1
Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Mátyusfölddel foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Csallóköz és Komárom térsége hagyományos népéletéhez, gazdasági és társadalmi képéhez sok tekintetben hasonló volt a Vág és a Kis-Duna által közrezárt Mátyusföldéé. Helytörténetét alig ismerjük, néprajza egyoldalúan föltárt, elsősorban folklórjával foglalkozott a kutatás. Parasztságának viszonylag korán kezdődött polgárosuló törekvéseire enged következtetni a nagy, a XIX. században már korszerű eszközökkel és módszerekkel dolgozó uradalmak jelenléte, melyek mellett a parasztság is bekapcsolódhatott az árutermelésbe. Hagyományos gazdasági kapcsolatai a közeli Nagyszombathoz és a hegyaljai bortermelő városokhoz, továbbá az azokkal szomszédos falvakhoz fűzték. A kétféle termelésű táj közötti árucsere és munkamigráció útjai átlépték a közbeeső magyar-szlovák nyelvhatárt, és a nyelvi kevertség miatt német, valamint horvát nyelvszigeteket is érintettek. A gazdasági és etnikai különbségek következményeit a kutatások még nem derítették föl. Erőteljesebb paraszti árutermelésre utal a mezővárosok viszonylag nagy száma. Ezek közül magyar viszonylatban elsősorban Szenc, Galánta és Vágsellye játszhattak műveltségközvetítő szerepet. A mezővárosok egyidejűleg uradalmi központok is voltak, az agrárnépesség jelentékeny hányada a nagybirtokok cselédségéhez tartozott. De akadt a csallóköziekhez hasonló zárt kisnemesi közösség is (Réte). A Mátyusföld magyarok lakta déli-délkeleti része természeti adottságai, vízjárta, folyó menti területei okán is együtt említendő a Csallóközzel. A Vág alsó folyása mentén elhelyezkedő községeknek (Negyed, Vágfarkasd) hasonló nagy határuk, kiterjedt legelőjük volt, mint az alsó-csallóközi falvaknak. Ennek megfelelően a tagosításokig jelentős volt külterjes állattartásuk. Korszakunkban a túlparti Kamocsával együtt szakosodottan kapcsolódtak a komáromi piachoz. Elsősorban káposztát, továbbá egyéb zöldségféléket dereglyékkel szállítottak le a Vágon. A Mátyusföld a szomszédos csallóközi vidékkel együtt az újkori hangszeres magyar népzene hazájának számított. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései, majd a következő évtizedek folytatólagos vizsgálatai majd minden területen a magyar folklór új stílusának uralkodó jegyeit találták meg.
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Csallóköz és Komárom térsége hagyományos népéletéhez, gazdasági és társadalmi képéhez sok tekintetben hasonló volt a Vág és a Kis-Duna által közrezárt Mátyusföldéé. Helytörténetét alig ismerjük, néprajza egyoldalúan föltárt, elsősorban folklórjával foglalkozott a kutatás. Parasztságának viszonylag korán kezdődött polgárosuló törekvéseire enged következtetni a nagy, a XIX. században már korszerű eszközökkel és módszerekkel dolgozó uradalmak jelenléte, melyek mellett a parasztság is bekapcsolódhatott az árutermelésbe. Hagyományos gazdasági kapcsolatai a közeli Nagyszombathoz és a hegyaljai bortermelő városokhoz, továbbá az azokkal szomszédos falvakhoz fűzték. A kétféle termelésű táj közötti árucsere és munkamigráció útjai átlépték a közbeeső magyar-szlovák nyelvhatárt, és a nyelvi kevertség miatt német, valamint horvát nyelvszigeteket is érintettek. A gazdasági és etnikai különbségek következményeit a kutatások még nem derítették föl. Erőteljesebb paraszti árutermelésre utal a mezővárosok viszonylag nagy száma. Ezek közül magyar viszonylatban elsősorban Szenc, Galánta és Vágsellye játszhattak műveltségközvetítő szerepet. A mezővárosok egyidejűleg uradalmi központok is voltak, az agrárnépesség jelentékeny hányada a nagybirtokok cselédségéhez tartozott. De akadt a csallóköziekhez hasonló zárt kisnemesi közösség is (Réte). A Mátyusföld magyarok lakta déli-délkeleti része természeti adottságai, vízjárta, folyó menti területei okán is együtt említendő a Csallóközzel. A Vág alsó folyása mentén elhelyezkedő községeknek (Negyed, Vágfarkasd) hasonló nagy határuk, kiterjedt legelőjük volt, mint az alsó-csallóközi falvaknak. Ennek megfelelően a tagosításokig jelentős volt külterjes állattartásuk. Korszakunkban a túlparti Kamocsával együtt szakosodottan kapcsolódtak a komáromi piachoz. Elsősorban káposztát, továbbá egyéb zöldségféléket dereglyékkel szállítottak le a Vágon. A Mátyusföld a szomszédos csallóközi vidékkel együtt az újkori hangszeres magyar népzene hazájának számított. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései, majd a következő évtizedek folytatólagos vizsgálatai majd minden területen a magyar folklór új stílusának uralkodó jegyeit találták meg.
Filep Antal: Mátyusföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Mátyusföld,Mátyus földje (szlovákul Matusova): a történeti Pozsony és Komárom megyében a Csallóköztől északra, a Kis-Kárpátoktól, a Hegyalatt-tól keletre a Vágig terjedő síkvidéki terület élő népi neve, amely a Vízközt is magában foglalja. Déli területein a lakosság magyar, északi sávján szlovák. A magyarsága honfoglalás kori megtelepedésű. Területén a nyelvhatár az utóbbi három évszázadban déli irányban elmozdult. Magyarsága egy részét érintette a II. világháborút követő kitelepítés is. A ~-ön évszázadok óta majorsági gazdálkodást folytató nagy kiterjedésű uradalmak alakultak ki. Ezek ugyan korlátozták a fejlődést, azonban a kedvező értékesítési lehetőségek (Pozsony és a bortermelő városok közelsége) révén paraszti árutermelése az adott viszonyok között élénk lehetett. Aprófalvas településhálózatában jelentékeny mezővárosok alakultak ki (Szenc, Szered, Vágsellye). Paraszti műveltsége felderítetlen. A szakirodalomban egyes szerzők a ~-et jóval szélesebben értelmezik. Hozzászámítják a történeti Komárom és Eszetrgom megye Dunától északra eső vidékeit, melynek nevezetes községei: Naszvad, Martos, Ógyalla, Bátorkeszi, Párkány, Kéménd.
2
Martin György: Északnyugati dialektusterület
Az északnyugati dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területeken (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. Az északnyugati és északkeleti dialektus tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektusterületet különbözteti meg alapvetően egymástól. (Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhatunk.
A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők. A leánykörtáncoknak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – az északnyugati dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játékelemekkel színeződik (bújócska).Az északnyugati vidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig új stílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázótípust jelentenek.A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén láccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó ugrós tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – {6-397.} mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. huszárverbunk, vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).A csárdás táji változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás-változatok. Az északnyugati dialektus friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektusterületre jellemző fenthangsúlyos csárdással is találkozunk.A dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kísérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (a Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.Az északnyugati dialektus sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyás tánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérődallamai (Mikor a menyasszonyt fektetni viszik… Az Árgyélus kismadár…) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes páros tánc vagy kígyózó labirintus forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc-adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás tánc leírásával). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is illeszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyás tánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszüntetését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az eközbeni kiáltás – Szaporodjatok, mint a csicsóka! – a szokás termékenységet idéző célzatára utal.)Az északnyugati dialektus tánczenéjére az új stílus túlsúlya a jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, énekelt népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig az ún. dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortáncmaradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző táji típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.A nyugati terület általános jellemzésekor említett sajátos táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívül szabadban való táncolás régies vonásai e területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése a (Galga-vidéken pl. csak a húszas években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. Az északnyugati dialektus tánckultúrájában feltételezhető szlovák színezőhatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk ténylegesen lemérni, {6-398.} mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, sajátos vonásai alig mutatkoznak.
3
P. Vas János: Mátyusföld – I.
A Csallóköztől északra, illetve keletre elterülő Mátyusföld földrajzilag (és kulturálisan is) kevésbé markánsan meghatározható vidék, mint a folyókkal körülvett más kisalföldi tájegységek. A kutatók is egy szűkebb és egy tágabb szemlélet szerint vonják meg határait.
Szűkebb értelemben véve a Mátyusföld (szlovákul „Matusova zem”) az egykori Pozsony és Komárom vármegyékben a Kis-Kárpátoktól keletre a Vágig nyúló sík terület, amely félhold alakban terül el a Csallóközi- vagy Kis-Dunától északra, északkeletre.
A Kis-Kárpátok dél-keleti nyúlványait a volt Pozsony megyében „Hegyalatt”-nak hívják. A középkorban nevezetes szőlőtermesztése volt, ami korai mezővárosi fejlődést tett lehetővé (pl. Nagyszombat). Lakossága ma már szlovák, de korábban jelentős magyar és német népessége volt.
Sokan Mátyusföldhöz sorolják a Vág és a Kis-Duna közötti „Vízköz”-t, vagy „Vágköz”-t, valamint a Nyitra és Zsitva folyók déli folyásának vidékét.
Többen is idetartozónak tekintik a Vág és a Garam között elterülő, egykor Komárom és Esztergom vármegyéhez tartozó területet is, ahol Cuczor Gergely 19. századi adatai szerint mátyusföldinek nevezték magukat az ott lakók. Ez a „második” Mátyusföld már kirívóan átmeneti vidék, erősen érzékelhetőek a palóc kultúra bizonyos sajátosságai összemosódva a kisalföldiekkel. Különösen feltűnő ez a magukat öntudatosan „kurtaszoknyás hat falu”-nak nevező községek esetében (Bart, Bény, Garampáld, Kéménd, Kisgyarmat, Kőhídgyarmat) az Alsó-Garam mentén. Utóbbi vidék már meglehetős egyértelműséggel a Palócföld nyugati határának tekinthető, míg a nyugatabbra fekvő területre a legutóbbi időben vezette be a „Vág-Garam köze” fogalmát Liszka József „A szlovákiai magyarok néprajza” című összefoglalásában (2002).
A Mátyusföld kifejezés máig élő népi tájnév. Mátyus a Máté keresztnév régies becéző formája. A vidék a 14. század elején, a „kiskirályok korában” Csák Máté oligarcha Trencsén központú birodalmához tartozott. A népi etimológia egyébként Mátyás király itteni vadászataival hozza kapcsolatba az elnevezést.
Az írott történelemben vidékünk nem szerepel önálló tájegységként. Sorsa összefonódott a Kisalföld más tájaiéval, a Nyugati-Felvidékkel. Tudjuk, hogy Nagy Károly császár a Vág és a Garam közötti területet Moimír morva fejedelemnek adta hűbérül. A magyar honfoglalás utáni első három évszázadban a lecsapolt állóvizek, mocsarak helyén legelők és szántók alakultak ki zárt falvak sokaságának határaként. A „tatárjáráskor” a mongolok fő ereje Bajdár és Orda vezérlete alatt Lengyelországon keresztül az osztrák tartományokig tört előre, de ott visszafordult és a Jablonkai-hágón át a Felvidékre rontott, ahol egészen a Kis-Dunáig mindent elpusztítottak. Csak Trencsén, Komárom, Pozsony és Nyitra vára állt ellen. A Csallóközbe sem merészkedett be az ellenség.
A 14. század elején a „névadó” Csák Máté szerezte meg a területet. I. Károly (Károly Róbert) 1307-ben foglalta el tőle Komáromot, ekkor a Mátyusföld ismét a központi hatalom kezébe került, aminek következtében túlnyomó részét az új királyi házhoz hű nagyurak között osztották szét.
A török háborúkban a Kisalföld ezen észak-keleti része a hadak felvonulási és gyülekezési területe volt, ami jelentős pusztulást, járványokat és tömeges elvándorlást okozott. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai vonultak át a Mátyusföldön. A nemesség és a köznép egyként csatlakozott a felkeléshez, csak Komárom maradt császári kézen. A háború idején a vidéken hullámzó harcok folytak.
A 19. századra a nagy területű földesúri birtokokon korszerű eszközöket és módszereket alkalmazó uradalmak mellett a parasztság is bekapcsolódott az árutermelésbe, ami korai falusi polgárosodást eredményezett.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld északi részén mindvégig jelen volt a szláv (szlovák) őslakosság, amely az utóbbi három évszázadban dél felé terjeszkedik, ellentétben a nyugati német és horvát települések lakosságával, amely a természetes asszimiláció vagy erőszakos beavatkozások folytán etnikailag beolvadt környezetébe. A II. világháború utáni szlovák-magyar „lakosságcsere” a Mátyusföldet is nagy mértékben érintette.
A vidék legnagyobb részének életét, gazdálkodását a folyók járása határozta meg. A középkori vízrendezések után a 16. századtól a török háborúk hányattatásai miatt a partokat, belső tavakat, nádasokat nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem irtották. A felesleges víz nem talált lefolyást, pangott, elposványosodott, a természeti környezet elvadult.
1670 januárjában a jeges ár összefüggő tengerré változtatta az egész Kisalföldet; a Kis-Duna a Mátyusföldet öntötte el. 1710 telén még az Öreg-Duna is befagyott. A zajlás jeges áradást okozott. Az emberek és állatok tömeges halálát pestis követte. A fentiekkel ellentétben viszont az 1770-es évek végén pusztító, több éves aszálykor a Kis-Duna vize néha teljesen eltűnt.
A szélsőséges időszakoktól eltekintve a Kis-Duna a 18. századig hajózható, élő folyó volt. A vízi út minősége csak az 1750-es évektől romlott folyamatosan, amit részben az emberi tevékenység (alulcsapós vízimalmok, vízterelő fatörzstorlaszok, cölöpsorok), részben a természetes eliszaposodás okozott. A medret a 19. század húszas éveitől már nem is tisztították. A 19. század végi lecsapolások után a szélsőséges vízjárás mindenütt megszűnt. A Kis-Duna azóta tulajdonképpen levezető mederként működik, igazi folyónak csak Gútától lefelé, a Vággal való egyesülés után, a Vág-Duna szakaszon tekinthető.
Mátyusföld területe általában sík jellegű, de az északabbra eső rész már egyre emelkedő dombos vidék.
Az egykor vízjárta, mocsaras folyó menti részeken máig élnek a zsákmányoló gazdálkodás emlékei, ami a vízi világ által készen kínált javak közvetlen elsajátítását jelentette, jóllehet ez a tevékenység a 20. századra erősen visszaszorult. Ínséges időkben a szegények foglalkoztak vele kényszerből és a gyerekek gyakorolták egyes formáit szórakozásból. A II. világháború végéig sok helyen szedték a piócát. Gyógyszertáraknak vagy felvásárlóknak adták el, illetve befőttes üvegekben tárolva maguk is piacoztak vele. Ehhez bizonyos szakértelem is szükséges volt, mert a vizekben mérges „lópióca” is élt. A 20. század negyvenes éveiig vannak adataink a szárcsa és vadkacsa tojásának gyűjtéséről. Ezt nagyrészt maguk fogyasztották el nyersen, de régebben piacra is vitték.
Az 1930-as években elszaporodott a pézsmapocok, más néven a hódpatkány. Főleg a gútaiak vadászták, de mások, pl. a köbölkútiak is eltanulták tőlük a „mesterséget”. Télen kiásták az üregéből és leszúrták. Egy nap alatt százat is megfogtak. A bőrt eladták az érsekújvári zsidónak, volt aki megette a húsát. Megásták a nyáron megjelölt hörcsög-járatokat is az összegyűjtött gabonáért.
Köbölút halászatáról már a 18. század közepén tudósított Bél Mátyás. A halászati jogot öt-hat főből álló halászbanda bérelte évente az uradalomtól egy halászgazda vezetésével. Fő vízi mesterségük mellett olykor részes aratást is vállaltak, hogy megszerezzék a télre szükséges gabonát. A két világháború közötti időkig a hívatásosokon kívül a falusiak is űzték a halászatot ősztől tavaszig, mint kiegészítő foglalkozást. Néhány archaikus eljárás az 1950-es évekig fennmaradt az alkalmi élelemszerzés módszereként, például Jókán és Köbölkúton a tapogató, vagy „burító” halászat.
A 20. század első felében a vizek még halban gazdagok voltak. A fő fajták a compó, csuka, harcsa, kecsege, keszeg, márna, ponty, süllő voltak. Hálót csak ritkán használtak, mivel kevés volt a nyílt vízfelület. Emlékeznek viszont a legegyszerűbb, kézzel történő halfogásra, amit íváskor, áradás utáni maradék vizekben, vagy télen a jég alól gyakoroltak. Szintén ezekben az időszakokban az ellustult, lassú halat, főleg a csukát fogták botra erősített hurokkal, amit a fejére rántottak és így emelték ki. Ősi halászó eszköz a már említett tapogató, vagy „burító”, amit a vízbe helyeztek és kézzel kitapogatva szedték ki a bele szorult zsákmányt. Horgokkal vagy varsával („verse”) csapdázták a halat, a rapsicok (orvhalászok) szigonyt is használtak. A zsákmányt élve tárolták gyakran harminc méter hosszú halbárkákban. Az „igazi”, értékes halat az érsekújvári, lévai piacokra szállították vagy helyben eladták pozsonyi felvásárlóknak.
A kisebb mocsári csíkot kézzel ásták ki az iszapból; sózták, szárították, „úgy ették, mint a tökmagot”.
A mocsaras vidékek egyik legértékesebb „ajándéka” a nád. Mátyusföldön 1927-ig az uradalmak, ezt követően a betelepített cseh légionárisuok kezén voltak a nádasok. A nádaratást a szegényebb népréteg végezte bérmunkában, ritkábban részért. A területet „nyilasokra” osztották fel, azután háromfős bandákban dolgoztak (kaszás, marokszedő, kötöző), mint gabonaaratáskor. Kemény fagyban tolókaszát használtak. Enyhébb időben deszkát fektettek a veszélyes jégre, ha pedig egyáltalán nem fagyott, csónakból vágtak. Utóbbi esetekben kisebb kaszát használtak, amiért 25%-kal magasabb fizetség járt. Egész nap dolgoztak, a kévéket este pakolták ki a partra egymás mellé fektetve. A kereskedők helybe jöttek a fontos építkezési nyersanyagért.
Részben az előző témakörhöz tartozik, de már átvezet az állattartáshoz a szénagazdálkodás. A nedves talajú szigeteken kitűnő minőségű fű termett, amit begyűjtöttek és egy részét feletették a jószággal, más részét jó pénzért értékesítették. A 19. század elejéig a Köbölkút és Kisújfalu között fekvő tó ingó lápján úszó szigetek mozogtak. Az ezeken termett szénáért a két falu rendszeresen pereskedett, attól függően, hogy melyikük partrészéhez fújta a szél a szigeteket a kaszálás idején.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld paraszti mezőgazdaságával kapcsolatos adatok szegényessége miatt nincs általános képünk a területről, csak néhány községről rendelkezünk részletes ismeretekkel. Így a vidék hagyományos mezőgazdasága nem írható le konkrét alapossággal. Az mindenesetre egyértelmű, hogy Mátyusföld nem tekinthető egységes ökonómiai övezetnek. Igaz ez az állattenyésztésre is, amely a Mátyusföldön másodlagos jelentőségű a földművelés mellett.
A déli, vízjárta rész legelőin egykor fontos szerepet játszott a szarvasmarhatartás. Ennek a nyáron éjjel-nappal kint legeltető, csak télen istállózó, vagyis fél-rideg, fél-szilaj formájáról van néhány adatunk. Tardoskedden egykor Benedek napja (III. 21.) volt az első kihajtás időpontja eltérően a máshol általános Szent György-től (IV. 24.), a behajtásé pedig Lipót (XI. 15.) szemben a máshol általános Szent Mihállyal (IX. 29.). A legeltetés ügyeit a gazdák közössége intézte. Péter-Pálkor (VI. 29.) a tulajdonosok testületileg meglátogatták a jószágot, a pásztoroknak bort, kenyeret, kalácsot, tiszta ruhát vittek. Később már egész évben istállóztak, de Szent György és Szent Mihály között naponta kihajtottak, kivéve az ökröket, amelyek éjjel voltak a réten, hogy a nappali munka után az éjszakai legeléssel erőt gyűjtsenek. A szarvasmarhát főleg tejéért tartottál, illetve eladásra nevelték. A 19. században Szencen minden hétfőn állatvásár volt, amelyre alkalmanként több száz ökröt is felhajtottak. Fontos marhapiac működött Galántán és Vágsellyén. Köbölkúton a 20. század elejéig évente négyszer tartottak állat- és kirakodó vásárt.
A fuvarozással foglalkozó falvakból jelentős lótartásról vannak híreink (Negyed, Vágfarkasd). A réteiek kereskedtek is lovakkal.
Ugyancsak a réteiek híresek voltak juhászatukról. Régen máshol is nagy számban tartottak juhot, de az ugarolás elhagyásával ennek lehetősége megszűnt.
Disznócsordák is voltak mindenfelé a vidéken.
A különböző fajtákat külön nyájakban legeltették, a birkáknál ezen belül elkülönült az anya- és bárányfalka, a marháknál pedig az ökrök, a növendékborjak és a tehenek csapata. Az állatokat a faluközösség által felfogadott községi pásztorok őrizték (csikós, ökörpásztor, tehenes, borjúpásztor, juhász, kanász). Vezetőik a pásztorgazdák voltak, azok beosztott segítői a bojtárok.
A házaknál baromfit neveltek eladásra. Sok helyen a libát tömték is, főleg a pozsonyi és brünni zsidók megrendelésére, vagy a sellyei és pozsonyi piacokon való eladásra. A baromfit gyakran vándorló zsidó tyúkászok vásárolták fel.
A Csallóköztől északra, illetve keletre elterülő Mátyusföld földrajzilag (és kulturálisan is) kevésbé markánsan meghatározható vidék, mint a folyókkal körülvett más kisalföldi tájegységek. A kutatók is egy szűkebb és egy tágabb szemlélet szerint vonják meg határait.
Szűkebb értelemben véve a Mátyusföld (szlovákul „Matusova zem”) az egykori Pozsony és Komárom vármegyékben a Kis-Kárpátoktól keletre a Vágig nyúló sík terület, amely félhold alakban terül el a Csallóközi- vagy Kis-Dunától északra, északkeletre.
A Kis-Kárpátok dél-keleti nyúlványait a volt Pozsony megyében „Hegyalatt”-nak hívják. A középkorban nevezetes szőlőtermesztése volt, ami korai mezővárosi fejlődést tett lehetővé (pl. Nagyszombat). Lakossága ma már szlovák, de korábban jelentős magyar és német népessége volt.
Sokan Mátyusföldhöz sorolják a Vág és a Kis-Duna közötti „Vízköz”-t, vagy „Vágköz”-t, valamint a Nyitra és Zsitva folyók déli folyásának vidékét.
Többen is idetartozónak tekintik a Vág és a Garam között elterülő, egykor Komárom és Esztergom vármegyéhez tartozó területet is, ahol Cuczor Gergely 19. századi adatai szerint mátyusföldinek nevezték magukat az ott lakók. Ez a „második” Mátyusföld már kirívóan átmeneti vidék, erősen érzékelhetőek a palóc kultúra bizonyos sajátosságai összemosódva a kisalföldiekkel. Különösen feltűnő ez a magukat öntudatosan „kurtaszoknyás hat falu”-nak nevező községek esetében (Bart, Bény, Garampáld, Kéménd, Kisgyarmat, Kőhídgyarmat) az Alsó-Garam mentén. Utóbbi vidék már meglehetős egyértelműséggel a Palócföld nyugati határának tekinthető, míg a nyugatabbra fekvő területre a legutóbbi időben vezette be a „Vág-Garam köze” fogalmát Liszka József „A szlovákiai magyarok néprajza” című összefoglalásában (2002).
A Mátyusföld kifejezés máig élő népi tájnév. Mátyus a Máté keresztnév régies becéző formája. A vidék a 14. század elején, a „kiskirályok korában” Csák Máté oligarcha Trencsén központú birodalmához tartozott. A népi etimológia egyébként Mátyás király itteni vadászataival hozza kapcsolatba az elnevezést.
Az írott történelemben vidékünk nem szerepel önálló tájegységként. Sorsa összefonódott a Kisalföld más tájaiéval, a Nyugati-Felvidékkel. Tudjuk, hogy Nagy Károly császár a Vág és a Garam közötti területet Moimír morva fejedelemnek adta hűbérül. A magyar honfoglalás utáni első három évszázadban a lecsapolt állóvizek, mocsarak helyén legelők és szántók alakultak ki zárt falvak sokaságának határaként. A „tatárjáráskor” a mongolok fő ereje Bajdár és Orda vezérlete alatt Lengyelországon keresztül az osztrák tartományokig tört előre, de ott visszafordult és a Jablonkai-hágón át a Felvidékre rontott, ahol egészen a Kis-Dunáig mindent elpusztítottak. Csak Trencsén, Komárom, Pozsony és Nyitra vára állt ellen. A Csallóközbe sem merészkedett be az ellenség.
A 14. század elején a „névadó” Csák Máté szerezte meg a területet. I. Károly (Károly Róbert) 1307-ben foglalta el tőle Komáromot, ekkor a Mátyusföld ismét a központi hatalom kezébe került, aminek következtében túlnyomó részét az új királyi házhoz hű nagyurak között osztották szét.
A török háborúkban a Kisalföld ezen észak-keleti része a hadak felvonulási és gyülekezési területe volt, ami jelentős pusztulást, járványokat és tömeges elvándorlást okozott. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai vonultak át a Mátyusföldön. A nemesség és a köznép egyként csatlakozott a felkeléshez, csak Komárom maradt császári kézen. A háború idején a vidéken hullámzó harcok folytak.
A 19. századra a nagy területű földesúri birtokokon korszerű eszközöket és módszereket alkalmazó uradalmak mellett a parasztság is bekapcsolódott az árutermelésbe, ami korai falusi polgárosodást eredményezett.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld északi részén mindvégig jelen volt a szláv (szlovák) őslakosság, amely az utóbbi három évszázadban dél felé terjeszkedik, ellentétben a nyugati német és horvát települések lakosságával, amely a természetes asszimiláció vagy erőszakos beavatkozások folytán etnikailag beolvadt környezetébe. A II. világháború utáni szlovák-magyar „lakosságcsere” a Mátyusföldet is nagy mértékben érintette.
A vidék legnagyobb részének életét, gazdálkodását a folyók járása határozta meg. A középkori vízrendezések után a 16. századtól a török háborúk hányattatásai miatt a partokat, belső tavakat, nádasokat nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem irtották. A felesleges víz nem talált lefolyást, pangott, elposványosodott, a természeti környezet elvadult.
1670 januárjában a jeges ár összefüggő tengerré változtatta az egész Kisalföldet; a Kis-Duna a Mátyusföldet öntötte el. 1710 telén még az Öreg-Duna is befagyott. A zajlás jeges áradást okozott. Az emberek és állatok tömeges halálát pestis követte. A fentiekkel ellentétben viszont az 1770-es évek végén pusztító, több éves aszálykor a Kis-Duna vize néha teljesen eltűnt.
A szélsőséges időszakoktól eltekintve a Kis-Duna a 18. századig hajózható, élő folyó volt. A vízi út minősége csak az 1750-es évektől romlott folyamatosan, amit részben az emberi tevékenység (alulcsapós vízimalmok, vízterelő fatörzstorlaszok, cölöpsorok), részben a természetes eliszaposodás okozott. A medret a 19. század húszas éveitől már nem is tisztították. A 19. század végi lecsapolások után a szélsőséges vízjárás mindenütt megszűnt. A Kis-Duna azóta tulajdonképpen levezető mederként működik, igazi folyónak csak Gútától lefelé, a Vággal való egyesülés után, a Vág-Duna szakaszon tekinthető.
Mátyusföld területe általában sík jellegű, de az északabbra eső rész már egyre emelkedő dombos vidék.
Az egykor vízjárta, mocsaras folyó menti részeken máig élnek a zsákmányoló gazdálkodás emlékei, ami a vízi világ által készen kínált javak közvetlen elsajátítását jelentette, jóllehet ez a tevékenység a 20. századra erősen visszaszorult. Ínséges időkben a szegények foglalkoztak vele kényszerből és a gyerekek gyakorolták egyes formáit szórakozásból. A II. világháború végéig sok helyen szedték a piócát. Gyógyszertáraknak vagy felvásárlóknak adták el, illetve befőttes üvegekben tárolva maguk is piacoztak vele. Ehhez bizonyos szakértelem is szükséges volt, mert a vizekben mérges „lópióca” is élt. A 20. század negyvenes éveiig vannak adataink a szárcsa és vadkacsa tojásának gyűjtéséről. Ezt nagyrészt maguk fogyasztották el nyersen, de régebben piacra is vitték.
Az 1930-as években elszaporodott a pézsmapocok, más néven a hódpatkány. Főleg a gútaiak vadászták, de mások, pl. a köbölkútiak is eltanulták tőlük a „mesterséget”. Télen kiásták az üregéből és leszúrták. Egy nap alatt százat is megfogtak. A bőrt eladták az érsekújvári zsidónak, volt aki megette a húsát. Megásták a nyáron megjelölt hörcsög-járatokat is az összegyűjtött gabonáért.
Köbölút halászatáról már a 18. század közepén tudósított Bél Mátyás. A halászati jogot öt-hat főből álló halászbanda bérelte évente az uradalomtól egy halászgazda vezetésével. Fő vízi mesterségük mellett olykor részes aratást is vállaltak, hogy megszerezzék a télre szükséges gabonát. A két világháború közötti időkig a hívatásosokon kívül a falusiak is űzték a halászatot ősztől tavaszig, mint kiegészítő foglalkozást. Néhány archaikus eljárás az 1950-es évekig fennmaradt az alkalmi élelemszerzés módszereként, például Jókán és Köbölkúton a tapogató, vagy „burító” halászat.
A 20. század első felében a vizek még halban gazdagok voltak. A fő fajták a compó, csuka, harcsa, kecsege, keszeg, márna, ponty, süllő voltak. Hálót csak ritkán használtak, mivel kevés volt a nyílt vízfelület. Emlékeznek viszont a legegyszerűbb, kézzel történő halfogásra, amit íváskor, áradás utáni maradék vizekben, vagy télen a jég alól gyakoroltak. Szintén ezekben az időszakokban az ellustult, lassú halat, főleg a csukát fogták botra erősített hurokkal, amit a fejére rántottak és így emelték ki. Ősi halászó eszköz a már említett tapogató, vagy „burító”, amit a vízbe helyeztek és kézzel kitapogatva szedték ki a bele szorult zsákmányt. Horgokkal vagy varsával („verse”) csapdázták a halat, a rapsicok (orvhalászok) szigonyt is használtak. A zsákmányt élve tárolták gyakran harminc méter hosszú halbárkákban. Az „igazi”, értékes halat az érsekújvári, lévai piacokra szállították vagy helyben eladták pozsonyi felvásárlóknak.
A kisebb mocsári csíkot kézzel ásták ki az iszapból; sózták, szárították, „úgy ették, mint a tökmagot”.
A mocsaras vidékek egyik legértékesebb „ajándéka” a nád. Mátyusföldön 1927-ig az uradalmak, ezt követően a betelepített cseh légionárisuok kezén voltak a nádasok. A nádaratást a szegényebb népréteg végezte bérmunkában, ritkábban részért. A területet „nyilasokra” osztották fel, azután háromfős bandákban dolgoztak (kaszás, marokszedő, kötöző), mint gabonaaratáskor. Kemény fagyban tolókaszát használtak. Enyhébb időben deszkát fektettek a veszélyes jégre, ha pedig egyáltalán nem fagyott, csónakból vágtak. Utóbbi esetekben kisebb kaszát használtak, amiért 25%-kal magasabb fizetség járt. Egész nap dolgoztak, a kévéket este pakolták ki a partra egymás mellé fektetve. A kereskedők helybe jöttek a fontos építkezési nyersanyagért.
Részben az előző témakörhöz tartozik, de már átvezet az állattartáshoz a szénagazdálkodás. A nedves talajú szigeteken kitűnő minőségű fű termett, amit begyűjtöttek és egy részét feletették a jószággal, más részét jó pénzért értékesítették. A 19. század elejéig a Köbölkút és Kisújfalu között fekvő tó ingó lápján úszó szigetek mozogtak. Az ezeken termett szénáért a két falu rendszeresen pereskedett, attól függően, hogy melyikük partrészéhez fújta a szél a szigeteket a kaszálás idején.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld paraszti mezőgazdaságával kapcsolatos adatok szegényessége miatt nincs általános képünk a területről, csak néhány községről rendelkezünk részletes ismeretekkel. Így a vidék hagyományos mezőgazdasága nem írható le konkrét alapossággal. Az mindenesetre egyértelmű, hogy Mátyusföld nem tekinthető egységes ökonómiai övezetnek. Igaz ez az állattenyésztésre is, amely a Mátyusföldön másodlagos jelentőségű a földművelés mellett.
A déli, vízjárta rész legelőin egykor fontos szerepet játszott a szarvasmarhatartás. Ennek a nyáron éjjel-nappal kint legeltető, csak télen istállózó, vagyis fél-rideg, fél-szilaj formájáról van néhány adatunk. Tardoskedden egykor Benedek napja (III. 21.) volt az első kihajtás időpontja eltérően a máshol általános Szent György-től (IV. 24.), a behajtásé pedig Lipót (XI. 15.) szemben a máshol általános Szent Mihállyal (IX. 29.). A legeltetés ügyeit a gazdák közössége intézte. Péter-Pálkor (VI. 29.) a tulajdonosok testületileg meglátogatták a jószágot, a pásztoroknak bort, kenyeret, kalácsot, tiszta ruhát vittek. Később már egész évben istállóztak, de Szent György és Szent Mihály között naponta kihajtottak, kivéve az ökröket, amelyek éjjel voltak a réten, hogy a nappali munka után az éjszakai legeléssel erőt gyűjtsenek. A szarvasmarhát főleg tejéért tartottál, illetve eladásra nevelték. A 19. században Szencen minden hétfőn állatvásár volt, amelyre alkalmanként több száz ökröt is felhajtottak. Fontos marhapiac működött Galántán és Vágsellyén. Köbölkúton a 20. század elejéig évente négyszer tartottak állat- és kirakodó vásárt.
A fuvarozással foglalkozó falvakból jelentős lótartásról vannak híreink (Negyed, Vágfarkasd). A réteiek kereskedtek is lovakkal.
Ugyancsak a réteiek híresek voltak juhászatukról. Régen máshol is nagy számban tartottak juhot, de az ugarolás elhagyásával ennek lehetősége megszűnt.
Disznócsordák is voltak mindenfelé a vidéken.
A különböző fajtákat külön nyájakban legeltették, a birkáknál ezen belül elkülönült az anya- és bárányfalka, a marháknál pedig az ökrök, a növendékborjak és a tehenek csapata. Az állatokat a faluközösség által felfogadott községi pásztorok őrizték (csikós, ökörpásztor, tehenes, borjúpásztor, juhász, kanász). Vezetőik a pásztorgazdák voltak, azok beosztott segítői a bojtárok.
A házaknál baromfit neveltek eladásra. Sok helyen a libát tömték is, főleg a pozsonyi és brünni zsidók megrendelésére, vagy a sellyei és pozsonyi piacokon való eladásra. A baromfit gyakran vándorló zsidó tyúkászok vásárolták fel.
4
P. Vas János: Mátyusföld – II.
A Csallóköztől északra fekvő, szűkebb értelemben vett Mátyusföldön a vízrendezés utáni időktől fogva kiemelkedően hangsúlyos a gabonatermelés. Az uradalmakban zajló fejlesztések hatására a 19. és 20. század fordulójára a falusiaknál is a kasza vette át a sarló szerepét az aratásban. Ezzel egy időben vált uralkodóvá a a nyomtatás szemben a csépléssel. A kézi cséplés csak a peremterületeken maradt meg. Az uradalmakban alkalmazott technikai újítások közül a cséplőgép is bekerült a paraszti gyakorlatba. A Kisalföld más tájaihoz hasonlóan itt is elterjedtek voltak a körte alakúra vájt gabonás vermek. Ezeket kiégették és szalmafonattal bélelték.
Egyes falvak, illetve falucsoportok bizonyos zöldség- vagy gyümölcsfajta termesztésére szakosodtak: pl. a Vág alsó folyásánál Vágfarkasd a hagymára, Negyed a káposztára. Szenc környékén sok dinnyét termeltek. A termést általában az asszonyok értékesítették házalva, vagy vízen szállították Komáromba, Párkányba, Nagymarosra, Vácra, sőt Pestre is. A negyedi „fahajósok” a szállítmány egy részéért, illetve annak bevételéért fuvaroztak.
A mátyusföldiek számára a legfontosabb felvevő piac Komárom volt, a fő szállítási útvonal pedig a Vág.
A Vág és Garam közének déli részén a lecsapolások után szintén a búzatermelés vált meghatározóvá. A megmaradt tavakban sokáig áztattak kendert, de ezt ma már nem termelik.
A 19. és 20. század fordulóján Érsekújvár környékén bolgárkertészek telepedtek le. Ők honosították meg az étkezési, ún. „bolgár” paprikát. A fűszerpaprika termesztése az 1930-as években terjedt el szegedi mintára. Kamocsa lakói káposzta és egyéb zöldségek előállítására specializálódtak. A vöröshagymát kocsin szállították kelet felé kétheti járóföldre is. Kosárral számolva egy az egyhez arányban cserélték el búzára. A fokhagymát pénzért adták. Köbölkút a két világháború között nagybani baracktermelésre szakosodott.
Az észak-keleti részek virágzó szőlőkultúrájáról már a középkorból vannak adataink.
Mátyusföldön a kender feldolgozása házilag történt, kivéve a szövést, amit takáccsal végeztettek. A Vág és Garam között fekvő Marcellházán a 20. század elején még működött „cifrát” készítő mester, de a század közepén már csak „simát” csináltak. A Garam mentének eltérő kultúráját az is jelzi, hogy az ottani asszonyok maguk szőtték meg otthon a kenderüket.
A kosárfonáshoz szinte minden férfi értett. Az alapanyag fűzfavessző vagy rozsszalma volt.
Kerámia tekintetében, mint az északi Kislaföld általában, vidékünk is behozatalra szorult. Helyi fazekassággal csak Szencen találkozunk. 1918 előtt az edényszükségletet az észak-dunántúli nagy cserépközpontok (Bakabánya, Csákvár, Pápa és főleg Tata), illetve gömöri iparosok elégítették ki. A „begrések”, „köcsögösök” hosszú ponyvás kocsikon szalma közé helyezve szállították árujukat és gabonáért, esetleg kenderért cserébe kínálták.
A 20. század első feléig a folyókon vízimalmok dolgoztak. Ezeknek két típusát használták: a cölöpökön álló „lábas” és a „hajó”-malmokat. 1866-os felmérés szerint a Kis-Dunán harminchét hajó-malom működött. A Duna menti hajómolnárok már 1699-ben céhet alapítottak.
A történelmi Magyarország tájai közül Mátyusföld a nagybirtok egyik „hazája”. Az uradalmak területének itteni aránya jóval felülmúlja az országos átlagot. A legismertebb birtokos famíliák az Esterházyak, Forgáchok, Pálffyak voltak. A több évszázados múltra visszatekintő majorsági gazdálkodás népes uradalmi cseléd rétegnek adott megélhetést.
A tájegység viszonylag nagy számú mezővárosainak legtöbbje egyben uradalmi központ is volt. Galánta, Szenc, Vágsellye vásáros központok lévén kulturális közvetítő szerepet is játszottak. A paraszti árutermelésnek különösen kedvezett a hagyományos árucsere-kapcsolatrendszer működése Pozsony, Nagyszombat és a hegyaljai („hegyalatti”) bortermelő vidék felé.
Mátyusföld népi kultúrája nem írható le karakterisztikus jegyekkel, erősen kötődik a szomszédos területekéhez: délen a Csallóközhöz, északon a Zoborvidékhez. Pozsony vonzáskörzetében erősen érződik a korai polgárosodás, míg kelet felé haladva egyre feltűnőbb a palóc jellegzetességek megjelenése olyannyira, hogy a Garam alsó folyásánál fekvő „kurtaszoknyás falvak” (Bény, Kéménd, Kisgyarmat, Garamlapád, Kőhídgyarmat, Bart) erős mi-tudatukkal és sajátos viseletükkel már nehezen illeszthetők a kisalföldi csoportok közé. Kelet felé haladva a polgárosultság foka is egyre csökkenő.
A települések sorában a mezővárosok mellett egyaránt találunk kis és nagy falvakat. A déli, délkeleti részen a tágas határú, eredetileg halmazos településszerkezetű községeket gyakran tanyarendszer övezi. Gyakori a völgyi, szalagtelkes település is. Az utcás falukép korán kialakult, de sok helyen a falu egy része emellett megőrizte rendezetlen, halmazos jellegét. Ez ma általában a szegények településrésze.
A telek általában az utcára merőlegesen helyezkedik el. A szegényeknél két (szoba + konyha), a gazdagoknál három (szoba + konyha + hátsó szoba) osztatú lakóház egy fedél alá épült a kamrával és az istállóval. Távolabb állt a kocsiszín, a disznó- és a baromfi ól, majd a csűr zárta az épületsort. Szemben velük volt a nyári konyha vagy a kenyérsütő kemence. Hátul szérű és veteményes kert terült el. Az udvarokban gémes vagy kerekes kút adta a vizet. A nagycsaládi rendszer következtében (,amelyben több család élt egy gazdasági közösségben”) „hosszú udvarok” alakultak ki, amelyekben öt-hat lakóház is sorakozhatott egymás után. Ilyen esetben az összes gazdasági épület szemben, a telek túlsó oldalán helyezkedett el.
Az épületek régen sárral tapasztott sövényfonású, vagy sárból vert, illetve rakott fallal készültek („paticsfal”, „sövényfal”, „vert fal”, „rakott fal”). A 19. század végétől vályogtéglát, mórtéglát (nyers tégla), majd a 20. század elejétől égetett téglát használtak. Az ágasfás, szelemenes tetőszerkezetet délen náddal, északon zsúpszalmával fedték Az ablakokat oszloputánzatokkal vették közre és vakolatdísszel cifrázták. A szoba földjét egy idő után, nagyjából az asztalos bútorok megjelenésével egy időben padolattal burkolták.
Népviseleti szempontból a Csallóköztől északra a Szenc-Diószeg-Vágsellye-Tardoskedd-Érsekújvár vonal által határolt területet szokás „Mátyusföld”-nek tekinteni. Ez a vidék sok hasonlóságot mutat a Csallóközzel, de annál több archaikus elemet őrzött meg egészen a II. világháború utáni időkig, különösen a Vág menti falvak. Más vidékekhez hasonlóan a falusi ruházat itt is a 19. század második felében kezdett el látványosan gazdagodni, színesedni. A sárgásfehér vászon helyett kék alapanyag lett az általános. Az úri viseletből átvették a feketét eleinte ünneplő, majd gyászbeli színnek is. A viseletet felépítő egyes ruhadarabok száma is nőtt, gazdagodott, sőt helyenként zsúfolódott a díszítés. A 19. század végétől érezhetővé vált a városi divat térhódítása is. A házi készítésű anyagok helyett a drágább, vásárolt selymet, bársonyt kezdték használni.
Ez a virágzó viselet-kultúra a köztudatban elterjedt elképzeléssel szemben tehát egyáltalában nem „ősi” és nem is volt hosszú életű. A „kivetkőzés” sok helyen már a 20. század elején elkezdődött. Az 1930-as években, a gazdasági válság hatására bekövetkező elszegényedés lelassította a folyamatot, de a II. világháború után a falusias viselet eltűnt.
Mátyusföld viseleti szempontból alapvetően egységes táj. A férfiak gatyás, illetve nadrágos ruházatot egyaránt hordtak különösebb helyi jellegzetességek nélkül. A nők öltözködésére jellemző volt a testhez simuló ujjas és a hosszú, csaknem bokáig érő szoknya. Az itteni viselet nem „sokszoknyás”. Mindkét nem hordott jellegzetes ezüst ékszereket.
Vidékünk díszítőművészetére jellemző az egyes történeti stílusok népi adaptációja, így a reneszánsz és barokk dekorációs elemek. Jellegzetes a növényi ornamentika, ezen belül a virágmotívumok. A textíliák közül kiemelkednek a díszes komatál-kendők, a főkötők és a keszkenők. A famegmunkálás látványos tárgyai a mángorlók és a faragott kapuk. Előbbiekre erőteljes szerelmi-szexuális szimbolika jellemző.
Mátyusföldön a lakosság döntő többsége katolikus, kivéve néhány egykor nemesi kiváltságokkal vagy azok tudatával rendelkező szórványt (pl. Réte, Vágfarkasd). A néprajzi gyűjtés hiányos voltából adódóan a vidék néphitéről csak töredékes adataink vannak. Mint mindenütt, itt is jelentős számban fordulnak elő a boszorkány alakjával kapcsolatos hiedelmek. Ezekről már Bornemissza Péter hírt adott a 16. században, említve egy nemes rendű asszony tejszaporító mágiáját, aki csipkefa koszorúra fejte a tejet, hogy több vaja legyen. Ismerik a garabonciás és a tudós pásztor figuráját is.
Egyes gyógyító praktikák napjainkig fennmaradtak, így a „szótalan víz”, „szenes víz” használata szemmel verés ellen (arra, akit „megnéztek”). Alkalmazták a széles körben elterjedt férjjósló eljárásokat is.
Kodály Zoltán 1905-ben Galántáról indult el első népdalgyűjtő útjára. Százötven dallamot rögzített, ezek közül ma is soknak élnek változatai. Mátyusföld már akkoriban sem őrzött archaikus népzenei hagyományt. A két világháború között Manga János kutatott a területen.
Az előkerült anyag sokban hasonlít a csallóközire, például itt is elterjedtek a „dudanóták”. A Csallóközzel együtt Mátyusföld az újkori magyar népzene kialakulásának egyik központi vidéke. A galántai cigány zenészdinasztiák már a 18. században híresek voltak. E táj szülötte volt és itt kezdte pályafutását Bihari János is. Ezen a területen jelent meg a korai vebunkos stílus sok dallama, a magyar új stílus.
Mátyusföld néptánc szempontból a Dunai vagy Nyugati dialektus része. A tánckutatók, Martin György és Takács András szerint a terület három részre tagolódik. Az első Tardoskedd és környéke, a második a Duna, a Zsitva és a Nyitra folyók közé eső rész a nevezetes Martos községgel, a harmadik az Alsó-Garam mente, ahol a legismertebb táncgyűjtés Kéménden zajlott. Így, a lehető legtágabb értelemben vett Mátyusföld fogalmát használva, a földrajzi távolságok ellenére, ez a tánchagyomány egységesnek tekinthető.
Gazdag a női körtáncok anyaga. A 19. század végéig ezeket korosztály, felekezet, falurészek szerint szerveződő „bandákban”, külön játszóhelyeken táncolták, főleg a böjti időszakban. A 19. és 20. század fordulójára a kötöttségek feloldódtak, a karikázókat az év bármelyik bál nélküli vasárnapján járhatták, helyet kaptak a táncrendben, sőt a családi ünnepeken is (lakzi, keresztelő). Elnevezésük változó: Tardoskedden szinalázás („Haj, szinalja, szinalja…”), Búcson és Madaron böjti karéj, Martoson pilikézés, bújócska. Utóbbi kifejezés is mutatja, hogy Mátyusföld középső és délkeleti részén a 19. századtól ezek a táncok kapuzó, párválasztó, valamint sor- formákkal gazdagodtak, amelyekbe a legények is bekapcsolódhattak. Az északnyugati, tulajdonképpeni Mátyusföldön csak a régies kör-táncokat ismerik. Ezek lassú és gyors részre tagolódnak. A Garam menti Kéménden viszont egyáltalán nincs karikázó, csak hangszeres kíséretű körcsárdás.
Az eszközös táncok első csoportjába a családi ünnepeken, jeles napokon az egybegyűltek szórakoztatására előadott bemutató jellegű ügyességi, mutatványos, játékos táncok tartoznak. A leggyakrabban használt tárgyak: seprű, kendő, üveg, párna, szék. Külön említendő a tardoskeddi „váskatánc”, amit a két végén vödörhordó lánccal felszerelt rúddal („váska”), de anélkül, sőt nővel párban is előadhattak. A második csoportba, a mesterséghez kapcsolódó táncok közé főleg a botok fölött járt kanásztáncok sorolódnak. Ebbe a kategóriába tartozik a céhes eredetű dunaradványi „molnárveszedelem”, vagy „molnártánc” is.
A rituális eszközös táncok között kiemelkedő fontosságú a menyasszonyfektető gyertyás tánc itteni formája, melynek híres példája a martosi, de ismert Komáromszentpéterről és Naszvadról is. A történetileg a régi nyugati, udvari táncdivat hatását tükröző ünnepélyes, vonuló vagy kígyózó füzértánc már 1764-ben szerepelt a pozsonyi országgyűlés táncrendjében. A martosi „Az árgyélus kismadár…” dallam már a 18. századi forrásokban feltűnik. A táncot az egész násznép járja a lakodalomban éjfélkor, „mikor a menyasszonyt fektetni viszik”. Mindenki a vőfélytől kapott égő gyertyát tart a kezében, legelöl a vőfély vezeti a menyasszonyt. Körbe járják a ház helyiségeit, végül az új párt a hálószobába kísérik. Van, ahol csak a vőfély kezében van gyertya. A gyertyás tánc, mint a lakodalom legünnepélyesebb rítusa, ősi avató, megtisztító szertartás emléke lehet.
Mátyusföldön a szabályozott szerkezetű verbunk ritkán előforduló és motívumszegény táncfajta. Általában lassú és gyors részből tevődik össze, de Tardoskedden például egy tempójú. Kelet felé haladva egyre jellemzőbb a kötetlen forma. Elnevezése sokszor személyhez vagy helységhez kapcsolódik. Ilyenkor a dallamok is kötöttek. A tájra jellemző a Sallai verbunk, amelyhez specifikus dallam is tartozik. Az elnevezés személynévből vagy a Nagysalló helynévből eredhet. Motívum-anyaga különösen az Alsó-Garam menti Kéménden gazdag, de emléke, nyomai másutt is megtalálhatók (Dunaradvány, Hetény, Komáromszentpéter, Naszvad).
A mátyusföldi lassú csárdás új stílusú, szegényes és kopott. Csak a 20. század elején ékelődött a verbunk és a friss közé. A friss régiesebb és gazdagabb motivikájú. Lent hangsúlyos figurái a bukós, mártogatós, lippentős. Jellemzője a nő emelve ugratása, „eldobása” és a csalogatós párelengedés. Archaikus voltára utalnak elnevezései is: dudacsárdás, huppantós csárdás, kettes csárdás. Kísérő zenéjében sok a régi dallam, köztük dudanóták is.
A 20. század elején terjedtek el a polgári társastáncok. A csárdás csak egy lett a táncrend többi tétele közül. Ezeknek az elnépiesedett polgári táncoknak az anyaga igen gazdag („Hogy a csibe?”, „polka”, „tapsikoló”, „reszketős”, „magyar kettős”). A még élő folklórba épültek be részben tánciskolákon keresztül, részben közvetlen átvétellel, mint a „gólya”, amely mindenütt ismert. Hatásuk tehát nem romboló, inkább gazdagító lehetett. Úgy tűnik, az iparos rétegeknél az eredetihez közelebb álló formák élnek, míg a parasztság által táncolt anyag erősen folklorizálódott.
A táncok kíséretét cigány- vagy parasztbanda szolgáltatta. Minden faluban volt zenekar, gyakran több is.
A mátyusföldi folklór talán legjobban felgyűjtött része a gyermekjátékok. Bakos József 1939 és 1943 között gyűjtött a vidéken. Az anyagot 1953-ban publikálta. A játékok szövegeiben történelmi emléktöredékek (Mátyás király, végvári harcok), régi varázslatok nyomai és népszokások gyermeki változatai egyaránt megtalálhatók.
A népköltészet egyéb műfajai közül már Kodály 1905-ös gyűjtésében feltűnnek balladák, főleg a „Halálra táncoltatott lány” típus változatai. Később is sok régies stílusú, szép, tiszta szövegű balladát találtak a Mátyusföldön. Lokális típusnak tekinthető a „Révészek nótája” („Csillagom, révészem, vigyél át a Dunán!”), amely a 14. századig követhető vissza és valószínűleg itt helyben keletkezett.
A népdalok között gazdag az aratás tematikája, sok a bordal és mulató nóta.
A prózai folklórban jelentős számban fordulnak elő falucsúfolók. A korai polgárosodásnak köszönhetően tündérmeséből csak néhány töredékes változatot találtak, de sok a rövid, monda jellegű, anekdota-szerű elbeszélés.
A jeles napok szokásait csak egyenetlenül ismerjük a Mátyusföldről. Ennek éppúgy oka lehet a gyűjtés rendszertelensége, mint az adatok valódi hiánya.
Miklós napján (XII. 6.) a legények beöltöztek mikulásnak (piros süveg, kenderkóc szakáll), illetve krampusznak (vasvilla lánccal, fekete álarc piros nyelvvel) és a házakhoz betérve a gyerekeket vizsgáztatták, imádkoztatták. Aki jeleskedett, annak diót, almát, cukorkát adtak, aki nem, azt az ördög megláncolta.
December 13.-án a férfiak „Luca-asszonyokként” alakoskodtak hosszú fehér ruhában. A kezükben tollsöprűt, a karjukon kosarat vittek. A házakban a falat söprögették, a gyerekeket simogatták. Megszólalniuk nem volt szabad. Az e napon elkezdett és karácsonyra befejezett Luca székéről, amelyről az éjféli misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat, mesébe hajló hiedelemmondákat ismertek. Lucakor egy tányérba búzát tettek, amit karácsonyig öntöztek. Ha kizöldült, gyertyával a közepén a karácsonyfa alá rakták. Ez volt „Szent József szamarának legelője”.
Karácsonykor betlehemesek jártak. A pásztorok „mustárvesszőt” hordtak körbe, amiből a gazdasszony egy szálat megőrzött, hogy védje az állatait a betegségtől.
Szilveszterkor sok pogácsát kellett enni, az bőséget hozott. Ismerték a pogácsába szúrt libatollal való haláljóslást is: akié sütés közben megég, az a következő évben meghal.
A farsangi szokások döntő többsége a Mátyusföldön is a „farsang farkához”, elsősorban húshagyó keddhez kapcsolódott („feszelgő kedd”, mert úgy jóllaktak). Leginkább két hagyományt őriztek meg. Az egyik a legények maskarás, adománygyűjtő köszöntő-járása, aminek „bevételét” az esti bálon fogyasztották el. A másik a „tőkehúzás”, vagy „tyúkverő”, amely részben a pártában maradt lányok, vagy „nem mátkásodott” legények kicsúfolását szolgáló álarcos felvonulás, de ez is járhatott adománygyűjtéssel. Minden nyitva levő udvarba bementek megtáncoltatni a háziasszonyt. A „vénlegények” gyakran külön csoportban látogatták a „vénlányokat”. A Vág mentén tréfás lakodalmi menetben valódi tuskót húzattak az el nem kelt fiatalokkal. Ezek a szokások gyakran áttolódtak hamvazó szerdára. Több egyházi panasz is említi a „böjtben való mulatozást”.
Húsvét hétfőn a Mátyusföldön nem locsolták, hanem korbácsolták a lányokat. Ezt a középkori eredetű, nyugat (Csehország, Szilézia) felől érkezett szokást a szlovákok és a magyarok egyaránt gyakorolták. A korbács neve „subra” volt. Kedden viszonyt a lányok járták a falut subrával és a megvert legényektől cukorkát vagy pénzt követeltek.
Az aratást akkor szokás elkezdeni, ha a búzaszemen már látszik Mária, „amint a morzsolószéken ül ölében a kis Jézussal”. Emiatt egyetlen szemet sem szabad a gabonából a földön hagyni.
Amit a mátyusföldi lakodalomról tudunk, nem sokban különbözik az általában gyakorolt szokásrendtől. A 20. század harmincas éveiig az endogámia (csoporton belüli házasodás) volt a szabály nemcsak falun, de az egyes társadalmi rétegeken belül is. A lagzit általában farsangban, ritkábban ősszel tartották. A szertartások menetében a nyugati, kisalföldi jellemzők mellett megjelenik néhány keleti, palócos elem, például a hajnaltűz.
Mátyusföldön sokáig, szívósan fennmaradt az egy gazdasági egységet alkotó három nemzedéket magában foglaló nagycsalád intézménye. Minden vagyon és tevékenység a családfő rendelkezése alá tartozott, a tagok személyes tulajdonában csak a ruházat és a néhány kézi szerszám volt.
A társadalom rétegződésére jellemző, hogy a 19. század végén mind a nagy-, mind pedig a kisbirtokos gazdák száma igen alacsony volt, viszont folyamatosan nőtt a nincstelenek aránya. A falusi lakosság 60%-a volt földtelen zsellér, akik vagy napszámosként tengődtek, vagy az uradalmi cselédség számát gyarapították. A földdel rendelkező parasztok és az évre szerződött földesúri bérmunkások (cselédek) csoportjai élesen és átjárhatatlanul elkülönültek egymástól.
A földhiány miatt a falusi lakosság különösen nagy számban próbálkozott különféle kismesterségekkel.
Sajátos réteget alkotott a főleg református, jómódú rétei kisnemesség. Kúria szerű épületekben laktak, kocsist tartottak, taníttatták a gyermekeiket. Sokat gúnyolták őket rátartiságuk, szertartásosságuk, úrhatnámságuk, ma úgy mondanánk „sznobságuk” miatt.
A Csallóköztől északra fekvő, szűkebb értelemben vett Mátyusföldön a vízrendezés utáni időktől fogva kiemelkedően hangsúlyos a gabonatermelés. Az uradalmakban zajló fejlesztések hatására a 19. és 20. század fordulójára a falusiaknál is a kasza vette át a sarló szerepét az aratásban. Ezzel egy időben vált uralkodóvá a a nyomtatás szemben a csépléssel. A kézi cséplés csak a peremterületeken maradt meg. Az uradalmakban alkalmazott technikai újítások közül a cséplőgép is bekerült a paraszti gyakorlatba. A Kisalföld más tájaihoz hasonlóan itt is elterjedtek voltak a körte alakúra vájt gabonás vermek. Ezeket kiégették és szalmafonattal bélelték.
Egyes falvak, illetve falucsoportok bizonyos zöldség- vagy gyümölcsfajta termesztésére szakosodtak: pl. a Vág alsó folyásánál Vágfarkasd a hagymára, Negyed a káposztára. Szenc környékén sok dinnyét termeltek. A termést általában az asszonyok értékesítették házalva, vagy vízen szállították Komáromba, Párkányba, Nagymarosra, Vácra, sőt Pestre is. A negyedi „fahajósok” a szállítmány egy részéért, illetve annak bevételéért fuvaroztak.
A mátyusföldiek számára a legfontosabb felvevő piac Komárom volt, a fő szállítási útvonal pedig a Vág.
A Vág és Garam közének déli részén a lecsapolások után szintén a búzatermelés vált meghatározóvá. A megmaradt tavakban sokáig áztattak kendert, de ezt ma már nem termelik.
A 19. és 20. század fordulóján Érsekújvár környékén bolgárkertészek telepedtek le. Ők honosították meg az étkezési, ún. „bolgár” paprikát. A fűszerpaprika termesztése az 1930-as években terjedt el szegedi mintára. Kamocsa lakói káposzta és egyéb zöldségek előállítására specializálódtak. A vöröshagymát kocsin szállították kelet felé kétheti járóföldre is. Kosárral számolva egy az egyhez arányban cserélték el búzára. A fokhagymát pénzért adták. Köbölkút a két világháború között nagybani baracktermelésre szakosodott.
Az észak-keleti részek virágzó szőlőkultúrájáról már a középkorból vannak adataink.
Mátyusföldön a kender feldolgozása házilag történt, kivéve a szövést, amit takáccsal végeztettek. A Vág és Garam között fekvő Marcellházán a 20. század elején még működött „cifrát” készítő mester, de a század közepén már csak „simát” csináltak. A Garam mentének eltérő kultúráját az is jelzi, hogy az ottani asszonyok maguk szőtték meg otthon a kenderüket.
A kosárfonáshoz szinte minden férfi értett. Az alapanyag fűzfavessző vagy rozsszalma volt.
Kerámia tekintetében, mint az északi Kislaföld általában, vidékünk is behozatalra szorult. Helyi fazekassággal csak Szencen találkozunk. 1918 előtt az edényszükségletet az észak-dunántúli nagy cserépközpontok (Bakabánya, Csákvár, Pápa és főleg Tata), illetve gömöri iparosok elégítették ki. A „begrések”, „köcsögösök” hosszú ponyvás kocsikon szalma közé helyezve szállították árujukat és gabonáért, esetleg kenderért cserébe kínálták.
A 20. század első feléig a folyókon vízimalmok dolgoztak. Ezeknek két típusát használták: a cölöpökön álló „lábas” és a „hajó”-malmokat. 1866-os felmérés szerint a Kis-Dunán harminchét hajó-malom működött. A Duna menti hajómolnárok már 1699-ben céhet alapítottak.
A történelmi Magyarország tájai közül Mátyusföld a nagybirtok egyik „hazája”. Az uradalmak területének itteni aránya jóval felülmúlja az országos átlagot. A legismertebb birtokos famíliák az Esterházyak, Forgáchok, Pálffyak voltak. A több évszázados múltra visszatekintő majorsági gazdálkodás népes uradalmi cseléd rétegnek adott megélhetést.
A tájegység viszonylag nagy számú mezővárosainak legtöbbje egyben uradalmi központ is volt. Galánta, Szenc, Vágsellye vásáros központok lévén kulturális közvetítő szerepet is játszottak. A paraszti árutermelésnek különösen kedvezett a hagyományos árucsere-kapcsolatrendszer működése Pozsony, Nagyszombat és a hegyaljai („hegyalatti”) bortermelő vidék felé.
Mátyusföld népi kultúrája nem írható le karakterisztikus jegyekkel, erősen kötődik a szomszédos területekéhez: délen a Csallóközhöz, északon a Zoborvidékhez. Pozsony vonzáskörzetében erősen érződik a korai polgárosodás, míg kelet felé haladva egyre feltűnőbb a palóc jellegzetességek megjelenése olyannyira, hogy a Garam alsó folyásánál fekvő „kurtaszoknyás falvak” (Bény, Kéménd, Kisgyarmat, Garamlapád, Kőhídgyarmat, Bart) erős mi-tudatukkal és sajátos viseletükkel már nehezen illeszthetők a kisalföldi csoportok közé. Kelet felé haladva a polgárosultság foka is egyre csökkenő.
A települések sorában a mezővárosok mellett egyaránt találunk kis és nagy falvakat. A déli, délkeleti részen a tágas határú, eredetileg halmazos településszerkezetű községeket gyakran tanyarendszer övezi. Gyakori a völgyi, szalagtelkes település is. Az utcás falukép korán kialakult, de sok helyen a falu egy része emellett megőrizte rendezetlen, halmazos jellegét. Ez ma általában a szegények településrésze.
A telek általában az utcára merőlegesen helyezkedik el. A szegényeknél két (szoba + konyha), a gazdagoknál három (szoba + konyha + hátsó szoba) osztatú lakóház egy fedél alá épült a kamrával és az istállóval. Távolabb állt a kocsiszín, a disznó- és a baromfi ól, majd a csűr zárta az épületsort. Szemben velük volt a nyári konyha vagy a kenyérsütő kemence. Hátul szérű és veteményes kert terült el. Az udvarokban gémes vagy kerekes kút adta a vizet. A nagycsaládi rendszer következtében (,amelyben több család élt egy gazdasági közösségben”) „hosszú udvarok” alakultak ki, amelyekben öt-hat lakóház is sorakozhatott egymás után. Ilyen esetben az összes gazdasági épület szemben, a telek túlsó oldalán helyezkedett el.
Az épületek régen sárral tapasztott sövényfonású, vagy sárból vert, illetve rakott fallal készültek („paticsfal”, „sövényfal”, „vert fal”, „rakott fal”). A 19. század végétől vályogtéglát, mórtéglát (nyers tégla), majd a 20. század elejétől égetett téglát használtak. Az ágasfás, szelemenes tetőszerkezetet délen náddal, északon zsúpszalmával fedték Az ablakokat oszloputánzatokkal vették közre és vakolatdísszel cifrázták. A szoba földjét egy idő után, nagyjából az asztalos bútorok megjelenésével egy időben padolattal burkolták.
Népviseleti szempontból a Csallóköztől északra a Szenc-Diószeg-Vágsellye-Tardoskedd-Érsekújvár vonal által határolt területet szokás „Mátyusföld”-nek tekinteni. Ez a vidék sok hasonlóságot mutat a Csallóközzel, de annál több archaikus elemet őrzött meg egészen a II. világháború utáni időkig, különösen a Vág menti falvak. Más vidékekhez hasonlóan a falusi ruházat itt is a 19. század második felében kezdett el látványosan gazdagodni, színesedni. A sárgásfehér vászon helyett kék alapanyag lett az általános. Az úri viseletből átvették a feketét eleinte ünneplő, majd gyászbeli színnek is. A viseletet felépítő egyes ruhadarabok száma is nőtt, gazdagodott, sőt helyenként zsúfolódott a díszítés. A 19. század végétől érezhetővé vált a városi divat térhódítása is. A házi készítésű anyagok helyett a drágább, vásárolt selymet, bársonyt kezdték használni.
Ez a virágzó viselet-kultúra a köztudatban elterjedt elképzeléssel szemben tehát egyáltalában nem „ősi” és nem is volt hosszú életű. A „kivetkőzés” sok helyen már a 20. század elején elkezdődött. Az 1930-as években, a gazdasági válság hatására bekövetkező elszegényedés lelassította a folyamatot, de a II. világháború után a falusias viselet eltűnt.
Mátyusföld viseleti szempontból alapvetően egységes táj. A férfiak gatyás, illetve nadrágos ruházatot egyaránt hordtak különösebb helyi jellegzetességek nélkül. A nők öltözködésére jellemző volt a testhez simuló ujjas és a hosszú, csaknem bokáig érő szoknya. Az itteni viselet nem „sokszoknyás”. Mindkét nem hordott jellegzetes ezüst ékszereket.
Vidékünk díszítőművészetére jellemző az egyes történeti stílusok népi adaptációja, így a reneszánsz és barokk dekorációs elemek. Jellegzetes a növényi ornamentika, ezen belül a virágmotívumok. A textíliák közül kiemelkednek a díszes komatál-kendők, a főkötők és a keszkenők. A famegmunkálás látványos tárgyai a mángorlók és a faragott kapuk. Előbbiekre erőteljes szerelmi-szexuális szimbolika jellemző.
Mátyusföldön a lakosság döntő többsége katolikus, kivéve néhány egykor nemesi kiváltságokkal vagy azok tudatával rendelkező szórványt (pl. Réte, Vágfarkasd). A néprajzi gyűjtés hiányos voltából adódóan a vidék néphitéről csak töredékes adataink vannak. Mint mindenütt, itt is jelentős számban fordulnak elő a boszorkány alakjával kapcsolatos hiedelmek. Ezekről már Bornemissza Péter hírt adott a 16. században, említve egy nemes rendű asszony tejszaporító mágiáját, aki csipkefa koszorúra fejte a tejet, hogy több vaja legyen. Ismerik a garabonciás és a tudós pásztor figuráját is.
Egyes gyógyító praktikák napjainkig fennmaradtak, így a „szótalan víz”, „szenes víz” használata szemmel verés ellen (arra, akit „megnéztek”). Alkalmazták a széles körben elterjedt férjjósló eljárásokat is.
Kodály Zoltán 1905-ben Galántáról indult el első népdalgyűjtő útjára. Százötven dallamot rögzített, ezek közül ma is soknak élnek változatai. Mátyusföld már akkoriban sem őrzött archaikus népzenei hagyományt. A két világháború között Manga János kutatott a területen.
Az előkerült anyag sokban hasonlít a csallóközire, például itt is elterjedtek a „dudanóták”. A Csallóközzel együtt Mátyusföld az újkori magyar népzene kialakulásának egyik központi vidéke. A galántai cigány zenészdinasztiák már a 18. században híresek voltak. E táj szülötte volt és itt kezdte pályafutását Bihari János is. Ezen a területen jelent meg a korai vebunkos stílus sok dallama, a magyar új stílus.
Mátyusföld néptánc szempontból a Dunai vagy Nyugati dialektus része. A tánckutatók, Martin György és Takács András szerint a terület három részre tagolódik. Az első Tardoskedd és környéke, a második a Duna, a Zsitva és a Nyitra folyók közé eső rész a nevezetes Martos községgel, a harmadik az Alsó-Garam mente, ahol a legismertebb táncgyűjtés Kéménden zajlott. Így, a lehető legtágabb értelemben vett Mátyusföld fogalmát használva, a földrajzi távolságok ellenére, ez a tánchagyomány egységesnek tekinthető.
Gazdag a női körtáncok anyaga. A 19. század végéig ezeket korosztály, felekezet, falurészek szerint szerveződő „bandákban”, külön játszóhelyeken táncolták, főleg a böjti időszakban. A 19. és 20. század fordulójára a kötöttségek feloldódtak, a karikázókat az év bármelyik bál nélküli vasárnapján járhatták, helyet kaptak a táncrendben, sőt a családi ünnepeken is (lakzi, keresztelő). Elnevezésük változó: Tardoskedden szinalázás („Haj, szinalja, szinalja…”), Búcson és Madaron böjti karéj, Martoson pilikézés, bújócska. Utóbbi kifejezés is mutatja, hogy Mátyusföld középső és délkeleti részén a 19. századtól ezek a táncok kapuzó, párválasztó, valamint sor- formákkal gazdagodtak, amelyekbe a legények is bekapcsolódhattak. Az északnyugati, tulajdonképpeni Mátyusföldön csak a régies kör-táncokat ismerik. Ezek lassú és gyors részre tagolódnak. A Garam menti Kéménden viszont egyáltalán nincs karikázó, csak hangszeres kíséretű körcsárdás.
Az eszközös táncok első csoportjába a családi ünnepeken, jeles napokon az egybegyűltek szórakoztatására előadott bemutató jellegű ügyességi, mutatványos, játékos táncok tartoznak. A leggyakrabban használt tárgyak: seprű, kendő, üveg, párna, szék. Külön említendő a tardoskeddi „váskatánc”, amit a két végén vödörhordó lánccal felszerelt rúddal („váska”), de anélkül, sőt nővel párban is előadhattak. A második csoportba, a mesterséghez kapcsolódó táncok közé főleg a botok fölött járt kanásztáncok sorolódnak. Ebbe a kategóriába tartozik a céhes eredetű dunaradványi „molnárveszedelem”, vagy „molnártánc” is.
A rituális eszközös táncok között kiemelkedő fontosságú a menyasszonyfektető gyertyás tánc itteni formája, melynek híres példája a martosi, de ismert Komáromszentpéterről és Naszvadról is. A történetileg a régi nyugati, udvari táncdivat hatását tükröző ünnepélyes, vonuló vagy kígyózó füzértánc már 1764-ben szerepelt a pozsonyi országgyűlés táncrendjében. A martosi „Az árgyélus kismadár…” dallam már a 18. századi forrásokban feltűnik. A táncot az egész násznép járja a lakodalomban éjfélkor, „mikor a menyasszonyt fektetni viszik”. Mindenki a vőfélytől kapott égő gyertyát tart a kezében, legelöl a vőfély vezeti a menyasszonyt. Körbe járják a ház helyiségeit, végül az új párt a hálószobába kísérik. Van, ahol csak a vőfély kezében van gyertya. A gyertyás tánc, mint a lakodalom legünnepélyesebb rítusa, ősi avató, megtisztító szertartás emléke lehet.
Mátyusföldön a szabályozott szerkezetű verbunk ritkán előforduló és motívumszegény táncfajta. Általában lassú és gyors részből tevődik össze, de Tardoskedden például egy tempójú. Kelet felé haladva egyre jellemzőbb a kötetlen forma. Elnevezése sokszor személyhez vagy helységhez kapcsolódik. Ilyenkor a dallamok is kötöttek. A tájra jellemző a Sallai verbunk, amelyhez specifikus dallam is tartozik. Az elnevezés személynévből vagy a Nagysalló helynévből eredhet. Motívum-anyaga különösen az Alsó-Garam menti Kéménden gazdag, de emléke, nyomai másutt is megtalálhatók (Dunaradvány, Hetény, Komáromszentpéter, Naszvad).
A mátyusföldi lassú csárdás új stílusú, szegényes és kopott. Csak a 20. század elején ékelődött a verbunk és a friss közé. A friss régiesebb és gazdagabb motivikájú. Lent hangsúlyos figurái a bukós, mártogatós, lippentős. Jellemzője a nő emelve ugratása, „eldobása” és a csalogatós párelengedés. Archaikus voltára utalnak elnevezései is: dudacsárdás, huppantós csárdás, kettes csárdás. Kísérő zenéjében sok a régi dallam, köztük dudanóták is.
A 20. század elején terjedtek el a polgári társastáncok. A csárdás csak egy lett a táncrend többi tétele közül. Ezeknek az elnépiesedett polgári táncoknak az anyaga igen gazdag („Hogy a csibe?”, „polka”, „tapsikoló”, „reszketős”, „magyar kettős”). A még élő folklórba épültek be részben tánciskolákon keresztül, részben közvetlen átvétellel, mint a „gólya”, amely mindenütt ismert. Hatásuk tehát nem romboló, inkább gazdagító lehetett. Úgy tűnik, az iparos rétegeknél az eredetihez közelebb álló formák élnek, míg a parasztság által táncolt anyag erősen folklorizálódott.
A táncok kíséretét cigány- vagy parasztbanda szolgáltatta. Minden faluban volt zenekar, gyakran több is.
A mátyusföldi folklór talán legjobban felgyűjtött része a gyermekjátékok. Bakos József 1939 és 1943 között gyűjtött a vidéken. Az anyagot 1953-ban publikálta. A játékok szövegeiben történelmi emléktöredékek (Mátyás király, végvári harcok), régi varázslatok nyomai és népszokások gyermeki változatai egyaránt megtalálhatók.
A népköltészet egyéb műfajai közül már Kodály 1905-ös gyűjtésében feltűnnek balladák, főleg a „Halálra táncoltatott lány” típus változatai. Később is sok régies stílusú, szép, tiszta szövegű balladát találtak a Mátyusföldön. Lokális típusnak tekinthető a „Révészek nótája” („Csillagom, révészem, vigyél át a Dunán!”), amely a 14. századig követhető vissza és valószínűleg itt helyben keletkezett.
A népdalok között gazdag az aratás tematikája, sok a bordal és mulató nóta.
A prózai folklórban jelentős számban fordulnak elő falucsúfolók. A korai polgárosodásnak köszönhetően tündérmeséből csak néhány töredékes változatot találtak, de sok a rövid, monda jellegű, anekdota-szerű elbeszélés.
A jeles napok szokásait csak egyenetlenül ismerjük a Mátyusföldről. Ennek éppúgy oka lehet a gyűjtés rendszertelensége, mint az adatok valódi hiánya.
Miklós napján (XII. 6.) a legények beöltöztek mikulásnak (piros süveg, kenderkóc szakáll), illetve krampusznak (vasvilla lánccal, fekete álarc piros nyelvvel) és a házakhoz betérve a gyerekeket vizsgáztatták, imádkoztatták. Aki jeleskedett, annak diót, almát, cukorkát adtak, aki nem, azt az ördög megláncolta.
December 13.-án a férfiak „Luca-asszonyokként” alakoskodtak hosszú fehér ruhában. A kezükben tollsöprűt, a karjukon kosarat vittek. A házakban a falat söprögették, a gyerekeket simogatták. Megszólalniuk nem volt szabad. Az e napon elkezdett és karácsonyra befejezett Luca székéről, amelyről az éjféli misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat, mesébe hajló hiedelemmondákat ismertek. Lucakor egy tányérba búzát tettek, amit karácsonyig öntöztek. Ha kizöldült, gyertyával a közepén a karácsonyfa alá rakták. Ez volt „Szent József szamarának legelője”.
Karácsonykor betlehemesek jártak. A pásztorok „mustárvesszőt” hordtak körbe, amiből a gazdasszony egy szálat megőrzött, hogy védje az állatait a betegségtől.
Szilveszterkor sok pogácsát kellett enni, az bőséget hozott. Ismerték a pogácsába szúrt libatollal való haláljóslást is: akié sütés közben megég, az a következő évben meghal.
A farsangi szokások döntő többsége a Mátyusföldön is a „farsang farkához”, elsősorban húshagyó keddhez kapcsolódott („feszelgő kedd”, mert úgy jóllaktak). Leginkább két hagyományt őriztek meg. Az egyik a legények maskarás, adománygyűjtő köszöntő-járása, aminek „bevételét” az esti bálon fogyasztották el. A másik a „tőkehúzás”, vagy „tyúkverő”, amely részben a pártában maradt lányok, vagy „nem mátkásodott” legények kicsúfolását szolgáló álarcos felvonulás, de ez is járhatott adománygyűjtéssel. Minden nyitva levő udvarba bementek megtáncoltatni a háziasszonyt. A „vénlegények” gyakran külön csoportban látogatták a „vénlányokat”. A Vág mentén tréfás lakodalmi menetben valódi tuskót húzattak az el nem kelt fiatalokkal. Ezek a szokások gyakran áttolódtak hamvazó szerdára. Több egyházi panasz is említi a „böjtben való mulatozást”.
Húsvét hétfőn a Mátyusföldön nem locsolták, hanem korbácsolták a lányokat. Ezt a középkori eredetű, nyugat (Csehország, Szilézia) felől érkezett szokást a szlovákok és a magyarok egyaránt gyakorolták. A korbács neve „subra” volt. Kedden viszonyt a lányok járták a falut subrával és a megvert legényektől cukorkát vagy pénzt követeltek.
Az aratást akkor szokás elkezdeni, ha a búzaszemen már látszik Mária, „amint a morzsolószéken ül ölében a kis Jézussal”. Emiatt egyetlen szemet sem szabad a gabonából a földön hagyni.
Amit a mátyusföldi lakodalomról tudunk, nem sokban különbözik az általában gyakorolt szokásrendtől. A 20. század harmincas éveiig az endogámia (csoporton belüli házasodás) volt a szabály nemcsak falun, de az egyes társadalmi rétegeken belül is. A lagzit általában farsangban, ritkábban ősszel tartották. A szertartások menetében a nyugati, kisalföldi jellemzők mellett megjelenik néhány keleti, palócos elem, például a hajnaltűz.
Mátyusföldön sokáig, szívósan fennmaradt az egy gazdasági egységet alkotó három nemzedéket magában foglaló nagycsalád intézménye. Minden vagyon és tevékenység a családfő rendelkezése alá tartozott, a tagok személyes tulajdonában csak a ruházat és a néhány kézi szerszám volt.
A társadalom rétegződésére jellemző, hogy a 19. század végén mind a nagy-, mind pedig a kisbirtokos gazdák száma igen alacsony volt, viszont folyamatosan nőtt a nincstelenek aránya. A falusi lakosság 60%-a volt földtelen zsellér, akik vagy napszámosként tengődtek, vagy az uradalmi cselédség számát gyarapították. A földdel rendelkező parasztok és az évre szerződött földesúri bérmunkások (cselédek) csoportjai élesen és átjárhatatlanul elkülönültek egymástól.
A földhiány miatt a falusi lakosság különösen nagy számban próbálkozott különféle kismesterségekkel.
Sajátos réteget alkotott a főleg református, jómódú rétei kisnemesség. Kúria szerű épületekben laktak, kocsist tartottak, taníttatták a gyermekeiket. Sokat gúnyolták őket rátartiságuk, szertartásosságuk, úrhatnámságuk, ma úgy mondanánk „sznobságuk” miatt.
5
Irodalom
- Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953.
- Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VII. Budapest, 1982.
- Bukovszky László (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Fórum - Lilium Aurum, Komárom - Dunaszerdahely, 2005.
- Gágyor József: Gyermekjátékok a galántai járásból. Néprajzi Közlések. Bratislava, 1974.
- Kodály Zoltán: Mátyusföldi gyűjtés. Ethnographia. XVI. (1905.) 300-305. oldal
- Martin György – Takács András: Mátyusföldi népi táncok. Bratislava, 1981.
- Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000.
Fórum – Lilium Aurum, Komárom – Dunaszerdahely, 2005.
Felsőszemeréd (Horné Semerovce)
- Manga János: Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójátékok. Ethnographia. L. (1939.)
Gúta (Kolárovo)
- Gaál Károly: A gútai „rekesz” és a vizafogó cége. Ethnographia. 18. 1947
Kéménd (Kamenín)
- Takács András: Eredeti magyar nép táncok. VI. Martos-Kéménd. Bratislava, 1970.
Kürt (Strekov)
- Agócs Gergely – Gombai Tamás: Kürti bandák. A Vág-Garam köze népzenéje. Népzenei Füzetek. Hagyományok Háza, Budapest, 2004.
Martos (Martovce)
- Dobi Géza: Martosi népdalok. KT Könyv- és Lapkiadó Kft. 2002.
- Fél Edit: A kötény Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXV. 1943.
- Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson. Kisalföldi Közlemények I. 2. Budapest, 1944.
- Fél Edit. A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXIV. 1942. 93-140. o.
- Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXII. 1940.
- Takács András: Eredeti magyar nép táncok. VI. Martos-Kéménd. Bratislava, 1970.
Tardoskedd (Tvrdošovce)
- Manga János: Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójátékok. Ethnographia. L. (1939.)
- Méryné Tóth Margit: Tardoskedd hagyományos táncai és táncélete. Új Mindenes Gyűjtemény. 2. (1983.)
- Méryné Tóth Margit: A tánc egy mátyusföldi közösség életében. In: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen, 1982.
- Morvay Gyula: Nyomtatás Tardoskedden. Néprajzi Értesítő. XXI. (1929.)
- Takács András: Eredeti magyar népi táncok. IV. Tardoskedd táncai. Bratislava, 1969.
6
Lemezek
- Mátyusföldi népzene – Pered-Diószeg. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-25. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
- Vág-Garam közi népzene – Kürt. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-27. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
- Aha, Kolon/Horny Ohaj, Kolínany (Nyitra vm.) 1987. (söprűtánc, verbunk, huszáros, lassú csárdás, friss csárdás, cigánytánc, belépő, simi) Ft.1269.
- Dunaradvány/Radvan nad Dunajom (Komárom vm.) 1970. (mónárveszedelem; táncpantomim; verbunkos; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.724.
- Hetény/Chotin (Komárom vm.) 1970. (Hogy a csibe; lassú csárdás; friss csárdás; csárdás; huszárverbunk; Sallai verbunk; kettes verbunk) Ft.725.
- Izsa/Iza (Komárom vm.) (páros tánc; csárdás; botos tánc; férfi szóló; csapásoló; sortánc) Ft.794.
- Izsa, Komárom/Iza, Komárno, (Komárom vm.) 1957. (páros cigánytánc; férfi cigánytánc; női cigánytánc) Ft.811.
- Komárom, Izsa/Komárno, Iza (Komárom vm.) 1957. (páros cigánytánc; férfi cigánytánc; női cigánytánc) Ft.811.
- Komáromszentpéter/Svaty Peter (Komárom vm.) 1970. (árgyélus tánc; gyertyás tánc; lassú csárdás; friss csárdás; Sallai verbunk; Hogy a csibe; mars) Ft.726.
- Kürt/Strekov (Komárom vm.) 1988. (lassú csárdás; friss csárdás; belépő; valcer; páros cigánytánc; kettes botoló) Ft.1327.
- Marcelháza/Marcelová (Komárom vm.) 1973. (lánckörjáték; körjáték; sorjáték; vonulós páros játék; kiszámoló; Bújj-bújj; sétálós; körbejárás) Ft.833.
- Martos, Ipolyszalka/Martovce, Salka nad I’plom (Komárom, Hont vm.) 1980. (körcsárdás; csárdás; friss; bukós; lassú; ugrós) Ft.1059.
- Martos/Martovce (Komárom vm.) 1978. (Dunamenti Folklórfesztivál – pilikézés, kuriázás, árgyélustánc) Ft.996.
- Martos, Tardoskedd/Martovce, Tvrdosovce (Komárom, Nyitra vm.) 1986. (váskatánc, verbunk, szinala, verbunkos csárdás, friss csárdás, gyors csárdás csalogatós része, pilikézés, kurjázás, árgyélus, bukós) Ft.1237.
- Martos/Martovce (Komárom vm.) 1962. (csárdás; verbunk; Attila-tánc; régi hoppa; lassú; friss; pilikézés; ugrós; bújócska; kuria; gyertyás tánc; menyasszonytánc; verbunk) Ft.511.
- Naszvad/Nesvady (Komárom vm.) 1970. (menyasszonyfektető gyertyás tánc; árgyélus tánc; csárdás; Hogy a csibe; Sallai verbunk) Ft.727.
- Tardoskedd/Tvrdosovce (Nyitra vm.) 1966. (kettes, lassú csárdás, friss, friss csárdás, Magyar verbunk, váskatánc, szinalázás, röszketős, birkás, Magyar kettős, férfi cigánytánc, hármas csárdás, fonóbóla buktatós) Ft.590.
- Tardoskedd, Martos/Tvrdosovce, Martovce (Komárom, Nyitra vm.) 1986. (váskatánc, verbunk, szinala, verbunkos csárdás, friss csárdás, gyors csárdás csalogatós része, pilikézés, kurjázás, árgyélus, bukós) Ft.1237.
- Tardoskedd Ft.590.4 – Lassú és friss csárdás:
- Tardoskedd Ft.590.5 – Lassú és friss csárdás:
- Tardoskedd Ft.590.1 – Lassú és friss csárdás:
- Tardoskedd Ft.590.2 – Lassú és friss csárdás:
- Tardoskedd Ft.590.6 – Magyar verbunk:
- Tardoskedd Ft.590.8 – Váskatánc:
- Martos Ft.511.7 – Pilikézés.
- Martos Ft.511 – Árgyélustánc, Csárdás: