A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Erdély
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardel, Transilvania, németül Siebenbürgen):
Nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence délkeleti részén, a mai Romániában. 106-271 között Dácia néven római provincia. A népvándorlás idején különféle népek (hunok, gepidák, gótok, vandálok, avarok, szlávok stb.) szállásterülete. A honfoglaló magyarok gyér bolgárszláv lakosságot találtak ~-ben. Tartósan a 10. században az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva „erdő előtti”, „erdőn túli” területet jelent (Erdőelve ~), valamint a mai román név előzménye a középkori magyarországi latinságban Transsylvania. A 11. században az említett három folyó völgyei és a Mezőség összefüggő magyarlakta területek voltak. ~ keleti és déli vidékei ekkor még a gyakori kun és besenyő becsapások ellen védőgyepűt és gyepűelvét alkottak. A magyarság a 13. századra fokozatosan benépesítette ~ termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit is. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Magyarországon legtovább ~-ben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostól délre eső viszonylag ritkán lakott területre a 12-13. sz. folyamán a magyar királyok szász (német) népességet telepítettek. (Királyföld). Szászok költöztek a Barcaságra, Beszterce vidékére és Nyugat-~ egyes pontjaira is (pl. Kolozsvár, Nagyenyed). A 11-13. században ~ különböző pontjaira besenyők és kunok is kerültek, akik kis számmal lévén hamarosan beolvadtak a környező magyarságba. A románság a 12-13. században jelent meg ~-ben. Az első évszázadokban főleg a magashegyi tájakon, a Bihar hegységben és az Érc-hegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi havasokban telepedett meg. Majd a 14-17. században újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől ~ minden vidékén megjelent. A 13-14. században kialakultak a nemesi vármegyék és a 15. századra megszilárdult ~ rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és a szász székek szövetségéből állt, és több mint 4 évszázadon át (1437-1848) közigazgatásai szervezetként is érvényben volt. A középkori Magyarország három részre szakadása után (1541) ~ másfélszáz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg királyság között egyensúlyozó, belső politikai függetlenségét őrző ~ ebben az időben gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyóvölgyekben és az alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Elpusztult helyiségeikbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenötéves háborúban (1591-1606) és a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatárjárásban fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben, a török visszaszorítása után a Habsburgok ~-t nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem fejedelemségként, ill. nagyfejedelemségként külön kormányozták. A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Magyarország és ~ uniója. Az egyesülést az ~-i országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849-67 között ismét külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették ~ addigi közigazgatási beosztását, a székekből és a vidékekből vármegyéket szerveztek. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásakor 1918-ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták ~ elszakadását Magyarországtól. A trianoni békeszerződés ~-t, mint többségében román lakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti ~ határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyar-román államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználatban ~ neve kiterjedt a történeti Magyarországtól Romániához került egész területre. 1940-44 között Észak ~ és a Székelyföld ismét Magyarországhoz tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újból Románia része. ~ mai magyar lakossága elsősorban a Székelyföldön és az Észak- ~ -i városokban él. Jelentős számban laknak magyarok Kalotaszegen, a Barcaságban, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllő völgyében, valamint a Mezőségen. A 19. sz. -ot az ~-i magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokon megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg: a klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. Mezőség) megtalálhatók voltak szabadalmas, vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, Hétfalu), kisnemesi falvak (Hunyad), iparos parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát). A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán ~ a különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a a népköltészetben számos, a nyugat- és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló archaizmust, jelenséget és elemet őrzött meg.

2

Martin György: A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A magyar tánckincs történeti múltja és fejlődésének feltárása szempontjából legjelentősebb terület a keleti, ill. erdélyi táncdialektus. A régies vonásait máig megőrző, de ugyanakkor rendkívül fejlett erdélyi tánckultúra értelmezése útján tánctörténetünk sok homályos pontjára derülhet még fény, amelyet a gyér forrásanyaggal rendelkező tánctörténeti kutatások önmagukban nem világíthatnak meg. Sok kérdésre a mai Magyarország részletesen felkutatott táncanyagának vizsgálata önmagában nem adhat választ, mert a 18-19. század folyamán kialakuló egységes, új magyar táncstílus, a verbunk és a csárdás a magyar nyelvterület központi részén egyeduralomra jutott, s századunk elejére szinte teljesen kiszorította, elborította a régebbi táncrétegek maradványait.
Az erdélyi táncfolklór – különleges földrajzi és történeti helyzete révén – nemcsak a magyar és román, hanem az egyetemes európai művelődéstörténet számára is értékes forrást jelent. A késő középkori Nyugat-Európából hódító útjára induló és a reneszánszban kiteljesedő európai párostánc-divat hatásának korai áramában Erdély utolsó, délkeleti állomásként még intenzíven bekapcsolódhatott. Ez a divathullám a balkáni népeket a török hódoltság miatt már kevésbé érhette. A jellegzetes középkori táncformákat napjainkig híven megőrző balkáni tánckincsben az egyéni és párostáncok éppen ezért viszonylag ritkák vagy egészen új keletűek. Az erdélyi
táncrepertoárt viszont egyrészt a lánctáncok hiánya, másrészt a régi párostáncok és a velük szorosan összefüggő férfitáncok egyeduralma jellemzi, s teszi újkori európai jellegűvé. Az újkori európai divathullámok korai fázisa Erdélyben elszigetelten, önálló úton, késő középkori és reneszánsz elemeket is konzerválva fejlődött tovább, s az újabb 18-19. századi divatok csak jelentős késéssel, részlegesen vagy alig érintették. Így pl. az új népdal- és táncstílus elterjedése is lényegesen lassúbb volt, mint másutt. A csárdás elnevezés például sok helyen Erdélyben csak az 1940-es években válik ismertté és használatossá.
Történeti különállása, elszigeteltsége kedvezett a régiségek konzerválásának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a kultúra primitív fokon, kezdetleges állapotban maradt. A korábbi századokban ez a terület intenzíven bekapcsolódott az európai kultúra vérkeringésébe (gondoljunk az erdélyi fejedelmek reneszánsz udvartartására, nyugat-európai kapcsolataira). A török hódoltság alóli mentesség itt a kultúra zavartalan, organikus fejlődését biztosította, szemben a többi országrésszel.
A magyar mezőgazdaság, pl. az Alföldön a 16-17. század folyamán középkori szintre esett vissza. Az ország más részein a jelentős népmozgalmakat és keveredést okozó telepítések, a hódoltság utáni visszaözönlés a peremterületekről az Alföldre rendkívüli módon megbolygatja, és teljesen újjáformálja, s részben egységesíti is a népi kultúrát.
Erdélyben az Árpád-korban betelepített szászok, a 13. századtól a Kárpátok vonulatán felfelé szivárgó román vándor pásztorok lassabban, de szervesebben – s ugyanakkor saját vonásaikat is jobban megőrizve – kapcsolódnak be az erdélyi népi kultúra sokszínű, de mégis sajátos egységet képező arculatának kialakításába. A magyarok, románok, szászok a történelem folyamán együtt, szoros kölcsönhatásban fejlesztik ki azt a rendkívül gazdag és az egyik legcsodálatosabb európai népi kultúrát, mely egyetlen nép jelenlétében nem ilyen sokszínűen jöhetett volna létre.
Az erdélyi etnikumok sokfélesége, a táji tagoltság, valamint a kevésbé viharos, zavartalanabb fejlődés nagymértékben hozzájárult a népi kultúra sokszínűségének megmaradásához. A középkori feudális elszigeteltség, a táji, regionális elkülönültség a mai napig erőteljesen érezteti hatását az erdélyi népi kultúrában. Így pl. Kalotaszegen vagy a Mezőségen a volt nemesi és jobbágyfalvak lakói máig megkülönböztetik magukat egymástól, s ez nemcsak tudatukban, hanem kultúrájukban, viseletükben, táncukban, zenéjükben is határozottan érezhető. A székelység hajdani rendi kiváltságai következtében különbözik az ún. vármegyei
magyarságtól. Az együtt élő népek kultúrájának kölcsönhatásai vidékenként más módon érvényesülnek. A Brassó közelében élő hétfalusi, barcasági csángók közvetlen, közeli kapcsolatba kerülve a szászok városi kultúrájával, valamint a kárpáton-túli románokkal, jobban elütnek a mellettük élő déli székelyektől, mint a Mezőség és Székelyföld határterületén érintkező népcsoportok. A Kárpátok keleti vízválasztóján túl élő gyimesi csángók egyik szálon az északkeleti, csíki székelység kultúrájához kapcsolódnak, de a kárpáti, valamint a moldvai román kultúra hatásait is szervesen magukévá teszik.
Különösen érdekes a vegyes falvak kulturális arculata. A vegyes lakosságú Mezőségen pl. sok olyan kis faluval, néhány-száz lelkes településsel találkozunk, melyben románok és magyarok, néha románok, magyarok és cigányok élnek együtt. Elkülönülésüket néhol megőrizték, másutt teljesen egybemosódik kultúrájuk. Közös táncalkalmaik, társadalmi megmozdulásaik teljes egységbe gyúrják a három nép sajátos kultúráját. Ilyen esetekben szinte lehetetlen e bonyolult fonadékból a sajátosan „nemzeti” kihámozása. A zenész magyarnak, románnak egyaránt játszik, s megvannak a maga, cigányok számára szóló nótái is. Nemcsak a saját, hanem a környékbeli falvakban is muzsikál. Az ott felszedett román nóta sokszor helybeli magyaroknak tetszik meg, s ettől kezdve a dallamot újabb telephelyén már magyarként tartják számon. Az egy faluban élő különböző etnikumok és az egymás melletti falvak azáltal különböznek elsősorban, hogy egyazon kultúra eltérő történeti rétegeit, alakzatait különböző fejlődési fokokban, egymáshoz képesti fáziseltolódásban őrzik.
Eddigi ismereteink alapján a keleti vagy erdélyi táncdialektus a következő kisebb egységekre osztható:
1. Kalotaszeg
2. Mezőség
3. Székelyföld
4. Hétfalusi csángók
5. Gyimesi csángók
6. Bukovinai székelység
7. Moldvai csángók

3

P. Vas János: Az erdélyi nagytáj
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Erdély, régiesen Erdélység vagy Erdélyország a Kárpát-medence dél-keleti részén elterülő, ma Romániához tartozó, hegyekkel övezett földrajzi nagytáj magyar elnevezése. A középkori latinban Transsylvania volt a neve. Románul Ardel vagy Transilvania, németül Siebenbürgen (azaz „Hétvár” az itteni hét szász városra utalva). A név a régmúltban Erdőelve formában élt, ami a régi magyar nyelvben erdőn túli területet jelent. Ennek tükörfordítása a latin név. A hagyományos magyar tájszemléletnek megfelelően, a Kárpát-medence központi része felől nézve ugyanis ez a terület a Bihari-hegység nagy erdőségein túl helyezkedik el.
Erdély az Alföld szintjénél magasabban fekvő, domborzatilag és vízrajzilag egyaránt tagolt terület. Számos kisebb tájra oszlik, ezeknek hagyományos kultúrája is többé-kevésbé eltérő képet mutat. A hegyek koszorúja a történelem folyamán gyakran jelentett védelmet, ugyanakkor a Kárpát-medence belső területeitől is elválasztotta az itt lakó népeket, akiknek történeti sorsa és fejlődése emiatt eltért a történelmi Magyarország többi tartományában élőkétől. A folyóvölgyekkel átszabdalt, erdő borította hegyes-dombos tájak lakossága gyérebb, a települések sűrűsége és területük is kisebb volt, mint máshol. Természeti kincsekben, fában, sóban, ércekben megmutatkozó gazdagsága ugyanakkor elzártsága ellenére is kívánatossá tette birtoklását.
Erdély területének egy része a 2. századtól Dacia néven a Római Birodalom provinciájához tartozott. A keleti sztyeppék népeinek ismétlődő támadásai miatt a rómaiak 271-ben a Dunától délre telepítették át a lakosságot. A 4. századtól Erdélyt különböző nomád népek tartották hatalmukban hosszabb-rövidebb ideig. A 7. században szlávok érkeztek a területre.
A magyarok a honfoglalás után meglehetősen későn, a 10-11. században a Szamos, a Körösök és a Maros folyóvölgyeiben telepedtek meg először. A székelyek a magyarok előőrseként fokozatosan nyomultak előre a Keleti-Kárpátokig. 1199-ből származik első írásos adatunk a király itteni képviselője, az erdélyi vajda működéséről.
Eleinte a lakatlan területek kihasználása céljából, később a háborús veszteségek pótlására nem magyar népcsoportokat is betelepítettek. A korai Árpád-korból tudunk a székelyekhez hasonlóan határőr szerepet betöltő kunok és besenyők itteni jelenlétéről. Zömmel a 12-13. században érkeztek Erdélybe a németek. Elsősorban városokban laktak, de falusi parasztok és katonáskodó, székekben élő kisnemesek is kerültek ki soraikból. 1224-ben II. András kiváltságokkal ruházta fel őket. Mivel ehhez a Német-Római Birodalomban alkalmazott, ún. „szász jog”-ot vette alapul, az erdélyi németeket ettől kezdve valódi származásuktól függetlenül szászoknak nevezték. Élükön a „királybíró” állt, aki a király képviselőjeként az erdélyi vajdától is független hatalmat gyakorolt.
A románok szintén a 12-13. században jelentek meg a magas hegyvidékeken. Főként havasi pásztorkodással foglalkoztak. Nagy részük jobbágysorban élt, de egyes közösségeik kiváltságos helyzetbe jutottak, a székelyekhez és szászokhoz hasonlóan autonóm székekben élték a nemesi vármegyéktől független életüket.
1437-ben az erdélyi társadalom alávetett rétegei Budai Nagy Antal vezetésével fellázadtak és székelyekéhez hasonló szabadságot követeltek maguknak. Velük szemben jött létre az erdélyi kiváltságos rendek, azaz a magyar nemesség, a székely székek és a szász városok szövetsége, a „három nemzet” Kápolnai Úniója. Az ekkor megszilárdult feudális rendi szerkezet egészen az önálló Erdélyi Fejedelemség megszűnéséig, sőt közigazgatásilag 1848-ig működött.
1541-ben, az ország három részre szakadása után Erdély csaknem százötven évre a szultáni udvarral laza hűbéri függésben álló fejedelemség lett. 1690-ben a Habsburgok uralma alá került. Bár formálisan megőrizte az önálló fejedelemség státuszát, nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem közvetlenül Bécsből kormányozták. Ez tovább fokozta az országrész elszigetelődését a többi magyar területtől. Az 1848. márciusi „Tizenkét pont” utolsó, egyszavas követelése, az „Unió”, Erdély visszacsatolására vonatkozott, az újra egyesítés azonban csak később, a Kiegyezés után, 1876-ban valósult meg.
1918-ban a Román Királyság szállta meg az ősi román földnek tekintett Transilvaniát, amit az 1920-as trianoni békeszerződés Romániához csatolt. 1940 és 1944 között Észak-Erdély és a Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, de 1945-ben újra Románia területe lett.
A 16. században, a reformáció térhódításával Erdély vallási szempontból is sokszínűvé vált. A szászok és alattvalóik (például a hétfalusi csángók) a lutheránus, vagyis evangélikus vallást vették fel. A magyarok és a székelyek nagy része a kálvinista, református irányzat hívéül szegődött, más részük megtartotta római katolikus vallást. Egész Európában egyedülálló volt az Unitárius Egyháznak, a reformáció szentháromság-tagadó irányzatának itteni szabad működése és jelentős befolyása.
A románok a keleti ortodox, később a görög katolikus egyházat követték.
Erdély a vallásszabadság eszméjének európai bölcsője. 1557-ben a gyulafehérvári országgyűlés engedélyezte, hogy „mindenki olyan hitben éljen, milyenben akar”. Ez ugyan nem vonatkozott minden vallásra és vallási irányzatra, de a korabeli európai felfogásnál sokkal toleránsabb volt. A tolerancia nem érvényesült az erdélyi magyar felekezetek közül például a „szombatosok” irányzatával szemben, amely az ószövetségi zsidó vallást követte és hitéért súlyos üldözéseket kellett elszenvednie. Közismert a bözödújfalui zsidó vallású székelyek tragédiája. Őket a II. világháború idején zsidónak tekintették és elpusztították.
Erdély néhány településén örmény katolikusok is laknak. Vallási központjuk Szamosújvár. A II. világháború idején elpusztított zsidók elsősorban városokban éltek, a néphagyomány alakulásában alig játszottak szerepet.
Erdély etnikai sokszínűségének fontos összetevője az itteni, részben magyar anyanyelvű cigányság, amely magyarországi rokonaihoz hasonlóan nehezen határozható meg egységes néprajzi csoportként. A falvakban élők egy része szinte teljesen integrálódott, földet is művel. Közülük kerülnek ki a híres erdélyi zenész-dinasztiák tagjai. Sok az ügyes iparos, például kovács és számosan foglalkoznak kereskedéssel. Másik részük máig megőrizte nomád életmódját. Ekhós szekereiken járják az országrész útjait, a falvak szélén, vagy az országúti parkolókban táboroznak. Különféle szolgáltatásokkal igyekeznek megkeresni a megélhetésükhöz szükséges pénzt. A leggyakrabban a rézedény-készítőkkel lehet találkozni.
Közkeletű és egyre terjedő felfogás szerint minden Romániához került magyarlakta terület Erdély és minden romániai magyar erdélyi. Ez tévedés. Moldva soha nem tartozott közvetlenül a Magyar Királysághoz, sőt a középkor óta önálló román fejedelemség volt. A moldvai „csángók” tehát nem erdélyiek. Szintén Erdélyhez sorolják az Alföld jelenleg Romániához tartozó keleti területeit. Ezeknek egy része az Erdélyi Fejedelemség idején Partium („Részek”) néven a fejedelmek birtoka volt ugyan, de sohasem tartották Erdély részének. Bihar, Szatmár, a Szilágyság, vagy a városok közül Arad, Nagyvárad, Temesvár magyar lakossága nem erdélyi, hanem alföldi.
Erdély a történelem folyamán többé-kevésbé mindig elkülönült a magyar nyelvterület többi részétől. Távol esett a történelmi Magyarország igazgatási központját jelentő Buda–Esztergom-Székesfehérvár háromszögtől. A feudális kötöttségek itt lazábbak voltak, alig találkozunk nagyobb mértékű földesúri majorsági gazdálkodással. A nemesi vármegyékkel szemben hangsúlyosan érvényesült a kiváltságos szabadparaszti rétegek befolyása. A többi országrésznél kisebb volt a városok gazdasági szerepe és a városi kultúra hatása. Mindez egyéb magyar tájakénál archaikusabb néphagyomány fennmaradását tette lehetővé, amit tovább színesített az eltérő etnikumú népcsoportok együttélése és kölcsönös egymásra hatása.
Erdély népeinek, vallásainak és hagyományainak sokszínűsége sajátos nagytáji arculatot alakított ki, amelyben hangsúlyosan érvényesülnek a Kárpátokon túlra mutató, keleties, balkáni kulturális jegyek. A Kárpátoktól keletre és délre fekvő területekkel összehasonlítva ugyanakkor feltűnő az erdélyi néphagyományt Közép-Európához kötő jellemzők túlsúlya.

4

Irodalom

  • Balassa M. Iván – Cseri Miklós (szerk.): Népi építészet Erdélyben. Az 1999. március 21-27-én, Tusnádon megrendezett konferencia anyaga. Szentendre, 1999.
  • Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Budapest, 1979.
  • Benkő József: Transsilvania specialis. I-II. Erdély földje és népe. Ford. és szerk.: Szabó György. Bukarest – Kolozsvár, 1999.
  • Bokros László (szerk.): Erdély természeti és történeti néprajza. Nyíregyháza, 2000.
  • Czeglédy János: Tutajozás a Maroson a múlt században. Ethnographia LXXX. 1969.
  • Csetri Elek – Imreh István: Erdély változó társadalma (1727-1821). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
  • Deér József (szerk.): Erdély. Budapest, 1940.
  • Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Társadalom- és agrártörténeti áttekintés. Bukarest, 1975.
  • Egyed Ákos (szerk.): A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomban, 1849-1914. Bukarest, 1970.
  • Gunda Béla: Erdély néprajza. In: Erdély. (szerk.: Kozocsa Sándor.) Budapest, 1940. 73-98. oldal
  • Imreh István: Erdélyi hétköznapok. 1750-1850. Bukarest, 1979.
  • Földes László: „A vándorló Erdély”. Történeti-néprajzi vizsgálatok az Erdély-Havasalföld közötti transhumanceról. Ethnographia. XCIII. 1982.
  • Haáz Ferenc Rezső – Haáz Sándor: Erdélyi viseletek. Budapest, 1993.
  • Keszi Kovács László: A közös fejős juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül. Népi Kultúra – Népi Társadalom I. 1968. 9-50. oldal
  • Kovács András: Vallomás az erdélyi szombatosok perében. Bukarest, 1981.
  • Kós Károly: Erdély népi építészete. Budapest, é. n. (1990.)
  • Kós Károly (ifj., dr.): Magyar néprajzi tájak hazánk területén. Művelődés 2. sz. 1957. 32-34. oldal
  • Kós Károly (ifj. dr.): Néprajzi képeskönyv Erdélyből. Budapest, 1994.
  • Kósa László: Erdély néprajza. Ethnographia CII. 1991. 197-211. oldal
  • Kőváry László: Erdély régiségei. Pest, 1852.
  • Makkai László: Erdély története. Budapest, 1944.
  • Mályusz Elemér (szerk.): Erdély és népei. Budapest, 1941.
  • Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben. Hitel 1943. 267-289. oldal
  • Martin György: Az erdélyi román hajdútánc. In: Lelkes Lajos (szerk.): Magyar néptánchagyományok. Zeneműkiadó, Budapest, 1980.
  • Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar. (Szempontok az erdélyi férfitáncok összehasonlító kutatásához.) Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973. 251-290. oldal
  • Palotay Gertrúd – Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok. Budapest, 1940.
  • Pávai István: Az erdélyi és moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest, 1993.
  • Pávai István: Az erdélyi nagytáj a néprajz-, népzene- és néptánckutatás szemléletében. Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. 2005. 15-47. oldal
  • Pozsony Ferenc: Erdély népei. Szászok, örmények, székely szombatosok, cigányok. Egyetemi jegyzet. Néprajzi egyetemi jegyzetek 6. Kolozsvár, 2009.
  • Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok. Pécs, 1943.
  • Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár I. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.
  • Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a XVI-XVII. századi Erdélyben. Budapest, 1962.
  • Szilády Zoltán: Erdély régi tűzhelyei. Néprajzi Értesítő X. 1909. 1-21. oldal
  • Szilády Zoltán: Erdély magyar népe. In: Asztalos Miklós (szerk.): A történeti Erdély. Budapest, 1936. 361-415.
  • Trócsányi Zsolt: Az erdélyi parasztság története 1790-1849. Budapest, 1956.
  • Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Budapest – Csíkszereda. 2000.
  • Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988.
  • Viski Károly: Erdély népe. Magyar Szemle 1934. 250-264. oldal
  • Vofkori László: Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Balaton Akadémia könyvek. Vörösberény, 1996.
  • Vofkori László: Erdély társadalom- és gazdaságföldrajza. Nyíregyháza, 1994.
Megosztás