A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Mohay Tamás: Felső-tiszai tömb
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Kulturális régiók és etnikai, néprajzi csoportok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 605-609. oldal)
A „felső-tiszai tömb” kifejezést ezúttal néprajzi értelemben használjuk, ami kissé eltér a földrajzi tájszemlélettől. A Tisza felső szakasza földrajzi értelemben a folyó eredetétől a Szamos torkolatáig tart, és a folyó teljesen hegyi jellegű a máramarosi eredetétől Tekeházáig (Ukrajna), ahol kilép a síkságra. A modern magyar földrajzi tájbeosztás Felső-Tisza-síkságról beszél, amely négy szomszédos ország területére terjed ki, és több kistájra oszlik. A Felső-Tisza-vidéken általában a mai Magyarország területének azt a részét értjük, amelyik Tiszabecstől Tokajig húzódik, s ehhez kapcsoljuk Ukrajna és Szlovákia csatlakozó területeit. Közigazgatásilag ide tartozik a történeti Szabolcs vármegye, Zemplén és Ung déli része, Bereg délnyugati része és Szatmár megye nyugati része. A mai közigazgatási beosztás szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vagyunk. A Felső-Tisza-vidék tömbjéhez soroljuk továbbá az Alföld északkeleti részeiből a Bodrogközt, a Rétközt, a nyírséget, az Ecsedi-láp vidékét és a Taktaközt, vagyis azokat a tájakat, amelyek a török hódoltság népesség- és településszerkezetet átrendező hatásainak nem vagy alig volt kitéve. Jelen áttekintésben itt mutatjuk be a romániai Szamosközt, Krasznaközt és Nagykároly vidékét is, melyek más áttekintésekben a Partium részeként szerepelnek.
A Felső-Tisza-vidék háborús pusztítások által alig bolygatott, nagyobbrészt kontinuus magyar
népességgel rendelkezik. A sűrű vízfolyások, mocsarak, erdők a háborús időkben védelmet is
jelentettek. A magyar nyelvterület itt érintkezik a szomszédokkal: északon a szlovákokkal,
kelet felé a ruszinokkal, délkelet felé a románokkal. A főként református népesség a vidék két
iskolaközpontja: Sárospatak és Debrecen vonzásában élt. Itt van a magyar függetlenségi
gondolat egyik legfőbb hátországa, Munkács várával, Tarpával; Thököly, Rákóczi, Kossuth
katonái jelentős részben innen kerültek ki.
A reformátusok népi vallásosságának jeles alakjai ismertek ezen a tájon, azok a
„parasztpróféták”, akik látomásban vagy más égi üzenetben részesültek, körülöttük híveik kisebb közösségekben gyülekeztek, és jelentős szövegkorpuszokat hagytak hátra. A reformátusok mellett jelentős számban élnek görög katolikusok is a Felső-Tisza környékén, akik között sok a régen magyarrá vált ruszin eredetű. A Szovjetunióban üldözött vallás hívei évtizedekig titokban gyakorolták vallásukat; a kilencvenes években nem egy településen (Tiszabökényben, Salánkon stb.) felekezeti konfliktusok is keletkeztek az ortodox egyház és a görög katolikusok között. , ami annak idején a néprajzkutatók, társadalomkutatók figyelmét is felkeltette.
Az egész táj településszerkezetére jellemzőek a kicsiny, egymáshoz közel fekvő falvak, köztük kisebb mezővárosokkal, mint pl. Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Tarpa. Más aprófalvas területekhez hasonlóan, itt is gazdag belső kapcsolatrendszer köti össze a kistájakat, egyfajta táji munkamegosztás érvényesül. A folyók menti területek, a hátságok néhány méteres szintkülönbségei, a vízjárások, a talajviszonyok, a hozzáférhető építőanyagok, a közlekedési lehetőségek mind finom belső tagoltsághoz vezettek, amit megerősítettek házassági kapcsolatrendszerek, a birtokviszonyok és a munkaalkalmak eltérései. A viselet, pl. a kalapviselet, a helybelieknek azonnal elárulja, hogy valaki honnan származik, egyébként a 18-19. században a falvak életformája sok hasonlóságot mutatott.
A települések képét, életviszonyait a 20. században jelentősen befolyásolták az államhatárok változásai. Trianonban Csehszlovákiához került a Bodrogköz északi része, az Ungi-sík és Kárpátaljával együtt az egész Beregi-síkság is. Utóbbiak a II. világháborút követően a Szovjetunió területéhez kerültek, és a magyar lakosság a kitelepítések következtében mindenütt nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. A kitelepítésekre való visszaemlékezések néprajzi feldolgozása csak az 1990-es években kezdődhetett meg. A Szatmári-Tiszahát keleti része, Szatmárnémeti környéke és a Krasznaköz Románia része lett. Az évszázados belső kapcsolatrendszer felbontása a merev határok által sok virágzó települést peremhelyzetbe hozott, ami életlehetőségeik beszűköléséhez vezetett. Mindezekről a hatásokról egyelőre meglehetősen gyérek a néprajzi kutatások eredményei.
A Felső-Tisza-vidék hordalékos földje kiváló termőtalaj. 150-200 évvel ezelőtt még nagyrészt erdők borították, a falvak az irtásokon húzódtak meg. Az erdők kitermelése, kipusztulása következtében előtérbe került a legeltető állattartás, majd a földművelés. A termékeny rétek és kaszálók kiváló szénatermő helyek voltak, a takarmánybázis előállításában a rétgazdálkodás rendszere és eszközkészlete játszott szerepet. Csak a Felső-Tisza-vidékről írták le pl. azt a bunkóvillának nevezett eszközt, ami tulajdonképpen egy természetes, felemásan elágazó faágból készült, és amivel kisebb szénacsomókat hordtak a kazalból a felhasználása helyére. Jellemző volt a juh- és a sertéstartásban a vándorlás a termékenyebb legelőkre, illetve a makkos erdőkre. Régóta jelentős a táj gyümölcsészete, méhészete is. A vízrendezés jelentősen átalakította a táj képét, a Szamos, a Túr és a Kraszna szabályozása, megrövidített folyómedrek folytán a falvak távolabb kerültek a vízfolyásoktól (pl. a Szamostól Matolcs, Fülpösdaróc).
A táj népi építkezésének részletes leírását Gilyén Nándor, Mendele Ferenc, Tóth János végezte el. A lakóház, a gazdasági épületek alapanyaga régebben a fa, illetve a föld volt, a meredekre épített tetőt gyakran szalmával fedték. A ház tüzelőberendezése sokáig a nyílt tűzhely és a szobai kandalló volt, ezt váltotta fel a nyugat felől érkező kemence. A váltás számos kevert forma kialakulásával járt együtt, ezek a tűzhelyek sokféle módon ötvözik a nyílt és zárt tűzhelyek jellemzőit. Jellegzetes gazdasági épületük a hosszú folyosós csűr, melynek egyik különleges formája a jármos csűr. Takarmánytárolásra a négy oszlopra rögzített, állítható magasságú tető, az abora szolgált. Az udvarok jellegzetes épületei a szilvaaszalók és a gyakran tornácos kamrák. A vízimalmok egy-egy település fontos épületei voltak, utolsó példányuk Túristvándiban maradt fenn. Jelentős emlékeket hagyott itt régebbi korok egyházi építészete, főleg fából készült, zsindelyes templomok, haranglábak láthatók még a falvakban, illetve szabadtéri múzeumokba áttelepítve (Mánd, Mándok, Tákos). A kőből épült templomok között sok a középkori eredetű (Csaroda, Tarpa, Jánk, Csenger, Szamostatárfalva).
Luby Margit foglalkozott az egykor Szatmárban is kedvelt gubával, ami változatos formákban elterjedt viseletdarab volt, s nemcsak a helybeliek, hanem a távolabbi vidékek vásárlói számára is készült. A terület folklórjának akár vázlatos ismertetése helyett csak Móricz Zsigmond szatmári népköltészeti gyűjtését említjük meg, melynek során a fiatal író, 1903-1906 között, öt nagyobb kiszállás alkalmával több tucat felső-Tisza-vidéki faluban fordult meg, csaknem kétezer népköltészeti szöveget gyűjtött (a legtöbbet, száznál többet Magosligeten, Csécsén, Botpaládon és Kispaládon, továbbá Kishodoson, Milotán, Nagypaládon, Szamosszegen). Anyagának nagyobbik része lírai dal és ballada, de terjedelmileg jelentősek a mesék és egyéb műfajok is. A gyűjtést követően sok évtizeddel később publikált gyűjtemény jelentőségét aláhúzza, hogy terjedelmileg és műfaji gazdagságában felülmúlja tucatnyi későbbi néprajzi kötet anyagát. Az író az itteni falujárások során emberi viszonyokról, sokszor tragédiákról közvetlenül megszerzett tapasztalatai nyomán eszmélt rá, hogy a korábbi népköltészeti gyűjtések mintegy fájdalmasan szétválasztották egymástól a népet és a nép költészetét; ő maga pontosan azért nem tartotta fontosnak a gyűjtőfüzetekben rejtőző népköltészeti anyag közzétételét (voltaképp egész életében), mert sokkal nagyobb jelentőségre tett szert munkásságában a faluismeret írói feldolgozása.

2

Irodalom

  • Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza. Néprajzi Közlemények 4 (3). Budapest, Néprajzi Múzeum, 1959.
  • Bartha Elek: A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen, 1980.
  • Boros László (szerk.): Kárpátalja. BGyTF, Nyíregyháza, 1999.
  • Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1900.
  • Csupor István: Rituális edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, 1992. 123-132. oldal
  • Csűry Bálint: Szamosháti szótár I-II. Budapest, 1936-1936.
  • Dancs Lajos: „Kör, kör, ki játszik?” Száz népi gyermek- és játékdal Szabolcs-Szatmár megyéből. Városi és Megyei Művelődési Központ, Nyíregyháza, 1982.
  • Dám László: Szabolcs-Szatmár megye népi építészetének táji tagozódása. Tanulmányok Szatmár néprajzához. (Farkas József közreműködésével szerk.: Ujváry Zoltán.) Debrecen, 1984. 147-155. oldal
  • Domanovszky György: Fejfák Szatmár és Szabolcs megyéből. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 423- 438. oldal
  • Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
  • Erdész Sándor: 1848-49 folklórja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Kríza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1998. 93-103. oldal
  • Erdész Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton. Ethnographia LXXIX. évf. 1968. 201-224. oldal
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 10. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1977.
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 18. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1981.
  • Ébner Sándor: Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében. Néprajzi Értesítő XXIV. 1932. 127-129. oldal
  • Ébner Sándor: Régi tűzhelyek Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg és Szatmár megyében. Néprajzi Értesítő XXIII. 1931. 6-16. oldal
  • Felhősné Csiszár Sarolta: Népművészetünk emlékei középkori templomaink falfestészetében a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 441-455. oldal
  • Ferenczi Imre - Molnár Mátyás: „Fordulj, kedves lovam…” Rákóczi és a kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban. Vaja, 1972.
  • Flórián Márta: Felső-Tiszavidék. Szentendre, 1978.
  • Gaál Ibolya: Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben a 20. században. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának Kiadványai. 57. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2004.
  • Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák. Akadémiai Kiadó – Madách kiadó, Budapest – Bratislava, 1989.
  • Gilyén Nándor: Szatmári, beregi sütőházak és nyári konyhák. Ethnographia. CIV. 1993. 483-498. oldal
  • Gilyén Nándor – Mendele Ferenc – Tóth János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1975.
  • Kaprálik Zsuzsa – Varga László. D. (szerk.): Néprajzi tanulmányok az Ung-vidékről. Pozsony, 1989.
  • Kiss Lajos: Földházak Szabolcs megyében. Néprajzi Értesítő 1936. 72-91. oldal
  • Kocsisné Szirmai Flóris Mária: Felsőtiszai népmesék. Alföldi magvető Kiadó, Debrecen, 1956.
  • Kovács Ágnes: A szabolcs-szatmári népmesekutatás. Szabolcs-Szatmári Szemle 1964. 47-49. oldal
  • Küllős Imola – Sándor Ildikó: Két kárpátaljai parasztpróféta szent iratai. Budapest, 2009.
  • Lükő Gábor: Tanulmányutam a szatmári, beregi és máramarosi, továbbá a Közép-Tisza melléki községek temetőiben. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1942. 58-62. oldal
  • Makoldi Sándorné: Szatmári, beregi hímesek. In: Magyar hímes tojások. Sztélé Könyvek. Sztélé Alapítvány, Debrecen, 1992.
  • Martin György – Pesovár Ernő: Az alföldi tánchagyomány és Szabolcs-Szatmár megye táncai. In: Magyar néptánchagyományok. (szerk.: Lelkes Lajos.) Budapest, 1980. 29-36. oldal
  • Martin György – Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai. Ethnographia LXIX. 1958. 424-436. oldal
  • Móricz Kálmán: Nagydobrony. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • P. Szalay Emőke: 17. századi törökös jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai. 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 417-431. oldal Papp Sándor Zoltán: A beregdaróci emberek élete a századfordulón. Natura Kiadó, Budapest, 1975.
  • Penckóferné Punykó Mária: Tűzoltó nagy madár. Beregújfalusi népmesék és mondák. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • Penckóferné Punykó Mária (szerk.): „Madarak voltunk…” Kárpátaljai néprajzi írások.
    Mandárum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1999.
  • Ratkó Lujza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tánchagyománya. A Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Önkormányzat Pedagógiai Központja, 2001.
  • Soproni Olivér: Bizánci hatások a felsőtiszai kerámiában. Néprajzi Értesítő XLI. (1969)

Kósa László: Avas, Avasság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Avas, Avasság: Alföldre néző hegyi medence a történeti Szatmár megyében az Avas-hegység aljában. Falvai a középkorban a szatmári királyi vár uradalmához tartoztak. Lakosságának többsége román. Román neve a magyarból származik (Oaş - Avas). Magyar lakossága a medence középső részén a Túr és a Tálna patakok mellett Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu községekben él.

Kósa lászló: Az Erdéllyel határos területek
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A Szatmári-síkság keleti végéhez csatlakozó, a Túr folyócska vízgyűjtő területét alkotó, erdős és irtáseredetű településeket magába foglaló medence, az Avas vagy Avasság központjában magyarlakta községek fekszenek: Avasújváros, Kőszegremete, Vámfalu, a környező hegyvidékeken tőlük kulturálisan erősen különböző román szórvány településű falvak találhatók. A polgárosulás irányába mutató jelenségeket elsőként befogadó helyi vásáros központ, Avasújváros nagy szerepet játszott abban, hogy a múlt század utolsó harmadától a zárt vidéken fokozatosan terjedtek el gazdasági újítások (a nyomásrendszer átalakulása, új növényfélék és állatfajták megjelenése, velük együtt technológiák és eszközök meghonosodása), táplálkozási és öltözködési szokások. A völgyi faluk kisiparosai a környező archaikus kultúrát megtartó, jórészt maguk készítette, régies színes viseletben járó avasi románok (vasányok) más irányú igényeit szintén kiszolgálták a korszakunkat követő évtizedekben is (pl. fazekasság).

Irodalom

  • Czirbusz Géza: Az Avasság és népe. Földrajzi Közlemények 28. 1900. 225-243. oldal
  • Kós Károly (ifj. dr.): Változások az avasújvárosiak gazdálkodásában. In: Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979.
  • Mód László – Simon András: Az avasi magyarság szőlőkultúrája. Ethnographia CX. 1999. 415-456. oldal
  • Tóth Erika: A farsang emlékei az avasi magyar falvakban. Kriza János Társaság Évkönyve IV. (1996.)

Kósa László: Máramaros
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Máramaros: az Északkeleti-Kárpátokban fekvő nagy kiterjedésű táj, hajdan vármegye. A Tisza felső völgye kettéosztja: északi nagyobbik részén kárpát-ukránok (ruszinok), a délin túlnyomórészt románok laknak. Ennek megfelelően az északi rész ma Szovjet-Ukrajna kárpátontúli Területéhez (Kárpátalja), a déli Romániához tartozik. Magyar lakossága a Tisza-völgynek nevezett vidék helységeiben: Máramarossziget, Hosszúmező, Aknaszlatina, Visk, Técső, Huszt stb. él. Kevéssé ismert magyar népi kultúrájának alakulásában nagy szerepet játszott a helységek egy részének szabadalmas státusa (az ún. „koronavárosok”) és néhány település középkori német alaprétegzettsége.

Kósa László: Az Erdéllyel határos területek: Szamos völgye, Szilágyság, Körösök völgye
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Északról délre haladva először a Tisza völgyébe, Máramarosba kell bepillantanunk, melynek szórvány magyarságáról azonban alig van néprajzi ismeretünk. Korszakunkban csupán öt, középkori eredetű különleges jogállásuk után hajdan koronavárosoknak nevezett helységben találkozunk folyamatosan helyben lakó, nagyobb magyar népességgel. Ezek közül Máramarossziget volt a legvárosiasabb, Técső és Huszt határozottan mezővárosi jelleget őrző, míg Visk és Hosszúmező falusias települések voltak. Korszakunk kezdetén ezek a magyarok a termékeny folyóvölgy adottságait kihasználva földműveléssel, vízmenti gyümölcsökkel, cserekereskedelemmel, sófuvarozással foglalkoztak. Házuk tája és viseletük pontosan párhuzamba állítható a közeli, szamosközi és beregi területek korabeli állapotával. Leírójuk kiemeli „jó erkölcsüket”, vallásosságukat, általában patriarkális szellemük épségét, ami közvetetten a polgárosulás hiányáról is vall. Harminc évvel későbbi jellemzőjük hasonló képet mutat, de már megjegyzi, hogy gazdaságuk intenzíválódik, amin valószínűleg korszerűbb eszközhasználatot érthetett, megemlíti írni-olvasni tudásuk magas fokát és táplálkozásuk elfogadható színvonalát. Ezek a tulajdonságok a többséget alkotó ruszinokkal és románokkal összehasonlítva nyernek árnyaltabb jelentést. Különösen a ruszinok élnek igen primitív viszonyok között. A románok közt az egykori kisnemesi falvak még a századelőn is megtartottak valamit a korábbi jogi előnyökből származó többletből. Mindkét nemzetiség körében magas volt az analfabétizmus, életmódjukat erősen befolyásolta a kedvezőtlen természeti környezet, elzárt településeiken a famunka és a háziiparok nagy szerepet játszottak megélhetésükben, ruházatukat szinte teljes egészében maguk állították elő.

Irodalom

  • Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.
  • Csupor István: Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Romsics Imre – Kisbán Eszter (szerk.): A táplálkozáskultúra változásai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. Táplálkozási Konferenciájának előadásai. Kalocsai Múzeumi Értekezések 1. Viski Károly Múzeum, Kalocsa, 1997.
  • Csupor István: Rituális edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos (szerk.): Magyar népi kultúra szöveggyűjtemény. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2008. 346-360. oldal
  • Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén. Nagybánya, 2010.
  • Szilágyi István (szerk.): Máramaros vármegye egyetemes leírása. Budapest, 1876.
  • Szmink Antal: Felsőbánya története. Budapest, 1906.
  • Szőllőssy Tibor: „Teccő nekem ez a hely”. Técső – mondák és tények tükrében. Ungvár-Budapest, 1994.

Mohay Tamás: Szamosköz
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai kiadó, Budapest, 2011. 612- 614. oldal)
Szamosköz mint földrajzi egység a Szamos és a Tisza közötti síkságot jelenti. Néprajzi szempontból tágabb és szűkebb értelemben is használhatjuk a kifejezést. […] Szamosközt mint néprajzi tájegységet annyiban jogosult szűkebb értelemben is megkülönböztetni, amennyiben a trianoni békekötéskor a tájnak egyik legfontosabb városi központja, Szatmárnémeti, Romániához került, vonzáskörzete pedig szétszakadt a határ két oldalára. A romániai vonzáskörbe tartozó magyar településeket Kós Károly javasolta így nevezni. Kós idesorolta többek között a város közelében fekvő Batizt, északabbról pedig a Túr-parti Túrterebest és azon túl Halmit is, ami a történeti Ugocsa vármegyében feküdt. Ez a táj évszázadokon keresztül szerves gazdasági, kulturális egységben volt a trianoni határ megvonásáig, az azóta eltelt több mint három nemzedék életideje alatt viszont az életviszonyok a határ két oldalán jelentős mértékben átalakultak, más-más kapcsolatrendszerek és kulturális minták érvényesültek. A tájnak egy másik neve Sárköz, ami nem vált közismertté, csak mint egykori közigazgatási egység, a járásközpontról elnevezett Sárközi járás területe, Szinyérváralja és Túrterebes környéke.
A táj központja, Szatmárnémeti 1715-ben két Szamos-parti település, a déli Szatmár és az északi Német egyesítése révén jött létre. Szatmár vára alighanem már a honfoglalás előtt állt, a tatárok ugyan elpusztították, de a 16. században a Báthoryak újra jelentős erősséggé építették ki, melyet a török sohasem tudott bevenni. Rákóczi Ferenc parancsára rombolták le 1711-ben, mára szinte a nyomai sem láthatók. A városban a középkor óta sorra alakultak az iparosok céhei: a csapók (1513), a szabók (1525), mészárosok (1538), szűcsök (1564), fazekasok (1604), szíjgyártók (1614), tímárok (1618), asztalosok (1628), kovácsok (1633), kádárok (1637), csizmadiák (1642), gombkötők (1655), takácsok (1719), bognárok (1726), vargák és cipészek (1782), szappanosok (1846), kalaposok (1821), kötelesek (1829), szűrszabók (1831) szervezetei egymás után jöttek létre. Tevékenységük magyar, német, román környezetükre egyaránt kiterjedt, és szakszókincsükben megtalálhatók voltak az eltérő nyelvi rétegek. A céhek még a 19. században is fontos modernizációs tényezőt jelentettek. A város és környéke ugyanakkor szerves részét alkotta annak a ’vásárvonal’ néven ismert városhálózatnak, amely évszázadokon keresztül, a síkvidékek és a hegyvidékek találkozásánál, az árucsere kitüntetett helyszínei voltak. Egyházi-kulturális szempontból egyebek között jelentős volt a jezsuiták gimnáziuma (1660-1773.ig), a szatmári irgalmas nővérek kórháza, patikája, iskolái és szociális intézményei (1834-1950) és az 1804-ben I. Ferenc császár által alapított püspökség. A püspökség az alapítása korában Bereg, Szatmár, Máramaros, Ugocsa és Ung vármegyék területét foglalta magában, és története a 20. századi határmódosítások következtében igen mozgalmas.

Kósa László: Szamosköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Szamosköz: a Tisza és a Szamos közötti síkság neve. Részei a szatmári Tiszahát, a Túrhát,a Szamoshát és a közéjük eső szatmári Erdőhát. A honfoglaló magyarok a ritka szláv népességű ~-t a 10. században benépesítették. A ~ szórványos 17-18. sz. -i román beköltözéseket nem tekintve a középkortól folyamatosan magyarlakta terület maradt. A ~ mint tájnév a múlt század második feléig járásnévként is élt, ma feledésbe merülőben van.

Irodalom

  • Erdész Sándor: Szamosköz néprajzáról.(Történeti-néprajzi áttekintés). Szabolcs-Szatmári Szemle 2. 1971. 65-80. oldal
  • Mező András: Szamosközi tanulmányok. Városi Tanács, Fehérgyarmat, 1989.

Mohay Tamás: Tiszahát és vidéke
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai kiadó, Budapest, 2011. 609-610. oldal)
Tiszahát megnevezésű terület több is van a Felső-Tisza-vidéken, ezek a folyót két oldalról szegélyező területek egykori vármegyebeli hovatartozásukról kapták nevüket. Átfogóbb értelemben használja a kifejezést Gunda Béla, aki a Szamos torkolata fölötti Tisza jobb és bal parti széles szegélyének falvait sorolja ide: Uszka, Tiszabecs, Milota, Tiszacsécse, Tiszakóród, Mezővári (Ukrajna), Badaló (Ukrajna), Szatmárcseke, Kisar, Tivadar, Jánd. Finomabb felosztást alkalmaz Kósa László és Filep Antal, akik szerint több folyó menti kistáj tartozik ide: a Szatmári-Tiszahát a Tisza bal partja Tiszabecstől Záhonyig (noha Vásárosnamény alatt ez a szakasz már a történeti Szabolcs vármegyéhez tartozott); a Beregi-Tiszahát a szatmárival szemben, a Tisza jobb partján terül el a beregi síkság déli és keleti részén (ide tartozik Jánd, Gulács, Tarpa, Badaló, Vári, Csetfalva, kissé távolabb Tákos, Csaroda, Beregsurány, Beregdaróc, Barabás, Tiszakerecseny); az Ungi-Tiszahát pedig a történeti Ung megye déli része a Tiszától északra, a Latorca, Laborc, Ung folyók vidéke, központja Nagykapos, nevezetes községe Csap. A Szatmári-Tiszahát déli irányban érintkezik a Túr mentén települt falvak sorával, ezek alkotják a Túrhátat, ennek falvai: Nagyar, Túristvándi, Kölcse, Sonkád, Kishodos, Túrterebes (Románia). A Paládok falucsoport ezek közvetlen, északi szomszédságában fekszik: Kispalád, Botpalád, Nagypalád (ma Ukrajnában). […]
A Szatmári-Tiszahát egykor almáskertjeiről, dióerdeiről volt ismert. Helyi néprajzi tanulmányok, monográfiák számos figyelemre méltó jelenséget írtak itt le egy-egy településről, ám kockázatos lenne ezek alapján táji jellemzőket vagy táji összetartozást megállapítani. Ismertek például a régies mintakincsű beregi keresztszemes hímzések vagy a Szatmárcseke környéki református temetőkben a jellegzetes csónak alakú fejfák. A Tiszahát falvaiban éppúgy, mint a tágabb környezetben, számos történeti mondát jegyeztek fel, melyek közül sok a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos. Ugyancsak ismertek a szatmári farsangi alakoskodó népszokások, melyek egy része kifejezetten travesztia, a valóságos világ viszonyainak mintegy átfordítása a csúfondáros kifejezésmódba. [...]

Kósa László – Filep Antal: Tiszahát
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)

Tiszahát:

1. Szatmári Tiszahát: a Tisza bal partja Tiszabecstől Záhonyig (Kósa László)

2. Beregi Tiszahát: a Tisza jobb partja a szatmári ~ -al szemben a Beregi-síkság déli és keleti részén (Kósa László)

3. Szabolcsi Tiszahát: a Tisza bal partja Tiszaeszlár és Polgár közt (Kósa László)

4. Ungi Tiszahát: a Tiszától északra eső alföldi jellegű terület, amelyet a Latorca, Laborc és Ung élő és holt medrei rendkívül tagolttá tettek. A történeti megyerendszerben Ung megye déli részét képezte. Nevezetes községe Csap. A trianoni békeszerződés óta Csehszlovákia része, 1945 óta keleti fele a Szovjetunió Kárpátontúli Területéhez tartozik. (Filep Antal)

Irodalom

  • Balog Sándor, id.: Gyöngykaláris. Tiszaháti társas mulatságok. Ungvár-Budapest, 1993.
  • Botlik József: Gát. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2001.
  • Deák Geyza: Az Ung vármegyei „Tiszahát” népi építészete és művészete. Néprajzi Értesítő XI. 1910. 185-199. oldal
  • Ferenczi Imre: Táltosok, javasok, tudósok a tiszaháti és a felső-tiszai néphitben. Néprajz és Nyelvtudomány XXIV-XXV. (198O-1981). Szeged.
  • Ferenczi Imre: Tiszaháti és felső-tiszai néphit és népszokások. Néprajz és Nyelvtudomány XXVI. (1982) Szeged.
  • Horváth László: Barangolás a benei szőlőhegy múltjában. Budapest-Beregszász, 2000.
  • Keresztyén Balázs: Rákóczi virágai. Kárpátaljai történeti és helyi mondák. Ungvár-Budapest, 1992.
  • Keresztyén Balázs: Tűzoltó nagymadár. Beregújfalusi népmesék és mondák. Ungvár, 1993.
  • Király Pál: Népköltési hagyományok. Ung m. Ethnographia II. (1891)
  • Király Pál: Ugocsai babonák. Ethnographia II. (1891)
  • Lizanec, P. M. – Vaszocsik, V. J. : A Kárpáton túli magyarság népballadái. Ungvár, 1974.
  • Mankó Mária: Beregi életképek. Nyíregyháza, 1992.
  • Mankó Mária (szerk.): Beregi ételek. Nyíregyháza, 1991.
  • Móricz Kálmán: Nagydobrony. Beregszász-Budapest, 1995.
  • Papp Sándor Zoltán: A beregdaróci emberek élete a századfordulón. Budapest, 1975.
  • Pálóczi Horváth Lajos: Bereg megyei népdalgyűjtés. Néprajzi Múzeum. Ethnológiai Adattár 3949. (Kézirat)
  • Punykó Mária: „Úton megyen tipe-topa”. Beregújfalusi találóskérdések. Budapest-Beregszász, 2000.
  • Punykó Mária (szerk.): „Szem látta, szív bánta…”. Kárpátaljai honismereti tanulmányok. Budapest-Beregszász, 1996.
  • Szilágyi Miklós: Hiedelem elbeszélések Beregújfaluból. Szabolcs-Szatmári Szemle 1991/2: 197-201. oldal
  • Vári Fábián László: „Vannak ringó bölcsők.” Kárpátaljai magyar balladák. Ungvár-Budapest, 1992.
Megosztás