A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Mohay Tamás: Felső-tiszai tömb
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Kulturális régiók és etnikai, néprajzi csoportok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 605-609. oldal)
A „felső-tiszai tömb” kifejezést ezúttal néprajzi értelemben használjuk, ami kissé eltér a földrajzi tájszemlélettől. A Tisza felső szakasza földrajzi értelemben a folyó eredetétől a Szamos torkolatáig tart, és a folyó teljesen hegyi jellegű a máramarosi eredetétől Tekeházáig (Ukrajna), ahol kilép a síkságra. A modern magyar földrajzi tájbeosztás Felső-Tisza-síkságról beszél, amely négy szomszédos ország területére terjed ki, és több kistájra oszlik. A Felső-Tisza-vidéken általában a mai Magyarország területének azt a részét értjük, amelyik Tiszabecstől Tokajig húzódik, s ehhez kapcsoljuk Ukrajna és Szlovákia csatlakozó területeit. Közigazgatásilag ide tartozik a történeti Szabolcs vármegye, Zemplén és Ung déli része, Bereg délnyugati része és Szatmár megye nyugati része. A mai közigazgatási beosztás szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vagyunk. A Felső-Tisza-vidék tömbjéhez soroljuk továbbá az Alföld északkeleti részeiből a Bodrogközt, a Rétközt, a nyírséget, az Ecsedi-láp vidékét és a Taktaközt, vagyis azokat a tájakat, amelyek a török hódoltság népesség- és településszerkezetet átrendező hatásainak nem vagy alig volt kitéve. Jelen áttekintésben itt mutatjuk be a romániai Szamosközt, Krasznaközt és Nagykároly vidékét is, melyek más áttekintésekben a Partium részeként szerepelnek.
A Felső-Tisza-vidék háborús pusztítások által alig bolygatott, nagyobbrészt kontinuus magyar
népességgel rendelkezik. A sűrű vízfolyások, mocsarak, erdők a háborús időkben védelmet is
jelentettek. A magyar nyelvterület itt érintkezik a szomszédokkal: északon a szlovákokkal,
kelet felé a ruszinokkal, délkelet felé a románokkal. A főként református népesség a vidék két
iskolaközpontja: Sárospatak és Debrecen vonzásában élt. Itt van a magyar függetlenségi
gondolat egyik legfőbb hátországa, Munkács várával, Tarpával; Thököly, Rákóczi, Kossuth
katonái jelentős részben innen kerültek ki.
A reformátusok népi vallásosságának jeles alakjai ismertek ezen a tájon, azok a
„parasztpróféták”, akik látomásban vagy más égi üzenetben részesültek, körülöttük híveik kisebb közösségekben gyülekeztek, és jelentős szövegkorpuszokat hagytak hátra. A reformátusok mellett jelentős számban élnek görög katolikusok is a Felső-Tisza környékén, akik között sok a régen magyarrá vált ruszin eredetű. A Szovjetunióban üldözött vallás hívei évtizedekig titokban gyakorolták vallásukat; a kilencvenes években nem egy településen (Tiszabökényben, Salánkon stb.) felekezeti konfliktusok is keletkeztek az ortodox egyház és a görög katolikusok között. , ami annak idején a néprajzkutatók, társadalomkutatók figyelmét is felkeltette.
Az egész táj településszerkezetére jellemzőek a kicsiny, egymáshoz közel fekvő falvak, köztük kisebb mezővárosokkal, mint pl. Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Tarpa. Más aprófalvas területekhez hasonlóan, itt is gazdag belső kapcsolatrendszer köti össze a kistájakat, egyfajta táji munkamegosztás érvényesül. A folyók menti területek, a hátságok néhány méteres szintkülönbségei, a vízjárások, a talajviszonyok, a hozzáférhető építőanyagok, a közlekedési lehetőségek mind finom belső tagoltsághoz vezettek, amit megerősítettek házassági kapcsolatrendszerek, a birtokviszonyok és a munkaalkalmak eltérései. A viselet, pl. a kalapviselet, a helybelieknek azonnal elárulja, hogy valaki honnan származik, egyébként a 18-19. században a falvak életformája sok hasonlóságot mutatott.
A települések képét, életviszonyait a 20. században jelentősen befolyásolták az államhatárok változásai. Trianonban Csehszlovákiához került a Bodrogköz északi része, az Ungi-sík és Kárpátaljával együtt az egész Beregi-síkság is. Utóbbiak a II. világháborút követően a Szovjetunió területéhez kerültek, és a magyar lakosság a kitelepítések következtében mindenütt nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. A kitelepítésekre való visszaemlékezések néprajzi feldolgozása csak az 1990-es években kezdődhetett meg. A Szatmári-Tiszahát keleti része, Szatmárnémeti környéke és a Krasznaköz Románia része lett. Az évszázados belső kapcsolatrendszer felbontása a merev határok által sok virágzó települést peremhelyzetbe hozott, ami életlehetőségeik beszűköléséhez vezetett. Mindezekről a hatásokról egyelőre meglehetősen gyérek a néprajzi kutatások eredményei.
A Felső-Tisza-vidék hordalékos földje kiváló termőtalaj. 150-200 évvel ezelőtt még nagyrészt erdők borították, a falvak az irtásokon húzódtak meg. Az erdők kitermelése, kipusztulása következtében előtérbe került a legeltető állattartás, majd a földművelés. A termékeny rétek és kaszálók kiváló szénatermő helyek voltak, a takarmánybázis előállításában a rétgazdálkodás rendszere és eszközkészlete játszott szerepet. Csak a Felső-Tisza-vidékről írták le pl. azt a bunkóvillának nevezett eszközt, ami tulajdonképpen egy természetes, felemásan elágazó faágból készült, és amivel kisebb szénacsomókat hordtak a kazalból a felhasználása helyére. Jellemző volt a juh- és a sertéstartásban a vándorlás a termékenyebb legelőkre, illetve a makkos erdőkre. Régóta jelentős a táj gyümölcsészete, méhészete is. A vízrendezés jelentősen átalakította a táj képét, a Szamos, a Túr és a Kraszna szabályozása, megrövidített folyómedrek folytán a falvak távolabb kerültek a vízfolyásoktól (pl. a Szamostól Matolcs, Fülpösdaróc).
A táj népi építkezésének részletes leírását Gilyén Nándor, Mendele Ferenc, Tóth János végezte el. A lakóház, a gazdasági épületek alapanyaga régebben a fa, illetve a föld volt, a meredekre épített tetőt gyakran szalmával fedték. A ház tüzelőberendezése sokáig a nyílt tűzhely és a szobai kandalló volt, ezt váltotta fel a nyugat felől érkező kemence. A váltás számos kevert forma kialakulásával járt együtt, ezek a tűzhelyek sokféle módon ötvözik a nyílt és zárt tűzhelyek jellemzőit. Jellegzetes gazdasági épületük a hosszú folyosós csűr, melynek egyik különleges formája a jármos csűr. Takarmánytárolásra a négy oszlopra rögzített, állítható magasságú tető, az abora szolgált. Az udvarok jellegzetes épületei a szilvaaszalók és a gyakran tornácos kamrák. A vízimalmok egy-egy település fontos épületei voltak, utolsó példányuk Túristvándiban maradt fenn. Jelentős emlékeket hagyott itt régebbi korok egyházi építészete, főleg fából készült, zsindelyes templomok, haranglábak láthatók még a falvakban, illetve szabadtéri múzeumokba áttelepítve (Mánd, Mándok, Tákos). A kőből épült templomok között sok a középkori eredetű (Csaroda, Tarpa, Jánk, Csenger, Szamostatárfalva).
Luby Margit foglalkozott az egykor Szatmárban is kedvelt gubával, ami változatos formákban elterjedt viseletdarab volt, s nemcsak a helybeliek, hanem a távolabbi vidékek vásárlói számára is készült. A terület folklórjának akár vázlatos ismertetése helyett csak Móricz Zsigmond szatmári népköltészeti gyűjtését említjük meg, melynek során a fiatal író, 1903-1906 között, öt nagyobb kiszállás alkalmával több tucat felső-Tisza-vidéki faluban fordult meg, csaknem kétezer népköltészeti szöveget gyűjtött (a legtöbbet, száznál többet Magosligeten, Csécsén, Botpaládon és Kispaládon, továbbá Kishodoson, Milotán, Nagypaládon, Szamosszegen). Anyagának nagyobbik része lírai dal és ballada, de terjedelmileg jelentősek a mesék és egyéb műfajok is. A gyűjtést követően sok évtizeddel később publikált gyűjtemény jelentőségét aláhúzza, hogy terjedelmileg és műfaji gazdagságában felülmúlja tucatnyi későbbi néprajzi kötet anyagát. Az író az itteni falujárások során emberi viszonyokról, sokszor tragédiákról közvetlenül megszerzett tapasztalatai nyomán eszmélt rá, hogy a korábbi népköltészeti gyűjtések mintegy fájdalmasan szétválasztották egymástól a népet és a nép költészetét; ő maga pontosan azért nem tartotta fontosnak a gyűjtőfüzetekben rejtőző népköltészeti anyag közzétételét (voltaképp egész életében), mert sokkal nagyobb jelentőségre tett szert munkásságában a faluismeret írói feldolgozása.

2

Martin György: Felső-Tisza-vidék

A megjelölt dialektusterület az Alföld északkeleti felét, azaz Szabolcs-Szatmárt és Hajdú-Bihar egy részét, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén megye déli részét foglalja magába. E terület közigazgatásilag a 19. századig egynek számított. A következő tájak, kisebb népcsoportok foglalnak itt helyet, amelyeket néprajztudományunk is jórészt a földrajzi nevek alapján tart számon: a Nyírség, a beregi, szatmári és szabolcsi Tiszahát, a Rétköz, Erdőhát, Túrhát, Szamoshát, az Ecsedi-láp vidéke vagy Rétoldal, Bodrogköz, Taktaköz, a nyírségi Bokortanyák, a Hajdúság, Hortobágy. A kárpátalji Ung, Bereg, Ugocsa megyei magyarság, valamint a régi Szilágy megye területe is néprajzilag és tánckultúra tekintetében e területhez kapcsolódik. A terület déli részén jellegzetes tájként számon tartott Sárrét már átmenetet jelent a dél-Tisza-vidéki táncdialektushoz.

A felsorolt kisebb egységek tánc tekintetében alig különböztethetők meg egymástól. Ma már legfeljebb a hagyományőrzés erőssége alapján, a pásztorkultúra elevenebb élete alapján állapíthatók meg bizonyos különbségek.Néhány ilyen, a kisebb egységeket elválasztó jelenség:A magyar verbunk – hozzákapcsolódó jellegzetes műverbunkdallamával együtt – elsősorban az Ecsedi-láp falvaira jellemző. Innen bármely irányba haladva, divatja, ereje fokozatosan halványodik, s kísérődallama is kicserélődik.A Nyíri verbunk elnevezésű, még újabb műverbunkdallam főként a Nyírségben található meg. Ugyanitt – főleg a Dél-Nyírségben és a vele határos bihari részeken és a Hajdúságban – él a tréfás, dramatikus lakodalmi verbunk, mely viszont Szatmár tánckincséből hiányzik.A lakodalmi osztótánc – idegen, németes zenéjével együtt – inkább az észak-nyírségi, rétközi falvakra jellemző.Az elnépiesedett társastáncok gazdag formáit főként a Nyíregyháza környéki Bokortanyák szinte még ma is élénk táncéletű népe táncolja (pl. Hopszpolka).Az általános táncok tüzetes vizsgálata során is kisebb táji különbségek adódnak. Például a nyírségi csárdásokban és verbunkokban a csapásoló motívumok aránya nagyobb, mint másutt.A magyar népies műtánc megtermékenyítő hatása főként a szatmári falvakat érintette. Szatmár jellegzetesen régi táncdallamaival különül el némileg a többi tájtól. Ezek máshol igen ritkán vagy egyáltalán nem fordulnak elő (Szól a fügemadár…, Óh én szegény kismadár…, Szivárványos az ég alja…, Ez az utca bánatutca…).A Nyírség déli részén – a Nagykállói járás néhány falujában – érdekes módon a friss csárdást nem a tiszai dialektusra általában jellemző fenthangsúlyos módon, hanem fordítva járták.{6-416.} Régi táncaink alföldi típusa – az ún. oláhos – a Felső-Tisza-vidéken szórványos, és gyakorisága az Erdély felé eső széleken nő meg (Dél-Nyírség, Bihar).A Felső-Tisza-vidék a középső, nagy táncdialektust legjobban képviselő, leggazdagabb terület, mely a magyar tánckincs egészének értékelésében igen jelentős helyet foglal el. Sajátosságait több olyan tényező alakította, amely tánckincsünk általános fejlődése szempontjából igen fontos.A török hódoltság közvetlenül nem érintette ezt a területet, s így itt a magyarság korai települési helyeinek felszámolása nélkül élte át a viharos századokat. Ez folyamatosabb kulturális fejlődést eredményezhetett, mint az Alföld más részein. Kedvezett bizonyos régies vonások fennmaradásának éppúgy, mint a táncélet szervesebb fejlődésének.A sajátos földrajzi helyzet történelmünk folyamán különös jelentőséget biztosított e területnek. A török hódoltság idején a független Erdély és a királyi Magyarország közötti átmeneti terület, az ún. Partium északi sávjaként képez hidat, s mintegy átjáróterület észak és dél között. Nem véletlen, hogy ez a terület a függetlenségi és forradalmi harcok élén járt. A kuruc mozgalmak fő fészke a 17. század végén. Reformkori haladásunk vezéralakjainak jó része is innen származik. A 48 utáni ellenzékiség s a két világháború közötti haladó ellenzéki szellem (Bajcsy-Zsilinszky választókerülete) egyik góca. Feltűnő, hogy a parasztság és a nemesség, majd a dzsentriréteg patriarchális viszonya mennyire jellemző volt az ország e sarkára.A sajátos történeti és földrajzi helyzet e vidék néprajzi és kulturális arculatát nagymértékben befolyásolta. Erdély felől a Szamos völgye az észak felé irányuló népmozgás egyik útja. Az erdélyi juhászok vándorlásán kívül a cigányok Alföldre húzódása is ezen a területen keresztül történt. A Nyírség déli részére jelentős számú 18. századi erdélyi bevándorló települt a szomszédos Szilágyságból és Mezőségről, ezeket máig oláh falvaknak nevezi a nyírségi nép. Az északkelet felől jövő ruszin betelepülés a pásztorok családneveiben máig tükröződik. A ruszinok mellett a 18. századtól kezdve jelentős szlovák hatás is éri e területet. A Nyíregyháza körüli tirpák tanyavilág sokáig erős közép-szlovákiai kapcsolatai mellett az Ajakon megtelepült szlovákok jelentik az északi szláv hatások másik lehetőségét. A sokféle kelet-európai és balkáni népcsoportból ötvöződő és letelepített hajdúság is e terület néprajzi képét gazdagította.A vidék tánckultúrájának alakulására jelentős hatást gyakorolt az, hogy a szilaj és félszilaj nagyállattartás ezen a területen virágzott legtovább. Ez kedvezett a régies pásztorkultúra, a pásztortáncok fennmaradásának.Az Alföld középső részéről kisugárzó 19. századi egységesítő kulturális hatások hamar elérik a polgárosodó hajdúvárosokat s a terület más nagy mezővárosait. A mezővárosok fejlődése maga után vonja a régies hagyományú falvak tánckultúrájának átalakulását is. A mezővárosi táncmesterek messze környéken tánciskolákat létesítve járják be már a múlt század második felében a Felső-Tisza-vidék falvait. Sokkal korábban találkozik e vidék népe a polgári társastáncok és a magyar népies műtáncok hatásával, mint másutt. Az életerős hagyományok azonban még szervesen magukba olvasztják az új hatásokat, és megújulnak, modernizálódnak általa.A Felső-Tisza-vidék tánckultúrájára a régi és új, az elavult és modern sajátos – sokszor egymásnak ellentmondó – kettőssége a jellemző. Az idejétmúlt pásztorfegyvertánc él itt együtt a 19. századi polgári társastáncokkal, az ún. túrtáncokkal. Az alkalmi táncmulatságok sora (taposó, bursza) mellett megtaláljuk a bilétos bálok polgári jellegű rendezvényeit s a társadalmi rétegek szerint megrendezett batyus bálokat. A régi zenei anyagot {6-417.} itt nemcsak új stílusú váltja fel és szorítja ki, hanem főleg a népies 19. századi műdaltermés hull e vidék paraszttársadalmánál is termékeny talajra. Az új magyar zenei stílust felszívó parasztság egyes rétegei mindemellett olyan zenei régiségeket is megőriztek, amelyeket más vidéken nem találunk. A vidék parasztsága s az elszegényedett dzsentri patriarchális közelsége a kulturális közeledést, a kölcsönhatásokat jobban elősegítette, mint másutt. A szatmári dzsentri éppúgy ismerte a vidék régies parasztdalait és táncait (férfiszóló), mint ahogy a parasztság legelmaradottabb rétegei is átvették a sírva vigadó magyar nótákat, s a dzsentri-polgári illemszabályokat és viselkedési normákat, magatartást is leutánozták.A felső-Tisza-vidéki táncdialektus sajátos színeinek kialakulásában jelentős szerepe volt a cigányok tánckultúrájának, illetve a cigányok által hordozott és közvetített régiesebb erdélyi tánckultúra hatásának. A magyarság együttélése itt a cigánysággal sokkal közvetlenebb és szorosabb, mint másutt. A szegényparasztság életszintje, műveltsége alig haladta meg a régiesebb életformában élő pásztorságét és a primitív cigányságét. A társadalmi közelség inkább lehetővé tette bizonyos kulturális hatások átvételét a cigányságtól, mint más vidékek polgárosultabb és így sokkal jobban elkülönülő parasztsága esetében. A primitív cigányság, mely kultúrájában a legjobban hasonult a magyarsághoz, képes volt hatni a szintén primitív körülmények között élő alsóparasztságra. Ez a cigányság egyrészt régies helyi hagyományokat őrzött és származtatott vissza, másrészt pedig egy már korábban elmerült s csak Erdélyben megmaradt kultúra maradványait közvetítette a polgárosodó Tisza-vidék parasztsága felé.A felső-Tisza-vidéki terület jellemző tánctípusai: a verbunk és csárdás, a botolók és pásztortáncok, az oláhos (kapcsolódik hozzá a cigánytánc és az alföldi román táncanyag), valamint más, főleg lakodalmi táncok (a tréfás-dramatikus verbunk, az osztótánc, a polgári társastáncok stb.).A Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb tánctípusa a verbunk, mely még a magyar verbunk, magyar szóló, csárdás egyedül és a csapásolás neveket is viseli. A Nyírségben a férfitáncnak sokszor nincs is külön neve, ha mindenáron nevén akarják szólítani, a csárdás egyedül kifejezést használják.Ezzel a tánccal kezdték sok helyütt a táncmulatságot még a két világháború között is. A táncciklus kezdetén a férfiak a banda előtt csoportozva, karéjban kezdték meg a táncot. Ez azonban nem volt kötött, mindenki szabadon járta a maga motívumait. A kötött karéj formával Tiszapolgáron találkozunk.A verbunk mutatványos, bemutató szerepben is ismert a tárgyalt területen. Az Ecsediláp vidékén a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegetik a magyar verbunkot, mely a mulatságok tetőpontján előkerülő fő látványosság volt. Elválaszthatatlan tartozéka volt a sarkantyú, mellyel a jó táncos szinte elnyomta a kísérőzenét.Gyakran párosan is járták. A férfi szólója után nőt hív, s vele járja tovább. Összefogódzásuk mindig nyílt, de többnyire csak összefogódzás nélkül, szemben táncolnak. A lassú verbunkot gyakran a friss csárdás követi. A páros magyar verbunk mozgásanyaga részben azonos a csárdáséval, de ennek gazdagabb és régies formája, ugyanakkor a magyar szóló hatását is magába szívta.Dallamai többnyire ugyanazok, mint a lassú csárdáséi. Verbunkzeneként számon tartott darab csak néhány akad. Ilyen például az Ecsedi-láp vidéki „Magyar verbunk” nevű hangszeres verbunkdallam, mely mindig a „rézhúron” kezdődik. A cimbalom mély húrjain való kezdésnél a sarkantyú pengése élesen kiválik a zenekíséretből. Verbunkdallamként {6-418.} tartják számon az ún. Nyíri verbunkot és a Ritka búzát, a „Magyar szóló” dallamát is.A felső-Tisza-vidéki verbunk többsége egyrészes, lassú tánc. Ritkábban előfordul a verbunknak gyors része is, mely friss csárdás-szerű.A férfitánc motívumkincse szorosan összefügg a helyi csárdáséval. Jellemzőek rá a fejlett csapásoló motívumok, melyek nemcsak díszítésként, hanem lényegi alkatrészként építik fel a táncfolyamatot.A lábmotívumok közül a hátravágást és a hegyezőt kell kiemelnünk, mint a nép által különösképpen számon tartott, virtuóz figurákat. A bokázó motívumok, a kétlépéses és cifraváltozatok mellett a népies műtáncok (magyar szóló, magyar kettős) motívumkincse is helyet kap (lengető, négyes csillag, vágó, kopogó, kisharang).A magyar nyelvterület egészét figyelembe véve, szinte ezen a területen a legáltalánosabb a verbunk régi, párostánc-kezdő funkciója. A verbunktáncok a Felső-Tisza-vidéken őrizték meg azt a fejlődési fokot, mely körülbelül megfelelhet a történeti verbunk kialakulása előtti állapotnak. Ezt tükrözi a verbunk túlnyomórészt kötetlen formája és a sok helyütt hiányzó verbunk név, továbbá az, hogy a népi tudatban összeolvad a csárdással. Nem véletlen, hogy a kötetlen verbunkról szóló első híradás éppen e vidék szülöttének, Gvadányi Józsefnek tollából származik. Nyilvánvalóan e vidék parasztlegényeinek tánca alapján adott költői leírást a verbuválás korai korszakáról.A szatmár–szabolcsi verbunkok fejlődésének jelentős szakasza volt a múlt század második felében beköszöntő tánciskolás korszak. E vidék néphez közel álló elszegényedett nemességének, a dzsentrirétegnek a reformkori hagyománya és a tánciskolás műtáncok hatottak e vidék férfitáncára, és hozzájárultak életének, divatjának meghosszabbításához. A verbunk magyar szólóval való keverése a népi tudatban ezt a hatást igazolja. A verbunk páros formája nemcsak a régi páros forma továbbélésének, hanem a magyar kettős hatásának is tulajdonítható. A táncmesterek is bőven meríthettek az itt élő gazdag férfitáncanyagból, és az általános táncmesteri anyag alapjává s megtermékenyítőjévé is váltak a gazdag felső-Tisza-vidéki férfitáncok.Az új magyar páros tánc, a csárdás itt a lassú, csendes, csárdás, magyar csárdás, ugrós, félugrós neveket viseli. Ezek vagy összefoglaló nevek, vagy pedig egyes részek elnevezései.A csárdás a középkorú nemzedékek tánckincsében még ma is életerős a Felső-Tisza-vidéken. Divatjának meghosszabbításához hozzájárult a tánciskolák jó hatása is, ahol a kontár – a népből származó – táncmesterek rendszeresen tanították a csárdást. E vidék magyar kultúrával rendelkező dzsentrirétege is példát mutatott a parasztságnak a hagyományok ápolására azzal, hogy a csárdást maga is szinte egyetlen táncként használta még a két világháború között is. Ez a hatás azonban nem vált a tánc kárára, sőt éppen ez tette lehetővé, hogy a vidék parasztsága tovább megőrizte, nem érezvén azt olyan ósdinak, elavultnak, különösnek, mint ezt más vidékek népe érezhette saját páros táncával kapcsolatban.A csárdás mindkét részének tempója mérsékeltebb, mint a nyugati dialektusterületen. (A lassú = 140–160 metronom számú, a friss pedig = 180–200.) Mintegy középúton van a régi és a legújabb csárdástempók között.Az erdőháti táncelnevezések (csendes, csárdás, ugrós) és más nyomok arra utalnak, hogy itt szintén élhetett a régi hármas tagolású páros tánc. A múlt századi régies csárdás megkomponált, stilizált formája, a kállai kettős is őrzi zenéjében, tempójában, motívumkincsében és tartalmi vonásaiban a hajdani hármas beosztást.{6-419.} A középső dialektusterület csárdásainak az az általános sajátossága, hogy a lassú és friss rész motivikája nem válik el élesen, legfeltűnőbben a Felső-Tisza-vidék csárdásaiban mutatkozik meg. Itt már a lassú csárdásban is figuráznak, s ugyanazokat a motívumokat alkalmazzák a tánc mindkét részében.A lassú összefogódzási módjai: az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, valamint az egy- és kétkézfogás. Az oldaltfogás, valamint elengedés is előfordul a lassúban. A frissben a lassú összes fogásmódja előfordul, de főként az egy- és kétkezes hosszú kézfogás, az elengedés és a különböző kar alatti kiforgatások.A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívumokból, forgásból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból és hátravágásból áll.A frisset elsősorban az különbözteti meg a lassútól, hogy itt a függőleges hullámzás erőteljesen kezd érvényesülni. A hasonló motívumkincsű friss fenthangsúlyos, tehát a tánc dinamikai hangsúlya a kontrára esik.A friss főbb motívumai: a cifra, kisharang, félfordulós, kicsapás, hátravágás, hegyező, a kopogó, emelkedő-süllyedő lippenések, ugró páros forgók, végül igen sok csapásolás.A tánc közbeni elengedés, különtáncolás a felső-Tisza-vidéki páros táncnak is fontos alkotórésze.. Itt az elengedés gyakori figurázással párosul, de a nyugati csárdások csalogatós mozzanata ritka. A férfi és nő szemben táncol egymással, de a játékos egymás körüli keringés nélkül. A kállai kettős csalogatós játéka azonban arra utal, hogy ez a mozzanat régebben itt is élt.A friss csárdás felépítése általában a következő: ugrós figurázással, hosszú kézfogással kezdődik, majd páros forgás következik, kiforgatásokkal. A forgás félfordulásokká alakul át. Ezután a folyamat elölről kezdődik, vagy párelengedős figurázás következik, amit rendszerint páros forgó követ.A csárdás sajátos formája a hármas csárdás. Bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, például a lakodalom előtti konyhatánc alkalmával. Egyes helyeken azzal magyarázzák kialakulását, hogy kevés volt a férfi. Főleg a világháború alatt vált divatossá. A hármas csárdásnak igen szép, térbeli viszonyokban, térfigurákban gazdag formáit ismerjük a Nyírség déli részéről.A körcsárdás, kerektánc vagy négyeselés az első világháború után térthódító újabb csárdásforma, mely az északkeleti Alföldön vált a legdivatosabbá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot, s nem, vagy másképp fárasztó, mint a páros csárdás. A körcsárdás viharos forgása nem oly szédítő, mint párosan, s valamiféle közös táncolási igény kielégítését is szolgálhatta. A körcsárdás helyben figurázásból és forgásból áll. Néha a lányokat elengedik, és külön figuráznak. A négyes körforma azonban ezalatt is megmarad. Megjegyezzük, hogy a körcsárdás pótolja az e vidéken teljesen hiányzó leánykarikázót is. Az ajakiak karikázója nem igazi leánykörtánc, hanem körcsárdás. Játékos párválasztó formái kacsázás, gácsértánc néven fordulnak elő.A magyar csárdásstílusok közül ez uralkodik a legnagyobb területen, s ez bizonyult fejlődőképesnek, beolvasztva a tánciskolás hatás modernebb elemeit. Könnyebb eljárni a nyugati csárdásoknál, ritmikája természetesebb s gazdagabb. Nem véletlen, hogy nemzeti páros táncunk kisugárzó hatása éppen e stílus terjedéséhez kapcsolódik, mégpedig a szlovákok és az erdélyi románok felé. A magyar népies műtánc, a műcsárdás és az úri csárdás is ezzel a stílussal érintkezik, vagyis tulajdonképpen ez a táji csárdásfajta emelkedett nemzeti szintre.Tánckincsünk régi rétegének egyik legjelentősebb típuscsaládját jelentik az eszközös {6-420.} pásztortáncok, vagy ahogy e vidéken nevezik, a botoló. A történeti fegyvertánc-, hajdútáncadatokhoz oly közelálló, teljes pásztortáncváltozatokkal sehol másutt nem találkozunk, mint a Felső-Tisza-vidéken. Ennek magyarázatát a már vázolt történeti körülmények mellett még jó néhány tényező összejátszásában kereshetjük. Az alföldi nagyállattartó pásztorkultúra ezen a vidéken élt legtovább, s itt történt a hajdúság letelepítése is. E táncforma megőrzésében jelentős szerepe van a felső-Tisza-vidéki cigányságnak is.A letelepült s különböző kisipari foglalkozásokat űző (pl. fegyverkovács) cigányokkal éppen az északkeleti Alföldön találkozunk legkorábban. A Zsigmond kori összeírások Ung–Bereg–Szatmár területén a várak köré települt fegyverkovács cigányokról tesznek említést. A hajdúság etnikai összetételében a különböző Kárpát-medencei népek mellett a cigányság is számottevő. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Kárpát-medence cigányai közül talán éppen a felső-Tisza-vidékiek magyarosodtak el a legnagyobb mértékben. Itt tartották meg legkevésbé a nyelvüket, itt hiányzik leginkább a törzsi és nemzetségi összetartozás tudata, s népzenéjük itt szívta föl a legtöbb magyar hatást. Társadalmi különállásuk kevésbé szembeötlő a magyar nyelvterület más részeihez képest. A pásztorkultúra hanyatlásával, a régi pásztorrend felbomlásával, a pásztorivadékok földművelő foglalkozásra való áttérésével e vidékeken különösen gyakori és korán megindult az az országszerte tapasztalható jelenség, hogy a pásztorkodást a cigányok veszik át. A parasztságunk leghagyományőrzőbb rétegeivel érintkező és keveredő cigányságra így éppen a régi pásztorkultúra gyakorolta a legnagyobb hatást.Nem alkothatunk teljes és összefüggő képet sem a magyar pásztorság, sem a cigányság rendkívül összefonódott, kereszteződő tánckultúrájáról s éppen a botolóról, ha ezeket nem szoros összefüggésükben szemléljük.A botoló néven összefoglalt tánccsaládhoz kapcsolódó elnevezésváltozatok a FelsőTisza-vidéken a következők: botoló, botolás, botvágás, botösszevágás, botfektérozás, bottal játszás, hatvágás, botostánc, kondástánc, juhásztánc, pásztortánc. (A cigányok saját nyelvükön nem, vagy csak tükörfordításban vagy körülírással nevezik meg a szóban forgó táncfajtát.)A régi pásztorrend idősebb tagjai szinte kivétel nélkül tudnak még a táncról – a századforduló táján még általános, a felső-Tisza-vidéki pásztorok körében szakági megoszlásra való tekintet nélkül. A botolásban különösen jártas pásztorok a felsorolás szerinti sorrendben: kondások, gulyások, majd juhászok. A cigányok közül a legjobb botolónak bizonyulnak az ún. korcs, főként pásztor foglalkozású cigányok. Az oláhcigány elnevezés az elmaradottabb cigányság jelzője, szemben a nyelvét vesztett magyar cigányokkal, mégis a magyar cigányok a legjártasabbak a botolásban. Foglalkozás szerint a pásztor-, a rézműves vagy a csengőöntő, továbbá a teknővájó cigányok a botolás mesterei.A botos pásztortáncok műfaji-formai, funkció szerinti csoportjait bevezetőnkben vázoltuk, itt az eszközkezelés módjait, típusait tekintjük át.Az eszközkezelési mód vizsgálata, lényegének meghatározása az eszközös táncok osztályozásának egyik legfontosabb tényezője, mivel minden formai sajátosságuk a tánc központját képező eszközzel kapcsolatos. A tárgyalt tánccsalád eszközkezelési módjait négy típusba csoportosíthatjuk:

  1. A verekedésszerű, párbajszerű, küzdésnek alárendelt, fegyverszerű eszközhasználat. Az ilyenfajta „eszközmotívumokban” nyoma sincs az öncélú, ügyességfitogtató eszközhasználatnak, minden mozdulat a harci célszerűséget szolgálja. A botot ilyenkor félderékon {6-421.} (közepe és vége között kb. a kétharmadánál) vagy a végén fogják, gyakran két kézzel, a szilárd megtámasztás céljából. Egykezes fogás esetén a szabad kéz mindig készen áll, hogy szükség esetén ráfogással megerősítse az egykézfogást. A forgatásmód elhárító jellegű, mely a testtől kifelé, elfelé csapja az irányába mért ütéseket. (Az ún. visszafelé forgatás, a fordított forgatás felel meg ennek a célnak, szemben a közismert és általánosabb, normális forgatással, ugyanis az utóbbi az ütésektől nem véd.) Idetartoznak a védekezés és támadás jellegzetes mozdulatai, tartásai. Az ütés egykezes és kétkezes kivédése az ún. ellentartás. A támadás mozdulatai többfélék: az egy- és kétkezes ütés, valamint a bottal értelmetlennek tűnő döfés és vágás. Az eszköz test mögötti forgatása, egyik kézből a másikba való átadása adatközlőink szerint a test hátsó részének védő mozdulata.
  2. Más jellegű csoportot képeznek az egyéni, virtuskodó tartalmú táncok eszközmotívumai. A táncos a botot többnyire középen, derékon fogja, s az előre irányú forgatást alkalmazza, fél kézzel forgat, s egyik kézből a másikba adja át a botot. Az eszközkezelés korlátlan virtuozitására van itt lehetőség, mert nem célszerű az eszközhasználat. A forgatás változatossága gyakran azzal fokozódik, hogy a szokásos nyolcasokat író botmozgás félforgatásokkal, sőt ujjak közötti pörgetéssel is kombinálódik. A kar tartásának magassági változtatásával szélesebb vagy szűkebb lendületű, gyorsabbnak vagy lassúbbnak ható forgásokat alkalmaznak. A lehetőségeket gazdagítja a test mögötti és lábak alatti botpörgetés, és a botnak egyik kézből a másikba való átadása, a botátdugdosás.
  3. Az eszközkezelési módok harmadik csoportjánál a bot egyik vége földre támasztott helyzetben van: támaszkodás a boton tánc közben, a bot átkapkodása a láb alatt, átugrálása, s néha – kivételesen virtuóz táncosoknál – a botra támaszkodás közben hanyatt-átfordulás, hídszerű tartásban.
  4. Az eszközhasználat gyakori módja végül a földre helyezés. Itt említhetjük a földbe szúrt bot vagy földbe vágott fokos körüli tánc lehetőségeit is.

Az eszközkezelési módok egy-egy táncváltozaton belül összetetten, keveredve is jelentkeznek. Legtöbb esetben azonban az egyik uralkodik, s az egyes, tartalmilag is elkülönülő altípusok éppen az eszközkezelés módja alapján választhatók el egymástól.A felső-Tisza-vidéki pásztortáncokat, botolókat eddig csupán a tánceszköz használati módja és a tartalmi-funkcionális vonások alapján csoportosítottuk, más fontos szempontok háttérbe szorultak. A motívumkincs alapritmikáját és lehetőségeit meghatározó zenekíséret, a tempó és metrum, valamint a tánc formai-szerkezeti vizsgálata alapján e táncok négy, egymástól jól megkülönböztethető rétegre oszthatók:

  1. a) „Valódi” botoló

A botolók mozgásanyagának legfontosabb rétege a nem szó szoros értelemben vett táncszerű motivika. A táncnak nincs állandó, kötött ritmikája, határozottan kialakult motívumkincse. Inkább csak hagyományos mozgáselemek és gesztusok jellemzik. Ez a mozdulatanyag a párbaj, a verekedés pillanatnyi fordulatainak teljesen alárendelt. A lábmozgások táncszerűségét háttérbe szorítja a küzdelem, s a határozott ritmusú motívumok helyett laza mozdulatkapcsolatokat, meghatározatlan ritmusú és időtartalmú lépéseket, előre-hátra rohanásokat, ugrásokat, térdeléseket, guggolásokat, forgásokat, néha hosszú megállásokat találunk.A felsőtest, a karok mozgása sokkal csiszoltabb, közösségileg kötöttebb érvényű, s ez eredményezi a párbajszerű botolók egységes előadásmódját. A csiszolt, kialakult eszközmotivika ugyanis alapvetően meghatározza a célszerű törzs- és fejtartást, valamint a {6-422.} karmozgást: kissé előredőlt törzs, behúzott fej, az egész test kissé meggörnyedt, összekuporodott, védekezésre és támadásra kész tartása jellemzi. A botolóknál a lábmozgásoktól független, önálló eszköz- és kézjátékmotívum-anyagról beszélhetünk, ami éppúgy belegyökerezett a botos táncosok mozgáskészségébe, mint másutt a lábmotivika. Jellemző példaként említjük, hogy a zárt helyen, a cigánykunyhóban mulató cigányok a botoló nóták dalolásakor gyakran ülőhelyzetben kézzel, eszköz nélkül imitálják a botolást. Ilyenkor előfordulnak mindazok a furcsa – eszköz nélkül természetesen értelmetlennek ható – kézmozdulatok, amelyek a tényleges botolásnál használatosak.A küzdelem a tánc szerkezeti vonásait is alapvetően meghatározza: felépítésében semminemű kötöttség nincs. Néhány hagyományos tánckezdő és befejező formulán kívül teljesen a küzdelem menetétől, pillanatnyi állásától függ a tánc felépítése. Ebből következik, hogy az itt tárgyalt „valódi” botoló táncok tagolása független a zenétől. A zene – adatközlőink szerint – a stilizált párbaj hangulatának felkeltését, a verekedés ritmusának szabályozását, a botforgatás, botvezetés és összecsapások tempóját, ütemét szolgálja.A botoló táncok e csoportjának pontos megfelelőjét, de még csak párhuzamát sem találjuk a Kárpát-medence népeinek tánckincsében. Ez természetszerű, hiszen a szerkezeti kötetlenség és aritmia (zenéhez nem igazodó táncmód) másfajta táncoknál teljesen értelmetlen volna. Hangulata, mozgásstílusa (a zenei anyaga) némileg a mezőségi ún. lassú magyar, azaz a közép-erdélyi legényes egyik lassú típusára emlékeztet.A botoló sajátos, kizárólag e formájához használt dallamanyagát jelentik az ún. botoló, bot alá való, botvágású vagy botos nóták. E dallamokat a zenész cigányok sem ismerik, hordozói mindig a cigányság elmaradottabb rétegei. Eddigi ismereteink szerint elsősorban a felső-Tisza-vidéki cigányság zenei dialektusára jellemzőek, közülük mindössze néhány dallam kapcsolódik az országszerte általános, eléggé egységes cigánydalkincshez. Csak a cigányok körében ismeretesek, a helyi magyar lakosságnál nem találtuk nyomait. Néhány botoló dallam magyar változatai azonban a nyelvterület más részein szórványosan előfordulnak.A botoló nóták mindig énekelt, szöveges és pergetett dalok. Tánckíséretkor a szöveggel dalolt versszakokat az ún. pergetés – azaz hangszeres előadás utánzására emlékeztető virtuóz cifrázás – követi.A dallamok 7 és 8 szótagos sorokból állnak. A kétféle, egymást helyettesíthető szótagszám sokszor egyetlen előadás során versszakonként, sőt egyetlen strófán belül soronként is változik, keveredik. Nemcsak a szótagszám, hanem néha a dallamsorok száma is ingadozik. A botoló dallamok többsége négysoros ugyan, de a 2, 3, 5 és 6 soros dallamok sem ritkák.Az eddig feljegyzett dallamok szöveganyagának döntő többsége magyar nyelvű. A szövegek egy része a botoláshoz kapcsolódik, másik része „táncszó”-szerű vagy pedig régies – főleg Erdélyből ismert – lírai szövegek változatai.A botoló nóták sajátos ritmikai kétéltűségről tanúskodnak. Ugyanaz a dallam kétféle ritmikai változatban él. Az egyenletes értékekben mozgó (néha pontozott), páros ritmusú formái az ún. dudanóták ritmuskategóriájába illeszkednek. Előfordul azonban páratlan, hármas lüktetésű változatuk is. A két változat sokszor egyetlen táncon belül jelentkezik. A páros ütemű lassú dallamot a tánc folytán cifrázott, pergetett 3/8-os gyors változata követi. Máskor a lassú páratlan ütemű dallamot a gyors páros forma váltja fel.{6-423.} A felső-Tisza-vidéki botoló nóták legközelebbi dallam- és ritmikai rokonait, valamint a páros és páratlan változatok hasonló proporciószerű megfeleléseit táncdallamaink egyik jellegzetes csoportjában, az ún. erdélyi 6/8-os táncdallamok között találjuk.

  1. b) Kanásztáncszerű botoló

A felső-Tisza-vidéki botolók táncszerűbb, lábmotívumokban kristályosabb, fejlettebb csoportját alkotják azok a változatok, amelyekhez a kondástánc, ugrós vagy oláhos néven ismert tánc és zenei anyag kapcsolódik. E változatokban nem a párbajszerűség, hanem az egyéni virtuskodás, a táncolás a lényeges. Motívumanyaga a régi ugrós típusból táplálkozik. Fő motívuma a háromlépés vagy cifra, a többi motívuma is egyszerűbb, kis tagszámú alakulat. A metrikus lábmotívumok sorozatából felépülő táncfolyamatban a tagolás már a zene egységei szerint történik, de az illeszkedés még esetleges. Az eszköz jelenléte miatti kétszólamúság erőteljesen befolyásolja a szerkezeti tagolás tisztaságát. A szervetlen mozdulatcsoportoknak – a valódi motívumok mellett – még jelentős szerepük van.A botoló e típusához a 2/4-es ütemű, régi stílusú, főként kanásztáncdallamok járulnak. (Gyakoribb szövegkezdetek: Sose láttam az oláhnak nagyobb virtusságát…, Az oláhok, az oláhok facipőben járnak…. Mikor kicsi fiú voltam, a malacért majd meghótam…, Kéreti a nénémet cifra szabólegény… stb.) Ezek szervesen kapcsolódnak a magyar nyelvterület más részeire is jellemző kanásznótákhoz, s hangszeres formájuk az erdélyi legényes dallamok felé mutat. Kíséretük esztam vagy gyorsdüvő.

  1. c) Cigánytáncszerű botoló

A cigányoknál gyakoriak olyan botolóváltozatok, amelyekben a párbajszerűség háttérbe szorul, és a táncosok – a magyarok kondástáncához hasonlóan – egyéni mutatványos táncformát járnak. Ilyenkor az ún. cigánytánc motívumkincsét alkalmazzák. Ez a ritmikailag változatos, sokszor bonyolult motívumanyag szorosan kapcsolódik egyrészt az ugrós típus, másrészt az erdélyi legényes motívumanyagához. A táncos jellegű cigánybotolókban – éppúgy, mint a cigánytáncban – a zene szerinti tagolás, a dallam egységeihez való illeszkedés elég magas fokú. Az eszköz jelenléte miatt azonban természetszerűen nem éri el az eszköz nélküli cigánytáncok szerkezeti megformáltságát. E botolóváltozatok metruma, tempója, kíséretmódja egybevág a kanásztáncszerű botolók sajátosságaival. A különbség elsősorban a dallamanyagban van, vagyis itt előfordulhatnak mindazok a dallamfajták, amelyek a Felső-Tisza-vidéken a cigánytáncot kísérik. Ez a dallamkincs korántsem egységes. Különböző kelet-európai népek zenéjének hatása nyomán kialakult, sajátos cigány stílusban előadott, különböző eredetű dallamokról van szó.

  1. d) Verbunkszerű botoló

A fejlődés legújabb fázisaként értelmezhetjük azokat a botolóváltozatokat, melyeknek zenéje, tempója, motívumkincse a verbunk és csárdás anyagával egyezik meg, s így szintén metrikus, határozott ritmusú motívumokból állnak. A verbunk és csárdás motívumkincse itt azonban többnyire egyszerűbb szerkezetű változatokban jelentkezik. Nagyobb arányban találunk szervetlen mozgásegységeket, mivel a kétszólamúság, az eszközmozgás elsődleges fontossága itt is korlátozza a lábmotívumok kifejlődésének lehetőségét.Összefoglalva: A botoló néven tárgyalt táncfajta stílusban, mozgásanyagban, motívumkincsében, zenéjében, tempójában korántsem egységes, hanem különböző stílusrétegek és táncfajták gyűjtőmedencéje. A régi magyar táncanyag, a vele szervesen összefüggő cigánytáncok, valamint új stílusú táncaink egyaránt hozzájárulnak sokrétűségéhez.{6-424.} A lakodalmi táncok között kell megemlítenünk a Tisza menti falvak ún. lakodalmi osztótáncát, mely itt a jelek szerint a polgárosult kultúrájú Hegyaljáról terjedhetett el. Az észak-nyírségi lakodalmakban bizonyos fontos, ünnepélyes mozzanatoknál – például a menyasszonytánc előtt, de máskor is – alkalmazzák a táncosztás szokását. A vőfély kikéri táncra a menyasszonyt, rövid tánc után kiosztja a vőlegénynek, majd a rokonsági fok szerint egymás után veszi fel és táncoltatja sorra a nőrokonságot úgy, hogy mindenkit megfelelő férfinak oszt. A tánc – ünnepélyes-szertartásos jellege mellett – azt célozza, hogy a lakodalomban mindenkit megtáncoltassanak, s azok is táncoljanak, akiket egyébként nem kérnének fel. A végső fokon nyugati eredetű udvari szokás ma már csak a lakodalomban divatos. A 17–18. században jelenik meg a magyar táncéletben, elsősorban főúri-polgári körökben. A régi bálokban a táncvezető vagy táncmester egyik legfontosabb feladata a táncosztás volt. A lakodalomban ezt a tisztséget a vőfély látja el. A lakodalmi osztótánc legtöbbször csárdás, néha hármas csárdás. A vőfély, hogy gyorsabban végezze feladatát, egyszerre két nőt vesz fel és oszt ki. Rétközben az osztónóta speciális, német eredetű dallam. Az ún. Zweifachen típusú, régies ütemváltó dallamok csoportjába tartozik, amelyekben páros és páratlan (2/4 és 3/4) ütemek keverednek. E dallamok is a szokás nyugati eredetére utalnak.A Dél-Nyírségre és Biharra jellemző dramatikus lakodalmi tánc a tréfás verbuválás. A vőfély rigmusokkal verbuválja táncba a férfiakat, verbunkos káplár módjára előtáncolja a figurákat. A libasorban táncolóknak utánozni kell a vezetőt, máskülönben fenyítést kapnak. A vaskos tréfák modorában néha csatajelenetre, színlelt hősi halálra s a holtak feltámasztására is sor kerül. Hasonló az elveszett jószágait kereső pásztor története, továbbá a részegséget és kijózanodást táncos pantomimmel ábrázoló lakodalmi szokás.A Felső-Tisza-vidék táncéletére a rögtönzött táncalkalmak feltűnő bősége – ami a régiesség jele – és ugyanakkor a táncélet polgárosultsága is jellemző.A szabadban rendezett nemcsak ünnepi, hanem hétköznapi táncalkalmak, a munkához kapcsolódó tánclehetőségek széles skálájának (lekvárfőző, kenderdörzsölő, házépítő kaláka, fonó, dohánysimító stb.) még a két világháború között is jelentősebb szerepe volt, mint a nagy ünnepek alkalmával körültekintő gonddal megrendezett belépődíjas, sokszor műsoros ún. bilétos báloknak. A régies táncéletű tirpák Bokortanyák is sajátos kettősséget mutatnak. A távoli, nehezen megközelíthető, néhány házból álló kicsi tanyákon megrendezett házimulatságok, az ún. burszák elégítik ki a mindennapi táncigényeket. Rendszerint a szabadban rendezik, nem is este, hanem délután, s a legegyszerűbb muzsikaszó, egy szál gombos harmonika vagy hegedű hangja is megfelel tánczeneként. Ugyanakkor a Nyíregyházán megrendezett nagy tirpák bilétos bálok a városba vonzzák a bokortanyák népét, akik itt a legfejlettebb, polgári jellegű táncmulatság keretei közé cseppenve sajátítják el a polgári táncillemet és az új divattáncokat.

3

Irodalom

  • Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza. Néprajzi Közlemények 4 (3). Budapest, Néprajzi Múzeum, 1959.
  • Bartha Elek: A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen, 1980.
  • Boros László (szerk.): Kárpátalja. BGyTF, Nyíregyháza, 1999.
  • Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1900.
  • Csupor István: Rituális edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, 1992. 123-132. oldal
  • Csűry Bálint: Szamosháti szótár I-II. Budapest, 1936-1936.
  • Dancs Lajos: „Kör, kör, ki játszik?” Száz népi gyermek- és játékdal Szabolcs-Szatmár megyéből. Városi és Megyei Művelődési Központ, Nyíregyháza, 1982.
  • Dám László: Szabolcs-Szatmár megye népi építészetének táji tagozódása. Tanulmányok Szatmár néprajzához. (Farkas József közreműködésével szerk.: Ujváry Zoltán.) Debrecen, 1984. 147-155. oldal
  • Domanovszky György: Fejfák Szatmár és Szabolcs megyéből. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 423- 438. oldal
  • Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
  • Erdész Sándor: 1848-49 folklórja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Kríza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1998. 93-103. oldal
  • Erdész Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton. Ethnographia LXXIX. évf. 1968. 201-224. oldal
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 10. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1977.
  • Erdész Sándor (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. A Jósa András Múzeum kiadványai 18. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1981.
  • Ébner Sándor: Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében. Néprajzi Értesítő XXIV. 1932. 127-129. oldal
  • Ébner Sándor: Régi tűzhelyek Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg és Szatmár megyében. Néprajzi Értesítő XXIII. 1931. 6-16. oldal
  • Felhősné Csiszár Sarolta: Népművészetünk emlékei középkori templomaink falfestészetében a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 441-455. oldal
  • Ferenczi Imre - Molnár Mátyás: „Fordulj, kedves lovam…” Rákóczi és a kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban. Vaja, 1972.
  • Flórián Márta: Felső-Tiszavidék. Szentendre, 1978.
  • Gaál Ibolya: Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben a 20. században. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának Kiadványai. 57. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2004.
  • Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák. Akadémiai Kiadó – Madách kiadó, Budapest – Bratislava, 1989.
  • Gilyén Nándor: Szatmári, beregi sütőházak és nyári konyhák. Ethnographia. CIV. 1993. 483-498. oldal
  • Gilyén Nándor – Mendele Ferenc – Tóth János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1975.
  • Kaprálik Zsuzsa – Varga László. D. (szerk.): Néprajzi tanulmányok az Ung-vidékről. Pozsony, 1989.
  • Kiss Lajos: Földházak Szabolcs megyében. Néprajzi Értesítő 1936. 72-91. oldal
  • Kocsisné Szirmai Flóris Mária: Felsőtiszai népmesék. Alföldi magvető Kiadó, Debrecen, 1956.
  • Kovács Ágnes: A szabolcs-szatmári népmesekutatás. Szabolcs-Szatmári Szemle 1964. 47-49. oldal
  • Küllős Imola – Sándor Ildikó: Két kárpátaljai parasztpróféta szent iratai. Budapest, 2009.
  • Lükő Gábor: Tanulmányutam a szatmári, beregi és máramarosi, továbbá a Közép-Tisza melléki községek temetőiben. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1942. 58-62. oldal
  • Makoldi Sándorné: Szatmári, beregi hímesek. In: Magyar hímes tojások. Sztélé Könyvek. Sztélé Alapítvány, Debrecen, 1992.
  • Martin György – Pesovár Ernő: Az alföldi tánchagyomány és Szabolcs-Szatmár megye táncai. In: Magyar néptánchagyományok. (szerk.: Lelkes Lajos.) Budapest, 1980. 29-36. oldal
  • Martin György – Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai. Ethnographia LXIX. 1958. 424-436. oldal
  • Móricz Kálmán: Nagydobrony. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • P. Szalay Emőke: 17. századi törökös jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai. 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 417-431. oldal Papp Sándor Zoltán: A beregdaróci emberek élete a századfordulón. Natura Kiadó, Budapest, 1975.
  • Penckóferné Punykó Mária: Tűzoltó nagy madár. Beregújfalusi népmesék és mondák. Mandátum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1995.
  • Penckóferné Punykó Mária (szerk.): „Madarak voltunk…” Kárpátaljai néprajzi írások.
    Mandárum – Hatodik Síp Alapítvány, Budapest – Beregszász, 1999.
  • Ratkó Lujza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye tánchagyománya. A Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Önkormányzat Pedagógiai Központja, 2001.
  • Soproni Olivér: Bizánci hatások a felsőtiszai kerámiában. Néprajzi Értesítő XLI. (1969)

4

Filmek MTA BTK ZTI - Filmek
  • Aklihegy (Ugocsa vm.) 1989. (Parasztprímás hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1371.
  • Botpalád (Szatmár vm.) 1955. (lassú csárdás; friss csárdás; magyar verbunk; csárdás egyedül; bokrétatánc; női csárdás; páros cigánytánc) Ft.238.
  • Csenger; Pátyod; Csengerújfalu, Szamostatárfalva (Szatmár vm.) 1989. (lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; pásztorbotoló; magyar szóló; csárdás egyedül; páros verbunk) Ft.1333.
  • Csengerújfalu, Szamostatárfalva; Csenger; Pátyod (Szatmár vm.) 1989. (lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; pásztorbotoló; magyar szóló; csárdás egyedül; páros verbunk) Ft.1333.
  • Darnó (Szatmár vm.) 1955. (csendes; lassú csárdás; ugrós; gyors csárdás; körcsárdás; kettes botoló; férfi cigánytánc) Ft.244.
  • Fertősalmás; Szőlősgyula, Nagypalád (Ugocsa, Szatmár vm.) 1989. (magyar kettős; Kanizsa; csárdás egyedül; lassú csárdás; friss csárdás; friss csárdás lassabban; körcsárdás) Ft.1335.
  • Fülpös (Szatmár vm.) 1951. (csárdás; magyar verbunk) Ft.110.
  • Gát (Bereg vm.) 1988. (páros cigánytánc; magyar csárdás) Ft.1328.
  • Gát (Bereg vm.) 1988. (prímás játéka; cigánytánc; magyarok tánca) Ft.1329.
  • Gát, Szernye (Bereg vm.) 1988. (Vonószenekar hangszerjátékáról készült felvétel.) Ft.1331.
  • Gát (Bereg vm.) 1989. (Prímás hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1373.
  • Győrtelek (Szatmár vm.) 1955. (magyar verbunk; magyar csárdás; férfi cigánytánc; botoló; kettes botoló) Ft.250.
  • Jánkmajtis (Szatmár vm.) 1955. (csárdás egyedül; lassú csárdás; gyors csárdás; cigány botoló; férfi cigánytánc) Ft.243.
  • Jánkmajtis, Szatmárököritó; Szamosszeg (Szatmár vm.) 1954. (verbunk; botoló; kettes botoló; csárdás; friss csárdás; körcsárdás; lassú csárdás; csárdás egyedül) Ft.383.
  • Jánkmajtis; Magyarózd (Szatmár; Alsó-Fehér vm.) 1987. (Lakatos Pál prímás és vonószenekara hangszerjátékáról készült fevétel, pontozó; szegényes; lassú csárdás; gyors csárdás) Ft.1247.
  • Kisar (Szatmár vm.) 1957. (népi sportjátékok: gamózás; tekézés; fecskézés; szaladós; csülközés; bigézés) Ft.385.
  • Kisszekeres (Szatmár vm.) 1958. (bilétos bál jelenetei; magyar csárdás; lassú csárdás; sebes csárdás; csárdás; ugrós; friss csárdás; kanásztánc; férfi szóló; csárdás egyedül; körcsárdás; férfi cigánytánc; magyar verbunk; hármas csárdás) Ft.400.
  • Kökényesd; Csíkszentdomokos (Ugocsa; Csík vm.) n.i. (férfitánc; páros tánc) Ft.1268.
  • Magosliget; Uszka (Szatmár vm.) 1958. (csárdás; tót tánc; férfi szóló; páros cigánytánc; botoló; kettes botoló) Ft.406.
  • Nagydobos (Szatmár vm.) 1955. (söprűtánc; botoló; cigány botoló; pásztorbotoló; csárdás; csárdás egyedül; kondástánc; baltás tánc) Ft.249.
  • Nagydobos, Szatmárököritó; Tyukod; Ura; Ópályi; Aranyosapáti (Szatmár, Szabolcs  vm.) 1968. (magyar szóló; magyar verbunk; cigánytánc; cigány csapás; botoló; pásztortánc; tyukodi csárdás; pásztorbotoló; magyar csárdás; cigány botoló) Ft.644.
  • Nagydobrony (Bereg vm.) 1956. (csapásolás; lassú; lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; sarkantyús; páros) Ft,301.
  • Nagydobrony (Bereg vm.) 1989. (lakodalmi női körtánc; csárdás; friss csárdás; karikázó) Ft.1343.
  • Nagydobrony; Disznópataka; Alsószelistye; Magyarszovát; Magyarpalatka; Inaktelke (Bereg; Máramaros; Kolozs vm.) 1991. (lassú csárdás; friss csárdás; zenészek játéka; voloszkij; krucsena; magyar tánc; sűrű magyar; lassú cigánytánc; összerázás; menyasszonykísérő; joc în botă bătrânesc; târnăvean; Csurkujé; sűrű magyar; legényes; csárdás; szapora) Ft.1397.
  • Nagyecsed (Szatmár vm.) 1955. (magyar verbunk; páros magyar verbunk; magyar csárdás; kisoláhos) Ft.246.
  • Nagyecsed; Decs; Szebény (Szatmár; Tolna; Baranya vm.) 1958. (magyar verbunk; verbunk; lassú csárdás; friss csárdás; ugrós) Ft.403.
  • Nagyecsed (Szatmár vm.) 1968. (magyar verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.640.
  • Nagyecsed; Kiskálló; Ópályi (Szatmár; Szabolcs vm.) 1972. (román tánc; oláhos; pásztorbotoló; magyar verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.781.
  • Nagyecsed, Szakoly, Tyukod; Ópályi; Ura (Szatmár, Szabolcs vm.) 1973. (csapás; csárdás; ugrós; friss csárdás; lassú csárdás; pásztorbotoló) Ft.809.
  • Nagyecsed (Szatmár vm.) 1974. (magyar verbunk; páros verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.921.
  • Nagypalád; Fertősalmás; Szőlősgyula (Szatmár; Ugocsa vm.) 1989. (magyar kettős; Kanizsa; csárdás egyedül; lassú csárdás; friss csárdás; friss csárdás lassabban; körcsárdás) Ft.1335.
  • Nagypalád (Szatmár vm.) 1990. (páros tánc) Ft.1358.
  • Nagypalád (Szatmár vm.) 1989. (Zenekar hangszerjátékáról készült felvétel.) Ft.1370.
  • Nemesborzova (Szatmár vm.) 1958. (életképek a bilétos bálról; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.401.
  • Nyírcsaholy; Ópályi (Szatmár vm.) 1983. (cigány botoló; cigánytánc; pásztorbotoló; ének; lassú csárdás; friss csárdás; hármas csárdás) Ft.1154.
  • Nyírparasznya (Szatmár vm.) 1956. (csárdás; lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; csárdás egyedül; gyors ugrós; körcsárdás; karikázó) Ft.323.
  • Nyírvasvári (Szatmár vm.) 1956. (páros botoló; hármas botoló; cigánytánc; ugrós; magyar verbunk; üveges tánc; csárdás) Ft.322.
  • Ópályi; Aranyosapáti; Nagydobos, Szatmárököritó; Tyukod; Ura (Szatmár, Szabolcs  vm.) 1968. (magyar szóló; magyar verbunk; cigánytánc; cigány csapás; botoló; pásztortánc; tyukodi csárdás; pásztorbotoló; magyar csárdás; cigány botoló) Ft.644.
  • Ópályi, Nagyecsed; Kiskálló (Szatmár; Szabolcs vm.) 1972. (román tánc; oláhos; pásztorbotoló; magyar verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.781.
  • Ópályi; Ura; Nagyecsed, Szakoly, Tyukod (Szatmár, Szabolcs vm.) 1973. (csapás; csárdás; ugrós; friss csárdás; lassú csárdás; pásztorbotoló) Ft.809.
  • Ópályi; Nyíregyháza – Bundásbokor; Polgár, Ura (Szatmár; Szabolcs; Hajdú vm.) 1974. (ének; botoló; páros söprűtánc; tiszapolgári csapásolás; csapás; csárdás; körcsárdás) Ft.908.
  • Ópályi, Nyírcsaholy (Szatmár vm.) 1983. (cigány botoló; cigánytánc; pásztorbotoló; ének; lassú csárdás; friss csárdás; hármas csárdás) Ft.1154.
  • Panyola (Szatmár vm.) 1954. (pásztorbotoló; csárdás egyedül; kondástánc; kondástánc botok fölött; lassú csárdás; gyors csárdás; söprűtánc; körcsárdás; kettes cigány botoló) Ft.225.
  • Pátyod; Csengerújfalu, Szamostatárfalva; Csenger (Szatmár vm.) 1989. (lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; pásztorbotoló; magyar szóló; csárdás egyedül; páros verbunk) Ft.1333.
  • Porcsalma; Mezőkomárom; Lőrincréve, Szatmárököritó; Inaktelke; Hosszúhetény (Szatmár; Kolozs; Baranya; Veszprém; Alsó-Fehér vm.) 1941-43. (fergeteges; szapora; juhásztánc; legényes; csárdás; kanásztánc; botoló; söprűtánc; pontozó) Ft.758.
  • Rozsály (Szatmár vm.) 1965. (botoló; férfi cigánytánc; páros cigánytánc; páros botoló; női cigánytánc; csárdás; női csárdás; férfi szóló) Ft.610.
  • Szamosszeg; Jánkmajtis, Szatmárököritó (Szatmár vm.) 1954. (verbunk; botoló; kettes botoló; csárdás; friss csárdás; körcsárdás; lassú csárdás; csárdás egyedül) Ft.383.
  • Szamostatárfalva; Csenger; Pátyod; Csengerújfalu (Szatmár vm.) 1989. (lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; pásztorbotoló; magyar szóló; csárdás egyedül; páros verbunk) Ft.1333.
  • Szatmárököritó (Szatmár vm.) 1941. (juhásztánc; csapásolás; csárdás; fergeteges; tyukodi csárdás) Ft.14.
  • Szatmárököritó (Szatmár vm.) 1951. (fergeteges; magyar verbunk; páros tánc; gyermekjáték) Ft.117.
  • Szatmárököritó (Szatmár vm.) 1951. (botoló; férfi cigánytánc; női cigánytánc; hármas csárdás; csárdás; páros műtánc; párválasztó körtánc) Ft.118.
  • Szatmárököritó; Szamosszeg; Jánkmajtis (Szatmár vm.) 1954. (verbunk; botoló; kettes botoló; csárdás; friss csárdás; körcsárdás; lassú csárdás; csárdás egyedül) Ft.383.
  • Szatmárököritó; Tyukod; Ura; Ópályi; Aranyosapáti; Nagydobos (Szatmár, Szabolcs  vm.) 1968. (magyar szóló; magyar verbunk; cigánytánc; cigány csapás; botoló; pásztortánc; tyukodi csárdás; pásztorbotoló; magyar csárdás; cigány botoló) Ft.644.
  • Szatmárököritó; Győrtelek (Szatmár vm.) 1968. (Vonószenekar hangszerjátékáról készült felvétel.) Ft.645.
  • Szatmárököritó; Inaktelke; Hosszúhetény; Porcsalma; Mezőkomárom; Lőrincréve (Szatmár; Kolozs; Baranya; Veszprém; Alsó-Fehér vm.) 1941-43. (fergeteges; szapora; juhásztánc; legényes; csárdás; kanásztánc; botoló; söprűtánc; pontozó) Ft.758.
  • Szernye (Bereg vm.) 1988. (vonószenekar játékáról készült felvétel) Ft.1330.
  • Szernye, Gát (Bereg vm.) 1988. (Vonószenekar hangszerjátékáról készült felvétel.) Ft.1331.
  • Szernye (Bereg vm.) 1989. (Cigányzenekar hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1374.
  • Szőlősgyula, Nagypalád, Fertősalmás (Ugocsa, Szatmár vm.) 1989. (magyar kettős; Kanizsa; csárdás egyedül; lassú csárdás; friss csárdás; friss csárdás lassabban; körcsárdás) Ft.1335.
  • Tákos (Bereg vm.) 1957. (csárdás; kacsázás) FT.334.
  • Tákos (Bereg vm.) 1953. (körcsárdás; férfitánc; csárdás) Ft.737.
  • Tiszaadony (Bereg vm.) 1957. (magyar csárdás; lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; csárdás egyedül; sima csárdás; körcsárdás; férfi cigánytánc; botoló; botvágás; páros cigánytánc; egyesbe; oláhos; magyarul) Ft.330.
  • Tiszakóród (Szatmár vm.) 1988. (Vonószenekar hangszerjátékáról készült felvétel.) Ft.1318.
  • Tunyogmatolcs (Szatmár vm.) 1953. (csárdás; leánytánc) Ft.740.
  • Tyukod (Szatmár vm.) 1952. (csárdás; férfitánc bottal; szóló férfitánc) Ft.170.
  • Tyukod (Szatmár vm.) 1955. (magyar verbunk; magyar verbunk gyors része; magyar verbunk párosan; csendes; lassú csárdás; ugrós; friss csárdás; csárdás egyedül; hármas csárdás; körcsárdás; magyar szóló; üveges tánc; csipketánc; kanásztánc; csárdás egyedül ugrósan; botoló; férfi cigánytánc) Ft.285.
  • Tyukod (Szatmár vm.) 1954. (csárdás egyedül; csárdás; magyar verbunk; körcsárdás; csipketánc) Ft.386.
  • Tyukod (Szatmár vm.) 1961. (oláhos; magyar verbunk) Ft.491.
  • Tyukod; Ura; Ópályi; Aranyosapáti; Nagydobos, Szatmárököritó (Szatmár, Szabolcs  vm.) 1968. (magyar szóló; magyar verbunk; cigánytánc; cigány csapás; botoló; pásztortánc; tyukodi csárdás; pásztorbotoló; magyar csárdás; cigány botoló) Ft.644.
  • Tyukod (Szatmár vm.) 1953. (botos pásztortánc; csárdás) Ft.741.
  • Tyukod; Ópályi; Ura; Nagyecsed, Szakoly (Szatmár, Szabolcs vm.) 1973. (csapás; csárdás; ugrós; friss csárdás; lassú csárdás; pásztorbotoló) Ft.809.
  • Ura; Ópályi; Aranyosapáti; Nagydobos, Szatmárököritó; Tyukod (Szatmár, Szabolcs  vm.) 1968. (magyar szóló; magyar verbunk; cigánytánc; cigány csapás; botoló; pásztortánc; tyukodi csárdás; pásztorbotoló; magyar csárdás; cigány botoló) Ft.644.
  • Ura; Nagyecsed, Szakoly, Tyukod; Ópályi (Szatmár, Szabolcs vm.) 1973. (csapás; csárdás; ugrós; friss csárdás; lassú csárdás; pásztorbotoló) Ft.809.
  • Ura; Ópályi; Nyíregyháza – Bundásbokor; Polgár (Szatmár; Szabolcs; Hajdú vm.) 1974. (ének; botoló; páros söprűtánc; tiszapolgári csapásolás; csapás; csárdás; körcsárdás) Ft.908.
  • Uszka, Magosliget (Szatmár vm.) 1958. (csárdás; tót tánc; férfi szóló; páros cigánytánc; botoló; kettes botoló) Ft.406.
  • Visk, Técső (Máramaros vm.) 1989. (csárdás; polgári társastánc; rókatánc) Ft.1340.
  • Visk, Nagypalád (Máramaros, Szatmár vm.) n.i. (cigánytánc; botoló; csárdás) Ft.1404.
  • Zsarolyán (Szatmár vm.) 1955. (magyar verbunk; oláh csárdás; férfi szóló; botoló; kettes botoló) Ft.245.

5

YouTube filmek
  • Nagydobos Ft.249.1a – Söprűtánc 
  • Nagydobos Ft.249.6a – Pásztorbotoló 
  • Nagydobos Ft.249.15 – Baltás tánc 
  • Nagyecsed Ft.246.1a – Magyar verbunk 
  • Nagyecsed Ft.246.3a – Magyar verbunk 
  • Nagyecsed Ft.246.8a – Páros magyar verbunk 
  • Nagyecsed Ft.246.10a – Kisoláhos 
  • Nagyecsed Ft.640.1c – Magyar verbunk 
  • Nagyecsed Ft.640.1e – Páros magyar verbunk 
  • Nagyecsed Ft.640.2 – Lassú és friss csárdás 
  • Tyukod Ft.644.5 – Lassú és friss csárdás 
  • Ura Ft.644.4 – Pásztorbotoló 
  • Ura Ft.644.8 – Magyar verbunk 


Megosztás