A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Andrásfalvy Bertalan: Göcsej és Hetés
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, é. n.)
Az Őrségtől délre, Zala megyében találjuk Hetést, mely nagyrészt túlnyúlik a jugoszláv határon, és dél-keletre Göcsejt. Göcsej északi határa a Szala folyó, keleten a Válicka, délen a Cserta és a Kerka. Dombos, völgyes táj, ez is nehéz műveletű, agyagos, nagy része ezért még ma is erdő. Sok a szőlő és gyümölcsös, bennük hatalmas gerendákból összerótt présházak rendszerint a dombok gerincén sorakoznak. Az apró falvak nagy része szintén dombtetőn épült fel, mert a völgyek szűkek, esős időben járhatatlanul sárosak, vizesek.
Göcsej tájnév, lakosait több, kisebb-nagyobb néprajzi csoportba sorolhatjuk. Egykor itt is határőrök élhettek, mint az Őrségben, de a katonai szolgálattal járó nemességet nem minden falu vagy család tudta megőrizni a határőrszervezet szétbomlása után. A göcseji nemesek nagy része egy telkes, bocskoros nemes volt, aki saját földjén gazdálkodott, tehát nem tartozott a földesúrnak jobbágyszolgáltatásokkal, adóval, de neki saját magának nem voltak jobbágyai. Nemeseket, nemes falvakat Göcsej középső és északi részén találunk, a kislengyeli patak környékén ahol egykori ősi telephelyeiket a családnevek után jelölték meg: ez a szegek vidéke (Barabásszeg, Paizsszeg, Kustánszeg, Pálfiszeg, stb.). Részben éppen nemesi kiváltságaik révén maradhattak meg a hitújításban felvett református vallásban, ami után a jobbágyokat az ellenreformáció idején újra katolizálták. A barlahidai evangélikusok vasi vendek elmagyarosodott leszármazottai.
Göcsej népművészetéből említésre méltó az egykori, fából készült házak cifrára faragott és festett homlokzata. A ház homlokzatát alkotó deszkákat különféle minták után fűrészelték ki, hogy a padlásteret megvilágítsa, a füst pedig a padlástérből eltávozhasson. A homlokzat virágos föstése csak a múlt század második felében terjedt el. A göcseji ház és a melléképületek régen, mint az őrségiek, gerendákból készültek, és gyakran szintén zárt udvart vettek körül, fedett kapubejáróval. Jellegzetes épülete volt e vidéknek az emeletes kamra, a kástu, melynek egyik szép, utolsó darabja az őrségi Szalafőn maradt fenn mint népi építészeti műemlék. A múlt század végén még sokfelé álltak a hasovány kerítések, ölnyi magas, hasított keményfa oszlopok, sűrűn egymás mellé leásva és néhány erős ággal befonva. Az oszlopok felső részét emberfej formára faragták ki. A göcsejiek, mint az őrségiek, ügyesen dolgoztak a fával, maguk készítették nemcsak házaikat, szerszámaikat, hanem bútoraikat is.
Göcsej nevezetes népművészeti ága volt a szövés-fonás és a hímzés. A múlt század végén azonban már csak a volt jobbágyfalvakban szőttek, a szegek vidékén a nemes családokban csak elvétve, itt már takácsok működtek. A legszebben - a hagyomány szerint - a zebecskeiek szőttek a faiszon (szövőszék). A göcseji és hetési szőttes, a sávolyos jellegzetessége az, hogy a sötétpiros hímet széles sávban helyezi el, de ezt a sávot mértanias elemekkel sűrűn tagolja. A főszedís tehát sohasem nagy, de a piros hímmel fedett felület széles. A szövésben is első helyen álló zebecskeiek és hetésiek a legjobb hímvarrók is. Fehér és lyukhímzéssel díszítették a férfi és női ingek elejét (mizlik) és kézelőjét (lénző), valamint a fehér vászonkötényeket fehér és vörös pamuttal; a fekete szatén vagy pergál kötényeket különféle színű, vastag pamutcérnával alul és a széleken. Az uralkodó szín itt is a piros. Jellegzetes minta a kerek, aprószirmos virág, mely a kötény szélén úgy alkot sort, hogy a kötény alsó hullámvonalát a virágok kerek alja adja.
Hetésnek nevezzük az Alsólendva (ma Jugoszláviában) körül elterülő sík, vizekben gazdag, mintegy harminc falu területét. Göcsejhez hasonló műveltsége volt, de annál hagyományőrzőbb, s ez a viseletben is megmutatkozott. Itt a darázsléppel (bujtatásos technikával) sűrűn kivarrott ingeket kedvelték. A női ingeken a fehér, piros, kék színt, a férfiakéin a fehéret. Tovább viselték itt a hímzett fekete kötényeket is.

Filep Antal: Göcsej
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
GÖCSEJ, régiesen Göcsejség: Zala megye délnyugati része, a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között az Őrség, a Hegyhát, Hetés szomszédságában. Göcsej, mint tájnév 1769-ből ismert. A Göcsej-szó a dunántúli nyelvjárásokban többfelé a vízjárások által fölszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként él, és abból vált tájnévvé. Göcsej területe mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, szubalpi klímájú, erdővel borított. A korai Árpád-korban határőrvidékeink közé tartozott, a magyar-horvát közös királyság kialakulása után azonban hamarosan jelentőségét vesztette. Viszonylagosan nyugodt középkori fejlődésében jelentékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki. A reformáció során gyülekezetei reformátusokká lettek. A hódoltság idején Kanizsa várának elestével veszélyeztetett területté vált. A 18. sz.-ban jobbágyságát rekatolizálták, de nemesi, kisnemesi rétege révén biztosított református egyházközségei a szomszédos tájak protestánsai számára is támaszul szolgáltak. Népének életét a legújabb időkig a nyerstáji állapotok erősen befolyásolták. Sovány, terméketlen, könnyen vizenyőssé váló, rossz adottságú talajain archaikus jellegű szántógazdálkodást folytattak (pl. égetéses irtás). Néhány növénykultúra reliktum-területévé vált (pl. köles, hajdina). Egykor jelentős szőlészete európai viszonylatban is egyedülállóan régies jelleget őrzött meg. Állattartásában szubalpi jellegű vonások bukkannak fel. A nagytáji és szomszédnépi környezethez hasonlóan sajátos apró településcsoportok alakultak ki, jellegzetes zártudvarú beépítéssel (kerített ház). Népének társadalmi szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége hasonlóképpen archaikus, konzervatív vonásokban gazdag. A népélet iránti korai tudományos érdeklődés már a 19. század elején foglalkozott a Göcsej területével. Hangsúlyozni kell, hogy a szakirodalomban megvont táji határai a valóságban nem merevek. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész Délnyugat-Dunántúlra jellemző, s a belső, keletre, észak-keletre eső zalai települések népi kultúráját is reprezentálja.

2

Kósa László: Dél-Dunántúl: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Az egész Dél-Dunántúl korszakunkbeli kiemelkedően leggazdagabban leírt része - Gönczi Ferenc monográfiájának köszönhetően - Göcsej és a hozzá kapcsolódó Hetés. Ez a munka részletességét tekintve a teljes magyar nyelvterületen is egyedülálló a századelő néprajzi irodalmában. Kerek, jól áttekinthető képet ad, melyhez képest a környező és távolabbi vidékek ismerete mozaikként hat vagy a későbbi gyűjtések miatt a rekonstrukciók problémáit hordozza. Gönczi függetlenítette magát a kortárs néprajzi szemlélet művészetközpontúságától, nem akart mindenáron archaizmusokat sem találni. Valójában - mai kifejezéssel élve - jelenkutatást végzett, s mivel anyagát 1895 és 1914 között gyűjtötte, rögzítette az időközbeni változásokat. Szerencsés közelben volt még a jobbágyfelszabadítást követő átalakulás szakasza is, amiről ugyancsak bőven kapott tudósítást. Az élet számos területére kiterjedő vizsgálatból - ezúttal a bőséggel küszködve - jellemző példákat igyekszünk kiemelni. A göcsejiek „lelki tulajdonai”-nak leírásában egymásnak feszülnek a jobbágyparaszti és a polgárosulást mutató mentalitás elemei. Az előző, patriarkálisabb lévén, idilli színezetet kap: vendégszerető, a bajba jutotton önzetlenül segítő, vidám, mulatozást kedvelő, nagy önbizalmú, nyílt, önérzetes volt a göcseji ember „régebben”. A gyűjtés idején viszont „úrral szemben” zárkózott, ravaszkodó, sőt úrgyűlölő, a mások kára iránt közömbös, s noha megmaradt vendégszeretőnek és „megbízható jellemű”, tetteiben nehézkes, kötekedő és perlekedő hajlamú. Kétségtelen, hogy a divatos jellemtanok hatása alól nem tudta magát teljesen kivonni Gönczi, magyarázata is ellentmondásos. Hiszen csak részben okolja a kedvezőtlen változásért a „súlyos anyagi viszonyokat”, szerinte épp az előnyös tulajdonságokat fenntartó jobbágykor magaláztatásai szülték a negatívumokat. A munkához való viszonyban és értékelésben még inkább tükröződik az ellentmondás. A göcsejiek már „nem urbáriumosan” dolgoznak, hanem szorgalmasan. Aki takarékosságával kiválik közülük, annak nem bántják a javait, mint a jobbágykorban tették. A szorgalom ellenére a munkamód nagyon maradi. A takarékosság vagyonszerzési vággyal párosul, de befektetni nemigen szeretnek, viszont ha megteszik, jól kihasználják. A polgárias viselkedésformák mellett találkozunk - itt végső soron - nemesi eredetűekkel is: szeretnek szépen öltözködni, idetartozik a perlekedési viszketegség. Talán a hazafiság erősödése is és a vallásosság külső kifejeződéseként a családot és nevet megörökítő útszéli emlékkeresztek állításának szokása. A munkamegosztás szigorúan hagyományos: korok és nemek szerinti. Az okszerű gazdálkodásnak a századfordulón a parasztok között még nem sok jele volt. Már nem parlagoltak és igyekeztek az ugart is hasznosítani, rendszeresen trágyáztak, de többen még idegenkedtek az új eszközöktől (vasgerendelyes eke, henger). A hajdina egykori népszerűsége elmúlt. Újdonságot jelentett a zöldségfélék, vetemények terjedése. A tagosítások és az ugar eltűnése a legelők összeszűkülését vonta maga után, de olyan intenzív istállózás és marhatenyésztés, mint a Dunántúl túlnyomó részén, Göcsejben a századelőn nem alakult ki. Göcsej domborzata és éghajlata sok azonosságot mutat a szomszédos térségével, az éghajlati adottságok a síksági Hetésével is hasonlóak. A gazdálkodás modernizálása ezért fokozottan nehézségekbe ütközött. Gyengébb jövedelmezősége magyarázza a századelőn a hagyományos módon épült faházak nagy számát. Köztük sok volt a kerített és hajlított, túlnyomólag füstöskonyhás épület is. Az erdős vidéknek megfelelően a fából emelt melléképületek és szakrális építmények szép példáit örökítették meg a néprajzi gyűjtések. A lakásberendezés egyszerűsége szintén emlékeztet az őrségire. A festetlen, többségben maguk által ácsolt-faragott bútorok hagyományos rendjét egyelőre általában a sublat törte meg. Plánder Ferenc 1838-ban még azt írta, hogy a göcseji nők kizárólag maguk fonta-szőtte ruhát hordanak. A férfiak vászonneműje is házi készítésű, a bőr és posztóruhákat iparosoktól vették. Gönczi többnyire elbeszélésből írhatta le a jobbágykor viseletét. Vászonruhát már csak nyári munkára hordtak. Még leginkább a Hetésben talált egy-egy archaikusabb darabot. A házi szövés ekkortájt kezdett kiszorulni, de még sokan szövettek takácsokkal. Elterjedt a festőanyag, bár az öltözet nem vált sötét tónusúvá. Gönczi szerint a göcsejiek viselete „úriasba hajlik”, szó szerint ugyanezt írta, ugyanebben az évben a szintén polgárosuló vendvidéki szlovénekről is. A mutatós mintás szőttesek mellett elsősorban a Dunántúl szerte elterjedt új stílusú fehérhímzések meglétéről tudunk Göcsejből és környezetéből. Ezek, vagy ezek hatása formálta Zalakomár és környéke valamint a Kis-Balaton szomszédságában Sármellék és a szomszédos községek erősen polgárosult paraszti viseletét. Mindkét helyen korszakunk elején vagy valamivel előbb alakulhattak ki azok a jellegzetes vonások, amelyek megkülönböztették őket a tágabb környezet hagyományos öltözködésétől. A mívesebb fafaragást ugyancsak az egész nagytájra jellemző spanyolozott pásztormunkák és a talán Vas megyeieknél is változatosabb festett házoromzatok képviselik.
Gönczi monográfiája hallatlanul gazdag szokás- és hiedelemanyagot tartalmaz, de viszonylag szegény szöveges folklórban. Ez a tény részben egybevág azzal, hogy a Dél-Dunántúl folklórja - a gyűjtések tanúsága szerint - elevenebb volt korszakunkban, mint a nagytáj más vidékeié. Az archaikus regölés szép szövegei kerültek elő éppen Zalából. Vikár Béla és Sebestyén Gyula század végi és század eleji klasszikus dunántúli gyűjtései is túlnyomólag a Dél-Dunántúlról valók. Viszont Somogyból és Baranyából korszakunkban és később is jóval változatosabb népköltési kincs került elő, mint Göcsejből. A jelenségek magyarázatánál Gönczi Ferenc gyakran hivatkozott a vidék elmaradottságát okozó elzártságra, nehezen megközelíthetőségre. Különösen a tájegység „szívét” jelentő szegekről hangsúlyozza ezt, melyek részben református és kisnemesi eredetű lakossága költekező, gazdaságtalan, magába forduló életformája negatív példaként szerepel. Feltűnő Göcsej és környéke várostalansága. Leginkább a határhoz közel fekvő Nagykanizsa kisugárzó hatásával lehet számolni. Ez a város forgalmas kereskedelmével és a kiegyezés idején föllendülő iparával Pécs majd Kaposvár után az egész dél-dunántúli zóna legfontosabb gazdasági és vásáros központja. Zalaegerszeg, akár Nagykanizsa és Keszthely még végvári múltjának (kettő közülük praesideális hely volt) köszönheti városi múltjának gyökereit, de korszakunkban a Dunántúl hasonló igazgatási szerepet betöltő városaihoz képest kicsiny és jelentéktelen település. Igaz, hogy a párszáz lelkes apró falvak között a paraszti igényeket kiszolgáló céhes, majd kézműiparával nagyobb sugarú helyi jelentősége van. Végezetül összegezhető, hogy a szempontunkból gazdagon és egységesen jellemzett Göcsejt és környezetét elzárt fekvése, kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzete ellenére sem kerülték el a Dunántúl szerte megnyilvánuló polgárosuló tendenciák, de épp a fent említett körülmények okozták, amit a történeti irodalom is megerősít, hogy a Dunántúl átlagában Zala megye s annak különösen nyugati, nagyobbik fele a legelmaradottabb volt.

3

Martin György: A Nyugati vagy Dunai táncdialektus. Nyugat- és Közép-Dunántúl. (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n.)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A llakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az un. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája...) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a gólya, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

4

P. Vas János: Göcsej és Hetés – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Néptáncosok Szakmai Háza, Budapest, 1999.)
A Göcsej, régiesen Göcsejség elnevezés tágabb értelemben nagy táji egységet jelöl Zala megyében, szűkebb értelemben pedig egy ezen belül elhelyezkedő, sajátos hagyományú és történetű, kulturálisan elkülönülő, az őrségiekhez szorosan kapcsolódó néprajzi csoportot jelent, az úgynevezett „szegek népét”, akiket első pillantásra megkülönböztet környezetüktől településformájuk, nemesi öntudatuk és kálvinista vallásuk.
Földrajzi szempontból Göcsej magyarországi viszonylatban különösen csapadékos éghajlatú dombvidék a történelmi Zala megye Zalaegerszegtől délre – délnyugatra - nyugatra eső területén. Északi határa a Zala folyó, keleten a Válicka, délen a Kerka és Cserta patakok. Ennek a nagytájnak északkeleti területe a Kislengyeli patak környékén a reformátusok lakta „szegek földje”, melyet a hagyományos népi kultúra is külön tart számon.
A tájnév a kiemelkedés értelmű „göcs”, „gacs” szóból ered, eleve gúnyos ízű, s a helybeliek számára még a közelmúltban is lekicsinylőnek számított, nem vállalták sajátjukként. A név első ismert feljegyzése 1769-ből származik.
A tágabb értelemben vett Göcsejséghez a 19. században két mezővárost és száztizenkét egyéb helységet soroltak, később nyolcvan körüliben állapították meg települései számát. Ezek közül legfeljebb tíz-tizenöt számít a szűkebb szeges Göcsejhez, ahol a vagyontalan, gyakran a jobbágyokénál is rosszabb anyagi helyzetben élő egytelkes, „bocskoros” nemesek laktak.
A vidéket vízjárta mély völgyek szabdalják. Talaja sovány, terméketlen, agyag és homok váltják egymást. Régen sok volt a mocsár, ingovány.
A táj meghatározója az erdő, hiszen tulajdonképpen az Alpok legkeletibb nyúlványairól van szó. Az erdőtől és láptól elhódított területeken régtől sok volt a szőlő és a gyümölcsös.
A honfoglalók minden jel szerint szlávokat találtak a vidéken, melyet Vérbulcsú nemzetsége, a horka népe kapott szállásterületül. A törzsi szervezet felszámolása után Zala megye egész nyugati részének lakossága jórészt királyi szolgaként szolgálta, őrizte az udvar jövedelmeit. Ezek között is különös jelentősége volt a gyepűelve, a mesterségesen járhatatlanná tett határterület átjárói, a gyepűkapuk 10. században idetelepített védőinek, akik a hagyomány és a kutatások szerint is törökös eredetű besenyő és székely elemek voltak, melyek a 12. századra elmagyarosodtak. Helynevek (pl. Zalabesenyő) és családnevek egyaránt utalnak erre. A göcsejiek nyelvjárásában és szokásaiban feltűnő az erdélyi székelyekhez való hasonlatosság. A határvédelmi funkció Szent László, majd Könyves Kálmán királyok Horvátország meghódítására irányuló politikájának sikere, a magyar-horvát perszonálunió (közös király alá tartozás) létrejötte után értelmét vesztette, de kiváltságaik megmaradtak, az őrségi védelmi vonal hátországaként jutottak új szerephez.
Katonai szervezetüket a tatárjárás dúlta szét, egy részük jobbágysorba került, a viszonylag nyugodt középkor folyamán azonban mindvégig jelentős maradt a kisnemesi réteg, akik továbbra is az egykori gyepűőrök utódainak, így „a király embereinek” tartották magukat. Földrajzilag elzárt helyzetük és összetartásuk folytán a török időket a szegek népe a tágabb Göcsejnél könnyebben vészelte át. A másutt élő jobbágyi népesség szinte teljesen kipusztult, vagy elköltözött, különösen Szigetvár 1566-os eleste után. l600, Kanizsa török elfoglalását követően újabb nehéz időszakot éltek át.
A 16. század végére a szegek népe már kálvinista volt. Ezért a 17. században megindult ellenük a katolikus vallásüldözés, a prédikátorok és híveik elűzése, templomaik elfoglalása. A nemesek olyannyira ellenálltak, hogy még a környező vidékek reformátusainak is ők adtak menedéket. Az Őrség „árva eklézsiáiból” is ide jártak át szabad ég alatti istentiszteletre az úgynevezett „Kálvinista völgy”-ben vezető úton. A reformáció központjai Becsvölgye és Kustánszeg voltak.
Zala egyike volt a legtöbb kisnemes által lakott megyéknek. 1720-ban negyvenhat községet minősítettek kurialistának, vagyis olyan nemesek (kuriálisok) által lakottnak, akik egyetlen adómentes telken gazdálkodtak jobbágyok nélkül. Ezen falvak közül több települést kizárólag ilyen birtokosok laktak (Gombosszeg, Kustánszeg, Győrfiszeg, Barabásszeg, Paizsszeg, Pálfiszeg). Ezek a „szegek vidékének” kellős közepén helyezkednek el. A kuriális falvak típusosan kisebbek voltak a jobbágyfalvaknál.
A kuriális nemes életmódja azonos volt a jobbágyéval, gyakran azoknál szegényebbek is voltak.
Nemesi öntudatuk különböztette meg őket a környezetüktől.
Egy 1754-1755-ös felmérés Zala megyében kétezerharmincegy nemes férfiről tud, de ezek közül csak kétszázhúsz volt vagyonosabb, előkelőbb. A kisnemesek e felmérés szerint külön falvakban laktak. 1848 előtt nyolcvankilenc község vallotta magát szabad jogállásúnak.
A kuriális nemesi falvak sajátos önigazgatást alakítottak ki. Elöljáróik az időközönként választott hadnagy (principális), valamint az esküdtek voltak. Rájuk tartozott az első fokú ítélkezés, fellebbviteli fórumuk a vármegye volt. Jogi különállásuk csak 1871-ben szűnt meg. A nemesek és jobbágyok által közösen lakott falvakban a jobbágyoknak külön bírája volt a nemesek főesküdtjének alárendelve.
E falvak gazdasági életének sajátos formája volt a bizonyos javak, jövedelmek és jogok közös használatára és kezelésére alakult közbirtokosság. Ez tulajdonképpen a földesúri jogok közös gyakorlását és a gazdálkodási rend fenntartását biztosította a közös vagyon kezelése mellett. A közbirtokosság élén a perceptor állt, gyakran a tanító személyében. Általában Szent György napjától (IV. 24.) egy évre választották, később már három-négy évre. Az általa kezelt közös haszonvétel volt a malom-, a kocsma-, mészárszékjog, a közös vagyon alapja pedig a legelő, rét, erdő, szőlő.
Másik önigazgatási szervük a presbitérium, vagyis az egyháztanács volt. Ez választotta a lelkészt és kezelte az eklézsia vagyonát.
A kuriális falvak tömbszerűen, egymással határos csoportokban települtek, de óhatatlanul közéjük ékelődtek jobbágyközségek, sőt a szegeken belül is éltek jobbágycsaládok.
Említést kell tenni az itt élő „fél-nemesek” sajátos helyzetű rétegéről. A 18. századtól kezdődően a jobbágy-paraszt apa és nemes nő házasságából származó gyermekeket agilisnek (fél-nemesnek, nőnemesnek, árgyilisnek) nevezték és korlátozott nemesi jogokkal rendelkeztek, bár nem voltak adómentesek. A nemes család befogadta őket és utódaikat, a szegekben tisztséget is viselhettek. A jómódú, vállalkozó kedvű és persze szerencsés jobbágyok fiai így kerülhettek magasabb társadalmi polcra elszegényedett nemes lányokkal való házasság révén.
1920, a trianoni békekötés után és folytán a göcsejiek a Nyugat-Dunántúl egészéhez hasonlóan elveszítették ausztriai felvevő piacaikat. A volt kisnemesek öntudatosságuk, a parasztoktól való különbözni akarásuk révén, s nagy részben azoknál szegényebbek lévén, hamarább adták fel hagyományaikat. Talán csak kiváltságaik emléke az, ami máig fennmaradt egykori kultúrájukból. A tágabb Göcsejség hagyományőrző társadalmi rétege nem ez a volt nemesség, hanem az 5-10 holddal rendelkező kisbirtokos, jobbágyeredetű parasztok.
Zala megye termőföldje általában rosszabb minőségű az országos átlagnál. A göcsejiek földművelését már a 19. században elmaradottnak tartották a szakírók, holott csak a rossz adottságokból következő „archaizmusok” kényszerű továbbéléséről van szó. A leggyengébb minőségű talaj éppen a „szegek vidékén” található, ahol a régies termelési technikákat a hagyományőrző szemlélet is segített konzerválni szinte a 20. század második feléig. Itt a nyomásos gazdálkodást sem gyakorolták, a talajváltás módja a parlagolás volt. A parlagot legelőként hasznosítva pihentették, így egyben trágyázták is. A 19. század eleji szakírók szerint a vörös agyat talajtól akár éhen is halhattak volna az ott lakók. A szőlő, a gyümölcsös, illetve a nagyállatokkal való foglalkozás (ló, szarvasmarha) tartotta el őket, mely ágazatoknak jó piacot biztosított Graz és Bécs, gyakran felvásárló kereskedők közvetítésével. Ezzel együtt meghatározó volt az erdő szerepe, ami a nyugati piacok 20. század eleji elvesztésével még hangsúlyosabbá vált.
A zsákmányoló gazdálkodás számos formája maradt fent a legutóbbi időkig az egyszerű gyűjtögetéstől a vadászatig. Ami az erdőben termett, közösnek számított. Az asszonyok, gyerekek vadalmát, vadkörtét szedtek, amiből ecetet, az eperből, szederből, csipkebogyóból lekvárt, teát készítettek. A szamócát, galagonyát piacra is hordták. Gombásztak, főleg a vargányát kedvelték.
A gyógyfüveket, gyógyvirágokat napfelkelte előtt kellett begyűjteni, különben varázserejük elenyészett volna.
Vadásztak is. A prémes állatokat (nyestet, nyulat, téli rókát) fa- és vascsapdákkal fogták, szarvasra, vaddisznóra puskával mentek. Madarásztak is. Kifosztották a fészkeket. A rigót fagyöngyből készített „madárenyvvel” bekent vesszőn fogták. Hurokkal ejtették el a foglyot, galambot, vagy föltámasztott rosta alá szórt magvakkal csalták tőrbe a zsákmányt.
Méhészkedtek.
Göcsej vidékén jelentős volt a nagybirtok aránya, ezért az amúgy is keveset érő termőterületet nem tudták gyarapítani, úgynevezett „aligos gazdák” tették ki a szegek lakóinak többségét. Így a szarvasmarhatartás melletti másik meghatározó vagyonképző tevékenység a fával való gazdálkodás, kereskedés volt. A 19. század elején itt még a szabad foglalás volt a jellemző, később az erdő laza kezelésű közös tulajdonba került a közbirtokosság felügyelete alatt. Az erdőterületeket, a faállományt kisorsolták a tagok között. Értéket elsősorban az épület- és tűzifa jelentett, ezekből a környező területeket is ellátták.
A fakitermelés ősztől tavaszig zajlott, mivel az első hó után vágott fa tartósabb, leállt már benne a nedvek keringése. Legértékesebbnek a tölgy számított. A kitermelés két lépcsőben folyt: először a csemetefák kivágásával ritkítottak, majd az öreg erdőt szálalták. Az igazi hasznot természetesen az utóbbi hozta. A göcsejiek minden famunkához értettek. A ház építésétől a bútorfaragásig és szerszámkészítésig önellátók voltak.
Az erdő piacra küldhető ipari segédanyagokat is biztosított. A gubacsot, makkot, tobozt vándorkereskedők vásárolták fel a bőrcserzéshez. A faszenet tizenöt-tizenhat napig égették, addig felváltva őrizték a boksákat, mellettük is laktak. A készterméket kovácsoknak adták el, de házaltak is vele, ezt használták a régi vasalókba. Nagy mennyiségben készítettek hamuzsírt. Ehhez a fahamut kádakban oldották, kilúgozták, majd a besűrűsödött masszát hevítették. Az így kapott anyagot a ruhanemű tisztítására, fehérítésére használták a hagyományos háztartásokban és a textiliparban.
Az erdei legelők szolgáltak az állattartás háttereként. A szegek a 19. század végéig sertést makkoltattak, közösen fogadtak kommenciós kanászt. Ugyanitt számottevő volt a birkatartás is. Az „ihászok” (juhászok) rangos népnek számítottak. A kisnemesi falvakban a lótartás presztizskérdés volt. Évente hármat-négyet neveltek, részben a maguk használatára, részben eladás céljából. Mindenki jó lovas volt. A négyes fogatokat nyeregből hajtották. A valódi vagyonképző tevékenység a szarvasmarhatartás volt. A jószág félridegen való legeltetése a szegek vidékén sokáig fennmaradt. A téli szállás a kerített ház udvara volt trágyadombbal a közepén. A marhanevelés jelentősége a trianoni béke után is fennmaradt. A tejet, tejterméket a városokban értékesítették.
A pásztorok külön réteget képeztek a vidék társadalmában (mint másutt is), elkülönültek a „falusiaktól”, le is nézték őket, jóllehet tulajdonképpen azok szolgái, bérmunkásai voltak kommenció, fizetség, lakás, fűjog ellenében. Szent Györgytől (IV. 24.) szegődtek egy évi időtartamra.
A fejős és napi igamunkát végző állatok gondozására a módosabb családok „bentkosztos” szolgát tartottak. Ezek az istállóban háltak, de egyenrangúként a családdal étkeztek. „Bentkosztosnak” a szegényebb családok gyermekei szegődtek, főleg a sorozás előtt álló legények kosztért, kvártélyért, ruháért.
A szegek vidékének kisnemesei még a 19. században is szabadon foglalhattak a közös erdőben, új területüket a fákra vésett kereszt alakú jelekkel vették birtokba. A foglalás után a megjelölt föld egyéni tulajdonba került. Általában többen, rokonok, nagycsaládok együtt foglaltak, egyeztetve a közösség többi tagjával. A majdani termőföld erdőtől való elhódításának ősi módja az égetéses irtás, a „keringetés” volt a nem túl értékes fát adó részeken. A fák törzsén a tőtől nem messze lefejtették a kérget, háncsot és lábon kiszárították őket („aszalás”). A keringetést tavasszal végezték, így könnyebben száradt a fa. Hosszú, gyakran évekig tartó várakozás után a kiszáradt fákat kidöntötték és a helyszínen elégették. A hamu a talaj javítására szolgált. Ezután következett a tisztítás, a megmaradt rönkök, tövek kiásása. Az új irtásföld köré tüskés ágakból „gyepűt” húztak főleg a vadállatok távoltartására. A tisztítás után a területet még egy-két évig legelőnek használták, az állati trágya tovább növelte termőerejét. Ezután két-három évig kapásokat (krumplit, kukoricát) ültettek. Végül elkezdhették a gabonafélék (köles, zab, rozs, búza) termesztését.
Az irtással nyert talaj gyenge termőerejű, ez a körülmény sokáig fenntartott régies növénykultúrákat. Ilyen a köles és a hajdina, mint alapvető és itt más vidékeknél tovább termelt és kedvelt kásanövények.
A lent és a kendert a nagycsaládok közösen termesztették, majd házaspárok szerint osztották szét feldolgozásra. Az özvegyek is kaptak részt. Ezután az asszonyok maguk rendelkeztek vele és a belőle készült termékkel, csak férjüknek kellett elszámolniuk a fölöslegből keletkezett jövedelemmel.
A 19. század elejére a települések körül két gazdasági sáv alakult ki. A belső rész a falu közelében terült el. Itt termett a búza, rozs, kukorica, burgonya, köles, répa, hajdina. A másik övezetben, az égetett irtástalajokon csak gabonát (rozst, zabot) termeltek. Utóbbi gyűrűként vette körbe az előzőt.
A szőlőtermesztés régóta fejlett a vidéken. A 15-16. században igen kelendő volt a göcseji bor, volt olyan falu, ahol a szőlő területe nagyobb volt a szántóénál. A szőlőhegyek életét választott testület, a hegyközség irányította századokon át, amelynek a falubelieken kívül máshová való, más rendű szőlőbirtokosok is tagjai lehettek. Vezetője, a hegybíró vagy hegymester szabta meg a szüret kezdetét, fogadta fel a csőszöket, szőlőpásztorokat, bírságolta, büntette a „hegytörvény” ellen vétőket. Választott, esküdt elöljárók segítették hivatalában. Ez a rend az 1940-es években szűnt meg, jócskán túlélve ezzel a nagy múltú szőlőkultúrát, amelyet a 19. század végi filoxéra-járvány már elpusztított. Ezután a nemes szőlőfajták helyére itt is direkt termő novát (noát) telepítettek, melyet már csak saját szükségletre műveltek.
Zala megye területén feltűnően nagy, négyszáz körüli volt a vízimalmok száma. Még 1900 körül is száznyolc működött közülük a Zala, Kerka, Cserta, Válicka vizén. A molnárok, akik a földesúri malomjogot pénzért vagy lisztrészért bérelték, céhekbe szerveződtek. A fából készült építményeket a híres „faragómolnárok” maguk ácsolták, ők tartották karban, gyakran díszítették is.
Cipész, csizmadia, szabó kevés működött a falvakban. Csak javításokból nemigen tudtak megélni. Kovács viszont egy-egy faluban több is lehetett. Egy részük az iparűzés mellett földet is művelt. A 19. század legvégén Zalalövőn pl. tizenhárom kovácsmestert írtak össze.
A göcseji iparok közül messze kiemelkedik a fazekasság, melynek alapja a helyben található jó minőségű agyag, amelyre sok helynév is utal. Zala megye legrégibb céh-bejegyzése a fazekasok 1670-ből fennmaradt céhlevele.1772-ben a megyében kétszáztizenhárom fazekas mestert tartottak nyilván negyvenhárom településen. A valós szám ennél jóval nagyobb lehetett, mivel csak a mázas edényt készítőket vették nyilvántartásba, a minket elsősorban érdeklő, hétköznapi, mázatlan árút készítő „parasztfazekasokat” nem. Márpedig a szegek vidékén élő „gerencsérek” az utóbbi kategóriába tartoztak. Terméküket búzáért cserélték, annyiért, amennyi egyszer vagy kétszer belefért, illetve a korsókat borért. Ezek a gerencsérek nem voltak „főállásúak”. Télen korongoltak, tavasszal égettek, azután házalva árusítottak, miközben megművelték földjeiket is. Híres fazekas központ volt Nova. Itt dísztárgyakat is készítettek, de a megyében az edények általában egyszerűek, bár formájukban változatosak. Kistáji stílusok nem alakultak ki, de egységes zalai, vagy göcseji kerámiastílusról sem lehet beszélni. Az egyszerű díszítés általában egy-egy leveles inda, vagy virágos ág.

5

P. Vas János: Göcsej és Hetés – II.
Bizonyos falvak esetében specializálódás, táji munkamegosztás is megfigyelhető. Erről „falucsúfoló” szövegek tanúskodnak. Ezek szerint a mikefaiak vásári pecsenyesütők, a hernyékiek szénégetők, zsindelykészítők, az ebegényiek marhakereskedők.
A göcseji nép viseletéről a 19. század első felétől ismerünk leírásokat. A férfiak hosszú hajukat a fülük alá kötötték, vagy fésűvel feltűzték, bajuszukat leborotválták. Ez később megfordult: hajukat rövidre vágták és bajuszt növesztettek. Fejükön süveget, kalapot viseltek. Fehér vagy kék inget, fehér bőgatyát, hímzett vászontarisznyát, csizmát vagy bocskort hordtak. Ezt kék, vagy fekete posztómellény, a módosabbaknál dolmány (térdig vagy combközépig érő, testhezálló, felálló gallérú posztó felsőruha), szűr, bunda egészítette ki. A nők saját készítésű vászonruhát, patyolat fejrevalót, mellest, szoknyát, kötényt viseltek. Ezt később bolti áruval váltották fel. Sárga kordován csizmájukat is feketére cserélték. A módosabbak réklit, virágos hímmel kivarrott ködmönt, kurta mentét vettek fel. A leányok előbb pártával, később pántlikával ékesítették magukat. A szegek nemesi népe ugyanezt hordta néhány „luxus” tartozékkal kiegészítve (ezüstgombos mente, selyemszoknya, szőrme, stb.).
Az 1860-as években a férfiak viseletét mindenhol kékfestő „kötin” (vászon félkötény) és sötét kabát gazdagította. A nők házivászon, gyolcsujjú ingüket színes szalaggal kötötték meg könyöküknél. A 19. század végi polgárosodás fordulatot hozott, bár a férfiak sokáig ragaszkodtak a bőgatyához, a pantallót megszólták. 1920 után végképp eltűnt a len és a kender házi feldolgozása a szegekben. Városi, bolti ruhanemű váltotta fel a házi készítésűt, ami némi késéssel a városi divatot is közvetítette. A hagyományos vonások az 1930-as évekre eltűntek.
A pásztorok viselete a falusiakétól eltérő volt. A juhászok öltözéke tizenhat szél kékített, vasalt ráncos gatya, gombos mellény, gombos kabát, magas sarkú ráncos csizma, bőrtarisznya volt. A kanászok két-három szél gatyában, bocskorban-csizmában, fényes gombos tarisznyával, baltával ékeskedtek. Az itt „béresnek” nevezett marhapásztorok, csordások befenekelt ujjú varrott szűrt, pörge kalapot, zsinóros nadrágot, kabátot és szűkszárú magas csizmát öltöttek magukra.
Göcsejben a vászonnemű értékfelhalmozás eszköze, osztozkodás, öröklés tárgya is volt. A terítők, dísztörölközők hímesek voltak, keskeny piros mintasort szőttek a vászonba. A paraszti szőttesek díszítése geometrikus, a takácsok ritkán, de használtak más figurákat is: pelikános mintát vagy szembe néző madarakat például a halottas lepedők végébe. A 19. század végéig sok asszony szőtt a kisnemesi falvakban is, de inkább takáccsal dolgoztattak. Néhol a híres szövő falvak asszonyai szőttek a környékbelieknek fizetségért. Fehérrel hímezték az ingmellet, kézelőt, kötényt, fejkendőt, zsebkendőt. Jellemzőek voltak a növényminták. A vászontarisznyák tenyérnyi széles vállszalagját darázslépes hímmel ékesítették.
A famunkához minden férfi értett, de általában csak saját szükségletre dolgoztak, szerszámot, bútort készítettek, a ház oromzatát faragással díszítették, utóbbit festették is. Jellegzetesek az emberfej formájú kerítésoszlopfők. A díszítőművészet 19. század végi virágba borulása itt nem következett be. Díszítéseikben ezért sincsenek speciális táji vonások. A legények, férjek mángorlót, „döngölő lapockát” ajándékoztak párjuknak, melyekre az egyszerű geometrikus motívumok jellemzőek. Néhol nagyban, eladásra is készítettek szerszámnyelet.
A parasztiaknál díszesebbek a vidék pásztorfaragásai. Itt alkalmazták először a spanyolozást a 18. és 19. század fordulóján. Jellemző motívum a botra tekeredő kígyó.
A göcseji szegek településformája tulajdonképpen azonos az őrségi szerekével. Az elnevezés is azonos eredetű (szer =-közös őstől származó embercsoport). Ezek a szórványosan elhelyezkedő, szabálytalan elrendezésű, apró, néhány házból álló „falucskák”, hajlékcsoportok eredetileg valóban egymással rokonságban álló családok nemzetségi telepei voltak, nevüket is ezekről a családokról kapták (Barabásszeg, Kustánszeg). Főként a dombok oldalában levő irtásokra települtek, mivel a dombtetőkön bajos a víznyerés. Ez a szórványtelepülés-forma a Kislengyeli patak mentén már a 18. századi katonai térképeken azonosítható. Nem göcseji sajátság, inkább az alpokalji tájak jellemzője. Szlovénia és Ausztria hasonló adottságú tájain is létezik.
Szintén a fenti tájakkal, főleg az Őrséggel volt közös a „kerített ház”, „zárt udvar” alkalmazása, amikor is a telek lakó és gazdasági épületei egybe vannak kapcsolva, közös tetőszerkezet alatt három oldalról zárt egységet alkotnak az udvar körül, amit a negyedik oldalon magas, vastag fakerítés zár le erős, födelezett kapuval. Ez a házszerkezet valamikor talán védelmi célt is szolgált, de mindenképpen megfelelt az állatok teleltetésére. Már a 18. század végi térképeken megfigyelhető.
Göcsejben a többi magyar tájegységnél tovább megmaradt a „füstösház”, amelyben egyetlen nagy méretű fűthető helyiség volt, mellette lakókamrák helyezkedtek el. A szobában a gazda lakott, a házaspárok a kamrákban, a legények az istállóban háltak. Kémény nem volt, a füst az ajtó fölé vágott „füstlikon” távozott. A házak homlokzatának cifrára faragott, lefűrészelt, festett díszítése is eredetileg a padlás megvilágítását és a füst elvezetését szolgálta.
A ház szurkos fenyőgerendákból épült, osztozkodásról szét lehetett szedni alkatrészeire. A dísztelen bútorzatot maguk készítették.
A ház központja a sárkemence volt, a padkáján égő tűz sohasem aludhatott ki. Itt volt az öregek, gyerekek hálóhelye.
Az Őrséghez hasonlóan az udvar jellegzetes építménye volt a kástu, „kástyé”, az alápincézett emeletes kamra. Az alatta lévő veremben burgonya, répa, tök volt eltéve, „földszintjén” káposztás hordók, teknők, az „emeleten” pálinkás edények, üvegek, zsíros „vendű-k”, hús, szalonna, kolbász várták a felhasználást. Felső, nyitott részén szénát tároltak. Néha az értékesebb szerszámokat, sőt a család pénzét is ebben a jól zárható „kamrában” tartották, ahová csak a nagycsalád feje léphetett be.
A téglaházak a 19. század végén terjedtek el téglakemencékkel, kályhákkal fűtve. A belső füst eltűnésével díszesebb berendezés jött divatba, a bútorokat már városi iparosoktól szerezték be. A tisztaszoba elkülönült a lakótértől, reprezentatív helyszínné vált, csak ünnepeken, betegség, vendégjárás esetén használták.
A lakás különös jelentőségű berendezési tárgya volt a szegeletben elhelyezkedő asztal. A belső sarokban volt a gazda helye, a többi férfi rangja szerint ehhez képest helyezkedett el. Étkezéskor a nők sohasem ültek le, férjük mögött állva szedtek a közös tálból a kanál, villa alá kenyeret tartva. A gazdasszony külön félreülve evett a gyerekekkel. A fiúk tizennyolc éves koruktól ülhettek az asztalhoz. Az asztalt és helyét olyan szentnek tekintették, mint az oltárt, imádkoztak is itt.
Fontos bútor volt a díszes láda, amiben a menyecskék tartották ritkábban használt, értékes holmijukat. A hétköznapi a kamrákban rudakon lógott. A ládát később a szekrény váltotta fel.
Világításra sokáig fenyőből hasított „foklát” használtak, amit az erre a célra készített kovácsolt vas tartóban rögzítettek. A foklát később a tökmagolaj mécses váltotta fel.
A kölest és a hajdinát kásának fogyasztották. Étkezésükben nagy szerepet játszottak az erdőből származó alapanyagok, főként a gomba, abból is elsősorban a vargánya. Frissen is felhasználták, szárították is. Főként levesnek ették. Értékesíteni a zalaegerszegi piacra hordták. A rigót nyárson megsütötték, de a szénégetők inkább agyagba burkolva az izzó boksába dugták. Kánya(varjú)-levesről is történik említés.
Göcsej hiedelemvilága igen gazdag, egyes kutatók pogány elemeket is felfedezni vélnek benne. Nyomai vannak a napkultusznak. Az újszülöttet felmutatatták a felkelő napnak. Úgy vélték a pünkösd hajnalán tálba öntött vízben tükröződő napban a gyermekét ringató Mária alakja látható. A villámról azt tartották, égi kovács kalapálta, a felhőket pedig méhek ragasztották össze. A tüzet emberi tulajdonságokkal ruházták fel, etetni, itatni kellett. Az erdőben „földi picinyek” éltek, az ártó szépasszonyt déli babának nevezték. Ismerték a garabonciás alakját is. A macskát az ördög szolgájának tartották. A halászok, vadászok, kocsisok köré babonakör szövődött: „tudományosoknak” tartották őket.
A Göcsejben végzett nem túl gyakori táncgyűjtés erősen polgárosult, új stílusú hagyományt talált, sőt gyakran csak a hagyomány hiányát. Mindenesetre a kisszámú adat között találhatók a karikázókra, illetve a lakodalomban előadott ügyességi és dramatikus táncokra vonatkozók, jórészt visszaemlékezés formájában. Tudunk a csépes, sapka- és takácstáncról, az üvegesről és a mozsarasról, mely utóbbiban a két szemben álló férfi mozsárral, illetve a törővel a szexuális aktust imitálta. A szegek vidékén ismert volt a két híres betyár nevével kapcsolatba hozott, de nyilván sokkal ősibb gyökerű táncjáték: a „Bene Vendel tánca” és a „Savanyú-játék”. Az előbbi középkori halotti tánc maradványa. A lagziban éjfél után szokták előadni. A férfi széken ülve rosszullétet, részegséget színlel, a nő lassan körülötte mozogva kendővel legyezi, élesztgeti. A zene frissre vált, mire a tetszhalott felpattan és táncba viszi párját. Ezt többször megismétlik. Kísérő dallama a közismert „Bene Vendel nótája” („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”). Bene Vendel egyébként Kelet-Zala híres betyárjának, Juhász Andrásnak előbb társa, később árulója volt. A „Savanyú-játék” a Dunántúl utolsó híres betyárjáról kapta nevét és legnevezetesebb, 1884-es csabrendeki rablásával hozzák kapcsolatba, de ősi, pogány elemeket tartalmaz. A Bogyai nevű földesúr a pénzét számolja, amikor a betyár rátámad, megöli és kirabolja. A holttest szétvetett keze-lába fölött figurázik, majd felemeli és táncol vele.
Göcsej népköltészete a szokások szövegeitől eltekintve igen szegényes. A falvak közötti munkamegosztáson alapuló falucsúfoló „rátótiádák” mellett a török korhoz kapcsolódó mondákat, kincsmondákat, legendákat és igen vaskos trufákat, tréfás meséket gyűjtöttek itt nagyobb számban.

6

P. Vas János: Göcsej és Hetés – III.
Az évkör ünnepi szokásai viszonylag gazdagon maradtak ránk. Az András napja környékén kezdődő fonóval itt hetente más házhoz mentek a lányok, asszonyok, ahol négy napig maguknak fontak, az ötödiken a háziaknak, így csak a világító olajra való pénzt kellett összeadniuk. Élt a Luca-napi kotyolás szokása. Mind közül legfontosabb az István-napi regölés, mely egyes kutatók szerint ezen a vidéken alakult ki és szinte napjainkig élt. A láncos bottal és köcsögdudával járó legények a házbeli leányt vagy „hés” (nőtlen) legényt énekelték össze majdani párjával, amiért aszalt gyümölcsöt, szalonnát, bort kaptak. A botjuk által a földpadlóból kivert rögöket a tyúkok alá, vagy a vetőmag közé tették, hogy termékenységet biztosítson.
A nagyböjti időben vasárnaponként a lányok karikáztak, labdáztak, hidasjátékot játszottak. A virágvasárnap előtti szombaton a fiúk papírsüvegben, a lányok fehér koszorúval a fejükön mentek iskolába, ahonnan a mester vezetésével párban nótázva mentek fűzágat vágni. Odakint tojást ettek, a szőlőhegyen bort is kaptak. Ezután háromszor megkerülték a templomot, majd odabent a falhoz támasztották a barkás ágakat. Másnap a hívek ezekből vettek a barkaszenteléshez. Általános volt a húsvéti határjárás.
Első szántáskor a befogott marha elé az ostornyéllel keresztet rajzoltak és imádkoztak. Aratás után virággal díszített kévét („Jézuskévét”) kötöttek és hazavitték. Ha segítséggel dolgoztak, akkor a föld gazdája áldomást fizetett az aratóknak. Szüret idején lövöldöztek, „hujintgattak”, „rikogattak” szedés közben. A szüreti bálra tinót vágtak.
Az esküvőről hazatérve ládára ültették az újasszonyt. Ha a bútor nyikorgott, hamari gyerekáldást vártak, ha viszont titokban nyitott ládára ült, elkerülhette a teherbe esést. A terhes asszonynak mindent szabad volt. Sok bort adtak neki, hogy erős gyereke legyen. Ha gyümölcsöt lopott, örültek, mert a fát termékenyebbé tette. Országosan ismert javallatok és tilalmak voltak itt is érvényben: összenőtt gyümölcs nem kívánt ikreket, tök evése kopasz, kukoricáé dús hajú, a terhesség eltitkolása néma vagy hazudós utód születését vonta maga után. A szülés a szobában, földre szórt szalmára ágyazva zajlott le. Úgy tartották, az az asszony szül legkönnyebben, akit a férje tart az ölében. A férj gyakran jelen volt, de az asszony nem beszélhetett vele. Bábaasszony már a 18. században is sok faluban működött.
A „Nagyboldogasszony ágyában” hét hétig maradt a gyerek és a kismama. Ezt régen a szoba földjére, vagy a fal melletti hálópadra vetették, később már az ágyba, melyet földig érő, rudakra feszített lepedőkkel különítettek el. A kicsit teknőben helyezték az anyja mellé. A keresztelőt nyolc napos korban tartották. A Keresztszülőket a bába kérte fel barátsági alapon, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, néha még zsidókat is, gyakran hat-nyolc főt, de ha lány született, megesett, hogy egyáltalán nem hívtak komát. A keresztelő után lakomát rendeztek lakodalmi étrenddel, de tánc nélkül. A komatálat kerek kosárban komák, rokonok hordták a gyermekágyas anyának egészen a felépüléséig. Utolsó alkalommal a fogások között szerepelnie kellett egy gyermek alakú és nagyságú süteménynek, a „fumu”-nak.
Az anya felépülését megünnepelték. A keresztelő után hat héttel a keresztszülők „nézőbe” mentek (ezt hívták paszitának), a gyereknek ajándékot (korozsmát), az anyának ételt vittek. Reggelig mulatoztak, néha zenével. Ez áttevődhetett az „egyházkelő”, más néven asszonyavatás utánra, amikor az anya a gyermekágyas időszak után először ment templomba. Az avatás előtti hét hetes időszakban még az udvarról sem léphetett ki.
A párválasztásnál nem a társadalmi helyzet, hanem a vagyon volt a meghatározó. A kisnemesek és a jobbágyok között a feudalizmus kora óta szoros családi kapcsolatok mutathatók ki. A jövendőbelit mindig a szülők választották ki. Lánykérőbe öregasszonyt küldtek. A kézfogót mindig szombaton tartották. Vagyoni ügyekben a két fél násznagyai egyezkedtek, megírták a móringleveleket, ami kölcsönös megállapodást jelentett a hozomány sorsáról özvegység esetén. Ezután a vőlegény jegypénzt fizetett, a menyasszony jegykendőt adott jövendőbelijének. A háromszori kihirdetés és az esküvő után több napos zászlós lakodalmat tartottak. A lakodalom hajnalán itt a mosdatás egy változata dívott: a vendégeket leöntötték vízzel. Ez egyben küldő gesztus is volt.
A nagycsaládban a „hozott” menyecskének sokat kellett tűrnie, de a beházasodott vőnek még kevesebb volt a becsülete („kölletlen, mint szekérben az ötödik kerék”).
A halálnak számos előjelét ismerték: ha sütés közben a kenyér kereszt alakban meghasadt, ha a kemence behorpadt, ha karácsony böjtjén délben kukorékolt a kakas. Az idősek maguk is készültek az utolsó útra: rendbe rakták a halottasnak szánt ruhát, elővették a piros szegélyes, csipkés halotti lepedőket, hagyakoztak a temetésük mikéntjéről, végrendelkeztek. A haldoklónak az asztal helyére, vagy a szoba közepére ágyaztak, mindenképpen a földre, hogy könnyebb halála legyen.
A halottmosdatás után a nőket fehér ruhába öltöztették. Ha viselős volt az illető, gyerekruhát is adtak vele, mert azt gondolták, a koporsóban megszüli magzatát. A férfira vőlegényi ruháját adták. A meghalt szoptatós anya tejét gyermekével kiszívatták, hogy utána haljon, ne maradjon árva, a szopós korban meghalt gyermek arcába viszont anyja fröccsentett tejéből, hogy elapadjon. A halott gyermek mellé játékokat helyeztek.
A harangozás mikéntje tudatta a halott kilétét: felnőttnek a nagyharang, gyermeknek a kisebb szólt, férfinak háromszor, nőnek kétszer. A ravatalt székekre ágyazták a mestergerendára merőlegesen, vagy avval párhuzamosan és díszes halotti lepedővel takarták le. A virrasztóba az ismerősök hívás nélkül jöttek. A 18. század végéig a virrasztás fizetség fejében a kántor és az iskolások dolga volt, de 1783-ban a gyerekeket eltiltották ettől. A virrasztók ételt, italt kaptak, nehogy majd a halottal álmodjanak. Csörgőpálcát hoztak magukkal, ezzel ütöttek az elbóbiskolóra.
Temetőbe induláskor kieresztették, majd újra bekötötték az istállóbeli jószágot, hogy ne pusztuljanak el a gazdájuk utáni bánatukban. A temetési menetet búzáért fogadott siratóasszonyok kísérték a temetőig, ahol azután a kántor búcsúztatta a halottat hosszú versbe szedve mondandóját. A gyermek halottat keresztszülei vitték, a fiatalt lakodalmas népnek öltözött társai, vőlegénnyel, vagy menyasszonnyal. A temetés után tort tartottak lakodalmi étrenddel. Ezt 1770-től tiltották, mint haszontalan, pazarló szokást.
A szegek nemesi családjaiban a fiúk egyenlően örököltek, a leányok férjhez menésig az ingatlan egynegyed részét birtokolták, házasságkötésükkor ingó vagyonnal kárpótolták őket. Ez volt a „leány-negyed”. A 19. század közepétől vált általánossá, hogy az ingatlan felét a testvérek egyenlően elosztották, a másik fele haláláig az özvegy használatában maradt.
A szegek népe nagycsaládi rendben élt, amelynek időbeli kezdeteit nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy a török hódoltság idején a harács adót háztartásonként és nem személyenként fizették, valamint az is, hogy a nagycsalád a 19. század közepén még általános volt, de a 20. század első felében sem számított ritkaságnak. Három nemzedék élt egy fedél alatt, „egy kenyéren”. Ez hat-hét házaspárt is jelenthetett húsz-huszonöt fővel, de tudunk harminchat „egy bokorbeli” tagból álló közösségről is.
A nagycsalád nem csak életvitelbeli és jogi egységet, hanem mindenekelőtt gazdasági termelő és fogyasztó közösséget jelentett. Így lehetett a leghatékonyabban megszervezni a munkaerő működését, védeni a vagyont, megakadályozni a birtok elaprózódását. Ugyanakkor abszolút tekintélyelvű hierarchiát is jelentett. A „gazda” a legidősebb munkaképes férfi volt. Ő osztotta be a munkát, kezelte a pénzt és a készleteket. Ő maga fizikai munkát nem végzett. A „gazdasszony” általában a felesége volt. Ő főzött a menyecskék segítségével, ő osztotta be az élelmet, irányította menyei munkáját. A gazda pár senkinek sem tartozott elszámolással. Az egyes házaspároknak csak a menyecskék által gondozott baromfi haszna, a nekik osztott kenderszösz feldolgozásából származó termék fölöslege és saját öröklésű szőlőik jövedelme után volt némi saját kezelésű vagyonuk.
A polgárosulás folyamán a házaspárok először „külön kenyérre” mentek, majd lakóhely szerint is szétváltak, szétosztoztak, ami viszont a föld, a vagyon elaprózódásához, elszegényedéshez vezetett. A megmaradt kis parcellákat gyakran bérbe adták, maguk pedig cselédnek, munkásnak szegődtek.

7


Irodalom

  • Balassa M. Iván: A Göcseji Falumúzeum. Ethnographia LXXX. évf. 1969.
  • Balogh Elemér: Göcseji szólások és közmondások. Zalai Gyűjtemény 38. Zalai Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1995.
  • Barabás Jenő: Füstösház Zalában. Ethnographia 1969. 333-346. oldal
  • Barabás Jenő: Kazalfedő gereblye Göcsejből. Néprajzi Értesítő XXXIX. évf. 1957.
  • Barabás Jenő: Nyársalás Göcsejben. Ethnographia. LX. évf. 1949.
  • Barabás Jenő: Zalai pajták. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Beke Ödön: Állítólagos emberfölötti erők az Ormánságban és Göcsejben. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. század közepén. Agrártörténeti Szemle XXVI. Budapest, 1984.
  • Bíró Friderika: Göcsej. Magyar Néprajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.
  • Bíró Friderika: A Göcseji Falumúzeum. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Magyarországon. (Tanulmánygyűjtemény). Budapest, 1987.
  • Bíró Friderika: Zala és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században. Ház és Ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. Szentendre, 1980.
  • Bődei János: Madárfogók Göcsejből. Vasi Szemle. Szombathely, 1939.
  • Dömötör Sándor: Göcsej és Girgácia. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve 1950-1951. Zalaegerszeg, 1960.
  • Dömötör Sándor: A göcseji lakodalom néhány mozzanatáról. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. Zalaegerszeg, 1960.
  • GöncziFerenc: Az állatbetegségek elhárításai és gyógyításai a göcseji és hetési népnél. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: Az emberi betegségek gyógyítása a göcseji népnél 1-3. Ethnographia XIII. évf., 1902.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalai Tudományos Gyűjtemény. Zalai Táj- és Népkutató Munkaközösség, Zalaegerszeg, 1948.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Szabó, Kaposvár, 1914.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji danajok. Ethnographia XI. évf., 1900.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési falvak, házak elhelyezkedése. Néprajzi Értesítő XV. évf. 1914/1-2.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet. Néprajzi Értesítő XI. évf. 1910.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji haranglábak és pálinkafőző kunyhók. Néprajzi Értesítő V. évf. 1904. 3-4. oldal
  • Gönczi Ferenc: Göcseji házcsúcsok. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji házvégek, koszorúfák és szárfák. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji kutak és hácskuk. Néprajzi Értesítő VI. évf. 1905.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji lakodalmi kurjantások. Ethnographia XI. évf. 1900.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji lakodalmi népmondák. Ethnographia XII. évf. 1901.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji mondák Mátyás királyról és Toldiról. Ethnographia XIV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Göcseji népszokások. Ethnographia VI. évf. 1896.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji regölés. Ethnographia XXV. évf. 1914.
  • Gönczi Ferenc: A gyermekek játékvilága Göcsej és Hetés vidékén. in: Kriston Vízi József: Közös nyelven, ungon-berken. Néprajzi játéktanulmányok a múlt évszázad elejéről. Pont kiadó, Budapest, 2003.
  • Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben 1-2. Ethnographia XVII. évf. 1906.
  • Gönczi Ferenc: Gyermekjátékok Göcsejből és Hetésből. Néprajzi Értesítő XIII. évf. 1912.
  • Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás és csikászás Göcsejben és Hetésben. Néprajzi Értesítő XII. évf. 1911
  • Gönczi Ferenc: A lükü és fejfa Göcsejben. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Gönczi Ferenc: Szerelmi termények Göcsejben és Hetésben. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népeknél. Ethnographia XXI. évf. 1911.
  • Gönczi Ferenc: Újabb adalékok Göcsej tárgyi néprajzához. Néprajzi Értesítő VI. évf. 1905.
  • Gönczi Ferenc: A villámlás, mennydörgés és mennykő a göcseji nép hiedelmében. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Holub József: A bortermelés Zala megyében 1526 előtt. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Holub József: Zala megye története a középkorban. Pécs, 1926.
  • Kerecsényi Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia, Szekszárd, 1975. Szekszárd, 1976.
  • Kerecsényi Edit: Erdő és ember Zalában. Vezető a nagykanizsai Thury György Múzeum kiállításához. Zalaegerszeg, é.n.
  • Kerecsényi Edit: Fehérhímzéses viseleti darabok Nagykanizsa környékéről. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. (szerk.: Szentmihályi Imre.) Zalaegerszeg, 1960. 313-329. o.
  • Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. Néprajzi Közlemények XIII. 3-4. Budapest, 1969.
  • Kerecsényi Edit: Zala megye népi hímzései I. Zalai fehérhímzések. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1975.
  • Kerecsényi Edit: Zala megye néprajzi csoportjai. Budapest, 1979.
  • Kogutovicz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben II. Göcsej. Szeged, 1976.
  • Kőváry Béla: Göcseji népdalok. Magyar Könyvesház III. Aigner, Budapest, 1876.
  • Müller Róbert: Régészeti terepbejárások a göcseji „szegek” vidékén és településtörténeti tanulságaik. Göcseji Múzeum Kiadványai 30. Zalaegerszeg, 1971.
  • Müller Róbert: Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi építészetéhez. A Veszprém Megyei Múzeumok közleményei 11. Veszprém, 1972.
  • Ördög Ferenc: Adatok a göcseji és hetési keresztnévdivat legújabbkori történetéhez. A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Évkönyve 1919-1969. Nagykanizsa, 1972.
  • Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Budapest, 1973.
  • Ördög Ferenc: Zala megye helységneveinek rendszere. Magyar Névtani Dolgozatok 12. Budapest, 1981.
  • Plánder Ferenc: Göcseinek esmérete. Tudományos Gyűjtemény VI. 1838.
  • Plánder Ferenc: Zala Vármegyei Göcsei szóejtés (dialectus) ‘s annak némely különös szavai. Tudományos Gyűjtemény III. 1832.
  • Simonffy Emil: Adatok a paraszti birtokviszonyok vizsgálatához Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Szemle 1968. 1-2.
  • SimonffyEmil: Egy fejlődésben lemaradó táj. Göcsej paraszti gazdálkodásának néhány kérdése. Göcseji Helikon 3. Honismereti Közlemények. Zalaegerszeg, 1971.
  • Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében. Zalai tükör. 1848-49 zalai eseménytörténete. Zalaegerszeg, 1974.
  • Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Tanulmányok. Budapest, 1960.
  • Szabó Béla: Az agilisek és évszázados küzdelmük Zala megyében az adómenteségért. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. 1982-83. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983.
  • Szentmihályi Imre: Egy göcseji kásté. Adatok a göcseji és őrségi kástukról. Savaria 5-6. 1975. 265-277. oldal
  • Szentmihályi Imre: Göcsej területfogalmának alakulása (Deák Ferenc Göcsejről). Zalai Gyűjtemény 5. Zalaegerszeg, 1976.
  • Szentmihályi Imre: Göcseji Falumúzeum. Kiállítási vezető. Zalaegerszeg, é. n.
  • Szentmihályi Imre: A Göcseji Múzeum mángorló-gyűjteménye. A Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyve. 1950-1960. Zalaegerszeg, 1960.
  • Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya. A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.
  • Szentmihályi Imre: Népköltészetünk gyűjtője vagy hamisítója volt-e Kőváry Béla? (A zalai Attila-monda hitelességéről) Zalai Gyűjtemény 12. Zalaegerszeg, 1979.
  • Szentmihályi Imre: Pálóczi Horváth Ádám göcseji kutatásai. Zalai Gyűjtemény 2. Zalaegerszeg, 1974.
  • Szentmihályi Imre: XVII. századi adatok Göcsej nevéről és területéről. Ethnographia LXXX. Budapest, 1979.
  • Szigeti Andor: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési szokások, ünnepek. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
  • Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben. Ethnographia LXXV. Budapest, 1964. 489-522. oldal
  • Tóth János: Göcsej népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1965.
  • Tóth János: A magyar skanzen és a göcseji szabadtéri múzeum. A Göcseji Múzeum Közleményei 20. Zalaegerszeg, 1960.
  • Vajda József: „Hallottad-e hírét Zalaegerszegnek?”. 333 zalai népdal. Zalai Gyűjtemény 10. Zalaegerszeg, 1978.
  • Zala megye földrajzi nevei. szerk.: Papp László és Végh József. Zalaegerszeg, 1964.

Becsvölgye

  • Pais Sándor: A becsvölgyi református egyház története. Becsvölgye, 1955.Pais Sándor: Keresztelési, esketési és temetkezési szokások a göcseji szegek vidékén. Becsvölgye, 1960.
  • Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás. Néprajzi Közlemények IX. 2. Budapest, 1964.

Egervár

  • Srágli Lajos - Vándor László: Egervár. Száz magyar falu könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2000.

Felsőszenterzsébet

  • Bíró Friderika: A felsőszenterzsébeti harangláb. TÉKA ’81. Szentendre, 1981.
  • Szentmihályi Imre: A felsőszenterzsébeti füstösház. Zalai gyűjtemény 2. Zalaegerszeg, 1974.

Hernyék

  • Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse. Személymonográfia. Zalai Gyűjtemény 19. Zalaegerszeg, 1980.

Kustánszeg

  • Kocsmár Gyula: A kustánszegi Gyöngyösbokréta tánccsoport története. Táncművészeti Dokumentumok 1987. A Magyar Táncművészek Szövetsége, Budapest, 1987.

Nova

  • Csizmazia György: Nova község monográfiája. Budapest, 1926.
  • Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. Zalai Gyűjtemény 11. Zalaegerszeg, 1979.

Söjtör

  • Buza Péter: Söjtör. Száz magyar falu könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2000.

Vétyem

  • Molnár László: Vétyem üvegei. Élet és Tudomány. Budapest, 198l. 41. oldal
  • Molnár László: A vétyemi üveghuta és termékei. Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983.

Zalabaksa

  • Bődei János: Népi gazdálkodás és szokásai, táplálkozás. Adatok Zalabaksa népi gazdálkodásához. Göcseji Helikon 2. Honismereti Közlemények. Zalaegerszeg, 1970.

Megosztás