A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Mohay Tamás: Felső-tiszai tömb
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Kulturális régiók és etnikai, néprajzi csoportok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 605-609. oldal)
A „felső-tiszai tömb” kifejezést ezúttal néprajzi értelemben használjuk, ami kissé eltér a földrajzi tájszemlélettől. A Tisza felső szakasza földrajzi értelemben a folyó eredetétől a Szamos torkolatáig tart, és a folyó teljesen hegyi jellegű a máramarosi eredetétől Tekeházáig (Ukrajna), ahol kilép a síkságra. A modern magyar földrajzi tájbeosztás Felső-Tisza-síkságról beszél, amely négy szomszédos ország területére terjed ki, és több kistájra oszlik. A Felső-Tisza-vidéken általában a mai Magyarország területének azt a részét értjük, amelyik Tiszabecstől Tokajig húzódik, s ehhez kapcsoljuk Ukrajna és Szlovákia csatlakozó területeit. Közigazgatásilag ide tartozik a történeti Szabolcs vármegye, Zemplén és Ung déli része, Bereg délnyugati része és Szatmár megye nyugati része. A mai közigazgatási beosztás szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vagyunk. A Felső-Tisza-vidék tömbjéhez soroljuk továbbá az Alföld északkeleti részeiből a Bodrogközt, a Rétközt, a nyírséget, az Ecsedi-láp vidékét és a Taktaközt, vagyis azokat a tájakat, amelyek a török hódoltság népesség- és településszerkezetet átrendező hatásainak nem vagy alig volt kitéve. Jelen áttekintésben itt mutatjuk be a romániai Szamosközt, Krasznaközt és Nagykároly vidékét is, melyek más áttekintésekben a Partium részeként szerepelnek.
A Felső-Tisza-vidék háborús pusztítások által alig bolygatott, nagyobbrészt kontinuus magyar
népességgel rendelkezik. A sűrű vízfolyások, mocsarak, erdők a háborús időkben védelmet is
jelentettek. A magyar nyelvterület itt érintkezik a szomszédokkal: északon a szlovákokkal,
kelet felé a ruszinokkal, délkelet felé a románokkal. A főként református népesség a vidék két
iskolaközpontja: Sárospatak és Debrecen vonzásában élt. Itt van a magyar függetlenségi
gondolat egyik legfőbb hátországa, Munkács várával, Tarpával; Thököly, Rákóczi, Kossuth
katonái jelentős részben innen kerültek ki.
A reformátusok népi vallásosságának jeles alakjai ismertek ezen a tájon, azok a
„parasztpróféták”, akik látomásban vagy más égi üzenetben részesültek, körülöttük híveik kisebb közösségekben gyülekeztek, és jelentős szövegkorpuszokat hagytak hátra. A reformátusok mellett jelentős számban élnek görög katolikusok is a Felső-Tisza környékén, akik között sok a régen magyarrá vált ruszin eredetű. A Szovjetunióban üldözött vallás hívei évtizedekig titokban gyakorolták vallásukat; a kilencvenes években nem egy településen (Tiszabökényben, Salánkon stb.) felekezeti konfliktusok is keletkeztek az ortodox egyház és a görög katolikusok között. , ami annak idején a néprajzkutatók, társadalomkutatók figyelmét is felkeltette.
Az egész táj településszerkezetére jellemzőek a kicsiny, egymáshoz közel fekvő falvak, köztük kisebb mezővárosokkal, mint pl. Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Tarpa. Más aprófalvas területekhez hasonlóan, itt is gazdag belső kapcsolatrendszer köti össze a kistájakat, egyfajta táji munkamegosztás érvényesül. A folyók menti területek, a hátságok néhány méteres szintkülönbségei, a vízjárások, a talajviszonyok, a hozzáférhető építőanyagok, a közlekedési lehetőségek mind finom belső tagoltsághoz vezettek, amit megerősítettek házassági kapcsolatrendszerek, a birtokviszonyok és a munkaalkalmak eltérései. A viselet, pl. a kalapviselet, a helybelieknek azonnal elárulja, hogy valaki honnan származik, egyébként a 18-19. században a falvak életformája sok hasonlóságot mutatott.
A települések képét, életviszonyait a 20. században jelentősen befolyásolták az államhatárok változásai. Trianonban Csehszlovákiához került a Bodrogköz északi része, az Ungi-sík és Kárpátaljával együtt az egész Beregi-síkság is. Utóbbiak a II. világháborút követően a Szovjetunió területéhez kerültek, és a magyar lakosság a kitelepítések következtében mindenütt nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. A kitelepítésekre való visszaemlékezések néprajzi feldolgozása csak az 1990-es években kezdődhetett meg. A Szatmári-Tiszahát keleti része, Szatmárnémeti környéke és a Krasznaköz Románia része lett. Az évszázados belső kapcsolatrendszer felbontása a merev határok által sok virágzó települést peremhelyzetbe hozott, ami életlehetőségeik beszűköléséhez vezetett. Mindezekről a hatásokról egyelőre meglehetősen gyérek a néprajzi kutatások eredményei.
A Felső-Tisza-vidék hordalékos földje kiváló termőtalaj. 150-200 évvel ezelőtt még nagyrészt erdők borították, a falvak az irtásokon húzódtak meg. Az erdők kitermelése, kipusztulása következtében előtérbe került a legeltető állattartás, majd a földművelés. A termékeny rétek és kaszálók kiváló szénatermő helyek voltak, a takarmánybázis előállításában a rétgazdálkodás rendszere és eszközkészlete játszott szerepet. Csak a Felső-Tisza-vidékről írták le pl. azt a bunkóvillának nevezett eszközt, ami tulajdonképpen egy természetes, felemásan elágazó faágból készült, és amivel kisebb szénacsomókat hordtak a kazalból a felhasználása helyére. Jellemző volt a juh- és a sertéstartásban a vándorlás a termékenyebb legelőkre, illetve a makkos erdőkre. Régóta jelentős a táj gyümölcsészete, méhészete is. A vízrendezés jelentősen átalakította a táj képét, a Szamos, a Túr és a Kraszna szabályozása, megrövidített folyómedrek folytán a falvak távolabb kerültek a vízfolyásoktól (pl. a Szamostól Matolcs, Fülpösdaróc).
A táj népi építkezésének részletes leírását Gilyén Nándor, Mendele Ferenc, Tóth János végezte el. A lakóház, a gazdasági épületek alapanyaga régebben a fa, illetve a föld volt, a meredekre épített tetőt gyakran szalmával fedték. A ház tüzelőberendezése sokáig a nyílt tűzhely és a szobai kandalló volt, ezt váltotta fel a nyugat felől érkező kemence. A váltás számos kevert forma kialakulásával járt együtt, ezek a tűzhelyek sokféle módon ötvözik a nyílt és zárt tűzhelyek jellemzőit. Jellegzetes gazdasági épületük a hosszú folyosós csűr, melynek egyik különleges formája a jármos csűr. Takarmánytárolásra a négy oszlopra rögzített, állítható magasságú tető, az abora szolgált. Az udvarok jellegzetes épületei a szilvaaszalók és a gyakran tornácos kamrák. A vízimalmok egy-egy település fontos épületei voltak, utolsó példányuk Túristvándiban maradt fenn. Jelentős emlékeket hagyott itt régebbi korok egyházi építészete, főleg fából készült, zsindelyes templomok, haranglábak láthatók még a falvakban, illetve szabadtéri múzeumokba áttelepítve (Mánd, Mándok, Tákos). A kőből épült templomok között sok a középkori eredetű (Csaroda, Tarpa, Jánk, Csenger, Szamostatárfalva).
Luby Margit foglalkozott az egykor Szatmárban is kedvelt gubával, ami változatos formákban elterjedt viseletdarab volt, s nemcsak a helybeliek, hanem a távolabbi vidékek vásárlói számára is készült. A terület folklórjának akár vázlatos ismertetése helyett csak Móricz Zsigmond szatmári népköltészeti gyűjtését említjük meg, melynek során a fiatal író, 1903-1906 között, öt nagyobb kiszállás alkalmával több tucat felső-Tisza-vidéki faluban fordult meg, csaknem kétezer népköltészeti szöveget gyűjtött (a legtöbbet, száznál többet Magosligeten, Csécsén, Botpaládon és Kispaládon, továbbá Kishodoson, Milotán, Nagypaládon, Szamosszegen). Anyagának nagyobbik része lírai dal és ballada, de terjedelmileg jelentősek a mesék és egyéb műfajok is. A gyűjtést követően sok évtizeddel később publikált gyűjtemény jelentőségét aláhúzza, hogy terjedelmileg és műfaji gazdagságában felülmúlja tucatnyi későbbi néprajzi kötet anyagát. Az író az itteni falujárások során emberi viszonyokról, sokszor tragédiákról közvetlenül megszerzett tapasztalatai nyomán eszmélt rá, hogy a korábbi népköltészeti gyűjtések mintegy fájdalmasan szétválasztották egymástól a népet és a nép költészetét; ő maga pontosan azért nem tartotta fontosnak a gyűjtőfüzetekben rejtőző népköltészeti anyag közzétételét (voltaképp egész életében), mert sokkal nagyobb jelentőségre tett szert munkásságában a faluismeret írói feldolgozása.

2

Irodalom

  • Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza. Néprajzi Közlemények 4 (3). Budapest, Néprajzi Múzeum, 1959.
  • Bartha Elek: A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen, 1980.
  • Boros László (szerk.): Kárpátalja. BGyTF, Nyíregyháza, 1999.
  • Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1900.
  • Csupor István: Rituális edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, 1992. 123-132. oldal
  • Csűry Bálint: Szamosháti szótár I-II. Budapest, 1936-1936.
  • Dancs Lajos: „Kör, kör, ki játszik?” Száz népi gyermek- és játékdal Szabolcs-Szatmár megyéből. Városi és Megyei Művelődési Központ, Nyíregyháza, 1982.
  • Dám László: Szabolcs-Szatmár megye népi építészetének táji tagozódása. Tanulmányok Szatmár néprajzához. (Farkas József közreműködésével szerk.: Ujváry Zoltán.) Debrecen, 1984. 147-155. oldal
  • Domanovszky György: Fejfák Szatmár és Szabolcs megyéből. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 423- 438. oldal
  • Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
  • Erdész Sándor: 1848-49 folklórja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Kríza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1998. 93-103. oldal
  • Erdész Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton. Ethnographia LXXIX. évf. 1968. 201-224. oldal
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 10. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1977.
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 18. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1981.
  • Ébner Sándor: Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében. Néprajzi Értesítő XXIV. 1932. 127-129. oldal
  • Ébner Sándor: Régi tűzhelyek Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg és Szatmár megyében. Néprajzi Értesítő XXIII. 1931. 6-16. oldal
  • Felhősné Csiszár Sarolta: Népművészetünk emlékei középkori templomaink falfestészetében a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 441-455. oldal
  • Ferenczi Imre - Molnár Mátyás: „Fordulj, kedves lovam…” Rákóczi és a kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban. Vaja, 1972.
  • Flórián Márta: Felső-Tiszavidék. Szentendre, 1978.
  • Gaál Ibolya: Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben a 20. században. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának Kiadványai. 57. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2004.
  • Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák. Akadémiai Kiadó – Madách kiadó, Budapest – Bratislava, 1989.
  • Gilyén Nándor: Szatmári, beregi sütőházak és nyári konyhák. Ethnographia. CIV. 1993. 483-498. oldal
  • Gilyén Nándor – Mendele Ferenc – Tóth János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1975.
  • Kaprálik Zsuzsa – Varga László. D. (szerk.): Néprajzi tanulmányok az Ung-vidékről. Pozsony, 1989.
  • Kiss Lajos: Földházak Szabolcs megyében. Néprajzi Értesítő 1936. 72-91. oldal
  • Kocsisné Szirmai Flóris Mária: Felsőtiszai népmesék. Alföldi magvető Kiadó, Debrecen, 1956.
  • Kovács Ágnes: A szabolcs-szatmári népmesekutatás. Szabolcs-Szatmári Szemle 1964. 47-49. oldal
  • Küllős Imola – Sándor Ildikó: Két kárpátaljai parasztpróféta szent iratai. Budapest, 2009.
  • Lükő Gábor: Tanulmányutam a szatmári, beregi és máramarosi, továbbá a Közép-Tisza melléki községek temetőiben. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1942. 58-62. oldal
  • Makoldi Sándorné: Szatmári, beregi hímesek. In: Magyar hímes tojások. Sztélé Könyvek. Sztélé Alapítvány, Debrecen, 1992.
  • Martin György – Pesovár Ernő: Az alföldi tánchagyomány és Szabolcs-Szatmár megye táncai. In: Magyar néptánchagyományok. (szerk.: Lelkes Lajos.) Budapest, 1980. 29-36. oldal
  • Martin György – Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai. Ethnographia LXIX. 1958. 424-436. oldal
  • Móricz Kálmán: Nagydobrony. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • P. Szalay Emőke: 17. századi törökös jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai. 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 417-431. oldal Papp Sándor Zoltán: A beregdaróci emberek élete a századfordulón. Natura Kiadó, Budapest, 1975.
  • Penckóferné Punykó Mária: Tűzoltó nagy madár. Beregújfalusi népmesék és mondák. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • Penckóferné Punykó Mária (szerk.): „Madarak voltunk…” Kárpátaljai néprajzi írások.
    Mandárum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1999.
  • Ratkó Lujza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tánchagyománya. A Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Önkormányzat Pedagógiai Központja, 2001.
  • Soproni Olivér: Bizánci hatások a felsőtiszai kerámiában. Néprajzi Értesítő XLI. (1969)
Megosztás