1
Andrásfalvy Bertalan: Gyimes
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Gyimesben, a Kárpátok közül már kelet felé siető Tatros folyó forrásvidékén, a hegyek közt, mintegy 1000 méter magasságban találjuk a gyimesi csángók telepeit. Hosszan a Tatros völgyében elhúzódó láncban és a belészakadó patakokban sorakoznak házaik a lokokban. Csak itt, a völgyek alján foglalkoznak némi földműveléssel, csak itt terem meg a pityóka, de a málé vagy terebúza és a búza már nem. Ez a csekély földművelés korántsem jelentette megélhetésüket, kenyerüket. A gyimesiek elsősorban nagyállattartásból éltek, ezeket a havasokban levő nyári és őszi szállásokon tartják, télen havasi szénán teleltetik. Míg a románok elsősorban juhokat, a csángók marhákat és lovakat tartanak és kevés juhot. Ezen kívül erdei munkával, fuvarral és idegenben végzett idénymunkával keresték kenyerüket és számos telepes rajt bocsátva ki magukból. Székelyföldön sokfelé gyimesiek a pásztorok.
A gyimesi csángók mai lakóhelyükre a XVII. században jöhettek nagyobbrészt Moldva felől, ezt bizonyítja műveltségük sok eleme. Csak ez a magyar néprajzi csoport tudott olyan életmódot kialakítani, mellyel ezt a magasságot meghódította anélkül, hogy a román havasi pásztorok életformáját átvette volna. Szinte napjainkig mindenben önellátásra törekedtek, maguk építették fel házaikat, szállásaikat, készítették bútoraikat, házi eszközeiket, teljes testi és ágyi ruházatukat. Viseletük középkorias, hasonló a moldvai csángókéhoz. Az asszonyok hosszú inget viselnek, ennek felső részét hímezték, alsó része alsószoknyaként szolgált. Erre szabatlan, téglányforma gyapjú szőttest, kerekítőt vagy katrincát terítettek, melyet szőtt, széles övvel szorítottak le derékban. A katrinca egyik vége mintegy arasznyi szélesen takarta a másik végét, hogy könnyebben járjanak az így kialakított szűk szoknyában, egyik sarkát feltűzték az övhöz. A férfiak is hosszú, csaknem térdig érő inget viseltek, amit a szűk fehér nadrág, a harisnya fölött hordtak és széles övvel, gyűszűvel szorítottak le derekukon. Télen szűrposztó zekét, szokmányt és különféle bőrmelleseket, bundákat viseltek, lábukon csizmát, régebben bocskort.
Népzenéjük és táncaik igen régi vonásokat őriznek. A tánchoz hegedűvel muzsikálnak, melyet dobszerűen ütött gardonnal kísérnek. A hegedűs férfi, az ütőgardonos asszony. A körtáncok mellett vannak páros- és sortáncaik is, verbunkjuk egyszerű, ugrósszerű legényes, állatutánzó táncuk a medvés. Keservesnek nevezik azt a dalt, melyben az egyes ember elpanaszolja sorsát, mintegy magának, senkitől sem látottan. Temetéskor a hegedűsök, a mozsikások keserveseket játszanak a virrasztóban, amihez nem énekel senki szöveget. A koporsót gyászmarssal, halotti marssal kísérik ki a temetőbe.
Szőtteseik, hímzéseik ősi, mértanias mintakinccsel készülnek, az egyik igen finom mintázatot az anyag visszájáról öltik.
Kósa László: Gyimes
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon (1880-1920) Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A gyimesi magyarok túlnyomórészt XVIII. századi csíki „kivándorlók”, akik határőr-szolgálat nélküli szabadabb életet és újabb legelőterületeket keresve kerültek ide, részben pedig moldvai magyar eredetűek. Noha röviden, mégis azért foglalkozunk külön fejezetben Gyimessel, mert magyar népi műveltsége korszakunkban nemcsak Erdélyben, hanem az egész 1918 előtti Magyarországon a legarchaikusabb volt. Ez a kultúra fölfogható úgy is, hogy a gyimesiek jóval többet megőriztek a régi csíki sajátosságokból, mint a folyamatosan Csíkban élők, ami azt is jelenti, hogy köztük nem, vagy korlátozottabban érvényesültek azok a változások, amelyek a XVIII. század végétől a Székelyföld más tájait átjárták, azonban ugyanúgy megérthető és magyarázható új, önálló fejleményként is, amiben erősen szóhoz jutottak kárpáti és moldvai román hatások.
A Gyimesi-szoros a betelepülés előtt csekély forgalmat közvetített Erdély és Moldva között, sokkalta elzártabb fekvésű volt, mint a többi kárpáti átjáró. Az elzártság messzemenően befolyásolta az itt lakók kultúráját és életmódját. Jellemző, hogy Orbán Balázs, akinek az első néprajzi leírást köszönhetjük, a székelyek által a szó eredeti értelmében csángónak („elvándorló”, „elcsatangoló”) nevezett gyimesiekről az 1860-as években az 1940-es évek néprajzi gyűjtéseivel majdnem azonos jellemzést adott. Szembetűnő viseletük változatlansága, melyről már Orbán megállapította, hogy szinte azonos a kárpáti övezet román népi öltözetével.
A férfiak hosszú kihúzott ingben, tüszőben, szűk vászonnadrágban, a nők, a magyarok közt egyetlen példaként, katrincában jártak. Majdnem egy évszázad alatt tulajdonképpen csak a fejviselet és a lábbeli változott az egyébként saját, paraszti előállítású anyagokból készült ruházatban. Az etnikai hovatartozást a szerényebb hímzések és szőttes motívumok jelezték csupán.
Már Orbánnak is föltűnt a különben sem nagy arányú csíkszéki írni-olvasni tudás mellett a gyimesiek nagyfokú írástudatlansága, ami évtizedeken át alig változott. Ez a körülmény magyarázza szóbeli kultúrájuk a szomszédos Székelyföldhöz képest is gazdag és bőséges voltát. Hitviláguk, szokásaik, szöveges meseköltészetük, dallamaik és hangszeres zenéjük, a közelmúltban lefolyt néprajzi gyűjtések tanulsága szerint is túlnyomólag régies vonásokat őrzött meg. A részletesebben elemzett, ugyancsak archaikus tánckultúrában Martin György három réteget különített el, melyek szemléletesen mutatják a gyimesi csángók kulturális kapcsolatainak irányait: 1. hagyományos magyar, azaz erdélyi; 2. kárpáti és moldvai román; 3. a „székelység városiasodó kultúrájából, a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött párostáncok”. Az utóbbit azért tettük idézőjelbe, mert nem tudjuk, vajon ez a réteg korszakunkban megvolt-e már a gyimesi táncvilágban. Mindenesetre az elszigeteltség ellenében a gyimesiek legújabb kori kulturális kapcsolataira figyelmeztet ez a réteg.
A régies jelleg megmutatkozik a földrajzi adottságokhoz való alkalmazkodásban, a paraszti életmódban is. Három községük építkezése és települése szorosan összefügg a magas fekvésű folyóvölgyben és mellékvölgyekben, a patakokban folyó szarvasmarhatartó alpi (havasi) gazdálkodással, ami elválasztja őket a szomszédos csíki területektől, ugyanakkor közelíti a Keleti-Kárpátok hasonló ökológiai feltételek között hasonló gazdálkodást űző román és ruszin (ukrán) csoportok életmódjához.
Korszakunkban az igen szerényen épített, legtöbbször csak két helyiségből álló, festetlen bútorokkal és szőttesekkel berendezett, alacsony tüzelőszintű kandallóval fűtött lakóházak az eredeti irtványtelepülés szerkezetének megfelelően a völgyek aljában egymástól több száz méteres távolságban, terjedelmes kertekkel körülvéve állnak. Az éghajlati viszonyok miatt a földművelés szűk térre korlátozódik, a völgyi parcellákat a további hegyoldali irtásokon és a legelők meg a kaszálók között a hegyi tanyák mellett elkerített apró földdarabok egészítik ki. Életmódjuk teljesen egyedi tulajdonságokkal ruházza föl a magyar népcsoportok között a gyimesi csángókat.
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Gyimesben, a Kárpátok közül már kelet felé siető Tatros folyó forrásvidékén, a hegyek közt, mintegy 1000 méter magasságban találjuk a gyimesi csángók telepeit. Hosszan a Tatros völgyében elhúzódó láncban és a belészakadó patakokban sorakoznak házaik a lokokban. Csak itt, a völgyek alján foglalkoznak némi földműveléssel, csak itt terem meg a pityóka, de a málé vagy terebúza és a búza már nem. Ez a csekély földművelés korántsem jelentette megélhetésüket, kenyerüket. A gyimesiek elsősorban nagyállattartásból éltek, ezeket a havasokban levő nyári és őszi szállásokon tartják, télen havasi szénán teleltetik. Míg a románok elsősorban juhokat, a csángók marhákat és lovakat tartanak és kevés juhot. Ezen kívül erdei munkával, fuvarral és idegenben végzett idénymunkával keresték kenyerüket és számos telepes rajt bocsátva ki magukból. Székelyföldön sokfelé gyimesiek a pásztorok.
A gyimesi csángók mai lakóhelyükre a XVII. században jöhettek nagyobbrészt Moldva felől, ezt bizonyítja műveltségük sok eleme. Csak ez a magyar néprajzi csoport tudott olyan életmódot kialakítani, mellyel ezt a magasságot meghódította anélkül, hogy a román havasi pásztorok életformáját átvette volna. Szinte napjainkig mindenben önellátásra törekedtek, maguk építették fel házaikat, szállásaikat, készítették bútoraikat, házi eszközeiket, teljes testi és ágyi ruházatukat. Viseletük középkorias, hasonló a moldvai csángókéhoz. Az asszonyok hosszú inget viselnek, ennek felső részét hímezték, alsó része alsószoknyaként szolgált. Erre szabatlan, téglányforma gyapjú szőttest, kerekítőt vagy katrincát terítettek, melyet szőtt, széles övvel szorítottak le derékban. A katrinca egyik vége mintegy arasznyi szélesen takarta a másik végét, hogy könnyebben járjanak az így kialakított szűk szoknyában, egyik sarkát feltűzték az övhöz. A férfiak is hosszú, csaknem térdig érő inget viseltek, amit a szűk fehér nadrág, a harisnya fölött hordtak és széles övvel, gyűszűvel szorítottak le derekukon. Télen szűrposztó zekét, szokmányt és különféle bőrmelleseket, bundákat viseltek, lábukon csizmát, régebben bocskort.
Népzenéjük és táncaik igen régi vonásokat őriznek. A tánchoz hegedűvel muzsikálnak, melyet dobszerűen ütött gardonnal kísérnek. A hegedűs férfi, az ütőgardonos asszony. A körtáncok mellett vannak páros- és sortáncaik is, verbunkjuk egyszerű, ugrósszerű legényes, állatutánzó táncuk a medvés. Keservesnek nevezik azt a dalt, melyben az egyes ember elpanaszolja sorsát, mintegy magának, senkitől sem látottan. Temetéskor a hegedűsök, a mozsikások keserveseket játszanak a virrasztóban, amihez nem énekel senki szöveget. A koporsót gyászmarssal, halotti marssal kísérik ki a temetőbe.
Szőtteseik, hímzéseik ősi, mértanias mintakinccsel készülnek, az egyik igen finom mintázatot az anyag visszájáról öltik.
Kósa László: Gyimes
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon (1880-1920) Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A gyimesi magyarok túlnyomórészt XVIII. századi csíki „kivándorlók”, akik határőr-szolgálat nélküli szabadabb életet és újabb legelőterületeket keresve kerültek ide, részben pedig moldvai magyar eredetűek. Noha röviden, mégis azért foglalkozunk külön fejezetben Gyimessel, mert magyar népi műveltsége korszakunkban nemcsak Erdélyben, hanem az egész 1918 előtti Magyarországon a legarchaikusabb volt. Ez a kultúra fölfogható úgy is, hogy a gyimesiek jóval többet megőriztek a régi csíki sajátosságokból, mint a folyamatosan Csíkban élők, ami azt is jelenti, hogy köztük nem, vagy korlátozottabban érvényesültek azok a változások, amelyek a XVIII. század végétől a Székelyföld más tájait átjárták, azonban ugyanúgy megérthető és magyarázható új, önálló fejleményként is, amiben erősen szóhoz jutottak kárpáti és moldvai román hatások.
A Gyimesi-szoros a betelepülés előtt csekély forgalmat közvetített Erdély és Moldva között, sokkalta elzártabb fekvésű volt, mint a többi kárpáti átjáró. Az elzártság messzemenően befolyásolta az itt lakók kultúráját és életmódját. Jellemző, hogy Orbán Balázs, akinek az első néprajzi leírást köszönhetjük, a székelyek által a szó eredeti értelmében csángónak („elvándorló”, „elcsatangoló”) nevezett gyimesiekről az 1860-as években az 1940-es évek néprajzi gyűjtéseivel majdnem azonos jellemzést adott. Szembetűnő viseletük változatlansága, melyről már Orbán megállapította, hogy szinte azonos a kárpáti övezet román népi öltözetével.
A férfiak hosszú kihúzott ingben, tüszőben, szűk vászonnadrágban, a nők, a magyarok közt egyetlen példaként, katrincában jártak. Majdnem egy évszázad alatt tulajdonképpen csak a fejviselet és a lábbeli változott az egyébként saját, paraszti előállítású anyagokból készült ruházatban. Az etnikai hovatartozást a szerényebb hímzések és szőttes motívumok jelezték csupán.
Már Orbánnak is föltűnt a különben sem nagy arányú csíkszéki írni-olvasni tudás mellett a gyimesiek nagyfokú írástudatlansága, ami évtizedeken át alig változott. Ez a körülmény magyarázza szóbeli kultúrájuk a szomszédos Székelyföldhöz képest is gazdag és bőséges voltát. Hitviláguk, szokásaik, szöveges meseköltészetük, dallamaik és hangszeres zenéjük, a közelmúltban lefolyt néprajzi gyűjtések tanulsága szerint is túlnyomólag régies vonásokat őrzött meg. A részletesebben elemzett, ugyancsak archaikus tánckultúrában Martin György három réteget különített el, melyek szemléletesen mutatják a gyimesi csángók kulturális kapcsolatainak irányait: 1. hagyományos magyar, azaz erdélyi; 2. kárpáti és moldvai román; 3. a „székelység városiasodó kultúrájából, a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött párostáncok”. Az utóbbit azért tettük idézőjelbe, mert nem tudjuk, vajon ez a réteg korszakunkban megvolt-e már a gyimesi táncvilágban. Mindenesetre az elszigeteltség ellenében a gyimesiek legújabb kori kulturális kapcsolataira figyelmeztet ez a réteg.
A régies jelleg megmutatkozik a földrajzi adottságokhoz való alkalmazkodásban, a paraszti életmódban is. Három községük építkezése és települése szorosan összefügg a magas fekvésű folyóvölgyben és mellékvölgyekben, a patakokban folyó szarvasmarhatartó alpi (havasi) gazdálkodással, ami elválasztja őket a szomszédos csíki területektől, ugyanakkor közelíti a Keleti-Kárpátok hasonló ökológiai feltételek között hasonló gazdálkodást űző román és ruszin (ukrán) csoportok életmódjához.
Korszakunkban az igen szerényen épített, legtöbbször csak két helyiségből álló, festetlen bútorokkal és szőttesekkel berendezett, alacsony tüzelőszintű kandallóval fűtött lakóházak az eredeti irtványtelepülés szerkezetének megfelelően a völgyek aljában egymástól több száz méteres távolságban, terjedelmes kertekkel körülvéve állnak. Az éghajlati viszonyok miatt a földművelés szűk térre korlátozódik, a völgyi parcellákat a további hegyoldali irtásokon és a legelők meg a kaszálók között a hegyi tanyák mellett elkerített apró földdarabok egészítik ki. Életmódjuk teljesen egyedi tulajdonságokkal ruházza föl a magyar népcsoportok között a gyimesi csángókat.
2
Kósa László: Gyimesi csángók
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Gyimesi csángók: a Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élő magyarok neve. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk – a folyó néhány száz méter széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patakokban szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. Területük eredetileg 5 szomszédos csíki székely község tulajdona volt. A 17. sz. -tól kezdték legelőbérletként benépesíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben moldvai magyarokból és románokból származik. Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A ~ népi kultúrájuk zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg.
Martin György: Gyimesi csángók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Kárpátok keleti vízválasztóján túl, a moldvai lejtőn, de még a történeti Magyarország határain belül, a gyimesi szoros lapályán s a környező havasokban szétszórva él a gyimesi csángók népes csoportja. A székelyek Moldva felé irányuló állandó kirajzásának egyik nem túl messzire került késői telepe. Nyelvjárásuk, zenéjük, szokásaik magyaros része a csíki székelyek kultúrájához kapcsolódik, viseletük viszont már a kárpáti román, illetve moldvai hatásoknak engedett.
Sajátosan ötvöződött tánckultúrájukban három réteget különböztethetünk meg:
I. A hagyományos magyar, illetve erdélyi táncok kötetlen szerkezetűek: a verbunk, a féloláhos, a lassú- és sebes magyaros és a kettős.
II.Tánckincsük másik részét a kárpáti és moldvai román anyagból kölcsönözték. Ezek kötött szerkezetű nyitott vagy zárt (kör alakú) lánctánc-formák: héjsza, régi héjsza, tiszti héjsza, kerekes, korobjászka, békási ruszka, csúfos stb.
III. A harmadik réteget a székelység városiasodó kultúrájából, a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött párostáncok jelentik. E csoporton belül tehát magyar (sormagyar), német (hétlépés, háromsírülős, sánta németes, Balánkáé), valamint román (talján porka és a sebese, moldovai és a porkája) eredetű táncokat különböztethetünk meg.
A gyimesiek „ütő gardon”-ja a régi reneszánsz mélyhegedű átalakított formája, melyet ütőhangszerként használnak (feltehetően a dob analógiás hatására). A korábbi évtizedekben még egész Csíkban általános „kéttagú zenekar” prímásból és gardonosból áll.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Gyimesi csángók: a Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élő magyarok neve. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk – a folyó néhány száz méter széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patakokban szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. Területük eredetileg 5 szomszédos csíki székely község tulajdona volt. A 17. sz. -tól kezdték legelőbérletként benépesíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben moldvai magyarokból és románokból származik. Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A ~ népi kultúrájuk zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg.
Martin György: Gyimesi csángók
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Kárpátok keleti vízválasztóján túl, a moldvai lejtőn, de még a történeti Magyarország határain belül, a gyimesi szoros lapályán s a környező havasokban szétszórva él a gyimesi csángók népes csoportja. A székelyek Moldva felé irányuló állandó kirajzásának egyik nem túl messzire került késői telepe. Nyelvjárásuk, zenéjük, szokásaik magyaros része a csíki székelyek kultúrájához kapcsolódik, viseletük viszont már a kárpáti román, illetve moldvai hatásoknak engedett.
Sajátosan ötvöződött tánckultúrájukban három réteget különböztethetünk meg:
I. A hagyományos magyar, illetve erdélyi táncok kötetlen szerkezetűek: a verbunk, a féloláhos, a lassú- és sebes magyaros és a kettős.
II.Tánckincsük másik részét a kárpáti és moldvai román anyagból kölcsönözték. Ezek kötött szerkezetű nyitott vagy zárt (kör alakú) lánctánc-formák: héjsza, régi héjsza, tiszti héjsza, kerekes, korobjászka, békási ruszka, csúfos stb.
III. A harmadik réteget a székelység városiasodó kultúrájából, a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött párostáncok jelentik. E csoporton belül tehát magyar (sormagyar), német (hétlépés, háromsírülős, sánta németes, Balánkáé), valamint román (talján porka és a sebese, moldovai és a porkája) eredetű táncokat különböztethetünk meg.
A gyimesiek „ütő gardon”-ja a régi reneszánsz mélyhegedű átalakított formája, melyet ütőhangszerként használnak (feltehetően a dob analógiás hatására). A korábbi évtizedekben még egész Csíkban általános „kéttagú zenekar” prímásból és gardonosból áll.
3
P. Vas János: Gyimes (Gyimesi csángók)
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008.150-154. oldal.)
A Gyimesnek, Gyimeseknek nevezett tájegység a Tatros folyó völgyében fekszik. A Tatros nem „befelé” Erdélybe, hanem „kifelé” keletre, Moldvába folyik, így szigorúan földrajzi szempontból Gyimes már nem tartozik a Kárpát-medencéhez. Ugyanakkor a legutóbbi időkig Csík birtokában volt, tehát közigazgatási, történelmi értelemben Erdély határterülete.
Gyimesben szokásos értelemben vett falvakról nem beszélhetünk. Három közigazgatási egysége Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Ezeknek szétszórt házcsoportjaihoz csatlakoznak a Tatrosba ömlő folyóvizek mentén, mintegy harminc kisebb völgyben elhelyezkedő települések, a „pataká”-k, patakok. A hosszan elnyúló láncba rendeződő házcsoportokat nevezik „lok”-nak is. Egy 1796-os leírás szerint „nem valóságos faluban laknak, hanem imitt is, amott is, szerte széllyel egy-egy csoport házat láthatsz”.
Gyimes a 18. századig lakatlan „senki földje” volt Erdély és a Moldvai Fejedelemség között. A szűk, nehezen járható Gyimesi szorosban először Bethlen Gábor fejedelem építtetett határállomást és vámházat 1626-ban, hogy ellenőrizze az átmenő kereskedelmet. „Civil” lakosságról a 18. század elejétől vannak híreink. A hagyomány szerint a katonaság, adózás, hatóságok önkénye elől menekülő törvényen kívüliek húzódtak az akkor még ellenőrizetlen vidékre. Több család hagyománya szerint őseik csempészek, katonaszökevények, hegyi rablók voltak. Valójában Gyimes állandó lakossága pásztorokból és favágókból alakulhatott ki. Elsősorban a csíki szegények közül származtak, de jöttek Moldvából és román területekről is. Eleinte mozgó, vándorló életmódot folytattak, nem volt állandó lakhelyük. A letelepedés folyamán először a patakok „fejénél”, a forrásoknál ütöttek tanyát. A népesség szaporodásával és a terület jogi helyzetének rendeződésével „lefelé”, a Tatros irányában terjeszkedtek.
Gyimes a csíki falvak birtoka volt. A gyimesiek a székelyeket, egykori uraikat „falusiak”-nak emlegetik. Őket viszont amazok csángónak nevezik. A csángó a magyarországi köznyelvben ma már elfogadott megnevezése néhány néprajzi csoportnak, de Erdélyben a szónak más volt és részben ma is más a jelentése. A „csángál”, „elcsángál” ige csavarog, csatangol értelemben volt használatos a régi nyelvben. A székelyek a szót meglehetősen lenéző, „jöttment” értelemben az eredeti lakóhelyükről elköltözött, általában székely eredetű közösségek tagjaira használják. Ezért a csángónak nevezett moldvai, gyimesi vagy Brassó-vidéki magyarok a nevet nem szeretik, sértőnek tartják. Mostanában a magyarországiaktól már elfogadják, mivel tudomásul vették, hogy ők nem bántó szándékkal használják és nincsenek tisztában eredeti jelentésével.
Gyimes 1873-ban függetlenedett Csíkszéktől, területüket pénzen váltották meg.
A lakosság a kisszámú ortodox románt leszámítva hívő római katolikus. Messze földön híres a július 22-én, Gyimesközéplokon tartott Mária-Magdolna napi búcsú, amelyre tömegesen érkeznek a csíki „falusiak” és vendégeskednek a „csángók”-nál. Ezt a zarándoklatot sokáig a csíksomlyóival egyenrangúnak tekintették.
A gyimesi a legnagyobb tengerszint fölötti magasságban élő magyar népcsoport. Sajátos havasi életformát alakítottak ki. Gazdálkodásuk önellátásra épült, lehetőleg minden szükségest maguk állítottak elő. A külvilággal való rendszeres gazdasági kapcsolat azoknak az árucikkeknek a beszerzésére szorítkozott, amelyeket helyben nem tudtak megtermelni (só, kukorica stb.).
A zord körülmények és a szegénység ellenére a népesség gyorsan szaporodott. Lélekszámuk az 1870-es években négyezernyi lehetett, ma, 2008-ban körülbelül tizenötezren vannak.
A 19. század elején a Tatros menti hegyeket sűrű erdő, főleg fenyő borította. Ennek nagy részét a 20. század elejére kiirtották. Az értékes faanyagot tutajokká ácsolták össze és lehajózták egészen a Fekete-tengerig. A fa-munka ma is hozzátartozik a gyimesiek mindennapi életéhez. A patakokon fűrészmalmok működnek.
A megélhetés alapja az állattartás. Az egykori rengeteg erdőt felváltó irtásokon legelők és kaszáló rétek találhatók. A 18. században a mainál jóval nagyobb számban tartottak lovat. A kocsival járhatatlan hegyi utakon a terhet lovak szállították. Fontos kiegészítő jövedelmet jelentett a bérfuvarozás, főleg Moldva irányában. Híres volt a gyimesi juhászat, a jó minőségű gyapjú, de jelentősége az idők folyamán csökkent. Legfontosabb jószáguk ma a szarvasmarha. Ez biztosítja megélhetésüket, ez jelenti vagyonukat.
Magashegyi állattartásukra a legelőváltás (transzhumálás) jellemző. Ennek lényege, hogy a nyájakat a téli és nyári időszakban máshol legeltetik. Régen a hideg elől állataikat az enyhébb éghajlatú moldvai síkságra, az ott bérelt legelőkre hajtották. Nyárra „hazahozták” őket saját havasi legelőikre. Ma már nem járnak el ilyen messzire, de a „legelőváltás” továbbra is lezajlik évente kétszer a téli szállások és a „kaliba” között. Télen a jószág a ház körül, faépületekben telel. Mivel ilyenkor takarmányozni kell, az egyik legfontosabb munka a szénagyűjtés. Nyáron a nyájakat a magasan fekvő legelőkre terelik, amelyeket az ott kialakított ideiglenes szállásról „kalibák”-nak neveznek. A családok munkabíró tagjai tavasztól őszig, nagyjából fél éven át itt laknak. Amíg a férfiak kaszálnak, az asszonyok az egyéb munkákat végzik a kaliba körül: főznek, fejnek, sajtot készítenek.
A gyimesiek földművelésének lehetőségeit behatárolják mostoha természeti körülményeik. Az erdők kiirtásával szerzett termőföldek talajminősége gyenge. A rövid és hűvös nyár miatt az igényes gabonafélék nem érnek be. A köves hegyoldalakon főleg „pityóká”-t, vagyis burgonyát termelnek. Vetnek kevés zabot, árpát, valamint a ruházat alapanyagául szolgáló lent és kendert. Az 1940-es évektől szokásba jött a házak köré gyümölcsöst, körtét, almát, szilvát és „bokrosokat”, egrest, ribizlit telepíteni. A kertekben káposzta, fokhagyma, saláta, hagyma és répa („murok”) terem. Táplálkozásuk fontos részét képezik a hüvelyesek, a borsó, a bab („faszuly”). A helyben nem termő élelmiszereket cserekereskedelem útján szerezték be. A fátlan síkságon élő moldvaiaknak szálfát, deszkát, nyersbőrt, gyapjút és tejterméket adtak a kukoricáért cserébe, ami ételeik legfontosabb alapanyaga.
Már a 19. század végén leírták, hogy a gyimesiek „nemigen buzgók az iparban”, vagyis nem jeleskednek a kézművességben. Általában értettek minden famunkához. Házaikat maguk építették, bútoraikat, faedényeiket maguk készítették. A legrégibb mesterségnek a báránybőrből készített ruhadarabok előállítását tartják.
A gyimesi „csángó” népi kultúrát két oldalról érték hatások. A meghatározó az erdélyi befolyás volt, az ottani hagyományok régies rétegét őrizték meg. A kulturális elemek másik része Moldvából, az ottani magyaroktól illetve románoktól érkezett.
Népviseletük középkorias, a moldvaiakéhoz hasonló, régen a székelyeké is ilyesféle lehetett. A férfiak hosszú, csaknem térdig érő inget hordanak, amit széles öv, a „gyűszű” fog össze szűk, fehér gyapjúharisnyájuk fölött. Erre hímzett irhabőr mellényt („melles”-t), télen bundát öltenek. Régen bocskorban jártak, ma a fekete bakancs a jellemző. A nők hosszú, egybeszabott inget viselnek, amelynek alsó része egyben szoknya is. Erre szabatlan, téglalap alakú, gyapjú szőttes „kerekítő”-t, „katrincá”-t vesznek, amit széles öv szorít a derekukra. A katrinca egyik sarkát általában az övbe tűzik.
Szőtteseik és hímzéseik ősi mértanias mintájúak.
A gyimesiek hiedelemvilága különlegesen gazdag. A rontást elhárító mágikus eljárásokat ma is gyakorolják a „mondó asszonyok”. Az ilyesmit „gyurucsálás”-nak, varázslásnak nevezik.
A veszélyes szépasszony elleni védekezésül tükröt helyeznek az istállóba. A megjelenő démon ezzel szembesülve saját szépségében gyönyörködik, és nem rontja meg a jószágot. Emlegetik a „szépasszonyok nótá”-ját is. Aki ezt elénekli, előhívja őket.
Csak Gyimesből ismert a „rekegő” nevű, lelkekre vadászó kísértet alakja. Bűnéért szenvedő, egyházi szentségek nélkül eltemetett vagy temetetlen ember lelke. Csak akkor nyugodhat meg, ha másik lelket szerez a maga helyébe. Éjszaka les áldozatára. A „rekegés” rémítő hang, amivel pánikba ejti az éjjel járókat, aztán nyomon követi őket. Ha az áldozat szörnyethal a rémülettől, az ő lelke válik rekegővé és így a kísértet megszabadul. Ezért a hangjára nem szabad reagálni, nem szabad szóba állni vele. A vízen nem tud átmenni.
A gyimesiek hangszeres zenéjére jellemző a hegedű és gardon kettőse. A gardon vagy ütőgardon cselló nagyságú és alakú, de általában egy darab fából teknőszerűen kivájt ütőhangszer, minden bizonnyal az egykori dob utóda. Vastag bélhúrjait bottal ütik, vékony húrját két ujjal csíptetik, hogy visszacsapódjon a fára. Ez a játékmód a balkáni kétfenekű dob vastag és vékony verőjének alkalmazására emlékeztet. A hegedű-gardon párosítás a felcsíki tánczenében is jellemző. A hangszeres zene fontos szerepet játszik a temetési szokásokban. A virrasztóban a hegedűsök keserveseket játszanak, de ilyenkor ezekhez nem kapcsolódik ének. A koporsót „halotti mars”-sal, „halottkísérő”-vel viszik a temetőbe.
A tánchagyományban három réteg különül el. A mulatságokban ezek darabjait meghatározott sorban, összefüggően, egymás után járják. Az első az erdélyi magyar eredetű, kötetlen szerkezetű táncok csoportja, a lassú és sebes magyaros, a kettős, a verbunk és a féloláhos. A kárpáti és moldvai román táncanyagból kölcsönözték a kötött szerkezetű, nyitott vagy zárt (kör) alakú lánctáncokat, például a kerekest vagy a héjszát. „Aprók”-nak nevezik a városias szász, moldvai és erdélyi táncdivatból átvett kötött páros táncok egymás után járt sorozatát.
A gyimesi népdalkincs, népköltészet archaikus műfaja a keserves. Kallós Zoltán megfogalmazása szerint: „Mindenkinek megvan a maga keserves dallama és szövege. A dallam mintegy keretül szolgál a szöveg összerakásánál. A meglevő ismert anyagot mindenki a maga ízlése szerint gyúrja és formálja. Mindenki azt a dallamot választja, amelyik neki legjobban tetszik. Szöveg szerint pedig azt, amelyik legjobban ráillik az ő sorsára. Mintegy társadalmi önéletrajz.”
Gazdag és jól dokumentált a gyimesi mondahagyomány. A világmindenséggel, a természeti jelenségekkel eredetmagyarázó történetek foglalkoznak. A történeti mondákban a székelyek eredetéhez kapcsolódó hun mondakör mellett fontos szerepet játszanak az Árpád-házi szent királyok, de Mátyás, Kossuth Lajos és Rudolf királyfi is. Ismernek a magyar nyelvterület keleti részén egyébként ritka betyármondákat, amelyeknek egy csoportja helyi hőshöz, a román Gyica Balánhoz kapcsolódik.
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008.150-154. oldal.)
A Gyimesnek, Gyimeseknek nevezett tájegység a Tatros folyó völgyében fekszik. A Tatros nem „befelé” Erdélybe, hanem „kifelé” keletre, Moldvába folyik, így szigorúan földrajzi szempontból Gyimes már nem tartozik a Kárpát-medencéhez. Ugyanakkor a legutóbbi időkig Csík birtokában volt, tehát közigazgatási, történelmi értelemben Erdély határterülete.
Gyimesben szokásos értelemben vett falvakról nem beszélhetünk. Három közigazgatási egysége Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Ezeknek szétszórt házcsoportjaihoz csatlakoznak a Tatrosba ömlő folyóvizek mentén, mintegy harminc kisebb völgyben elhelyezkedő települések, a „pataká”-k, patakok. A hosszan elnyúló láncba rendeződő házcsoportokat nevezik „lok”-nak is. Egy 1796-os leírás szerint „nem valóságos faluban laknak, hanem imitt is, amott is, szerte széllyel egy-egy csoport házat láthatsz”.
Gyimes a 18. századig lakatlan „senki földje” volt Erdély és a Moldvai Fejedelemség között. A szűk, nehezen járható Gyimesi szorosban először Bethlen Gábor fejedelem építtetett határállomást és vámházat 1626-ban, hogy ellenőrizze az átmenő kereskedelmet. „Civil” lakosságról a 18. század elejétől vannak híreink. A hagyomány szerint a katonaság, adózás, hatóságok önkénye elől menekülő törvényen kívüliek húzódtak az akkor még ellenőrizetlen vidékre. Több család hagyománya szerint őseik csempészek, katonaszökevények, hegyi rablók voltak. Valójában Gyimes állandó lakossága pásztorokból és favágókból alakulhatott ki. Elsősorban a csíki szegények közül származtak, de jöttek Moldvából és román területekről is. Eleinte mozgó, vándorló életmódot folytattak, nem volt állandó lakhelyük. A letelepedés folyamán először a patakok „fejénél”, a forrásoknál ütöttek tanyát. A népesség szaporodásával és a terület jogi helyzetének rendeződésével „lefelé”, a Tatros irányában terjeszkedtek.
Gyimes a csíki falvak birtoka volt. A gyimesiek a székelyeket, egykori uraikat „falusiak”-nak emlegetik. Őket viszont amazok csángónak nevezik. A csángó a magyarországi köznyelvben ma már elfogadott megnevezése néhány néprajzi csoportnak, de Erdélyben a szónak más volt és részben ma is más a jelentése. A „csángál”, „elcsángál” ige csavarog, csatangol értelemben volt használatos a régi nyelvben. A székelyek a szót meglehetősen lenéző, „jöttment” értelemben az eredeti lakóhelyükről elköltözött, általában székely eredetű közösségek tagjaira használják. Ezért a csángónak nevezett moldvai, gyimesi vagy Brassó-vidéki magyarok a nevet nem szeretik, sértőnek tartják. Mostanában a magyarországiaktól már elfogadják, mivel tudomásul vették, hogy ők nem bántó szándékkal használják és nincsenek tisztában eredeti jelentésével.
Gyimes 1873-ban függetlenedett Csíkszéktől, területüket pénzen váltották meg.
A lakosság a kisszámú ortodox románt leszámítva hívő római katolikus. Messze földön híres a július 22-én, Gyimesközéplokon tartott Mária-Magdolna napi búcsú, amelyre tömegesen érkeznek a csíki „falusiak” és vendégeskednek a „csángók”-nál. Ezt a zarándoklatot sokáig a csíksomlyóival egyenrangúnak tekintették.
A gyimesi a legnagyobb tengerszint fölötti magasságban élő magyar népcsoport. Sajátos havasi életformát alakítottak ki. Gazdálkodásuk önellátásra épült, lehetőleg minden szükségest maguk állítottak elő. A külvilággal való rendszeres gazdasági kapcsolat azoknak az árucikkeknek a beszerzésére szorítkozott, amelyeket helyben nem tudtak megtermelni (só, kukorica stb.).
A zord körülmények és a szegénység ellenére a népesség gyorsan szaporodott. Lélekszámuk az 1870-es években négyezernyi lehetett, ma, 2008-ban körülbelül tizenötezren vannak.
A 19. század elején a Tatros menti hegyeket sűrű erdő, főleg fenyő borította. Ennek nagy részét a 20. század elejére kiirtották. Az értékes faanyagot tutajokká ácsolták össze és lehajózták egészen a Fekete-tengerig. A fa-munka ma is hozzátartozik a gyimesiek mindennapi életéhez. A patakokon fűrészmalmok működnek.
A megélhetés alapja az állattartás. Az egykori rengeteg erdőt felváltó irtásokon legelők és kaszáló rétek találhatók. A 18. században a mainál jóval nagyobb számban tartottak lovat. A kocsival járhatatlan hegyi utakon a terhet lovak szállították. Fontos kiegészítő jövedelmet jelentett a bérfuvarozás, főleg Moldva irányában. Híres volt a gyimesi juhászat, a jó minőségű gyapjú, de jelentősége az idők folyamán csökkent. Legfontosabb jószáguk ma a szarvasmarha. Ez biztosítja megélhetésüket, ez jelenti vagyonukat.
Magashegyi állattartásukra a legelőváltás (transzhumálás) jellemző. Ennek lényege, hogy a nyájakat a téli és nyári időszakban máshol legeltetik. Régen a hideg elől állataikat az enyhébb éghajlatú moldvai síkságra, az ott bérelt legelőkre hajtották. Nyárra „hazahozták” őket saját havasi legelőikre. Ma már nem járnak el ilyen messzire, de a „legelőváltás” továbbra is lezajlik évente kétszer a téli szállások és a „kaliba” között. Télen a jószág a ház körül, faépületekben telel. Mivel ilyenkor takarmányozni kell, az egyik legfontosabb munka a szénagyűjtés. Nyáron a nyájakat a magasan fekvő legelőkre terelik, amelyeket az ott kialakított ideiglenes szállásról „kalibák”-nak neveznek. A családok munkabíró tagjai tavasztól őszig, nagyjából fél éven át itt laknak. Amíg a férfiak kaszálnak, az asszonyok az egyéb munkákat végzik a kaliba körül: főznek, fejnek, sajtot készítenek.
A gyimesiek földművelésének lehetőségeit behatárolják mostoha természeti körülményeik. Az erdők kiirtásával szerzett termőföldek talajminősége gyenge. A rövid és hűvös nyár miatt az igényes gabonafélék nem érnek be. A köves hegyoldalakon főleg „pityóká”-t, vagyis burgonyát termelnek. Vetnek kevés zabot, árpát, valamint a ruházat alapanyagául szolgáló lent és kendert. Az 1940-es évektől szokásba jött a házak köré gyümölcsöst, körtét, almát, szilvát és „bokrosokat”, egrest, ribizlit telepíteni. A kertekben káposzta, fokhagyma, saláta, hagyma és répa („murok”) terem. Táplálkozásuk fontos részét képezik a hüvelyesek, a borsó, a bab („faszuly”). A helyben nem termő élelmiszereket cserekereskedelem útján szerezték be. A fátlan síkságon élő moldvaiaknak szálfát, deszkát, nyersbőrt, gyapjút és tejterméket adtak a kukoricáért cserébe, ami ételeik legfontosabb alapanyaga.
Már a 19. század végén leírták, hogy a gyimesiek „nemigen buzgók az iparban”, vagyis nem jeleskednek a kézművességben. Általában értettek minden famunkához. Házaikat maguk építették, bútoraikat, faedényeiket maguk készítették. A legrégibb mesterségnek a báránybőrből készített ruhadarabok előállítását tartják.
A gyimesi „csángó” népi kultúrát két oldalról érték hatások. A meghatározó az erdélyi befolyás volt, az ottani hagyományok régies rétegét őrizték meg. A kulturális elemek másik része Moldvából, az ottani magyaroktól illetve románoktól érkezett.
Népviseletük középkorias, a moldvaiakéhoz hasonló, régen a székelyeké is ilyesféle lehetett. A férfiak hosszú, csaknem térdig érő inget hordanak, amit széles öv, a „gyűszű” fog össze szűk, fehér gyapjúharisnyájuk fölött. Erre hímzett irhabőr mellényt („melles”-t), télen bundát öltenek. Régen bocskorban jártak, ma a fekete bakancs a jellemző. A nők hosszú, egybeszabott inget viselnek, amelynek alsó része egyben szoknya is. Erre szabatlan, téglalap alakú, gyapjú szőttes „kerekítő”-t, „katrincá”-t vesznek, amit széles öv szorít a derekukra. A katrinca egyik sarkát általában az övbe tűzik.
Szőtteseik és hímzéseik ősi mértanias mintájúak.
A gyimesiek hiedelemvilága különlegesen gazdag. A rontást elhárító mágikus eljárásokat ma is gyakorolják a „mondó asszonyok”. Az ilyesmit „gyurucsálás”-nak, varázslásnak nevezik.
A veszélyes szépasszony elleni védekezésül tükröt helyeznek az istállóba. A megjelenő démon ezzel szembesülve saját szépségében gyönyörködik, és nem rontja meg a jószágot. Emlegetik a „szépasszonyok nótá”-ját is. Aki ezt elénekli, előhívja őket.
Csak Gyimesből ismert a „rekegő” nevű, lelkekre vadászó kísértet alakja. Bűnéért szenvedő, egyházi szentségek nélkül eltemetett vagy temetetlen ember lelke. Csak akkor nyugodhat meg, ha másik lelket szerez a maga helyébe. Éjszaka les áldozatára. A „rekegés” rémítő hang, amivel pánikba ejti az éjjel járókat, aztán nyomon követi őket. Ha az áldozat szörnyethal a rémülettől, az ő lelke válik rekegővé és így a kísértet megszabadul. Ezért a hangjára nem szabad reagálni, nem szabad szóba állni vele. A vízen nem tud átmenni.
A gyimesiek hangszeres zenéjére jellemző a hegedű és gardon kettőse. A gardon vagy ütőgardon cselló nagyságú és alakú, de általában egy darab fából teknőszerűen kivájt ütőhangszer, minden bizonnyal az egykori dob utóda. Vastag bélhúrjait bottal ütik, vékony húrját két ujjal csíptetik, hogy visszacsapódjon a fára. Ez a játékmód a balkáni kétfenekű dob vastag és vékony verőjének alkalmazására emlékeztet. A hegedű-gardon párosítás a felcsíki tánczenében is jellemző. A hangszeres zene fontos szerepet játszik a temetési szokásokban. A virrasztóban a hegedűsök keserveseket játszanak, de ilyenkor ezekhez nem kapcsolódik ének. A koporsót „halotti mars”-sal, „halottkísérő”-vel viszik a temetőbe.
A tánchagyományban három réteg különül el. A mulatságokban ezek darabjait meghatározott sorban, összefüggően, egymás után járják. Az első az erdélyi magyar eredetű, kötetlen szerkezetű táncok csoportja, a lassú és sebes magyaros, a kettős, a verbunk és a féloláhos. A kárpáti és moldvai román táncanyagból kölcsönözték a kötött szerkezetű, nyitott vagy zárt (kör) alakú lánctáncokat, például a kerekest vagy a héjszát. „Aprók”-nak nevezik a városias szász, moldvai és erdélyi táncdivatból átvett kötött páros táncok egymás után járt sorozatát.
A gyimesi népdalkincs, népköltészet archaikus műfaja a keserves. Kallós Zoltán megfogalmazása szerint: „Mindenkinek megvan a maga keserves dallama és szövege. A dallam mintegy keretül szolgál a szöveg összerakásánál. A meglevő ismert anyagot mindenki a maga ízlése szerint gyúrja és formálja. Mindenki azt a dallamot választja, amelyik neki legjobban tetszik. Szöveg szerint pedig azt, amelyik legjobban ráillik az ő sorsára. Mintegy társadalmi önéletrajz.”
Gazdag és jól dokumentált a gyimesi mondahagyomány. A világmindenséggel, a természeti jelenségekkel eredetmagyarázó történetek foglalkoznak. A történeti mondákban a székelyek eredetéhez kapcsolódó hun mondakör mellett fontos szerepet játszanak az Árpád-házi szent királyok, de Mátyás, Kossuth Lajos és Rudolf királyfi is. Ismernek a magyar nyelvterület keleti részén egyébként ritka betyármondákat, amelyeknek egy csoportja helyi hőshöz, a román Gyica Balánhoz kapcsolódik.
4
Irodalom
- Albert Ernő: Rigó és madár. A főd népe. Egy gyimesi csángó család élete. Sepsiszentgyörgy, 1995.
- Antal Imre: A gyimesi csángó településről. Művelődés 4. sz. 36-37; 5. sz. 43-44; 6. sz. 42-43; 7. sz. 37-39. oldal
- Antal Imre: Gyimesi krónika. Budapest – Kolozsvár, 1992.
- Antal Imre: Udvarlás és leánykérés Gyimesben. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1983.
- Antalné Tankó Mária: Gyimesi írott tojások. Kolozsvár, 1999.
- Balogh Ödön: Néprajzi jegyzetek a gyimesfelsőloki és gyimesközéploki csángókról. Erdélyi Múzeum. XXXVII. 7-12. Kolozsvár, 1932.
- Bódán Zsolt: A megesett lány Gyimesben. Néprajzi Látóhatár X/1-4. 2001.
- Bosnyák Sándor: A gyimesi magyarok hitvilága. Folklór Archívum XII. Budapest, 1982.
- Cs. Sebestyén Károly: A gyimesi csángóház. Néprajzi Értesítő X. 1908. 190-200. oldal
- Csilléry Klára – Kallós Zoltán: A gyimesi csángók „szulái”. Néprajzi Közlemények XI. (1966.) 1-2. sz.
- Daczó Árpád: A gyimesi Babba Mária. Népismereti Dolgozatok 1980. Bukarest, 1980. 231-239. oldal
- Daczó Árpád: A gyimesi rekegő. Népismereti Dolgozatok 1981. Bukarest, 1981. 197-201. oldal
- Duka János: „Gyimesi kontyoló”. Néprajzi Közlemények 1960. 3-4. szám
- Gönyey Sándor: A gyimesi csángók gyapjúmunkája. Ethnographia XXXVI. (1946.)
- Ilyés Zoltán: Gyimesvölgyi piktorok. Néprajzi Látóhatár X/1-4. (2001.)
- Juhász Zoltán: Furulyaiskola III. Gyimes. Népzenei Füzetek. Az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete és a Fejér Megyei Művelődési Központ közös kiadványa, Budapest, 1990.
- Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyimesi és moldvai magyaroknál. Néprajzi Közlemények 34. sz. 1960. 22-31. oldal
- Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek. Néprajzi Közlemények V. 1960. 1. sz. 3-51. oldal
- Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és gyimesi csángóknál. Műveltség és Hagyomány VIII. 1966. 137-157. oldal
- Kallós Zoltán – Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai. Tánctudományi Tanulmányok 1969-1970. Budapest, 1970. 195-254. oldal
- Kallós Zoltán – Martin György: „Tegnap a Gyimesbe jártam…” Gyimes-völgyi lírai dalok. Budapest, 1989.
- Nesztor Iván: Gyimesi furulyamuzsika I. Hagyományok Háza, Budapest, 1993.
- Németh István: A gyimesi „féloláhos” dallamkészlete. Zenetudományi Dolgozatok 1982. 205-228. oldal
- Palotay Gertrúd: A gyimesi csángók hímzései. Ethnographia XLIX. 1938. 97-101. oldal
- Rab János – Tankó Péter – Tankó Magdolna: Népi növényismeret Gyimesbükkön. Népismereti Dolgozatok 1981. Bukarest, 1981. 23-38. oldal
- Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest, 1987.
- Salamon Anikó: Gyimesi mondák. ELTE Ókortudományi Tanszékének kiadványai 10. Budapest, 1975. 65-156. oldal
- Sebestyén Károly, Cs.: A gyimesi csángó ház. Néprajzi Értesítő X. 1909. 190-200. oldal
- Tankó Gyula: Életvitel a Gyimesekben. Gyimesi szokásvilág II. Székelyudvarhely, 2001.
- Tankó Gyula: Étkezési rend, étkezési szokások a gyimesieknél. Néprajzi Látóhatár IV/3-4. 1995.
- Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely, 1996.
- Tankó Gyula: A gyimesi udvarok, épületek és lakások berendezése. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve III. 1995.
- Tankó Gyula: Kik vagyunk mi, gyimesi csángók? Néprajzi Látóhatár VII/1-2. 1998.
- Tánczos Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus népi imádságok. Csíkszereda, 1996.
- Tomisa Ilona (szerk.): Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva határán. Budapest, 2003.
- Vákár Katalin: A gyimesi formáján varrott. Csíkszereda, 1998.
- Vámszer Géza: A gyimesi csángók eredete, települései és gazdasági viszonyai. Láthatár 1940. március. 73-79. oldal
- Virágvölgyi Márta: Gyimesi népzene II. Népzenei füzetek. Debrecen, 1989.
5
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
YouTube Filmek
- Gyimesbükk, Gyimesközéplok, Kide/ Ghimeş-Făget, Lunca de Jos, Chidea, Románia (Csík, Kolozs vm.) 1987, 1988. (hejgetés, urálás, férfitánc, páros tánc) Ft.1321.
- Gyimesbükk/ Ghimeş-Făget, Románia (Csík vm.) 1992. (férfitánc, párostánc) Ft.1418.
- Gyimesfelsőlok/Lunca de Sus, Románia (Csík vm.) 1962. (lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, hosszúhavasi, négyes tánc, verbunk, csúfos) Ft.503.
- Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok/ Lunca de Sus, Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1962. (huszárverbunk, féloláhos, verbunk, lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, sebes csárdás, háromtoppantós, egytoppantós, hétlépés, háromsirűlős, Balankáé, moldovai és porkája, sormagyar, talján porka és sebese, sánta németes) Ft.504.
- Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok/ Lunca de Sus, Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1990. (féloláhos, verbunk, lassú magyaros, sebes magyaros, medvés, kettős jártatója, kettős sirűlője) Ft.1354.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1941. (régi héjsza, korobjászka, verbunk, hétlépés, háromtoppantós, egytoppantós, háromsirűlős, sormagyar, hosszúléptetű, talján polka, moldovai, sánta németes) Ft.19.
- Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok/ Lunca de Jos, Lunca de Sus, Románia (Csík vm.) 1962. (huszárverbunk, féloláhos, verbunk, lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, sebes csárdás, háromtoppantós, egytoppantós, hétlépés, háromsirűlős, Balankáé, moldovai és porkája, sormagyar, talján porka és sebese, sánta németes) Ft.504.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1964. (féloláhos, medvés) Ft.557.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1973. (lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, verbunk) Ft.814.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) n.i. (lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, verbunk, féloláhos, háromsirűlős, egytoppantós, háromtoppantós, hétlépés, Balankáé, sormagyar, talján polka) Ft.956.
- Gyimesközéplok, Zsobok/ Lunca de Jos, Jebucu, Románia (Csík, Kolozs vm.) 1978. (legényes, verbunk, medvés, lassú magyaros, sebes magyaros, féloláhos, kettős jártatója, kettős sirűlője) Ft.992.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1977. (medvés, verbunk, féloláhos, héjsza, lassú magyaros, sebes magyaros, féloláhos, kettős jártatója, kettős sirűlője) Ft.1001.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1978. (lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője) Ft.1003.
- Gyimesközéplok - Sötétpatak/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1980. (lassú magyaros; sebes magyaros; kettős jártatója; kettős sirűlője; verbunk; féloláhos; héjsza; korobjászka; tiszti héjsza; féloláhos héjsza; legényes; régi héjsza; hosszúhavasi; csúfos; békási ruszka; kerekes; háromtoppantós; egytoppantós; hétlépés) Ft.1063.
- Gyimesközéplok, Gagy, Szék/ Lunca de Jos, Goagiu, Sic, Románia (Csík, Udvarhely, Szolnok-Doboka vm.) 1980. (féloláhos, kettős jártatója, kettős sirűlője, lassú magyaros, sebes magyaros, sűrű tempo, ritka tempo, verbunk, magyar, életképek, zenekar játéka, páros tánc) Ft.1065.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1980. (lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, verbunk, héjsza, korobjászka, alunelu, tiszti héjsza, régi héjsza, hosszúhavasi, legényes, csúfos, békási ruszka, sebes magyaros, csángó csárdás, ropogtatás) Ft.1067.
- Gyimesközéplok, Csíkjenőfalva, Klézse, Méra, Inaktelke, Kolozsvár/ Lunca de Jos, Ineu, Cleja, Mera, Inucu, Cluj-Napoca, Románia (Csík, Moldva, Kolozs vm.) 1981. (féloláhos, lassú magyaros, sebes magyaros, verbunk, csárdás, magyaroska, lánctánc, legényes) Ft.1087.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1982. (lassú magyaros, sebes magyaros, féloláhos, huszárverbunk, kettős jártatója, kettős sirűlője, lassú csárdás, sebes csárdás) Ft.1144.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (verbunk, lassú magyaros, sebes magyaros, kettős jártatója, kettős sirűlője, lassú csárdás, sebes csárdás) Ft.1159.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (Zerkula János prímás és Zerkula Jánosné Fikó Regina gardonos hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1184.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (sebes csárdás, menyasszonytánc sebes csárdás zenére) Ft.1187.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1987. (Halmágyi Mihály prímás és Ádám Gizella gardonos hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1240.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (Prímás hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1275.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (Prímás és ütőgardonos hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1276.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1984. (Prímás és ütőgardonos hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1298.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1987. (Prímás hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1316.
- Gyimesközéplok - Hidegségpatak/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1988. (Prímás hangszerjátékáról készült felvétel) Ft.1317.
- Gyimesközéplok, Kide, Gyimesbükk/ Lunca de Jos, Chidea, Ghimeş-Făget, Románia (Csík, Kolozs vm.) 1987, 1988. (hejgetés, urálás, férfitánc, páros tánc) Ft.1321.
- Gyimesközéplok, Háromkút/ Lunca de Jos, Trei Fântâni, Románia (Csík vm.) 1988. (csárdás, verbunk, kettős jártatója, kettős sirűlője, németes, németes jártatója, héjsza, lassú magyaros, sebes magyaros, háromtoppantós, egytoppantós, hétlépéses, háromsirűlős, bokázó, sormagyar, sánta németes, porka) Ft.1325.
- Gyimesközéplok – Bükkhavaspataka/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1990. (eredeti néptánc) Ft.1349.
- Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok/ Lunca de Jos, Lunca de Sus, Románia (Csík vm.) 1990. (féloláhos, verbunk, lassú magyaros, sebes magyaros, medvés, kettős jártatója, kettős sirűlője) Ft.1354.
- Gyimesközéplok/ Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1991. (furulyajáték, lassú magyaros, sebes magyaros, csoszogtatós, kettős jártatója, kettős sirűlője, sebes csárdás) Ft.1406.
- Háromkút, Gyimesközéplok/ Trei Fântâni, Lunca de Jos, Románia (Csík vm.) 1988. (csárdás, verbunk, kettős jártatója, kettős sirűlője, németes, németes jártatója, héjsza, lassú magyaros, sebes magyaros, háromtoppantós, egytoppantós, hétlépéses, háromsirűlős, bokázó, sormagyar, sánta németes, porka) Ft.1325.
- Háromkút, Magyarkirályfalva/ Trei Fântâni, Crăieşti, Románia (Csík, Kis-Küküllő vm.) 1988. (verbunk, csárdás) Ft.1344.
YouTube Filmek
- Gyimesközéplok Ft.1063.2 – Lassú és sebes magyaros
- Gyimesközéplok Ft.1063.3 – Lassú és sebes magyaros
- Gyimesközéplok Ft.1063.4 – Kettős jártatója és sírülője
- Gyimesközéplok Ft.1063.5a – Féloláhos
- Gyimesközéplok Ft.1063.5b – Verbunk
- Gyimesközéplok Ft.1063.6 – Féloláhos
- Gyimesközéplok Ft.1063.7b – Verbunk
- Gyimesközéplok Ft.1063.8 – Rendes héjsza
- Gyimesközéplok Ft.1063.9 – Korobjászka
- Gyimesközéplok Ft.1063.10 – Tiszti héjsza
- Gyimesközéplok Ft.1063.11 – Féloláhos héjsza (Alunelu)
- Gyimesközéplok Ft.1063.13 – Régi héjsza
- Gyimesközéplok Ft.1063.14 – Hosszúhavasi
- Gyimesközéplok Ft.1063.18 – Kerekes
- Gyimesközéplok SzH. Vk. 38 – Féloláhos