A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Bukovina székelyek
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bukovinai székelyek: Bukovinában, az egykori osztrák koronatartományban lakott magyarok. Bukovina Lengyelország első felosztása után (1775) került az osztrák birodalomhoz. Viszonylag gyéren lakott terület volt. Benépesítésében 1777-86 között részt vett az a néhány ezer székely, akik a határőrség erőszakos szervezése elől 1763-64-ben Moldvába bújdostak. Kishatárú községeik – Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva – hamarosan túlnépesedtek, proletarizálódtak. A múlt század második felében többször felmerült Magyarországon a ~ hazatelepítésének terve. Először 1883-ban az Alduna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4000 embert (aldunai székelyek). 1883-ban az Arad megyei Gyorokra, 1888-92-ben és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes m.), Vicére (Kolozs m.), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód m.), 1905-ben Marosludasra, 1910-ben a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500-3000 telepes költözött. A ~ nagy számban vándoroltak ki Észak-Amerikába is. Kanadában 1905-1914 között farmertelepeket hoztak létre, pl. Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszerháza nevűeket. Az első világháború utáni kivándorlás folytán jött létre Brazíliában Boldogasszonyfalva bukovinai székely telep (1924). 1941-ben néhány család kivételével az egész Bukovinában maradt székelységet a magyar állam Bácskába költöztette. Nagy részüket az 1920 után létesített, de a magyar bevonulás miatt elhagyott szerb telepes falvakban helyezték el. A ~ -nek 1944 őszén a hadi események miatt ismét menekülniük kellett. 1944-45-ben Vas, Veszprém, Zala és Fejér megyék falvaiban húzódtak meg. Végül 1946-47-ben Tolna, Baranya és Bács megye kiürített német falvaiban mintegy tizenhárom ezren kaptak házat és földet. A ~ népi kultúrája hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg.

Martin György: Bukovinai székelyek
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A 18. században Bukovinába kirajzott székelyek több hullámban települtek vissza a Kárpát-medencébe. A múlt században Hunyad megyébe és az Alduna tájára, a második világháború alatt pedig a Bácskába, majd a Tolna-megyei Völgység falvaiba kerültek át. Számuk cca. 20. 000.
A bukovinai, mintegy 200 éves tartózkodás jelentékeny nyomokat hagyott tánckultúrájukban, szinte teljesen átalakította azt. Tánckincsükben több réteget különböztethetünk meg. Táncéletükben az idegenes elemeknek már jelentősebb szerepük van – különösen a fiatalabb generációknál –, mint a régi székely táncoknak. A Bukovinából hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják számon. Ezek közül a már gyenge tánckészségű fiatalok csak az egyszerűbben hozzáférhető, kötött párostáncokat ismerik. Ezek náluk a múlt századi németes-polgári divathatások hullámaival terjedtek (bukovinai németek és lengyelek közvetítésével). A „Hétfélés” c. ciklus darabjai („Az ajtóig meg vissza”, Csattogtatós, Fenyegetős, Ez az Ádámé, Köszöntős, Rop-rop stb.) mind ebbe a táncrétegbe tartoznak. A román táncok hatása kisebb, mint a németes táncoké (hóra, szirba, viricsest), de még orosz (ruszászka) és hucul (huculenka) táncok is bekerültek repertoárjukba.
A számunkra legfontosabb magyar, illetve székely anyag már csak töredékes, megkopott formákban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc (a mezőségi „magyar” megfelelője), a szóló és páros formában egyaránt táncolt „silladri” képviselik tánckincsük régi rétegeit, a csárdás nem éri el az erdélyi változatok gazdagságát.

2

P. Vas János: Bukovinai székelyek
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás kiadó, Budapest, 2008.)
Bukovina a Kárpátokon túl, Moldvától északra fekvő terület. Lengyelország 18. századi felosztásakor az osztrák birodalom koronatartománya lett. Az itt élő, helyesebben egykor itt élt magyar lakosságot szokás bukovinai csángóknak is nevezni.
Miután Erdély az önálló fejedelemség megszűnte után a bécsi kormányzat közvetlen igazgatása alá került, a császári Haditanács úgy döntött, hogy a székely területek lakosságából a reguláris hadsereghez hasonló határőrezredeket szervez. A székelyek régi szabadságukra hivatkozva tiltakoztak ez ellen. 1764-ben sok százan gyűltek össze Csíkmádéfalva (Madéfalva) községben, hogy kinyilvánítsák követeléseiket. A császári haderő válaszképpen ágyúzta a falut és sok embert megölt. A néphagyományban az eseményt a „madéfalvi veszedelem”, latinul Siculicidium (székelymészárlás) néven tartják számon, amelyről ének is született „Nékünk a legszebbik esténk fekete gyászra festették” kezdettel. A csírájában elfojtott lázadást követően a további megtorlásoktól tartva a katolikus csíki székelyek egy része Moldvába menekült, ahol az osztrák hatalom nem érhette utol őket, mivel Moldva független fejedelemség volt. Az ottani szintén katolikus magyarok, a moldvai csángók fogadták be őket.
Később Hadik András tábornok közbenjárására a bécsi udvar engedélyezte szökevény alattvalói büntetlen visszatérését a Habsburg Birodalom területére, de nem szülőföldjükre, hanem Bukovinába. Bukovina lakossága lengyelekből, ukránokból, románokból, németekből és zsidókból tevődött össze. Hadik öt falut alapított itt a Moldvában összegyűjtött bujdosók letelepítésére. Hadikfalva és Andrásfalva őróla kapta nevét, Józseffalva az akkori uralkodóról (II. József), Istensegíts és Fogadjisten nevét nem kell magyarázni.
Az új lakhelyre költözéssel a bukovinai székelyek mindennapos, közvetlen kapcsolatai a magyar nyelvterület többi részével megszakadtak. A szigethelyzetből adódóan néphagyományukban, nyelvükben sok, a 18. századi Székelyföldre jellemző elemet megőriztek, például a népköltészet darabjait, a népviseletet. Hézagosan és áttételekkel jutott csak el hozzájuk a magyarországi nyelvújítás vagy az új stílus hatása a táncban és zenében. Annál nagyobb volt a környező népek és az általuk közvetített divatok befolyása, bár az átvett hagyományokat, így táncaik nagy részét utódaik ma már ősi székely örökségnek tartják. Etnikai különállásuk megőrzését elősegítette buzgó római katolikus hitük, ragaszkodásuk a magukkal hozott hagyományokhoz és székely öntudatuk.
1867-ben, a kiegyezés után Erdély a magyar országgyűlés fennhatósága alá került. Hamarosan felvetődött a gondolat, hogy a viszonylag kis létszámú, a Magyar Királyság határain kívülre került népcsoportot „hozzák haza”. 1883-ban az Al-Duna mellé telepítettek közülük kb. 4000 főt. Utódaik ma is Szerbiában élnek Hertelendyfalván, Sándoregyházán, Székelykevén. Ők az „al-dunai székelyek”. Szintén Bukovinából kerültek a 19. század végén az erdélyi Déva vidékére a „dévai csángók”, akik arról váltak nevezetessé, hogy a csángóknak nevezettek közül egyedüliként ők fogadják el magukra nézve ezt a csoportnevet.
A bukovinai öt falu az áttelepítések ellenére is túlnépesedett. Sokan kivándoroltak Amerikába. Brazíliában Boldogasszonyfalva néven önálló települést hoztak létre.
1941-ben a bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány szinte teljes egészükben, néhány család kivételével a délalföldi Bácskába, a szerbiai Vajdaság területére, az onnan elűzött szerbek birtokaira telepítette. 1944-ben menekülniük kellett. Végül a kitelepített magyarországi németek helyére költöztették őket. A hányatott sorsú, mintegy 13 000 bukovinai székely és utódaik ma Tolna, Baranya és Pest megye területén élnek.

3

Irodalom

  • Andrásfalvy Bertalan: A bukovinai székelyek kultúrájáról. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973. 7-23. oldal
  • Balla Péter: Népzenei gyűjtés a bukovinai magyar falukban. Ethnographia 1935. 126-141. oldal
  • Bartha Elek: Adatok a dél-bánsági székely telepek interetnikus kapcsolataihoz. Folklór
    és Tradíció. 1999.
  • Belényesy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Budapest, 1958.
  • Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága I-II. Folklór Archívum VI. és XVI. Budapest, 1977, 1984.
  • Botha János – Matijevics Lajos – Penavin Olga: Székelykevei betlehemes játékok (bukovinai hagyományok). A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei III. Újvidék.
  • Dégh Linda: Kakasdi népmesék I-II. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII-IX. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955-1960.
  • Domokos Mária – Németh István: Moldva és Bukovina népzenéje. Magyar Népzenei Antológia VII. Budapest, 2004.
  • Fábián Margit: Andrásfalvi fuvarosok. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Fél Edit: Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről. Néprajzi Közlemények 4. 1958. 3-17. oldal
  • Forrai Ibolya: Gazdálkodás a régi Hadikfalván. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Forrai Ibolya: Hadikfalva falukönyve. 1799-1874. Fontes Musei Ethnographiae 9. Budapest, 2006.
  • Forrai Ibolya: Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél. Budapest, 1987.
  • Gáspár Simon Antal: Az én szülőfalum, a bukovinai Istensegíts. Budapest, 1986.
  • Halász Péter: A bukovinai székelyek állattartásáról. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Halász Péter: A vöröshagyma termelése a bukovinai székelyeknél. Agrártörténeti Szemle 1973. 507-525. oldal
  • Höfler Lajosné: A bukovinai székelyek viselete. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Kis-Várady Gyula: A bukovinai székely falvak. Ethnographia XLIV. (1933.)
  • Kiss Lajos: A bukovinai székelyek tánczenéje. Tánctudományi Tanulmányok 1958. 67-88. oldal
  • Lőrincz Etel: Bukovinai festékesek. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomnéprajzi vázlata. Kolozsvár, 1939.
  • Ősy-Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle IX. (1967.)
  • Penavin Olga: A ház, a házberendezés, a főzés és étkezések Székelykevén. Újvidék,
    1972.
  • Penavin Olga: Székelykeve (Skorenovac) népének hitvilága. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei IV. 11-12. sz. 1972. 121-146. oldal
  • Sántha Alajos: A bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942.
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Szekszárd, 1972.
  • Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék I-IV. Szekszárd, 1979-1986.
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd, 1989.
  • Sebestyén Ádám: Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván. Szekszárd, 1976.
  • Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Budapest, 1908.
  • Szvoboda Béla: A „csángó láz”. (A bukovinai magyarok hazahelyezése 1883-ban). Budapest, 1940.
  • Ujváry Zoltán: Népdalok és balladák egy al-dunai székely közösségből. Közlemények a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből XXI. Debrecen, 1968.
  • Zsók Béla: „Elment a madárka.” Bukovinai székely népzenei emlékek Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön. Bukarest, 1995.
Megosztás