A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Filep Antal: Kunok
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kunok: török nyelvű nomád nép, amely a 10. sz. végén Kínában, Peking észak-keleti előterében, majd a második évezred elején Nyugat-Szibériában tűnt fel. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott. A kun népnév török eredetű, összefügg a Kelet-Európában előforduló, de a magyar középkori latinban is használatos kumán-cumanus szóval. Mindkét forma a qu „sárga”, „szőke”, „fakó” jelentésű török melléknév származéka, ami a ~ jellemző antropológiai sajátosságaira utalhatott. A ~ egyik ágának sári, szári csoportneve is a „fakó”, „szőke” fogalom szinonímája volt. A ~ e jellegzetessége adott egyéb nyelvekben is alapot a megnevezésükre. Mivel a kipcsak törzsszövetség tagjai voltak, gyakran kipcsákoknak is nevezték őket. A ~ nyugati irányú előnyomulása Délkelet-Európában kiváltó oka volt a 11. sz. derekán a besenyők támadásainak. Maguk a ~ 1054-től kerültek közvetlenül szembe európai népekkel, ekkor vívták első harcaikat a Volga mentén az orosz hadakkal. 1070-re az egész sztyepp az Al-Duna vidékéig hatalmuk alá került. A 13. sz. elején Európára törő mongolok nyomása alá kerültek, és az 1223-ban vívott Kalkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországi török népekbe, és az Al-Duna mentén kialakuló románságba. Népes csoportjuk vonult a Krím-félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték, jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnét a Kárpát-medencébe települt. Magyarországi szórványos töredékeik megjelenésével már a 11. sz. végétől lehet számolni. Kis csoportokban történő betelepülésük a 12. sz.-ban különösen II. István király uralkodásának korában folyt. Valószínű, hogy az ekkor beköltözött csoportnak az emlékét őrzi a palóc csoportnév is, ami a ~-at jelölő keleti szláv polovec megfelelőjéből fejlődött nyelvünkben. (vö. palócok). A korai kun töredékeink nyelvi beolvadása a 13. sz. végéig befejeződhetett, így sorsuk alakulásáról nincsenek közvetlen adataink. A Moldvában élő csoport a mongol hadjáratok elől 1239-ben a magyar királytól kért engedély alapján az Alföldre települt jász töredékekkel együtt. (Vö. jászok). A pogány, nomád állattartó népesség és a magyar feudális társadalom között támadt súrlódások miatt ugyan egy időre az Al-Duna vidékére vonultak ki, azonban IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta a ~-at. A társadalmi fejlődés fáziskülönbsége miatt továbbra is sok feszültség terhelte a két nép viszonyát. Végül 1279-ben a király egyezményt kötött a ~ vezetőivel. Eszerint a ~ a Temes, Maros és a Körös folyók, valamint a Duna-Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületet, amelyet törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. E szálláskörzet határai időközben zsugorodtak, de 1876-ig nagyjában megőrződtek a Jász-Kunság területében. A 14. sz. folyamán kibontakozott a ~ feudalizációja. A szállásterületek nemzetségi előkelőiből kiemelkedett vezető réteg a nemzetségi földtulajdont magán földbirtokká igyekezett átalakítani. Miután a ~ közrendű elemei elsajátították a fejlettebb földművelő gazdálkodást, a 15. sz.-ra az egykorú átlagos népi kultúra hordozóivá váltak. A korábbi személyes katonáskodási kötelezettségük megszűnt. A kun nép társadalmi, gazdasági, kulturális integrálódása a 16. sz. elejére befejeződött, azonban igazgatási autonómiájukat a teljessé váló feudalizáció nem zavarta meg, továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. Autonómiájukat megerősítette az is, hogy a 16. sz. végén a kun székeket a jász székkel együtt kerületként összevonták. 1473-ból ismert utolsó beköltöző csoportjuk, akiket állítólag Mátyás király hívott be, és telepített le Buda környékén és a Csepel-szigeten. A magyarországi kunok nyelvi beolvadását a törökkori pusztítások és a következtében kialakult migráció nagymértékben siettette. Kétségtelen, hogy a reformáció kibontakozását még megérték kun nyelvű csoportok, mivel a fennmaradt kun nyelvű Miatyánk szövegek protestáns változatúak, és a korabeli források Buda eleste utánról „törökül” is értő falvakat említenek a főváros környékéről. A hódoltság alatt a kun közösségek jelentékeny része elpusztult, a Kis- és a Nagykunság területén azonban számos kontinuus község fennmaradt. A beköltözöttek nagy aránya miatt a berendezkedő Habsburg kormányzat és a kincstár megszűntnek vette az egykori szabadalmakat, és 1702-ben a Német Lovagrendnek eladták az egész Jászkun Kerületet. A szabadparaszti állapotán féltékenyen őrködő lakosság kiváltságos helyzete visszaállítására mozgalmat indított, ami 1745-ben eredményhez vezetett. Az ún. jászkun redemptio keretében megváltották magukat. A további nagyarányú beköltözések miatt a lakosság redemptióban részt vett rétege a 18. sz. derekától mesterségesen ápolta a középkori hagyományokat, a származás és a folytonosság tudatát. Ebben a helyi értelmiségnek és az iskoláknak komoly szerep jutott: pl. kötelezően tanították a kun Miatyánk szövegét, ami folklorizálódva a 20. sz.-ig fennmaradt számos változatban, nemegyszer köszöntőként. A ~ magasabb szintű kultúráját jelzi, hogy az írás nem volt ismeretlen számukra európai megjelenésük előtt. A Krím félszigetre húzódott csoportjuk műveltségi szintjét a 14. sz.-ból fennmaradt nyelvemlékeik bizonyítják. A ~ körében még Magyarországra való költözésük előtt, Moldvában megindult a keresztény térítés a magyar római katolikus egyház szervezésében. A hazánkba települt ~ emlékét ma már egyes, a kunsági területeken előfordult néprajzi, népnyelvi jelenségen kívül csak néhány, a köznyelvbe is átkerült szó őrizte meg, mint pl. a kalauz, kalóz, komondor. A ~ nyelvi, művelődési hatásának felmérését nehézzé teszi, hogy a besenyő nép nyelve is hasonló típusú volt, így a pontosabb elkülönítésre forrás alig van. 18-20. sz.-i paraszti kultúrájuk a fejlett alföldi mezővárosi műveltséget reprezentálja.

2

Andrásfalvy Bertalan: Kis- és Nagykunság
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, én.)
Mai napig ismert tájnév a Kiskunság a Duna-Tisza közében és a Nagykunság a Tiszántúlon. Az elnevezés a 13. században idetelepült és a magyarságba olvadt kun népet idézi fel. A kunok – a keletről nyugat felé ismétlődő népvándorlások utolsó hulláma, mely népével elérte a Kárpát-medencét. Belső-Ázsiában, Pekingtől északra eső térségben tűnnek fel 986 táján és néhány évtized alatt több ezer kilométeres úton robognak nyugatra. 1048-ban legyőzik a besenyőket, harcolnak az oroszokkal, és különösen Szent László király idejében többször megütköznek a magyarokkal is. 1223-ban a Kalka melletti csatában a kunok törzsszövetségét legyőzik a tatárok (mongolok), és 1238-ban királyuk, Kötöny, bebocsátást kér IV. Bélától. A magyar király örömmel fogadja a menekülő kunokat, 40 000 családot, remélve, hogy segítségére lesznek a hasonló fegyverzetű és harcmodorú tatárokkal szemben. Letelepíti őket a királyi birtokokra, a Duna-Tisza köze homokos és viszonylag gyéren lakott területére és a Maros-Körös vidékére, mert ezek adottságai voltak ahhoz a tájhoz hasonlóak, melyeken a kunok nomád állattenyésztő életformája kialakult és vándorlásuk lefolyt. A kunok itt tovább folytatott legeltető-vándorló életmódja azonban összeütközésbe került a letelepült földműves magyarokéval. Amikor a támadó tatár csapatok között kunokat is fölfedeztek (a meghódított népeket a nomád birodalmak szokása szerint előharcosként vetették a harcba), a pesti nép, árulást gyanítva megrohanta Kötönyt, és háza népével együtt meggyilkolta. A kunok rabolva, égetve ekkor kivonultak az országból dél felé, nélkülözhetetlen segítségük nélkül kellett megvívnia a királynak Batu főseregével Muhinál. A csatavesztés után a tatárok elpusztították az országot. A legtöbbet szenvedte az Alföld, ahol a nép nem tudott elrejtőzni; a népességnek alig egy negyede élte túl a tatárjárást. IV. Béla az ország újjáépítéséhez, újjászervezéséhez újra behívta a kunokat, s őket az Alföld közepén, a tatárok által legjobban elnéptelenített részen, a későbbi Nagy- és Kiskunság területén telepítette le, most már csaknem összefüggő szállásterületeken. A kunok felvették a kereszténységet, fokozatosan felhagytak vándorlásaikkal és a sátrakban való lakásukkal, de megtartották önkormányzatukat és sok régi szokásukat is. A kunok képezték a királyi sereg könnyűlovasságát, háború esetén, mint a királyi nemesek, mind kötelesek voltak hadba szállni. 1330-ig nem fizettek semmiféle adót. Később is csak a királynak, illetve a királyi váraknak adóztak, köznépük így is jóval kedvezőbb helyzetben volt, mint a magyar jobbágyok. A 15. században 600 páncélos és pajzsos vitézt küldtek a király seregébe a maguk költségén. Eredeti, osztálynélküli társadalmuk azonban a letelepedés után bomlásnak indult, kapitányaik, bíróik előjogaikat földesúri kiváltságokkal próbálták kiegészíteni, ami a közkunok ellenállásába ütközött. A vérségi, nemzetségi szervezet felbomlása után a kunok, úgy, mint a székelyek, területileg szervezték meg az önkormányzatukat a székekben. A szék-kapitányt a közkunok választották meg a melléje rendelt tizenkét esküdttel együtt. Minden kun szállásnak volt külön kapitánya. A szék-kapitány kezében volt a legmagasabb bírói és közigazgatási hatalom, a szék-kapitányok felett csak a nádor állt. A 15. században a következő székekről tudunk: Berény, a mai Jászberény, a kunokkal együtt bejött jászok központja. A Fejér megyében levő kunok a Hantos-székhez tartoztak. A későbbi Nagykunság területén volt a Szentelt-szék és Kolbáz-szék. A Kiskunság három kun székből alakult ki: Halas (ma Kiskunhalas), Mizse-szék és Kecskemét-szék. Ez utóbbi királynői mezőváros volt, de egyben a környező kun szállások központja is (Köncsög-, Lajos-, Bene-szállás stb.).
A törökök támadásai korán elérték a Kunságokat, ennek következtében mind nagyobb területük pusztult, nádasodott el. A lakosság vagy északabbra menekült, vagy befutott néhány nagyobb településbe. Igen sokan a földönfutóvá lett férfiak közül beálltak marhahajtónak, vagyis hajdúkká lettek. Az 1599-es összeírás szerint a Duna-Tisza közén már csak tíz kun település létezik kétszáz telekkel, a Nagykunságban mintegy kétszer annyi, 416 telekkel. Pedig csak azután jött a nagyobb pusztulás. A Kiskunságban az eredetileg nem kiskun Háromvárosban megmenekülteken kívül a hódoltságot csak öt mezővárossá duzzadt kun település éli túl: Halas, Kun- vagy Tatárszentmiklós, Lacháza, Szabadszállás, Fülöpszállás és Kiskunmajsa. Amikor Szinán pasa a 16. század végén a Dél-Dunántúlt rettenetesen elpusztította, innen is igen sokan menekültek északra és a Duna-Tisza közé. Az elbujdosottak egy nagy része éppen a Kiskunság településeiben kapott menedéket. 1699-es Pentz-féle összeírás szerint a baranyai jövevények Halason és Lacházán többségben voltak az őslakosokkal és a máshonnan menekültekkel szemben, és nagy számmal voltak a többi, fentebb felsorolt kiskun mezővárosokban is. A baranyaiakon kívül főként a később Viharsaroknak nevezett tájról származókat talált itt az összeírás (Hódmezővásárhely, Makó, Szentes). 1592-ben Halason latin nyelvű iskola is működött.
A Nagykunságban szinte a török uralom végéig több település lakott volt: Túrkeve, Kunhegyes, Kunmadaras, Asszonyszállás, Ködszállás, Kolbáz, Bócsa és Orgondaszentmiklós virágzó református egyházközségek voltak, végül itt is csak öt éli túl vagy elevenedik fel a török után: Karcag – az egyetlen hely, mely mindvégig lakott volt, Túrkeve, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes és a jászokból újratelepült katolikus Kunszentmárton. Az elnéptelenedésnek nemcsak a közvetlen háborús események voltak az okai, hanem az is, hogy e terület két birodalom határára esett, egyik sem ismerte el egykori kiváltságait, sőt, mindkét fél kegyetlenül adóztatta is.
A török alól való felszabaduláskor ugyan ígéretet kaptak a megmaradt kunok és jászok, hogy régi szabadságukat visszakapják, de a császár idegen származású tábornokai, Caraffa és Tabatta gróf, valamint a király magyar- és protestánsgyűlölő tanácsadója, Kollonich érsek keresztülvitték, hogy a Jászság, a Kis- és Nagykunság területét fegyver jogán az Újszerzeményi Bizottság kincstári birtoknak nyilvánítsa, lakóit pedig jobbágyoknak. 1702-ben a Jászkunságot, vagy ahogy azt attól kezdve nevezték, a Hármas Kerületet eladták a Német Lovagrendnek a nádor, a kunok alkapitánya és az országgyűlés tiltakozása ellenére. II. Rákóczi Ferenc visszaígérte szabadságukat, és a jászkunok nagy számmal álltak zászlója alá, s híven kitartottak a szatmári békéig, ami újból nagy pusztulásukkal járt, most a császári német és délvidéki rác csapatok részéről. A levert szabadságharc után indult meg a kun puszták újratelepítése, elsősorban a kevésbé elpusztult jász és közéjük települt magyar (palóc) népességgel. 1735-ben a Német Lovagrend a Pesti Rokkantak Házának adta át az egész Hármas Kerületet. Az eladásba bele nem nyugodott lakosság és az országgyűlés, legfőképpen azonban a Habsburg Birodalom megrendült katonai helyzete végül 1745-ben arra kényszerítettte Mária Teréziát, hogy beleegyezzen a Hármas Kerület visszaváltásába, a redempcióba. A jászkunok megígérték, hogy rövid idő alatt lefizetik a Hármas Kerület zálog-összegét, járulékaival együtt csaknem hatszázezer forintot, háború esetén ezer lovas katonát állítanak ki és szerelnek fel, vállalják az általános felkelést, biztosítják a nádor és közigazgatásuk tisztségviselőinek fizetését, ha ennek fejében megkapják korábbi, jobbágyterhektől mentes és „szabadságukban egyenlő” állapotukat, réven, vámon a nemesekhez hasonlóan nem fizetnek, tisztjeiket és lelkészeiket szabadon választhatják, és saját bírói jogkört, pallosjogot is kapnak. Az óriási megváltási összeget ezután arányosan elosztották azokra a régi lakosokra és jövevényekre, akik elvállalták azt. Ezek voltak a törzsökös redemptorok és neoredemptusok. Ezek lakóföldjük határából arányosan, a nevükre írt tőkeföldet kaptak és az osztatlanul hagyott legelőkön jogot meghatározott számú jószág legeltetésére. A Jászkunság területén ezzel a szabadparaszti közigazgatás, földbirtok és önkormányzat mintegy száz évvel megelőzte az országos jobbágyfelszabadítást, kedvezőbb lehetőségeket nyitva a parasztpolgári fejlődésnek. A török időkben elnéptelenedett pusztákat a településekhez csatolták, és azokon óriási méretű legeltető állattartás bontakozott ki. Kialakult a kiskunsági és nagykunsági pásztorkodás jellegzetes formája, mely számos, régies, sok esetben a kunokra is visszavezethető vonást őrzött meg. A régi kun nép emlékét elsősorban a helynevek tartották fenn, s nemcsak írásban, hanem a szájhagyományban is szinte napjainkig fennmaradtak elsősorban vallásos tárgyú kun nyelvemlékek, mint például a kun miatyánk és néhány köszöntő. Kun eredetű a fogókötél vagy pányva neve a Kiskunságban: az árkány. Lehetséges, hogy a nagy, fehér komondorkutya is a kunokkal került hazánkba. Még a 18. században is viselték ezen a területen a hegyes, magas kun süveget, mely a csúcsos bugaci pásztorkalap alakjában is felismerhető. A 18. században még a kunságiak elsősorban a legeltető állattartásból éltek. A szürke magyar marha a pusztákon minden fedél nélkül telelt, legfeljebb erdők vagy nádfal szárnyékok szélenyhelyébe hajtották be fergeteges időben. A telelő pusztákon nem kaszáltak, a fű lábon maradt meg téli legelőül. A tehenek szabad ég alatt borjaztak, és a borjakat szinte a következő ellésig szoptatták. Az ilyen ridegen felnevelt marhát lábon el lehetett hajtani a több száz kilométerre eső nyugati piacokra, Nürnbergig vagy Milánóig – különösebb súlyveszteség nélkül. Ez az állatexport már a középkor végén hatalmas lehetett, és a hódoltság első századában is még virágzott, s csak a tizenöt éves háború során bekövetkezett nagy pusztulásokkal esett végleg vissza. A 18. század folyamán újból megerősödött, de régi méreteit már nem nyerte vissza. Ebben a században ezen a területen gabona a saját szükségletre sem termett elegendő, de a század vége felé egyre több legelőt törtek fel gabonavetés alá. A homok fő terménye a rozs volt. A földművelés kiterjedése a múlt század közepére létrehozta a tanyákat is, majd megindult a futóhomok meghódítása, melyben elöl jártak a Kiskunságba betelepült szegediek és jászok. Búza csak a fekete földön termett jól, ezért a rozs mellett ínséges esztendőben nagy jelentőségű volt az árpakenyér és a köles is. Kukoricát sokáig csak a kertekben termesztettek. Mivel a silány homoklegelőket elsősorban a juhászok tudták hasznosítani és a juhtrágya a talajjavítás fontos eszköze volt, a meggazdagodott juhászokból csakhamar homoki tanyabirtokos lett.
(Megjegyzendő, számos adat bizonyítja, hogy a Kiskunság veszedelmes elhomokosodása a 18. és 19. század fordulójára esik. Ezt a homoki legelők túlzott jártatása, legeltetése – különösen a birka apró körme lazította fel az agyonlegelt és kiszáradt gyepesek felszínét – és néhány rendkívül aszályos esztendő okozta. A szél néhány év alatt felkapta és tovavitte a homokbuckákat, egyre nagyobb területet árasztva el. A futóhomok megkötése aztán már elsősorban szőlővel, gyümölcsfákkal és erdőkkel folyt.)
A Kiskunság és Nagykunság hazánk azon részéhez tartozott, melyeken először váltotta föl az aratásnál a sarlót a kasza; a levágott gabonát nem kötötték kévékbe, hanem, mint a szénát, boglyákba gyűjtötték, és szérűkön lovakkal vagy lovas kocsival nyomtatták, tipratták el. A kiszelelt vagy megrostált gabonát elvermelték. Vízimalmok híján sok szélmalom forgott itt, vagy szárazmalmokban állatok erejével forgatták a malomköveket. A középkorban is voltak szőlők a Jászkunságban, de nagy jelentőségűvé csak a homokmegkötéssel kapcsolatban lettek.
A régi kunságiak csak a múlt század végén tértek rá a vászonneműek boltból való vásárlására, de a régi ruhaformák még ezután is tovább éltek. Jellegzetes volt a férfiak bő ujjú inge, ünnepre csipkével beszegve a bőgatyához. Az ing felett kismándlit viseltek kék vagy fekete posztóból, tizennyolc-húsz ezüst pakfon vagy sárgaréz barázdázott gombbal. A korábbi szűrposztó dolmány helyett nagymándli vagy nagydóka (posztókabát) lett a téli viselet a század végére, zsinóros gombokkal, ellenzős csizmanadrággal. A pásztorok körében sokáig fennmaradt a rajthuzli, a juhásznadrág, a szegényeknél a zsákvászonból varrt kukoricanadrág. Régebben borjúbőr nadrágot is viseltek télen. A dakut vagy dakuködmönt a szűcsök készítették három-négy, másfél ujjnyi szőrű magyarjuh-bőrből. A cifradaku hímzett volt és ünnepre való, nyakbavető zsinórja segítségével panyókán is viselték. A cifrázatlan suba igen tartós volt, egy emberöltőt kiszolgált, de vigyázni kellett, nehogy a bőre megázzon. Esőben szőrével kifelé kellett viselni. A szűrök posztóját a 18. századtól Erdélyből hozták be. Az ünnepre valót errefelé is cifrára hímezték, és rátétekkel díszítették. A pásztoroké bevarrott ujjú volt. Pásztorok, tanyasiak nem lehettek el suba vagy szűr nélkül. A nők már a századfordulón átvették a polgári szabásokat, a múlt században már letették az aranyos pártát és az asszonyok a selyem főkötőket, a téli piros kordován csizmát és nyárra a fűzött bocskort.
A Jászkunságban, mint katonáskodással adózó szabadalmas helyen, igen nagy jelentősége volt a tánccal való katonatoborzásnak, a verbunknak. Utoljára 1866-ban toboroztak katonát a Kiskunságban, mégpedig huszárokat a híres Nádor-huszárezredbe. A táncnak, jó táncosoknak és muzsikának nagy becsülete maradt mindmáig. Alkalmi kisebb mulatozásokon, kocsmákban, ivókban még az első világháború előtt dudaszóra járták a táncokat, a fényesebb lakodalmakra már muzsikásokat, vonós-, vagyis cigányzenekarokat fogadtak. A lakodalmakhoz, névnapokhoz még a két világháború között is hozzátartozott az egykori körverbunk táncnak a felelevenítése. Híres verbunktáncosok voltak a kunszentmiklósi redemptus gazdák ivadékai, akiket utoljára Szappanos Lukács vezetett. 1948-ban, a szabadságharc emlékünnepén járták el utoljára, régi szokás szerint körbeállított égő gyertyák között, a középen álló táncvezető parancsszavai szerint figurázva. Dallama szinte minden kun településen más volt, legszebb verbunkdallamaink közé tartoznak („Kiskunságban verbuválnak, most viszik a katonákat…”). A Nagykunságban a túrkevei Egres Kis Lajos neve maradt fenn, mint kiváló toborzó verbunktáncosé és vőfié (vőfély), aki abból gazdagodott meg, hogy számos, táncolni vágyó fiatalt tanított, és közben keményen megdolgoztatta őket a saját gazdaságában. Itt is elsősorban a lakodalmakban elevenítették föl a régi verbunkot. A vőfi, aki csak jó táncos ember lehetett, egyedül, szólóban járta, majd egyenként, egy-egy verses rigmussal több legényt is táncba hívott. Végül tréfás esküvésre került sor, s csak ezután táncolhattak a legények a leányokkal csárdást. Ugyancsak a lakodalomhoz kapcsolódik az álarcos, hívatlan vendégek, az úgynevezett törökök vagy mókusok tánca.

3

P. Vas János: Kunok, Kunság (Nagykunság, Kiskunság)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Az alföldi Kunság két részre oszlik: a Kiskunságra és a Nagykunságra.
A Kiskunság Pest és Szeged között terül el a Duna-Tisza közén. Eredeti, kun származású lakossága a történelem folyamán máshonnan betelepülőkkel egészült ki, így a 16. század óta református kiskunok között katolikusok is laknak. A Kiskunság táji központjai a református Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a katolikus telepesek által megszállt Kiskunfélegyháza. A tősgyökeres reformátusok „öző” dialektust beszélnek, a katolikusok földrajzi eredetüknek megfelelően palócos nyelvűek.
A Nagykunság a Tiszántúlon fekszik. Települései a 19. század elején a református Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a katolikus jászokkal betelepült Kunszentmárton voltak. Jász-Nagykun-Szolnok megye 1876-os létrehozásával a Nagykunság fogalma a kiváltságos mezővárosok polgárain túl kiterjedt a környező vidékre is.
A kun nép a 10. század végén Észak-Kínában tűnt fel az írott történelemben. Nyelvük a köz-török nyelvek csoportjába tartozott. Történelmük során különböző törzsszövetségekbe szerveződtek. A 11. században uralmuk alá hajtották az egész kelet-európai sztyeppét az Uraltól az Al-Dunáig. Egyes csoportjaik neve „kipcsák” volt, a nyugati krónikák kumánoknak, latinul cumanus-oknak hívták őket, az orosz forrásokban polovec a nevük. Területük neve Cumania, magyarul Kunország volt. 1223-ban a Kalka folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedtek a mongoloktól, birodalmuk széthullott. A mai Moldva területén lakó csoportjuk Kötöny kán vezetésével IV. Bélától kért menedéket, aki királyi birtokokon telepítette le őket. Számított könnyűlovas haderejükre a mongolokkal szemben, de a központi hatalom támaszaiként is felhasználni remélte őket belső harcaiban a magyar főurak egyre nagyobb hatalmának ellensúlyozására. A letelepült, földműves magyarok, a hatalmukat féltő nagyurak és az egyház egyaránt rossz szemmel néztek a pogány hitű, nomád hagyományok szerint élő jövevényekre. Az ellentétek odáig fajultak, hogy a tömeg Pesten meglincselte Kötöny kánt és háznépét. A kunok ezután pusztítva, dúlva kivonultak az országból a Balkánra.
A tatárjárás után, 1243-ban a király visszahívta őket és az immár lakatlan alföldi és mezőföldi területeken adott nekik szállást. 1279-ben egyezményt kötött a hét kun nemzetség főivel. Eszerint, mint a „király népei”, jobbágyi adót nem fizettek, földesúri, vármegyei uralom alá nem tartoztak, viszont a király felhívására kötelesek voltak személyenként, „fejenként” hadba vonulni. Peres ügyeikben a nemzetségfők, később választott bíráik jártak el. Fellebbviteli fórumuk a nádor volt, de csak akkor avatkozhatott közbe, ha a kunoknak valamilyen külső féllel támadt nézeteltérésük.
Autonóm területük közigazgatási egysége a szék volt. A szék a történelmi Magyarországon a kiváltságos rendi jogállással, ún. kollektív nemességgel rendelkező népcsoportoknak a nemesi vármegyétől, földesúri hatalomtól független önigazgatási, bíráskodási szervezete volt. A szék kifejezés a törvényszék, bírói szék nevéből adódik (latinul: sedes). A szék elöljárója eredetileg a vérségi alapon szerveződő nemzetségfő volt. A nemzetségi társadalom felbomlása után a szék kapitányát a közkunok választották tizenkét esküdttel. A 14-15. században egy jász és hat kun székről tudunk. A Nagykunságból Szentelt-szék, Kolbáz-szék, a Kiskunságból Halas-szék, Mizse-szék és Kecskemét-szék nevét ismerjük. Berény-szék minden bizonnyal a jászok területe volt. A 16. század végétől fokozatosan kialakult a székeket összefogó magasabb közigazgatási egység, a Jászkun Hármas Kerület.
A török hódítás, a hadjárások hatalmas pusztítást okoztak a Kunságban. Az 1599-es török adóösszeírás a Kiskunságban mindössze tíz, a Nagykunságban csak húsz lakott helységet említ. A török kiűzése után a bécsi udvar nem ismerte el a megmaradt lakosság történelmi jogait, „fegyver jogán szerzett” hadizsákmányként kezelte a Kunság területét és 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek. II. Rákóczi Ferenc megígérte régi jogaik visszaállítását, ezért a kunok testületileg támogatták a szabadságharcot. Megtorlásul labanc és császárpárti szerb csapatok pusztították az amúgy is megfogyatkozott lakosságot.
A kuruc szabadságharc vége, a szatmári béke (1711) után a kunok jogi úton kísérelték meg szabadságuk visszaszerzését. A hosszú pereskedés végül 1745-ben járt sikerrel. Mária Terézia hozzájárult, hogy a kunok (és a jászok) megváltsák magukat. Ezt nevezték jászkun redempciónak (latin: redemptio). Régi földjeik és kiváltságaik visszaszerzése fejében hatszázezer forintot kellett fizetniük. Vállalták a nádor és saját közigazgatásuk finanszírozását, valamint ezer lovas katona kiállítását háború idején. Az egyes redemptusok (a megváltakozás résztvevői) anyagi hozzájárulásuk arányában részesültek a földterületből (tőkeföld) és a közlegelőkön való legeltetési jogból. Jobbágyterhektől mentesek voltak, „réven-vámon” nem fizettek. A jászkun főkapitányt leszámítva tisztségviselőiket és lelkészeiket maguk választhatták, belső ügyeikben saját választott bíráik ítélkeztek. A főkapitányt azonban, szemben a középkori szokással, ettől kezdve nem választották, hanem kijelölt királyi tisztségviselő lett. A megváltakozásban részt nem vállaló irredetemptusok köznemesi jogai a földbirtoklást leszámítva formálisan megmaradtak ugyan, de az idők folyamán kiszorultak a nemes kunok közösségéből, ami ettől kezdve már nem a történeti származás alapján szerveződött, hanem a redemptusok utódait jelentette. Az volt kun, aki a redempció idején fizetett a szabadságért.
1876-ban a Magyar Királyság területén átalakították a közigazgatást. A Jászkun Hármas Kerületet megszüntették, területét vármegyékbe szervezték. Ma a Kiskunság Bács-Kiskun, a Nagykunság Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozik.
13. századi beköltözésük után a kunok sokáig megőrizték török nyelvüket, állattartásuk legelőváltó (transzhumáló) gyakorlatát, vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségi szervezetüket és minden bizonnyal pogány hitüket is, jóllehet formálisan már Kötöny idejében megkeresztelkedtek. A hely- és személynevek mellett számos kun kifejezés került be a nagyar nyelvbe: pl. a komondor, a kalauz, a kalóz. Az „árkány” kifejezést az Alföldön ma is használják a vetőhurok, a pányva (lasszó) megnevezésére. A kun nyelv használata bizonyosan fennmaradt a 16. századig. Török utazók leírják, hogy Pest környékén olyan falvakat találtak, amelyeknek népe értett törökül. Ezek nyilván az ősi nyelvüket még őrző kunok települései voltak. Másrészt a kun nyelven fennmaradt Miatyánk szövege a protestáns formát követi, tehát a fordításnak a reformáció elterjedése, a 16. század eleje után kellett keletkeznie.
A redempció utáni időszakban a kunsági értelmiség fontosnak érezte a történelmi folyamatosság tudatának ápolását, a hagyományok őrzését, hogy kiváltságaikat senki ne vonhassa kétségbe. Ezért az iskolákban kötelezővé tették a Kun Miatyánk tanulását, amely ennek köszönhetően napjainkig fennmaradt különféle, pl. lakodalmi köszöntő funkcióval.
A beköltözés után a kunok kénytelenek voltak feladni a vándorló életmódot, fokozatosan letelepedtek és felhagytak a sátorban lakással. A két Kunság területén falvak, mezővárosok alakultak ki.
Gazdálkodásuk továbbra is a külterjes nagyállat-tartásra épült. A csordák télen-nyáron a szabad ég alatt legeltek a kun városok vizes, mocsaras határában. A középkor utolsó évszázadában a nyugati vásárokon keresett árucikk volt a magyar szürke marha húsa. Az állatokat lábon hajtották Nürnberg, Milánó és más nagyvárosok piacaira. A jól jövedelmező marhakereskedelem csak a török idők háborús viszonyai miatt esett vissza. A legeltető állattartás fontossága a 18. századi redempció után sem szűnt meg. A kun városok pusztákat béreltek a gyér lakosságú területeken.
A 19. század folyamán a vadvizeket szabályozták, a legelők egy részét feltörték szántóföldnek. Az egyre intenzívebb mezőgazdaság szükségletei a Kunságokban is kialakították a szálláskertes településformát és a tanyarendszert. A század második felétől jelentős szerepet kapott a búza és kukorica termesztése és lassan teret nyert az istállózó állattartás.
A Kiskunságban a juhászat volt a meghatározó. A túlzott legeltetés valószínűleg hozzájárult a talaj leromlásához, a futóhomok terjedéséhez. A homok megkötésére kezdték el nagymértékben telepíteni a gyümölcsösöket, amelyek ma is jellemzőek a Duna-Tisza közére. Nagy szőlőültetvények jöttek létre. A filoxéra, amely a 19. század végén csaknem az egész országban elpusztította a történelmi borvidékek nemes szőlőit, a homoki fajtákat nem támadta meg. Így még inkább megnőtt a kiskunsági szőlő jelentősége.
A Kunságban sokáig megőrizték a hagyományos viseletet. Adataink vannak borjúbőr nadrágról és a magas tetejű „kun süveg”-ről. Ennek utóda a néhány pásztor által ma is hordott csúcsos „bugaci” kalap. Általános volt a bőgatya és a bő ujjú ing, amelyre szűk mellényt, ún. mándlit öltöttek. A „kismándli” kék vagy fekete posztóból készült és ezüst vagy réz gombokkal díszítették. A felsőruha a szűr helyi változata, illetve az ujjatlan bunda, a suba volt. A ködmön itteni formáját „daku”-nak hívták.
A talán még a nomád időkből fennmaradt pogány elemek elsősorban a Nagykunság néphitében ismerhetők fel. Különösen gazdag és archaikus ezen a tájon a táltos alakjához fűződő elképzelések köre. Ez a természetfeletti erővel rendelkező ember „fölös” csonttal, két sor foggal születik szülei hetedik gyermekeként. Tudományát önkívületbe esve, hét éves korában kapja meg. Általában satnya testalkatú, nyughatatlan, „járó-kelő” személy, akin nem látszik a kora, nem öregszik. Egy-egy terület őrzése a dolga, segíti, védi az ott lakókat. Főleg az időjárás szabályozásában van szerepe. Ezért állatalakban meg kell küzdenie más területek táltosaival. Csak tejet eszik, szolgálataiért pénzt nem fogadhat el.
A Kiskunság híres tánca a kunverbunk. Az utolsó katonatoborzás 1866-ban történt, de a körverbunk lakodalmi táncként fennmaradt. Betanult, kötött formában, gyertyák fölött táncolták. A lakodalom másik helyi tánca a „mókustánc”. A mulatságba meg nem hívott „hívatlanok” éjfél után adják elő a násznép szórakoztatására. Beköszöntőjükben Törökországból jötteknek mondják magukat, ezért a táncot „törökös”-nek is nevezik. A legényeken álarc van és nem szabad megszólalniuk, hogy ne ismerjék fel őket. A Kunságból ismertek virtuóz eszközös táncok is, pl. a sapkatánc és a juhásztánc.
A tánckíséretben az I. világháború előtt még használták a bőrdudát.
A Kunság népköltészetére jellemző a pásztorok életével kapcsolatos témaválasztás. A híres betyárokról (pl. Bogár Imre) balladák és mondák szólnak.

4

Irodalom

  • Bartha Júlia: A kunsági folklór keleti kapcsolatai, különös tekintettel a lakodalmas szokásokra. In: Bánkiné Molnár Erzsébet – Hortiné Bathó Edit – Kiss Erika (szerk.): A Jászkunság kutatása. Tudományos konferencia a Kiskun Múzeumban. Bibliotheca Cumanica 6. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2005. 375-384. oldal
  • Bartha Júlia: Keleti elemek a Kunság temetkezési szokásaiban. In: Laczkovits Emőke – Viga Gyula (szerk.): Kéve. Ünnepi kötet a 60 esztendős Selmeczi Kovács Attila tiszteletére. Ethnika Kiadó, Debrecen, 2003. 345-352. oldal
  • Dorogi Márton: A kunsági kisbunda. Szolnok, 1962.
  • Ecsedi István: A kunsági olajütő. Néprajzi Értesítő XIX. évf. 1927. 1-3.
  • Eperjesi Imre: Hagyományőrző borvidékeink – Kunsági borvidék. In: Lelkes Lajos (szerk.): Magyar borhagyományok, borivási szokások. Válogatott írások a magyar borkultúrából. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004. 102-121. oldal
  • Ferent, Ioan: A kunok és püspökségük. Szent István Társulat, Budapest, 1981.
  • Gönyey Sándor: Kun táncok. Ethnographia. XLVII. 1936. 3. 214-218. oldal
  • László Gyula: Adatok a kunok tegezéről. Néprajzi Értesítő. XXXII. évf. 1940. 51-59. oldal
  • Selmeczi László: A magyarországi kunok temetkezése a 13-16. században. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán – Módy György (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok, Debrecen, 1982. 725-737. oldal

1

Filep Antal – Kósa László: Kiskunság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kiskunság: Budapest déli előtere és Szeged között a Duna-Tisza közén átlósan elhelyezkedő nagytáj. Nevét a területén a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság megszűnte után szervezett önálló, 1876-ig fennálló közigazgatási egységről (Jász-kun kerület) kapta. Középkori lakossága a 16. sz.-ra megmagyarosodott, és magas szintű paraszti kultúrát fejlesztett ki. A hódoltság a népesség pusztulását, elmenekülését és nagyarányú keveredését idézte elő. A 18. sz. elején mindössze hat nagyobb helysége létezett: Kiskunlacháza, Kiskunmajsa, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Kiskunhalas. A ~ pusztái újratelepülésében az egykori kun előzményű reliktumok baranyai és kelet-dunántúli elemekkel is kiegészült református lakosságán kívül a Jászság római katolikus népessége is részt vett egészen a 19. sz.-ig. (Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma). Különösen a jász-kun redemptio (1745) után gyorsan megerősödtek mezővárosi jellegű közösségei, amelyekben jelentős extenzív állattartást tett lehetővé a pusztabérletek rendszere. Részben ennek következményeként alkalmazták a szálláskertes településrendszert. Később az intenzívebb növénytermesztés, kertkultúra révén tanyás gazdálkodás fejlődött ki, és népesítette be a korábbi szántóterületeken kívül az állattartó pusztákat is. A mezővárosi paraszttársadalmat sajátos közösségi rendje, polgárosuló műveltsége jellemezte. Jelentős központjai voltak a református lakosságú Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a római katolikus népességű Kiskunfélegyháza. Református népessége öző nyelvjárású, a római katolikusok között gyakori az északi kapcsolatokra utaló, ún. „palócos” nyelvjárási elem. Újabban, helytelenül szinte az egész Duna-Tisza közötti területre kiterjesztetten használják a ~ megnevezést.

Kósa László: A pusztai nagyállattartástól a homoki kertkultúráig: a Kiskunság, a Három Város és környezetük (Duna-Tisza közi homokhátság)
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremterületei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kiskunság néprajzi problematikája a telepesek révén szorosan összefügg a Jászságéval, mégis ez a tájegység épp akkor vett alapvetően más gazdálkodási irányt, amidőn a jászsági eredetű népesség jelentős számban telepedett le pusztáin, illetőleg a környező vidékeken. Történetileg egyszerű a hajdani szabadalmas Kiskunságot elkülöníteni, mert bár nem összefüggő terület volt, de a Csepel-sziget magasságától a Duna-Tisza közén átlós irányban, Szeged közvetlen közeléig húzódó darabjai pontosan meghatározhatók. Annál körülményesebb az elválasztás néprajzi szempontokból, hiszen az egykori kiskunsági territórium egy homogén természetföldrajzi tájba ékelődött bele. Hagyományos kultúrája hasonló vagy azonos a környező vármegyei területekével. Ez magyarázza, hogy történetileg ugyan helytelenül, de a XX. században más szempontból többé-kevésbé jogosan a Duna-Tisza köze nagy részét (a Bácskától északra) Kiskunságnak emlegeti a köznyelv.
Ez a mozzanat és fejezetünk címadása társadalmi és kulturális nivellálódásra utal, legalább is arra, hogy vizsgálatunk szempontjából elsődleges figyelmet érdemelnek azok a jelenségek, amelyek a nagy kiterjedésű táj különböző történeti hátterű részei között a kiegyenlítődés felé mutatnak.
Nem csak hajdani közigazgatási különállásról van szó. A Kiskunság, akár a Jászság, elvált környezetétől szabadalmas voltával. Itt is lezajlott a redemptio, és itt is bekövetkeztek társadalom- és kultúraformáló hatásai, noha ezeknek ismeretében olyan részletes vizsgálatra, mint a Jászságban történt, nem támaszkodhatunk. A Kiskunság is a történeti tudat tervszerű erősítésével és historizálással védekezett egy esetleges újabb kiváltság-elvétel ellen, sőt ha lehet, még büszkébb volt státusára, mint a jászságiak, amit a Baksay Sándor által feljegyzett mondóka is bizonyít:

Nagykun kényes,
Kiskun fényes,
Jász elmehet.

A kunok a központi hatalomhoz való jobb viszonyuk ellenére is hagyományosan lenézték a jászokat. Valószínűleg a legfontosabb oka volt a jászságiaknak az előző fejezetben bemutatott vállalkozó szellemű terjeszkedése, az, hogy amit a kunságiak „rangon alulinak” tartottak a gazdálkodásban, a jászságiak, főleg a telepesek végbe vitték (pl. az említett homoki földművelést). A kiskunsági törzslakosság egyébként defenzív helyzetben volt velük szemben, hiszen demográfiai okokból pusztáik egy részét eleve át kellett engedniük, ők maguk pedig a XIX. század folyamán a hagyományszerű gazdálkodás korlátai között rekedtek.
Jóllehet épp a hagyományos gazdálkodás – erre alább visszatérünk – a kiskunsági mezővárosokban és a Három Városban szinte teljesen hasonlóan alakult, az a tény, hogy az utóbbiak úrbéres helységek voltak, több vonásban elválasztotta őket. Míg a jászkunsági privilegizált lakosságnak a feudalizmus utolsó szakaszában egyik legfontosabb törekvése volt a kiváltságok őrzése, azok esetleges megosztásának is az elhárítása, a Három Város arra törekedett, hogy a rendi szerkezeten belül előjogokat szerezzen. […]

Martin György: Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai dialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A megjelölt területet a hiányos gyűjtések miatt csak néhány jellegzetesebb folt alapján tudjuk áttekinteni.
[...]
A kunszentmiklósi törökös tánc a lakodalmi hívatlanok alakoskodó, álarcos tánca. Felépítése és formakincse a régi stílusú ugrós egyik speciális formájává avatja.
Az „ugrós” stilizált változata az ún. kun legényes, mely a kondástánc csizma-összerugós mozzanatát kiemelve hozott létre kötött, megmerevített, színpadi rekonstrukciónak számítható táncot (Gyöngyösbokréta, Paulinyi Béla).
A karikázó helyett itt inkább körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő.
A csárdást az egylépéses buktatás, a páros forgás, valamint a lippentős (a szlovákoknál csupkálás), a párelengedés és a lenthangsúly jellemzi. A soltvidéki szlovákok gazdagabb formában járják, mint a kiskunsági magyarok. A lassú itt is csak az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a párosforgás változataira szorítkozik.
[...]
A verbunk sokat emlegetett, a harmincas években rekonstruált változatai a kunszentmiklósi és halasi verbunkok. A kötött, szabályos forma e vidéken egyedülálló. A kapcsolódó dallamok egyedisége és a történeti verbunk leírásokra feltűnően hasonlító táncszerkezet, a műköltői stílust éreztető verbunkos szöveg, valamint a halasi verbunkos esetében a táncmesteri beavatkozás világosan utal e verbunk-változatok keletkezésére.
Az előforduló táncok közül megemlítjük a társasjátékszerű kunszentmiklósi süveges, valamint a kötött seprű és sapkástáncot, továbbá a dramatikus-pantomimikus oláh leány táncát, mely Dunántúltól Erdélyig több helyütt szórványosan előfordul.

2

Irodalom
  • Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Kiskunfélegyháza helyismereti könyve. Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata, Kiskunfélegyháza, 1999.
  • Bánkiné Molnár Erzsébet: Petőfiszállás. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht, Budapest, 2000.
  • Barna Gábor: A kiskunsági Mária-szobrok eredetéről. Néprajzi Értesítő. LXXV. évf.
    1993. 207-214. oldal
  • Bárth János: A határpontok tudatosításának emlékei a kiskunsági határperekben. In: Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Jogszabályok – jogszokások. A Jászkunság kutatása 2005. Konferencia a Kiskun Múzeumban. Bibliotheca Cumanica 6. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2005. 279-290. oldal
  • Bárth János: Kétvízközi népismeret. Tanulmányok a Duna-Tisza közéről. Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2005.
  • Bárth János: Migráció és kontinuitás egy Duna melléki táj népesedéstörténetében. Cumania II. Kecskemét, 1974. 285-329. oldal
  • Bárth János: Tájak mezsgyéjén. Termelés és életmód a Duna-Tisza közi Kecelen a kései
    feudalizmus korában. Kecskemét, 2005.
  • Bárth János (szerk.): Kecel története és néprajza. Kecel, 1984.
  • Bárth János (szerk.): Dunáninnen – Tiszáninnen. Katona József Múzeum, Kecskemét, 1995.
  • Dankó Imre: Az 1739-40. évi kunszentmiklósi pestis népéletbeli szerepe. Cumania.
    A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei. Kecskemét, 1974. 365-376. oldal
  • Égető Melinda: A lakáshasználat változásai a szanki tanyákon az utóbbi száz évben. Cumania V. Kecskemét, 1978. 159-197. oldal
  • Fehér Zoltán: Boszorkány a forgószélben. Szank és Móricgát néphite és népi gyógyászata. Európai Folklór Intézet – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003.
  • Fehér Zoltán: „Felit szedem, nem mind.” A szanki harmatszedés hiedelem elemzése. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 19. 2003. 257-279. oldal
  • Fábiánné Biczó Ilona: Kiskunhalasi káposztavágó. Néprajzi Értesítő. XIV. évf. 1913. 277-279. oldal
    Gönyei (Ébner) Sándor: Kunszentmiklósi törökös tánc. Ethnographia XLVIII. évf. 1937. 81-82. oldal
  • Grynaeus Tamás: Bácsmegyei gyógyító szokások és hiedelmek. Cumania. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok közleményei 1974. 229-236. oldal
  • Győry Jenő: Dorozsma régi életéről. Kiskundorozsma, 1937.
  • Hankóczi Gyula: Kiskunsági tekerőlantok. In: A tekerőlantról. Dalok öt húron. Hagyományok Háza – Timp Kiadó, Budapest, 2007.
  • Illyés Bálint: „De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik.” XVIII. századi helyi kéziratok. Kunszentmiklós, 1980.
  • Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia. Thorma János Múzeum, Kiskunhalas, 1965.
  • Juhász Antal: Bugac és Monostor puszta benépesedése. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 17. 2001. 171-208. oldal
  • Karácsonyi pásztorjátékok Kiskunfélegyházán. Ethnograpghia XV. évf. 1904.
  • Kocsis Gyula: A szálláskertes településtípus 17. századi történetéhez (Szabadszállás). Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 61-64. oldal
  • Korda Imre: A kiskunhalasi nyelvjárás. Magyar Nyelvőr 1886. 25-28. 64-67. oldal
  • Koltay Erika: Gyógyításra használt növények a Felső-Kiskunságban. in: Csonka-Takács Eszter – Czövek Judit – Takács András (szerk.): Mir-susne-hum 1. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 96-115. oldal
  • Koltay Erika: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három…” Irracionális elemek a Felső- Kiskunság hagyományos orvoslásában. In: Novák lászló (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Arany János Múzeum Közleményei. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 273-389. oldal
  • Korkes Zsuzsa: A kiskunsági fafaragások motívumkincse. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2. 1998.
  • Korkes Zsuzsanna – Péter László (szerk.): A Kiskunság népművészete. Szeged, 1980.
  • Kürti László: A Kiskunság és a Felső-Kiskunság: betelepülés, tájtörténet és regionalizmus. In: Bárth Dániel – Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a 60 esztendős Bárth János tiszteletére. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét, 2004. 153-180.
  • Lányi Ágoston – Martin György – Pesovár Ernő: A kiskunhalasi verbunkos. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lányi Ágoston - Martin György – Pesovár Ernő: A kiskunsági körverbunkok. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lányi Ágoston – Martin György – Pesovár Ernő: A kunszentmiklósi verbunkos. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lükő Gábor: Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete. Kecskemét, 1982.
  • Madarassy László: Kiskunsági pásztor-enyhelyek. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 34-41. oldal
  • Madarassy László: A kiskunsági szélmalom. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Madarassy László: Népies gyógyászat a Kiskunságból. Néprajzi Értesítő V. évf. 1904.
  • Mészáros Ágnes: Kiskunhalasi hiedelmek. A Thorma János Múzeum Könyvei 19. Kiskunhalas Helytörténeti Kutatása Közalapítvány, Kiskunhalas, 2005.
  • Mezősi Károly: Kiskunfélegyháza településtörténete és 18. századi társadalma. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei 1974. 331-364. oldal
  • Morvay Péter: Álgarabonciás a Kiskunságban 1757-ben. Néprajzi Közlemények II. évf. 1957/1-2. 285-288. oldal
  • Morvay Péter: Történeti néprajzi adatok a kiskunhalasi levéltárból. Néprajzi Értesítő XXXVII. évf. 1955. 293-302. oldal
  • Nagy Czirok László: Betyárélet a Kiskunságon. Magvető Kiadó, Budapest, 1965.
  • Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon. Néprajzi Közlemények X. évf., 1965/1-2. 131-290. oldal
  • Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon. Gondolat, Budapest, 1959.
  • Nagy Czirok László: Pásztortörvények és szabályok, úgynevezett regulák a Kiskunságban 1. Néprajzi Értesítő XXXVI. évf.1954. 259-272. oldal
  • Nagy Czirok László: Pásztortörvények és szabályok, úgynevezett regulák a Kiskunságban 2. Néprajzi Értesítő XXXVII évf. 1955. 257-268. oldal
  • Nagy Czirok László – Vargyas Lajos: Régi népdalok Kiskunhalasról. Budapest, 1954.
  • Papp László: Kiskunhalas népi jogélete. A magyar táj- és népismeret könyvtára 2. Budapest, 1941.
  • Papp László: A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940. 285-310. oldal
  • Szomjas-Schiffert György: „Hej! Cserényem előtt…” Kiskunhalas népdalai. Halasi Téka 14. Kiskunhalas Önkormányzata, Kiskunhalas, 1994.
  • Sztrinkó István: Adatok Kiskunmajsa 18. századi folklórjához. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Az Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 239-246. oldal
  • Tálasi István: A járó- és vonójószág betanítása a Kiskunságban. Néprajzi Értesítő XXVII. évf. 1935. 29-35. oldal
  • Tálasi István: Kiskunság. Gondolat, Budapest, 1977.
  • Tálasi István: A kiskunsági pásztorkodás. Néprajzi Füzetek 4. Budapest, 1936.
  • Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1936.
  • Thury József: Kiskunhalas néprajza. Ethnographia I. évf. 1890. 381-410. oldal
  • Tóth István: Kiskunfélegyháza-vidéki néphiedelmek. Ethnographia XVII. évf. 1906. 229-232. oldal
  • Tüskés Gábor: A Kiskunság népművészete. Honismereti tanácskozás Kiskunfélegyházán, 1978. október 9. Ethnographia XCIII. évf. 1982.
  • Vargyas Lajos: Régi népdalok Kiskunhalasról. Zeneműkiadó, 1954.
  • Végh József: Rozskenyérsütés Kiskunhalason. Ethnographia LI. évf. 1940. 419-432. oldal

3

 Hanglemezek
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Apaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1953. (névnap a cserénynél; pásztornévnap) Ft.217.
  • Bugac (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (pásztortánc; körcsárdás) Ft.753.
  • Kecel, Kótaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Szabolcs vm.) 1978. (lassú csárdás; friss csárdás; csapás; körcsárdás; hármas csárdás; lakodalmi gólyás alakoskodó) Ft.1007.
  • Kecel (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1979. (mars; lassú csárdás; friss csárdás; fércelés) Ft.1024.
  • Kiskunfélegyháza (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1956. (kopogós motívumok; csárdás motívumok) Ft.396.
  • Kiskunmajsa, Balástya (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Csongrád vm.) 1979. (oláhos; lassú csárdás; oláhos söprűvel; mulatás; csárdás; frisses; magyar kettes; krajcpolka; kukoricaültető tánc; oláhos üveggel) Ft.1046.
  • Kunszentmiklós; Árapatak (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm., Háromszék) 1959. (kiskun verbunkos; kiskun legényes; női süveges; törökös; söprűs tánc; sapkás tánc; székely csárdás; lassú csárdás; friss csárdás; öreges csárdás; csárdás; csűrdöngölő; székely verbunk; sormagyar; Egy a kettő három négy; gólya; argyeleana) Ft.415.
  • Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1968. (kun verbunkos; törökös; söprűtánc; sapkatánc; kun legényes) Ft.639.
  • Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (sapkatánc; söprűtánc; oláh leány tánca; hátravágós; törökös; női süveges sapkatánc; verbunk; csárdás; legénytánc) Ft.752.

YouTube filmek:
  • Kunszentmiklós Ft.639.1 – Kun verbunk 
  • Kunszentmiklós Ft.639.3 – Söprűtánc 

1

Kósa László: Nagykunság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Nagykunság: a Tisza középső folyása és a Hortobágy melléke között elhelyezkedő tájegység. Nevét a területen a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság után szervezett „Jászkun Hármas Kerület”-ről kapta. Eredeti kun népessége a 16. század elejére életmódot változtatott és megmagyarosodott, majd délmagyarországi menekültekkel keveredve, és a 17. sz. második felében a török elől ideiglenesen északra húzódva etnikailag teljesen átrétegződött. Az 1702. évi elzálogosítás megzavarta a terület rekonstrukcióját, de a megváltás (jászkun redemptio, 1745) után meggyorsult a mezővárosi fejlődés. A török háborúban elnéptelenedett környező falvak vízjárásos, mocsaras pusztáiból nagyranőtt határokon nagyarányú extenzív állattartás fejlődött ki. A 19. sz. elején, a református vallást követő Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve, és a római katolikus jászokból telepített Kunszentmárton alkották a ~ helységeit. Az 1876-ban történt területrendezés után a köztudatban az új Jásznagykun-Szolnok vármegyébe került környező, hasonló kultúrájú és népességű, de eltérő történeti múltú helységekre (Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezőtúr, Dévaványa stb.) is kiterjedt a ~ fogalma. Az utolsó száz évben a Jászsággal, Hajdúsággal és a Dél-Tiszántúllal sok tekintetben rokon, fejlett paraszt-polgári kultúra jellemezte a ~-ot, mely gazdaságilag a vízrendezést és a legelőfeltöréseket követő erős tanyásodásra, a búza- és kukorica-termesztésre, valamint a lassan intenzíválódó állattartásra támaszkodott.

Martin György: Nagykunság, Jászság
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest é. n.)
Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek. A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formában. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes, kunsági formáját két bottal is járják. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk analógiáját. A moreszka-típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító művelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botoló-típust.
A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az „oláhos”-nak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan „oláh kanásztánc”-ként említették.
A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső- vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.
A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb generációknál azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, az intenzív figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugati lenthangsúlyos csárdás-stílussal is találkozunk.
A terület tánczenéje zömében újstílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunk-dallamok.

2

Irodalom
  • Bagi Gábor: A Nagykunság a 13-16. században. Kunsági Téka 2. Barbaricum Könyvműhely. Karcag, 2006.
  • Balogh Béla: Embertani vizsgálatok a Nagykunságban. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. Alföldi Tudományos Intézet, Szeged, 1946. 201-212. oldal
  • Bartha Júlia: Karcag. Kunsági Téka 1. Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2006.
  • Bellon Tibor: Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században. Karcag Város Önkormányzata, Karcag, 1996.
  • Bellon Tibor: Hálószemek a nagykunsági halászathoz. In: Bali János – Jávor Kata (szerk.): Merítés. Néprajzi tanulmányok Szilágyi Miklós tiszteletére. MTA Néprajzi Kutató Intézet, Budapest, 2001. 111-133. oldal
  • Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása. Földművelés. Szolnok, 1973.
  • Bellon Tibor: Nagykunság. Gondolat kiadó, Budapest, 1979.
  • Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a 18-19. században. Történeti-néprajzi tanulmány. Karcag Város Önkormányzata, Karcag, 1996.
  • Bődi Erzsébet. Pásztorbérek Karcagon. Műveltség és Hagyomány XV-XVI. 1972-1974. 81-93. oldal
  • Cs. Kovács Károly – Oláh János – Kútvölgyi Mihály: Nagykunsági ízek. Hagyományos
    mai ételek. Timp Kiadó, Budapest, 2000.
  • Csilléry Klára, K. : Vázlatok Tiszaigar lakáskultúrájáról. Ethnographia LXIII. évf. 1952.
  • Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására. Néprajzi Közlemények XIV. évf. 1969/3-4. 44-125. oldal
  • Dorogi Máron: A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia LXXXIX. évf. 1978. 586-599. oldal
  • Dorogi Márton: A juhbőr népi kikészítése és felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 301-319. oldal
  • Erdei Ferenc: A nagykun tanya. In: Magyar tanyák. Erdei Ferenc összegyűjtött művei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
  • Fazekas István: Szűcsmesterek Kunszentmártonban és környékén. In: Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. (szerk.: Bereczky Ibolya – Szabó László.) Szolnok, 1982. 222-245. oldal
  • Fél Edit: Fejezetek Tiszaigar társadalmának megismeréséhez. Néprajzi Közlemények IV. évf., 1959/1-2. 70-115. oldal
  • Füvessy Anikó: Nyúzó Gáspár (1839-1910) a tiszafüredi fazekasság egyik meghatározó egyénisége. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 2005. 399-416. oldal
  • Füvessy Anikó: A pásztorok táplálkozása a tiszafüred-kócsi legelőn. Művelődés és Hagyomány XV-XVI. 1972-1974. 153-175. oldal
  • Füvessy Anikó: Pénzásó Pistához, a tiszafüredi táltoshoz fűződő hagyományok. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán – Módy György (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, Debrecen, 1982. 591-608. oldal
  • Füvessy Anikó: A táltos alakja a Nagykunságban és Tiszafüred környékén. In: Csonka-Takács Eszter – Czövek Judit – Takács András (szerk.): Mis-susne-hum 1. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 40-56. oldal
  • Füvessy Anikó: Tiszafüred fazekassága a reformkorban. In: Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998. 352-357. oldal
  • Füvessy Anikó: Tiszafüred környéki kincskereső történetek. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 309-322. oldal
  • Füvessy Anikó: A tiszafüredi fazekasság a XIX. század végéig. Szolnok megyei múzeumi évkönyv. Szolnok, 1981. 151-167. oldal
  • Füzessy Anikó: A tiszafüredi kerámia. Debrecen, 1993.
  • Füvessy Anikó: A tiszafüredi mázas kerámia stílusának kialakulása és a Katona Nagy fazekas dinasztia. Ethnographia 1979. 192-217. oldal
  • Gráfik Imre: Magyar nyereg – huszárnyereg – tiszafüredi nyereg – keleti kulturális örökség. Ethnographia CXII. évf. 2001. 81-124. oldal
  • Gulyás Éva: Egy 19. századi kéziratos gyógyítókönyv Mesterszállásról. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 401-425. oldal
  • Györffy István: Adalékok a Nagykunság régi földmíveléséhez. Ethnographia XLII. évf. 1931. 149. oldal
  • Györffy István: Adalékok a Nagykunság régi népéletéhez. Ethnographia XLII. évf. 1931. 36-37. oldal
  • Györffy István: Adalékok a Nagykunság régi pásztoréletéhez. Ethnographia XLII. évf.. 1931. 97. oldal
  • Györffy István: Egy régi jogszokás a Nagykunságon. Ethnographia XXXII. évf. 1921.
  • Györffy István: A farkasín, mint rontószer a baskíroknál és nagykunoknál. Ethnographia XLVIII. évf. 1937.
  • Györffy István: A nagykun tanya. Néprajzi Értesítő 1910. 129-148. oldal
  • Györffy István: A nagykun viselet a 18. században 1-2. Ethnographia XLXVIII. évf. 1937. 114-139; 362-371. oldal
  • Györffy István: A Nagykunság és környéke tűzhelyei. In: Juhász Antal (szerk.): Településformák, népi építészet, földművelés. Néprajzi szöveggyűjtemény. JATEPressz. Szeged, 2000. 81-86. oldal
  • Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése 1-2. Néprajzi Értesítő IX-X.1908-1909. 153-166; 30-40; 65-78. oldal
  • Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése 3-4. Néprajzi Értesítő X. évf. 1909. 40-40, 65-78. oldal
  • Györffy István: Nagykunsági fejfák. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 94-105. oldal
  • Györffy István: Nagykunsági házoromdíszek. Ethnographia LXXVIII. évf. 1967. 263-268. oldal
  • Györffy István: Nagykunsági krónika. Nagy-Kertész, Karcag, 1922.
  • K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar lakáskultúrájáról. Ethnographia LXIII
  • Katona Imre: A jobbágyok és cselédek büntetésének emléke a tiszaigari epikus hagyományban. Ethnographia LXI. évf. 1950. 75-81. oldal
  • Kimnach Ödön: Helynevekhez fűződő mondák Karcag vidékén. Ethnographia XIV. évf. 1903. 58-60. oldal
  • Kormos László: Kunmadaras fejlődéstörténete termelőszövetkezeti községgé alakulásáig. Szolnok, 1967.
  • Kovács Károly, Cs. – Oláh János – Kútvölgyi Mihály: Nagykunsági ízek. Hagyományos
    mai ételek. Timp Kiadó, Budapest, 2000.
  • Kresz Mária: Mezőtúr fazekassága 1813-1914. Budapest, 1978.
  • Kresz Mária: A Nagykunság fazekassága. Jászkunság, 1971. 148-157. oldal
  • Marjay Szabó László: A kunok betelepítése és az állandó szállások kialakítása a Nagykunság területén. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. évf. 97-106. oldal
  • Miskolczy László – Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete. Budapest, 1943.
  • Nagy Molnár Miklós: A karcagi fazekasság kezdetei. In: Lackovits Emőke – Viga Gyula (szerk.): Kéve. Ünnepi kötet a 60 esztendős Selmeczi Kovács Attila tiszteletére. Ethnika Kiadó, Debrecen, 2003. 59-64. oldal
  • Örsi Julianna: Karcag társadalomszervezete a 18-20. században. Budapest, 1990.
  • Örsi Julianna: A műrokonság egyik formája Karcag társadalmában. Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 354-366. oldal
  • Örsi Julianna: A nagykun társadalom a 18-19. században. In: Örsi Julianna (szerk.): A társadalom kihívásai – a mikroközösségek válaszai. Alföldi Könyvtéka Sorozat 2. Finta Múzeumért Alapítvány – Túrkevei Kulturális Egyesület, Túrkeve, 2004. 187-217. oldal
  • Örsi Julianna: A Nagykunság mint néprajzi csoport. Karcag és környezete kapcsolatrendszerének vizsgálata. Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 7. 1990. 347-366. oldal
  • Örsi Julianna: A Nagykunság néprajzi körülhatárolása. Tisicum 11. 1999. 93-96. oldal
  • Örsi Julianna: A Nagykunság néprajzi körülhatárolása. In: Örsi Julianna (szerk.): A társadalom kihívásai – a mikroközösségek válaszai. Alföldi Könyvtéka Sorozat 2. Finta Múzeumért Alapítvány – Túrkevei Kulturális Egyesület, Túrkeve, 2004. 163-169. oldal
  • Örsi Julianna: A szülők testvéreinek szerepe a nagykunsági családokban. In: Balassa Iván – Ujváry Zoltán – Módy György (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, Debrecen, 1982. 651-662. oldal
  • Örsi Julianna (szerk.): Családok, famíliák, nemzetségek. A vérségi kapcsolatok szerepe a változó társadalomban. Nagykun Kistérségi Tanulmányok 2. Túrkevei Kulturális Egyesület, Túrkeve, 2003.
  • Örsi Julianna (szerk.): Túrkeve földje és népe 1. Túrkeve Város Képviselőtestülete, Túrkeve, 1992.
  • Örsdi Julianna (szerk.): Túrkeve földje és népe 2. Túrkeve város Képviselőtestülete, Túrkeve 1996.
  • Örsi Julianna (szerk.): Túrkeve földje és népe 3. Túrkeve Város Képviselőtestülete – Túrkevei Kulturális Egyesület – Finta Múzeum, Túrkeve, 2000.
  • Pálfy Gyula: Túrkeve táncélete. Tánctudományi Tanulmányok 1990-0991. A Magyar Táncművészek Szövetsége, Budapest, 1992. 108-116. oldal
  • Szabadfalvi József: Adatok a karcagi mézeskalácsosság néprajzához. In: Szabadfalvi József: Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok. Officina Musei 7. Miskolc, 1998. 18-23. oldal
  • Szabó Antal: (szerk.): Fejezetek Törökszentmiklós történetéből 2. Ipolyi Arnold Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény, Törökszentmiklós, 2005.
  • Szabó Lajos: A kunhegyesi szegények és redemptusok ellentéte a XVIII-XIX. század fordulóján. Szolnok, 1966.
  • Szikszay Mihály: Kenderes. Száz Magyar Falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
  • Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához. Szolnok Megyei Tanács, Szolnok. 1966.
  • Szilágyi Miklós: A gabona nyomtatásának utóélete a kisújszállási parasztgazdaságban. Ethnographia CIV. évf. 1993. 415-421. oldal
  • Szilágyi Miklós: Hiedelem, rítus, elbeszélés. A „váltott gyermek” Kisújszálláson. In: Czövek Judit (szerk.): Imádságos asszony. Erdélyi Zsuzsa köszöntése. Gondolat Kiadói Kör – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2003.
  • Szilágyi Miklós: A nagykun öntudat. Regio. Kisebbségi Szemle VII. évf. 1996/1. 44-63. oldal
  • Szilágyi Miklós: Néprajzi tanulmányok Kisújszállásról. Szolnok, 2008.
  • Szilágyi Miklós: A személyes paraszti tudás érvényessége. Kisújszállás társadalma és gazdálkodása egy száz évet élt parasztgazda emlékezetében. Budapest, 2006.
  • Szűcs Sándor: Háry János bajtársai. Verbunkos- és obsitos történetek a Nagykunságból. Jászkunsági Füzetek 3. Szolnok, 1956.
  • Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái. A Nagykunság és környéke néprajzának haladó hagyományaiból. Jászkunsági Füzetek 1. Szolnok, 1954.
  • Szűcs Sándor: A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban. In: A puszta utolsó krónikása. Alföldi Könyvtéka Sorozat 1. Finta Múzeumért Alapítvány, Túrkeve, 2003. 278-287. oldal
  • Tálasi István: A farkasín mint rontószer a nagykunoknál. Ethnographia XLIX. évf. 1938. 241-242. oldal
  • Tálasi István: A marha leütése és lefojtása a nagykunsági pásztoroknál. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
  • Vargha László: Egy nagykunsági tanya és kutatástörténete. In: Kecskés Péter (szerk.): Ház és Ember 3. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 1985. 59-73. oldal
  • Vargha László: Klasszicista jelleg a Nagykunság népi építészetében. Művészettörténeti Értesítő V. 1954. 81-98. oldal
  • Vargha László: A Nagykunság népi építészete. In: Karcagi várostörténeti tanulmányok. (szerk.: Bellon Tibor – Kaposvári Gyula.) Karcag, 1974. 77-99. oldal
  • Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok a nagykunsági népi építkezéshez. Budapest, 1940.
  • Viga Gyula: Néhány adalék a Közép-Tiszavidék hagyományos árucseréjéhez, különös tekintettel Tiszafüredre. In: Petercsák Tivadar – Szabó J. József (szerk.): Tanulmányok a 80 esztendős Bakó Ferenc tiszteletére. Agria. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve XXXIII. évf. 1997. 437-448. oldal

3

 Hanglemezek
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Dévaványa (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1956. (csárdás; verbunk; friss csárdás) Ft.659.
  • Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. Ft.227.
  • Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. (juhásztánc; csárdás; mulatás) Ft.268.
  • Dévaványa-Pusztaecseg (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1954. Ft.382.
  • Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1951. (csárdás; férfi szóló) Ft.125.
  • Kisújszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1957. (férfi szóló; pásztortánc; kondástánc; csoportos férfitánc; csikóstánc) Ft.343.
  • Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1951. Ft.136.
  • Túrkeve (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) 1956. (lassú verbunk; friss verbunk; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.266.

YouTube filmek
  • Túrkeve Ft.266.4 – Verbunk 
  • Túrkeve Ft.266.7a – Lassú és friss csárdás 

Alkategóriák

Megosztás