1
Kósa László: Somogy
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Somogy, Somogyság, Somogyország: a Balaton és a Dráva között elterülő változatos arculatú dombvidék. Jellegzetes kisebb tájakra oszlik. A Kapos vonalától délre fekszik Belső-Somogy. A Dráva felé síkságba lejtő, széles homokos völgyeinek a vizét a Rinya folyócska gyűjti össze. A Külső-Somogynak nevezett északi rész a Kis- és Nagy-Koppány vízrendszerében fekszik, domborzatilag jóval tagoltabb. A két jellegzetes tájat az egykor mocsaras Kapos-völgy, a Vízmente választja el. Nevezetes kistáj Fonyódtól nyugatra a Balaton hajdani öble, később mocsárvilág, a Nagyberek, és a Kaposvártól délre eső erdős Zselic. A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket, ~ a legrégibb tájneveink egyike, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés valószínűleg a „kisebbik királyság” intézményének, a dukátusnak az emléke. A ~ területén a honfoglaláskor talált, kisebb csoportokban élő szlávság az Árpád-kor elején eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal megegyező határú ~-vármegyét viszonylag sűrű magyarság lakta. A török hódoltság idején a Nagykanizsa-Szigetvár végvárrendszer ellenőrzése alá tartozó déli vidék sokat szenvedett a háborúskodásoktól. Mintegy 300 falu néptelenedett el ~-ban. Az újratelepülés részben a pusztítást átvészelt községekből, részben északi magyar vidékekről történt. Viszonylag nagy számmal maradtak kuriális nemesi falvak is. A Nagyberek környéki pár szlovén, a Dráva menti néhány horvát és a zselici német falukon kívül nagyobb nemzetiségi betelepítés nem történt. Így ~ az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A múlt század derekáig erdős, extenzív állattartó táj, főközlekedési utaktól távol eső, elzárt vidék volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg (ún. „pógárok”) alakult ki, de a nagybirtok túlsúlya nem változott meg. 1920 előtt a 100 holdon felüli birtokok a föld 66%-át foglalták el. Táji központja Kaposvár, alig 150 éve emelkedett ki a községek sorából.
Andrásfalvy Bertalan: Somogy
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
A változatos felszínű és nagy kiterjedésű Somogy megye, Somogyország néprajzi képe igen összetett és változatos. Számos néprajzi csoportja közül néhány népművészetével hívta fel magára a figyelmet: Csököly és vidéke Belső-Somogyban, Buzsák és környéke, a Kapos mente, Külső-Somogy és Koppány mente.
Csököly és vidékének fehér gyászviseletére és jellegzetes fejviseletére, valamint színes bőrruháira figyeltek fel a népművészet kutatói. Itt igen sok lent termeltek még a múlt század közepén, még Baranyába és Zalába is vittek belőle. A fehér gyászviselet, ugyanúgy, mint általában a Dél-Dunántúl magyarjainál, lenből készült, és e gyászruha és egyben nagyünnepi ruha darabjait szálvonással, vagdalással és mértanias fehérhímzéssel is díszítették. A csökölyi asszonyok fehér csipke fejkötőjüket háromujjnyi széles, abroncsszerű fejszorítóval fogták le, ami mint valami korona állt a fejükön, s arról a halántékra széles szalagok borultak. Ezután tették fel a nagy fehér kendőt, ami trapéz alakúan állt. Ezt a „főrevető” vagy „férevető” kendőt a homlok fölé eresztették úgy, hogy arcukat oldalról teljesen eltakarta és csak elől lehetett látni. Hasonló, nagy, az arcot sátorosan eltakaró kendőket régebben Zala és Veszprém megyéből is leírtak, illetve lerajzoltak, s ezeket pacsának nevezték.
A csökölyi férfiak és nők télen igen szépen kivarrt és rátétdíszes ujjatlan bőrmellest és kisködmönöket viseltek, melyek többnyire Gigén, a szomszédos faluban lakó szűcsnél készültek. Somogyban még a századforduló idején is sokfelé dolgoztak szűcsök, elsősorban a nagyobb falvakban és mezővárosokban, Kaposvárott, Nagyatádon, Szigetvárott.
Somogy megye legismertebb hímzése a buzsáki. Itt a Balaton egykori nagy öble, a Nagyberek mellékén Buzsák, Táska, Tótszentpál és Varjaskér (az utóbbi kettő 1929-ben Somogyszentpál néven egyesült) kialakult néprajzi csoport nagy részben horvát eredetű. A horvátok ősei valószínűleg Szlavóniából jöttek, a XVII. század végén szállták meg az említett középkori magyar falvakat, melyek lakossága a felszabadító háborúk során elpusztult vagy elköltözött innen. Az első összeírások a horvátok mellett néhány magyar nevet is említenek, talán az egykori lakosok utódait. A környékbeliek tótoknak nevezték az ittenieket, a régi magyar nyelvben ugyanis Tótország volt Szlavónia neve.
Buzsákon egyrészt az egész országban ismert fehérhímzésből, ideértve a szálvonásos subrikálást is, másrészt a színes szőttes hímből alakult ki a múlt század második felében az a jellegzetes, egyedülálló hímzés, melyet buzsákinak ismerünk. A szőttes csíkbetétekkel és fehérhímzéssel díszítették az ingek (mellévarrott) ujját és az ágyterítőket. A szőttes betéteket hasonló színű (kék és piros) szállal varrt hímzésekkel kísérték a szélén, majd a motívumok egyre távolodtak a szálszámolásos, mértanias formáktól és szabad rajzúakká váltak. Egyre nagyobbodtak, egyre több öltést alakítottak ki, illetve vettek át a szabad rajzú hímzővilágból (duplalánc, hurkolás, tyúkszem stb.). A századfordulón az itt birtokos Széchenyi család nőtagjai felismerték e különleges formakincsű és színhatású hímzés jelentőségét, és egyre több buzsáki asszonyt nyertek meg arra, hogy hímzéseiket eladják, illetve, hogy újabbakat is készítsenek eladásra, s ez nem megvetendő jövedelemhez juttatta e gazdagnak egyáltalán nem mondható falvak népét. A buzsáki hímzésnek néhány évtized alatt híre ment, gróf Jankovich Bésán Endréné (az egyik Széchenyi leány) háziipari telepet szervezett a megnövekedett kereslet kielégítésére.
A buzsáki rátét néven ismert, ott bécsinek nevezett díszítés a századforduló után terjedt el. Valószínű a tótszentpáliak kezdték el, hogy a bécsinek nevezett vékony pamutszövetet (kartont) összehajtogatták és azt kacskaringósan ollóval kivagdosták, mint a gyermekek a papírkivágásokat, és ezeket a kivágott kartonmintákat a szélein apró öltésekkel felvarrták az ágyterítők díszítésére. Később a hímzésekkel együtt ez is kapós lett, hasonlóan díszített párnákat, terítőket, kendőket is készítettek. E mintakincs igen fiatal, és valószínű a polcszél-díszítések s más ipari motívumok hatására alakult ki.
A Kapos mentén és a Koppány völgyében a férfiingek subrikás fehérhímzése és a női ingek keresztszemes és szabad rajzú színes díszítése volt szokásban, igen változatos és gazdag mintakinccsel. Külső-Somogy hímzésről nevezetes faluja Karád. Itt is a fehérhímzésnek jellegzetes, újabb időkben kialakult sajátos formája lett közismert.
Somogy a magyar népi műveltség más területén nagyobb értékeket őrzött meg napjainkig. Különösen népzenéje, a magyar zenei anyanyelv legrégiesebb rétegét jelentő ötfokú és kvintváltó dallamokban gazdag. Ezekre a dallamokra járták Dél-Dunántúlon a legelterjedtebb és egyben legősibb réteghez tartozó ugrós és kanásztáncokat. A dunántúli magyarság körében itt élt legtovább a duda, a citera és a hosszúfurugla. Pásztorfaragásban, karcolt, spanyolozott fa és csont sótartók, tükrösök, ivópoharak stb. tekintetében talán a leggazdagabb megyéje az országnak.
Filep Antal: Belső-Somogy
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Belső-Somogy: Somogy déli, az országhatárhoz közelebb eső felének neve. Nagy múltú tájnév, az állami és egyházi igazgatásban is alkalmazták. A honfoglalástól sűrűn megült dombos vidéken a középkor folyamán virágzó mezővárosi fejlődés bontakozott ki, amelyet a törökkori harcok megzavartak. Parasztpolgársága a reformációhoz csatlakozott. Jelentékeny számban voltak a XVIII. sz. elejéig unitárius közösségei, amelyek később jórészt kálvinistákká lettek. A túlélő lakosság mellé az elpusztultak és elmenekültek pótlására a VIII. sz. folyamán az ország békésebb fejlődésű területeiről is érkeztek települők. A középkori kontinuitású lakosság „öző” nyelvjárást használt. A Dráva mentén néhány községben horvát lakosság, beljebb ritka szórványban németség telepedett meg. Fejlődését a XIX. század derekától a majorkodó nagybirtok és a polgárosuló paraszti gazdálkodás versenye határozta meg. A XX. sz.-ban a birtokos parasztság politikai mozgalmainak egy központi, kiindulási bázisa volt. Paraszti kultúrája sok archaizmust őrzött meg a XIX. sz. végéig, de egészében véve korán polgárosult, amint azt a XIX. sz. közepén már jelentkező egykézése is mutatja. A XIX. sz. végétől a protestáns lakosság kulturális központjává iskolája révén Csurgó vált. Nevezetes községei: Nagyatád, Nagybajom, Erdőcsokonya, Barcs, Kálmáncsa, Darány. Sajátos vidéke a Rinya mente.
Filep Antal: Külső-Somogy
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Külső-Somogy: Somogynak az ország belseje felé eső, Kaposvártól és a Kapos völgyének vonalától északra fekvő, a Balatonig terjedő erősen tagolt dombvidéki területe. Köznyelvünkben és a régi államigazgatási és egyházszervezeti nyelvben egyaránt használatos kifejezés. A honfoglalás óta megült vidék. Sűrű megtelepedettségű. Középkori településhálózatát a törökkori harcok tönkretették. Lakossága jelentékeny mértékben elpusztult, valószínűleg ezért fordul elő ritkán ~-ban az „öző” nyelvjárású község. Népessége csatlakozott a reformációhoz, azonban a rekatolizáció során jelentékenyen megváltoztatták a XVII. sz. végi arányokat. Területén a nagybirtok részesedése magas volt. ~ északnyugati sarkának sajátos tája a Balaton turzásokkal elzárt öble, a Nagyberek, és a XIX. sz. elején még nyíltvizű Kisbalaton, amely határát érintette. Nevezetes községei: Karád, Tab, Igal, Marcali, Törökkoppány.
Filep Antal: Vízmente
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Vízmente: Somogy megye Kapos-völgyi településeinek sorozatára alkalmazott tájnév. A Kapos északi partján a korai Árpád-kori keletkezésű falvak az újabb századokban gyors polgárosulásukkal tűntek ki, amit a kedvezőbb közlekedései összeköttetéseket kiaknázó intenzív árutermelő paraszti mezőgazdaságnak köszönhettek. Központja Kaposvár.
Filep Antal: Zselicség, Zselic
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Zselicség, Zselic: Somogy és Baranya megyék között elterülő erdős dombvidék, északra a Kapos völgye, délen a Szigetvidék határolja. Neve honfoglalás-körüli szláv lakosságra utal, de végső soron összefügg a környék korai vasművességével, amire magyar helynévi adatok is utalnak, mint pl. a közeli Vasas. Lakossága a XVIII. századtól magyar, német, horvát. A németek száma a II. világháborút követően erősen csökkent. A horvátok elsősorban a németségbe olvadtak bele. Extenzív állattartásáról, archaikus paraszti kultúrájáról ismertté vált, bár a paraszti polgárosulása az utóbbi 80 esztendőben jelentősen előrehaladt. Nevezetes magyar községei Szilvásszentmárton, Patca, Zselickisfalud, Szenna.
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Somogy, Somogyság, Somogyország: a Balaton és a Dráva között elterülő változatos arculatú dombvidék. Jellegzetes kisebb tájakra oszlik. A Kapos vonalától délre fekszik Belső-Somogy. A Dráva felé síkságba lejtő, széles homokos völgyeinek a vizét a Rinya folyócska gyűjti össze. A Külső-Somogynak nevezett északi rész a Kis- és Nagy-Koppány vízrendszerében fekszik, domborzatilag jóval tagoltabb. A két jellegzetes tájat az egykor mocsaras Kapos-völgy, a Vízmente választja el. Nevezetes kistáj Fonyódtól nyugatra a Balaton hajdani öble, később mocsárvilág, a Nagyberek, és a Kaposvártól délre eső erdős Zselic. A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket, ~ a legrégibb tájneveink egyike, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés valószínűleg a „kisebbik királyság” intézményének, a dukátusnak az emléke. A ~ területén a honfoglaláskor talált, kisebb csoportokban élő szlávság az Árpád-kor elején eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal megegyező határú ~-vármegyét viszonylag sűrű magyarság lakta. A török hódoltság idején a Nagykanizsa-Szigetvár végvárrendszer ellenőrzése alá tartozó déli vidék sokat szenvedett a háborúskodásoktól. Mintegy 300 falu néptelenedett el ~-ban. Az újratelepülés részben a pusztítást átvészelt községekből, részben északi magyar vidékekről történt. Viszonylag nagy számmal maradtak kuriális nemesi falvak is. A Nagyberek környéki pár szlovén, a Dráva menti néhány horvát és a zselici német falukon kívül nagyobb nemzetiségi betelepítés nem történt. Így ~ az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A múlt század derekáig erdős, extenzív állattartó táj, főközlekedési utaktól távol eső, elzárt vidék volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg (ún. „pógárok”) alakult ki, de a nagybirtok túlsúlya nem változott meg. 1920 előtt a 100 holdon felüli birtokok a föld 66%-át foglalták el. Táji központja Kaposvár, alig 150 éve emelkedett ki a községek sorából.
Andrásfalvy Bertalan: Somogy
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
A változatos felszínű és nagy kiterjedésű Somogy megye, Somogyország néprajzi képe igen összetett és változatos. Számos néprajzi csoportja közül néhány népművészetével hívta fel magára a figyelmet: Csököly és vidéke Belső-Somogyban, Buzsák és környéke, a Kapos mente, Külső-Somogy és Koppány mente.
Csököly és vidékének fehér gyászviseletére és jellegzetes fejviseletére, valamint színes bőrruháira figyeltek fel a népművészet kutatói. Itt igen sok lent termeltek még a múlt század közepén, még Baranyába és Zalába is vittek belőle. A fehér gyászviselet, ugyanúgy, mint általában a Dél-Dunántúl magyarjainál, lenből készült, és e gyászruha és egyben nagyünnepi ruha darabjait szálvonással, vagdalással és mértanias fehérhímzéssel is díszítették. A csökölyi asszonyok fehér csipke fejkötőjüket háromujjnyi széles, abroncsszerű fejszorítóval fogták le, ami mint valami korona állt a fejükön, s arról a halántékra széles szalagok borultak. Ezután tették fel a nagy fehér kendőt, ami trapéz alakúan állt. Ezt a „főrevető” vagy „férevető” kendőt a homlok fölé eresztették úgy, hogy arcukat oldalról teljesen eltakarta és csak elől lehetett látni. Hasonló, nagy, az arcot sátorosan eltakaró kendőket régebben Zala és Veszprém megyéből is leírtak, illetve lerajzoltak, s ezeket pacsának nevezték.
A csökölyi férfiak és nők télen igen szépen kivarrt és rátétdíszes ujjatlan bőrmellest és kisködmönöket viseltek, melyek többnyire Gigén, a szomszédos faluban lakó szűcsnél készültek. Somogyban még a századforduló idején is sokfelé dolgoztak szűcsök, elsősorban a nagyobb falvakban és mezővárosokban, Kaposvárott, Nagyatádon, Szigetvárott.
Somogy megye legismertebb hímzése a buzsáki. Itt a Balaton egykori nagy öble, a Nagyberek mellékén Buzsák, Táska, Tótszentpál és Varjaskér (az utóbbi kettő 1929-ben Somogyszentpál néven egyesült) kialakult néprajzi csoport nagy részben horvát eredetű. A horvátok ősei valószínűleg Szlavóniából jöttek, a XVII. század végén szállták meg az említett középkori magyar falvakat, melyek lakossága a felszabadító háborúk során elpusztult vagy elköltözött innen. Az első összeírások a horvátok mellett néhány magyar nevet is említenek, talán az egykori lakosok utódait. A környékbeliek tótoknak nevezték az ittenieket, a régi magyar nyelvben ugyanis Tótország volt Szlavónia neve.
Buzsákon egyrészt az egész országban ismert fehérhímzésből, ideértve a szálvonásos subrikálást is, másrészt a színes szőttes hímből alakult ki a múlt század második felében az a jellegzetes, egyedülálló hímzés, melyet buzsákinak ismerünk. A szőttes csíkbetétekkel és fehérhímzéssel díszítették az ingek (mellévarrott) ujját és az ágyterítőket. A szőttes betéteket hasonló színű (kék és piros) szállal varrt hímzésekkel kísérték a szélén, majd a motívumok egyre távolodtak a szálszámolásos, mértanias formáktól és szabad rajzúakká váltak. Egyre nagyobbodtak, egyre több öltést alakítottak ki, illetve vettek át a szabad rajzú hímzővilágból (duplalánc, hurkolás, tyúkszem stb.). A századfordulón az itt birtokos Széchenyi család nőtagjai felismerték e különleges formakincsű és színhatású hímzés jelentőségét, és egyre több buzsáki asszonyt nyertek meg arra, hogy hímzéseiket eladják, illetve, hogy újabbakat is készítsenek eladásra, s ez nem megvetendő jövedelemhez juttatta e gazdagnak egyáltalán nem mondható falvak népét. A buzsáki hímzésnek néhány évtized alatt híre ment, gróf Jankovich Bésán Endréné (az egyik Széchenyi leány) háziipari telepet szervezett a megnövekedett kereslet kielégítésére.
A buzsáki rátét néven ismert, ott bécsinek nevezett díszítés a századforduló után terjedt el. Valószínű a tótszentpáliak kezdték el, hogy a bécsinek nevezett vékony pamutszövetet (kartont) összehajtogatták és azt kacskaringósan ollóval kivagdosták, mint a gyermekek a papírkivágásokat, és ezeket a kivágott kartonmintákat a szélein apró öltésekkel felvarrták az ágyterítők díszítésére. Később a hímzésekkel együtt ez is kapós lett, hasonlóan díszített párnákat, terítőket, kendőket is készítettek. E mintakincs igen fiatal, és valószínű a polcszél-díszítések s más ipari motívumok hatására alakult ki.
A Kapos mentén és a Koppány völgyében a férfiingek subrikás fehérhímzése és a női ingek keresztszemes és szabad rajzú színes díszítése volt szokásban, igen változatos és gazdag mintakinccsel. Külső-Somogy hímzésről nevezetes faluja Karád. Itt is a fehérhímzésnek jellegzetes, újabb időkben kialakult sajátos formája lett közismert.
Somogy a magyar népi műveltség más területén nagyobb értékeket őrzött meg napjainkig. Különösen népzenéje, a magyar zenei anyanyelv legrégiesebb rétegét jelentő ötfokú és kvintváltó dallamokban gazdag. Ezekre a dallamokra járták Dél-Dunántúlon a legelterjedtebb és egyben legősibb réteghez tartozó ugrós és kanásztáncokat. A dunántúli magyarság körében itt élt legtovább a duda, a citera és a hosszúfurugla. Pásztorfaragásban, karcolt, spanyolozott fa és csont sótartók, tükrösök, ivópoharak stb. tekintetében talán a leggazdagabb megyéje az országnak.
Filep Antal: Belső-Somogy
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Belső-Somogy: Somogy déli, az országhatárhoz közelebb eső felének neve. Nagy múltú tájnév, az állami és egyházi igazgatásban is alkalmazták. A honfoglalástól sűrűn megült dombos vidéken a középkor folyamán virágzó mezővárosi fejlődés bontakozott ki, amelyet a törökkori harcok megzavartak. Parasztpolgársága a reformációhoz csatlakozott. Jelentékeny számban voltak a XVIII. sz. elejéig unitárius közösségei, amelyek később jórészt kálvinistákká lettek. A túlélő lakosság mellé az elpusztultak és elmenekültek pótlására a VIII. sz. folyamán az ország békésebb fejlődésű területeiről is érkeztek települők. A középkori kontinuitású lakosság „öző” nyelvjárást használt. A Dráva mentén néhány községben horvát lakosság, beljebb ritka szórványban németség telepedett meg. Fejlődését a XIX. század derekától a majorkodó nagybirtok és a polgárosuló paraszti gazdálkodás versenye határozta meg. A XX. sz.-ban a birtokos parasztság politikai mozgalmainak egy központi, kiindulási bázisa volt. Paraszti kultúrája sok archaizmust őrzött meg a XIX. sz. végéig, de egészében véve korán polgárosult, amint azt a XIX. sz. közepén már jelentkező egykézése is mutatja. A XIX. sz. végétől a protestáns lakosság kulturális központjává iskolája révén Csurgó vált. Nevezetes községei: Nagyatád, Nagybajom, Erdőcsokonya, Barcs, Kálmáncsa, Darány. Sajátos vidéke a Rinya mente.
Filep Antal: Külső-Somogy
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Külső-Somogy: Somogynak az ország belseje felé eső, Kaposvártól és a Kapos völgyének vonalától északra fekvő, a Balatonig terjedő erősen tagolt dombvidéki területe. Köznyelvünkben és a régi államigazgatási és egyházszervezeti nyelvben egyaránt használatos kifejezés. A honfoglalás óta megült vidék. Sűrű megtelepedettségű. Középkori településhálózatát a törökkori harcok tönkretették. Lakossága jelentékeny mértékben elpusztult, valószínűleg ezért fordul elő ritkán ~-ban az „öző” nyelvjárású község. Népessége csatlakozott a reformációhoz, azonban a rekatolizáció során jelentékenyen megváltoztatták a XVII. sz. végi arányokat. Területén a nagybirtok részesedése magas volt. ~ északnyugati sarkának sajátos tája a Balaton turzásokkal elzárt öble, a Nagyberek, és a XIX. sz. elején még nyíltvizű Kisbalaton, amely határát érintette. Nevezetes községei: Karád, Tab, Igal, Marcali, Törökkoppány.
Filep Antal: Vízmente
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Vízmente: Somogy megye Kapos-völgyi településeinek sorozatára alkalmazott tájnév. A Kapos északi partján a korai Árpád-kori keletkezésű falvak az újabb századokban gyors polgárosulásukkal tűntek ki, amit a kedvezőbb közlekedései összeköttetéseket kiaknázó intenzív árutermelő paraszti mezőgazdaságnak köszönhettek. Központja Kaposvár.
Filep Antal: Zselicség, Zselic
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Zselicség, Zselic: Somogy és Baranya megyék között elterülő erdős dombvidék, északra a Kapos völgye, délen a Szigetvidék határolja. Neve honfoglalás-körüli szláv lakosságra utal, de végső soron összefügg a környék korai vasművességével, amire magyar helynévi adatok is utalnak, mint pl. a közeli Vasas. Lakossága a XVIII. századtól magyar, német, horvát. A németek száma a II. világháborút követően erősen csökkent. A horvátok elsősorban a németségbe olvadtak bele. Extenzív állattartásáról, archaikus paraszti kultúrájáról ismertté vált, bár a paraszti polgárosulása az utóbbi 80 esztendőben jelentősen előrehaladt. Nevezetes magyar községei Szilvásszentmárton, Patca, Zselickisfalud, Szenna.
2
Kósa László: Dél-Dunántól: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A Balaton déli partja és a Dráva között elterülő, egységesen Somogynak nevezett táj a kései feudalizmusban Göcsejhez hasonlóan elmaradottság és nehezen megközelíthetőség hírében állt. Nagy-Apáti Kis Sámuel 1822-ben arról panaszkodott, hogy az észak-dunántúli vármegyékben lenézik és műveletlennek tartják a somogyit, pedig – érvel – az egyszerűség és a természetesség is lehet érték. Fényes Elek tömören fogalmazta meg, milyen tényezők jellemzik és befolyásolják a vármegyével azonosított táj állapotát: „Somogy vármegyének a hajókázható Dráva és Mura folyóvizek, a Balaton tava mellett való fekvése; továbbá majd minden terményekben való gazdagsága, első tekintettel arra mutatnak, hogy itt a kereskedés igen élénk; pedig nem így van! Ennek okát, elmellőzvén a magyar kereskedést közönségesen akadályoztató okokat, főképpen a következőkben kell keresni, úm. a csekély népességben, a nemesebb szorgalmat, a gyáraskodást űző népesebb városok, és így a consumensek tökélletes hiányában; a Dráva vize korlátlanságában, melly a felfelé való hajózást lehetetlenné tette, vagy legalább költségessé és veszedelmessé teszi; végre a rossz utakban.” Mindezek némi módosításokkal a Dél-Dunántúl jelentős területeire általánosíthatók, és Somogyban jórészt magyarázzák, hogy a népi kultúra polgárosulása miért késett vagy korszakunkban miért csak egy bizonyos fokot ért el. 1848 előtt a szétszórt harminc apró somogyi mezőváros közül korszakunkban a megyeszékhelyt, Kaposvárt kivéve egynek sem sikerült nemhogy korszerű várossá emelkednie, de még valamilyen szintű urbánus központi magot is csak a nagyobb szabadalmas múltú Szigetvár tudott teremteni. Említettük, hogy az 1868-ban megépült vasút viszont Barcsra helyezte át a Dráván túli kereskedelem addig Szigetvárra eső súlypontját, ezért az utóbbi hamarosan nagyközséggé süllyedt. Vonzásköre beszűkült. A nagy távolság miatt Pécs hatása Somogy nagy részén kevésbé érvényesült, bár déli feléről korszakunkban mindvégig szekereztek piacára a parasztok. Délnyugat-Somogyban Nagykanizsa számított a leglátogatottabb vásáros helynek. Barcs egykor úrbéres mezővároska nagy ütemben fejlődött: Bárándy 1320 lakosáról tudott, 1900-ban 5396-an lakták. Társadalmában ekkor a polgári elem, az iparból, kereskedelemből és közlekedésből élők aránya 53,9% volt, messze meghaladva a megyei átlagot (15,2%), de még Kaposvárét is (44,1%). Azonban átmenő forgalmat bonyolított le, jelentős ipara nem alakult ki és a fejlődést visszavető trianoni határ meghúzásáig nem lett város. Kaposvár dualizmus kori városiasodása egyedülálló eset a Dunántúl történetében. Gyors és eredményes kibontakozását több körülmény szerencsés találkozásának köszönhette. Múltja nem sokat lendített kibontakozásában, az Esterházy-uradalom mezővároskája központi funkcióit mindenekelőtt földrajzi fekvésének köszönhette. Nem volt vetélytársa a kiegyenlített településhálózatú megyében, melyből egyaránt hiányoztak a privilegizált helyek, a Zalában megtalálható szerek (szegek) és a dél-baranyai apró falvak. Döntő jelentőségű volt számára a vasút- és úthálózat kiépülése. Egyrészt a fiumei kereskedelmi vonalon feküdt, másrészt az élénken kapitalizálódó somogyi nagybirtokok terményeit szállító alsóbbrendű útvonalak itt futottak össze. Maga a város is egy hatalmas kapitalista mezőgazdasági nagyüzemnek, a környék tőkés bérletben levő uradalmaiból a Hitelbank által létrehívott Mezőgazdasági-Ipari Rt.-nek lett a székhelye. A földrajzi helyzet kialakította a közlekedési csomópontot, ez viszont magával hozott további városi funkciókat, jelentékenyen növelte az ipart és a kereskedelmet, gyarapította a polgári-kispolgári elem súlyát, intézmények, hivatalok, egyesületek alapítását.
A nagy kiterjedésű somogyi táj a Dunántúl egészét tekintve nagyjából azonos felszínű, vízrajzú, de akár erre az egyneműségre, akár a településhálózat kiegyenlítettségére gondolunk, tévedés volna azt hinni, hogy Somogyon belül nem különböztethetők meg kisebb, néprajzilag elváló tájegységek. Legalább három zónát lehet kirajzolni, melyek átnyúlnak Tolna és Baranya nyugati, az utóbbi déli vidékére is. És amelyek magukba foglalnak jellegzetes népi kultúrájú kistájakat. A zónahatárok többnyire nem élesek. Kialakulásuk a paraszti árutermelésen alapszik. Igaza volt Fényes Eleknek, amikor a kereskedelmet hiányolta, az valóban nem volt az 1830-as években országosan számottevő, de az utólagos helyi kutatásokból az is kiderült, hogy a megye „majd minden terményekben való gazdagságát” a parasztság a jobbágykor utolsó évtizedeiben sokoldalúan kihasználta. Szarvasmarhával, gabonával, borral, dohánnyal, gyümölccsel, háziipari termékekkel, ha nem is rendszeresen és nem is távoli piacokon, de a közeli, kisebb forgalmú vásárhelyeken megjelentek és leginkább egymás között kicserélték áruikat. Az említett zónák akkor különültek el határozottabban, amikor a kapitalizálódás során az egyes vidékek folyamatosan és rendszeresen rátértek az árutermelésre, majd több helyen karakteresebb gazdasági profilt alakítottak ki. Pontosan megfelel ez a folyamat az országos viszonylatban nyomasztóan nagy kiterjedésű somogyi nagybirtokok útjának. Ezekben Nyugat-Magyarországhoz és a Kisalföldhöz képest – elsősorban közlekedés-földrajzi okok miatt – később indult meg a majorsági gazdálkodás, a reformkorban kezdtek áttérni az okszerű gazdálkodási módokra, majd a jobbágyfelszabadítás után következett be a modernizálás és a kapitalista átalakulás. A parasztok tanultak a versenytársaktól és ők is igyekeztek szűkös lehetőségeik szerint korszerűsíteni, ezzel párhuzamosan céltudatosan kialakítani a maguk jellemző magatartását. Eredményként Somogyban nyerte el leginkább a pógárnak nevezett gazdaréteg sajátos vonásait. A széttartó fejlődés folyamata bonyolult volt, számos mozzanatát még nem ismerjük: különböző földrajzi körülmények éppúgy közrejátszhattak, mint az úrbéres múlt és olyan tényezők is alakították, mint a drasztikus születésszabályozás. Az első zónába a Dráva menti horvát falvakat és Baranyában az Ormánságot soroljuk. A második zóna magába foglalja Belső-Somogyot, a Zselicséget, a velük szomszédos Sziget-vidéknek nevezett kistájat és a Villányi-hegységtől délre elterülő drávaszögi magyarlakta helységeket. Végül a harmadik zónában találjuk Külső-Somogyot, a Kapos-völgyet és a Balaton mellékét.
Belső-Somogy korszakunkban hagyománytartóbb volt, mint Somogy más magyarlakta vidékei. Szuhay Péter a Dráva menti horvát (velük nem foglalkozunk bővebben) és a szomszédos református alapnépességű magyar falvak összehasonlító történeti vizsgálatában mutatta ki, hogy az utóbbiaknál a jobbágykorszak végén bontakozott ki egy a korábbinál okszerűbb gazdálkodással és polgárosuló életmóddal összefonódó értékrend. Feladták önellátó jellegű gazdálkodásukat, amely legfeljebb külterjesen tartott állatokat tudott piacra juttatni, és bekapcsolódtak a megnyíló rendszeres árutermelési lehetőségekbe. A jövedelmi többlet fokozatosan a paraszti reprezentáció emelkedésével, korszakunkban már a parasztos-polgáriasnak nevezhető ízlés térhódításával és a kiegyenlített életformára törekvéssel járt együtt. A talpas-favázas zsúpos épületek helyére téglából cserepes, több helyiséges magas oromfalú házakat emeltek, kicserélték a többnyire házilag készült bútorzatot asztalosmunkára. Viseletükben háttérbe szorult a maguk szőtte vászon, habár a századfordulóig a férfiaknál a hímzett bőrruha-darabok és a szűr gyakran előfordult. Velük szemben a Dráván inneni horvát falukban jóval korlátozottabb mértékű piacgazdálkodás és a hagyományszerűség erősen feudális jellegű, tehát a magyarokénál korábbi változata figyelhető meg. Amit a magyarok, legalábbis tehetősebb rétegeik igyekeztek életükből eltüntetni, ahhoz ők vagy ragaszkodtak, vagy nem állt módjukban, hogy kicseréljék korszerűbbre, divatosabbra, miáltal a régiesebb kulturális réteg horvát, az újabb magyar etnikus színezetet nyert. A fentebb fölsorolt területeken azonban egyértelműen megfigyelhető a horvátoknak a mintául is tekintett magyar falvak irányában megmutatkozó gazdasági és kulturális orientációja. A XIX. század utolsó harmadában az elért életvitel szinten tartási törekvése a magyar lakosság egyre mélyülő műveltségi és társadalmi konzerválódását hozta magával: kulturális befelé fordulás, születésszabályozás, reprezentálás. Szuhay egy viszonylag keskeny sávban végezte el az összehasonlítást, de legfontosabb megállapításai, elsősorban a kialakított életvitel megtartásának konzervativizmusba forduló törekvése, általánosíthatók az egész zónára. Ennek a dél-dunántúli sávnak a múlt század második felében gyűjtött vagyonra és tekintélyre támaszkodó társadalmi „csúcsteljesítménye”, ha lehet egyáltalán a nagyobb egységen belül szűkíteni a kört, a már említett dunántúli pógár legkarakteresebb alakja. Reformátusságán alapuló racionális világlátása, önképviseleti vágya, politizálási hajlama hajtásaként Belső-Somogyból indult 1909-ben a módos parasztság által vezetett, rövid időn belül országos jelentőségre szert tévő, Nagyatádi Szabó István féle kisgazda mozgalom. A kisebb településcsoportok közül sajátos, erősebben polgárosuló egységként említhető Csurgó környéke, ahol Dél-Somogyban legkorábban alakultak hitel- és tejszövetkezetek és legelőbb tértek át a parasztbirtokok a tejgazdálkodásra. A néprajzi irodalom bizonytalan a Szigetvár környéki Sziget-vidéknek nevezett tájegység elhatárolásában. Az építkezési, viseleti és más szórványos adatok alapján úgy látszik nem indokolt a Belső-Somogytól való néprajzi leválasztása. Hasonlóan körülményes a földrajzi egységként jól meghatározható Zselic néprajzi különállásának alátámasztása. Elsősorban a természeti feltételekkel összefüggő életmód figyelmeztet az itteni községek kulturális eltérésére. A dombosabb és erdősebb vidék korszakunkban más megélhetést nyújtott és zártabb maradt (legeltetés, erdőhasználat, az építkezés és lakberendezés változásainak későbbi kibontakozása), mint a síksági vagy enyhén dombos, sokszor rétes, mocsaras területekkel tarkított Belső-Somogyban volt. Azonban maga a Zselic sem egységes. Az északi-északkeleti részek katolikus és a nyugati református falucsoport között nemcsak a vallás, hanem a nyitottabb Kapos-völgy, illetőleg a módosabb Belső-Somogy szomszédsága is különböztet. Ugyanakkor a délkeleti-déli rész nemzetiségileg vegyes, elsősorban német lakossága a Dráva mente és Pécs felé orientálódott a századfordulón fellendülő, intenzív szarvasmarhatartásával és gyümölcstermesztésével.
Kutatások hiányában Külső- és Belső-Somogyot korántsem tudjuk olyan határozottan elkülöníteni, mint a Dráva-menti horvátokat a szomszédos magyaroktól. Szétválásuk valószínűleg akkor indult meg, amikor a belső-somogyiak a jobbágyparasztit fölváltó gazdaparaszti életmódot és műveltséget konzerválni kezdték. Külső-Somogy általában véve nyíltabb maradt, de ugyanakkor nem állítható, hogy itt hiányoztak volna korszakunkban a népi műveltség konzervatív vonásai és parasztsága nagytáji viszonylatban kiemelkedően előrehaladt volna a polgárosulásban. Gabonát, bort, gyümölcsöt, kukoricát, takarmánynövényeket rendszeresen szállítottak az elérhető kisebb-nagyobb piacokra és vásárokra. Borjú- és csikóneveléssel is széles körben foglalkoztak.
A népi műveltség expresszív szférái tanúsítják Külső- és Belső-Somogy néprajzi összetartozását. Igaz, ezek többsége kifejezi a Dél-Dunántúl nagy részével, Baranyával, és a Tolna szomszédos területeivel való hasonlóságot is. A viselet azonos típusba, a magyar népviseletek újabb parasztos rétegébe tartozik, mely régies elemeket is megtartott. A helyi változatok különbözőségében szerepe van, hogy az archaikus ruhadaraboknak az öltözködésben mekkora a jelentősége, mennyire jellegadóak. Például a viseletéről leginkább számon tartott belső-somogyi községben, Csökölyön a fehér vagy sáfrány sárgára színezett gyászruha a nőknél, az egyszerű, gallértalan és kézelő nélküli ing a férfiaknál a régies vonások súlyát emeli ki. Hímzett szűrt is viszonylag hosszú ideig hordtak. A római katolikus külső-somogyi népviseletek két jellegzetes csoportját, a karádit és a törökkoppányit szerényebb és mértéktartóbb kiállítás, kevesebb régies jegy jellemezte, mint általában a drágább anyagokat, bonyolultabb főkötőformákat használó (Csököly) belső-somogyi női öltözködést. Nagyon változatos mintázatú volt a szövés szinte egész Somogyban. Korszakunkban már jórészt pamutfonalat szőttek a takácsok, de fennmaradt a paraszti kender-, sőt a lenvászon szövése is. A férfi és női felsőruhákat gyakran hímezték. A hímzéseket gazdag parasztos mintakincs jellemezte, akár Zalában és Baranya több vidékén, itt is döntő befolyása volt a polgári hatásokat közvetítő fehérhímzéseknek. A Nagyberek környékén néhány horvát eredetű telepes községben a századfordulón zajlott le a nyelvváltás (a legismertebb közülük Buzsák). Fehérhímzésre visszamenő, új stílusú színes hímzéseiknek felvirágozásához hozzájárult, hogy a századvégi népies-szecessziós divat idején az itteni asszonyok rendszeresen dolgoztak megrendelésre. A hímzések, szőttesek és az öltözködés helyi sajátosságai valószínűleg az elmúló nemzetiségi különállásra is emlékeztetni kívánták a községek szűkebb szomszédságát. Göcsej kapcsán már szó esett arról, hogy a Dunántúlon a déli vidékeken Somogyban jegyezték le a leggazdagabb és legváltozatosabb népköltészetet. Anyaga nem oszlik meg kisebb tájegységek között. A somogyi népi dallamvilág viszont környezetéhez viszonyítva nagyobb számú régies vonást őrzött meg a XX. század első feléig és aldialektusként tartja számon a népzenekutatás. Hasonlót lehet mondani a vele szorosan összefonódott tánckincsről is. Dél-Zalától Baranyáig nagy területen a magyar néptáncok régi rétegeit regisztrálták a gyűjtők. Ezek legfontosabb típusa, a kanásztánc ugrós válfaja éppen Somogyban terjedt el legszélesebb körben. Ugyanakkor az új stílusú táncok itt nem értek el olyan népszerűséget, mint a Kisalföldön vagy az Alföld középső területein. Korszakunkban a dunántúli pásztorművészetből már kimúlóban van a spanyolozás, előbb a karc, majd a századfordulótól figurákat és növényi ornamentikát ábrázoló domború faragás az uralkodó technika. Somogyból és Baranyából nagyszámú díszes pásztorművészeti tárgy (tükrösök, dobozok, szelencék, botok, székhátak) ismert. Az itt tevékenykedő, egyéni stílust kialakító, neves faragó, idősebb Kapoli Antal (1867-1957) munkásságának első szakasza korszakunkra esett.
Külön kell említenünk a Somogy tengelyében fekvő, Kaposvártól keletre elterülő Kapos-völgyet és a nyugatra eső Vízmente községeit, mint a táj leginkább polgárosuló, vállalkozó szellemű vidékét. A Vízmente parasztsága az állandó és biztos kaposvári piac közelségéből profitált. A nem mezőgazdasági népesség ellátása baromfival, zöldségfélével, gyümölccsel, tejjel és tejtermékekkel jelentős részben az ő feladatuk volt. Gabonával, tenyészállatokkal és cukorrépával is jelentkeztek a kaposvári terményátvevő helyeken és üzemekben. A Kapos-völgyiek határozottabban szakosodtak, a századfordulótól országos fontosságú szarvasmarhatenyésztést és tejgazdaságot alakítottak ki. Ez az intenzív mezőgazdasági kultúrájú vidék átnyúlott Tolna megyébe is. […] A gazdasági irányvétel mindazonáltal már nem teremtett ezekből a falvakból önálló színt képviselő néprajzi egységet. Hagyományos kultúrájuk, ha polgárosultabb, halványabb is lett, Külső-Somogyhoz sorolható
(in: Kósa László Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
A Balaton déli partja és a Dráva között elterülő, egységesen Somogynak nevezett táj a kései feudalizmusban Göcsejhez hasonlóan elmaradottság és nehezen megközelíthetőség hírében állt. Nagy-Apáti Kis Sámuel 1822-ben arról panaszkodott, hogy az észak-dunántúli vármegyékben lenézik és műveletlennek tartják a somogyit, pedig – érvel – az egyszerűség és a természetesség is lehet érték. Fényes Elek tömören fogalmazta meg, milyen tényezők jellemzik és befolyásolják a vármegyével azonosított táj állapotát: „Somogy vármegyének a hajókázható Dráva és Mura folyóvizek, a Balaton tava mellett való fekvése; továbbá majd minden terményekben való gazdagsága, első tekintettel arra mutatnak, hogy itt a kereskedés igen élénk; pedig nem így van! Ennek okát, elmellőzvén a magyar kereskedést közönségesen akadályoztató okokat, főképpen a következőkben kell keresni, úm. a csekély népességben, a nemesebb szorgalmat, a gyáraskodást űző népesebb városok, és így a consumensek tökélletes hiányában; a Dráva vize korlátlanságában, melly a felfelé való hajózást lehetetlenné tette, vagy legalább költségessé és veszedelmessé teszi; végre a rossz utakban.” Mindezek némi módosításokkal a Dél-Dunántúl jelentős területeire általánosíthatók, és Somogyban jórészt magyarázzák, hogy a népi kultúra polgárosulása miért késett vagy korszakunkban miért csak egy bizonyos fokot ért el. 1848 előtt a szétszórt harminc apró somogyi mezőváros közül korszakunkban a megyeszékhelyt, Kaposvárt kivéve egynek sem sikerült nemhogy korszerű várossá emelkednie, de még valamilyen szintű urbánus központi magot is csak a nagyobb szabadalmas múltú Szigetvár tudott teremteni. Említettük, hogy az 1868-ban megépült vasút viszont Barcsra helyezte át a Dráván túli kereskedelem addig Szigetvárra eső súlypontját, ezért az utóbbi hamarosan nagyközséggé süllyedt. Vonzásköre beszűkült. A nagy távolság miatt Pécs hatása Somogy nagy részén kevésbé érvényesült, bár déli feléről korszakunkban mindvégig szekereztek piacára a parasztok. Délnyugat-Somogyban Nagykanizsa számított a leglátogatottabb vásáros helynek. Barcs egykor úrbéres mezővároska nagy ütemben fejlődött: Bárándy 1320 lakosáról tudott, 1900-ban 5396-an lakták. Társadalmában ekkor a polgári elem, az iparból, kereskedelemből és közlekedésből élők aránya 53,9% volt, messze meghaladva a megyei átlagot (15,2%), de még Kaposvárét is (44,1%). Azonban átmenő forgalmat bonyolított le, jelentős ipara nem alakult ki és a fejlődést visszavető trianoni határ meghúzásáig nem lett város. Kaposvár dualizmus kori városiasodása egyedülálló eset a Dunántúl történetében. Gyors és eredményes kibontakozását több körülmény szerencsés találkozásának köszönhette. Múltja nem sokat lendített kibontakozásában, az Esterházy-uradalom mezővároskája központi funkcióit mindenekelőtt földrajzi fekvésének köszönhette. Nem volt vetélytársa a kiegyenlített településhálózatú megyében, melyből egyaránt hiányoztak a privilegizált helyek, a Zalában megtalálható szerek (szegek) és a dél-baranyai apró falvak. Döntő jelentőségű volt számára a vasút- és úthálózat kiépülése. Egyrészt a fiumei kereskedelmi vonalon feküdt, másrészt az élénken kapitalizálódó somogyi nagybirtokok terményeit szállító alsóbbrendű útvonalak itt futottak össze. Maga a város is egy hatalmas kapitalista mezőgazdasági nagyüzemnek, a környék tőkés bérletben levő uradalmaiból a Hitelbank által létrehívott Mezőgazdasági-Ipari Rt.-nek lett a székhelye. A földrajzi helyzet kialakította a közlekedési csomópontot, ez viszont magával hozott további városi funkciókat, jelentékenyen növelte az ipart és a kereskedelmet, gyarapította a polgári-kispolgári elem súlyát, intézmények, hivatalok, egyesületek alapítását.
A nagy kiterjedésű somogyi táj a Dunántúl egészét tekintve nagyjából azonos felszínű, vízrajzú, de akár erre az egyneműségre, akár a településhálózat kiegyenlítettségére gondolunk, tévedés volna azt hinni, hogy Somogyon belül nem különböztethetők meg kisebb, néprajzilag elváló tájegységek. Legalább három zónát lehet kirajzolni, melyek átnyúlnak Tolna és Baranya nyugati, az utóbbi déli vidékére is. És amelyek magukba foglalnak jellegzetes népi kultúrájú kistájakat. A zónahatárok többnyire nem élesek. Kialakulásuk a paraszti árutermelésen alapszik. Igaza volt Fényes Eleknek, amikor a kereskedelmet hiányolta, az valóban nem volt az 1830-as években országosan számottevő, de az utólagos helyi kutatásokból az is kiderült, hogy a megye „majd minden terményekben való gazdagságát” a parasztság a jobbágykor utolsó évtizedeiben sokoldalúan kihasználta. Szarvasmarhával, gabonával, borral, dohánnyal, gyümölccsel, háziipari termékekkel, ha nem is rendszeresen és nem is távoli piacokon, de a közeli, kisebb forgalmú vásárhelyeken megjelentek és leginkább egymás között kicserélték áruikat. Az említett zónák akkor különültek el határozottabban, amikor a kapitalizálódás során az egyes vidékek folyamatosan és rendszeresen rátértek az árutermelésre, majd több helyen karakteresebb gazdasági profilt alakítottak ki. Pontosan megfelel ez a folyamat az országos viszonylatban nyomasztóan nagy kiterjedésű somogyi nagybirtokok útjának. Ezekben Nyugat-Magyarországhoz és a Kisalföldhöz képest – elsősorban közlekedés-földrajzi okok miatt – később indult meg a majorsági gazdálkodás, a reformkorban kezdtek áttérni az okszerű gazdálkodási módokra, majd a jobbágyfelszabadítás után következett be a modernizálás és a kapitalista átalakulás. A parasztok tanultak a versenytársaktól és ők is igyekeztek szűkös lehetőségeik szerint korszerűsíteni, ezzel párhuzamosan céltudatosan kialakítani a maguk jellemző magatartását. Eredményként Somogyban nyerte el leginkább a pógárnak nevezett gazdaréteg sajátos vonásait. A széttartó fejlődés folyamata bonyolult volt, számos mozzanatát még nem ismerjük: különböző földrajzi körülmények éppúgy közrejátszhattak, mint az úrbéres múlt és olyan tényezők is alakították, mint a drasztikus születésszabályozás. Az első zónába a Dráva menti horvát falvakat és Baranyában az Ormánságot soroljuk. A második zóna magába foglalja Belső-Somogyot, a Zselicséget, a velük szomszédos Sziget-vidéknek nevezett kistájat és a Villányi-hegységtől délre elterülő drávaszögi magyarlakta helységeket. Végül a harmadik zónában találjuk Külső-Somogyot, a Kapos-völgyet és a Balaton mellékét.
Belső-Somogy korszakunkban hagyománytartóbb volt, mint Somogy más magyarlakta vidékei. Szuhay Péter a Dráva menti horvát (velük nem foglalkozunk bővebben) és a szomszédos református alapnépességű magyar falvak összehasonlító történeti vizsgálatában mutatta ki, hogy az utóbbiaknál a jobbágykorszak végén bontakozott ki egy a korábbinál okszerűbb gazdálkodással és polgárosuló életmóddal összefonódó értékrend. Feladták önellátó jellegű gazdálkodásukat, amely legfeljebb külterjesen tartott állatokat tudott piacra juttatni, és bekapcsolódtak a megnyíló rendszeres árutermelési lehetőségekbe. A jövedelmi többlet fokozatosan a paraszti reprezentáció emelkedésével, korszakunkban már a parasztos-polgáriasnak nevezhető ízlés térhódításával és a kiegyenlített életformára törekvéssel járt együtt. A talpas-favázas zsúpos épületek helyére téglából cserepes, több helyiséges magas oromfalú házakat emeltek, kicserélték a többnyire házilag készült bútorzatot asztalosmunkára. Viseletükben háttérbe szorult a maguk szőtte vászon, habár a századfordulóig a férfiaknál a hímzett bőrruha-darabok és a szűr gyakran előfordult. Velük szemben a Dráván inneni horvát falukban jóval korlátozottabb mértékű piacgazdálkodás és a hagyományszerűség erősen feudális jellegű, tehát a magyarokénál korábbi változata figyelhető meg. Amit a magyarok, legalábbis tehetősebb rétegeik igyekeztek életükből eltüntetni, ahhoz ők vagy ragaszkodtak, vagy nem állt módjukban, hogy kicseréljék korszerűbbre, divatosabbra, miáltal a régiesebb kulturális réteg horvát, az újabb magyar etnikus színezetet nyert. A fentebb fölsorolt területeken azonban egyértelműen megfigyelhető a horvátoknak a mintául is tekintett magyar falvak irányában megmutatkozó gazdasági és kulturális orientációja. A XIX. század utolsó harmadában az elért életvitel szinten tartási törekvése a magyar lakosság egyre mélyülő műveltségi és társadalmi konzerválódását hozta magával: kulturális befelé fordulás, születésszabályozás, reprezentálás. Szuhay egy viszonylag keskeny sávban végezte el az összehasonlítást, de legfontosabb megállapításai, elsősorban a kialakított életvitel megtartásának konzervativizmusba forduló törekvése, általánosíthatók az egész zónára. Ennek a dél-dunántúli sávnak a múlt század második felében gyűjtött vagyonra és tekintélyre támaszkodó társadalmi „csúcsteljesítménye”, ha lehet egyáltalán a nagyobb egységen belül szűkíteni a kört, a már említett dunántúli pógár legkarakteresebb alakja. Reformátusságán alapuló racionális világlátása, önképviseleti vágya, politizálási hajlama hajtásaként Belső-Somogyból indult 1909-ben a módos parasztság által vezetett, rövid időn belül országos jelentőségre szert tévő, Nagyatádi Szabó István féle kisgazda mozgalom. A kisebb településcsoportok közül sajátos, erősebben polgárosuló egységként említhető Csurgó környéke, ahol Dél-Somogyban legkorábban alakultak hitel- és tejszövetkezetek és legelőbb tértek át a parasztbirtokok a tejgazdálkodásra. A néprajzi irodalom bizonytalan a Szigetvár környéki Sziget-vidéknek nevezett tájegység elhatárolásában. Az építkezési, viseleti és más szórványos adatok alapján úgy látszik nem indokolt a Belső-Somogytól való néprajzi leválasztása. Hasonlóan körülményes a földrajzi egységként jól meghatározható Zselic néprajzi különállásának alátámasztása. Elsősorban a természeti feltételekkel összefüggő életmód figyelmeztet az itteni községek kulturális eltérésére. A dombosabb és erdősebb vidék korszakunkban más megélhetést nyújtott és zártabb maradt (legeltetés, erdőhasználat, az építkezés és lakberendezés változásainak későbbi kibontakozása), mint a síksági vagy enyhén dombos, sokszor rétes, mocsaras területekkel tarkított Belső-Somogyban volt. Azonban maga a Zselic sem egységes. Az északi-északkeleti részek katolikus és a nyugati református falucsoport között nemcsak a vallás, hanem a nyitottabb Kapos-völgy, illetőleg a módosabb Belső-Somogy szomszédsága is különböztet. Ugyanakkor a délkeleti-déli rész nemzetiségileg vegyes, elsősorban német lakossága a Dráva mente és Pécs felé orientálódott a századfordulón fellendülő, intenzív szarvasmarhatartásával és gyümölcstermesztésével.
Kutatások hiányában Külső- és Belső-Somogyot korántsem tudjuk olyan határozottan elkülöníteni, mint a Dráva-menti horvátokat a szomszédos magyaroktól. Szétválásuk valószínűleg akkor indult meg, amikor a belső-somogyiak a jobbágyparasztit fölváltó gazdaparaszti életmódot és műveltséget konzerválni kezdték. Külső-Somogy általában véve nyíltabb maradt, de ugyanakkor nem állítható, hogy itt hiányoztak volna korszakunkban a népi műveltség konzervatív vonásai és parasztsága nagytáji viszonylatban kiemelkedően előrehaladt volna a polgárosulásban. Gabonát, bort, gyümölcsöt, kukoricát, takarmánynövényeket rendszeresen szállítottak az elérhető kisebb-nagyobb piacokra és vásárokra. Borjú- és csikóneveléssel is széles körben foglalkoztak.
A népi műveltség expresszív szférái tanúsítják Külső- és Belső-Somogy néprajzi összetartozását. Igaz, ezek többsége kifejezi a Dél-Dunántúl nagy részével, Baranyával, és a Tolna szomszédos területeivel való hasonlóságot is. A viselet azonos típusba, a magyar népviseletek újabb parasztos rétegébe tartozik, mely régies elemeket is megtartott. A helyi változatok különbözőségében szerepe van, hogy az archaikus ruhadaraboknak az öltözködésben mekkora a jelentősége, mennyire jellegadóak. Például a viseletéről leginkább számon tartott belső-somogyi községben, Csökölyön a fehér vagy sáfrány sárgára színezett gyászruha a nőknél, az egyszerű, gallértalan és kézelő nélküli ing a férfiaknál a régies vonások súlyát emeli ki. Hímzett szűrt is viszonylag hosszú ideig hordtak. A római katolikus külső-somogyi népviseletek két jellegzetes csoportját, a karádit és a törökkoppányit szerényebb és mértéktartóbb kiállítás, kevesebb régies jegy jellemezte, mint általában a drágább anyagokat, bonyolultabb főkötőformákat használó (Csököly) belső-somogyi női öltözködést. Nagyon változatos mintázatú volt a szövés szinte egész Somogyban. Korszakunkban már jórészt pamutfonalat szőttek a takácsok, de fennmaradt a paraszti kender-, sőt a lenvászon szövése is. A férfi és női felsőruhákat gyakran hímezték. A hímzéseket gazdag parasztos mintakincs jellemezte, akár Zalában és Baranya több vidékén, itt is döntő befolyása volt a polgári hatásokat közvetítő fehérhímzéseknek. A Nagyberek környékén néhány horvát eredetű telepes községben a századfordulón zajlott le a nyelvváltás (a legismertebb közülük Buzsák). Fehérhímzésre visszamenő, új stílusú színes hímzéseiknek felvirágozásához hozzájárult, hogy a századvégi népies-szecessziós divat idején az itteni asszonyok rendszeresen dolgoztak megrendelésre. A hímzések, szőttesek és az öltözködés helyi sajátosságai valószínűleg az elmúló nemzetiségi különállásra is emlékeztetni kívánták a községek szűkebb szomszédságát. Göcsej kapcsán már szó esett arról, hogy a Dunántúlon a déli vidékeken Somogyban jegyezték le a leggazdagabb és legváltozatosabb népköltészetet. Anyaga nem oszlik meg kisebb tájegységek között. A somogyi népi dallamvilág viszont környezetéhez viszonyítva nagyobb számú régies vonást őrzött meg a XX. század első feléig és aldialektusként tartja számon a népzenekutatás. Hasonlót lehet mondani a vele szorosan összefonódott tánckincsről is. Dél-Zalától Baranyáig nagy területen a magyar néptáncok régi rétegeit regisztrálták a gyűjtők. Ezek legfontosabb típusa, a kanásztánc ugrós válfaja éppen Somogyban terjedt el legszélesebb körben. Ugyanakkor az új stílusú táncok itt nem értek el olyan népszerűséget, mint a Kisalföldön vagy az Alföld középső területein. Korszakunkban a dunántúli pásztorművészetből már kimúlóban van a spanyolozás, előbb a karc, majd a századfordulótól figurákat és növényi ornamentikát ábrázoló domború faragás az uralkodó technika. Somogyból és Baranyából nagyszámú díszes pásztorművészeti tárgy (tükrösök, dobozok, szelencék, botok, székhátak) ismert. Az itt tevékenykedő, egyéni stílust kialakító, neves faragó, idősebb Kapoli Antal (1867-1957) munkásságának első szakasza korszakunkra esett.
Külön kell említenünk a Somogy tengelyében fekvő, Kaposvártól keletre elterülő Kapos-völgyet és a nyugatra eső Vízmente községeit, mint a táj leginkább polgárosuló, vállalkozó szellemű vidékét. A Vízmente parasztsága az állandó és biztos kaposvári piac közelségéből profitált. A nem mezőgazdasági népesség ellátása baromfival, zöldségfélével, gyümölccsel, tejjel és tejtermékekkel jelentős részben az ő feladatuk volt. Gabonával, tenyészállatokkal és cukorrépával is jelentkeztek a kaposvári terményátvevő helyeken és üzemekben. A Kapos-völgyiek határozottabban szakosodtak, a századfordulótól országos fontosságú szarvasmarhatenyésztést és tejgazdaságot alakítottak ki. Ez az intenzív mezőgazdasági kultúrájú vidék átnyúlott Tolna megyébe is. […] A gazdasági irányvétel mindazonáltal már nem teremtett ezekből a falvakból önálló színt képviselő néprajzi egységet. Hagyományos kultúrájuk, ha polgárosultabb, halványabb is lett, Külső-Somogyhoz sorolható
3
Martin György: Dél-Dunántúl
(in: Magyar Tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Zala megye déli részétől Somogyon és Baranyán keresztül egészen a tolnai Völgységig s észak felé a Balatonig és a Mezőföldig húzódó nagy terület az egyik legfontosabb táncdialektusunk. A magyar tánckincs régi rétegének legrégiesebb típusait és változatait itt találjuk meg. Feltűnő, hogy az újstílusú táncok itt nem tudták azt a népszerűséget elérni, amit pl. az Alföldön, s kisebb jelentőségűek e vidék táncéletében, vagy pedig hiányoznak a régibb tánctípusok javára. A török hódoltság erősen megtizedelte ugyan a dél-dunántúli falvakat, és a táj etnikai arculatát is átszínezték a hódoltság utáni telepítések, mégis, a dél-dunántúli erdőségekbe menekült falvak magyar népe jobban átvészelhette ezt a korszakot, mint az Alföldön. A régi kultúra és életforma megmaradásának nagymértékben kedvezett Somogy, Baranya területén a pásztorkodás, a rideg állattartás a múlt század második feléig, illetve végéig. A virágzásban lévő régies tánckultúra áthatotta a vidék polgárosuló parasztságának tánckultúráját is. A pásztorkultúra uralkodó szerepe áthatja a dél-dunántúli tánc és zenei kultúra szinte minden eresztékét.
A dél-dunántúli táncdialektus legfontosabb típusa a kanásztánc-ugrós táncfajta. A korábban eszközös pásztortáncra vonatkozó adatainkat – melyeknek múlt századi leírásait Czuczor Gergelynek (1840-es évek) és Réthei Prikkel Mariánnak (1890-es évek) köszönhetjük – kitűnően egészítik ki a dél-dunántúli falvak öregjeinek visszaemlékezései a hajdani kanászok táncaira. Eszerint a múlt századig élő kanásztánc gazdag eszközkezeléssel, párbajszerű mozzanatokkal átszőtt virtuóz táncnak mutatkozik, mely elsősorban a férfiak virtuskodó kedvtelése, de időnként nők is részt vehetnek benne. A pásztorkultúra fokozatos felőrlődésével, a rideg pásztorkodás felszámolódásával, a pásztorok faluba költözésével ez a szilaj táncforma egyre inkább megszelídülve, lekopva, funkciójában és formakincsében megváltozva, fokozatosan átcsúszik a falusi parasztság használatába. Ily módon egy szűkebb társadalmi réteg tánca az egész dél-dunántúli parasztság általános táncformájává válik, amely hozzáilleszkedik a földművelő lakosság táncízléséhez. A mai dél-dunántúli kanásztánc, verbunk vagy ugrós néven ismeretes típus-család olyan sokrétű komplex egység, mely a kifejezetten eszközös férfitánc-változatokat éppúgy magába foglalja, mint az eszköz nélküli szóló- vagy csoportos férfitáncokat, női táncokat, a nővel járt páros formákat, vagy pedig a vegyes, csoportos táncokat. Ez a sokrétűség az átalakulás, a kiforratlanság állapotára utal. A változatsor legrégiesebbnek tűnő, fegyvertáncokhoz közel álló eszközös változatai (kétbotos kanásztánc, seprűtáncok), a gazdagabb, eszköz nélküli férfitánc változatok, az újkori párostáncok korai változatainak sajátosságait magukban hordozó páros formák (férfi és nő külön táncolása, legfeljebb tág összefogódzási móddal való érintkezése) és a teljesen lekopott, egyszerű motívumkincsű és monoton szerkesztésű csoportos formák lényegében egy vidék egyetlen táncfajtáján keresztül szemléltetik számunkra azt az évszázadokon keresztül végbemenő általános tánctörténeti fejlődési folyamatot, amelyet az egymás mellett, egy időben élő változatok segítségével rekonstruálhatunk.
A dél-dunántúli kanásztánc-verbunk régies jellegét a hozzá kapcsolódó dallamvilág is egyértelműen bizonyítja. E tánchoz ugyanis a magyar népzenének azon dallamtípusai kapcsolódnak igen nagy arányban, amelyek alkalomhoz nem kötött dallamaink közül a legősibbnek tűnnek. Ez a dallamcsalád az ún. dél-dunántúli „egymagú dallamok” csoportja, amelyben egyetlen pentaton dallammotívum transzpozíciójából épülnek fel a különböző szótagszámú-ritmikájú, rövidebb-hosszabb dallamok. A „Felszállott a páva” dallamcsalád giusto változatairól van szó. „Hüccs ki disznó a berekből”, „Leesett a makk a fáról”, „Esett a hó engem belepett”, „Árpa is van, makk is van”, „Hol jártál az éjjel cinege madár”, „Béres legény, jól megrakd a szekered” stb. kezdetű szövegekkel ismert táncdallamaink mind csak ehhez a tánctípushoz kapcsolódnak a Dél-Dunántúlon, és tömegesen csak itt fordulnak elő. A régi táncdalok különösen fontos részét jelentik a 13- és 14-szótagos ún. kanásznóták („Házasodik a tücsök…”, „Csóri kanász, mit főztél…” stb.), amelyeket parasztságunk az egész Dunántúlon a kanásztánchoz kapcsol.
Megoldatlan probléma a verbunk közismert típusának hiánya ezen a területen, illetőleg az, hogy a tárgyalt kanásztánc hogyan vette át és használja ezt a nevet. Ez az új magyar táncstílus kialakulásának, a régi és új tánckincs összefüggésének vizsgálatával tisztázódhat.
A kanásztánc-verbunk tánccsaládhoz tarozónak véljük a takácstánc vagy sapka-tánc – sokak szerint mesterségutánzó táncnak tartott – változatokat is. Ez lényegében a bot, balta vagy seprű jellegzetes eszközhasználati módjának áttétele más eszközre. (A fejlődés során a nyugat-közép-európai lánc-kardtáncokban, amikor a fegyvertánc jelleg háttérbe szorul, a kardot bot, abroncs, majd kendő és szalag váltja fel. Egyes kutatók a balkáni lánctáncok kolo- és horo-vezetőinek állandó kendőforgatását is fegyverforgatásra vezetik vissza. Más művelődéstörténeti párhuzamokat is idézhetnénk a fegyver és kendő egymással való helyettesíthetőségére, illetve e két eszköz törvényszerű megfelelésére és kicserélődésére. Ezek ismeretében szemlélve zsebkendős takácstáncunkat, – melynek motívumanyaga egyébként megfelel a botos és seprűs kanásztáncnak –, egyáltalán nem látszik valószínűnek a szövőszékvetélő mozgásából eredő népetimológia-szerű magyarázat.)
Sokat emlegetett üveges táncaink is lényegében e típus-család szerves tagjai. Az üveg fölött, üvegek között vagy fejre tett üveggel járt táncok Európa-szerte keverednek az ügyességi fegyvertáncok jellegzetes fajtáival, különösképpen a keresztezett kardok vagy botok felett járt tánccal. (Nem véletlen, hogy újstílusú táncainknál az üveg vagy más eszköz ritkán, véletlenszerűen fordul csak elő.)
A dél-dunántúli táncdialektus jellemző tánctípusa a leánykarikázó. A karikázók kétrészesek, lassú és gyors részből állnak. A somogyi és baranyai lassú karikázó az egy- és kétlépéses csárdás változataiból, „Far-Öer” lépésből, a friss pedig a lenthangsúlyos, egy irányba, főként balra haladó forgólépés változataiból áll. A középkori körtánc fennmaradásának ezen a vidéken kedvezett a lánctánc-formákban gazdag Balkán közelsége. A leánykarikázó balkáni kapcsolataira bizonyos elnevezések is utalnak (kocsikala = skoc kolo). A terület keleti részéről a háromrészes karikázókra is van adatunk (Törökkoppány), amelyeknek legszebb típusai a Sárközben, a kelet-dunántúli táncdialektus területén találhatók.
A csárdás helyi változatainak speciális színei vannak.
Egyes helyeken a lassú csárdás régiesebb formáival is találkozunk. A múlt században „lejtő” néven emlegetett lassú párostánc Czuczor Gergely magyarázatában nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem azonos a mai sematikus kétlépéses csárdásra korlátozódó lassúval. A régies Zselicségből került elő a lassú csárdás szó szerinti „lejtős” formája, amikor is a táncosok a lassú csárdásban lábujjhegyről talpra ereszkedve, térdüket nyújtva, majd meghajlítva, folyamatos, hullámzó, lejtő mozgást végeznek. A lassú csárdás dallamai Somogyban ma már túlnyomórészt újstílusú dallamok.
A friss csárdás Somogyban megőrizte az archaikus névváltozatokat, amelyek a tánc főbb mozgásformáiról nyerik eredetüket. A lippentős, libbenős, mártogatós, kopogós elnevezések a frisset jelölik. A friss a lassúval szemben gazdagabb, és két jellemző – a történeti forrásokból és a mai recens anyagból is tükröződő általános csárdás-mozzanat, a lippentős és a párelengedős csalogatás, itt is fontos része a frissnek. A somogyi friss csárdások lenthangsúlyosak.
A Dél-Dunántúl is gazdag lakodalmi táncokban. A mozsártánc már itt is előkerült, a fektető-gyertyástáncot azonban már nem találjuk. Társasjáték-szerű lakodalmi mulattató tánc a kígyózó labirintus táncok seprűvel járt formája, amikor a táncvezető seprűvel igazítja helyre a sorból kiálló vagy őt követni, utánozni nem akaró táncosok mozdulatait. Leggyakoribb a szakácsasszonyok tánca, amely mozgás és zenei anyagában az ugrós-kanásztánc családdal érintkezik, csupán funkciója érdemel külön említést. A szakácsnék lakodalmi táncában a konyhai eszközökkel történő zajcsapás a gonoszűzés szokásának, a gonosz mágikus távoltartásának maradványa lehet.
A dél-dunántúli táncdialektus tánczenéje is sok régies vonást őrzött meg, mégpedig a régies táncdallamanyag mellett a régi tánckísérő hangszerek használatát. A duda, furulya, köcsögduda, citera egyaránt megtalálható tánckísérő hangszerként. Ez a hangszeres zene a vokális eredet és kapcsolat még kétségtelen jeleit és nyomait őrzi.
A táncélet általános jellege vegyes képet mutat. A tánciskola viszonylag korai megjelenése az életerős hagyományt kevéssé zavarta, sőt egyes polgári társastáncok asszimilációjával gazdagította, színezte a hagyományos tánckincset (polka és kanásztánc konvergencia). A kocsmai táncmulatságok elterjedése mellett megmaradt a vasárnap délutáni „játszók” régi szokása is.
(in: Magyar Tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Zala megye déli részétől Somogyon és Baranyán keresztül egészen a tolnai Völgységig s észak felé a Balatonig és a Mezőföldig húzódó nagy terület az egyik legfontosabb táncdialektusunk. A magyar tánckincs régi rétegének legrégiesebb típusait és változatait itt találjuk meg. Feltűnő, hogy az újstílusú táncok itt nem tudták azt a népszerűséget elérni, amit pl. az Alföldön, s kisebb jelentőségűek e vidék táncéletében, vagy pedig hiányoznak a régibb tánctípusok javára. A török hódoltság erősen megtizedelte ugyan a dél-dunántúli falvakat, és a táj etnikai arculatát is átszínezték a hódoltság utáni telepítések, mégis, a dél-dunántúli erdőségekbe menekült falvak magyar népe jobban átvészelhette ezt a korszakot, mint az Alföldön. A régi kultúra és életforma megmaradásának nagymértékben kedvezett Somogy, Baranya területén a pásztorkodás, a rideg állattartás a múlt század második feléig, illetve végéig. A virágzásban lévő régies tánckultúra áthatotta a vidék polgárosuló parasztságának tánckultúráját is. A pásztorkultúra uralkodó szerepe áthatja a dél-dunántúli tánc és zenei kultúra szinte minden eresztékét.
A dél-dunántúli táncdialektus legfontosabb típusa a kanásztánc-ugrós táncfajta. A korábban eszközös pásztortáncra vonatkozó adatainkat – melyeknek múlt századi leírásait Czuczor Gergelynek (1840-es évek) és Réthei Prikkel Mariánnak (1890-es évek) köszönhetjük – kitűnően egészítik ki a dél-dunántúli falvak öregjeinek visszaemlékezései a hajdani kanászok táncaira. Eszerint a múlt századig élő kanásztánc gazdag eszközkezeléssel, párbajszerű mozzanatokkal átszőtt virtuóz táncnak mutatkozik, mely elsősorban a férfiak virtuskodó kedvtelése, de időnként nők is részt vehetnek benne. A pásztorkultúra fokozatos felőrlődésével, a rideg pásztorkodás felszámolódásával, a pásztorok faluba költözésével ez a szilaj táncforma egyre inkább megszelídülve, lekopva, funkciójában és formakincsében megváltozva, fokozatosan átcsúszik a falusi parasztság használatába. Ily módon egy szűkebb társadalmi réteg tánca az egész dél-dunántúli parasztság általános táncformájává válik, amely hozzáilleszkedik a földművelő lakosság táncízléséhez. A mai dél-dunántúli kanásztánc, verbunk vagy ugrós néven ismeretes típus-család olyan sokrétű komplex egység, mely a kifejezetten eszközös férfitánc-változatokat éppúgy magába foglalja, mint az eszköz nélküli szóló- vagy csoportos férfitáncokat, női táncokat, a nővel járt páros formákat, vagy pedig a vegyes, csoportos táncokat. Ez a sokrétűség az átalakulás, a kiforratlanság állapotára utal. A változatsor legrégiesebbnek tűnő, fegyvertáncokhoz közel álló eszközös változatai (kétbotos kanásztánc, seprűtáncok), a gazdagabb, eszköz nélküli férfitánc változatok, az újkori párostáncok korai változatainak sajátosságait magukban hordozó páros formák (férfi és nő külön táncolása, legfeljebb tág összefogódzási móddal való érintkezése) és a teljesen lekopott, egyszerű motívumkincsű és monoton szerkesztésű csoportos formák lényegében egy vidék egyetlen táncfajtáján keresztül szemléltetik számunkra azt az évszázadokon keresztül végbemenő általános tánctörténeti fejlődési folyamatot, amelyet az egymás mellett, egy időben élő változatok segítségével rekonstruálhatunk.
A dél-dunántúli kanásztánc-verbunk régies jellegét a hozzá kapcsolódó dallamvilág is egyértelműen bizonyítja. E tánchoz ugyanis a magyar népzenének azon dallamtípusai kapcsolódnak igen nagy arányban, amelyek alkalomhoz nem kötött dallamaink közül a legősibbnek tűnnek. Ez a dallamcsalád az ún. dél-dunántúli „egymagú dallamok” csoportja, amelyben egyetlen pentaton dallammotívum transzpozíciójából épülnek fel a különböző szótagszámú-ritmikájú, rövidebb-hosszabb dallamok. A „Felszállott a páva” dallamcsalád giusto változatairól van szó. „Hüccs ki disznó a berekből”, „Leesett a makk a fáról”, „Esett a hó engem belepett”, „Árpa is van, makk is van”, „Hol jártál az éjjel cinege madár”, „Béres legény, jól megrakd a szekered” stb. kezdetű szövegekkel ismert táncdallamaink mind csak ehhez a tánctípushoz kapcsolódnak a Dél-Dunántúlon, és tömegesen csak itt fordulnak elő. A régi táncdalok különösen fontos részét jelentik a 13- és 14-szótagos ún. kanásznóták („Házasodik a tücsök…”, „Csóri kanász, mit főztél…” stb.), amelyeket parasztságunk az egész Dunántúlon a kanásztánchoz kapcsol.
Megoldatlan probléma a verbunk közismert típusának hiánya ezen a területen, illetőleg az, hogy a tárgyalt kanásztánc hogyan vette át és használja ezt a nevet. Ez az új magyar táncstílus kialakulásának, a régi és új tánckincs összefüggésének vizsgálatával tisztázódhat.
A kanásztánc-verbunk tánccsaládhoz tarozónak véljük a takácstánc vagy sapka-tánc – sokak szerint mesterségutánzó táncnak tartott – változatokat is. Ez lényegében a bot, balta vagy seprű jellegzetes eszközhasználati módjának áttétele más eszközre. (A fejlődés során a nyugat-közép-európai lánc-kardtáncokban, amikor a fegyvertánc jelleg háttérbe szorul, a kardot bot, abroncs, majd kendő és szalag váltja fel. Egyes kutatók a balkáni lánctáncok kolo- és horo-vezetőinek állandó kendőforgatását is fegyverforgatásra vezetik vissza. Más művelődéstörténeti párhuzamokat is idézhetnénk a fegyver és kendő egymással való helyettesíthetőségére, illetve e két eszköz törvényszerű megfelelésére és kicserélődésére. Ezek ismeretében szemlélve zsebkendős takácstáncunkat, – melynek motívumanyaga egyébként megfelel a botos és seprűs kanásztáncnak –, egyáltalán nem látszik valószínűnek a szövőszékvetélő mozgásából eredő népetimológia-szerű magyarázat.)
Sokat emlegetett üveges táncaink is lényegében e típus-család szerves tagjai. Az üveg fölött, üvegek között vagy fejre tett üveggel járt táncok Európa-szerte keverednek az ügyességi fegyvertáncok jellegzetes fajtáival, különösképpen a keresztezett kardok vagy botok felett járt tánccal. (Nem véletlen, hogy újstílusú táncainknál az üveg vagy más eszköz ritkán, véletlenszerűen fordul csak elő.)
A dél-dunántúli táncdialektus jellemző tánctípusa a leánykarikázó. A karikázók kétrészesek, lassú és gyors részből állnak. A somogyi és baranyai lassú karikázó az egy- és kétlépéses csárdás változataiból, „Far-Öer” lépésből, a friss pedig a lenthangsúlyos, egy irányba, főként balra haladó forgólépés változataiból áll. A középkori körtánc fennmaradásának ezen a vidéken kedvezett a lánctánc-formákban gazdag Balkán közelsége. A leánykarikázó balkáni kapcsolataira bizonyos elnevezések is utalnak (kocsikala = skoc kolo). A terület keleti részéről a háromrészes karikázókra is van adatunk (Törökkoppány), amelyeknek legszebb típusai a Sárközben, a kelet-dunántúli táncdialektus területén találhatók.
A csárdás helyi változatainak speciális színei vannak.
Egyes helyeken a lassú csárdás régiesebb formáival is találkozunk. A múlt században „lejtő” néven emlegetett lassú párostánc Czuczor Gergely magyarázatában nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem azonos a mai sematikus kétlépéses csárdásra korlátozódó lassúval. A régies Zselicségből került elő a lassú csárdás szó szerinti „lejtős” formája, amikor is a táncosok a lassú csárdásban lábujjhegyről talpra ereszkedve, térdüket nyújtva, majd meghajlítva, folyamatos, hullámzó, lejtő mozgást végeznek. A lassú csárdás dallamai Somogyban ma már túlnyomórészt újstílusú dallamok.
A friss csárdás Somogyban megőrizte az archaikus névváltozatokat, amelyek a tánc főbb mozgásformáiról nyerik eredetüket. A lippentős, libbenős, mártogatós, kopogós elnevezések a frisset jelölik. A friss a lassúval szemben gazdagabb, és két jellemző – a történeti forrásokból és a mai recens anyagból is tükröződő általános csárdás-mozzanat, a lippentős és a párelengedős csalogatás, itt is fontos része a frissnek. A somogyi friss csárdások lenthangsúlyosak.
A Dél-Dunántúl is gazdag lakodalmi táncokban. A mozsártánc már itt is előkerült, a fektető-gyertyástáncot azonban már nem találjuk. Társasjáték-szerű lakodalmi mulattató tánc a kígyózó labirintus táncok seprűvel járt formája, amikor a táncvezető seprűvel igazítja helyre a sorból kiálló vagy őt követni, utánozni nem akaró táncosok mozdulatait. Leggyakoribb a szakácsasszonyok tánca, amely mozgás és zenei anyagában az ugrós-kanásztánc családdal érintkezik, csupán funkciója érdemel külön említést. A szakácsnék lakodalmi táncában a konyhai eszközökkel történő zajcsapás a gonoszűzés szokásának, a gonosz mágikus távoltartásának maradványa lehet.
A dél-dunántúli táncdialektus tánczenéje is sok régies vonást őrzött meg, mégpedig a régies táncdallamanyag mellett a régi tánckísérő hangszerek használatát. A duda, furulya, köcsögduda, citera egyaránt megtalálható tánckísérő hangszerként. Ez a hangszeres zene a vokális eredet és kapcsolat még kétségtelen jeleit és nyomait őrzi.
A táncélet általános jellege vegyes képet mutat. A tánciskola viszonylag korai megjelenése az életerős hagyományt kevéssé zavarta, sőt egyes polgári társastáncok asszimilációjával gazdagította, színezte a hagyományos tánckincset (polka és kanásztánc konvergencia). A kocsmai táncmulatságok elterjedése mellett megmaradt a vasárnap délutáni „játszók” régi szokása is.
4
P. Vas János: Somogy (Somogyország, Somogyság)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2006. 56-60. oldal)
A néprajzi értelemben vett Somogy határai észak-déli irányban könnyen megrajzolhatók: északon a Balaton, délen a Dráva vonala. A keleti és nyugati határok már nem ilyen egyértelműek: keleten a tolnai, baranyai dombok, nyugaton a zalai dombvidék. A történelem során többször történt változás Somogy közigazgatási határainak szempontjából. Az Árpád-korban a királyi vármegye délen messze túlnyúlt a Dráván egészen a Száváig. Délkeleten ide tartozott az ún. Szigetvidék, Szigetvár környéke, ami jelenleg Baranya része.
A név valószínűleg „somban gazdag”-ot jelentett a régi magyar nyelvben. Eredetileg a mai megye területének központi részét, Somogyvár környékét nevezték Somogynak, de a név később kiterjedt az egész területre. A helybeli lokálpatrióták büszkén „Somogyország”-ként emlegetik.
A honfoglalás után a területet Vérbulcsú, a „horka” törzse szállta meg. Itt volt a kalandozásoknak nevezett rabló hadjáratok egy kiindulási pontja. A fejedelemség időszakának végén Somogy központi része az Árpád-házból származó nagyurak kezén volt. Koppány, helyi nevén Kupa vezér szinte önálló uralkodóként birtokolta a vidéket. A királyi hatalomra törekvő István ellenfeleként a hagyományos öröklési jog alapján magának követelte a főhatalmat, bár ő sem volt pogány. Fejedelmi udvara Somogyváron (Kupavár) volt. 997-ben, veresége után birodalma királyi vármegyévé alakult. István Somogyváron apátságot alapított.
A török hódoltság, különösen Szigetvár 1566-ban bekövetkezett eleste után a somogyiak számára rengeteg szenvedést hozott. Az egykori megye nyugati részén kiépített végvár-vonal (Babócsa, Csurgó, Szenyér, Berzence, Nagykanizsa) kettévágta a területet. Körülbelül háromszáz, a középkorból ismert falu elpusztult. A török kiűzése után visszatelepült „új” lakók az elmenekültek utódai voltak, vagy más dunántúli területekről érkező magyarok. Ezért a népi kultúra többé-kevésbé folyamatos maradt. Somogyot szokás a „legmagyarabb” megyének nevezni. Sok faluba kisnemesek költöztek, de életmódjuk nem különbözött a parasztokétól, csak öntudatuk különböztette meg őket.
A XVIII. századtól Somogy a „nagybirtok hazájává” vált. A termőföld kétharmada a földesurak használatába került, az erdők és halászó vizek pedig szinte mind az ő birtokukban voltak. Ezzel a jobbágyok terhei különösen megnövekedtek. A 1848-as jobbágyfelszabadítás után megerősödött a „pógárok”, a birtokos parasztgazdák rétege, de továbbra is érezhető maradt a nagybirtok túlsúlya.
A XIX. század végéig nagy jelentőségű uradalmi állattartás, disznó- és juh-tenyésztés nagyszámú pásztorréteget foglalkoztatott, akik gyakran kerültek összeütközésbe a vármegyei törvénnyel és a módos „pógárok”-kal. A gazdasági átalakulás, a modernizálás sok esetben megfosztotta őket megélhetésüktől. Így alakult ki a somogyi betyárvilág. A törvényenkívülieket a nép „kujtorgó”-nak, „járódó”-nak nevezte. Balladák, mondák emlegették azokat, akik betartották a „betyárbecsület” szabályait, csak önvédelemből öltek, szegényt nem bántottak. A leghíresebb somogyi betyárok Juhász András és a Patkó testvérek, eredeti nevükön Tóth János és Pista voltak.
Somogy néprajzi szempontból nem egységes kultúrájú vidék, mégis, sajátos történelméből és földrajzi helyzetéből adódóan, valamint a sok közös jellemvonás miatt jól elkülöníthető nagytáj. Leggyakrabban Külső- és Belső-Somogyra osztják. Ez ellentmond a szokásos, Budapest központú szemléletnek, mivel Belső-Somogy a távolabbi, a Kapos folyótól délre, dél-nyugatra elhelyezkedő, a Dráva felé eső, Zalához közelebbi rész neve, míg Külső-Somogynak a Balaton menti és az északi, észak-keleti, Fejérrel és Tolnával határos részt nevezik. Külső-Somogy észak-keleten összesimul a Tolnai Dombsággal, valamint a Sárvíz meg a Sió mentével. Belső-Somogyhoz viszonyítva nyitottabb táj, jobban kapcsolódik az ország gazdasági vérkeringéséhez. Erősen tagolt dombvidék. Földjét a Kis- és a Nagy-Koppány táplálja vízzel. Keleti részét Koppány mentének nevezik. A török háborúk itt nagyobb pusztulást okoztak, mint a belső vidéken. A középkori lakosság szinte teljesen kipusztult, a helyükre érkezett magyarok ritkábban használják a régies „öző” nyelvjárást, mint dél-nyugaton, ahol ez maradt a jellemző. Az uradalmak aránya magasabb volt itt, mint a megye másik részén. A lakosság nagyobb része katolikus, mert az ellenreformáció idején az addig kálvinista jobbágyoknak uraik vallását kellett követniük, így visszatértek a k „római” hitre.
Külső Somogy része a Balaton-mellék, a tó déli partja. Az északi parti, erdős, hegyes Balaton-felvidékkel szemben itt, délen a mocsarak voltak a meghatározók. A XVIII. század végén Fonyód és Boglár még szigetként emelkedett ki a lápos, vizenyős tájból. A partot nehezen lehetett megközelíteni, a falvak a víztől távol épültek. Így a Balaton alig játszott szerepet a lakosság hagyományos életvitelében. Jellegzetes Balaton-melléki tájegység a Nagyberek. Valaha a Balaton hatalmas öble volt, amely az idők során feltöltődött, eliszaposodott. A Balatonboglár és Keresztúr közötti huszonhárom kilométeres partszakasztól dél felé egészen Somogyvárig és Nikláig, Berzsenyi Dániel falujáig benyúló mocsárvilág terült el. A táj nádas, füzes képe a XIX. századig megmaradt. A földfelszín alatt ma is vastag tőzegréteg húzódik, amit valamikor bányásztak, de ma már csak nyári, az üdülési szezont megzavaró begyulladásainak híre szerepel szenzációként a sajtóban. A török hódoltság után a Nagyberek peremeire délszláv telepesek költöztek, akiket a magyarok „tót”-oknak neveztek. A XIX. század végére elmagyarosodtak, de megőrizték sajátos népművészetüket. Ilyen falu Buzsák, Somogyszentpál és Táska.
Külső- és Belső-Somogyot a Kapos folyó völgye, a Vízmente választja el. A Kapos régen lassú, mocsarasan terjengő folyóvíz volt. Lapályos partjai miatt átkelni is nehéz volt rajta. A XIX. századi vízszabályozások után a környék gyors fejlődésnek indult. Az 1800-as évek második felében várossá, megyeszékhellyé fejlődő Kaposvár állandó felvevő piacot biztosított a falvakból származó baromfinak, tejterméknek, zöldségnek, gyümölcsnek. A Kapostól északra fekvő falvak csoportja sajátos népi kultúrát alakított ki, így külön néprajzi csoportnak tekinthető. Ez a kultúra Külső-Somoggyal mutat rokonságot.
Belső-Somogy felszíne Külső-Somogyénál egyenletesebb. Széles völgyeinek vizeit a Rinya folyó gyűjti össze és viszi a Drávába. Ezen a vidéken már a középkor végén kialakult egy jómódú paraszti réteg, amely azután áttért a református vallásra és eljutott a mezővárosi fejlődés fokára. A folyamatot a török háborúk megakasztották, Belső-Somogy életében mégis meghatározó ez a református gazda-réteg. A szegények, pásztorok negatív éllel „pógárok”-nak nevezik őket. Belső-Somogy lakossága magába zárkózva és hagyományait mereven őrizve vészelte át a történelmet. Népi kultúrájuk régies és rátarti, igen reprezentatív. A lakosság középkor óta való folyamatosságát jelzi a régies „öző” nyelvjárás.
Belső-Somogy tájai közül említést érdemel a paraszt-polgári műveltségéről ismert Sziget-vidék Szigetvár környezetében, amelynek nagy része ma Baranya megyéhez tartozik. Fontos kulturális centrum a csurgói református iskolaközpont, amely meghatározta a környék népi műveltségét. Számon tartják a Rinya mentét, amelyhez horvát eredetű falvak tartoznak (pl. Babócsa). Szintén délen található néhány régi Dráva menti horvát település. Leghíresebb közülük a táncairól ismert Lakócsa. Belső-Somogy elkülönülő része a Zselic. Az elszigetelt vidék népe különleges régi kultúrát őrzött meg. A nehezen megközelíthető tájon nagy jelentősége volt a pásztorkodásnak. Zselic tekinthető a nagyhírű somogyi pásztorfaragás központjának. Leghíresebb községe a Kaposvárhoz közel eső Szenna, ahol falumúzeum működik.
Somogy a történelem során várostalan vidék volt, a fő közlekedési útvonalak elkerülték. A megye székhelye ma Kaposvár, de a város csak a XIX. században emelkedett ki a többi uradalmi központ közül és vált közigazgatási központtá.
A somogyi nép gazdálkodására főleg az erdei állattartás volt jellemző.
Az elzárt tájegység megőrizte a népviselet régies formáit. Csököly vidékén sokáig használatban maradtak a színesen hímzett bőrruhák. Az itteniek még a XX. század közepén sem feketében, hanem fehérben gyászoltak („fehérgyász”). Sokáig ragaszkodtak díszes viseletükhöz Buzsák, Karád és Törökkoppány lakosai. Híres a buzsákiak hímzése.
Népzenei szempontból Somogy rendkívül archaikus tájegység. Csak itt maradt fent a „hosszi furugla”, vagyis hosszú furulya. Sokáig a táncmulatságok hangszere volt a duda. A somogyi népdalok előadására jellemző a „dunántúli terc”, egyfajta köztes hangköz, amit a klasszikus skálához szokott fül először hamisnak érez, pedig szándékos hangformálási technika eredménye, helyi jellegzetesség.
A somogyi táncok a magyar néptánchagyomány egyik legrégiesebb és leggazdagabb csoportját képviselik. A leánykörtáncok és az eszközös, illetve páros ugrósok, ún. „kanásztáncok” anyaga ma is a táncházak és táncegyüttesek repertoárjának megkerülhetetlen részét alkotják.
A szegényebb népréteg idős tagjai napjainkig emlékeznek az ősi hiedelemvilág töredékeire, amelyek más tájakon már régen feledésbe merültek. A „szépasszony”-nak nevezett ártó női démonokat a déli falvakban a délszláv eredetű vile, vila néven emlegetik. Az éjszaka óvatlanul járó férfiakat elcsábították és halálra táncoltatták. A garabonciás sárkányon repülve a viharban közlekedik. Ha nem adnak neki aludttejet, jégesővel bünteti a vétkest, sőt néha az egész falut.
Különösen sokszínű Somogy verses, énekelt népköltészete. A Dunántúl más tájain már régóta egyeduralkodó új stílus mellett itt a régi réteg is megtalálható. Nem ritka az olyan ember, aki több száz dalt ismer. Az ilyen „nótafá”-t a faluban számon tartják és tisztelik.
A Dunántúl más területeihez képest kivételes a népballadák népszerűsége. Ezt a műfajt a falusiak „hosszú ének” vagy „szomorú ének” néven ismerik. Középkori eredetű típusok szép, teljes változatai kerültek elő Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla és Együd Árpád gyűjtései során. A legismertebb helyi típus a „Halálra hurcolt menyasszony” balladája. Feltűnő a helybeli betyárvilághoz kapcsolódó betyárballadák és rabénekek nagy száma (pl. „Felszállott a páva”).
A Dunántúl folklórját tekintve szintén egyedülálló a népmesék nagy mennyisége és formai gazdagsága. A mesélés alkalmai a közös munkák voltak. A nagy tudású mesélők általában férfiak voltak, de Somogyból kitűnő mesélő asszonyokat is ismerünk. A mesecsoportok között előfordulnak tündérmesék is, de gyakoribbak a Krisztus és Szent Péter tanulságos és humoros földi kalandjait elbeszélő legenda-mesék, illetve a gyakran a trágárságig szabadszájú trufák, tréfás mesék. A történeti mondák egy sajátos csoportja Rudolf trónörökösről szól, akinek öngyilkossága csak megtévesztés volt, valójában álruhásan járja az országot és látogatja kedvelt magyar alattvalóit, akiket egyszer majd minden nyomorúságtól megszabadít, a gonoszokat pedig megbünteti. Ebben a mondacsoportban nem nehéz felismerni a népét védelmező, álruhában igazságot osztó „jóságos uralkodó” világszerte ismert alakját.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2006. 56-60. oldal)
A néprajzi értelemben vett Somogy határai észak-déli irányban könnyen megrajzolhatók: északon a Balaton, délen a Dráva vonala. A keleti és nyugati határok már nem ilyen egyértelműek: keleten a tolnai, baranyai dombok, nyugaton a zalai dombvidék. A történelem során többször történt változás Somogy közigazgatási határainak szempontjából. Az Árpád-korban a királyi vármegye délen messze túlnyúlt a Dráván egészen a Száváig. Délkeleten ide tartozott az ún. Szigetvidék, Szigetvár környéke, ami jelenleg Baranya része.
A név valószínűleg „somban gazdag”-ot jelentett a régi magyar nyelvben. Eredetileg a mai megye területének központi részét, Somogyvár környékét nevezték Somogynak, de a név később kiterjedt az egész területre. A helybeli lokálpatrióták büszkén „Somogyország”-ként emlegetik.
A honfoglalás után a területet Vérbulcsú, a „horka” törzse szállta meg. Itt volt a kalandozásoknak nevezett rabló hadjáratok egy kiindulási pontja. A fejedelemség időszakának végén Somogy központi része az Árpád-házból származó nagyurak kezén volt. Koppány, helyi nevén Kupa vezér szinte önálló uralkodóként birtokolta a vidéket. A királyi hatalomra törekvő István ellenfeleként a hagyományos öröklési jog alapján magának követelte a főhatalmat, bár ő sem volt pogány. Fejedelmi udvara Somogyváron (Kupavár) volt. 997-ben, veresége után birodalma királyi vármegyévé alakult. István Somogyváron apátságot alapított.
A török hódoltság, különösen Szigetvár 1566-ban bekövetkezett eleste után a somogyiak számára rengeteg szenvedést hozott. Az egykori megye nyugati részén kiépített végvár-vonal (Babócsa, Csurgó, Szenyér, Berzence, Nagykanizsa) kettévágta a területet. Körülbelül háromszáz, a középkorból ismert falu elpusztult. A török kiűzése után visszatelepült „új” lakók az elmenekültek utódai voltak, vagy más dunántúli területekről érkező magyarok. Ezért a népi kultúra többé-kevésbé folyamatos maradt. Somogyot szokás a „legmagyarabb” megyének nevezni. Sok faluba kisnemesek költöztek, de életmódjuk nem különbözött a parasztokétól, csak öntudatuk különböztette meg őket.
A XVIII. századtól Somogy a „nagybirtok hazájává” vált. A termőföld kétharmada a földesurak használatába került, az erdők és halászó vizek pedig szinte mind az ő birtokukban voltak. Ezzel a jobbágyok terhei különösen megnövekedtek. A 1848-as jobbágyfelszabadítás után megerősödött a „pógárok”, a birtokos parasztgazdák rétege, de továbbra is érezhető maradt a nagybirtok túlsúlya.
A XIX. század végéig nagy jelentőségű uradalmi állattartás, disznó- és juh-tenyésztés nagyszámú pásztorréteget foglalkoztatott, akik gyakran kerültek összeütközésbe a vármegyei törvénnyel és a módos „pógárok”-kal. A gazdasági átalakulás, a modernizálás sok esetben megfosztotta őket megélhetésüktől. Így alakult ki a somogyi betyárvilág. A törvényenkívülieket a nép „kujtorgó”-nak, „járódó”-nak nevezte. Balladák, mondák emlegették azokat, akik betartották a „betyárbecsület” szabályait, csak önvédelemből öltek, szegényt nem bántottak. A leghíresebb somogyi betyárok Juhász András és a Patkó testvérek, eredeti nevükön Tóth János és Pista voltak.
Somogy néprajzi szempontból nem egységes kultúrájú vidék, mégis, sajátos történelméből és földrajzi helyzetéből adódóan, valamint a sok közös jellemvonás miatt jól elkülöníthető nagytáj. Leggyakrabban Külső- és Belső-Somogyra osztják. Ez ellentmond a szokásos, Budapest központú szemléletnek, mivel Belső-Somogy a távolabbi, a Kapos folyótól délre, dél-nyugatra elhelyezkedő, a Dráva felé eső, Zalához közelebbi rész neve, míg Külső-Somogynak a Balaton menti és az északi, észak-keleti, Fejérrel és Tolnával határos részt nevezik. Külső-Somogy észak-keleten összesimul a Tolnai Dombsággal, valamint a Sárvíz meg a Sió mentével. Belső-Somogyhoz viszonyítva nyitottabb táj, jobban kapcsolódik az ország gazdasági vérkeringéséhez. Erősen tagolt dombvidék. Földjét a Kis- és a Nagy-Koppány táplálja vízzel. Keleti részét Koppány mentének nevezik. A török háborúk itt nagyobb pusztulást okoztak, mint a belső vidéken. A középkori lakosság szinte teljesen kipusztult, a helyükre érkezett magyarok ritkábban használják a régies „öző” nyelvjárást, mint dél-nyugaton, ahol ez maradt a jellemző. Az uradalmak aránya magasabb volt itt, mint a megye másik részén. A lakosság nagyobb része katolikus, mert az ellenreformáció idején az addig kálvinista jobbágyoknak uraik vallását kellett követniük, így visszatértek a k „római” hitre.
Külső Somogy része a Balaton-mellék, a tó déli partja. Az északi parti, erdős, hegyes Balaton-felvidékkel szemben itt, délen a mocsarak voltak a meghatározók. A XVIII. század végén Fonyód és Boglár még szigetként emelkedett ki a lápos, vizenyős tájból. A partot nehezen lehetett megközelíteni, a falvak a víztől távol épültek. Így a Balaton alig játszott szerepet a lakosság hagyományos életvitelében. Jellegzetes Balaton-melléki tájegység a Nagyberek. Valaha a Balaton hatalmas öble volt, amely az idők során feltöltődött, eliszaposodott. A Balatonboglár és Keresztúr közötti huszonhárom kilométeres partszakasztól dél felé egészen Somogyvárig és Nikláig, Berzsenyi Dániel falujáig benyúló mocsárvilág terült el. A táj nádas, füzes képe a XIX. századig megmaradt. A földfelszín alatt ma is vastag tőzegréteg húzódik, amit valamikor bányásztak, de ma már csak nyári, az üdülési szezont megzavaró begyulladásainak híre szerepel szenzációként a sajtóban. A török hódoltság után a Nagyberek peremeire délszláv telepesek költöztek, akiket a magyarok „tót”-oknak neveztek. A XIX. század végére elmagyarosodtak, de megőrizték sajátos népművészetüket. Ilyen falu Buzsák, Somogyszentpál és Táska.
Külső- és Belső-Somogyot a Kapos folyó völgye, a Vízmente választja el. A Kapos régen lassú, mocsarasan terjengő folyóvíz volt. Lapályos partjai miatt átkelni is nehéz volt rajta. A XIX. századi vízszabályozások után a környék gyors fejlődésnek indult. Az 1800-as évek második felében várossá, megyeszékhellyé fejlődő Kaposvár állandó felvevő piacot biztosított a falvakból származó baromfinak, tejterméknek, zöldségnek, gyümölcsnek. A Kapostól északra fekvő falvak csoportja sajátos népi kultúrát alakított ki, így külön néprajzi csoportnak tekinthető. Ez a kultúra Külső-Somoggyal mutat rokonságot.
Belső-Somogy felszíne Külső-Somogyénál egyenletesebb. Széles völgyeinek vizeit a Rinya folyó gyűjti össze és viszi a Drávába. Ezen a vidéken már a középkor végén kialakult egy jómódú paraszti réteg, amely azután áttért a református vallásra és eljutott a mezővárosi fejlődés fokára. A folyamatot a török háborúk megakasztották, Belső-Somogy életében mégis meghatározó ez a református gazda-réteg. A szegények, pásztorok negatív éllel „pógárok”-nak nevezik őket. Belső-Somogy lakossága magába zárkózva és hagyományait mereven őrizve vészelte át a történelmet. Népi kultúrájuk régies és rátarti, igen reprezentatív. A lakosság középkor óta való folyamatosságát jelzi a régies „öző” nyelvjárás.
Belső-Somogy tájai közül említést érdemel a paraszt-polgári műveltségéről ismert Sziget-vidék Szigetvár környezetében, amelynek nagy része ma Baranya megyéhez tartozik. Fontos kulturális centrum a csurgói református iskolaközpont, amely meghatározta a környék népi műveltségét. Számon tartják a Rinya mentét, amelyhez horvát eredetű falvak tartoznak (pl. Babócsa). Szintén délen található néhány régi Dráva menti horvát település. Leghíresebb közülük a táncairól ismert Lakócsa. Belső-Somogy elkülönülő része a Zselic. Az elszigetelt vidék népe különleges régi kultúrát őrzött meg. A nehezen megközelíthető tájon nagy jelentősége volt a pásztorkodásnak. Zselic tekinthető a nagyhírű somogyi pásztorfaragás központjának. Leghíresebb községe a Kaposvárhoz közel eső Szenna, ahol falumúzeum működik.
Somogy a történelem során várostalan vidék volt, a fő közlekedési útvonalak elkerülték. A megye székhelye ma Kaposvár, de a város csak a XIX. században emelkedett ki a többi uradalmi központ közül és vált közigazgatási központtá.
A somogyi nép gazdálkodására főleg az erdei állattartás volt jellemző.
Az elzárt tájegység megőrizte a népviselet régies formáit. Csököly vidékén sokáig használatban maradtak a színesen hímzett bőrruhák. Az itteniek még a XX. század közepén sem feketében, hanem fehérben gyászoltak („fehérgyász”). Sokáig ragaszkodtak díszes viseletükhöz Buzsák, Karád és Törökkoppány lakosai. Híres a buzsákiak hímzése.
Népzenei szempontból Somogy rendkívül archaikus tájegység. Csak itt maradt fent a „hosszi furugla”, vagyis hosszú furulya. Sokáig a táncmulatságok hangszere volt a duda. A somogyi népdalok előadására jellemző a „dunántúli terc”, egyfajta köztes hangköz, amit a klasszikus skálához szokott fül először hamisnak érez, pedig szándékos hangformálási technika eredménye, helyi jellegzetesség.
A somogyi táncok a magyar néptánchagyomány egyik legrégiesebb és leggazdagabb csoportját képviselik. A leánykörtáncok és az eszközös, illetve páros ugrósok, ún. „kanásztáncok” anyaga ma is a táncházak és táncegyüttesek repertoárjának megkerülhetetlen részét alkotják.
A szegényebb népréteg idős tagjai napjainkig emlékeznek az ősi hiedelemvilág töredékeire, amelyek más tájakon már régen feledésbe merültek. A „szépasszony”-nak nevezett ártó női démonokat a déli falvakban a délszláv eredetű vile, vila néven emlegetik. Az éjszaka óvatlanul járó férfiakat elcsábították és halálra táncoltatták. A garabonciás sárkányon repülve a viharban közlekedik. Ha nem adnak neki aludttejet, jégesővel bünteti a vétkest, sőt néha az egész falut.
Különösen sokszínű Somogy verses, énekelt népköltészete. A Dunántúl más tájain már régóta egyeduralkodó új stílus mellett itt a régi réteg is megtalálható. Nem ritka az olyan ember, aki több száz dalt ismer. Az ilyen „nótafá”-t a faluban számon tartják és tisztelik.
A Dunántúl más területeihez képest kivételes a népballadák népszerűsége. Ezt a műfajt a falusiak „hosszú ének” vagy „szomorú ének” néven ismerik. Középkori eredetű típusok szép, teljes változatai kerültek elő Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla és Együd Árpád gyűjtései során. A legismertebb helyi típus a „Halálra hurcolt menyasszony” balladája. Feltűnő a helybeli betyárvilághoz kapcsolódó betyárballadák és rabénekek nagy száma (pl. „Felszállott a páva”).
A Dunántúl folklórját tekintve szintén egyedülálló a népmesék nagy mennyisége és formai gazdagsága. A mesélés alkalmai a közös munkák voltak. A nagy tudású mesélők általában férfiak voltak, de Somogyból kitűnő mesélő asszonyokat is ismerünk. A mesecsoportok között előfordulnak tündérmesék is, de gyakoribbak a Krisztus és Szent Péter tanulságos és humoros földi kalandjait elbeszélő legenda-mesék, illetve a gyakran a trágárságig szabadszájú trufák, tréfás mesék. A történeti mondák egy sajátos csoportja Rudolf trónörökösről szól, akinek öngyilkossága csak megtévesztés volt, valójában álruhásan járja az országot és látogatja kedvelt magyar alattvalóit, akiket egyszer majd minden nyomorúságtól megszabadít, a gonoszokat pedig megbünteti. Ebben a mondacsoportban nem nehéz felismerni a népét védelmező, álruhában igazságot osztó „jóságos uralkodó” világszerte ismert alakját.
5
Irodalom I.
- Andrásfalvy Bertalan: Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében. Tánctudományi Tanulmányok. A Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Bizottsága, Budapest, 1958. 89-94. oldal
- Andrásfalvy Bertalan: Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében. In: Felföldi László – Karácsony Zoltán (szerk.): Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény 2/A. Örökség. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2006. 264-269. oldal
- Balogh Lajos – Király Lajos: Az állathangutánzó igék, hívogatók és terelők somogyi
nyelvatlasza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. - Bátky Zsigmond: Somogy-tolnai ködmenek a Magyar Nemzetei Múzeum Néprajzi
Osztályában. Néprajzi Értesítő VII. évf. 1906. 34-43. oldal - Belényesy Márta: Somogyi adatok a halottsiratás és halotti tor történetéhez. Néprajzi
Közlemények III. évf. 1958/4. 18-344, oldal - Bencze Géza: A somogyi Kapos mente gazdálkodása a XIX. század első felében. Somogy megye múltjából 7. Kaposvár, 1976. 191-222. oldal
- Csáky Elek: Adalékok Somogy megye lengyeltóti járásának néprajzához. Ethnographia
VIII. évf. 1897/6. 438-445. oldal - Csáky Elek: Somogy megye lengyeltóti járásának néprajzi viszonyai. Ethnographia VI.
évf. 1895. 227-229. oldal, 438-445. oldal - Domanovszky György: A két faragó Kapoli. Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, Budapest, 1955.
- Együd Árpád: „Csodatévő szarvas ezer ága-boga”. Adatok a somogyi regöléshez. Somogyi Múzeumok Közleményei II. évf. 1975. 69-101. oldal
- Együd Árpád: Egy alig ismert népballadánkról. Somogyi Múzeumok Közleményei I.
évf. 1973. 313-317. oldal - Együd Árpád: „Kaposváron megverték a rézdobot.” Száz somogyi népdal. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 1981.
- Együd Árpád: Külső-Somogy népballadái. Somogyi Múzeumok Közleményei I. 1973. 177-207. oldal
- Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban. Kaposvár, 1981.
- Együd Árpád: Somogyi népköltészet. Somogy néprajza I. Somogy Megyei Múzeumok
Igazgatósága, Kaposvár,1975. - Előd Géza: Életképek Dél-Somogyból. Ethnographia XL. évf. 1929/1. 40-47. oldal
- Eperjessy Ernő: Puszták népe a Zselicben (1900-1950). Magyar Néprajzi Társaság – Mikszáth kiadó, Budapest, 2006.
- Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül I-II. Révai, Budapest, 1901.
- Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül. Vitis Aureus, Veszprém, 2007.
- Ébner (Gönyey) Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre. Néprajzi Értesítő XXIII. 1931. 89-110. oldal
- Ébner Sándor: A mezei gabonás- és szénáspajta újabbkori bevándorlása a faluba a Zselicségben. Néprajzi Értesítő XXI. évf., 1929/1.
- Ébner Sándor: A zselici csontrakók és öntőasszonyok. Ethnographia XLII. évf. 1931/3. 146-148. oldal
- Ébner Sándor: Zselici kanászélet. Ethnographia XLIV. évf. 1933/3-4., 150-156. oldal
- Gönczi Ferenc: Adatok a régi somogyi népélethez. Ethnographia LIV. évf. 1943.
- Gönczi Ferenc: Az anyajegy a somogyi néphitben. Ethnographia XLIV. évf. 1933/3-4. 163-164. oldal
- Gönczi Ferenc: Az emberi testrészek elnevezései Somogy megyében. Ethnographia LVIII. évf. 1947. 279-280. oldal
- Gönczi Ferenc: Fejfák tömeges beszerzése a Somogy Megyei Múzeumnál. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
- Gönczi Ferenc: Meghalt Somogy megye utolsó betyárja. Ethnographia LIX. évf. 1948. 245-246. oldal
- Gönczi Ferenc: A pünkösdi köszöntések Somogy megyében. Ethnographia XL. évf. 1929/2. 107-112. oldal
- Gönczi Ferenc: Somogy megyei gyermekjátékok. Ethnographia XXXIX. évf. 1928/3-4. 193-196. oldal
- Gönczi Ferenc: A Somogy megyei Múzeum új elhelyezésének kérdése. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
- Gönczi Ferenc: Somogyi betyárvilág. Kaposvár, 1944.
- Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek. A somogymegyei földmívesnép gyermeknevelési módjának s a gyermekek különböző szokásainak leírása. Csurgói könyvtár. Csurgói Református Csokonai Gimnázium, Kaposvár, 1937.
- Gönczi Ferenc: A somogyi gyermekek hajviselete. Néprajzi Értesítő XXIII. évf. 1931. 163-165. oldal
- Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok. A Dunántúli Tudományos Intézet kiadványai 12. Kaposvár, 1949.
- Gönczi Ferenc: A somogyi juhászok ruházata. Ethnographia LVIII. évf. 1947. 109-111. oldal
- Gönyei (Ébner) Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekitettel a faépítkezésre. Néprajzi Értesítő XXIII. 1931. 89-110. oldal
- Gönyei (Ébner) Sándor: Zselici kanászélet. Ethnographia XLIV. 1933. 150-156. oldal
- Imrő Judit: Szokások. In: Kapitány Orsolya – Imrő Judit (szerk.): Somogy megye népművészete. Népművészeti örökségünk. Kaposvár, 2001. 413-436. oldal
- Jáger Márta (szerk.): Zselici dolgozatok. Az 1980 október 10-én Szennán és október 11-én Kishárságyon megtartott V. Zselici Tanácskozáson előadott és arra készült (de elő nem adott) dolgozatok. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 1981.
- Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza. Kilián, Budapest, 1902.
- Kapitány Orsolya: Somogy megye szabadtéri néprajzi gyűjteménye Szennában. In: Molnár Ádám (szerk.): Csodaszarvas 1. Őstörténet, vallás és néphagyomány. Molnár Kiadó, Budapest, 2005. 197-208. oldal
- Kapitány Orsolya – Imrő Judit: Somogy megye népművészete. Népművészeti örökségünk. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 2001.
- Kasza Sándor (főszerk.): Somogy megye kézikönyve. CEBA Kiadó, Budapest, 1998.
- Király István: A Kaposvölgye somogyi részének történeti-gazdasági elhatárolása és tipizálása 1848 és 1944 között. Somogyi Múzeumok Közleményei III. Kaposvár, 1978. 339-346. oldal
- Király Lajos: „Híres betyár vagyok…” A betyár alakja a somogyi népköltészetben. Somogy Megyei Honismereti Egyesület, Kaposvár, 2002.
- Király Lajos: Somogyi népszokások I. A kalendáriumi jeles napok és a falusi társas munkavégzés szabályai. Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Kar, Kaposvár, 2002.
- Kiss József: A robotvilág és az 1848-as szabadságharc a somogyi nép emlékezetében. Néprajzi Közlemények II. évf. 1957/1-2. 21-94. oldal
- Kiss Tibor: A Szigetvidék és Ormányság népének építészete. Budapest, 1943.
Knézy Judit: Belső-somogyi falvak lakói az Alsó- és Felsősegesdi szőlőhegyen (18-20. század). In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991. 533-538. oldal - Knézy Judit: Faépítkezésre vonatkozó 18. századi adatok Somogyból. Ethnographia LXXXIII. évf. 1972. 518-531. oldal
- Knézy Judit: Faragványok és fából készült használati tárgyak a zselici falvak paraszti háztartásaiban. Zselici Dolgozatok V. Kaposvár, 1981. 36-40. oldal
- Knézy Judit: Jankó János kutatásai a Balaton mellékén és a déli part táji-történeti csoportjai. Ethnographia CIV. 1993. 309-328. oldal
- Knézy Judit: Paraszti viselet-, szemlélet- és ízlésváltozás Somogyban. Ethnographia CVII. évf. 1996. 371-389. oldal
- Knézy Judit: Somogy megye jobbágyparaszti népének csoportjai és gazdálkodás (a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig). A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983. Budapest, 1981-1983. 285-308. oldal
- Knézy Judit (szerk.): Somogy néprajza II. Anyagi kultúra. Kaposvár, 1980.
- Knézy Judit: A somogyi Balaton-mellék táji egységének problémája. Studium Historia Simighiense I. Kaposvár, 1978. 195-200. oldal
- Knézy Judit: Somogyi népművészeti kiállítás Szófiában. Somogyi Múzeumok Közleményei II. évf. 1975. 311. oldal
- Knézy Judit: A somogyi női házi vászon ruhadarabokra vonatkozó utalások a 18-19. században. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve VIII. évf. 1979. 227-235. oldal
- Knézy Judit: A somogyi parasztság gazdálkodásának és táji csoportjainak változásai (1850-1914). A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985. 381-408.
- Knézy Judit: Települési és építkezési változások Belső-Somogyban a reformkor végétől a 20. század elejéig. Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 48-60. oldal
- Komlósy Sándorné Nagy Piroska: Szigetvár-vidéki fehérhímzések. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23. k. Pécs, 1979. 310-318. oldal
- Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés. Adatok a parasztgazdaságok belterjesedésének vizsgálatához. Ethnographia LXXIX. évf. 1968. 368-395. oldal
- Morvay Péter – Pesovár Ferenc (szerk.): Somogyi táncok. Művelt Nép Könyvkiadó. Budapest, 1954.
- Müller Róbert: A fonyódi járás középkori településhálózata. Levéltári Évkönyv Somogy Megye Múltjából 6. 1975
- Nagy-Apáthi Kiss Sámuel: Értekezések Somogyról. Tudományos Gyűjtemény V. 1822. 35-50. oldal
- Olsvai Imre: A somogyi magyarság zenéje. In: Együd Árpád (szerk.): Somogyi népköltészet. Somogy néprajza 1. Kaposvár, 1975.
- Olsvai Imre: Bartók és Somogy. Somogy. 1981. május-június
- Olsvai Imre: A zselici népzenegyűjtés rövid áttekintése. In: Zselici dolgozatok V. Kaposvár, 1981.
- P. Keszler Mária: Somogyi táncok. Táncművészet V. évf., 1955/5.
- Papp Imréné: Jankovics Imre népművész rövid életrajza és dudájának készítése. Kézirat. 1972. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár: EA 17347.
- Pesty Frigyes: Somogy vármegye helységnévtára. Fontes Comitatus Simighiensis 1. Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár, 2001.
- Répay Lajos: 18. századi somogyi receptek. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf. 1973. 325-327. oldal
- Réthy László: Cséplő József somogyi kanász-bojtár faragványai. Ethnographia I. évf. 1890/1-10. 350-352. oldal
- Rónai Béla: Zselici nyelvatlasz. Nyelvföldrajzi vizsgálatok a Zselicben. Magyar Történelmi Társulat Dél-Dunántúl Csoportja – Magyar Nyelvtudományi Társaság, Pécs, 1993.
- Seemayer Vilmos: Énekes népszokások Somogy és Zala vármegyékből. Ethnographia XLVIII. évf. 1937. 40-48. oldal
- Seemayer Vilmos: Ludvérc-babonák Zala és Somogy vármegyékből. Ethnographia XLIX. évf. 1938. 217-218. oldal
- Seemayer Vilmos: Szántás faekével Zalában és Somogyban. Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934/3-4. 89-92. oldal
- Somogy megye földrajzi nevei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.
- Szacsvay Éva: Pusztai cselédek bábtáncoltató betlehemezése Somogyban. Ethnographia LXXXIII évf. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
- Szentmártoni Darnai Kajetán: Adatok Somogy vármegye néprajzához. Kaposvár, 1917.
- Szili Ferenc: Somogy vármegye láthatatlan történelme a 18-19. századi panaszlevelekben. In: Lengvári István – Vonyó József (szerk.): Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. Pannónia könyvek. Magyar Történelmi Társulat Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2003. 435-452. oldal
- Szuhay Péter: Kísérlet Dráva-menti történeti csoportok meghatározására. In: Knézy Judit (szerk.): Somogy néprajza II. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 1980. 179-230. oldal
- T. I.: Bábtáncoltató betlehem Somogy megyében. Ethnographia XXXVII. évf. 1926/1. 40-45. oldal
- T. Mérey Klára: A parasztság élete és sorsa a Somogy megyei Hunyady-birtokon 1767-1867. Somogyi Almanach. 22. 1975.
- T. Mérey Klára: Somogy megye pusztulása Szigetvár eleste után. In: Rúzsás Lajos: Szigetvári emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára. Értekezések. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 157-198. oldal
- Takács L.: Aratási szerződések Külső-Somogyból (1837-1849). Néprajzi Közlemények VII. évf. 1962/1. 67-92. oldal
- Takáts Gyula: A Somogy Megyei Múzeumról. Ethnographia LXI. évf. 1950. 254-256. o.
- Takáts Gyula: Somogyi pásztorvilág. Tanulmány. Kaposvár, 1986.
- Tarján Gábor: A Dél-Zselic népi építészete. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 27
- Vajkai Aurél: Balatonmellék. Budapest, 1964.
- Varga Károly: A délkeleti Zselic. Csurgó [Kaposvár?], 1941.
- Vikár Béla: Népköltési adalékok Somogyból. Ethnographia II. évf. 1891./1-10. 222-226. oldal
- Vikár Béla: Somogy megye népköltése. Ethnographia X. évf., 1899/1. 25-34. oldal
- Vikár Béla: Somogy megye népköltése. Magyar Népköltési Gyűjtemény VI. Athenaeum,
Budapest, 1905. - Vikár Béla: Somogy megye népköltése. In: Sebő Ferenc (szerk.): Vikár Béla népzenei gyűjteménye. Hagyományok Háza – Néprajzi Múzeum, Budapest, 2006. 214-217. oldal
- Vikár Béla: Somogyi tanulmányutamról. Ethnographia 1891. 118-123. oldal
- Vikár Béla: Somogyi tanulmányutamról. In: Sebő Ferenc (szerk.): Vikár Béla népzenei gyűjteménye. Hagyományok Háza – Néprajzi Múzeum, Budapest, 2006. 197-214. oldal
- Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban. Somogyi Almanach 4. Kaposvár, 1959.
6
Irodalom II.
Andocs
Andocs
- Csóti Csaba: Andocs. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
- Rózsa Sándor: A tehéntartás szokásai és babonás hiedelmei Andocson (Somogy megye).
Néprajzi Értesítő XXXV. évf. 1943. 199-200. oldal
- Szuhay Péter: Néprajzi gyűjtések Babócsa környékén. Somogyi Múzeumok Közleményei II. évf. 312-314. oldal
- Tóthné Németh Gizella: Bartók Balatonberényben. Helytörténeti Füzetek. Balatonberény Község Önkormányzat Polgármesteri Hivatala, Balatonberény, 2000.
- Magyar Kálmán: Előzetes jelentés a barcsi bödönhajó feltárásáról. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf. 1973. 357-362. oldal
- Kerecsényi Edit: Gyűjtőnapló. Berzence, 1955. Kézirat. Thury György Múzeum, Nagykanizsa. A/181.
- Balogh József: Részletek Buzsák község múltjából. Iz proslosti Budzaka (Buzsáka). A magyarországi nemzetiségek néprajza. A magyarországi horvátok néprajza 1. Mikszáth Kiadó – Magyar Néprajzi Társaság, Horpács – Budapest, 1994. 111-126. oldal
- Hosszú Csaba: Bozicni obicaji u Budzaku i okolici. Buzsák és környékének karácsonyi szokásai. A magyarországi nemzetiségek néprajza. A magyarországi horvátok néprajza 4. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1997. 99-110. oldal
- Kerékgyártó Adrien – Knézy Judit: A Buzsák környéki színes paraszti hímzés kialakulásának kérdéséhez. Somogyi Múzeumok Közleményei II. Kaposvár, 1975. 119-135. oldal
- Előd Géza: Esküvő Csökölyön (Somogy megye). Ethnographia XI. évf. 1929/3-4. 197-200. oldal
- Knézy Judit: Csököly népi gazdálkodása és táplálkozása (XVIII-XX. század). Somogyi Almanach 26. Kaposvár, 1977.
- Knézy Judit: A favázas lakóházépítés emlékei a belső-somogyi Csököly, Gige, Rinyakovácsi és Kisbajom községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf 1973. 209-227. oldal
- Knézy Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere Gige, Csököly, Rinyakovácsi és Kisbajom belső-somogyi községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei II. 1975. 103-118. oldal
- Zentai Tünde: Cseréptepsi és rétes Csökölyben. In: T. Bereczky Ibolya – Sári Zsolt (szerk.): A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században. Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2005. 155-166. oldal
- Borszéki Béla: A csurgói duda. Kézirat. Néprajzi Múzeum. Ethnológiai Adattár. EA 10077.
- Kerecsényi Edit: 100 év népi lakáskultúrájának alakulása Csurgón. Somogy Néprajza II. 1980. 13-60. oldal
- Csutorás László – Varga István (összeállító): „A fonyódi öreg fűzfák…” Múltidéző lapozgatás régvolt újságokban, könyvekben. Fonyódi Füzetek 1. Fonyód Város Önkormányzata, Fonyód, 2000.
- Knézy Judit: A favázas lakóházépítés emlékei a belső-somogyi Csököly, Gige, Rinyakovácsi és Kisbajom községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf 1973. 209-227. oldal
- Knézy Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere Gige, Csököly, Rinyakovácsi és Kisbajom belső-somogyi községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei II. 1975. 103-118. oldal
- L. Imre Mária: Varga János kadarkúti faragópásztor. Somogyi Múzeumok Közleményei II. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 1975.
- Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi. Kisbajomi mesemondók meséi. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 10. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962.
- Knézy Judit: A favázas lakóházépítés emlékei a belső-somogyi Csököly, Gige, Rinyakovácsi és Kisbajom községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf 1973. 209-227. oldal
- Knézy Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere Gige, Csököly, Rinyakovácsi és Kisbajom belső-somogyi községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei II. 1975. 103-118. oldal
- Solymosi László – Mikóczi Alajos: Nagybajom története. Kaposvár, 1979.
- Seemayer Vilmos: Pajtáskertek Nemespátrón (Somogy megye). Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934/3-4. 65-81. oldal. XXVII. évf., 1935/1-4. 36-45. oldal
- Hársházi István: Niklai hagyományok. PATE Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, 1996.
- Vas János: Farkas István, osztopáni pásztor. Síppal, dobbal. A Sebő együttes klubjának tájékoztatója. 1977. 56-62. oldal
- Kanyar József – Kerecsényi Edit – Knézy Judit: Fejezetek Pogányszentpéter történetéből. Nagykanizsa, 1967.
- Knézy Judit: A favázas lakóházépítés emlékei a belső-somogyi Csököly, Gige, Rinyakovácsi és Kisbajom községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei I. évf 1973. 209-227. oldal
- Knézy Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere Gige, Csököly, Rinyakovácsi és Kisbajom belső-somogyi községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei II. 1975. 103-118. oldal
- Pesovár Ernő: A simonfai verbunkok formai elemzése. Néprajzi Értesítő XLII. 1961. 51-85. oldal
- Takáts Gyula: Az utolsó talpaspajta Somogyjádon. Ethnographia LIV. évf. 1953. 293-299. oldal
- Szántó László: Somogysárd. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 1998.
- Bősze Sándor: Somogyvár. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 1998.
- Gaálné Torma Erzsébet: A magyar és sváb nők hagyományos viselete Szabadiban. Somogyi Honismereti Híradó I. sz. 1972. 24-29. oldal
- Magyar Eszter: Szántódpuszta a török hódoltságtól a szabadságharcig. Győr, 1984.
- Gönyey Sándor: Ősi fonalvető eszköz a Somogy megyei Szennán. Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934/1-2. 40-43. oldal
- L. Imre Mária (Lantosné): Adatok Szenna népi építkezéséhez. A Somogyi Múzeumok Közleményei I. Kaposvár, 1973. 229-245. oldal
- Szabó Tünde: Szenna. Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 31. Tájak, korok, múzeumok, Budapest, 1982.
- Várkonyi Imre: „Bádogozzák a szennai templomot.” Szennai népdalok. Kaposvári Tanítóképző Főiskola, Kaposvár, 1989.
- Hofer Tamás: A törökkoppányi ünnepi viselet. In: Somogyi táncok. (szerk: Morvay Péter – Pesovár Ferenc.) Budapest, 1954. 294-303. oldal
7
Hanglemezek
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
YouTube filmek
- Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Dunántúl.FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3.
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
- Attala (Somogy vm.) 1951. (páros tánc; ugrós; friss csárdás; főkötő körülmulatása) Ft.145.
- Attala (Somogy vm.) 1954. (karikázó; verbunk; csárdás) Ft.222.
- Berzence (Somogy vm.) n.i. (páros kanásztánc; négyes kanásztánc; kanásztánc üveggel; csárdás; karikázó; kettős; friss) Ft.203.
- Berzence (Somogy vm.) 1954. (zászlós lakodalom jelenetei) Ft.220.
- Berzence (Somogy vm.) 1955. (verbung; ugrós; páros verbung; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.346.
- Berzence (Somogy vm.) 1980. (páros kanásztánc; négyes kanásztánc; friss csárdás) Ft.1054.
- Berzence; Vizvár, Kaposvár; Simonfa; Pogányszentpéter; Somogyudvarhely (Somogy vm.) 1981. (férfi cigánytánc; páros cigánytánc; csoportos cigánytánc; lassú csárdás; friss csárdás; palotás csárdás; lakodalmi körtánc; söprűtánc; kisszéktánc; karikázó; polka; négyes kanásztánc; páros kanásztánc; üveges tánc; kanásztánc üveg fölött; négyes kanásztánc) Ft.1112.
- Buzsák (Somogy vm.) 1951. (életképek, kopogós, disznóölő tánc) Ft.81.
- Buzsák (Somogy vm.) 1951. (kanásztánc, kopogó, táncösszeállítás) Ft.82.
- Buzsák (Somogy vm.) 1948. (ugrós; csárdás; friss csárdás; kanásztánc; buzsáki kopogós; páros ugrós; karikázó; leánytánc; gyermekjáték) Ft.358.
- Csurgó (Somogy vm.) 1951. (kanásztánc) Ft.101.
- Csurgó (Somogy vm.) 1956. (sportjáték; kutya; kanászkapós; futó méta; keringős méta; csülközés; nyolcas görc; kanászozás) Ft.307.
- Kapospula (Somogy vm.) 1951. (karikázó) Ft.100.
- Kaposvár; Simonfa; Pogányszentpéter; Somogyudvarhely; Berzence; Vizvár (Somogy vm.) 1981. (férfi cigánytánc; páros cigánytánc; csoportos cigánytánc; lassú csárdás; friss csárdás; palotás csárdás; lakodalmi körtánc; söprűtánc; kisszéktánc; karikázó; polka; négyes kanásztánc; páros kanásztánc; üveges tánc; kanásztánc üveg fölött; négyes kanásztánc) Ft.1112.
- Karád (Somogy vm.) 1951. (páros kanásztánc; kanásztánc; páros üveges tánc) Ft.146.
- Karád (Somogy vm.) 1953. (kanásztánc; söprűtánc; rezgős; koreografált csárdás; friss csárdás; üvegcsárdás; körtánc; karikázó) Ft.207.
- Karád (Somogy vm.) 1948. (hatkopogós; férfitánc) Ft.319.
- Nagyberki (Somogy vm.) 1951. (páros forgó gyertyás tánc; menyasszonytánc; csárdás; menyecsketánc; csoportos tánc) Ft.120.
- Osztopán (Somogy vm.) 1977. (kanásztánc bottal; kanásztánc eszköz nélkül) Ft.962.
- Öreglak (Somogy vm.) 1970. (kanásztánc üveg fölött; kanásztánc bottal; két férfi kanásztánca) Ft.723.
- Simonfa (Somogy vm.) 1954. (verbunk; ugrós; üveges tánc; kettes verbunk) Ft.223.
- Somogyapáti (Somogy vm.) 1960. (verbung) Ft.464.
- Somogyaszaló-Pödöripuszta (Somogy vm.) 1964. (ének) Ft.857.
- Szenna (Somogy vm.) 1953. (verbung; páros verbung; zsebkendős verbung; friss csárdás; karikázó; Méz-méz-méz) Ft.218.
- Szenyér (Somogy vm.) 1952. (mulatás; üvegtánc; friss csárdás) Ft.184.
- Szenyér (Somogy vm.) 1953. (hívogatás; lakodalmas menet; friss csárdás; örömszülők köszöntése; lakodalmi ugrós; mars; söprűtánc; menyasszonytánc; lakodalmas játék; tréfás temetés; halottas játék; üveges tánc; ugrós; becsali csárdás; csárdás; kanásztánc; lengyelke; polka) Ft.190.
- Törökkoppány (Somogy vm.) 1952. (páros kanásztánc; friss csárdás; csárdás; ugrós; üveges verbung; söprűtánc) Ft.173.
- Törökkoppány (Somogy vm.) 1957. (kanásztánc; söprűtánc; lassú csárdás; friss csárdás; verbung; ugrós; karikázó; erdőjárózás; páros kanásztánc; üvegcsárdás; üveges ugrós; körtánc) Ft.348.
- Törökkoppány (Somogy vm.) 1957. (népi sportjátékok) Ft.377.
- Vásárosbéc-Dióspuszta (Somogy vm.) 1963. (cséphadarótánc; friss csárdás; ugrós; körcsárdás; széktánc; kanásztánc; csárdás) Ft.530.
- Vízvár (Somogy vm.) 1953. (vőfélytánc; menyecsketánc; söprűtánc; kettes verbunk; kanásztánc; négyes verbunk; friss csárdás; ugrós; Hogy a csibe; padegatta; magyar kettős) Ft.206.
- Zselicszentpál, Simonfa, Kutas (Somogy vm.) 1954. (lassú csárdás; friss csárdás; verbung; verbung üveg körül) Ft.362.
YouTube filmek
- Berzence Ft.203.1a – Kanásztánc (ugrós)
- Berzence Ft.203.4a – Ugrós üveggel
- Berzence Ft.203.7c – Lassú és friss csárdás
- Berzence Ft.203.10 – Karikázó
- Berzence Ft.1112.46 – Lassú és gyors csárdás
- Berzence Ft.1112.52c – Páros kanásztánc
- Karád Ft.07.2a – Kanásztánc
- Karád Ft.207.3 – Söprűtánc
- Karád Ft.207.17a – Kocsikala (karikázó)
- Simonfa Ft.223.1 – Verbung (ugrós)
- Somogyudvarhely Ft.1112.38 – Kisszéktánc
- Szenyér Ft.190.26a – Becsali csárdás (ugrós)
- Törökkoppány Ft.348.5 – Erdőjárózás (karikázó)