A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Kósa László: Szilágyság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Szilágyság, Szilágy: a Réz- és a Meszes-hegység, a Szamos, valamint az Érmellék által közrezárt dombság. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után benépesítette a gyér szláv népességű ~-ot. A középkorban magyar lakosságú, csak a 16. sz. -ban bomlik meg etnikai egysége a beköltöző románokkal, majd a 18. sz. -ban néhány német községgel (pl. Hadad). Ma Románia része, magyarok és románok vegyesen lakják. A ~ egyik legkorábbi tájnevünk, a 14. sz. -tól említik a források. Jóllehet egységes földrajzi táj, mégis a történelem folyamán általában két megyéhez (Kraszna, Külső-Szolnok) tartozott. Ezekből, valamint Kővár-vidék egy részéből alakították 1876-ban Szilágy vármegyét. A ~ kisebb tájai: Kraszna vidéke, az 1876-ig fennállt Kraszna vármegye egykori területe a ~ déli részén, a Réz- és a Meszes-hegység láncai közt, mintegy 8-10 magyarlakta helységgel. Központjai: Szilágysomlyó, Kraszna, Zilah. A Berettyó-mente Szilágynagyfalu és Berettyószéplak központokkal. Tövishát a ~ középső vidéke a Krasznába és a Szamosba futó patakok hátsága. Nevezetes helysége Diósad. A ~ a néprajzilag kevéssé feltárt vidékek közé tartozik.

Kósa László:: Az Erdéllyel határos területek
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A nyelvi és a földrajzi határok átjárhatóságát példázza a néprajzilag kevéssé ismert Szilágyság. Maga a tájfogalom összetett: eredetileg csupán a Szilágycseh és Zilah vonzásában fekvő, a Bükk és a Meszes közé ékelődő dombvidéket, a Tövishátat és közvetlen környezetét nevezték Szilágyságnak. A múlt századi megyerendezés (1876) után az elnevezés határai – különben a néprajzi jellegnek is többé-kevésbé megfelelően – kiszélesedtek, kiterjedtek Kraszna község, Zilah és Szilágysomlyó kisvárosok körzetének kis hegyi medencéire és a síksági zónára is, melynek Tasnád és a már Biharban fekvő Margitta a helyi központja.
A magyar népi kultúra táji változatainak szempontjából azért figyelemre méltó a Szilágyság, mert az Alföld nagy magyar tömbje és az Erdély belsejében élő magyarok között legközvetlenebbül képez kapcsolatot. A kapcsolat azonban viszonylagos, nem folytonos, mert már a Szilágyság is magyarok és románok által vegyesen lakott vidék, a Meszesen túl pedig román között nagy területen szórványmagyarság lakik. A Szilágyság kapcsolatszerepét akkor értékelhetjük igazán, ha innen délre tekintünk, ahol hatalmas hegyvidékek (Bihar-hegység, Erdélyi- Érchegység) és homogén román lakta zóna választja el az Alföldet és Erdélyt, ahol eddigi ismereteink szerint nem találkozunk a szilágysági magyaroktól képviselt, hasonló átmenetet képező néprajzi jelenségekkel.
A mai Szilágyság területe vagy annak részei a történelem folyamán időnként az erdélyi fejedelemséghez tartoztak, ezért néprajzi munkákban is nem egyszer Erdélyhez sorolódnak. […]
Az újabb és tüzetesebb vizsgálatok egyre több adalékkal szolgálnak arra, hogy a XIX. század elejétől, amidőn az Alföldön a többször említett, új kulturális folyamatok kezdtek kibontakozni, a Szilágyság fokozatosan ezek áramába került. Felülrétegződéssel az erdélyi népi műveltséggel rokon vonásai régiessé váltak. Azért is tárgyaljuk az Alföld peremterületei között és nem Erdély áttekintésénél.
A frissen szervezett Szilágy vármegye terjedelmes monográfiájának szerzője, Petri Mór meglehetős bő fejezetet juttatott a néprajznak, ahol a szokások és a táplálkozás mellett kitüntetett helyet kapott a népviselet. Faluról falura haladva szemléletesen és jó szemre vallóan írta le az öltözködést: különbséget tett a magyarok ünnepi és hétköznapi darabjai, téli és nyári ruhadarabjai között, melyek bolti kelmékből és szabóműhelyekből, illetőleg saját előállításból kerültek ki ebben az időben. A volt kisnemesi községek viselete állt legközelebb az alföldi mezővárosi posztóviselethez. A románság sok helyen követte a magyarok által mutatott divatot, de túlnyomólag még saját készítésű öltözetben járt. Petrire alapozva Nagy Jenő viseletkutatásai szemléletesen rajzolják meg, hogy a kisnemesi eredetű szilágysági magyarok közvetlenül, illetőleg a velük korszakunkban gyakran azonos réteget alkotó módosabb, egykori úrbéres gazdák divatteremtő ízlése nyomán, hogyan honosodtak meg az Alföld irányából származó ruhadarabok. A női viseletben a színes rojtos vállkendő és a rövidebb, de több szoknya, amely az Alföldön mindenfelé elterjedt, de Erdélyben ismeretlen maradt, a Szilágyságba még elkerült. A kelet-északi tömb jellegzetes öltözetdarabja, a guba, itt is közönséges lett. A női kisbunda, a cifraszűr, a vitézsújtásos fekete posztóujjas, a gombos mellény a XIX. század folyamán ugyancsak a síkság felől kerültek be a szilágysági népi öltözetbe, míg a szűk ujjú férfiing, a fehér posztónadrág (harisnya), szokmány, daróc és bujka erdélyiesnek számít. Az alföldies elemek átütő hatását bizonyítja, hogy belőlük nem egyet a szilágysági románság is átvett, a magyarságnál korszakunkban jóval régiesebb darabokat tartalmazó ruhatárába.
A nagyobb körzetben számottevő céhes-kézműipari múlttal rendelkező Zilah volt a szűkebb Szilágyságot ellátó legfontosabb ruhaipari központ. Emellett jelentékeny mennyiségű díszedényt készítettek a zilahi és a közeli désházi fazekasok. Vásárlóik nemcsak a Szilágyságból, hanem a Meszesen túli vidékekről, sőt nagy számmal Kalotaszegről kerültek ki. A szilágysági falvak más irányú kézműves tevékenysége nem kellő mértékben ismert. A bútorkészítés meglehetősen jellegtelen maradt, kiemelkedő központja, stílusa nem volt. Akár Szatmárban és a szomszédos észak-erdélyi területeken, a monumentális faépítkezés és a fafaragás számos kiemelkedő alkotásával találkozunk. A hímzések és szőttesek világában is ötvöződtek a régi és az új stílus képviselőiként a két nagytáj jellegzetes vonásai. Az új stílusú, lyuggatásos, szabadrajzú fehér hímzések, a Szilágyságtól keletre eső magyarok körében már nem hódítottak. A régi szilágysági hímzésállomány egyszerűbb mintái leginkább Kalotaszeggel mutatnak rokonságot. Egy másik területre áttérve: a szilágysági dallamok összegző vizsgálatára viszonylag későn, 1950 után került sor. Tanulsága szerint a magyarok többsége szokatlanul nagy számban tudott népies műdalokat. Az eredeti népdalok az új stílusú és a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt, de leginkább a Bartók által III. (alföldi) dialektusnak nevezett dallamcsoporthoz állnak közel, azon belül is elsősorban az északkeleti irányba mutató kapcsolatok a legerősebbek. Viszont figyelemre méltó, hogy azok közül a dallamok közül, amelyek csak egy dialektusterületre jellemzőek, legnagyobb számúak itt az erdélyiek (IV. dialektus).

Irodalom

  • Almási István: Szilágysági magyar népzene. Bukarest, 1979.
  • Balogh Dezső: Szilágysági népszokások. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1973.
  • Beke György: Szilágysági hepehupa. Bukarest, 1975.
  • Gönyey Sándor: Lófarokkötések Szilágy és Szatmár megyében. Ethnographia LIII. 1942.
  • Gönyei (Ébner) Sándor: A szilágysági magyarok népviselete. Muskátli 3. sz. 1943. 13-17. oldal
  • Györffy István: Szilágysági hímzések I. Magyar Népművészet II. Budapest, 1924.
  • Kovách Géza: A zilahi céhek története. Bukarest, 1958.
  • Kós Károly – Szentimrei Judit: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974.
  • Magyar Zoltán: A Szilágyság mondahagyománya. Budapest, 2007.
  • Major Miklós: Egy kertészcsalád élete és gazdálkodása Szilágynagyfaluban a 20. század derekán. Néprajzi Látóhatár VII. (1998.)
  • Major Miklós: Felső-Berettyó vidéki fejfák. Népismereti Dolgozatok 1978.
  • Major Miklós: Népi tájtudat-vizsgálat a Felső-Berettyó mente falvaiban. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2. Kolozsvár, 1994. 7-21. oldal
  • Major Miklós: Szilágynagyfalu. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2002.
  • Major Miklós: Szilágynagyfalu települése és népi építészete. Néprajzi Látóhatár IV. (1995.)
  • Márton Gyula: A zilahi fazekasság. Kolozsvár, 1948.
  • Mitruly Miklós: Szóból ért az ember. Népi elbeszélések Krasznáról. Székelyudvarhely, 1999.
  • Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája I-VI. Budapest, 1900-1904.
  • Szabó Zsolt: Szilágysági magyarok. Bukarest, 2000.
  • Virág Magdolna: Temetés a Tövisháton. Haldoklóhoz, halotthoz és temetőhöz kapcsolódó szokások és hiedelmek három szilágysági faluban. Debrecen, 1994.

Megosztás