A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Barcaság
(in: Kósa László-Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Barcaság, Barca (németül Burzenland, románul Ţara Bîrsei): hegyi medence, amelyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre. A magyarság a honfoglaláskor átvonult rajta, azonban hosszú ideig gyepűelvének hagyta a gyakori kun-besenyő betörések miatt. Valószínű, hogy a 11. sz. folyamán az ott talált bolgár-szlávok mellé már telepedtek magyar és besenyő határőrök, akik a Havaselvére vezető szorosokat őrizték és a barcasági magyarság magját alkották. A barcasági magyarok ma többségükben Brassóban és a Brassótól keletre fekvő Hétfaluban, illetőleg a medence nyugati és északi peremén Barcaújfalu, Krizba, Apáca, Hídvég, Árapatak és Erősd községekben laknak. A ~ kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. A ~- i szászok a 13. sz. elején királyi adományként kapták földjüket, ahol 13 községet és a terület központját, Brassó városát építették. 1211-1224 között a területet a német lovagrend uralta, amelyet azonban önállósulási törekvéséért II. Endre király elűzött. A románok első települése a 13. sz. végéről ismeretes a ~ -on. Ma a medence egész területén magyarokkal és szászokkal vegyesen élnek. (lásd még hétfalusi csángók!)

Kósa László: Barcaság és Háromszék
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Erdély és Moldva. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A két tájegység együttes bemutatásának a legnyomósabb okai földrajziak. Délkelet-Erdély domborzati viszonyait az Olt hatalmas kanyarulata határozza meg. Két oldalán és a beléfutó kisebb vízfolyások, elsősorban a Kelet-Háromszék tengelyét alkotó Feketügy folyócska mellékén széles síkság terül el. A körülvevő dombvidékek mögött magas hegyek, félkörben havasok emelkednek. Ez a vidék Erdély legtermékenyebb mezőgazdasági tája.
Elegendő vizsgálati anyag híján csupán feltehetjük, hogy az Ojtozi-szoros előterétől, Felső-Háromszéktől délnyugati irányban haladva – korszakunkat tekintve – a magyar lakosság népi kultúrájában hasonló történeti fáziskülönbségeket lehetne megállapítanunk, mint Jankó nyomán tettük Torda – Aranyosszék – Torockó esetében. Erősíti feltevésünket, hogy Paul Petrescu csupán a barcasági népi építkezésben, történeti és etnikai viszonyokat is figyelembe véve, öt „szubzónát” állapított meg. A magyarlakta települések legalább olyan változatos eredetre és múltra tekinthetnek vissza, mint az imént említett nyugat-erdélyiek. Ha pedig a szász és román népességet is hozzávesszük, ismét ki kell emelnünk a Barcaságot az erdélyi vidékek sorából, mert etnikailag a nagytáj legösszetettebb egysége. A Feketeügy és az Olt menti székelyek nagy, összefüggő egységes tömbjétől kissé távolabb fekszik Hétfalu. Szász helységek sora szigeteli el tőle a vele kulturális, vallási, történeti alapon mégis együtt emlegetett három másik barcasági magyar községet, mellyel együtt alkotja Tízfalut. A szabad és határőr háromszéki székelyekkel szemben ezek népe jobbágyként érte meg 1848-at. De a társadalomtörténeti háttér nem éles választóvonal, hiszen a háromszéki székelyek között is bőven voltak jobbágyrendűek, és a Barcasági-medence peremein délkeleten meg északon egyaránt találunk olyan egykori jobbágyközségeket (Hídvég, Árapatak, Keresztvár, Bodola), melyek Hétfalutól különbözően nem Brassó birtokai voltak. Egyébként ezek is Felső-Fehér vármegye apró foltjain helyezkedtek el, éppen úgy, mint Hétfalu és az azt Tízfalura kiegészítő Apáca, Barcaújfalu, Krizba. Az Olt folyása mentén egyre szórványosabban folytatódik a sor: Ürmös, Alsórákos, Olthévíz, tovább egészen Fogaras város szomszédságáig, Halmágyig. Ezt a láncolatot színezi az evangélikus vallás külön összetartó fonala, ami hosszú ideig szász egyházi fennhatóságot jelentett függetlenül attól, hogy szász földesurak alá tartoztak vagy sem. Ezért emlegetik olykor csángónak a halmágyi evangélikus magyarságot is, akik magukat egyébként szászmagyaroknak mondják. Különben ez a község legalább annyi okkal, mint a fölsoroltak, a dél-erdélyi apró magyar szórványok közé is sorolható.
[...]
Brassó és Hétfalu szimbiózisának a története ez idáig töredékesen és hézagosan van föltárva. Különösen hiányzik a kései feudalizmus viszonyainak részletesebb ismerete. A népi kultúra azonban vitathatatlanul őrzi a brassói világi vagy egyházi fennhatóság és a szász, nem különben a román szomszédság nyomát. A szász evangélikus egyházszervezetbe tartozása múlt század derekáig egyfelől szász egyházi szokásokat, liturgiát, német nyelvű istentiszteletet, társadalmi intézményeket és szokásokat (pl. legény- és leánytársulatokat) jelentett, másfelől a vallás miatt az írni-olvasni tudásnak korszakunk küszöbén az erdélyi magyarok közt a legmagasabb fokát, mely már az idelátogató Orbán Balázst is elismerő szavakra fakasztotta. Szerinte a magyarok 80-90%-a tudott ekkor (1873-ban) írni-olvasni, a férfiak valószínűleg kivétel nélkül.
A reformkori nyelvi mozgalmak távolra is elhatoló hullámai mellett alighanem szász példák is ösztönözték a tízfalusi magyar evangélikus lelkészeket „egyházi, erkölcsi és népnevelési jogfejlesztés és magyar nyelv művelése” céljából – erdélyi magyar viszonylatban meglehetősen korán, – 1842-ben egyletet alapítani. Ennek munkássága nyomán mind a tíz evangélikus községben az iskolák mellett hamarosan közkönyvtárak és olvasóegyletek alakultak. Jóllehet korszakunkhoz képest igen kései állapotot tükröz, mégis jellemzőnek tarthatjuk az írásbeliség kiterjedtségére korábbi időpontra is, hogy a barcasági magyar népköltészeti gyűjteményben szokatlan nagy arányban kerültek be nem szóhagyományból lejegyzett, hanem korszakunk beli, vagy még régibb kéziratokban fennmaradt szövegek: házhomlokzatok feliratai, köszöntők, szokások betétei, lakodalmi rigmusok, sírfeliratok stb. Mindemellett a századvégi, első hétfalusi gyűjtések tanulsága szerint a tündérmesék és a hiedelmek az írni-olvasni tudás ellenére sem tűntek el még az itteni folklórból. Mind Orbán Balázséból, mind a szórványos későbbi leírásokból a tízfalusi, de leginkább a hétfalusi csángók hagyományokhoz ragaszkodó, de ugyanakkor nyitott népcsoportjának képe bontakozik ki. Ez a mentalitás szorosan összefüggött életmódjukkal. Század eleji etnográfusuk már így jellemezte őket: „A csángó takarékos, munkás, a munkában még a szásznál is kitartóbb.” Hagyományos foglalkozásaik kulturális hatások és divatok elsajátítására tették nyitottá őket. A szűk, a nagyobb gabonatermesztésre és állattartásra nem elegendő faluhatárok korán rákényszerítették a csángókat, hogy lakóhelyüktől távol keressék a kenyerüket. Mivel a települések a kárpáti szorosok szájában épültek, természetes foglalkozásként adódott, ami az írni-olvasni tudást egyébként jól kamatoztatta, a távolsági fuvarozás. A hétfalusiak a XIX. században a vasúthálózat megépüléséig (1870-es, 1880-as évek) Erdély legnevezetesebb fuvarosai voltak. Mozgékony életmódjuk a vállalkozó szellemet, az úton járó emberek tájékozódási igényét és tájékozottságát fejlesztette ki bennük. Erre a körülményre vezethető vissza, hogy régi stílusú hímzéseik, szövéseik, de különösen viseletük, nemcsak az „oláhos” jelzőt váltották ki a kívülállókból, főleg a székelyekből, hanem valóban magukba vettek román és szász hatásokat, mi több, számos elemmel kapcsolódtak épp a székelyföldi öltözetekhez és Erdély más vidékeinek viseletéhez is. Így a férfiak korszakunkban is hordták a kihúzott hosszú inget, ami ekkor már románosnak minősült az erdélyi magyarok körében. A női viseletet az elsősorban a szászoktól hordott boglárok, kösöntyűk, díszes övek tették festőivé. A nők hámos rokolyája a távoli torockói öltözettel mutat, nyilvánvaló érintkezésről tanúskodó rokonságot. Ez utóbbi korántsem meglepő, hiszen torockói vasárut gyakran szállítottak hétfalusi szekeresek, akár barcasági szász vagy magyar festett bútort (Brassó, Pürkerec, Zajzon, Höltövény, Feketehalom voltak készítő központjai), barcaújfalusi és brassói kerámiát, általában Brassó város kézműipari termékeit.
A szorgalom és kereskedés jelei – mint anyagi gyarapodás – a XIX. század derekától kezdtek sűrűbben mutatkozni: kőből épült, felirattal ellátott, cserepes házak, a férfiaknál általános csizma, a pamutfonal behozatala, a női öltözet alkalomra szóló differenciálódása, a párta és palást elhagyása, a díszszoba kialakítása, ünnepi szokások halványulása, sőt századunk legelején viszonylag korán a falusi vízvezeték és a sétatér is megjelent.
[...]
A fuvaros múltból sarjadt, hogy a századelőn hétfalusi csángókból került ki a bukaresti bérkocsisok tekintélyes része. Népművészetük expresszív területeinek virágzása az első világháború után maradt el.

Kósa László: Tízfalu
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Tízfalu: a barcasági magyar falvak, a Hétfalu: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec, valamint Barcaújfalu, Krizba és Apáca összefoglaló neve.

2

P. Vas János: Barcaság
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Táncművészeti Főiskola, Budapest,2008. 148-149. oldal)
A Barcaság (románul Ţara Bârsei, németül Burzenland) hegyi medence az Olt folyó nagy déli kanyarulata és a Délerdélyi-havasok között.
A középkorban valószínűleg határőrvidék volt. 1211 és 1224 között a Német Lovagrend birtokába került, a keresztes lovagokat azonban II. András önállósodási törekvéseik miatt kiűzte az országból. A 13. században a terület nagy részét szászok kapták meg királyi adományként. Központi településük Brassó (románul Braşov, németül Kronstadt). A 13. században kezdődött meg a románok betelepülése is.
Magyar települések (Apáca, Árapatak, Barcaújfalu, Erősd, Hídvég, Krizba) a medence nyugati és északi peremén találhatók, amely valaha az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. E falvak lakossága minden bizonnyal székely eredetű. Jellegzetes húsvéti szokásuk a kakaslövés. A fiúgyermekek ilyenkor középkori formájú nyílpuskával kakasra, ma már csak kakast ábrázoló céltáblára lőnek célba, azután közös kakas-lakomán vesznek részt.
A Barcaság délkeleti szegletében, Brassótól keletre a Kárpátok lábánál élnek a székelyek által hétfalusi csángónak nevezett népcsoport tagjai. A városhoz közelebb eső falvak (Bácsfalu, Csernátfalu, Hosszúfalu, Türkös) közös neve egykor Négyfalu volt. Ma már összeépülve egy települést alkotnak Szecsele néven. Pürkerec, Tatrang és Zajzon külön falvak maradtak („Háromfalu”).
A hétfalusiak magukat magyarnak mondják. Valószínűleg régi határőr népesség leszármazottai. Területük eredetileg királyi birtok volt, de II. Ulászló elzálogosította a brassói szászoknak. A helyzet az idők folyamán állandósodott, így a lakosság jobbágysorba süllyedt. A szász befolyás eredménye evangélikus vallásuk, amely ritka a magyar, különösen az erdélyi népcsoportok között.
A földterület szűkössége miatt a hétfalusiak a szomszédos szász településeken vállaltak munkát, feles bérletet, fakitermelést, fuvarozást. A 19. század folyamán sokan vándoroltak ki közülük Óromániába. Bukarestben az 1930-as évekig az ő kezükben volt a bérkocsikkal történő személyfuvarozás.
Viseletük a székelyek szerint romános. A férfiak kieresztett hosszú inget, csizmát hordtak. A nők ruháját szász hatásra díszes kösöntyűk, boglárok, övek ékesítették.
Hímzéseik, szőtteseik régies stílusúak.
Gazdag a hiedelemviláguk, szépek tündérmeséik.
A hétfalusiak legrészletesebben leírt szokása a boricatánc, vagy boricajárás. Időpontja régen a farsang volt, ma már aprószentek napja (december 28.). Célja a lányos házak körbejárása, felköszöntése. A szokást előkészületek, gyakorlás előzte meg. Amikor eljött az ideje, minden nyitva hagyott kapujú ház udvarába bementek, ahol egy csak ilyenkor előadott, kötött formájú táncot jártak el speciális zenekíséretre. A boricásokat álarcos, állatszerű jelmezekbe öltözött „kukák”, azaz némák kísérték, akik bolondozásukkal szórakoztatták a közönséget, ölelgették a nőket, azután némajátékot adtak elő, amelyet egyes kutatók a természet újjászületésével, illetve sámánisztikus hagyományok maradványaival hoznak kapcsolatba.

Irodalom

  • Binder Pál: A Barcaság és Háromszék kapcsolatainak történelméről. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971. 207-222. oldal
  • Bretter Emánuel: A barcasági csángók néprajza, népművészete és népköltészete (Részleges bibliográfia). Könyvtár (a Művelődés melléklete). 1977. 2. sz. 20-22. oldal
  • Seres András: Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy, 1973.
  • Seres András: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy, 1972.
  • Seres András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Bukarest, 1984.
  • Seres András: Barcaújfalusi fazekasság. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971. 379-403. oldal
  • Veres Emese Gyöngyvér: Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál. Hétfalu, 2002.
  • Veres Emese Gyöngyvér: Ma lesz először házadban vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángóknál. Budapest, 2005.
  • Veres Emese Gyöngyvér: „mikor Oláhország háborut izene…”. A barcasági csángók kálváriája. Budapest, 2008.

 

Megosztás