Veszprém, 1965.
  • Herkely Károly: Népi erdőgazdálkodás Veszprém vármegyében. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Horváth József: Néprajzi és helytörténeti jellegű adatok a nagyvázsonyi úriszék irataiból. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Hermann István: Mencshely. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2002.
  • Horváth Endre: A bakonyi nyelvjárás. Athenaeum, Budapest, 1906.
  • Horváth József: Néprajzi és helytörténeti jellegű adatok a nagyvázsonyi úriszék irataiból. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Hudi József: Parasztmozgalmak Veszprém megyében 1848-49-ben. In: Csihák György (szerk.): A honfoglalás és az 1848-1849-es magyarországi polgári forradalom és szabadságharc évfordulójára. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Budapest-Zürich, 2001.
  • Jakubovich Emil: A sümegi éjjeli őrök kiáltásai. In: Éjjeli vigyázók éneke a XVIII. századból. Ethnographia XXVI. évf., 1915.
  • Jankó János: A balatonmelléki lakosság néprajza. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, Budapest, 1902.
  • Káldy József: Bakonyi babonák és szólásmondások. Ethnographia XIX. évf. 1908.
  • Katona Imre: Egy habán tál Veszprém megyei vonatkozásai. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. Veszprém, 1965.
  • Katona Imre: S-betűs herendi porcelánok az Iparművészeti és a Bakonyi Múzeumban. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Kovács László: A Balaton-vidék népi építészete. Néprajzi Értesítő XXVII. évf. 1936.
  • Kovács Miklós: Szokások és babonák Csesznekből. Ethnographia XL. évf. 1929.
  • Kulcsár László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. Veszprém, 1985. 699-724. oldal
  • Lackovits S. Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepei és szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. (Bálint Sándor emlékére.) Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, Veszprém, 2000.
  • Lichtneckert András (szerk.): Balatonfüred és Balatonarács története. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, 1999.
  • Lichtneckert András: A balatonfüred-csopaki borvidék története. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 7. Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, 1990.
  • Loschdorfer Anna: Bakonyi német (sváb) falvaink szerepe a magyar népi hagyományok megőrzésében. Ethnographia XLVI évf. 1935.
  • Loschdorfer Anna: Veszprém megyei népmesék. Ethnographia XLVII. évf. 1936.
  • Lukács Károly: Balatoni halászat két évszázad távlatából. Ethnographia LI. évf., 1940.
  • Lukács Károly: Tiszai hatás a balatoni halászatban. Ethnographia LXII. évf. 1951.
  • Martonfalvy Elek: Népélet. In: Pápa város egyetemes leírása. (Összeállította: Kapossy Lucián.) Pápa, 1905. 145-149. oldal
  • Mihályfi Márta: Veszprém megyei karácsonyi népszokások funkcionális összehasonlító vizsgálata. Ethnographia CVI. évf., 1995.
  • Molnár István: „Dudari lakodalmas”. in: Molnár István: Magyar Képeskönyv. Néptáncszvit hét képben. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1969.
  • Nagy László: A veszprémi tobakok. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Nagybákay Péter: Céhek, céhemlékek Veszprém megyében. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Nyék Sándor (közreadó): Balatoni népdalok. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1982.
  • Nyék Sándor: Daloló Balaton 1-2. 88 Balaton-vidéki népdal. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
  • Nyék Sándor: Szájhagyománygyűjtés a Balaton mentén. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 10. Veszprém, 1971.
  • Pákay Zsolt – Sági Károly: A szőlőművelés hatása a Balaton környék életére és településére. Veszprém Megyei Múzeum Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Pereszlényi Mária: Adatok a kenyérsütéshez a Balaton környékéről. Néprajzi Értesítő XXXIII. évf. 1941.
  • Petánovics Katalin: Vállus. Egy summásfalu néprajza. Budapest, 1987.
  • Petánovics Katalin: Orvhalászat Zalavárott. Ethnographia CIV. 1993. 359-372. oldal
  • Péterdi Ottó: A féltelkes jobbágy életszínvonala Bakonypéterden 1800 körül. Ethnographia LXXVI. évf. 1965.
  • Péterdi Ottó: Gazdasági életkép Bakonypéterdről 1800 körül. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. Veszprém, 1965.
  • Relkovic Davorka: A Balaton keletkezésének mondái. Ethongraphia XXVII. évf., 1916.
  • Rómer Flóris: A Bakony. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • S. Lackovits Emőke: Köveskál. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. Budapest, é. n.
  • S. Laczkovits Emőke: Török hatások a bakonyi és a Balaton felvidéki hímzett református liturgikus textileken, valamint a paraszti hímzéseken. in: Keszeg Vilmos -Tötszegi Tekla (szerk.): Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2005.
  • S. Lackovits Emőke (szerk.): Kapcsolatok rendszere a Káli-medence falvaiban a XVIII. századtól a XX. századig. Veszprém, 1988.
  • Sági Károly: A balatoni fakutya. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Sági Károly: A hetvenéves Balatoni Múzeum. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. Veszprém, 1969.
  • Schildmayer Ferenc: Vajkai Aurél és Balatonalmádi. in: S. Laczkovits Emőke (szerk.): Emlékkötet a száz esztendeje született Vajkai Aurél tiszteletére. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 2003.
  • Solymos Ede: A keszthelyi halászcéh. Zalai Múzeum I. Zalaegerszeg, 1987. 191-214. oldal
  • Somoly István: Kodály 7 dallamlelete Bakonybélből. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Szigeti Andor: Bakony és Balaton-felvidék. In: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési szokások, ünnepek. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
  • Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke. Kaposvár, 1978.
  • Takács Lajos: Rákászat a Kis-Balaton mentén. Ethnographia LXXXVIII. évf. 1977.
  • Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez. Néprajzi Értesítő XXXIV. 1942. 164-172. oldal
  • Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás. Ethnographia L. 1939. 9-37. oldal
  • Tóth Kálmán: A Balatonvidék népének építészete. Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság, Budapest, 1936.
  • Tóth Teréz: Tóth József fafaragó, egy bakonyi pásztor élete és művészete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Tóthné Németh Gizella: Bartók Béla Balatonberényben. Helytörténeti Füzetek. Balatonberény Község Önkormányzat Polgármesteri Hivatala, Balatonberény, 2000.
  • Vajkai Aurél: Adatok a Balaton melléki szőlőhegyek népi építkezéséhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 1. Veszprém, 1963.
  • Vajkai Aurél: Adatok a Veszprém vármegyei magyarság és németség teherhordásához. Népünk és nyelvünk I. 1941. 88-92. oldal
  • Vajkai Aurél: Adatok a népi orvosláshoz a Bakony Balaton-felvidékén. Ethnographia L. évf. 1939.
  • Vajkai Aurél: A Bakony néprajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1959.
  • Vajkai Aurél: A Balaton északi partjának présházai. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Vajkai Aurél: Balatonalmádi és környéke. Balatonalmádi, 1980.
  • Vajkai Aurél: Balaton-felvidéki és Bakony vidéki falusi épületek a XVIII. századból. Ethnographia LXVIII. évf. 1957.
  • Vajkai Aurél: Balatonmellék. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964.
  • Vajkai Aurél: Balaton-melléki présházak. Budapest, 1958.
  • Vajkai Aurél: Cserszegtomaj. Egy hegyközség élete. Néprajzi értesítő XXXI. 1939. 170-204. oldal
  • Vajkai Aurél: Egy bakonyi magyar falu paraszt állatorvosai. Ethnographia XLIX. évf. 1938.
  • Vajkai Aurél: Faller Jenő Veszprém megyei művelődéstörténeti munkássága. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 6. Veszprém, 1967.
  • Vajkai Aurél: Füstös konyhás házak a Balaton környékén. Ethnographia LXXXVI. évf., 1973.
  • Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1970.
  • Vajkai Aurél: Olajütők Veszprém vármegyében. Ethnographia LIII. évf., 1942.
  • Vajkai Aurél: Présházak és pincék a XVIII. századból a Balaton északi partján. Ethnographia LXVII. évf. 1956.
  • Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959.
  • Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
  • Vajkai Aurél: Szőlőprések és díszítésük a Balaton északi mellékén. Ethnographia LXXXVIII. évf., 1977.
  • Vajkai Aurél: Újabb adatok a bakonyi és Balaton melléki olajütőkhöz. Ethnographia LXXXVI. évf., 1975.
  • Vajkai-Wagenhuber Aurél: A parasztszőlőmívelés és bortermelés Veszprém megye déli részében. Néprajzi Értesítő XXX. évf., 1938. 15-48; 172-204. oldal
  • Varga Éva Teréz: Adalékok a pápai mézeskalácsosság történetéhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. Veszprém, 1994.
  • Varga Éva Teréz: Faeszközkészítés Bakonybélben. Ethnographia CVI. évf., 1995.
  • Varga Éva Teréz: Az utolsó bába Gecsén. Acta Musei Papensis – Pápai Múzeumi Értesítő 8. Pápa, 2003.
  • Veress D. Csaba: Ugod. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
  • Viski károly: A Bakony-balatonfelvidéki kőépítkezés. Budapest, 1926.
  • Viski Károly: Tihany ősi halászata. Néprajzi Értesítő XXIV. évf. 1932.
  • Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. Veszprém, 1967.
  • W. Nemessuri Zoltán – Sulyok Miklós – Bán Magda: Balatonfelvidék és környéke. Földrajz, korrajz, néprajz. Novoprint Rt., Budapest, é. n.

7

Hanglemezek
  • PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db. felvétel)
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.
Filmek - MTA BTK ZTI Filmtár
  • Borzavár (Veszprém) 1955. (leányjáték, csárdás) Ft.252.
  • Dudar (Veszprém) 1950. (gyertyástánc) Ft.71.
  • Jenő (Fejér) 1959. (csárdás) Ft.412.
  • Jenő (Fejér) 1954. (üvegcsárdás; ugrós; csárdás; friss csárdás; hétlépés; polka; lengyelke) Ft.704.
  • Szentgál (Veszprém) 1950. (kanásztánc, szentgáli csárdás, dusolás, pulka, lengyelke, huszártánc, körcsárdás, csaárdás üveggel, polgári tánc, friss csárdás). Ft.72.
  • Szentgál (Veszprém) é.n. (kanásztánc, ugrós, karikázó, magyar kettős, üvegcsárdás) Ft.598.
  • Zalaszántó (Zala) 1976-77. (Bene Vendel tánca; söprűtánc; lassú csárdás; friss csárdás; Hogy a csibe; dusolás; greisz-polka), Ft.980. 

YouTube filmek

  • Jenő, Ft.819.24. Üvegcsárdás. 
Megosztás