A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Paládi-Kovács Attila: Galga mente, Galga-vidék
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 739-742. oldal)
Pest megye északi részén fekvő magyar községek csoportja a Galga vízvidékén. Többen is újabb keltű tájnévnek vélik. Valójában a 17. században már közkeletű neve volt az említett vidéknek. Pest megyében 1666 tájékán több „paraszt-vármegye”, „paraszt-hadnagyság” létezett. Ezek között volt a Galga-mente hadnagyság és a Tápiómelléki hadnagyság is. Akkoriban ezek a szerveződések járásnyi területek, természetes kistájak népét fogták össze és védelmezték a rablások, lopások ellenében.
A Galga mente közlekedési, piaci, igazgatási központja Aszód. Nevezetes községei: Galgamácsa, Bag, Kartal, Tura, Hévízgyörk, Galgahévíz, Boldog. Északon közéjük ékelődik a német eredetű Iklad, Továbbá Domony és Aszód evangélikus szlováksága. Őket a gödöllői Grassalkovich-uradalom telepítette be a 18. században. A népcsoporthoz nem számítják hozzá a Galga felső völgyében élő, északon szomszédos szlovák falucsoportot. Ezt a Nógrádba átnyúló szlovák szigetet szintén a 18. században telepítették.
A Galga mente magyar népcsoportjának törzsökös, a hódoltságot helyben átvészelő része a 17-28. század fordulóján felülrétegződött Nógrádból, Hontból, Észak-Hevesből szökött jobbágyokkal. A vidék népességének túlnyomó többsége római katolikus. Református magyarok csak Hévízgyörkön élnek számosabban. A vidék nyelvjárása a palóc nyelvjárástípusba tartozik. Az északon szomszédos szlovák községek többsége evangélikus. A nyelvi és a felekezeti eltérés a 20. század első harmadáig akadálya volt a két csoport közötti házasodásnak és némileg a művelődési, szellemi kapcsolatoknak is.
A vidék magyar néphagyományainak számos eleme (pl. kiszehajtás, menyasszonyporkolás, Szent Iván-napi tűzugrás, markolábnak nevezett hiedelemlény, erjesztett korpaléből főzött böjti levesételek, bodagnak nevezett lepénykenyér, gyermekhordásra használatos kendő [tacska], a batyuzás háton, a lábbal mozgatott kenderkölyű, a színes női viselet számos eleme stb.) az északi népterülethez, főként Hont, Nógrád, Heves „palóc” hagyományvilágához kapcsolja a vidéket.
Anyagi kultúrájában északról dél felé haladva egyre erősödik az alföldi jelleg (pl. a kalászosok kaszás aratása, lovakkal nyomtatása, a gabona vermekben történő tárolása, a lakóházak földből tömött falazata, ollóágasra és szelemenre épült fedele, a szögletes búbos kemence, a szabad kémény stb.). Kistáji specialitás a hústároló rőtök (rejtek) vagy csentes, a deszkából rótt kamrácska a padláson.
Túlnépesedett nagy községeiből százak vándoroltak el az Alföld déli telepes falvaiba (pl. Bagról Temesrékasra), sokan ingáztak, vállaltak ipari foglalkozást. A legtöbb falunak volt egy-egy jellegzetes foglalkozása. Bagon a kőtörés, az útkövezés és útépítés, Boldogon a kubikolás volt az a munka, amit hónapokon át a falutól távoli városban, vidéken végeztek. Turán a vasutasság vált meghatározóvá. Az 1930-1940-es években – családtagokkal együtt számítva – mintegy 2000 ember élt vasúti munkából, bérezésből. Egyes falvakban a részes aratás, summásság, az erdei fadöntés és a zöldségkertészkedés, másokban a fuvarozás segítette elő a megélhetést. Többnyire Pestre, Vácra fuvaroztak fát, terményt és a fuvarozás kedvéért olykor a földjeiket is parlagon hagyták a fogatos gazdák, mivel folyton úton voltak.
A Galga mente női népviselete igen későn, csak a 20. század elején színesedett ki, és az 1860-1970-es évekig maradt élő. A 19. században még főként házivászonba és az aszódi kékfestők kelméibe (festőbe) öltöztek. A korábbi fehérhímzéshez is sokáig ragaszkodtak. Fiatal menyecskék öltözékéhez a két világháború között még hozzá tartozott a fehér lyukhímzéses vállkendő. Akkoriban lagzi után az új menyecskék fejükön fátyollal mentek el a templomi avatásra. (A gyermektelen fiatal menyecskét fátyollal a fején temették el, koporsóját hat menyecske vitte a vállán.) A fiatal menyecskék aranycsipkés féketőt viseltek. A főkötőket helybeli varróasszonyok készítették. A Galga menti magyar falvak női öltözéke, főként a főkötők tekintetében, apró részletekben különbözött egymástól. A fiatal nők öltözékének színválasztását, parasztos ízlésvilágát a virító színek kedveltsége, párosítása jellemezte. Elsősorban a posztószoknya, az ujjas (bujka) és a kendő színét igazították egymáshoz. A piros-sárga mellett a kéknek, zöldnek, sőt a meggyszínnek, a bordónak is helye lehetett.
Ezzel szemben a férfiak öltözködése polgárosodott és a foglalkozásukhoz igazodott. Turán a vasutas-egyenruha férfidivattá vált, az is hordta, aki sohasem volt a MÁV alkalmazásában. Ezzel párhuzamosan Turán a fehérhímzés a két világháború között kiszínesedett. A nagylányok haját továbbra is három fonatba (brekocs) osztották, és szalagokkal beterítve azokkal együtt fonták be. Egyes falvak szokásai és tárgyai között (pl. turai és boldogi hímzés, boldogi lakodalmi torta stb.) a táji csoporton belül is mutatkoztak érdemi eltérések. A Galga felső folyása vidékén, a Cserhátban élő szlovák falvak népe a 20. században szintén Budapest vonzásába került, és szorosabb kapcsolatban állt a Galga menti magyarsággal is. E két etnikai csoport nyelvi és kulturális kölcsönhatása egyes népszokások (pl. kiszehordás) és a női népviselet tekintetében nyilvánvaló, de ennek alapos néprajzi elemzése még nem történt meg.

Irodalom

  • Boross Marietta: Női népviselet Rákospalotán. Rákospalotai Múzeum Évkönyve. Budapest 1964. 77-106. oldal
  • Boross Marietta: Rákospalota férfi népviselete. Rákospalotai Múzeum Évkönyve. Budapest, 1966. 53-72. oldal
  • Boross Marietta: Rákospalota mezőgazdaságának termeléstechnikája és néprajza. In: Tanulmányok Rákospalota-Pestújhely történetéből (szerk.: Czoma László.) Budapest, 1974. 231-261. oldal
  • Fél Edit: Turai viselet. Néprajzi Értesítő 1937. 84-105. oldal
  • Gönyei (Ébner) Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához. Néprajzi Értesítő XXXII. 1940. 22-51. oldal
  • Hintalan László (szerk.): Kartal táncélete és táncai. Népművelési Intézet – Petőfi Sándor Művelődési Központ, Gödöllő, 1985.
  • Katona Imre: A Galga mente helye népcsoportjaink között. Honismeret XII/4. 1984. 42-45. oldal
  • Maczkó Mária – Rónai Lajos: Galga menti népdalok. Petőfi Múzeum, Aszód, 1990.
  • Novák József Lajos: Rákospalota néprajzi leírása. Néprajzi Értesítő XIV. 1913. 249-269. oldal; XV. 1914. 217-235. oldal
  • U. Kerékgyártó Adrien: Boldog község népének viselete. Népünk és Nyelvünk 1936. 65-74. oldal
  • Varga Marianna: Turai hímzések. Budapest, 1965.
  • Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt, tulajdon vallomásainak tükrében. Budapest, 1967.

Megosztás