A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Andrásfalvy Bertalan: Mezőség
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Erdély középső, igen régóta erdőtlen része a Kis- és Nagy-Szamos, Sajó, Maros és Aranyos folyók közt. Magyar népe a 16. és 17. században igen megfogyott, megtizedelődött az itt végigvonuló hadjárások, rablások, öldöklések során. A 18. századtól a hegyekből érkező románok szállták meg a pusztán maradt telkeket, és így alakult ki a mai kép: nem csak magyar és román falvak élnek egymással elvegyülve, hanem egy falun belül is megoszlik a lakosok nyelve. Több kisebb-nagyobb, néprajzilag összetartozó magyar falucsoportot különböztethetünk meg a Mezőségben, de jónéhány azoknak a falvaknak a száma, melyeknek egyedülálló a népviseletük és nem keverednek, nem házasodnak össze a környezetükben levő egyetlen magyar faluval sem. Ez utóbbiak közül a legnevezetesebb Szék, mely egykori sóbányái miatt mezővárosi kiváltságokkal is rendelkezett. Szék máig megtartott jellegzetes népviselete (piros szoknyás, fehér inges, fekete mellényes leányok, kék vagy szürke posztóruhás, szalmakalapos férfiak), sajátos népzenéje, régies és eleven táncélete, szigorú szokásrendje, szőttesei, erőteljes, vaskos szépségű hímzései és mesekincse révén a magyar néphagyomány egyik legszebb és az utóbbi években legismertebb, legnépszerűbb képviselője. Szék földje is mostoha, keveset termő volt mindig, s ez arra kényszerítette és kényszeríti most is lakóit, hogy idegenben keressék meg kenyerüket. Kemény munkaerkölcsük, szaktudásuk és összetartásuk miatt keresett építkezési földmunkások, betonozók nemcsak Erdélyben, hanem azon kívül is. A férfiak többsége idegenben dolgozik, de ott is megtartják viseletüket és otthoni szokásaikat, táncaikat. Igényesen öltözködnek, asszonyaik sem kímélik magukat, hogy a mindenkor szigorú széki divatnak megfelelő anyagokat beszerezzék.
A mezőségi falvak nagy része ragaszkodik sajátos hagyományaihoz, magyar kultúrájához, nyelvéhez. Magyarszovát, Keszü, Vajdakamarás stb. mind külön kis néprajzi sziget. Más falvak kisebb csoportokat adnak, ezek legtöbbször már levetették viseletüket, de szellemi hagyományaikat, táncaikat, dalaikat még hűségesen őrzik. Pl.: Búza, Feketelak, Szépkenyerűszentmárton, Ördöngösfüzes stb. Különösen táncaik, ahhoz kapcsolódó hangszeres zenéjük és sajátos, igen gazdagon díszített éneklési stílusuk jelent nagy értéket az egész magyar kultúra számára. Csak ők őrizték meg a lassú, részaránytalan, sántikáló kísérő ritmusú táncot, az akasztóst. Csak a Mezőségben ismeretes a ritka magyar, egy sajátos rögtönzött férfitánc, a kalotaszegi legényes lassú változata. Szövőművészetük és a székihez hasonló, erőteljes hímző stílusuk figyelemre méltó, és ma egyre népszerűbbé válik a kézimunkázó asszonyok, lányok körében. A mezőségi magyarság sok helyen fogyóban van.

Kósa László: Erdélyi Mezőség
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar tép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Erdélyi Mezőség: a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti erdőtlen dombság Erdély középső részén. A ~ -en mintegy 300 magyar, román és német (szász) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Búza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd. Jellegzetes magyarlakta helysége Szamosújvár közelében Szék, mely jelentős sóbányái révén a 13-18. sz. között kiváltságolt mezőváros volt. A ~ Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik (10-11. sz.). A középkorban viszonylag sűrűn magyarlakta vidék volt. A románok a középkor végén kezdtek nagyobb számmal beköltözni a ~-re, különösen akkor, amikor a 16-17. sz. háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. Jellegzetes ~-i vidék az egykori Beszterce környéki szász falvak szomszédságában a Sajó mente nyolc magyarlakta faluja (a legnevezetesebbek Zselyk és Sajómagyarós). Külön egységet alkot a Szászrégentől északra fekvő hat magyar falu, a Felső-Marosmente is. A ~ magyar lakossága szigetszerűen szétszóródva román falvak közé ékelődve él. Ennek következtében népi kultúrájuk Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltsége, ugyanakkor intenzív kölcsönhatásban él a környező románsággal is. A ~-i magyarokat igen későn, csak az utolsó 30-40 évben, főleg zenei és táncéletükre figyelve (széki muzsika) fedezte fel a néprajztudomány.

2

Kósa László: Mezőség...
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A városhálózat bemutatásából kitetszett, hogy Erdély északi felén a városi települések sűrűsége jóval kisebb, mint a délin. Ebben a széles sávban még a XX. században is igen archaikus kultúrájú tájakat és népcsoportokat találunk. Az Erdélyi-medence közepén fekvő Mezőség a Sajó, a Szamos, az Aranyos, a Maros és néhány patak által közrezárt, megközelítően kör alakú vidék, kedvezőtlen természeti adottságú. Talaja rossz minőségű agyagos termőföld, erdei alig vannak, növényzete viszonylag gyér, csapadékviszonyaira jellemző a nagy kiterjedésű hegyi medencéket sújtó gyakori szárazság. A Mezőséget fekvése miatt, a forgalmasabb kereskedelmi utak elkerülték. Szembetűnően városiatlan táj. A mintegy száz magyar-román lakta vegyes nemzetiségű falujának népe a táj peremének közelében épült, a belső vidékektől eléggé messze fekvő városokba (Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Szászrégen, Marosvásárhely, Torda) járt vásárra, és igazgatásilag is ezek közül való központokhoz, több megyéhez tartozott. Több helyen háziiparok is felvirágoztak, a táj mezőgazdasága azonban korszakunkban elmaradott, egyoldalúan gabonatermelő, szakosodatlan maradt.
Csupán ezek a tényezők kétségtelenül nem eléggé magyarázzák a mezőségi magyar népi kultúra régies vonásainak tömeges és szívós fönnmaradását. Különösen, ha tudjuk, hogy a kedvezőtlen természeti körülmények ellenére a késő középkori és a fejedelem kori Erdélyben ez a táj nem tartozott a különösen elzárt vidékek közé. Udvarházaiban és kastélyaiban éppúgy virágzott a nemesi kultúra, mint a Küküllő vidékén. A Mezőség és észak-erdélyi szomszédsága volt az erdélyi magánföldesúri nagybirtok hazája. Igaz, hogy a XVII. századi háborús évek sorozata ismételten nagy arányban pusztította az itteni magyarságot, minek következtében a nemzetiségi viszonyok mozaikjellege kialakult, a magyarlakta községek általában szórványba szorultak. A szórványhelyzet fokozhatta az elszigetelődést, a közösségek önmagukba zárkózását, összefüggő ismeretükhöz azonban még jóval több történeti és néprajzi kutatásra lenne szükség.
Az elsősorban Kalotaszegre és Székelyföldre kíváncsi magyar néprajzi gyűjtés anakronisztikusan későn, az 1930-as években „fedezte föl” a Mezőséget. A zene- és táncfolklór vizsgálata meglepő eredményeket hozott, kezdett föltárulni egy igen régies és nagyon gazdag paraszti művészet. Az érdeklődés ezek mellett más reprezentatív területekre, a hímzésekre, a szövegfolklórra, a viseletre irányult, melyek mind a történeti stílusok erőteljes befolyásáról vallottak.
A mezőségi magyar néprajzi kutatások kiemelkedő terepévé Szék helység – kétségtelenül a mezőségi népi kultúra reprezentáns őrzőhelye – vált, bár az is igaz, hogy társadalomtörténete egyáltalán nem tekinthető tipikusnak, hiszen a jórészt jobbágyi népességű mezőségi falvakkal szemben hosszú ideig kiváltságos város volt. A privilegizált sóbányaváros azonban az újkorban elvesztette jogállását (1882). Ám a városi múlt emléke, s az ahhoz való ragaszkodás erős kohéziót, szoros közösségi érzést, igazgatási rendszert teremtett, mely makacs tradícióval párosulván, a kultúra expresszív területein a múlt emlékével társuló archaizmusokat szigorúan őrizte. Így lett az a Szék, mely a XVII. században valószínűleg magába fogadta több környékbeli község magyar menekültjeit, a mezőségi magyar néphagyomány rezervátuma.
Történeti típusában Szék leginkább Torockóra emlékeztet. Amíg azonban Torockó népe távoli vidékekkel tartott kapcsolatot, és a világban tájékozódva újabb divatoknak is hódolva őrizte és alakította sajátos műveltségképét, „Szék város nagyközség” lakói a kulturális önellátást előnyben részesítő elzárkózást választották, elkülönítve magukat a környező települések „falusiak”-nak nevezett lakóitól. Szék ugyan lélekszámra jóval nagyobb a környező községeknél, de már a korszakunkat megelőző évszázadban sem volt azok gazdasági központja. Az elzárkózás ilyen irányvétel után érthetően párosult szigorú endogámiával, mely a XX. század első felében már falurészek önmagukba házasodásává merevedett, és hatott akkor is, midőn már eredeti védekező funkciója teljesen érvényét vesztette.
A kulturális szimbólumok közül kiemelkedik az egyszerű és egyöntetű viselet, mely külsőre is megkülönbözteti a székieket a környező falvak magyar és román lakosaitól. Eltekintve a Mezőség keleti szélének falvaitól, amelyek az egykori Marosszékhez tartoztak, környezetük pedig ennek vonzásában élt, a székiek és a szomszédos vagy távolabbi „falusiak” viselete gyökeresen még sem különbözik. A székiekről az első, múlt század végi néprajzi híradás a következőket mondja egybehangzóan azzal, amit már fentebb, elzárkózottságukról előrebocsátottunk: „a széki ember nyugodt, komoly arcvonásain értelem és büszkeség ül, ősi szokásaihoz ragaszkodó és nyakassága polgár voltára vall. Mint ilyen semmiféle újításnak nem barátja, földein régi eszközeivel szeret dolgozni… Gyerekeit iskolába járatni nem szereti, s nem szívesen adja mesterségre sem.” Polgári mivoltuk és nagyfokú maradiságuk összefüggése csakis a megmerevedett, múltbeli önvédő reflexszel magyarázható és értendő, nem a modern polgári hatások befogadásával. A széki viselet valóban őriz „városias” vonásokat, de ezek önmagukban archaikusak, XVIII. századiak vagy még korábbi eredetűek lehetnek. A környező nagytáj általános archaikus volta az oka ennek a hajdani másságnak és előnynek. A XIX. század végéig hatottak a maradványai, amennyiben a székiek az öltözködési divatban valamelyest környezetük előtt jártak. Például az 1930-as években a magyarpalatkai viselet kapcsán olvashatjuk, hogy „a mezőségi magyarság szinte minden ruhadarabját ma is maga készíti. A máshol oly rohamosan jelentkező európai divat nem nagyon hatott még rájuk”, a székieknél pedig már a század végén megtaláljuk a női viseletben a gyári anyagokat, a vállkendőt, a korábbi időszakot tekintetbe véve pedig azon néhány pontjához tartoztak az erdélyi magyarságnak, amelyen a XIX. században szinte az egész szűkebb Magyarországot meghódító kékposztó meghonosodott. Hozzá kell tennünk, hogy a széki viselet is ebben az időben túlnyomólag háziiparban előállított anyagokból készült. A székieknél jelent meg előbb a lajbi és a rékli, ők előbb hagyták el a tüszőt meg a bocskort, és nem jártak kihúzott ingben, mint a Nyugat-Mezőség magyar férfiai általában. A gombok, színek, szabástípusok, díszítés megválogatása is más volt.
Kérdéses a magyar és román viselet viszonya. Az imént idézett 30-as évekbeli cikk szerzője szerint: „A román és a magyar alig különbözik egymástól. A kolozsvári vásáron vagy nyíltabb helyeken, ha a palatkai magyarok megjelennek, viseletüket mindenki román viseletnek tartja.” Igaz, ugyanez a szerző három évvel korábban a szomszédos Magyarszovát és Mezőkeszü viseletéről írva viszont azt állította, hogy a magyarok a régebbi ruhadarabok évtizedekkel hamarabbi elhagyásával (bocskor, sziju, szokmány stb.) a románságtól való különbözőségüket igyekeztek hangsúlyozni, hasonló a fáziskülönbség az építkezésben meg a gazdálkodásban is. Kós Károly, aki nemcsak a széki, hanem általában a mezőségi magyar viseletben régi városi és kisnemesi elemek fennmaradását vélte fölismerni, ez utóbbi véleményt erősítette meg. A mezőségi magyar viselet egyik fő jellemvonása volt az élénk színektől való tartózkodás. A bőrruhákon kívül hímzést, díszítést az öltözetdarabokon alig alkalmaztak. Annál gazdagabb volt a hímzésük a lakástextilen és a szőttesük (párnavégek, lepedők, abroszok). De ezeken is a régi stílus hallatlanul változatos megjelenése a figyelemre méltó, színeik mértéktartók, általában egyszerre egy színt használnak. A vászonhímzések falucsoportonként alcsoportokat képviselnek, ezek között külön egység a székieké.
Egy másik kulturális elem, amely ebben a térségben ugyancsak teljes joggal szimbólumnak nevezhető, a tánc igen élénk gyakorlatban maradt fenn több évtizeddel korszakunk után is, amikor az első szakszerű leírások készültek róla, és megszülettek az első népzenei felvételek. A nyugati Mezőség tánc- és zenekultúrájáról Martin György azt írja, hogy a magyaroké, és a románoké helyenként annyira egybemosódik, hogy szinte lehetetlen a megkülönböztető jegyek kiválasztása. Az etnikai azonosítás majdhogynem alkalomszerűen alakul ki és hosszabb-rövidebb időre válik érvényessé. A széki táncok azonban ezen a körön belül külön csoportot alkotnak. Egyediségük – mely nemcsak a szűkebb, sőt nemcsak a nagytáj, Erdély viszonylatában számít, hanem az egész régi Magyarországon –, abból fakad, hogy a táncélet rendkívülien szervezett, igen előkelő helyet foglal el a lokális kultúrában és maguk a táncok páratlanul összetett és sokrétű táncrendben maradtak fenn a XX. század derekáig. Kitűnnek erős közösségi jellegükkel is. Nincsenek például kiemelkedő táncos egyéniségek, mint a földrajzilag nem túl távol eső, polgárosultabb Kalotaszegen. A táncban és a tánczenében a régi és új stílusok, illetőleg divatok harmonikusan ötvöződnek. Sajnos a kései gyűjtések miatt nem tudjuk, mikor jelentkezett az új stílus és hogyan hatolt be. Hasonló a helyzet a jóval kevésbé tanulmányozott vokális népzenével, mely azonban kevésbé simul bele a magyar-román műveltségi hasonlóságba. Jagamas János megállapítása szerint a mezőségi népzene a Bartók által körülhatárolt negyedik dialektuson belül önálló egység, a legrégiesebb aldialektussal, a moldvaival mutat legtöbb rokonságot.
Visszatérve Székhez és a Szék-Torockó párhuzamhoz, míg az utóbbi szöveges folklórjáról alig tudunk valamit, az előbbié viszonylag gazdagon föltárt. Igaz, teljes egészében jóval korszakunk utáni időszaktól, így legfeljebb sejtéseink lehetnek a korábbi állapotról, mint ahogyan Torockóról sem tudjuk, hogy a néprajzkutatás vagy a folklórnak a környezethez képest gyorsabb elhalványulása a hiány elsőszámú oka.
Nagyon hézagos és töredékes a mezőségi magyarság sok más kulturális területének föltárása. Széket – minden hasonlósága dacára – sem tekinthetjük általános érvényű modellnek, ismerete nem pótolhatja, amit a néprajzi kutatás – a többi jeles mezőségi faluközösség iránt alig érdeklődve – méltatlanul elhanyagolt. A kiváltságos népesség (kisnemesek) által is lakott Kolozs, Magyarszovát, Egerbegy mellett Ördöngösfüzes, Bálványosváralja, Szépkenyerűszentmárton, Visa, Magyarpalatka, Feketelak, Mezőköbölkút, Vajdakamrás, Pusztakamarás említődnek még többször a szakirodalomban, de ezek is jórészt zene- és táncfolklórjuk kapcsán.
Mezőségtől északra és nyugatra eső magyar szórványok töredékesen ismert zenéje és táncélete teljességgel összefügg a Mezőség zenei és tánckincsével. A falucsoportba sorolható szórványok között a szakirodalom számon tartja a Szászrégentől északabbra fekvő Felső-Maros mente hat községét (pl. Magyaró, Disznajó, Marosvécs), a Sajó menti nyolc falut (a legnevezetesebbek Sajómagyarós és Zselyk), a Lápos mentét (Domokos, Magyarlápos) és a Kalotaszegtől meg Kolozsvártól északra elterülő vidéket, középpontjában a Borsa völgyével.
Összefüggően nemcsak a diaszpóra helyzet és a nagy földrajzi távolságok, hanem a nagyon hézagos ismeretek miatt sem lehet őket áttekinteni. A Felső-Maros mentéről régi stílusú, szász rokonságot is mutató hímzéseket ismerünk. A Lápos völgyében Gunda Béla kutatta az életmódot. A Borsa völgyi kutatások kapcsán néhány töredékes tanulság vonható le szempontjaink szerint. Az 1940-es évek első felében a Lápos völgyében járó Gunda az elzárt, alhavasi jellegű vidéken olyan archaizmusok sorát tanulmányozhatta, mint pl. a kiterjedt növényi gyűjtögetés, a méhészet, a kettős vagy láncudvarok. Az utóbbi az állattartás súlyára figyelmeztet, mely erdei legeltetéssel, réti szénatermeléssel, irtásos erdetű primitív technikákat őrző földműveléssel kapcsolódott össze. A Lápos völgye, akár az Észak-Mezőség szoros gazdasági kapcsolatokat tartott fönn a közeli havasi román területekkel, Beszterce-Naszód vidékével és környezetével, ami kiterjedt cserekereskedelemmel és a háziiparok nagy súlyával járt együtt. A román néprajzi irodalomban ennek a tájnak a leírása föltűnően gazdag a kultúra legváltozatosabb területein található archaizmusokban.
A Kolozsvártól északra eső dombvidékről egy 1930-as évekbeli falukutatás a magyar és román népi kultúra közeli hasonlóságát regisztrálta, de például Bádokban a kisnemesi származék magyarok „városias”, a jobbágyutód románok „falusias” ruhában jártak. Egyik jellegzetes községe, Kide népzenéjét – egy évtizeddel később – vizsgálva, Járdányi Pál azt állapította meg, hogy amíg a dalolás formái régiesek, a dalkészlet erősen városias, sok benne a műzenei eredetű dallam. Okát adni nem tudta, talán Kolozsvár közelsége is hozzájárult, de úgy vélte, nem új jelenség, elkezdődhetett a múlt század derekán, szélesedett a századvégen és nagy lökést kapott az első világháborús katonanótáktól. Ezek a megjegyzések figyelemre méltóak, azonban nem általánosíthatóak az egyébként archaizmusokban sem szegény vidékre.

3

Martin György: Mezőség. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus.
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A Mezőség tánc és hangszeres zene tekintetében a legérdekesebb és legfontosabb foltja Erdélynek. Számtalan sok apró, vegyes lakosságú falut s több megyét magába foglaló nagy terület. Tánc és népzene szempontjából a régi Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér megye egy része is ide kapcsolódik.
Táncélete igen régies, helyenként szinte középkori állapotokat őrzött meg, nem olyan kifinomult, és polgárosult, mint Kalotaszeg. Itt még mindenki ismeri és szinte egyformán jól táncolja a hagyományos táncokat.
A táncciklust, azaz a szünettől szünetig terjedő, egyvégtiben (egy nővel) járt táncszakaszt itt nevezik „párnak”, „egypárnak”. A táncélet rendkívül szervezett, a legénybírók, ún. kezesek irányítják a bál- és táncrendezést. Ők fogadják meg a zenészeket, irányítják a mulatság lefolyását, összeszedik a fiatalságtól a tánchelyiség bérletéhez és a zenészek fizetéséhez szükséges pénzt vagy természetbeni juttatást. Jelentős szerepet töltenek még be a munkaalkalmakhoz fűződő táncok. Aratás, házépítés, fonó s más kalákamunkák végeztével mindig táncolnak. A tánchely bérlete fejében végzett kaszáláskor pl. a cigány a tábla végén, minden sor után „kimuzsikál egy párt”, azaz egy táncot.
A Mezőség több – a táncrepertoár szempontjából eltérő – kisebb egységre oszlik. A terület nyugati részén (Szamos- és Borsa-völgy) több férfitánc-fajta: az általános legényes (sűrű magyar) mellett a két lassú típus, valamint a verbunk is előfordul. Néhol a lassú férfitáncot követi a gyors (Válaszút, Bonchida, Ördöngösfüzes), másutt a „sűrűt” a „ritka” (Szék). Az aszimmetrikus, szinte rubato párostáncot (Lassú v. Cigánytánc) gazdagon díszített, régies stílusú (11 és 16 szótagos) dallamokra járják, valószerűtlenül lassú tempóban. A tánc néhol folyamatosan gyorsulva éri el a már páros-ütemű, lassú csárdás-szerű középrészt. Ebben a részben bomlik ki a tánc (Feketelak). Ezt a mérsékelt tempójú friss követi. Széken a friss párostáncot („csárdás”) mindvégig zárt fogással járják, csak vég nélküli ide-oda forgásból áll. Másutt a párelengedős, forgatós és figurázó mozzanatok sűrített, állandó váltakozásai az erdélyi viszonylatban is legvirtuózabb párostáncokat eredményezik (Feketelak, Búza, Vajdakamarás). A „szásztánc” vagy „szászka” a csárdás hármas, két nővel járt formája (Magyarszovát, M. palatka). Újabban a kelet felől terjedő „korcsos” is gazdagítja a párostáncok sorát. A „magyar” vagy „négyes” két-páros, kis körben járt táncforma (Szék, Magyarpalatka). Különleges hangszeres zenéjére azonban párostáncot és lassú legényest is járnak. Az általános mulatsági táncokon kívül megemlítjük a lakodalmi gyertyástáncot, szarkatáncot, botostáncot, valamint a juhait kereső pásztor történetét megjelenítő táncpantomímet (Szék). A régi polgári párostáncok asszimilálódtak a hagyományos táncok stílusához, és kibővültek ezek elemeivel (hétlépés, polka, keringő).
A terület déli részén a Maros bal parti, a Maros- és Küköllő közi ún. kutasföldi és a Küküllő menti szórványmagyarság tánckultúrája külön egységet képez (a régi Alsó-Fehér megye északi sávja Nagyenyedtől Dicsőszentmártonig). Az általánosan elterjedt pontozó mellett szórványosan a legényes egyik lassú típusa is előfordul (Magyarlapád, Magyarbükkös, Magyarózd). A lassú- vagy öreges csárdást – érdekes módon – itt gyors dűvővel kísérik. Ezt a valamivel gyorsabb „csárdás”, majd friss követi. A Küküllő mentén féloláhos néven terjedt el az első világháború után a marosszéki forgatós. Az Erdélyben igen ritka énekes leánykörtánc nyomai itt tűnnek fel (Magyarlapád, Lőrincréve). A székely verbunk dallamokat lakodalmi menettánc kíséreteként találjuk meg. Az öreges csárdás dallamai között sok régi stílusú – vokális előadásban 6/8-os lüktetésű – népdal fordul elő.
A kelet-mezőségi terület (Torda-Aranyos, Maros-Torda megyék, Sármás és Marosludas környéke) már a marosszéki székelység tánckultúrájához jelent átmenetet. A verbunk és legényes keveredik itt, a kettőt gyakran együtt is alkalmazzák: a verbunkot a táncrendben legényes követi. A lassú tempók és a régies aszimmetrikus tánczene itt már többnyire a románság használatába csúszott át. A lassú és a friss csárdás („cigánycsárdás”) itt gyorsabb, s újabb zenei anyag jellemzi. A korcsos vagy forgatós e vidék jellemző párostánc típusa.

4

P. Vas János: Erdélyi Mezőség
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Mezőség az Erdélyi-medence középső részén fekvő tájegység. Mivel ezen a néven más tájakat is számon tartanak a magyar nyelvterületen, a néprajzi irodalom Erdélyi Mezőségként különbözteti meg a hasonló nevű vidékektől. A „Mezőség” elnevezést a környező, gazdagabb tájak lakosai régen lekicsinylő hangsúllyal használták. A helybeliek ma is éreznek benne bizonyos negatív ízt.
Az Erdélyi Mezőség a Kis- és Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos folyók között terül el. A környező tájakhoz képest alacsonyan fekszik. Dombos vidékét valamikor erdők borították, de a fákat az idők során kiirtották. A kopár dombok mellett jellemzője a sok, kisebb-nagyobb állóvíz. Nevezik „száz tó vidéké”-nek is. A partokat sűrű nádasok szegélyezik. A terjengő vizek jó legelőket táplálnak.
Az Erdélyi-medence területei közül a Mezőségen telepedett meg először a magyarság. A honfoglalók a 10-11. századtól a folyók völgyét követve nyomultak kelet felé és létrehozták az első vármegyéket. A középkorban a lakosság viszonylag sűrű volt. A 16-17. század ismétlődő háborúi, a tatár, török, német, kuruc betörések során azonban a földrajzilag védtelen, erdőségekkel, magas hegyekkel nem rendelkező vidék sokat szenvedett. Az elpusztult népesség pótlására a földesurak új lakókat telepítettek birtokaikra. Így kezdődött a románok tömeges beköltözése. Szász-német telepesek már a középkorban megjelentek. Itt is, mint egész Romániában, jelentős a cigányság részaránya. Egy részük vándorló életmódot folytat, de a faluvégeken letelepedve nagy számban élnek földműves, pásztor, kézműves és zenész cigányok. Ritka az etnikailag „tiszta” település, minden falu többé-kevésbé kevert lakosságú.
Az együtt élő, más-más anyanyelvű közösségek a mindennapokban igyekeznek kimutatni kölcsönös tiszteletüket. Hagyomány például, hogy találkozáskor a másik anyanyelvén köszönnek: a magyar a románnak románul, a román a magyarnak viszont magyarul. Az együttélés természetesen nincs híján konfliktusoknak. A vegyes házasság ma sem szokás, azelőtt pedig tiltotta, lehetetlenné tette a falvak szokásjoga. Ebből gyakran származott magánéleti tragédia. A nemzetiségek közötti politikai jellegű ellenségeskedést mégsem a helybeli, hanem más tájakról érkezett értelmiségiek, papok, tanítók és politikusok szítják. A huzamos ideje együtt élő népeket a kulturális, anyanyelvi és vallási különbségek ellenére összefűzi a közös szülőföld és a történelmi sorsközösség.
A Mezőség várostalan táj. A peremein elhelyezkedő városok közül a legnagyobbak Kolozsvár, Dés és Szamosújvár. Falvai számát különböző szempontok szerint 100 és 300 között határozzák meg. A vidék tagoltsága miatt határuk és lélekszámuk általában kicsi. Szék a maga 5000 lakosával helyi viszonylatban kiemelkedően nagy településnek számít. A községek közül sok elkülönülő életet él, önálló néprajzi csoportnak tekinthető. Ilyen a nevezetes Szék mellett például Keszü, Magyarszovát vagy Vajdakamarás. Más esetben kisebb falucsoportok alkotnak egy-egy néprajzi egységet, például Búza, Feketelak és Ördöngösfüzes. Ezeknek a néprajzi egységeknek fontos ismertető jegye, hogy endogámiában élnek, csak egymás között házasodnak.
A mezőségi parasztság gazdag néphagyománya számtalan régies elemet őrzött meg napjainkig. A táj központi fekvéséből adódóan kulturális közvetítő szerepet töltött be a környező területek, a Mócföld, Naszód-vidék, Kalotaszeg és a Székelyföld között. Ennek ellenére sokáig elkerülte a néprajzosok figyelmét. Tréfásan azt szokás mondani, hogy Bartók és Kodály Kalotaszegről a Székelyföld felé utaztukban nem szálltak le a vonatról. Persze ez csak félig-meddig igaz. Szék és rajta keresztül a Mezőség „felfedezése” mégiscsak Kodálytól indult el, aki – a közismert történet szerint – széki hímzéseket látva úgy gondolta, hogy ahol ilyen különlegesen szép díszítőművészet létezik, ott a folklór is érdekes lehet. Ő beszélte rá Lajtha Lászlót, hogy utazzon a helyszínre. Lajtha gyűjtései ezután felhívták a figyelmet erre az addig elhanyagolt tájra. A társadalmi-kulturális folyamatokat nagyon leegyszerűsítő történelmi távlatból nézve ez szolgáltatott kiindulási pontot az 1970-es évek elején a táncház-mozgalomhoz és a magyarországi folklorizmus megújulásához.
A mezőségi magyarok néprajzáról nehéz általánosságban beszélni. Az eddig végzett kutatások csak részeredményeket mutattak fel egyes falvak hagyományainak bizonyos területeiről, a legtöbbet a fogalommá vált Székkel kapcsolatban. Rendszerező összefoglalás eddig nem született.
A tavak vidékén régen jelentős szerepet játszott a halászat. Adatok maradtak fent a szigonnyal és vonóhálóval történő halfogásról. Ismerték a halakat nádfalakkal csapdába terelő „rekesztő” és a horoggal való halászatot.
Az állattartásban a szarvasmarha-tartás játszotta a főszerepe, ennek kedveztek a nagy kiterjedésű legelők és a bőséges szénát adó kaszálók. Széken például a marhatartás volt a legfontosabb vagyonképző gazdasági ágazat.
Földművelés tekintetében a Mezőség mezőgazdasága egyoldalúan a gabonatermelésre alapozódott. A régi növényfajták a 18. századtól egészültek ki a kukoricával, amit itt törökbúzának, szerecsenbúzának, málénak hívnak. A gabona természetbeni fizetőeszközül szolgált a szükséges áruk beszerzésénél, vagy pl. a tanítók, papok, pásztorok, táncbeli zenészek béreként.
A kereskedelmi utak elkerülték a vidéket, ez sokáig fenntartotta a háziipar egyeduralkodó helyzetét. A falvak szinte minden eszköz (ruha, szerszám stb.) tekintetében a lehető legnagyobb mértékben önellátásra törekedtek.
A magyar közösségek az elszigetelt szórványhelyzet miatt magukba zárkóztak, régies tárgyi és szellemi kultúrát őriztek meg.
A népviseletet a legtöbb helyen már nem hordják. Az 1930-as években sok vidéken a magyarok és románok ruhája alig különbözött egymástól. A magyarpalatkaiak öltözetét például a kívülállók románnak vélték. Általában elmondható, hogy a románok tovább őriztek meg olyan ruhadarabokat, amiket a magyarok már elhagytak, például a bocskort vagy a „szíjjú”-t, a széles, zsebbel ellátott bőrövet, románul „briu”-t. Az uniformizálódott viselet általánossá válása után is fennmaradt azonban néhány, a helybeliek által jól ismert, etnikai azonosító jelzés. A „beütött” tetejű kucsma például az 1970-es években még egyértelműen azt mutatta, hogy viselője magyar, szemben a románok csúcsosan hordott fejrevalójával.
Már szó esett arról, hogy a mezőségi (széki) textíliák hívták fel a tájegységre a magyar néprajzosok figyelmét. Sajátos stílust képviselnek a szőttes párnavégek, lepedők, abroszok. A hímzés régies, változatos, jellemzően mértéktartó. Kerülik az élénk színeket, a tarkaságot. A fehér alapra általában csak egy szín kerül. A viselet darabjait alig díszítik hímzéssel, annál többet alkalmazzák a lakástextíliák esetében.
A népi hiedelemvilág lényei között emlegetik a fehér ember óriás alakját, aki-ami hét évenként Szent György napján (április 24.) az elásott kincset mutatja meg. A szép kisasszonyok veszélyes, tündérszerű lények. Éjszakánként a tavakra járnak fürdeni, énekükkel magukhoz csalják a mezőn legeltető vagy kaszáló férfiakat és megtáncoltatják őket. Isten nevének hallatára eltűnnek. A csuma alakja a járványos betegségek megszemélyesítése. Csúf, meztelen vénasszonynak képzelik, akit csak földig érő haja takar. Ha valaki éjjel a keresztútnál meglátja, haza kell vinnie magával, és reggelig elkészült ruhával fel kell öltöztetnie, különben elpusztul a ház népe. Kedden nem szabad fonni, mert a kedd asszonya megbünteti a tabutörőket, kenderüket a tűzbe dobja, megfájdítja a kezüket.
Folklór szempontból talán a Mezőség vokális népzenéjében mutatkozik legkevésbé a román-magyar kölcsönhatás. A Bartók Béla által meghatározott IV. zenei dialektuson belül ez a legarchaikusabb terület. A népdalok különlegesen díszített előadásmódja a moldvaiakéval a legtöbb hasonlóságot.
A Mezőség táncélete régies, olykor középkori állapotokat tükröz. Erősen közösségi jellegű. Hiányoznak a kiemelkedő táncos egyéniségek. A táncokat ma is szinte mindenki ismeri és táncolja. A szervesen élő hagyomány asszimilálja az idegen hatásokat, azok nem különülnek el. A régi, polgári eredetű páros táncok, a „porka”, vagy a „hétlépés” szervesen beépülnek a táncrendbe. A különböző táncdivatok harmonikusan ötvöződnek. Az egyvégtében, szünettől szünetig tartó, egy partnerrel táncolt folyamatot „pár”-nak nevezik. Csak erre a területre jellemző az aszimmetrikus, sántikáló ritmuskíséretre, régies dallamokra táncolt „lassú”, „lassú cigánytánc”, vagy „akasztós”, és a legényes lassú változata a „ritka magyar”. Szintén csak az itteni falvak egy részének tánchagyományából ismert a két pár által kis körben táncolt „négyes”, vagy „magyar”. A férfitáncoknak több fajtája is él a területen. A gyors „sűrű magyar” legényes mellett két lassú típust és verbunkot is járnak. Szokásalkalmakhoz kötődik a „gyertyás tánc”, vagy a „Juhait kereső pásztor” pantomim játék. A táncélet különlegesen szervezett. A közös kaláka-munkák (aratás, hátépítés stb.) mindig táncmulatsággal végződnek. Általában elmondható, hogy a tánc a mezőségi falvak társadalmi éltében központi szerepet játszik. A vegyes lakosságú falvakban a különböző nemzetiségűek ismerik egymás táncait, sőt sok helyen a különböző etnikai közösségek tánckincse szinte összemosódik.
A Mezőségen végzett néprajzi gyűjtések túlnyomó része a tánc- és zenei életre koncentrálódott. Ennek ellenére látható, hogy rendkívül gazdag a vidék prózai népköltészete. Tündérmesék, állatmesék, trufák, tréfás novellatörténetek egyaránt nagy számban és gyönyörködtető formában kerültek elő. Az itteni népnyelv élő erejének köszönhetően a tehetséges előadók a magánéleti történeteket, falujukra vonatkozó visszaemlékezéseket is kerek, szerkesztett formában, csúcspontra kihegyezve, szinte „nyomdakészen”, élvezetes nyelven adják elő.
A Mezőség balladakincsében az Alföld felől érkezett új stílusú formák és témák mellett hangsúlyosan jelen vannak a „klasszikus”-nak nevezett, régi stílusú, középkori eredetű típusok, így pl. a „Falba épített feleség” (Kőműves Kelemen) vagy a „Két kápolnavirág”.

5

Irodalom

  • Demény Lajos: Sanyarú világ a Mezőségen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1963.
  • Gilyén Nándor: Az erdélyi Mezőség népi építészete. Budapest, 2005.
  • Juhos Pál: Középkori, régi gyógymódok a Mezőségen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
  • Kallós Zoltán: Balladák könyve. Bukarest, 1970.
  • Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban. Tánctudományi Tanulmányok. Budapest, 1964. 235-252. oldal
  • Kádár József – Réthy László – Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monographiája I-III. Dés, 1900-1905.
  • Keszeg Vilmos: A cseberbe nézés. Egy mezőségi hiedelem és szemantikája. Néprajzi Látóhatár. I/1-2. (1992.)
  • Keszeg Vilmos: Jóslások a Mezőségen. Etnomantikai elemzés. Sepsiszentgyörgy, 1997.
  • Keszeg Vilmos: „Kelt levelem.” Egy mezőségi asszony levelezése. Debrecen, 1996.
  • Keszeg Vilmos: A kincs hiedelemköre a Mezőségen. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve. I. (1992.)
  • Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 1999.
  • Kós Károly (ifj. dr.): Levéltári adatok a régi Vida népismeretéhez. Néprajzi Látóhatár. VII/1-2. (1998.)
  • Kós Károly (if. dr.): Méhészkedés a Mezőségen. Ethnographia. LX. (1949.)
  • Kós Károly (ifj. dr.): A Mezőség néprajza I-II. Marosvásárhely, 1999.
  • Kós Károly (ifj. dr.): Mezőségi adatok a népi szűcsmesterséghez. In: Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979.
  • Kós Károly (ifj. dr.): Mezőségi néprajzi gyűjtések. Művelődés. 41/2. (1992.)
  • Kós Károly. Népi földművelés a Mezőségen. Népismereti Dolgozatok 1994. 88-119. oldal
  • Kós Károly (ifj. dr.): Vásárok és vidékek. Régi alparéti nagyvásárok. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
  • Kövesdi kiss Ferenc: Riadóra szól a harang: a Mezőség településeinek helyzetképe. 1891-1991. Pomáz, 2006.
  • Makkai László: Szolnok-Doboka megye pusztulása a XVII. század elején. Kolozsvár, 1939.
  • Makkai László: Szolnok-Doboka vármegye magyarságának pusztulása a XVII. század végén. Minerva Könyvkiadó, Kolozsvár, 1942.
  • Nagy Olga: Előbb a tánc, aztán a lakoma [lakodalom?]. Mezőségi népmesék. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1953.
  • Palotay Gertrúd: Mezőségi magyar hímzések. Kolozsvár, 1943.
  • Szabó T. Attila (szerk.): Szolnok-Doboka magyarsága. Minerva, Dés-Kolozsvár, 1944.
  • Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet. Néprajzi Értesítő XXVII. 1935. 68-76. oldal
  • Undy Mária: Mezőségi írásos hímzés. In. Magyar Kincsesláda. V. 1970.
Megosztás