A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Kósa László: Erdélyi Hegyalja
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest,1983.)
Erdélyi Hegyalja: Nagyenyed és Gyulafehérvár vidéke, régi történeti borvidék. A ~-t a magyarság igen korán benépesítette (10. sz.). A középkorban virágzó magyarlakta táj volt. A Maros jobb partján a honfoglaláskor talált viszonylag nagyobb számú bolgárszláv lakosság hamarosan megmagyarosodott. A 12. sz. végén szászok is települtek a vidékre (Krakó, Magyarigen, Nagyenyed). Ezek nem tartozván bele a szászok közjogi egységébe, a 16-17. sz.-ra elvesztették nyelvüket. A románok a 13. sz. végén a tatárjárás után megritkult lakosság közt tűntek föl. A ~ a 15-18. sz. -ban igen sokat szenvedett a háborús pusztításoktól. Előbb a török beütésektől és hadjáratoktól, majd a kuruc háborúktól és a Hórea-Kloska-féle parasztfelkeléstől, sőt 1848-49 magyar-román összetűzéseitől is. Magyar lakossága erősen megfogyott, ma elsősorban a Maros bal partján él. Nevezetes községe Vajasd, melyet Bethlen Gábor 1617-ben a töröknek átadott Lippáról eljött magyaroknak adományozott hajdúszabadsággal együtt, és 1764-1848 közt a katonai határőrvidékhez tartozott. A helyi hagyomány szerint Miriszló és Magyarlapád lakói is hajdúszabadsággal bírtak az erdélyi fejedelmek korában.

Megosztás