A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

A magyar nyelvterület észak-nyugati, nagyrészt síksági jellegű részének elnevezése. Északi felének elnevezései, az Északi-Kisalföld vagy Szlovákiai-Kisalföld a nagytáj jelenleg Szlovákiához tartozó részeit, a Csallóközt, Mátyusföldet és a Zoborvidéket jelölik, bár az utóbbit a kutatók egy része inkább a Palócföldhöz sorolja. Déli tájai a Szigetköz, a Rábaköz és a Hanság a köztudatban a Dunántúlhoz tartoznak, de természetföldrajzi, történelmi és kulturális vonásaik a tőlük délre, dél-keletre fekvő tájaktól inkább elkülönítik, míg a Dunától északra fekvő vidékkel rokonítják őket.

1

Andrásfalvy Bertalan: Zoboralja
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, é. n.)
Nyitra város szomszédságában, a Zobor és Gimes-hegy aljában levő mintegy tucatnyi magyar faluból álló nyelvsziget Szlovákiában. Ismertté elsősorban Kodály Zoltán népzenei gyűjtése tette, aki itt igen régies és értékes népdalanyagot talált Gimes, Csitár, Kolon, Menyhe és Zsére falvakban. A korábban összefüggő, nagy nyitrai magyar tömb a török háborúk idején, majd az ellenreformáció következtében igen megfogyott. Számuk tovább apadt a kisebbség hátrányos megkülönböztetése és az egykézés következtében.

Filep Antal: Zoborvidék
(in: Kósa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Zoborvidék: Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás korig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és a sok tekintetben más kulturális sajátságokat mutató Barslédec községeket számíthatjuk területéhez. Egyes településeik szlovák lakosság (gazdasági cselédek) beköltözésével a közelmúltban (19. sz.) átrétegződött, mint például Szalakuz. A ~-i falvak peremtáji helyzete, nyelvszigetté válása számos archaikus jelenség és jellemző vonás fennmaradását eredményezte, amelyek különösen a folklórban az utóbbi évekig töretlenül éltek. Kodály Zoltán ~-en kezdte népzenei gyűjtéseit. Az anyagi kultúra jelenségeit a déli, kisalföldi fejlődés közvetlenül befolyásolta.

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Zoboraljával foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Azt, hogy Kodály Galánta környékén kezdte meg népzenei gyűjtéseit, életrajzi események indokolják, a folytatás a közeli Zobor-vidéken már csak részben tekinthető ennek. Ismerős lévén a tájon, hallhatott a nyelvszigetben élő Nyitra környéki magyarokról, kisebb publikációkat is olvashatott róluk, kutatásainak elhatározásában azonban minden valószínűség szerint a korabeli magyar néprajzban az archaizmusokat őrző peremterületekre irányuló figyelem lehetett a döntő. A Nyitra város közelében fekvő mintegy tizenöt magyarlakta település, melyet a szakirodalom kistájként Zoboralja néven is emleget, a korai Árpád-kortól a magyar nyelvterület szélén helyezkedett el, az utóbbi kétszázötven évben pedig nagyobb nyelvszigetet képez, melyet csupán falvak vékony láncolata köt össze a déli összefüggő magyar területtel. Sem Kodálynak, sem a nyomában járóknak nem kellett csalódniuk, s noha a kistáj népi kultúráját igazán részletesen nem ismerjük, jellegadó, expresszív elemei feltárultak. Téves általánosítással és nyelvjárási sajátosságok alapján ezeket a falvakat egy ideig „palócok”-nak mondták és ezzel keletre mutató kapcsolataikat hangsúlyozták. Tagadhatatlan azonban, hogy korszakunkban az építkezés (tüzelőberendezés), a lakásbelső, a gazdálkodás határozott vonásokkal a Kisalföld központi területeihez közelíti ezeket a településeket. Nem változtat a tényen az sem, hogy a nyelvsziget létezés elsősorban folklórjukat, az egész magyar nyelvterület szempontjából kiemelt figyelmet érdemlően, konzerválta. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései a XVI-XVII. századi virágénekekre emlékeztető lírai dalokat, párosítókat, siratókat, szokásénekeket rögzítettek. Szembetűnő a jeles napi szokások gazdagsága. A XX. század elején együttesen egyetlen más magyar vidéken nem fordulnak elő ilyen változatosságban. Kapcsolataik az északi szláv területek felé mutatnak, másrészről a keletre fekvő felföldi magyar népcsoportok körében is fellelhetők. A kutatás még nem döntötte el, hogy az igen korai szláv-magyar együttélés vagy a későbbi befolyás alakította ki ezt a képet. A lakodalmi folklór hasonló gazdagsága valószínűleg szintén a tartós nyelvszigetben élés miatt maradt fenn a legutóbbi időkig. Archaikus módon még az 1940-es években is a zoboralji lakodalmi rítusok nagy részét énekelték és nem szavalták, mint más vidékeken. A kései népballada-gyűjtés nemcsak a nagytáj, hanem az egész magyar nyelvterület viszonylatában régies szövegeket talált.
Nem utolsósorban a jellegzetes, de a folklórnál sokkal kevésbé régies hímzéskincs és színes viselet az oka annak, hogy a zoboralji magyar népi műveltség karakteresebben tűnik föl, mint a délebbre fekvő magyar vidékeké. Sajátosságai (színei és a ruhadarabok kettőzése), elválasztják mind a szlovák, mind a keletre eső felföldi magyar csoportok hagyományos öltözködésétől, azokkal mégis összefügg, mert típusában újkori parasztviselet, mely a nők rövidebb sok szoknyája, változatos fejdísze, tarka színvilágán belül érvényesülő falvankénti és társadalmi rétegenkénti differenciálódás jellemez. A századvég alkalmi etnográfusa a városi ruhadivat térhódítását pontosan rögzítette Nyitra megyében a Mátyusföld vékony sávjára és a Zoboraljától délre eső területekre érvényesen: „[…] a ma már könnyen megközelíthető városok látogatása, nem különben a cselédségből visszakerültek módi-vadászata megszülte a fényűzési hajlamot […] a Nyitra megyei menyecskék is szinte elengedhetetlennek tartják a selyemben, sőt bársonyban parádézást. A középosztály viseletének utánzása a városokhoz közelebb eső helységekben lépésről lépésre terjed.” Eltekintve a parasztság drágább ruhaanyagok felé forduló ízlésváltozása ellen országszerte megnyilvánuló korholó hangtól, elsősorban a női öltözködésről van szó az idézetben. Ez változott az évtizedekkel korábban jórészt saját készítésű anyagokból varrott, egyszerűbb megjelenésű viselettel szemben. A férfiak hagyományosan kék és fekete posztó öltözete, melyet magyarok és szlovákok Északnyugat-Magyarországon sok helyen ezüstgombokkal, ezüst csattal és mentelánccal ékesítettek, ekkor még sok helyen megvolt (Nyitra, Érsekújvár, Komárom, Vágfarkasd stb.).

2

P. Vas János: Zoboralja – I.
(kézirat)
Zobor a szlovákiai Nyitra városától északra elterülő Tribecs hegy csúcsa. A Tribecs két oldalán elhelyezkedő magyar falvakat Kodály Zoltán nevezte el Zoboraljának, másként Zoborvidéknek. A mai felfogás szerint a „Zoborvidék” kifejezés tágabb értelmű: a Nyitra város környéki hegyek tövében fekvő valamennyi magyar települést, mintegy húsz-huszonkét falut jelenti, míg a Zoboralja ezen belül egy szűkebb, egységes népi kultúrát mutató településcsoport tizenhárom községére vonatkozik. Ezek: Alsóbodok (Dolné Obdokovce), Alsócsitár (Dolné Stitáre), Barslédec (Ladice), Béd (Bádice), Gerencsér (Nitrianské Hrnciarovce), Geszte (Hostová), Gímes (Jelenec), Kolon (Kolinany), Menyhe (Mechenice), Nyitraegerszeg (Jelsovce), Pográny (Pohranice), Vicsápapáti (Vycapy-Opatovce), Zsére (Zirany).
A Zoboralja elnevezés, mint a fentiekből kiderül, újabb keletű, a népnyelv nem használja. Környezetük a dél-keletre fekvő más magyar falvakban „hegyaljaiak”-nak, illetve „bacsik”-nak emlegeti őket. Utóbbi nyilván annak köszönhető, hogy így ejtik a „bácsi” (nagybáty, idősebb férfi) szót. A tizenhárom falun belül a helybeliek által is számontartott eltérések alapján három táji alcsoportot különböztethetünk meg. A többség a Zobortól keletre eső falvakban él. A hegy északi oldalán fekvő községek lakosait „hegymegiek”-nek nevezik (Béd, Menyhe). A Nyitra folyón túl, nyugatra élők a „vízmegiek” (Nyitraegerszeg, Vicsápapáti).
Nyitra a magyarok bejövetele előtt morva-szláv fejedelmi központ volt, 824-től püspöki székhely is. Uralkodója 855-től Szvatopluk, aki ellen már 887-ben háborúztak keleti frank zsoldban álló magyar csapatok. Szvatopluk az Anonymus által leírt hagyomány szerint a „hercegséget” fiára, Zoborra hagyta, akit a honfoglalók a Nyitra melletti hegyen felakasztottak. A hegy róla kapta a nevét. Szintén a Gesta Hungarorum tudósít arról, hogy a területet Huba (=Aba) vezér hódította meg.
Zoborvidék már a korai Árpád-korban is a magyar állam és a magyar nyelvterület észak-nyugati pereme volt. Géza fejedelem a gyepű (határ) védelmére székelyeket és besenyőket telepített ide. A mai magyar lakosság eredet-hagyománya számon tartja az első hét „gyepűs” család nevét. Eszerint a Dobai, Fazekas, Mester, Molnár, Szabó, Varga és Zekel (Székely) nevűek lennének a leszármazottaik. Az itteniek őseinek másik rétegét a monda szerint a keresztény térítés elől menekülő pogányok alkották. Az ő jó útra terelésük végett alapított Szent István apátságot a Zobor hegyen, de állítólag még Szent László idejében is bujkáltak az erdőkben a régi vallás hívei. A Gímes melletti Hajnalkút volt a forrásuk, a Hajnalkert pedig a varázslójuk háza. Vazul (Vászoly) Nyitrán raboskodott. Itt csonkították meg, állítólag Gizella királyné parancsára.
A korai Árpád-korban Nyitra vidéke Imre herceg dukátusa volt. A dukátus azt jelentette, hogy az uralkodó család majdan trónöröklésre jogosult tagjának, általában a király felnőtt fiának vagy testvérének, a „dux” (fejedelem, herceg) címet adták, s ezzel együtt alá rendelték az ország egy részét, ahol csaknem önálló uralkodóként működött. A honfoglaláskor helyben talált szlávság nagy része elmagyarosodhatott. A 13. században a helyneveknek már csak kisebb része szláv eredetű.
A tatárjáráskor, a mongolok északi főseregének betörésekor Nyitra vára sikeresen ellenállt, ezért és a hegyes-erdős terepnek köszönhetően a környéket nem sújtotta teljes pusztulás. 1663-ban viszont a török egy évre hatalmába kerítette Nyitrát. Ekkor a lakosság erősen megritkult, de nem pusztult ki teljesen. Thököly Imre kurucai is megszállták a várost és vidékét, majd II. Rákóczi Ferenc hadai birtokolták 1704-től 1708-ig. A vesztes trencséni csata után az erődítmény önként adta meg magát Heister generálisnak, ami ismét csökkentette a pusztulás mértékét.
Ekkoriban, a török világ utáni korszakban vette kezdetét a nyelvi izolálódás. A Zoborvidék peremterületből fokozatosan nyelvszigetté, etnikai zárvánnyá alakult át. A spontán népesség-mozgás, valamint a földbirtokosok telepítési gyakorlata akarva-akaratlanul egyrészt a szlovák lakosság arányának növekedését eredményezte, másrészt délen egy szlovák település-sávval az itteni magyar lakosságot elvágta az északi Kisalföld más tájaitól, a nyelvi törzsterülettől. E szigethelyzet folytán a Nyitra-vidék népe különösen sok régies vonást őrzött meg, elsősorban szellemi kultúrájában.
A kutatók egyik része bizonyos hasonlóságok (nyelvjárás, a nagycsalád-szervezet terminológiája, földrajzi adottságok) alapján az itteni magyarokat a palócság legnyugatibb nyúlványának tartja, mások szerint kulturális elemek sokasága, a gazdasági kapcsolatok rendszere közvetlen déli hatást mutat, tehát valójában a kisalföldi népi kultúra egy sajátos, archaikus változata maradt itt fent napjainkig. Mindezt tovább színesíti a környező és együtt élő szlováksággal való intenzív kapcsolat. A falvak mára kétnyelvűek lettek és a természetes asszimiláció feltartóztathatatlannak tűnik, függetlenül a mindenkori hatalom erőszakos vagy szelíd szlovákosítási szándékától is, ami természetesen nem menti és legitimálja ezt a szándékot.
A zoboralji néprajzi csoportot mára tulajdonképpen a magyar anyanyelv „tartja össze”.
Ez a néprajzi csoport négy-öt faluból álló endogám (maguk közt házasodó) egységekre tagolódik. Az ezekbe tartozó egyes falvak viszont exogámok (magukon belül nem, csak az egységhez tartozó más falvakból házasodnak). Ezeknek az egységeknek a mai határa megegyezik az egykor közös egyházzal (templommal) rendelkező falvakéval. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg kivételként „önmagán belül” is endogám.
Az erdős vidék természeti adottságai megszabták Zoboralja gazdasági lehetőségeit. Az egykor nyilván sokszínű erdei zsákmányolásnak, vagyis a természetben készen fellelhető javak elsajátításának és felhasználásának mára csak nyomai maradtak. A gyenge minőségű termőtalaj és a kis kiterjedésű birtokok miatt az önellátásra törekvő községek mindegyike valamilyen kiegészítő jövedelemre, specializálódásra kényszerült. Ezeknek egy része kapcsolódott az erdei, illetve geológiai környezethez. Általánosak a fakitermelés és más erdőmunka különböző formái, elsősorban a szénégetés. Fontos volt a mészégetés is. Ebből a legfehérebbet a koloniak készítették. A nyitrai piacra hordták és házaltak vele az északi Kisalföld egész területén. A gyűjtögetőknek adott az erdő ezen kívül gombát és gyógynövényt, amit szintén a nyitrai piacon értékesítettek például a gímesiek. Saját fogyasztásra szedték a málnát, erdei szamócát és a „tengeri szőlő”-nek nevezett áfonyát. A zséreiek „híres” orvvadászok (rabsicok) voltak.
Zoboralja néhány falujának gazdálkodásában jelentős volt a juhtartás szerepe (Alsóbodok, Kolon, Pográny). A koloniaknál ennek archaikus voltára mutat, hogy a más helyeken az újabb fajtákra a juh helyett alkalmazott birka szót itt nem használták. Az eredeti állomány valamikor racka lehetett. Egyébként itt (Kolonban) a 20. század elején még szürke marhát és bivalyt is tartottak, főleg igaerejük miatt. Az alsócsitáriak nevezetes marhatartók voltak. Ökröket neveltek piaci értékesítésre. Több falu, pl. Béd és Zsére lakói bérfuvarozást vállaltak, ezért lovakat is tenyésztettek. A gerencsériek jellegzetes megkülönböztető jegye volt a szamaras kordé használata.
A marhatartó, jószággal kupeckedő vagy fuvaros falvak lakói gyakran vállaltak bérkaszálást szénarész fejében, hogy biztosítsák a szükséges takarmányt.
A pásztorok Szent Györgytől (IV. 24.) Mindszentekig (XI. 1.) hajtottak ki reggelenként. Az egyes nyájakat más-más időpontban hívta a pásztor: a juhász hajnali négy óra körül füttyel és „Juhokat!” kiáltással, a kondás a disznókat ötkor tülökszóval, a tehénpásztor valamivel később a marhákat ostorpattogtatással.
A szeles időjárás, az agyagos, gyenge termőerejű talaj ellenére a földművelés volt a meghatározó ágazat, de minden helységben párosult valamilyen kiegészítő, jövedelempótló tevékenységgel (fazekasság, kendermunka, fuvarozás, stb.), mivel a termés a szűk birtokhatárok folytán csak az önellátást fedezte, vagy még azt sem.
A falvak nagy részénél még fellelhetők az egykori irtásos gazdálkodás nyomai, vagyis annak az emléke, hogy régen az erdők kivágásával jutottak termőföldhöz. A szántókat pihentetés (ugarolás) nélkül, esetleg két nyomásban (tavaszi, illetve őszi vetés) használták, de ebben a kezdetleges „vetésforgó”-ban az irtásföldek, a káposztás kertek, valamint a kenderföldek nem vettek részt.
A levágott gabonából való szem kinyerésének általános formája Zoboralján a nyomtatás (állattal való kitipratás) volt, de északon csépeltek is. Tárolásra a Kisalföld szerte ismert körte alakú, szalmával bélelt vermeket használták.
A szántóföldi termelést belterjes kerti műveléssel egészítették ki. Az egyes falvak ebben a tekintetben is specializálódtak bizonyos terményekre. A gímesiek híres répatermelők, Alsóbodok a káposztáról nevezetes, az apátiak mákot és babot termeltek, a menyheiek lencsét. A zoboralji gazdaságban a gyümölcs is fontos szerepet játszott, főként az alma, a körte, a dió és a szilva. A koloniak bőven termő szilvájukat aszalták és lekvárt főztek belőle, amit aztán piacon árusítottak. A többi specializált falu is termelt zöldséget, gyümölcsöt, amit gabonára cseréltek, így egészítve ki készleteiket. Nyitrán évente fokhagyma-vásárt tartottak, ahol a fokhagymát nem termelő falvak lakói nagyban szerezhették be egész évi szükségletüket.
A Zoboralja szőlőtermesztéséről nevezetes községe Pográny. A történelmi szőlőkultúrát Nyitra vidékén is elpusztította a 19. századi filoxéra-járvány. Ennek ellenére az itteni szőlősgazdák igen régies eszközöket és munkafolyamatokat őriztek meg. A vidék lakóinak körében nagy tiszteletnek örvend Orbán, a szőlő, a bor és a pincék védőszentje. Szobrait mindenütt megtaláljuk. Ezeket a helybeliek „Orbánká”-nak becézik. Ha nem is az itteni bor jó minőségét, de a táj bortermelésének jelentőségét igazolja egy deákos, gúnyolódó versezet:

Vinum de Pográny (=pogrányi bor)
igya meg a pogány
Vinum de Csitár
igya meg a tatár
Vinum de Kolon
torkomon le alig nyomom
Vinum de Gímes
ez valami rímes (= rémes)
Vinum de Lédec
Ezzel már élhetsz

3

P. Vas János: Zoboralja – II.
Zoboralján egykor fontos szerepet játszott a kendermunka. Dolgoztak kivitelre is, ezért a jó adottságok ellenére sem termett soha elegendő mennyiség. A szegényebb asszonyok délre, a Mátyusföldre jártak „résziből” tilolni a megmunkált nyersanyag ötödéért vagy tizedéért.
Zoboralja falusi népének gazdasági életét, megélhetését a földrajzi környezeten kívül meghatározták a termőföld mindenkori tulajdonviszonyai is. A 19. században és a 20. század első felében a földesúri nagybirtok hangsúlyos jelenléte volt jellemző. Legnagyobb területtel az esztergomi érsek, a nyitrai püspök és a Forgách család rendelkezett. Utóbbiak birtokközpontja Gímes volt.
Más tájakhoz viszonyítva alacsony volt a kisnemesek száma.
A falusi parasztok között „nagygazdának” tekinthető nem akadt, csak közép- és kisbirtokosok. Akinek hat-tíz holdja volt, helyi viszonylatban már jómódúnak számított. Annál többen voltak a föld nélküli nincstelenek, akiknek az uradalmakban vagy más vidékeken vállalt idénymunkából kellett megélniük. A helybeli nagybirtokokon viszonylag kevesen találtak munkát, mert ott inkább az északról érkező, sokkal olcsóbb szlovák munkaerőt alkalmazták. A zoboralji summások (vagyis a meghatározott időre és előre kialkudott összegért, azaz „summáért” elszegődött idénymunkások) a 20. század elejétől elsősorban a Dunántúl nagy uradalmaiba szerződtek, de eljutottak Zemplénbe és az Alföldre is. A summásság évente áprilistól november közepéig nyolc hónap távollétet jelentett, amikorra learattak és betakarították a kukoricát és a répát. Gyakran egy-egy család valamennyi munkabíró tagja felkerekedett, hogy megkeressék a „télire valót”. Ez a lehetőség az I. világháborút követően, a trianoni határok bezárultával megszűnt. A gazdasági idénymunka célterülete Morvaország lett.
Az idegenbeli bérmunkának a summáskodás melletti másik formája az volt, amikor a szegény családok leányai „szolgálnyi”, „háztartási alkalmazottnak” szegődtek Nyitrára, Aranyosmarótra.
A szegények megélhetésében jelentős szerepet játszott a helyben és a közeli uradalmakban vállalt napszámos munka is.
Figyelemre méltó szakosodott, háziipar jellegű kézművességet Zoboralján csak a gerencsériek fazekassága képviselt. A község neve is erre a foglalkozásra utal. Az itt található agyaglelőhely kimerülése után behozatalra szorultak. Jellegzetes szállító, házaló eszközük a már említett szamaras kordé volt.
Zoboralja falvainak településszerkezete egységes képet mutat. Völgyekbe, folyóvizek mellé, azok két partjára épültek soros rendben.
A szalagtelkek az utcára merőlegesen helyezkednek el. Egy-egy telken több, akár négy-öt családnak is lehet lakóháza. Ez a vagyon elaprózódásának következménye. A keskeny telkeket csak a 20. század elején kezdték elkeríteni. Azelőtt jelkövek mutatták a határt.
A múltban fából építkeztek. A 19. századi, szálfákból összeácsolt falú „boronaházak” emléke az észak-nyugati falvakban sokáig fennmaradt a régi módszerekkel készült gazdasági épületekben. Ezt a technikát dél felől terjedve a sárból rakott „vert fal” és a vályog váltotta fel, később jelent meg a valódi, égetett tégla. Két községben követ is használtak építőanyagnak.
A háztető „ágasfás-szelemenes” szerkezetű volt. A szelemen a hosszanti gerenda, amely úgy tartja a tető vázát adó „szarufákat”, mint a gerinc a bordákat. Az „ágasfák” két ágban végződő oszlopok, amelyek a szelement tartják. Régen a tetőszerkezetet rozsszalmával fedték, amit „kicé”-nek hívtak. Talán innen ered a böjt végén a faluból kivitt és elpusztított szalmabábú, a kisze vagy kice-vice neve (=szalmacsutak). Amíg bőségesen állt rendelkezésre fa, zsindelyt is használtak tetőfedésre. (Zsindelynek a szarufákon pikkelyszerűen elhelyezett hosszúkás falemezt nevezzük.) A tetőszerkezet udvar felé eső részét megnyújtották, hogy védje a falat az esőtől. Ezt később oszlopokkal alátámasztották és gádoros bejárati részt, „hambit”-ot (ámbitus = tornác) alakítottak ki, amit aztán be is falazhattak, így újabb zárt helyiséghez jutottak, amit „kulcsház”-nak neveztek.
A régi házak háromosztatúak. Az első helyiség a sarkosan bebútorozott szoba az utca felőli részen, utána a konyha, végül hátul a kamra. Az idők folyamán a reprezentációs, ünnepi színhellyé vált „tisztaszobától” a kamra vette át a tulajdonképpeni lakó helyiség szerepét. A gazdasági épületek az előbbiek mögött, a ház hátsó részén helyezkednek el.
A hagyományos „tisztaszoba” berendezése a lehető legdíszesebb volt, házilag faragott bútorokkal, később asztalos termékekkel. A sarokasztalra hímzett abroszt terítettek, a falakon festett díszedények lógtak. Az ágyat piros hímükkel kifelé rakott párnákkal magasra vetették és csak különleges alkalmakkor (szüléskor, megbecsült vendég elszállásolására) használták.
A padló még a 20. század közepén is sok helyen döngölt föld volt.
A koporsó alakú, jellegzetesen észak-kisalföldi típusú búbos kemence, a „siskó” régen sárból készült. A 20. század harmincas éveire kikerült a szobából és külön kis helyiségből fűtötte a házat.
A Nyitra környéki magyarság hagyományos táplálkozása régies elemeket őriz és feltűnően egységes az egész vidéken. A meghatározó hatások délről, a Kisalföld felől érkeztek, a főzési technikák és a növények, a búza, a kukorica, a zöldségek egyaránt. Az étkezésben édes és savanyú levesek váltják egymást. A kalács-félék alakja a tölteléktől függően változik. Bizonyos ünnepi időszakokhoz külön étrend tartozik. A karácsony előtti adventben fél böjtöt tartottak: használtak ugyan zsírt a főzéshez, de húst nem fogyasztottak. Ilyenkor főleg kukoricás ételeket ettek. A farsang és húsvét közötti nagyböjt előtt az egyébkor használt „zsíros edényeket” kisúrolták és félretették. A böjtben vajjal vagy kendermagból ütött olajjal főztek és nem ettek semmilyen húsfélét. A fő táplálék ilyenkor a zöldség, a burgonya, a káposzta volt. Csemegének lekvárt, aszalt gyümölcsöt fogyasztottak. A nagyon vallásos, főleg idősebb emberek negyven napig főtt ételt egyáltalán nem, s a hét bizonyos napjain csak néhány szem búzát vettek magukhoz. A két világháború között vasárnapra már engedélyezték a húst. Később további engedményként fél böjtig (a böjti időszak első felében) kedd és csütörtök is „húsos nap” lett. A böjti hústilalom napjainkra hamvazó szerda és nagypéntek kivételével megszűnt.
Zoboralja és általában a zoborvidéki falvak népviseletét a szlovákiai magyar vidékekéi közül a legarchaikusabbnak tartják. A terület népi kultúrájának sajátosan egyéni arculata a hagyományos ruházkodásban is kifejezésre jut. Az itteni magyar községek viselete feltűnően egységes stílusú, amely stílus azonban számtalan helyi változatban valósul meg és azokon belül is differenciálódik társadalmi rétegek szerint. A Nyitrától észak-nyugatra fekvő falvak ruházkodási hagyománya láthatóan eltér a déliekétől.
Úgy tűnik, hogy ez a sok változatban élő, mégis egységesnek mondható, igen színes és díszes öltözködési hagyomány a 19. és a 20. század fordulójára alakult ki és a falusi lakosság sajátos öntudatát, önazonossági igényét juttatta kifejezésre, jelenítette meg a külvilág felé. A viselet a két világháború között tovább színesedett és egészen az 1950-es évekig használatban maradt.
A felvidéki magyarokat vizsgálva, rétegzettségüket és díszességüket tekintve a zoborvidéki női viseletek a legösszetettebbek és leggazdagabbak. A sok apró, de jól érzékelhető helyi eltérés mellett az egység felé mutat az a tény, hogy a ruházkodásra vonatkozó nyelvjárási kifejezések, nyelvi kategóriák a zoborvidéki magyarság körében egységesek. A legjellegzetesebb helyi viseleti sajátosságok egyike az ing formája. Ez az ing ún. hosszúing, ujja különösen hosszú, a könyök alatt ér véget, gyakran csuklóig ér. Szabása viszonylag szűk, kézelője nincs. Díszítése koronként és korosztályonként változó. Itt említendők a csak ezen a vidéken megtalálható sajátos főkötő formák.
Népi ruházkodás szempontjából a két legrégiesebb falu Kolon és Gímes. Az itt lakók viseletét a fent említett, két háború közötti színesedés alig érintett.
A természetfeletti hiedelemlények közül Zoborvidéken a legérdekesebb az egyebütt is ismert lidérc és tüzes ember alakját magába olvasztó, de ilyen formában más magyar területeken nem található, nyilvánvalóan szlovák hatást mutató „tyüzesember”, szláv eredetű nevén „szvetlanoc”. Elsősorban olyan embereknek kísértő lelke, akik életükben hamisan mérték ki a földet, áthelyezték a határköveket, vagyis hamis esküt tettek, ezért halálukban sem nyugodhatnak. Apró láng képében szaladgálnak a földeken. Ha valaki meglátja őket, háromszor a következőt kell mondania: „Tedd vissza, amit elvettél!”, vagyis a határjelet helyezze vissza a törvényes helyére. Akkor a láng ember alakúvá válik és megköszöni a jó szót, mert ezzel megmenekült a további vezekléstől. A szvetlanoc azonban nem csak ijesztget, veszélyes is lehet. Bizonyos időben és helyen az arra járókat „elvezeti”, eltéríti, zaklatja. Erre azt mondják, hogy az áldozat „rossz nyomba lépett”. Ez leggyakrabban az év leghosszabb, legsötétebb éjszakáin, az adventi időszakban, vagyis a karácsony előtti négy hétben, illetve a Luca (december 13.) és karácsony közötti „bolygó napokon”, vagy „rossz napokon” fordul elő az éjszaka egyedül járókkal, fonóból hazatérőkkel, főleg ha keresztútra tévednek. Aki a szvetlanoc hatalmába kerül, reggelig jár körbe-körbe és nem talál haza. Védekezésül valamilyen szent tárgyat, például rózsafüzért kell viselni. A karácsonykor hagyományosan a családtagok által közösen elfogyasztott alma is arra szolgál, hogy „ha rossz nyomba lépnének”, ráleljenek a hazavezető útra. Azzal is távol lehet tartani, ha az ember, miután észrevette a veszélyt, kenyérrel gyorsan kört rajzol maga köré, mivel a kenyér templomi szentelés nélkül is, eleve szentelménynek számít.
A szorosabb értelemben vett lidérc neve a Nyitra vidékén élő magyaroknál „zamak”. Mint más magyar csoportoknál, itt is elsősorban madár alakú, gazdájának pénzt hordó, segítő démonként ismerik, akitől-amitől csak úgy lehet megszabadulni, ha lehetetlen feladatot adnak neki. Megjelenhet ezen kívül úgy, mint fényjelenség, maga után hosszú csóvát húzó tüzes láncként, vagy éjjel megnyomhatja az alvó ember mellét, így okozva neki „lidérces” álmokat. Ez a „lidércnyomás”.
A tündérszerűen szép, de gonosz, ártó szándékú, másutt leginkább szépasszonynak nevezett női démonokat a Zoborvidéken „kisasszonyok”-nak, „lólábú menyecskék”-nek nevezik. Alakjuk összemosódik a boszorkányéval és a nyugodni nem tudó kísértetével. Egyesek szerint olyan megesett, bűnös lányokból lesznek, akiket haláluk után nem fogad be a másvilág. Ők is Luca és karácsony között a legveszélyesebbek. A sötétben kint járó férfiakat elcsábítják, táncolni, szeretkezni kényszerítik őket. Ha lólábuk lelepleződik, kivoltukra fény derül, az áldozat megmenekülhet. A karácsonyi közös almaevés ellenük is védelmet nyújt.
Sok történet szól a hazajáró halottak-ról. Ezekben is az év legsötétebb időszaka, az advent kap kiemelkedő szerepet. Luca napján éjfélkor, mintegy a karácsony szentesti éjféli mise ellentettjeként, a halottak tartanak misét a templomban. Ezen élő ember nem vehet részt, ha mégis odatéved, meg kell halnia. A hit szerint a holtak lelkei egyébként állatalakban járnak, de ilyenkor visszanyerik egykori emberi formájukat.
Zoborvidéken is ismerik a falban lakó, a házat és a háziakat védelmező, néha kígyó alakjában mutatkozó őrzőszellem képzetét.
A természetfeletti erővel rendelkező emberek közül Nyitra vidékén találkozhatunk a táltos alakjával, de csak meglehetősen töredékes mondákban. Úgy mondják, foggal vagy hajjal született gyerekből lesz. Főleg jóserejét ismerik.
A hiedelemvilág legtöbbször emlegetett, ma is valóságosnak tartott figurája, a mondák abszolút főszereplője Zoboralján is a boszorkány. Bédet különösen „boszorkányos” falunak tartják. Az ottani ördöngösök a közeli hegyen tűz körül táncoltak, lyukas szakajtókat égettek, hogy eleredjen az eső. Mulathattak a keresztúton, vagy a keresztfa alatt. Gyülekező helyük volt a pogrányi berkenyefa alja is.
A boszorkányok április 24-én, Szent György napján különösen veszélyesek. Ilyenkor szedik össze a harmatot a rétről, hogy elvegyék az ottani füvet evő tehenek tej-hasznát. Ezért az első kihajtást a karácsonykor hordott vesszővel végzik, az istálló küszöbére pedig tojást tesznek a jószág lába alá, hogy távol tartsák a gonosz, rontó erőket.
A boszorkányok elleni védekezésnek számos más módját is ismerik. Tömjénnel megfüstölik az istállót, szentelt vízzel hintik meg a házat. Az ajtókra, ablakokra és a családtagok homlokára fokhagymával és mézzel keresztet rajzolnak. Kolonban a nyári napforduló idején, Szent Iván napján (VI.24.) a rituálisan megrakott tűzre azért szórnak illatos füveket, hogy elűzzék a boszorkányokat.

4

P. Vas János: Zoboralja – III.
Zoboralja népzenéjének módszeres gyűjtése a 20. század elején kezdődött. Kodály Zoltán 1906-ban érkezett a vidékre. Az azóta folyamatosan zajló népdalkutatás gazdag anyagot tárt fel. Számtalan típusban minden stílus megtalálható itt a 16-18. századi virágénekektől a mára már egyeduralkodónak mondható, népies műzenével keveredő új stílusig. Legismertebbekké az „A csitári hegyek alatt” kezdetű, sokak által tévesen a nógrádi Csitárhoz kapcsolt Kodály-féle népdalfeldolgozás és a népszokásokhoz kapcsolódó különösen régies és sokszínű rítus-énekek váltak (lakodalom, kiszehordás, villőzés, szentiváni énekek).
Az elmúlt évszázad feljegyzések lehetővé teszik a hangszeres népzene divatjában ebben az időszakban bekövetkezett változások megfigyelését. A 19. században említik, hogy kövércsütörtökön a gyerekek dudással jártak a faluban élelmet „nyársazni”. Ezzel, mivel a dudát már ekkor sem tartották „muzsikának”, nem szegték meg a hangszeres zene böjti időszakra vonatkozó tilalmát. A bőrduda tehát ekkor már nem számított komoly hangszernek, mint korábban minden bizonnyal. Az 1800-as évek második feléből Kolonból történik említés arról, hogy „a fiatal hajadonok szép zengetű harmonika és a dongó doromb hangját kedvelték”, a „suhancok” pedig „furuglyáikon” szoktak volt „mélabúzni”.
Nagyjából ezekkel az adatokkal azonos időszakból értesülhetünk a vonós cigánybandák jelenlétéről is. Ezeket a környező szlovák falvakból fogadták fel bizonyos alkalmakra, így a hagyományos helybeli anyagot nem ismerték, csak mindenhol máshol is játszott, közismert magyar és szlovák dalokat, divatos nótákat, indulókat muzsikáltak. A szegényeknek erre nem volt pénzük, ők megmaradtak a „kézi” harmonikánál és a helybeli műkedvelő zenészeknél.
A 20. század első évtizedeiben tűntek fel a fúvós zenekarok. Zsérén ma is ezt a felállást nevezik „parasztbandának”, megkülönböztetve a cigányzenekartól.
A Zoborvidék táncéletéről az első adatot 1854-ből, Kolonból ismerjük. Eszerint a legénycéhbe (a felnőtt fiatalok társaságába) már beavatott „füzéres ifjak” farsang végén ünneplő ruhában, cigányzenével járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”.
A 20. század közepén a koloni táncok között említették a modern táncok (pl. keringő) mellett a régebbi időkből az emlékezetben élő, a férfiak által fejre tett üvegekkel járt verbunkost, amit akkor (1943) már ritkán adtak elő. A hagyományos táncok között szó esett a csárdásról, amit a lányok csoportos formában is táncoltak. A táncalkalmak szüneteiben a lányok körtáncot táncoltak.
Az utóbbi évtizedek gyűjtései viszonylag színes tánchagyományra derítettek fényt. A női táncok főleg a lányok által gyakorolt jeles napi szokásokhoz, a villőzéshez, kiszehordáshoz, pünkösdi királynéjáráshoz kapcsolódtak. Elnevezésük: körtánc, karikázó, köröző, asszonyok körtánca, zöldág tánc. A páros táncoknál jellemző volt a polgári társas táncok (pl. polka) uralma, mint ahogy az itteni verbunk is betanult műtánc („cserkész-verbunk”).
A zoborvidéki táncok mozgásanyaga meglehetősen szegényes.
A Zoboralja népköltészete gazdag és gazdagon is adatolt. Néhány műfajban, a mondák, balladák, szokásénekek tekintetében ez a gazdagság meglepőnek is mondható, tekintetbe véve a Nyitra-vidéki magyar népcsoport nyugati, nyugati palóc, vagy észak-kisalföldi helyzetét. Magyarázat rá ugyanakkor a lakosság történeti folytonossága, valamint az ittenieket a nyelvterület többi részének modernizáló hatásaitól elzáró nyelvi és kulturális sziget-helyzet.
A zoboralji mesékről csak szórványos ismereteink vannak. Mind a kutatás, mind pedig a fellelt anyag közzététele sok kívánni valót hagy maga után. Leginkább a falucsúfolókat („rátótiádákat”), ezt a formailag a monda felé hajló, átmeneti műfajt ismerjük a területről. Ezek a történetek nemzetközi toposzokat, vándortémákat ismételnek. A Zoboralján a két leggyakoribb célpontjuk Barslédec és a zsérei „tatárok”. A leggyakoribb a templom tornyába a zöldre vált réz kupolát lelegelni a nyakánál fogva felhúzott falu bikája és az erdőn keresztben átvinni akart létra „esete”.
Különösen és feltűnően gazdag a Nyitra-vidék történelmi mondahagyománya. Ezek a régi korokról szóló, valósnak hitt történetek itt is, mint másutt, híres történeti hősök (Szent István, Szent László, Mátyás király) alakja, illetve sorsdöntő időszakok, főkeg háborúskodások (tatárjárás, törökök, várak története) témái köré csoportosulnak.
Érdemes kiemelni néhány olyan mondát, amelyek a honfoglalással és a korai Árpád-korral foglalkoznak. Ilyen például a Zobor-hegy néveredet-mondája, amely szerint Zobor Szvatopluk morva fejedelem vezére volt, akit ezen a helyen végeztek ki. Él az egykori határőri állapot emléke is. Zoborvidéket a helybeliek a székelyek eredeti hazájának tartják, innen telepítették volna őket később Erdélybe. Gímes faluját a hagyomány szerint hét székely vitéz építette. Szent Istvánról Kolonban templomalapítási monda szól, emlegetik Imre herceg halálos vadászbalesetét is, amely a vidéken következett be.
A sok közismert Mátyás-történet mellett Zoboralján öreg fákat, forrásokat hoznak vele kapcsolatba („ott pihent meg”). Nyitra környékén már a 19. század közepéről van adatunk olyan mondáról, amely a szlovákok híres betyárjáról, Jánosíkról szólt, s ilyeneket a mai napig lehet gyűjteni. Bizonyos barlangokat két szent életű Zobor-hegyi remete, Szórád és Benedek vezeklő helyének tartanak („Szórád lyuka”). Ők valaha valóban ezen a vidéken éltek. Állítólag rablók végeztek velük. Barlangokat hoznak kapcsolatba a tatárok, törökök dúlásával is. Állítólag ezekben talált menedéket a lakosság („tatárlyukak”). Közterületeken álló kőkeresztekről is mesélik, hogy a legyőzött ellenség tömegsírba temetett katonáinak nyugvóhelyét jelölik. A zséreieket egyébként tatár, a bodokiakat török eredetűnek mondják, bár ez már inkább a falucsúfolók kategóriájába tartozik.
Több helyen emlegetnek olyan vízlelő helyeket, ahol az összegyűlő víz gyógyító erejűvé változik. Ezeket a mélyedéseket Jézus szamara lábnyomának tartják, gyakran imádkoznak is mellettük.
Az eredetmondák egy része formai szempontból összemosódik a legendamesékkel. Az elbeszélt események háttere a Szent Család, vagy Jézus és Szent Péter földi vándorlása.
Közismert Zsére eredetmondája: „Mikor isten a falukat teremtette, eljött erre a vidékre is és hegyről-hegyre lépett és közben a markából kipottyantotta a falut. A lábnyomai mindkét hegyen a sziklában maradtak, ezeket Isten nyomainak nevezik.” (Ezek is olyan szent vízlelő helyek, mint a fentebb említettek.)
Helyi monda szól a tájon egykor működött kolostorokban lakó „veres”, illetve „fehér barátok”-ról, akik fiatal nőket raboltak el a környékbeli falvakból, kínozták őket, aztán végeztek velük. Soha többé nem kerületek elő. Valamelyik király azután kiirtotta a bűnös szerzeteseket. (Ez a mondakör valószínűleg a templomos lovagrend elleni hajsza emléke.)
Meglepően gazdag és sokszínű a Zoborvidék balladakincse, jóllehet a felvidéki és nyugati magyar tájak általában nem híresek erről a műfajról. A Nyitra környéki falvakban számos régi stílusú típus található szép, teljes szövegváltozatokban, közöttük olyanok is, amelyek egyébként csak a magyar nyelvterület keleti részére jellemzőek. Ilyen például a „Csudahalott” vagy a „Kőműves Kelemen” („A falba épített feleség”), de mások is. Ezt a – földrajzi és történeti viszonyokat tekintetbe véve – különös jelenséget sok kutató azzal magyarázza, hogy a helybeliek a 20. század elején Erdélyből, nevezetesen a Székelyföldről, Kibédről, Makfalváról érkezett „répaásó” idénymunkásokkal kerültek kapcsolatba és tőlük tanulták a balladákat. Eszerint a Nyitra vidéki balladakincs másodlagosan tekintendő. Bárhogy legyen is, ez semmit nem von le az itteni balladák művészi és folklorisztikai értékéből, hiszen nem egyszeri, véletlenszerű előfordulásokkal, hanem élő szájhagyománnyal van dolgunk.
A balladák egy része a rendkívül életerős zobralji szokásanyag keretei között élt tovább. A balladaszerű régi énekek közé szokás sorolni például a „Virágok vetélkedése” típust, amely a szentiváni énekben tűnik fel. Vicsápapátiban a karácsonyi mise előtt néhány jó énekes el szokta énekelni a „szállást kereső Máriá”-ról és a gazdag kovács vak leányáról szóló történetet. Az emlékezetből már félig-meddig kikopott, „széténekelt” balladák részletei „lagzis dallá” váltak.
Ezzel elérkeztünk a zoboralji lírai népköltészeti alkotások egy sajátos csoportjához, a „lagzis dalok”-hoz. Ez a lakodalom szertartássorához kapcsolódó, szabályozott szerkezetű, időhöz, helyhez és cselekményhez szorosan kötődő énekanyag. A lagzis dalok alapvető funkciója a házassággal kapcsolatos rítusrend egyes mozzanatainak „felkonferálása”, összekötése és levezénylése. A szertartásmesteri szerep, a szokássor fázisainak levezetése, amely más területeken a vőfély által szavalva előadott, dallam nélküli versekben valósul meg, Nyitra vidékén az asszonynép, a nők dolga volt még az 1940-es években is. A lagzis dalok zeneileg változatos képet mutatnak a régi stílusú népzenétől és a régies egyházi énekektől kezdve a nótákon át a városi slágerekig. A szertartásszervező funkciót szövegük hordozza, amely általában régies, gyakran középkori jellegzetességeket őriz. Jellemző még a lagzis dalokra a „réja”, egyfajta dallamvégi rikoltás, kiáltás.
A lagzis dalok speciális funkciójú csoportján kívül természetesen még sokféle tematikus csoport különíthető el a Zoborvidék lírai népdalainak körében. Kiemelkedően gazdag és művészileg különösen értékes a jeles napok szokásaihoz fűződő rítusköltészet, a farsang, a kiszehordás, villőzés, szentiváni tűzgyújtás énekei. A népköltészet ezen rétege abban az archaikus, színpompás teljességben, ahogyan a 20. század elejének gyűjtői még találkoztak vele, már az itteni gyűjtés idején sem fordult elő sehol másutt a magyar nyelvterületen.

5

P. Vas János: Zoboralja – IV.
A Nyitra vidéki magyarság folklórjának, sőt talán egész népi műveltségének leggazdagabb, legalaposabban feltárt és közreadott része a jeles napok szokásainak anyaga.
A karácsony előtti negyedik vasárnapon kezdődik az ádvent, a Jézus eljövetelére való felkészülés fél böjti időszaka. A nők ilyenkor a viselet-színek sötétebb árnyalatait hordták. Nem tartottak táncos mulatságokat, lakodalmakat.
András napja (november 30.) körül kezdődtek a téli közös munkák. Zoboralján ezek közül a „fosztó”, vagyis a tollfosztás a legfontosabb. A ludat évente kétszer kopasztották, „melleztették”. A megtisztított toll részben a lányok kelengyéjének a részét képezte (főleg az ágyneműbe töltötték), de régebben a „tollas zsidók” edényért cserébe felvásárolták. A nők fosztó-bandái kaláka rendszerben, kölcsönösségi alapon működtek és korosztályok szerinti vagy szomszédsági alapon szerveződtek. A „fosztós napokon” esténként sorra vették a bandatagok házait. A legényeket nem engedték be, csak az ablakon keresztül beszélgettek velük. A szegényebb gyerekek pénzért jártak tollat fosztani a nagygazdákhoz; ezt „csiribiri” bandának nevezték. András a jegyesek patrónusa. A fiatalok egész nap böjtöltek, hogy este megjósolhassák jövendőbeli párjukat gombócfőzéssel és egyéb, másutt is ismert praktikákkal.
Ádvent elején volt a disznóölés-ek. Az egész napos munka után tort tartottak, amire csak a szűk rokonság volt hivatalos, akik a munkában is részt vettek. A vacsora alatt néma „bobákok”, „maskurák” jelentek meg, akik papírra felírt tréfás jó kívánságaik fejében adományt vártak a „disznóságokból”.
Miklós (december 6.) előestéjén jelmezes „kismikulák” járták a falut felnőtt kísérettel. A házaknál a náluk is kisebbeknek ajándékot osztottak, ezért pénzt kaptak. Öltözetük fehér ruha és „lárva” (álarc) volt, illetve korona csillaggal. A felnőtt legények, férfiak is ilyenkor jártak „mikulázni”, de a hét más napjain is, egészen Lucáig megjelenhettek a fonóban, fosztóban és a lányos házaknál, ahol igen pajzán módon „meggyóntatták” a lányokat. Volt, ahol viszont nekik is némának kellett maradniuk, csak felfordulást csináltak, fogdosták a nőket. Ha nem engedték be őket, eltorlaszolták az ajtót, elvitték a kiskaput.
Az ádventi időszak legjelesebb napja Luca (december 13.). Ez az időpont a Zoboralján is, mint másutt, tilalmas bizonyos asszonyi munkákra (fonás, szövés, varrás, általában minden kendermunka), illetve ajánlatos bizonyos cselekvések végzésére: tanácsos volt például a tyúkok termékenysége végett tollat fosztani, illetve mosni, takarítani, rendet rakni. Egykor az év legsötétebb napja révén (a régi középkori naptár szerint erre a napra esett a téli napforduló) ilyenkor különösen veszélyesek voltak a „gonoszok”, boszorkányok. Ellenük fokhagymával kenték be a családtagok homlokát, az ajtókat.
Luca előestéjén gyermek „kislucák” járták a falut nőnek öltözve. Szomszédokhoz, rokonokhoz bekéredzkedve tollseprűvel lesöpörték a „siskó”-t (kemence). A maguknál is kisebbeket aszalt gyümölccsel ajándékozták meg, ha jók voltak, szénnel, ha rosszak. Nyitra vidékén a felnőttek közül elsősorban a lányok és asszonyok jártak „lucázni”, ritkábban a férfiak is. Utóbbiak ilyenkor nőnek, vagy ifjú párnak öltöztek. Bármelyik nemhez tartoztak is, mindig két luca járt együtt. Arcukra csipkét, harisnyát, vagy papír „lárvá”-t (álarcot) tettek, fehér ruhát, lepedőt viseltek. Tollseprű, meszelő volt náluk. Tulajdonképpen a rendet, tisztaságot ellenőrizték játékos formában. A háziakat söprögették, néha igen durván. Olykor meg is táncoltatták a házbelieket. Szívesen látták őket, mert szerencsét hoztak a családra. A lucák nem beszélhettek, bárhogyan próbálták is őket szóra bírni, hogy felderítsék kilétüket. Látogatásukat a lányok felnőttségük elismeréseként fogták fel, örültek nekik. Ennek ellenére nem kaptak ajándékot a fáradtságukért.
Zoboralján is ismerik a lucaszék hiedelmét. Ezt karácsonyig apránként elkészítve, az éjféli misén fel lehetett róla ismerni a boszorkányokat, akik azután igyekeztek bosszút állni, ezért a szék használójának az eresz alá kellett menekülnie előlük, vagy mákot szórni maga mögé, hogy ne tudják megfogni. Ezzel kapcsolatban két valóságosan megtörtént esetet is emlegetnek. Egy koloni illető megbolondult a kilesett boszorkányok zaklatásai miatt, egy gerencsérit pedig agyonrúgtak a saját lovai.
A Lucától karácsonyig terjedő időszakot a Zoborvidéken „bolygó napok”-ként tartják számon. Ilyenkor legveszélyesebbek a „tüzes ember”-ek, „szvetlanoc”-ok.
Ádám-Éva napján (december 24.) a katolikus zoboraljiak szigorú böjtöt tartanak. A gyerekeknek azt ígérik, hogy ha betartják a böjtöt, vacsorakor megláthatják a falun végigszaladó arany bárányt vagy arany nyulat. Az esti harangszó után szertartásos vacsora következett. Az asztal megterítését, a fogyasztott ételeket, az étkezés módját, a végrehajtandó mágikus cselekményeket mind-mind szigorú hagyományok írták elő. Ezek jelképesen utalhattak az újszövetségi történetre, elősegítették a következő év termékenységét, az emberek, állatok egészségét, a bőséget és a szerencsét.
A karácsonyi asztalra Béden kereszt alakban elrendezett gabonamagvak kerültek, erre terítette rá a házaspár az abroszt a következő párbeszéd kíséretében:

„Mit húzol?”
„Üszögöt, konkót, mindeféle gajzot a búzából.”
A háziasszony tömjénnel körbefüstölte a házat, az ablakokba egy-egy marék búzát dobott. Meg kellett tőle kérdezni:
„Mit vet, ke’ (kend)?”
„Ezüstöt, aranyat, mindeféle jó szerencsét.”

Volt, ahol még a családi étkezés előtt a gazda az almából, ostyából, mákos gubából vitt az állatoknak, hogy részesedjenek a szentelményekből. A házba való visszatérésekor az asszony megkérdezte tőle:

„Mit hozó’?”
„Szénát, szómát, jószerencsét.”

A férfit felesége mézes pálinkával kínálta, aki ezután köszöntőt mondott, azután a kintről behozott szénát, szerszámot az asztal alá helyezte. Az asztalra szentelt vizet tettek, amivel az ételeket sorban meghintették. Szenteste húst nem ettek, de igyekeztek minél többféle ételt fogyasztani. Ezeket a gazda osztotta szét a család tagjai között. A gazdasszony ezen az egy estén nemcsak hogy leült az asztalhoz, de a vacsora egész ideje alatt ülve is kellett maradnia. A lánya vagy a menye szolgált fel. Az egyes étkeknek mágikus jelentése volt. A gerezdekre vágott és szétosztott alma nemcsak a szvetlanoc bűbája ellen védett, hanem a majdani aratáskor csökkentette a szomjúságot. A fokhagyma gonosztávoltartó, a bors egészséget ad, a méztől édes lesz az élet. Az apró szemű terményből készült ételek bőséget voltak hivatva biztosítani. Az első kanál ételt külön tányérba tették félre az angyalok vagy a madarak számára. Az abban az évben elhunyt családtagoknak megterítettek. Az étkezés utáni maradékot, a „karácsonyi morzsá”-t kirakták a kertbe a madaraknak, vagy megfüstölték vele a kislibákat szemmel verés ellen, esetleg elásták a gyümölcsfák tövébe a jó termés érdekében.
Mint egykori évkezdő időpont, szenteste volt a következő időszakra, az eljövendő esztendőre vonatkozó jóslások egyik fő időpontja is. Aki felé az asztalon égő gyertya kanóca hajlott, arról úgy gondolták, hamarosan meghal. A vacsorán kapott almát a lányok elvitték az éjféli misére, útközben eszegették, s aki férfival ekkor találkoztak, olyan keresztnevű férjre számítottak. Semmit, még szemetet sem szabadott kivinni a házból, mert kivitték volna a szerencsét. Ha ezen az éjjelen holdvilág volt, az rossz termést jósolt. Ha valaki vacsora alatt belesett a kulcslyukon, tudta, hogy akit elsőnek pillant meg, az meghal a jövő évben. Mosott ruhát nem szabadott a kötélen hagyni, mert állathullást okozott volna, felidézve a kiterített dögbőröket.
Vicsápapátiban a mai napig szokás, hogy az éjféli mise előtt, bevezetésként néhány jó énekes előadja a gazdag kovácsnak a szent családot befogadó vak lányáról szóló „Szálláskereső Mária” típus című balladát. Az éjféli mise után a legények lövöldöztek. Hazaérve a gazdasszony megzörgette a tyúkólat, hogy sok tojás legyen. A házba belépve köszöntőt mondtak, majd „megtörték a böjtöt”: általában ludat ettek. A karácsonyfát éjszaka díszítették, hogy a gyermekek számára meglepetés legyen. A kicsik nem kaptak külön csemegét, azt ehették meg, ami magától lehullott a fáról (aszalt gyümölcs, mézeskalács, dió), mert azt „az angyalok küldték”.
Nagykarácsony napjához számos tilalom fűződött. Női személy látogatása szerencsétlenséget hoz, ezért köszönteni csak kisfiúk, legények, férfiak jártak. A kisfiúk már korán reggel kezdték. Versükért ajándékot kaptak. A felnőttek később indultak, őket meg is vendégelték a köszöntöttek. Ezt „parázsolásnak” vagy „szerencsézésnek” hívták. A kántálás ezen szokásával először az idősebbek hagytak fel, később a gyerekek is. Csak legszegényebbek folytatták az ételadományok miatt. Ma már csak a cigányok járnak köszönteni.
A pásztorok vesszőt hordtak azokhoz a házakhoz, ahonnan év közben jószágot őriztek. Ez félig-meddig hivatalos jövedelem kiegészítést jelentett számukra. Köszöntőjük után a gazdasszony a kötegből húzott vesszővel megütögette a pásztor lábszárát, aki erre ugrált, mint az állatok. A vesszőt háromkirályokig (január 6.) a házban őrizték, azután az istállóban a gerenda alá tűzték. Ezt használták az első kihajtáskor. A szokást az egész falu számára jelezte az ostorpattogás és a tülökszó. Alsóbodokon a „vesszőhordás” ádventben történt és 24-én estére fejeződött be. A kapott almát, krumplit, zsírt, babot, kalácsot, cipót a pásztorok elosztották maguk között.

6

P. Vas János: Zoboralja – V.
A karácsonyi köszöntés leglátványosabb formája Zoboralján is a betlehemezés, a Jézus születése körüli történet megjelenítése. Alsóbodokon „csíja-bújázás”-nak hívják. A játék ezen a vidéken rövid, lényege nem a dramatikus előadás, hanem a karácsonyi énekek éneklése. A szereposztás: egy angyal, két pásztor és Kubo, az öreg pásztor. Az angyal betlehemet visz, ami egy kápolna jászollal és a szent családdal. A betlehemezés az 1960-as évekig szokásban volt. A gesztei betlehemesek nemcsak saját falujukban működtek, hanem bejárták az egész környéket; a magyar falvakban magyarul, a szlovákoknál szlovákul adták elő a játékot. A „turné” Luca napja után kezdődött és egészen karácsonyig tartott. A résztvevők felnőtt, házas férfiak voltak a szegényebbek közül. Fő céljuk az élelemgyűjtés volt, néhol pénzt is kaptak. A „zsákmányon” végül megosztoztak. A főszereplő náluk is a Kubó nevű öreg, nagyothalló pásztor volt, mellette egy püspök és két angyal. Papírszalagok, süveg jelezte kilétüket. Egyszerre több csoport is járta a környéket. Később, január 6-án háromkirályokkal is Geszte „látta el” a vidék falvait. Gímesen a karácsony előtti héten gyerekcsoportok betlehemeztek. Egy-egy utcát jártak végig. Elsősorban a templom számára gyűjtöttek adományokat: az ennivalót maguk ették meg, de a pénzt átadták a papnak. Ez a gyakorlat is az 1960-as évekig élt.
Karácsony másodnapja az Istvánok, december 27. pedig a Jánosok névnapja. Mindkettő máig a leggyakoribb magyar keresztnevek közé tartozik. A bakter (éjjeliőr) ilyenkor az esti tizedik óra eléneklése után minden érintett házat felkeresett és felköszöntötte az ünnepelteket:

„E ház felett csillag ragyog
bevilágít az ablakon
bevilágít az ablakon
merthogy itten István (János) vagyon”

Az illető férfi kijött, kezet rázott vele és behívta egy italra. János napján szokták szétszedni a különlegesen terített karácsonyi asztalt. A hozzá használt szalmából kötelet fontak és a gyümölcsfákra kötötték, vagy a tyúkólba rakták, máshol elégették. Az asztal alatt elhelyezett vagy rárakott gabonaszemeket megőrizték és tavasszal a vetőmag közé keverték, vagy feletették a jószággal.
Aprószentek napján (decemeber 28.) Lédecen a kisgyerekeket rokonokhoz, szomszédokhoz küldték, hogy kérjenek „zsákocskát”. Ott aztán fakanállal megveregették a feneküket, majd ajándékot adtak nekik egy zacskóban, „zsákocskában”. Zsérén ezen a napon a gyerekek gyászruhában mentek a misére a Betlehemben megölt kisdedekre emlékezve, a pap pedig pénzt szedett Jézus megmenekülésének örömére.
Szilveszter napján, amely a néphagyományban tulajdonképpen újév előestéjének, vigíliájának szerepét tölti be, a legények lövöldöznek, csattogtatnak, zajt keltenek a faluban. Az ünnepi vacsora nagyjából a karácsonyi ételsort tükrözi dióval, ostyával, almával, hiszen ez is, az is évkezdő jellegű alkalom. Régebben nem volt szokás mindenkinek ébren megvárni az éjfélt, csak a férfiak jöttek össze vacsora után a kocsmában és éjfélkor felköszöntötték egymást. Hajnalban innen indultak a házakhoz boldog új évet kívánni. Éjfélkor a bakter körbejárta a falut, elfújta a tizenkettőt, majd csatlakozott a többiekhez a kocsmában.
Újévkor a férfiak, legények, fiúgyermekek körbejártak köszönteni. Nők látogatása ezen a napon sem volt szerencsés, mint karácsonykor, s ezt a köszöntést is uyanúgy „parázsolásnak”, vagy „szerencsézésnek” nevezték, mint akkor. A nap kezdő jellege miatt egyéb tilalmak is érvényben voltak: tilos volt bármiféle munka, nem szabadott például diót törni sem. Úgy vélték, hogy ami újév napján történik, az egész évben ismétlődni fog, ezért például igyekeztek kerülni a családi veszekedéseket. Különbség viszont karácsonyhoz képest, hogy újévkor disznót kell enni az eljövendő év bősége érdekében, baromfit, nyulat pedig tilos, mert a szerencse is elrepülne, vagy elszaladna. A lencseleves evése (sok apró szemű termény) is a bőséget hozza magával. A zsebbe pénzt kell tenni, hogy egész évben legyen benne. Gerencséren vízbe tettek pénzt és arról mosakodtak, hogy „pénzben fürödjenek”.
A karácsonyi ünnepkör lezárásaként vízkereszt napján, január 6-án leszedik a karácsonyfát. Az 1940-es évekig a zoboralji falvakat csillagot hordozó „háromkirályok” járták, de nem helybeli lakosok, hanem a már említett gesztiek. A templomban ilyenkor vizet szenteltek, az utóbbi időben krétát is. Az 1960-as évekig a házszentelést a pap végezte. Ezelőtt illett nagytakarítást csinálni, a papnak pedig fizetni kellett. Az ajtóra krétával felírta az évszámot és a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit. Ma már ezt maguk a házbeliek cselekszik meg.
A farsangról a Zoborvidéken azt mondták, hogy ha hosszú, akkor a szép lányok mennek férjhez, de ha rövid, akkor a csúnyák is, mert a legényeknek nincs idejük válogatni. Az 1950-es évekig tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy lakodalmat csak nagyfarsang idején szabad tartani. Ilyenkor viszont naponta többet is rendezhettek, háborús időkben tizet-tizenötöt is. A szokásos nap eredetileg hétfő volt, ez később áttevődött szerdára.
A gyerekek számára a felnőtt fiatalság szokásaiba való beletanulás fő alkalma volt a farsang. Nekik külön házat béreltek, ahol a szülők, a tanító, vagy felnőtt fiatalok felügyelete alatt dudaszóra, az 1940-es évektől harmonikaszóra mulattak. A zenészt a belépődíjból fizették.
A gyerekekhez kapcsolódott a balázsolás (február 3.) és az előbbire nagyon hasonlító, de már böjtbe eső Gergely-járás. Február 3-án a gyerekek egyik, Balázs nevezetű védőszentje nevében az iskolás korúak a templomban „balázs-áldás”-ban részesültek. Ezután indultak balázsolni, kántálni, kántázni. A szokás Lédecen egészen a II. világháborúig élt. Az iskolába toborzó ének előadásával a tanító számára gyűjtöttek élelmiszer-adományt, aki azután ennek fejében megvendégelte a gyerekeket. Ezen a napon természetesen tanítás sem volt. A Gergely-járás március 12-én célját tekintve azonos volt a balázsolással, csak az időpont és a rítusének különbözött. Ez volt az iskolamesterek ünnepe I. Szent Gergely pápa emlékére.
A farsang végének közeledtét jelezte a termékenységvarázsló „talalajozás”, vagy „tananajozás”. A farsang utolsó előtti vasárnapját erről nevezik „talalaj-vasárnap”-nak. Lányok járták fel a falut, bőségről, gazdagságról énekeltek, amiért élelmiszer-adományt, főleg tojást kaptak. A szegényebbek igyekeztek olyan házhoz menni, ahol disznót öltek, hogy szalonnához jussanak. Az adományért mondott köszönet is mágikus, termésvédő szövegű volt: „Le a konkoly, fel a búza!”, vagy „A konkolyát eltiporjuk, a búzáját fölemeljük!”. A jövedelmet a lányok elosztották. A szokás az I. világháborúig virágzott, a II. világháború után már csak a nagyon szegények jártak, akiknek valóban szükségük volt a kapott élelemre. Végül a hagyomány a cigányokra szállt.
Farsang utolsó csütörtökje a kövércsütörtök. Aki ezen a napon kilenc falat „koncot” (húst) eszik, egész évben erős lesz. A hús lehet kolbász vagy sült szalonna. Régen a szegények azért küldték a lányaikat tananajozni, hogy kövércsütörtökre legyen otthon egy kis hús. A gazdák ilyenkor választották meg a falu alkalmazottait titkos, cédulán történő szavazással. Ekkor kapott éves szerződést a pásztor, a csősz, a sírásó, a kovács, a bakter (éjjeliőr) és a hegybíró is, a hegyközség többi tisztségviselőjével együtt. Kövércsütörtökön kisebb bált rendeztek a gyerekek számára dudaszóval. Ez volt a „gyerkőcök bálja”.
Barslédecen a „farsang farka” előtti vasárnapon is szerveztek bált. Ezt „ráadás tánc”-nak hívták. Bevételét a legények félretették a farsang végi kiadásokra.
Farsang utolsó vasárnapja „sárdó-vasárnap”. A „sárdózás” szemben a talalajozással a fiúk feladata volt. Az ének a jó idő közeledtéről, a gabona növekedéséről szólt. Az 1940-es évek végéig a legénybíróval és a rangidős legényekkel az élen a legények jártak sárdózni. Muzsikával és nagy zajongással mentek végig a falun. Fakard, bot, „halapáré” (bakter-alabárd) volt náluk, a legénybíró „villő”-t, szalagokkal felékesített cifra botot vitt. Ételt, italt, „siskát” (farsangi fánkot) gyűjtöttek. Az összegyűlt ételt, főleg a tojást és az italt a kocsmában, vagy egy lányos háznál közösen elfogyasztották. Hajnalig mulattak. Ez egyben táncalkalom is volt a falu fiatalsága számára, amit általában a kocsma báltermében rendeztek meg. A kisebb fiúk sárdózása zene nélkül, csak énekszóval zajlott.
A 19. század közepéről származó tudósításokból tudjuk, hogy Kolonban a farsang végén a legénycéhbe beavatott „füzéres ifjak” „lobogós gyócs inget öltöttek”. A szegények ólom-, a vagyonosak ezüstgombos, kék magyar ruhában cigányzenekarral járták a falut, énekeltek és „botos táncot lejtettek”. Ezután a kocsmába vonultak. A szokás három napon át zajlott. A céhes csoportokat „bandúr”-nak hívták. A kapott ételajándékot nyársra gyűjtötték.
Ez már a farsang farka, az utolsó négy nap szombattól keddig. Az igazi, nagy farsang-végi tánc napjai azonban hétfő és kedd. Előzőleg a lányok rozmaringból és szalagokból bokrétát készítettek a szeretőjüknek és a rokon fiúknak. Elküldték az illetőnek, aki a táncban kitűzte a kalapjára. A bokrétáért cserébe illett megtáncoltatni az adományozó leányt. Mivel egy fiú több ilyen díszt is kaphatott, fontossági sorrendben kérte fel a lányokat és mindig azt a bokrétát fordította előre, amelyiknek a készítőjével táncolt. Lédecen ezt a bokrétát „hordak”-nak nevezték.
A farsangi tánc előkészítéseként hétfőn a legények zeneszóval végiglátogatták a lányos házakat. Megtáncoltatták a házbelieket, akik pénzzel viszonozták a megtisztelést. Ez egyben a házbéli lány belépődíja is volt a bálba. A farsangi táncmulatságokon egyéb formában nem szedtek belépőt, viszont a költségekhez a fenti módon hozzájáruló lányokat a legényeknek legalább egyszer illett felkérniük.
Farsang hétfőn este kis gyermekeikkel együtt a fiatal házasok is elmehettek a bálba, de inkább csak nézelődtek. Táncolni csak akkor illett nekik, ha számukra külön hirdettek egy táncot.
A húshagyó keddi bálnak a bíró vagy a pap jelére 10-11 óra tájában vetettek véget. Igyekeztek éjfél előtt hazaérni, hogy még utoljára belakhassanak hússal.
A nagyböjt időszaka hamvazó szerdával kezdődött. Ettől kezdve húsvétig tilos volt mindenféle mulatozás. Azt mondták, ha ezt megszegik, lehull a szilva, nem terem gyümölcs. Véget ért a fonó időszaka is. A közös munkát felváltotta az otthon végzett szövés.
Magát hamvazószerdát különösen szigorúan megböjtölték: csak kenyeret és vizet vettek magukhoz. Az addig használt „zsíros” edényeket homokkal kisúrolták, behamuzták és félretették, elzárták. A böjtben más edényeket használtak, mivel ilyenkor nem zsírral, hanem vajjal, olajjal főztek. A hamvazószerdai misén a pap az előző évi virágvasárnapkor megszentelt barka hamujával keresztet rajzolt a hívek homlokára a bűnbánat jeleként. Zsérén és Lédecen a mise után a férfiak a kocsmába mentek. Itt a legények elszámoltatták az addigi legénybírót az előző év költségeiről, főként az éppen lezárult farsangról, a céhbe felvett új fiatalokról és egyebekről. Ezután megitták a farsangi bor maradékát és megválasztották a következő évi legénybírót, aki két liter, valamint a két legény-esküdtet, akik egy-egy liter bort fizettek, majd megkapták tisztségük jelvényeit, a villő-botot, a regulajegyzéket (szabályzat) és a dobot. Lédecen ilyenkor „céhelték fel”, fogadták maguk közé az új céhtag legényeket.
A hamvazó szerdát követő „zabáló csütörtök”-ön még megehették a farsangról maradt zsíros, húsos ételeket.
A régi hagyomány szerint a nagyböjti időszak folyamán egyáltalán nem ettek húst, csak zöldséget, káposztát, krumplit. A csemegét a lekvár és a szárított gyümölcs jelentette. A vallási szabályok enyhülésével a tilalom alól kikerült a tojás és a tejtermékek. Később vasárnapra engedélyezték a húsevést, ez később kiterjedt keddre és csütörtökre is. Ma már csak a hamvazószerdai és a nagypénteki böjtöt tartják meg, kivéve a nagyon vallásosakat. Voltak ugyanakkor, akik még a szigorú, középkori tilalmakhoz képest is keményen vezekeltek. Negyven napig egyáltalán nem ettek főtt ételt, bizonyos napokon pedig csak egy szem búzát vettek magukhoz egy pohár vízzel.
Régen a böjt az öltözködésben is megjelent. A nők sötét ruhában, „félgyász”-ban jártak, a férfiak kalapjáról lekerült a bokréta. Fél böjttől, vagyis a böjt negyedik vasárnapjától kezdve fekete gyászban jártak, kivéve virágvasárnapot.
A böjti időszak periódusokra tagolódott. Negyedik vasárnapját „középvasárnap”-nak nevezték. Az ezt követő szakaszban, „fél böjt”-től szigorodtak az előírások. Az ötödik, utolsó előtti vasárnapot „fekete vasárnap”-nak hívják, az azt megelőző hét a „fekete hét”. A böjt utolsó vasárnapja „virágvasárnap” vagy „villővasárnap”, az azt megelőző, a „nagyhét” előtti hét „virághét”, vagy „villőhét”. Húsvét vasárnapját hívták nagyvasárnapnak is.
Virágvasárnapkor, más néven „villővasárnap”-on a lányok az addig hordott gyászruhát „vígszínűre” cserélték. A mise előtt barkát szenteltettek. Hazaérve egy-egy szemet lenyeltek belőle, hogy egészséget adjon. Aztán az ágat az eresz alá tűzték villámcsapás ellen, füstjével a jószágot gyógyították.
A 19. század közepéről való közlés szerint a bodoki lányok virágvasárnap délutánján menyasszonynak öltöztetett bábut, „kice-vicé”-t vittek házról-házra, majd a patakba dobták. A két világháború között Bodokon, Gesztén és Menyhén még éltek a szokás változatai. A bábút újmenyecske ruhába öltöztették. Körbehordása a dögvész és általában a gonosz dolgok elűzésére szolgált. Akinek az udvara felé fordították, annak az állatait betegség sújtotta. Az a lány, aki a bábút vitte, a hit szerint egy éven belül férjhez ment. A kiszehordás után egy fűzfaágat szalagokkal díszítettek fel: ez volt a villőfa. Ezt is körbehordták a faluban. Minden ablak alatt megkérdezték: „Van magoknak virágvasárnapjok?”. Ezután elénekelték a villőző éneket. A gazdasszony a villőről letört egy kis gallyat, amivel megütögette a lányokat: „Mind menjetek férjhöz!”. A villő név egyes kutatók szerint a szláv vila, vile (tündér, erdei tündér) szóból ered. Mások szerint ez a feltételezés nem állja meg a helyét, mivel a Zoborvidék környékén elterülő szlovák falvakban nem ismerték a szokást. Szerintük az elnevezés a latin „villus” (lomb) szóból származik. A villőzés szokását a magyar nyelvterületen csak Nyitra vidékén ismerték, más magyar csoportoknál nem lelték nyomát.
A húsvétot megelőző nagyhét a nagytakarítás, meszelés ideje volt. A munka a hét bármelyik napjára eshetett, de feltétlenül végezni kellett vele egy nap alatt.
Nagycsütörtökön kilenckor harangoznak utoljára, azután a gyász jeleként a harangok elhallgatnak, a nyelvüket kikötik: „a harangok elmennek Rómába”. Csak feltámadáskor szólalnak meg újra. Addig kereplőt használnak helyettük.
A rituális tisztálkodás legfontosabb, jelképesen is kiemelkedő napja nagypéntek. A lányok hajnalban a patakról vittek haza vizet. Megmosdatták vele az állatokat is. Ezen a napon különösen tilalmas volt bármilyen földdel kapcsolatos munkát végezni, mert akkor „Jézus sírját ásnák”, valamint vasalni, mert „Jézus sebeit égetnék”. A jósló hagyomány szerint, ha nagypénteken esik, akkor az egész év aszályos lesz.
Az 1960-as évekig nagyszombaton reggel tüzet szenteltek. Utána volt a mise, majd megszólalt a harang. A harangozás ideje alatt kellett vizet húzni a kútból a sonka főzéséhez. Ennek a neve „glóriás víz” volt. A 20. század közepéig szombaton sem ettek még húst, de a feltámadási körmenetben már színes viseletben vettek részt, a gyászt levetették.
Húsvétvasárnap, zoborlaji nevén „nagyvasárnap” szigorú dologtiltó nap. A hagyományos ételek: kalács, tojás és kocsonya. Ilyenkor díszítik a tojásokat. A keresztanyák ajándékot készítenek azoknak a kicsi keresztfiaiknak, akik még nem járnak locsolni: szőttes kendőbe túrós lepényt, kalácsot, hímes tojást tesznek, amit nagyobb lánykával elküldenek a címzettnek. A kisbabáknak ilyenkor adnak életükben először nyers tojást.
Húsvét hétfője „öntözőhétfő”. A 19. században a „vízre vitt” lányok a fiúkat „suhogó kedd”-en nyolc szál fűzvesszőből font „suhogó”-val verték el viszonzásul, hogy ne legyenek kelésesek. Nyitra környékéről olyan szokást is ismerünk, amelynek során húsvét hétfőn a legények locsolás helyett vesszőkorbáccsal csapkodták meg a lányokat. Ez a cseh, morva és sziléziai területekről már a középkorból ismert szokás.
19. századi forrás szerint május elsején a legények kedvesük háza elé szalagokkal ékesített májusfát állítottak. Szokásban volt majálist, tavaszköszöntő mulatságot tartani a Zobor hegyen, de ez később kiment a divatból. A „májfa” állítása ezzel szemben napjainkig szokás, minden hajadonnak illik ilyet kapnia. A nagylányokat a legények, a kisebbeket rokonaik tisztelik meg ezen a módon. Májfát kap a kocsma, az iskola és a templom is. Régen éjszaka, titokban tették ki a fát, és őrizték is, mert egy esetleges vetélytárs kidönthette, vagy ellophatta. Ma már a fa felállítása látványos ünnep, ami után a fiúkat megvendégelik. A májfa általában egy hétig áll, de előfordul, hogy egész májusban kint hagyják. Májfadöntéskor szekérrel járnak körbe, a legényeket a lányos apák itallal kínálják, a lányok pedig pénzt ajándékoznak nekik. Végül bál következik. A pénzszedésnek Kolonban a 19. század közepéig sajátos változata élt. A májusfa felállítása után a legények összegyűltek a kocsmában, ahol egy „szomorú király”-t választottak maguk közül. Őt fakardos testőrök vették közre, és zenészekkel körbekísérték a faluban. A királynak szomorú képet kellett vágnia, szomorú indulót is muzsikáltak neki. Ha mégis elnevette magát, borbírsággal bűnhődött. A kapuk előtt a menet megállt, és az abban a házban lakó lánynak udvarló legény bement. Odabent pénzt kapott a májfáért cserébe. Az összegyűlt összeget közösen elmulatták a „szomorú király” borbírságával együtt.
A pünkösdi hagyományokra a legtöbb zoborlaji faluban már csak halványan emlékezzenek. Gímesen az iskolás lányok „királyné”-t választottak, aki menyasszonyi pártát öltött, azután végigmentek vele a falun. Két kísérője rózsakoszorút tartott a feje fölé. A házaknál pünkösdi éneket énekeltek. Ezért adományt, tojást, pénzt kaptak, amit továbbadtak a templomnak. A pap nyaklánccal, szentképpel jutalmazta őket fáradságukért. Az 1960-as évekig ez a szokás pünkösd hétfő délutánján zajlott.
A magyar népi kultúrával valamilyen formában foglalkozók körében általánosan ismert a Nyitra vidéki magyarság egyik leglátványosabb jeles napi szokása, a Szent Iván napi (június 24.) tűzgyújtás, illetve tűzugrás. A néhány más vidéken inkább csak nyomokban élő rítus a Zobor környékén meglehetősen sokáig fennmaradt, de úgy tűnik, hogy a 20. század eleje táján lezajlott gyűjtések itt is már csak egykori gazdagságát tudták felidézni az emlékezetből, ezen belül is elsősorban a hozzá kapcsolódó, főleg párosítókból álló rítusének-sort és a tűzhöz fűződő hiedelmeket, mágikus eljárásokat.
Az ünnep valójában Keresztelő Szent János születésnapja. A népnyelv a tüzet és az éneket szentiváni-nak hívja, de a nap neve Virágos vagy Világos (Velágos) Szent János; tulajdonképpen az év leghosszabb nappalának és legrövidebb éjszkájának, a nyári napfordulónak az ünnepe. Az ilyenkor gyújtott tűz a fény, a nap földi jelképe; ameddig ellátszik, elűzi a jégverést a földekről. A felette füstölt gyógyfüvek hatása is erősebbé válik. Üszögével (kihűlt parazsával) megkerülték a termést, hogy távol tartsák a kártevőket. Amelyik asszonynak elsőszülöttje halt meg, Szent Ivánig nem ehetett cseresznyét. A tűznél azután a gyerekeknek osztogatott gyümölcs feloldotta ezt a tabut, az ajándékozott cseresznye pedig, amit néha a tűzbe is dobtak, a túlvilágra került gyermeknek jutott. Ez halotti jelleget is ad a jeles napnak.
A legismertebb szentiváni szokás a tűzugrás. Az 1940-es években Zsérén még gyakorolták. A tűz körül összegyűlt a falu népe és „hosszú szentiváni énekek”-et énekeltek, amelyek között középkori eredetű és vallási jellegű szövegek mellett mágikus jelképek szerepeltek („rutafa”), de meghatározó jellegzetességük a párosító funkció volt. A közösség házasuló korban levő fiataljait „összeénekelték”. Ezután át kellett ugraniuk a tüzet együtt, vagy a lánynak egyedül. Mivel minden egyes párt külön-külön daloltak ki, az ének valóban olyan lehetett, mint a szólás szerint: „hosszú, mint a szentiváni ének”. A szokás termékenységvarázsló, szexuális értelme annyira nyilvánvaló, hogy az egyház ellenezte. Menyhén például a plébános szabályosan betiltotta a 19. és 20. század fordulóján.
A naptári jeles napok hagyományaihoz hasonlóan Zoboralján rendkívül gazdag a lakodalmi szokások anyaga is. Sokszínűségükön kívül más tájaktól megkülönböztető jellemzőjük a szertartást vezető hívatásos vőfély, mint főszereplő hiánya. A lakodalmat a nők, menyecskék irányítják, „pörgetik” végig az ún. „lagzis dalok”-kal. A hangszeres zene csak a táncnál jut szerephez. A menyecskék „színjátékai” tehát meghatározóak a zoborvidéki lakodalom folyamatában. Ez azért is érdekes, mert más alkalmakkor nekik tilos a nyilvános mulatozás, úgyhogy a lakzi számukra kiemelkedő alkalom a megmutatkozásra is. Dalaikkal kísérik a szertartás minden mozzanatát, sőt vezénylik azokat a kötött hagyományrend szabályai szerint.
A Zobor-vidéki magyar falvak lakodalma a kisalföldi típusú házassági szertartás egy különösen gazdag változata volt. Ezt a 19. és 20. század fordulóján, sőt néhol még az 1940-es években is teljes, összefüggő egészként találták meg a gyűjtők. Mára már csak töredékeiben és hagyományőrző, felújító színpadi csoportok repertoárjában található meg.
A szűk határú zoboralji falvakban a társadalom viszonylag enyhén tagolt volt, nem voltak kirívóan szélsőséges vagyoni különbségek. A terjeszkedési lehetőséggel nem rendelkező községekben három társadalmi réteg alakult ki. Az első a „gazdák”, „nagygazdák”, akik idegen, nem a családhoz tartozó munkaerőt is foglalkoztattak. A második a „csujosok”, akik saját igaerővel művelték saját földjüket. Végül a földtelenek, „nincstelenek”, „egyszerűk”. Utóbbiak eljártak az Alföldre és a Dunántúlra „hónapszám”-ba, idénymunkára. Közülük kerültek ki a bakterek, csőszök és egyéb községi alkalmazottak.
A legalsó társadalmi rétegnek az uradalmi cselédek számítottak. A Forgách grófi család környékbeli birtokai a cselédeken kívül falusi szegényeknek is biztosítottak időszaki munkalehetőséget.
A fentieknek is köszönhető a Zobor vidék kulturális zártsága, a külső hatások viszonylagos hiánya.
A Zoborvidék endogám, „maga körében házasodó” terület. Ezen belül egyes falucsoportok sem hoztak „kívülről” házastársat. A leggazdagabbnak számító Nyitraegerszeg önmagán belül is endogám.
A három vagy több nemzedék egy gazdasági közösségben való életviteli szerveződéséről, az ún. „nagycsalád”ról a 20. század közepéig vannak adatok. Ezt ezen a vidéken „házi család”-nak nevezték. Ez a családforma és a hozzákapcsolódó nyelvi kifejezések („had”, „nemzetség”) már kelet, a Palócföld felé mutató sajátságok.

7


Irodalom

  • Ág Tibor: „Kőműves Kelemen” a Zoborvidéken. Néprajzi Közlemények. VI. évf. 1961/1.
  • Ág Tibor: Kőműves Kelemen balladájának változata a Zobor vidékéről. Irodalmi Szemle 4. 1961. 72-73. oldal
  • Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák. Bratislava, 1979.
  • Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 22.
  • Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának, Nyitra-vidéki magyar népdalok, 2004, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 29.
  • Ág Tibor: Népdalkutatók nyomában Szlovákia magyarlakta vidékén. Kodály felvidéki gyűjtése - CD melléklettel, Lilium Aurum, 2007.
  • Atovich Ferenc: Zobor-vidéki szentiváni szokások. Ethnographia XI. évf. 1900/5.
  • Czövek Judit: „Ha mi meghalunk...” Zoborvidéki virrasztóénekek. Kalligram, Pozsony, 2002.
  • Gunda Béla: Magyar népszokások a Zoborvidéken. Ethnographia LXIX. évf. 1958.
  • Jancsó-Sipos Anna: Boszorkányhiedelmek Zoboralján. in: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítése. Tanulmányok a transzcendensről 4. Balassi Kiadó, Budapest, 2004.
  • Jókai Mária: Virágvasárnapi szokások Zoboralján. in: Halász Péter (szerk.): A Duna-menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991.
  • Jókai Mária: Zoboralja és népviselete. In: A csehszlovákiai magyar nemzetiségi néprajzikutatások. (szerk.: Botik J.) Bratislava, 1981.
  • Jókai Mária: Zoboralji gyermekjátékok. AB-ART. Gyurcsó István Alapítvány. Pozsony – Dunaszerdahely, 2004.
  • Kocsis Aranka: Kodály Zoltán zoboralji textilgyűjteménye a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő LXXIV. évf. 1992.
  • Kocsis Aranka: Zoboralji hímzések. Magyar Népművészet XXII. Budapest, 1994.
  • Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz. 1-5. Ethnographia 1913. 114-116., 169-147., 235-239. oldalak
  • Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások. 1-3. Ethnographia XX. 1909. 29-37; 116-121., 245-247. oldal
  • Madar Ilona: Adatok a zoboralji fiatalok szokásrendjéhez. in: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1984.
  • Madar Ilona: Fejezetek Zoboralja társadalomnéprajzához. Folklór és Etnográfia 51. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1989.
  • Magyar Zoltán: A mindentudó fű. Zoborvidéki mondák és hiedelmek. Lirium Aurum, Dunaszerdahely, 2002.
  • Manga János: Adatok a nyugati palócok házassági szokásaihoz. Néprajzi Értesítő XXXIV. (1942)
  • Manga János: A tavaszi ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Néprajzi Értesítő XXXIII. (1941)
  • Manga János: A téli ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Ethnographia 1941.
  • Manga János: Zoborvidéki lakodalmas énekek. in: Gunda Béla (szerk.): Emlékkönyv Kodály hatvanadik születésnapjára. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1943.
  • Manga János: Zoborvidéki lakodalom. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940.
  • Mártonvölgyi László: A Zobor alatt, Kodály nyomában. Irodalmi Szemle XXV. évf. 1982.
  • Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zobor-vidékről. (Település, építkezés, viselet.) Néprajzi Közlemények 1-2. sz. 1957. 122-127. oldal
  • Morvay Judit: A Zobor-vidéki népcsoport néprajzi jellege. In: Néprajzi csoportok kutatási módszerei. (szerk.: Paládi-Kovács Attila.) Előmunkálatok a Magyarág Néprajzához 7. Budapest, 1980. 149-160. oldal
  • P. Madar Ilona: Céhölködés a Zoboralján. Honismeret 9. (1980)
  • Sándor János: Egy falu a Zoboralján. Népismereti Könyvtár 9. Komárom-Dunaszerdahely, 1996.
  • Tari Lujza: Egyéni variációgazdagság a zoboralji volta-ritmusú dallamtípusban. Zenetudományi Dolgozatok 1997-1998. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, Budapest, 1998.
  • Tátrai Zsuzsanna: Adalékok a zoborvidéki magyar falvak vallásos hagyományaihoz. in: Fejős Zoltán – Küllős Imola: Vallásosság és népi kultúra. A Magyarságkutatás Könyvtára. Vallási Néprajz 24. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990.
  • Tárai Zsuzsanna: Női munkák Zoboralján. Néprajzi Látóhatár 4. (1995), Debrecen-Miskolc
  • Tátrai Zsuzsanna: Az ünnepi szokáshagyomány változásvizsgálata a Nyitra vidékén. In: Folklór és Tradíció IV. Budapest, 1987.
  • Török Tamás: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében. Philosophiae Doctores. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
  • Újhelyi Tiborné: Zoborvidék népzenéje. Eötvös Károly Megyei könyvtár, Veszprém, 1980.
  • Vargyas Lajos: A „Kőműves Kelemen” eredete. Néprajzi Értesítő IV. (1959)
  • Virt István: Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. in: Tóth Károly (szerk.) Új Mindenes Gyűjtemény 8. Társadalomtudományi Értekezések. Madách, Pozsony, 1989.
  • Vörös Ferenc: Nyelvcsere – névcsere a Zobor-vidéken. in: Lakatos Ilona – T. Károly Margit (szerk.): Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 32. Tinta, Budapest, 2004.

Kolon (Kolíňany)

  • Dobekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés. Új Mindenes Gyűjtemény I.. Bratislava, 1981, 130-038. oldal
  • Hemerka Olga: Koloni lakodalmas szokások. Néprajzi Közlések. Bratislava, 1974.
  • Putz Éva: Kolonyi lagzi. Pozsony, 1983.

Menyhe (Podhorany)

  • Manga János: Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén. Budapest, 1942.

Zsére (Žirany)

  • Putz Éva: Zsérei kézfogó és lagzi. Néprajzi Látóhatár 2. (1993.)

8


Lemezek

  • Zoboralji lakodalmi dalok LP. Opus 9117 1256, 1982. Szerk: Szarka Viktor. Gesztei, Nyitracsehi, Menyhei, Pogrányi, Koloni, Gerencséri, Felsőkirályi, Kálazi, Alsóbodoki és Lédeci éneklő csoport (Jókai Mária összeállítása).
  • PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db. felvétel)
  • Zoboralji népzene – Zsére. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-26. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010. 
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld. 

Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár

  • Barslédec 1970. (csárdás; polka; kacsingatós; karikázó; karika; köröző)  Ft.728.
    Gerencsér (Nyitragerencsér), Pográny 1984. (lassú csárdás; ugrós; friss csárdás;  polgári társastánc; söprűtánc; párválasztó-párcserélő tánc; kendőtánc)  Ft.1168.
  • Kolon 1970. (verbunkos; csárdás; karikázó) Ft.729.
  • Kolon, Csáb 1971. (lakodalmi jelenetek; női körtánc; mulatás; csárdás; szüreti  ünnepség; páros tánc; férfitánc) Ft.768.
  • Kolon, Aha 1987. (söprűtánc; verbunk; huszáros; lassú csárdás; friss csárdás;  cigánytánc; belépű; simi) Ft.1269.
  • Pográny, Gerencsér (Nyitragerencsér),  1984. (lassú csárdás; ugrós; friss csárdás;  polgári társastánc; söprűtánc; párválasztó-párcserélő tánc; kendőtánc)  Ft.1168.
  • Lédec (Barslédec) [vsz.1970-es évek eleje] (karikázó; csárdás) Ft.770.
  • Zsére 1967. (kettős; lassú csárdás; csárdás; gyors csárdás; friss csárdás; női  körtánc; dudanóta; verbunk) Ft.612.

YouTube filmek

  • Zoboraljai lakodalmas. Élő népzene 212. rész. Duna Televízió 2010. 
  • Zoborvidéki lakodalom. MTV Zenei Műsorok Studiója 1995-96. 
  • Sonidus archívum – Zoborvidéki néprajzi felvételek
  • Kolon – karikázó 

Fényképek

  • Szlovákiai fotóarchívum – népviselet. Arany A. László fotói, Lipcsei Gyula hagyatéka 

1

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Mátyusfölddel foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Csallóköz és Komárom térsége hagyományos népéletéhez, gazdasági és társadalmi képéhez sok tekintetben hasonló volt a Vág és a Kis-Duna által közrezárt Mátyusföldéé. Helytörténetét alig ismerjük, néprajza egyoldalúan föltárt, elsősorban folklórjával foglalkozott a kutatás. Parasztságának viszonylag korán kezdődött polgárosuló törekvéseire enged következtetni a nagy, a XIX. században már korszerű eszközökkel és módszerekkel dolgozó uradalmak jelenléte, melyek mellett a parasztság is bekapcsolódhatott az árutermelésbe. Hagyományos gazdasági kapcsolatai a közeli Nagyszombathoz és a hegyaljai bortermelő városokhoz, továbbá az azokkal szomszédos falvakhoz fűzték. A kétféle termelésű táj közötti árucsere és munkamigráció útjai átlépték a közbeeső magyar-szlovák nyelvhatárt, és a nyelvi kevertség miatt német, valamint horvát nyelvszigeteket is érintettek. A gazdasági és etnikai különbségek következményeit a kutatások még nem derítették föl. Erőteljesebb paraszti árutermelésre utal a mezővárosok viszonylag nagy száma. Ezek közül magyar viszonylatban elsősorban Szenc, Galánta és Vágsellye játszhattak műveltségközvetítő szerepet. A mezővárosok egyidejűleg uradalmi központok is voltak, az agrárnépesség jelentékeny hányada a nagybirtokok cselédségéhez tartozott. De akadt a csallóköziekhez hasonló zárt kisnemesi közösség is (Réte). A Mátyusföld magyarok lakta déli-délkeleti része természeti adottságai, vízjárta, folyó menti területei okán is együtt említendő a Csallóközzel. A Vág alsó folyása mentén elhelyezkedő községeknek (Negyed, Vágfarkasd) hasonló nagy határuk, kiterjedt legelőjük volt, mint az alsó-csallóközi falvaknak. Ennek megfelelően a tagosításokig jelentős volt külterjes állattartásuk. Korszakunkban a túlparti Kamocsával együtt szakosodottan kapcsolódtak a komáromi piachoz. Elsősorban káposztát, továbbá egyéb zöldségféléket dereglyékkel szállítottak le a Vágon. A Mátyusföld a szomszédos csallóközi vidékkel együtt az újkori hangszeres magyar népzene hazájának számított. Kodály Zoltán század eleji gyűjtései, majd a következő évtizedek folytatólagos vizsgálatai majd minden területen a magyar folklór új stílusának uralkodó jegyeit találták meg.

Filep Antal: Mátyusföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Mátyusföld,Mátyus földje (szlovákul Matusova): a történeti Pozsony és Komárom megyében a Csallóköztől északra, a Kis-Kárpátoktól, a Hegyalatt-tól keletre a Vágig terjedő síkvidéki terület élő népi neve, amely a Vízközt is magában foglalja. Déli területein a lakosság magyar, északi sávján szlovák. A magyarsága honfoglalás kori megtelepedésű. Területén a nyelvhatár az utóbbi három évszázadban déli irányban elmozdult. Magyarsága egy részét érintette a II. világháborút követő kitelepítés is. A ~-ön évszázadok óta majorsági gazdálkodást folytató nagy kiterjedésű uradalmak alakultak ki. Ezek ugyan korlátozták a fejlődést, azonban a kedvező értékesítési lehetőségek (Pozsony és a bortermelő városok közelsége) révén paraszti árutermelése az adott viszonyok között élénk lehetett. Aprófalvas településhálózatában jelentékeny mezővárosok alakultak ki (Szenc, Szered, Vágsellye). Paraszti műveltsége felderítetlen. A szakirodalomban egyes szerzők a ~-et jóval szélesebben értelmezik. Hozzászámítják a történeti Komárom és Eszetrgom megye Dunától északra eső vidékeit, melynek nevezetes községei: Naszvad, Martos, Ógyalla, Bátorkeszi, Párkány, Kéménd.

2

P. Vas János: Mátyusföld – I.
A Csallóköztől északra, illetve keletre elterülő Mátyusföld földrajzilag (és kulturálisan is) kevésbé markánsan meghatározható vidék, mint a folyókkal körülvett más kisalföldi tájegységek. A kutatók is egy szűkebb és egy tágabb szemlélet szerint vonják meg határait.
Szűkebb értelemben véve a Mátyusföld (szlovákul „Matusova zem”) az egykori Pozsony és Komárom vármegyékben a Kis-Kárpátoktól keletre a Vágig nyúló sík terület, amely félhold alakban terül el a Csallóközi- vagy Kis-Dunától északra, északkeletre.
A Kis-Kárpátok dél-keleti nyúlványait a volt Pozsony megyében „Hegyalatt”-nak hívják. A középkorban nevezetes szőlőtermesztése volt, ami korai mezővárosi fejlődést tett lehetővé (pl. Nagyszombat). Lakossága ma már szlovák, de korábban jelentős magyar és német népessége volt.
Sokan Mátyusföldhöz sorolják a Vág és a Kis-Duna közötti „Vízköz”-t, vagy „Vágköz”-t, valamint a Nyitra és Zsitva folyók déli folyásának vidékét.
Többen is idetartozónak tekintik a Vág és a Garam között elterülő, egykor Komárom és Esztergom vármegyéhez tartozó területet is, ahol Cuczor Gergely 19. századi adatai szerint mátyusföldinek nevezték magukat az ott lakók. Ez a „második” Mátyusföld már kirívóan átmeneti vidék, erősen érzékelhetőek a palóc kultúra bizonyos sajátosságai összemosódva a kisalföldiekkel. Különösen feltűnő ez a magukat öntudatosan „kurtaszoknyás hat falu”-nak nevező községek esetében (Bart, Bény, Garampáld, Kéménd, Kisgyarmat, Kőhídgyarmat) az Alsó-Garam mentén. Utóbbi vidék már meglehetős egyértelműséggel a Palócföld nyugati határának tekinthető, míg a nyugatabbra fekvő területre a legutóbbi időben vezette be a „Vág-Garam köze” fogalmát Liszka József „A szlovákiai magyarok néprajza” című összefoglalásában (2002).
A Mátyusföld kifejezés máig élő népi tájnév. Mátyus a Máté keresztnév régies becéző formája. A vidék a 14. század elején, a „kiskirályok korában” Csák Máté oligarcha Trencsén központú birodalmához tartozott. A népi etimológia egyébként Mátyás király itteni vadászataival hozza kapcsolatba az elnevezést.
Az írott történelemben vidékünk nem szerepel önálló tájegységként. Sorsa összefonódott a Kisalföld más tájaiéval, a Nyugati-Felvidékkel. Tudjuk, hogy Nagy Károly császár a Vág és a Garam közötti területet Moimír morva fejedelemnek adta hűbérül. A magyar honfoglalás utáni első három évszázadban a lecsapolt állóvizek, mocsarak helyén legelők és szántók alakultak ki zárt falvak sokaságának határaként. A „tatárjáráskor” a mongolok fő ereje Bajdár és Orda vezérlete alatt Lengyelországon keresztül az osztrák tartományokig tört előre, de ott visszafordult és a Jablonkai-hágón át a Felvidékre rontott, ahol egészen a Kis-Dunáig mindent elpusztítottak. Csak Trencsén, Komárom, Pozsony és Nyitra vára állt ellen. A Csallóközbe sem merészkedett be az ellenség.
A 14. század elején a „névadó” Csák Máté szerezte meg a területet. I. Károly (Károly Róbert) 1307-ben foglalta el tőle Komáromot, ekkor a Mátyusföld ismét a központi hatalom kezébe került, aminek következtében túlnyomó részét az új királyi házhoz hű nagyurak között osztották szét.
A török háborúkban a Kisalföld ezen észak-keleti része a hadak felvonulási és gyülekezési területe volt, ami jelentős pusztulást, járványokat és tömeges elvándorlást okozott. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai vonultak át a Mátyusföldön. A nemesség és a köznép egyként csatlakozott a felkeléshez, csak Komárom maradt császári kézen. A háború idején a vidéken hullámzó harcok folytak.
A 19. századra a nagy területű földesúri birtokokon korszerű eszközöket és módszereket alkalmazó uradalmak mellett a parasztság is bekapcsolódott az árutermelésbe, ami korai falusi polgárosodást eredményezett.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld északi részén mindvégig jelen volt a szláv (szlovák) őslakosság, amely az utóbbi három évszázadban dél felé terjeszkedik, ellentétben a nyugati német és horvát települések lakosságával, amely a természetes asszimiláció vagy erőszakos beavatkozások folytán etnikailag beolvadt környezetébe. A II. világháború utáni szlovák-magyar „lakosságcsere” a Mátyusföldet is nagy mértékben érintette.
A vidék legnagyobb részének életét, gazdálkodását a folyók járása határozta meg. A középkori vízrendezések után a 16. századtól a török háborúk hányattatásai miatt a partokat, belső tavakat, nádasokat nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem irtották. A felesleges víz nem talált lefolyást, pangott, elposványosodott, a természeti környezet elvadult.
1670 januárjában a jeges ár összefüggő tengerré változtatta az egész Kisalföldet; a Kis-Duna a Mátyusföldet öntötte el. 1710 telén még az Öreg-Duna is befagyott. A zajlás jeges áradást okozott. Az emberek és állatok tömeges halálát pestis követte. A fentiekkel ellentétben viszont az 1770-es évek végén pusztító, több éves aszálykor a Kis-Duna vize néha teljesen eltűnt.
A szélsőséges időszakoktól eltekintve a Kis-Duna a 18. századig hajózható, élő folyó volt. A vízi út minősége csak az 1750-es évektől romlott folyamatosan, amit részben az emberi tevékenység (alulcsapós vízimalmok, vízterelő fatörzstorlaszok, cölöpsorok), részben a természetes eliszaposodás okozott. A medret a 19. század húszas éveitől már nem is tisztították. A 19. század végi lecsapolások után a szélsőséges vízjárás mindenütt megszűnt. A Kis-Duna azóta tulajdonképpen levezető mederként működik, igazi folyónak csak Gútától lefelé, a Vággal való egyesülés után, a Vág-Duna szakaszon tekinthető.
Mátyusföld területe általában sík jellegű, de az északabbra eső rész már egyre emelkedő dombos vidék.
Az egykor vízjárta, mocsaras folyó menti részeken máig élnek a zsákmányoló gazdálkodás emlékei, ami a vízi világ által készen kínált javak közvetlen elsajátítását jelentette, jóllehet ez a tevékenység a 20. századra erősen visszaszorult. Ínséges időkben a szegények foglalkoztak vele kényszerből és a gyerekek gyakorolták egyes formáit szórakozásból. A II. világháború végéig sok helyen szedték a piócát. Gyógyszertáraknak vagy felvásárlóknak adták el, illetve befőttes üvegekben tárolva maguk is piacoztak vele. Ehhez bizonyos szakértelem is szükséges volt, mert a vizekben mérges „lópióca” is élt. A 20. század negyvenes éveiig vannak adataink a szárcsa és vadkacsa tojásának gyűjtéséről. Ezt nagyrészt maguk fogyasztották el nyersen, de régebben piacra is vitték.
Az 1930-as években elszaporodott a pézsmapocok, más néven a hódpatkány. Főleg a gútaiak vadászták, de mások, pl. a köbölkútiak is eltanulták tőlük a „mesterséget”. Télen kiásták az üregéből és leszúrták. Egy nap alatt százat is megfogtak. A bőrt eladták az érsekújvári zsidónak, volt aki megette a húsát. Megásták a nyáron megjelölt hörcsög-járatokat is az összegyűjtött gabonáért.
Köbölút halászatáról már a 18. század közepén tudósított Bél Mátyás. A halászati jogot öt-hat főből álló halászbanda bérelte évente az uradalomtól egy halászgazda vezetésével. Fő vízi mesterségük mellett olykor részes aratást is vállaltak, hogy megszerezzék a télre szükséges gabonát. A két világháború közötti időkig a hívatásosokon kívül a falusiak is űzték a halászatot ősztől tavaszig, mint kiegészítő foglalkozást. Néhány archaikus eljárás az 1950-es évekig fennmaradt az alkalmi élelemszerzés módszereként, például Jókán és Köbölkúton a tapogató, vagy „burító” halászat.
A 20. század első felében a vizek még halban gazdagok voltak. A fő fajták a compó, csuka, harcsa, kecsege, keszeg, márna, ponty, süllő voltak. Hálót csak ritkán használtak, mivel kevés volt a nyílt vízfelület. Emlékeznek viszont a legegyszerűbb, kézzel történő halfogásra, amit íváskor, áradás utáni maradék vizekben, vagy télen a jég alól gyakoroltak. Szintén ezekben az időszakokban az ellustult, lassú halat, főleg a csukát fogták botra erősített hurokkal, amit a fejére rántottak és így emelték ki. Ősi halászó eszköz a már említett tapogató, vagy „burító”, amit a vízbe helyeztek és kézzel kitapogatva szedték ki a bele szorult zsákmányt. Horgokkal vagy varsával („verse”) csapdázták a halat, a rapsicok (orvhalászok) szigonyt is használtak. A zsákmányt élve tárolták gyakran harminc méter hosszú halbárkákban. Az „igazi”, értékes halat az érsekújvári, lévai piacokra szállították vagy helyben eladták pozsonyi felvásárlóknak.
A kisebb mocsári csíkot kézzel ásták ki az iszapból; sózták, szárították, „úgy ették, mint a tökmagot”.
A mocsaras vidékek egyik legértékesebb „ajándéka” a nád. Mátyusföldön 1927-ig az uradalmak, ezt követően a betelepített cseh légionárisuok kezén voltak a nádasok. A nádaratást a szegényebb népréteg végezte bérmunkában, ritkábban részért. A területet „nyilasokra” osztották fel, azután háromfős bandákban dolgoztak (kaszás, marokszedő, kötöző), mint gabonaaratáskor. Kemény fagyban tolókaszát használtak. Enyhébb időben deszkát fektettek a veszélyes jégre, ha pedig egyáltalán nem fagyott, csónakból vágtak. Utóbbi esetekben kisebb kaszát használtak, amiért 25%-kal magasabb fizetség járt. Egész nap dolgoztak, a kévéket este pakolták ki a partra egymás mellé fektetve. A kereskedők helybe jöttek a fontos építkezési nyersanyagért.
Részben az előző témakörhöz tartozik, de már átvezet az állattartáshoz a szénagazdálkodás. A nedves talajú szigeteken kitűnő minőségű fű termett, amit begyűjtöttek és egy részét feletették a jószággal, más részét jó pénzért értékesítették. A 19. század elejéig a Köbölkút és Kisújfalu között fekvő tó ingó lápján úszó szigetek mozogtak. Az ezeken termett szénáért a két falu rendszeresen pereskedett, attól függően, hogy melyikük partrészéhez fújta a szél a szigeteket a kaszálás idején.
A tágabb értelemben vett Mátyusföld paraszti mezőgazdaságával kapcsolatos adatok szegényessége miatt nincs általános képünk a területről, csak néhány községről rendelkezünk részletes ismeretekkel. Így a vidék hagyományos mezőgazdasága nem írható le konkrét alapossággal. Az mindenesetre egyértelmű, hogy Mátyusföld nem tekinthető egységes ökonómiai övezetnek. Igaz ez az állattenyésztésre is, amely a Mátyusföldön másodlagos jelentőségű a földművelés mellett.
A déli, vízjárta rész legelőin egykor fontos szerepet játszott a szarvasmarhatartás. Ennek a nyáron éjjel-nappal kint legeltető, csak télen istállózó, vagyis fél-rideg, fél-szilaj formájáról van néhány adatunk. Tardoskedden egykor Benedek napja (III. 21.) volt az első kihajtás időpontja eltérően a máshol általános Szent György-től (IV. 24.), a behajtásé pedig Lipót (XI. 15.) szemben a máshol általános Szent Mihállyal (IX. 29.). A legeltetés ügyeit a gazdák közössége intézte. Péter-Pálkor (VI. 29.) a tulajdonosok testületileg meglátogatták a jószágot, a pásztoroknak bort, kenyeret, kalácsot, tiszta ruhát vittek. Később már egész évben istállóztak, de Szent György és Szent Mihály között naponta kihajtottak, kivéve az ökröket, amelyek éjjel voltak a réten, hogy a nappali munka után az éjszakai legeléssel erőt gyűjtsenek. A szarvasmarhát főleg tejéért tartottál, illetve eladásra nevelték. A 19. században Szencen minden hétfőn állatvásár volt, amelyre alkalmanként több száz ökröt is felhajtottak. Fontos marhapiac működött Galántán és Vágsellyén. Köbölkúton a 20. század elejéig évente négyszer tartottak állat- és kirakodó vásárt.
A fuvarozással foglalkozó falvakból jelentős lótartásról vannak híreink (Negyed, Vágfarkasd). A réteiek kereskedtek is lovakkal.
Ugyancsak a réteiek híresek voltak juhászatukról. Régen máshol is nagy számban tartottak juhot, de az ugarolás elhagyásával ennek lehetősége megszűnt.
Disznócsordák is voltak mindenfelé a vidéken.
A különböző fajtákat külön nyájakban legeltették, a birkáknál ezen belül elkülönült az anya- és bárányfalka, a marháknál pedig az ökrök, a növendékborjak és a tehenek csapata. Az állatokat a faluközösség által felfogadott községi pásztorok őrizték (csikós, ökörpásztor, tehenes, borjúpásztor, juhász, kanász). Vezetőik a pásztorgazdák voltak, azok beosztott segítői a bojtárok.
A házaknál baromfit neveltek eladásra. Sok helyen a libát tömték is, főleg a pozsonyi és brünni zsidók megrendelésére, vagy a sellyei és pozsonyi piacokon való eladásra. A baromfit gyakran vándorló zsidó tyúkászok vásárolták fel.

3

P. Vas János: Mátyusföld – II.
A Csallóköztől északra fekvő, szűkebb értelemben vett Mátyusföldön a vízrendezés utáni időktől fogva kiemelkedően hangsúlyos a gabonatermelés. Az uradalmakban zajló fejlesztések hatására a 19. és 20. század fordulójára a falusiaknál is a kasza vette át a sarló szerepét az aratásban. Ezzel egy időben vált uralkodóvá a a nyomtatás szemben a csépléssel. A kézi cséplés csak a peremterületeken maradt meg. Az uradalmakban alkalmazott technikai újítások közül a cséplőgép is bekerült a paraszti gyakorlatba. A Kisalföld más tájaihoz hasonlóan itt is elterjedtek voltak a körte alakúra vájt gabonás vermek. Ezeket kiégették és szalmafonattal bélelték.
Egyes falvak, illetve falucsoportok bizonyos zöldség- vagy gyümölcsfajta termesztésére szakosodtak: pl. a Vág alsó folyásánál Vágfarkasd a hagymára, Negyed a káposztára. Szenc környékén sok dinnyét termeltek. A termést általában az asszonyok értékesítették házalva, vagy vízen szállították Komáromba, Párkányba, Nagymarosra, Vácra, sőt Pestre is. A negyedi „fahajósok” a szállítmány egy részéért, illetve annak bevételéért fuvaroztak.
A mátyusföldiek számára a legfontosabb felvevő piac Komárom volt, a fő szállítási útvonal pedig a Vág.
A Vág és Garam közének déli részén a lecsapolások után szintén a búzatermelés vált meghatározóvá. A megmaradt tavakban sokáig áztattak kendert, de ezt ma már nem termelik.
A 19. és 20. század fordulóján Érsekújvár környékén bolgárkertészek telepedtek le. Ők honosították meg az étkezési, ún. „bolgár” paprikát. A fűszerpaprika termesztése az 1930-as években terjedt el szegedi mintára. Kamocsa lakói káposzta és egyéb zöldségek előállítására specializálódtak. A vöröshagymát kocsin szállították kelet felé kétheti járóföldre is. Kosárral számolva egy az egyhez arányban cserélték el búzára. A fokhagymát pénzért adták. Köbölkút a két világháború között nagybani baracktermelésre szakosodott.
Az észak-keleti részek virágzó szőlőkultúrájáról már a középkorból vannak adataink.
Mátyusföldön a kender feldolgozása házilag történt, kivéve a szövést, amit takáccsal végeztettek. A Vág és Garam között fekvő Marcellházán a 20. század elején még működött „cifrát” készítő mester, de a század közepén már csak „simát” csináltak. A Garam mentének eltérő kultúráját az is jelzi, hogy az ottani asszonyok maguk szőtték meg otthon a kenderüket.
A kosárfonáshoz szinte minden férfi értett. Az alapanyag fűzfavessző vagy rozsszalma volt.
Kerámia tekintetében, mint az északi Kislaföld általában, vidékünk is behozatalra szorult. Helyi fazekassággal csak Szencen találkozunk. 1918 előtt az edényszükségletet az észak-dunántúli nagy cserépközpontok (Bakabánya, Csákvár, Pápa és főleg Tata), illetve gömöri iparosok elégítették ki. A „begrések”, „köcsögösök” hosszú ponyvás kocsikon szalma közé helyezve szállították árujukat és gabonáért, esetleg kenderért cserébe kínálták.
A 20. század első feléig a folyókon vízimalmok dolgoztak. Ezeknek két típusát használták: a cölöpökön álló „lábas” és a „hajó”-malmokat. 1866-os felmérés szerint a Kis-Dunán harminchét hajó-malom működött. A Duna menti hajómolnárok már 1699-ben céhet alapítottak.
A történelmi Magyarország tájai közül Mátyusföld a nagybirtok egyik „hazája”. Az uradalmak területének itteni aránya jóval felülmúlja az országos átlagot. A legismertebb birtokos famíliák az Esterházyak, Forgáchok, Pálffyak voltak. A több évszázados múltra visszatekintő majorsági gazdálkodás népes uradalmi cseléd rétegnek adott megélhetést.
A tájegység viszonylag nagy számú mezővárosainak legtöbbje egyben uradalmi központ is volt. Galánta, Szenc, Vágsellye vásáros központok lévén kulturális közvetítő szerepet is játszottak. A paraszti árutermelésnek különösen kedvezett a hagyományos árucsere-kapcsolatrendszer működése Pozsony, Nagyszombat és a hegyaljai („hegyalatti”) bortermelő vidék felé.
Mátyusföld népi kultúrája nem írható le karakterisztikus jegyekkel, erősen kötődik a szomszédos területekéhez: délen a Csallóközhöz, északon a Zoborvidékhez. Pozsony vonzáskörzetében erősen érződik a korai polgárosodás, míg kelet felé haladva egyre feltűnőbb a palóc jellegzetességek megjelenése olyannyira, hogy a Garam alsó folyásánál fekvő „kurtaszoknyás falvak” (Bény, Kéménd, Kisgyarmat, Garamlapád, Kőhídgyarmat, Bart) erős mi-tudatukkal és sajátos viseletükkel már nehezen illeszthetők a kisalföldi csoportok közé. Kelet felé haladva a polgárosultság foka is egyre csökkenő.
A települések sorában a mezővárosok mellett egyaránt találunk kis és nagy falvakat. A déli, délkeleti részen a tágas határú, eredetileg halmazos településszerkezetű községeket gyakran tanyarendszer övezi. Gyakori a völgyi, szalagtelkes település is. Az utcás falukép korán kialakult, de sok helyen a falu egy része emellett megőrizte rendezetlen, halmazos jellegét. Ez ma általában a szegények településrésze.
A telek általában az utcára merőlegesen helyezkedik el. A szegényeknél két (szoba + konyha), a gazdagoknál három (szoba + konyha + hátsó szoba) osztatú lakóház egy fedél alá épült a kamrával és az istállóval. Távolabb állt a kocsiszín, a disznó- és a baromfi ól, majd a csűr zárta az épületsort. Szemben velük volt a nyári konyha vagy a kenyérsütő kemence. Hátul szérű és veteményes kert terült el. Az udvarokban gémes vagy kerekes kút adta a vizet. A nagycsaládi rendszer következtében (,amelyben több család élt egy gazdasági közösségben”) „hosszú udvarok” alakultak ki, amelyekben öt-hat lakóház is sorakozhatott egymás után. Ilyen esetben az összes gazdasági épület szemben, a telek túlsó oldalán helyezkedett el.
Az épületek régen sárral tapasztott sövényfonású, vagy sárból vert, illetve rakott fallal készültek („paticsfal”, „sövényfal”, „vert fal”, „rakott fal”). A 19. század végétől vályogtéglát, mórtéglát (nyers tégla), majd a 20. század elejétől égetett téglát használtak. Az ágasfás, szelemenes tetőszerkezetet délen náddal, északon zsúpszalmával fedték Az ablakokat oszloputánzatokkal vették közre és vakolatdísszel cifrázták. A szoba földjét egy idő után, nagyjából az asztalos bútorok megjelenésével egy időben padolattal burkolták.
Népviseleti szempontból a Csallóköztől északra a Szenc-Diószeg-Vágsellye-Tardoskedd-Érsekújvár vonal által határolt területet szokás „Mátyusföld”-nek tekinteni. Ez a vidék sok hasonlóságot mutat a Csallóközzel, de annál több archaikus elemet őrzött meg egészen a II. világháború utáni időkig, különösen a Vág menti falvak. Más vidékekhez hasonlóan a falusi ruházat itt is a 19. század második felében kezdett el látványosan gazdagodni, színesedni. A sárgásfehér vászon helyett kék alapanyag lett az általános. Az úri viseletből átvették a feketét eleinte ünneplő, majd gyászbeli színnek is. A viseletet felépítő egyes ruhadarabok száma is nőtt, gazdagodott, sőt helyenként zsúfolódott a díszítés. A 19. század végétől érezhetővé vált a városi divat térhódítása is. A házi készítésű anyagok helyett a drágább, vásárolt selymet, bársonyt kezdték használni.
Ez a virágzó viselet-kultúra a köztudatban elterjedt elképzeléssel szemben tehát egyáltalában nem „ősi” és nem is volt hosszú életű. A „kivetkőzés” sok helyen már a 20. század elején elkezdődött. Az 1930-as években, a gazdasági válság hatására bekövetkező elszegényedés lelassította a folyamatot, de a II. világháború után a falusias viselet eltűnt.
Mátyusföld viseleti szempontból alapvetően egységes táj. A férfiak gatyás, illetve nadrágos ruházatot egyaránt hordtak különösebb helyi jellegzetességek nélkül. A nők öltözködésére jellemző volt a testhez simuló ujjas és a hosszú, csaknem bokáig érő szoknya. Az itteni viselet nem „sokszoknyás”. Mindkét nem hordott jellegzetes ezüst ékszereket.
Vidékünk díszítőművészetére jellemző az egyes történeti stílusok népi adaptációja, így a reneszánsz és barokk dekorációs elemek. Jellegzetes a növényi ornamentika, ezen belül a virágmotívumok. A textíliák közül kiemelkednek a díszes komatál-kendők, a főkötők és a keszkenők. A famegmunkálás látványos tárgyai a mángorlók és a faragott kapuk. Előbbiekre erőteljes szerelmi-szexuális szimbolika jellemző.
Mátyusföldön a lakosság döntő többsége katolikus, kivéve néhány egykor nemesi kiváltságokkal vagy azok tudatával rendelkező szórványt (pl. Réte, Vágfarkasd). A néprajzi gyűjtés hiányos voltából adódóan a vidék néphitéről csak töredékes adataink vannak. Mint mindenütt, itt is jelentős számban fordulnak elő a boszorkány alakjával kapcsolatos hiedelmek. Ezekről már Bornemissza Péter hírt adott a 16. században, említve egy nemes rendű asszony tejszaporító mágiáját, aki csipkefa koszorúra fejte a tejet, hogy több vaja legyen. Ismerik a garabonciás és a tudós pásztor figuráját is.
Egyes gyógyító praktikák napjainkig fennmaradtak, így a „szótalan víz”, „szenes víz” használata szemmel verés ellen (arra, akit „megnéztek”). Alkalmazták a széles körben elterjedt férjjósló eljárásokat is.
Kodály Zoltán 1905-ben Galántáról indult el első népdalgyűjtő útjára. Százötven dallamot rögzített, ezek közül ma is soknak élnek változatai. Mátyusföld már akkoriban sem őrzött archaikus népzenei hagyományt. A két világháború között Manga János kutatott a területen.
Az előkerült anyag sokban hasonlít a csallóközire, például itt is elterjedtek a „dudanóták”. A Csallóközzel együtt Mátyusföld az újkori magyar népzene kialakulásának egyik központi vidéke. A galántai cigány zenészdinasztiák már a 18. században híresek voltak. E táj szülötte volt és itt kezdte pályafutását Bihari János is. Ezen a területen jelent meg a korai vebunkos stílus sok dallama, a magyar új stílus.
Mátyusföld néptánc szempontból a Dunai vagy Nyugati dialektus része. A tánckutatók, Martin György és Takács András szerint a terület három részre tagolódik. Az első Tardoskedd és környéke, a második a Duna, a Zsitva és a Nyitra folyók közé eső rész a nevezetes Martos községgel, a harmadik az Alsó-Garam mente, ahol a legismertebb táncgyűjtés Kéménden zajlott. Így, a lehető legtágabb értelemben vett Mátyusföld fogalmát használva, a földrajzi távolságok ellenére, ez a tánchagyomány egységesnek tekinthető.
Gazdag a női körtáncok anyaga. A 19. század végéig ezeket korosztály, felekezet, falurészek szerint szerveződő „bandákban”, külön játszóhelyeken táncolták, főleg a böjti időszakban. A 19. és 20. század fordulójára a kötöttségek feloldódtak, a karikázókat az év bármelyik bál nélküli vasárnapján járhatták, helyet kaptak a táncrendben, sőt a családi ünnepeken is (lakzi, keresztelő). Elnevezésük változó: Tardoskedden szinalázás („Haj, szinalja, szinalja…”), Búcson és Madaron böjti karéj, Martoson pilikézés, bújócska. Utóbbi kifejezés is mutatja, hogy Mátyusföld középső és délkeleti részén a 19. századtól ezek a táncok kapuzó, párválasztó, valamint sor- formákkal gazdagodtak, amelyekbe a legények is bekapcsolódhattak. Az északnyugati, tulajdonképpeni Mátyusföldön csak a régies kör-táncokat ismerik. Ezek lassú és gyors részre tagolódnak. A Garam menti Kéménden viszont egyáltalán nincs karikázó, csak hangszeres kíséretű körcsárdás.
Az eszközös táncok első csoportjába a családi ünnepeken, jeles napokon az egybegyűltek szórakoztatására előadott bemutató jellegű ügyességi, mutatványos, játékos táncok tartoznak. A leggyakrabban használt tárgyak: seprű, kendő, üveg, párna, szék. Külön említendő a tardoskeddi „váskatánc”, amit a két végén vödörhordó lánccal felszerelt rúddal („váska”), de anélkül, sőt nővel párban is előadhattak. A második csoportba, a mesterséghez kapcsolódó táncok közé főleg a botok fölött járt kanásztáncok sorolódnak. Ebbe a kategóriába tartozik a céhes eredetű dunaradványi „molnárveszedelem”, vagy „molnártánc” is.
A rituális eszközös táncok között kiemelkedő fontosságú a menyasszonyfektető gyertyás tánc itteni formája, melynek híres példája a martosi, de ismert Komáromszentpéterről és Naszvadról is. A történetileg a régi nyugati, udvari táncdivat hatását tükröző ünnepélyes, vonuló vagy kígyózó füzértánc már 1764-ben szerepelt a pozsonyi országgyűlés táncrendjében. A martosi „Az árgyélus kismadár…” dallam már a 18. századi forrásokban feltűnik. A táncot az egész násznép járja a lakodalomban éjfélkor, „mikor a menyasszonyt fektetni viszik”. Mindenki a vőfélytől kapott égő gyertyát tart a kezében, legelöl a vőfély vezeti a menyasszonyt. Körbe járják a ház helyiségeit, végül az új párt a hálószobába kísérik. Van, ahol csak a vőfély kezében van gyertya. A gyertyás tánc, mint a lakodalom legünnepélyesebb rítusa, ősi avató, megtisztító szertartás emléke lehet.
Mátyusföldön a szabályozott szerkezetű verbunk ritkán előforduló és motívumszegény táncfajta. Általában lassú és gyors részből tevődik össze, de Tardoskedden például egy tempójú. Kelet felé haladva egyre jellemzőbb a kötetlen forma. Elnevezése sokszor személyhez vagy helységhez kapcsolódik. Ilyenkor a dallamok is kötöttek. A tájra jellemző a Sallai verbunk, amelyhez specifikus dallam is tartozik. Az elnevezés személynévből vagy a Nagysalló helynévből eredhet. Motívum-anyaga különösen az Alsó-Garam menti Kéménden gazdag, de emléke, nyomai másutt is megtalálhatók (Dunaradvány, Hetény, Komáromszentpéter, Naszvad).
A mátyusföldi lassú csárdás új stílusú, szegényes és kopott. Csak a 20. század elején ékelődött a verbunk és a friss közé. A friss régiesebb és gazdagabb motivikájú. Lent hangsúlyos figurái a bukós, mártogatós, lippentős. Jellemzője a nő emelve ugratása, „eldobása” és a csalogatós párelengedés. Archaikus voltára utalnak elnevezései is: dudacsárdás, huppantós csárdás, kettes csárdás. Kísérő zenéjében sok a régi dallam, köztük dudanóták is.
A 20. század elején terjedtek el a polgári társastáncok. A csárdás csak egy lett a táncrend többi tétele közül. Ezeknek az elnépiesedett polgári táncoknak az anyaga igen gazdag („Hogy a csibe?”, „polka”, „tapsikoló”, „reszketős”, „magyar kettős”). A még élő folklórba épültek be részben tánciskolákon keresztül, részben közvetlen átvétellel, mint a „gólya”, amely mindenütt ismert. Hatásuk tehát nem romboló, inkább gazdagító lehetett. Úgy tűnik, az iparos rétegeknél az eredetihez közelebb álló formák élnek, míg a parasztság által táncolt anyag erősen folklorizálódott.
A táncok kíséretét cigány- vagy parasztbanda szolgáltatta. Minden faluban volt zenekar, gyakran több is.
A mátyusföldi folklór talán legjobban felgyűjtött része a gyermekjátékok. Bakos József 1939 és 1943 között gyűjtött a vidéken. Az anyagot 1953-ban publikálta. A játékok szövegeiben történelmi emléktöredékek (Mátyás király, végvári harcok), régi varázslatok nyomai és népszokások gyermeki változatai egyaránt megtalálhatók.
A népköltészet egyéb műfajai közül már Kodály 1905-ös gyűjtésében feltűnnek balladák, főleg a „Halálra táncoltatott lány” típus változatai. Később is sok régies stílusú, szép, tiszta szövegű balladát találtak a Mátyusföldön. Lokális típusnak tekinthető a „Révészek nótája” („Csillagom, révészem, vigyél át a Dunán!”), amely a 14. századig követhető vissza és valószínűleg itt helyben keletkezett.
A népdalok között gazdag az aratás tematikája, sok a bordal és mulató nóta.
A prózai folklórban jelentős számban fordulnak elő falucsúfolók. A korai polgárosodásnak köszönhetően tündérmeséből csak néhány töredékes változatot találtak, de sok a rövid, monda jellegű, anekdota-szerű elbeszélés.
A jeles napok szokásait csak egyenetlenül ismerjük a Mátyusföldről. Ennek éppúgy oka lehet a gyűjtés rendszertelensége, mint az adatok valódi hiánya.
Miklós napján (XII. 6.) a legények beöltöztek mikulásnak (piros süveg, kenderkóc szakáll), illetve krampusznak (vasvilla lánccal, fekete álarc piros nyelvvel) és a házakhoz betérve a gyerekeket vizsgáztatták, imádkoztatták. Aki jeleskedett, annak diót, almát, cukorkát adtak, aki nem, azt az ördög megláncolta.
December 13.-án a férfiak „Luca-asszonyokként” alakoskodtak hosszú fehér ruhában. A kezükben tollsöprűt, a karjukon kosarat vittek. A házakban a falat söprögették, a gyerekeket simogatták. Megszólalniuk nem volt szabad. Az e napon elkezdett és karácsonyra befejezett Luca székéről, amelyről az éjféli misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat, mesébe hajló hiedelemmondákat ismertek. Lucakor egy tányérba búzát tettek, amit karácsonyig öntöztek. Ha kizöldült, gyertyával a közepén a karácsonyfa alá rakták. Ez volt „Szent József szamarának legelője”.
Karácsonykor betlehemesek jártak. A pásztorok „mustárvesszőt” hordtak körbe, amiből a gazdasszony egy szálat megőrzött, hogy védje az állatait a betegségtől.
Szilveszterkor sok pogácsát kellett enni, az bőséget hozott. Ismerték a pogácsába szúrt libatollal való haláljóslást is: akié sütés közben megég, az a következő évben meghal.
A farsangi szokások döntő többsége a Mátyusföldön is a „farsang farkához”, elsősorban húshagyó keddhez kapcsolódott („feszelgő kedd”, mert úgy jóllaktak). Leginkább két hagyományt őriztek meg. Az egyik a legények maskarás, adománygyűjtő köszöntő-járása, aminek „bevételét” az esti bálon fogyasztották el. A másik a „tőkehúzás”, vagy „tyúkverő”, amely részben a pártában maradt lányok, vagy „nem mátkásodott” legények kicsúfolását szolgáló álarcos felvonulás, de ez is járhatott adománygyűjtéssel. Minden nyitva levő udvarba bementek megtáncoltatni a háziasszonyt. A „vénlegények” gyakran külön csoportban látogatták a „vénlányokat”. A Vág mentén tréfás lakodalmi menetben valódi tuskót húzattak az el nem kelt fiatalokkal. Ezek a szokások gyakran áttolódtak hamvazó szerdára. Több egyházi panasz is említi a „böjtben való mulatozást”.
Húsvét hétfőn a Mátyusföldön nem locsolták, hanem korbácsolták a lányokat. Ezt a középkori eredetű, nyugat (Csehország, Szilézia) felől érkezett szokást a szlovákok és a magyarok egyaránt gyakorolták. A korbács neve „subra” volt. Kedden viszonyt a lányok járták a falut subrával és a megvert legényektől cukorkát vagy pénzt követeltek.
Az aratást akkor szokás elkezdeni, ha a búzaszemen már látszik Mária, „amint a morzsolószéken ül ölében a kis Jézussal”. Emiatt egyetlen szemet sem szabad a gabonából a földön hagyni.
Amit a mátyusföldi lakodalomról tudunk, nem sokban különbözik az általában gyakorolt szokásrendtől. A 20. század harmincas éveiig az endogámia (csoporton belüli házasodás) volt a szabály nemcsak falun, de az egyes társadalmi rétegeken belül is. A lagzit általában farsangban, ritkábban ősszel tartották. A szertartások menetében a nyugati, kisalföldi jellemzők mellett megjelenik néhány keleti, palócos elem, például a hajnaltűz.
Mátyusföldön sokáig, szívósan fennmaradt az egy gazdasági egységet alkotó három nemzedéket magában foglaló nagycsalád intézménye. Minden vagyon és tevékenység a családfő rendelkezése alá tartozott, a tagok személyes tulajdonában csak a ruházat és a néhány kézi szerszám volt.
A társadalom rétegződésére jellemző, hogy a 19. század végén mind a nagy-, mind pedig a kisbirtokos gazdák száma igen alacsony volt, viszont folyamatosan nőtt a nincstelenek aránya. A falusi lakosság 60%-a volt földtelen zsellér, akik vagy napszámosként tengődtek, vagy az uradalmi cselédség számát gyarapították. A földdel rendelkező parasztok és az évre szerződött földesúri bérmunkások (cselédek) csoportjai élesen és átjárhatatlanul elkülönültek egymástól.
A földhiány miatt a falusi lakosság különösen nagy számban próbálkozott különféle kismesterségekkel.
Sajátos réteget alkotott a főleg református, jómódú rétei kisnemesség. Kúria szerű épületekben laktak, kocsist tartottak, taníttatták a gyermekeiket. Sokat gúnyolták őket rátartiságuk, szertartásosságuk, úrhatnámságuk, ma úgy mondanánk „sznobságuk” miatt.

4


Irodalom

  • Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953.
  • Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VII. Budapest, 1982.
  • Bukovszky László (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Fórum - Lilium Aurum, Komárom - Dunaszerdahely, 2005.
  • Gágyor József: Gyermekjátékok a galántai járásból. Néprajzi Közlések. Bratislava, 1974.
  • Kodály Zoltán: Mátyusföldi gyűjtés. Ethnographia. XVI. (1905.) 300-305. oldal
  • Martin György – Takács András: Mátyusföldi népi táncok. Bratislava, 1981.
  • Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000.
    Fórum – Lilium Aurum, Komárom – Dunaszerdahely, 2005.

Felsőszemeréd (Horné Semerovce)

  • Manga János: Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójátékok. Ethnographia. L. (1939.)

Gúta (Kolárovo)

  • Gaál Károly: A gútai „rekesz” és a vizafogó cége. Ethnographia. 18. 1947

Kéménd (Kamenín)

  • Takács András: Eredeti magyar nép táncok. VI. Martos-Kéménd. Bratislava, 1970.

Kürt (Strekov)

  • Agócs Gergely – Gombai Tamás: Kürti bandák. A Vág-Garam köze népzenéje. Népzenei Füzetek. Hagyományok Háza, Budapest, 2004.

Martos (Martovce)

  • Dobi Géza: Martosi népdalok. KT Könyv- és Lapkiadó Kft. 2002.
  • Fél Edit: A kötény Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXV. 1943.
  • Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson. Kisalföldi Közlemények I. 2. Budapest, 1944.
  • Fél Edit. A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXIV. 1942. 93-140. o.
  • Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesítő. XXXII. 1940.
  • Takács András: Eredeti magyar nép táncok. VI. Martos-Kéménd. Bratislava, 1970.

Tardoskedd (Tvrdošovce)

  • Manga János: Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójátékok. Ethnographia. L. (1939.)
  • Méryné Tóth Margit: Tardoskedd hagyományos táncai és táncélete. Új Mindenes Gyűjtemény. 2. (1983.)
  • Méryné Tóth Margit: A tánc egy mátyusföldi közösség életében. In: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen, 1982.
  • Morvay Gyula: Nyomtatás Tardoskedden. Néprajzi Értesítő. XXI. (1929.)
  • Takács András: Eredeti magyar népi táncok. IV. Tardoskedd táncai. Bratislava, 1969.

5


Lemezek

  • Mátyusföldi népzene – Pered-Diószeg. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-25. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
  • Vág-Garam közi népzene – Kürt. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-27. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár Filmek
  • Aha, Kolon/Horny Ohaj, Kolínany (Nyitra vm.) 1987. (söprűtánc, verbunk, huszáros,  lassú csárdás, friss csárdás, cigánytánc, belépő, simi) Ft.1269.
  • Dunaradvány/Radvan nad Dunajom (Komárom vm.) 1970. (mónárveszedelem; táncpantomim; verbunkos; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.724.
  • Hetény/Chotin (Komárom vm.) 1970. (Hogy a csibe; lassú csárdás; friss csárdás; csárdás; huszárverbunk; Sallai verbunk; kettes verbunk) Ft.725.
  • Izsa/Iza (Komárom vm.) (páros tánc; csárdás; botos tánc; férfi szóló; csapásoló; sortánc) Ft.794.
  • Izsa, Komárom/Iza, Komárno,  (Komárom vm.) 1957. (páros cigánytánc; férfi cigánytánc; női cigánytánc) Ft.811.
  • Komárom, Izsa/Komárno, Iza (Komárom vm.) 1957. (páros cigánytánc; férfi cigánytánc; női cigánytánc) Ft.811.
  • Komáromszentpéter/Svaty Peter (Komárom vm.) 1970. (árgyélus tánc; gyertyás tánc; lassú csárdás; friss csárdás; Sallai verbunk; Hogy a csibe; mars) Ft.726.
  • Kürt/Strekov (Komárom vm.) 1988. (lassú csárdás; friss csárdás; belépő; valcer; páros cigánytánc; kettes botoló) Ft.1327.
  • Marcelháza/Marcelová (Komárom vm.) 1973. (lánckörjáték; körjáték; sorjáték; vonulós páros játék; kiszámoló; Bújj-bújj; sétálós; körbejárás) Ft.833.
  • Martos, Ipolyszalka/Martovce, Salka nad I’plom (Komárom, Hont vm.) 1980. (körcsárdás; csárdás; friss; bukós; lassú; ugrós) Ft.1059.
  • Martos/Martovce (Komárom vm.) 1978. (Dunamenti Folklórfesztivál – pilikézés, kuriázás, árgyélustánc) Ft.996.
  • Martos, Tardoskedd/Martovce, Tvrdosovce (Komárom, Nyitra vm.) 1986. (váskatánc,   verbunk, szinala, verbunkos csárdás, friss csárdás, gyors csárdás csalogatós része, pilikézés, kurjázás, árgyélus, bukós) Ft.1237.
  • Martos/Martovce (Komárom vm.) 1962. (csárdás; verbunk; Attila-tánc; régi hoppa;  lassú; friss; pilikézés; ugrós; bújócska; kuria; gyertyás tánc; menyasszonytánc; verbunk) Ft.511.
  • Naszvad/Nesvady (Komárom vm.) 1970. (menyasszonyfektető gyertyás tánc; árgyélus tánc; csárdás; Hogy a csibe; Sallai verbunk) Ft.727.
  • Tardoskedd/Tvrdosovce (Nyitra vm.) 1966. (kettes, lassú csárdás, friss, friss csárdás, Magyar verbunk, váskatánc, szinalázás, röszketős, birkás, Magyar kettős,  férfi cigánytánc, hármas csárdás, fonóbóla buktatós)  Ft.590.
  • Tardoskedd, Martos/Tvrdosovce, Martovce (Komárom, Nyitra vm.) 1986. (váskatánc, verbunk, szinala, verbunkos csárdás, friss csárdás, gyors csárdás csalogatós része, pilikézés, kurjázás, árgyélus, bukós) Ft.1237.
YouTube filmek
  • Tardoskedd Ft.590.4 – Lassú és friss csárdás: 
  • Tardoskedd Ft.590.5 – Lassú és friss csárdás: 
  • Tardoskedd Ft.590.1 – Lassú és friss csárdás: 
  • Tardoskedd Ft.590.2 – Lassú és friss csárdás: 
  • Tardoskedd Ft.590.6 – Magyar verbunk: 
  • Tardoskedd Ft.590.8 – Váskatánc:
  • Martos Ft.511.7 – Pilikézés. 
  • Martos Ft.511 – Árgyélustánc, Csárdás: 
Fotók – Néprajzi Múzeum
  • Erdődi Mihály: Menyecskecsoport ünnepi viseletben 
  • Erdődi Mihály: Leányka ünnepi viseletben
  • Erdődi Mihály: Leánykacsoport ünneplőben 

1

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Csallóközzel foglalkozó részlet]
(In: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld éppúgy több kisebb-nagyobb egységre bontható, mint más hasonló nagyságrendű tájak. Az arányos tagolást azonban a jelenlegi kutatási eredmények alapján nem lehet kielégítően elvégezni, mert a Kisalföldre a szűkebb Dunántúlnál is inkább vonatkozik, amit előrebocsátottunk, hogy természetföldrajzi, történeti és kutatástörténeti okokból kevésbé tagolódik, mint az Alföld vagy Erdély. Ezért mostani fejezetünkben törekszünk ugyan szétválasztásra, de a körülhatárolandó egységeket külön címmel nem emeljük ki.
Az első tájegység, Moson megye sem hagyományos történeti, sem néprajzi, sem pedig természetföldrajzi határok segítségével nem ragadható meg. Az agrártörténet számontartja nemcsak környezetéhez képest, hanem az egész korabeli Magyarország viszonylatában egyedülálló birtokviszonyait. Mosonban nagyon szemléletesen érvényesült, hogy a Mária Terézia uralkodása idején megindított úrbéri szabályozás megszilárdította a telkes jobbágyok anyagi viszonyait, egyúttal megalkotta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokos paraszti réteg előzményét. Ekkor a megye községeinek 34,69%-ban (17 helység) a telekátlag egy egésznél magasabb volt. A jobbágyság 38,07%-a birtokolt egy teleknél nagyobb földterületet, ami az úrbéres földek 57,74%-ának felelt meg. Például Miklóshalmon 2,14 , Hegyeshalmon 1,87 , (Moson)Szolnokon 1,80 volt a telekátlag. Az utóbbiban és Moson helységben 13-13 jobbágy bírt 4,75 nagyságú telket, ami 95 holdra rúgott. Ezek a számok messze meghaladták mind a dunántúli, mind a magyarországi mutatókat. [...]
Az ismertetett statisztikában [1878] a legkisebb birtokok egykori zselléreké voltak, a többi gazdagparasztoké. A századelőre (1913) a birtokos parasztok kezén lévő föld még inkább növekedett. Az országban egyedülálló módon a mosoni Puchtinger családnak 898 kh, a Rébl családnak ugyanott 619 kh volt a kezén. Az 1820 lakosú Miklóshalmon a 26 száz kh-nál nagyobb birtokból 25, Mosonszolnokon 21-ből 20 volt parasztoké. Ha közbevetőleg egy pillantást vetünk az Alföldre, közelebbről Hajdúnánás birtokviszonyaira, fölidéződik, hogy például ott is voltak ugyanebben az időben több száz holdas paraszti birtokok. Míg azonban ezeket szinte a holtvagyon megtestesüléseként idéztük, Mosonban a kisparaszti gazdaságok is rentábilisak voltak. A virágzás több szerencsés körülmény hosszú idejű, folyamatos találkozásának köszönhető.
A megye kedvező földrajzi viszonyai ebben éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy a háborús események általában elkerülték, a középbirtok lényegében hiányzott a feudális struktúrából, nem volt egyházi nagybirtok sem. A két latifundium, a herceg Esterházy családé, de különösen a főhercegi uradalom nagyvonalúan bánt jobbágyaival. Viszonylag mérsékeltek voltak a szolgáltatások és bőkezűen mérték ki az úrbéri területeket, továbbá a nem telki állományba tartozó úrbéri minőségű területek is tetemesen nagyok voltak. A mosoni parasztok a XIX. század folyamán rendszeresen kihasználták a közeli piacokat, elsősorban Bécs és Alsó-Ausztria ellátásában vettek részt. Közben szükség szerint és megfelelő anyagi alapokra támaszkodva, sikerült gazdasági profilt is váltaniuk. Amíg a gabonakereslet tartott, elsősorban búzát termeltek. Moson városa a fontos gyűjtő és átrakodó hely feladatkörét látta el, a Duna szolgált közlekedési útvonalul. Majd igen korán a vasút is átszelte a megyét (1855). Az 1880-as évektől a búzapiac visszaesésével átmeneti válságba kerültek a Moson megyei parasztok, de hamarosan megtalálták a kibontakozást. Még nem sokkal korábban a távolsági szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány jelentette az állatállomány zömét, szarvasmarha kevés volt, a század-végen a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdaság vette át a vezetést. Intenzív szántóföldi takarmánytermesztéssel és istállózással, valamint ezzel párosultan hússertés- és baromfitenyésztéssel foglalkoztak. Példaadóként szerepet vitt a főhercegi uradalom hatalmas tejgazdasága, szervezőként (tejszövetkezetek) pedig 1896-tól a Magyaróvári Szarvasmarha-tenyésztő Egyesület Újhelyi Imre gazdasági akadémiai tanár vezetésével.
A gabonakonjunktúra majd a tejgazdálkodási irányvétel hatása jól lemérhető a népi műveltség változásain. Moson volt a korabeli Magyarország egyetlen német többségű vármegyéje. Német parasztsága (heidebauerek) jóllehet középkori telepes volt, sok vonásban más dunántúli német csoportokéhoz hasonló, puritán népi műveltséget, viszonylag egyszerű viseletet mondhatott magáénak, mely itt a németlakta városok és az összefüggő nyelvterület közelében a többi tájegységhez képest előbb polgárosult. A fejlett öntudatú árutermelő parasztság – mint láttuk – több, mint egyharmadában mezővárosi lakos volt 1848 előtt. 1864-i adat szerint a tagosítások végbevitelében Moson járt elöl, a községek 92%-ával, 1871-ben pedig Keleti Károly itt regisztrálta az országban legkevesebb analfabétát (16,88%). A múlt század derekától kezdtek épülni a telkek hosszában több szobás és mellékhelyiséges, választékosan berendezett, majd L-alakú, végül a századvégtől a földszintes zárt beépítésű jellegzetes mosoni utcasorok. Ekkor jelentkezett a ruházkodás városiasodása is. A Szigetközben és a déli síkságon lakó magyarokra a kiemelkedő gazdasági mutatók nem vagy mérsékeltebben voltak jellemzők. Életmódjuk polgáriasulása sok területen párhuzamosan alakult a németekével.
Elsősorban a Szigetközre gondolunk, mely a Duna bal oldalán elhelyezkedő, szomszédos Csallóközzel együtt a kisalföldi medence középső, mély területén fekszik. Nagyságban ugyan különböznek, mert a Csallóköz a Duna legnagyobb szigete és egyben a kontinens legnagyobb folyami szigete, azonban hasonló természeti adottságaik, történeti és kulturális hagyományaik miatt indokolt együttes tárgyalásuk. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy a sűrűn városias tágabb környezetben a két nagy sziget szinte várostalan táj. A XIX. század elejéig a Csallóköz északi, magasabban fekvő részének kivételével (Főtáj, Föltáj) a többi szigetvidék nehezen megközelíthető, lapályos, vízjárta, változó folyamágakkal, rétekkel, mocsarakkal határolt terület volt. A Szigetközben mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi helyezkedett el. A Csallóköz északi végében nagyobb városi hagyományokkal rendelkezett az egykori földesúri jobbágyos polgárváros, Somorja, de korszakunkban már megszűnt dunai kikötő lenni, majd a vasút is elkerülte és még inkább hanyatlott, miután szerepét az aprófalvak sorából a századfordulón kiemelkedő, központi fekvésű Dunaszerdahely vette át. Ennek vonzásköre azonban korlátozott maradt, mert nem tudta legyőzni a szigetek hagyományos gazdasági orientációs centrumait, melyek a vízjárta táj peremén feküdtek. Jól kifejeződik a vonzásköri megosztottság a vármegyerendszer alakulásában. A Felső-Csallóköz Pozsony, a Felső-Szigetköz Moson, az Alsó-Szigetköz és a közeli Csilizköz a Csallóközből Győr, végül az Alsó-Csallóköz Komárom megyéhez tartozott. Moson gabonakereskedelemben játszott szerepéről és Magyaróvárról már esett szó.
Pozsony a késői feudalizmusban Magyarország fővárosa volt, és különböző felszínű, eltérő adottságú termelési tájak, több etnikum találkozási pontjában fekszik. A Felső-Csallóköz falvainak biztos, folyamatos piacot kínált még azután is, hogy elveszítvén fővárosi státusát, fejlődése lelassult, viszont a közeli falvak mezőgazdaságának éppen korszakunkban nőtt meg az eladható feleslege. A népi kultúra alakulásában megmutatkozó kisugárzó hatását azonban részleteiben nem ismerjük.
A köz- és egyházigazgatási, valamint hadászati jelentőséggel a középkor óta bíró Győr a napóleoni háborúk gabonakereslete idején indult ütemesebb fejlődésnek, mint a távolsági kereskedelem központja, átrakodó és gyűjtőhelye. A termény- és állatforgalomban megszerzett szerepének fontosságából a század közepe után, akkor kezdett veszíteni, amikor Pest vált a magyarországi búzakereskedelem elsőszámú központjává. A magyar búza azonban ekkor még újabb, délnémet piacokat hódított és Győr kereskedelmi forgalma igazán csak a tengerentúli gabona megjelenésével került válságba. Ekkorra már jelentékeny kereskedelmi tőke halmozódott fel a városban és Győr a Dunántúlon szinte egyedülálló módon (Pécs állítható még vele párhuzamba) nőtt át a céhes ipar válságát is legyűrve kereskedő városból ipari várossá. Időközben a település mind demográfiailag, mind a polgári társadalom intézményeit, mind külső urbanizációs képét tekintve megerősödött. 1990-ben lakosságának mindössze 6,3%-a élt őstermelésből, míg iparból 37,2 , kereskedelemből 9,7 , közlekedésből 8,9%. A hiedelmek szívósságát ismerve talán túlzás Fehér Ipoly megállapítása 1874-ből, hogy a Győr megyei nép, miután a falvak a városhoz általában közel esnek, „kevésbé babonás”, de véletlen sem lehet ez a megjegyzés. Ugyanő szembeállította a parasztok hagyományszerű és az uradalmak korszerű gazdálkodását. Az előbbiek ekkor még az extenzív fejlesztés szakaszában is képesek voltak búzafelesleget termelni. A tagosítás már végbement, de még nem alakult a belterjesebb, az ipari növénytermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó új irány. Az 1870-es évek végén a Győr környéki parasztok hagyományos viseletében a férfiaknál a kék és fekete posztó uralkodott. Negyedszázaddal később mindkét nem hagyományos öltözetét a sötét színek, különösen a nőkét a városi divat után igazodó ruhadarabok jelentették. A Kisalföld keleti határvidékén a Komárom, de leginkább Tata vonzásába tartozó Kocson az 1930-as években készült falumonográfia, melynek anyagából csak közvetetten lehet korszakunkra következtetni. A ruházkodás változásai azonban jól dokumentáltak. Ekkor még – a később fölbomlott – református, kisnemesi eredetű gazdaréteg volt a hangadó. A nők „francia kalapot” és kesztyűt, polgárias sötét ünneplő ruhát hordtak. A férfiaknál rétegenként változva előfordultak bőrruhák (bunda), vászongatyák is, de már a századelőn az egyszerű sötét, csizmás öltözet vált általánossá és csak az emléke élt a díszesebb, parasztosabb viseletnek. A szemes kályha helyén az első „masina” (vaslapos rakott tűzhely) megjelenése 1883-ban, a téglafalú, oszlopos tornácú házak elterjedése, az új ételdivatok és nem utolsósorban a racionális vallásos életszemlélet, melyben a hiedelmek perifériára szorultak, erőteljes paraszti polgárosulásról tanúskodnak.
A Csallóköz keleti sarkában ugyanakkor az azonos nevű vármegye mértani középpontjában épült Komáromnak kézművességénél fogva jelentős szerepe volt a Kisalföld XIX. századi népi kultúrájának alakulásában. A város közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. A vízi és szárazföldi utak találkozása a búza- és faáruforgalom Győrrel egyenrangú központjává tette. Korszakunkban azonban már túl volt a virágkorán, sőt éppen fekvése szolgált hátrányára, mert a vasút a költségesen áthidalható folyók miatt sokáig elkerülte. Gyáripara csak az első világháború előtt kezdett kibontakozni. Társadalomszerkezete mégis hasonlított Győréhez, mert 1900-ban mezőgazdaságból alakosság 8,1 , iparból 30,6 , kereskedelemből 8,2%-a élt. Csakhogy amíg Győrben az iparból élők jó része gyárüzemi munkás volt, itt a hasonló arány hagyományos kis- és kézműipari ágazatokból tevődött össze. Maga a város megtartotta földszintes zárt beépítésű házsorait, ami a múlt század végén már elsősorban nem iparos-polgár-, inkább agrárjelleget sugallhatott a külső szemlélőnek. Pedig csupán egyetlen paraszti életmódúnak minősülő csoportja volt, a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemeses ruházatukkal, református vallásukkal különültek el az utcák és városrészek szerint is tagolódó más foglalkozási csoportoktól, a nagy céhes múltú halászoktól, hajósoktól, ötvösöktől, molnároktól, ácsoktól, asztalosoktól. Mennyiség, elterjedési terület és díszítőstílus továbbhatása szempontjából Komárom volt a legnagyobb magyarországi festettbútor-készítő központ. A múlt század végén azonban már legnevezetesebb terméke, a láda készítése sem volt jelentős, pedig fél évszázaddal előbb a Dunán nagy tételekben Szerbiába és Bulgáriába is eljutott.
A gabonafuvarozással és hajóvontatással foglalkozó szekeresség valamint a vízimolnárság Győrben és környékén, a két sziget majd minden táján virágzó mesterség volt, számos faluban is tanúsítva a búzakonjunktúrát. Ezért ha a keleti országrész vízjárta területeinek hagyományával a néprajzi rekonstrukciós kutatások alapján összevetjük, eltérő képek bontakoznak ki előttünk. Keleten a pákászat, halászat, a réti életmód mellől hiányzik a hajózás, a nagy tekintélyű molnárság, révészség, nyugaton viszont a gyűjtögető gazdálkodás emlékei kisebb hangsúllyal kerültek elő. A néprajz által olykor romantikus titokzatosságba burkolt bodrogközi, vagy sárréti pákásszal szemben itt a zsákmányoló gazdálkodást, gyűjtögetést űzőt éppen nem hízelgő mondókával gúnyolták ki: „Sokat fárad a vadász / Mindig vizes a halász / Rongyos az aranyász.” Pedig e két utóbbi mesterség a korábbi századokban tisztes megélhetést nyújtott, a két sziget országos nevezetessége volt. Természetesen a különbségek földrajzi és történeti okokra is visszavezethetők, hiszen a Duna évszázadok óta nagy forgalmú vízi út, míg a Tisza vízrendszerének hajózása sosem volt jelentékeny. Egyedül a réti állattartás gyakorlata, a szilaj, félszilaj mód mutat nagyobb hasonlóságot, de századunk első éveire a Csallóköz belsejében fekvő falvaknak már nincs legelőjük. Mindenütt tagosított, ugart nem hagyó gazdaságokat találunk. A kisparaszti és a középnagyságú birtok az uralkodó forma. A két sziget, főleg a Csallóköz a múlt század derekára „megszabadult” a Duna ellenőrizetlen vizeitől és nagyobb mértékben bekapcsolódhatott a környező városok piaci forgalmába. Az istállózó állattartás mellett belterjes növénykultúra csak kisebb fontosságú alakult ki. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte.

2

Filep Antal: Csallóköz
(In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai kiadó, Budapest, 1983.)
Csallóköz: a Duna legnagyobb szigete, a Kisalföld természetföldrajzilag jól elkülönült tája. Északról a Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna, majd a vele Guta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykor önálló Csalló folyóról kapta (1269. Challokeuz). A középkor folyamán a vízrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony megyéhez tartozó része a Főtáj, a Komárom megyéhez tartozó része pedig Altáj néven is ismert. Önálló táji része a Csilizköz. A régiségben Nagy-Csallóköz és Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, római katolikus vallású, de jelentékeny számú református és kevesebb evangélikus is lakja. A ~ nyugati végében, Pozsony körzetében középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és betelepüléssel morva szórványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút követő kitelepítések érintették. A ~ területét a településhálózat viszonylagos háborítatlan fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek kései továbbélése (kisnemesi falvak), a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága jellemezte. A középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, szántóföldi művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak. (Pozsony és Hegyalja, Komárom, később Bécs polgárai és katonai fogyasztó rétegei.) A ~ népi kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magasszintű paraszti polgárosulás jellemezte. Vásáros központjai Somorja, Dunaszerdahely, Guta, ill. Komárom és Pozsony.

Martin György: Csallóköz – Szigetköz
(In: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A honfoglaló magyarság e régi telephelyéről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk, különösen a Csallóközről még keveset tudunk.
A verbunk e vidék jellegzetes reprezentatív tánctípusa. A tánckezdő funkciójú szóló forma kötetlen szerkezetű. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű, lekopottnak tűnik.
Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzkodva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkokban soha nem fordul elő.. Az egyszerű bokázó-csárdás lépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt - friss rész következik, mely főként a háromlépés, háromugrós motívum változataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont az erdélyi „sűrű magyar” (legényes), a kanásztánc és az „ugrós” mérsékelt tempójú (120), nyolcados metrumú, „esztam” kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunk leírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunk-változatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazon zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérő dallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A „Kóbor huszároké” elnevezésű verbunkdallam pl. megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt Galga- és Solt-vidéken „huszárverbunk” néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig „Selyem-csárdás” névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak: pl. „Bertóké”, „Bársony verbunk”, „Madarász Ignác verbunkja”. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.
A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.
A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melybema már pl. a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföldi friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdás-stílus köréhez.
Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc, mégpedig a libasorban kígyózó, un. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán…) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásával analóg.
E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő párostáncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e párostáncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nem egyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.
A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait magába foglaló gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.
A fejlett vonós-zene mellett még élénken él a vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a duda-zene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncterminológia (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a duda-zene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi-szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, ludálláson…” kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútánc dallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt a macedónokig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta. A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nem egyszer érdekesen kapcsolódott a dudával (pl. „dudapolka”).

3

P. Vas János: Csallóköz – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai Hagyományok Háza, Budapest, 2002.)
A Csallóköz Európa legnagyobb folyami szigete. Különösen érvényes ez az állítás, ha hozzá számítjuk a Kis-Csallóköznek is nevezett Szigetközt. A két táj földrajzi, gazdasági és kulturális szempontból egymás ikertestvére, de nem egypetéjűek; a történelmi sors eltérő vonásokat is létrehozott arculatukon.
Pozsony alatt a Dévényi kapunál a Duna kiér a hegyek közül és lerakja hordalékát. A folyó ezen a szakaszon vízjárta „dzsindzsáros” szigetvilágot alakított ki. Ennek északi része, az először 1269-ben említett „CHALLO KEUZ” a Pozsony alatti, Farkastoroknak nevezett erdőségnél kezdődik. Itt a Duna ágakra szakad. Ezek közül az északit Kis-Dunának szokás nevezni. Több szakaszának önálló nevét is ismerjük a hagyományból: Gútáig Érsekújvári-Duna, majd a Vággal egyesülve Révkomáromig Vág-Duna, míg azután a Komárom melletti „Várfarkánál” egyesül a Nagy-, másképpen Győri-Dunával. A történelem folyamán egészen a 19. századi vízszabályozásig a vidékhatárok állandóan változtak, új és új szigetek váltak le, mások egyesültek, de az általános szemlélet az volt, hogy a Nagy-Duna (Öreg-Duna) és a Kis-Duna által határolt sziget Pozsony és Komárom között a Csallóköz.
Csallóköz teljesen sík vidék, még dombjai sincsenek. A Szigetközzel ellentétben szinte fátlan. Fekete termőtalaja, mely különösen alkalmas a búzatermelésre, nyugat felé fokozatosan vékonyodik, ott néhol már a felszínen is kövecses homok található. A keleti „alsó” részen sok a vízfolyás, mocsár, tó, a nyugati „felső” részen viszont patak is alig akad.
A vízzel való küzdelem végigkísérte a vidék történelmét egészen az 1886 és 1896 közötti végleges szabályozásig, amely örökre megváltoztatta arculatát: a közel háromszáz sziget és számtalan folyóág mocsárvilága síkföldi kultúrtájjá alakult át.
A Csallóköz területén a történelem folyamán három vármegye osztozott. Nagyjából ennek megfelelően szokás három kisebb tájegységre tagolni.
A Felső-Csallóköz, vagy Feltáj („Főtáj”) az egykori Pozsony vármegyéhez tartozott. Négy mezőváros és koronként változóan ötven-hetven falu tartozott ide. Ez a sziget szárazabb, homokos, kavicsos része.
Az Alsó-Csallóköz, az Altáj Komárom megye egyik járása volt: egy királyi város (Révkomárom), két mezőváros és huszonnégy falu.
Csallóköz leghagyományőrzőbb vidéke az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizköz nyolc faluja a Csiliz-patak és a Duna között.
A honfoglalók valószínűleg avar töredék-csoportokat találtak itt. A területet Lél törzse szállta meg, amely Vérbulcsúéval szövetkezve a nyugati kalandozók zömét adta. Később a Koppány-nemzetség is szerzett birtokokat a vidéken. A törzsi területek közötti, illetve a nyugati országhatárt védő gyepükre a fejedelmek török nyelvű besenyő és kabar határőröket telepítettek. A helynevek zöme török, kisebb része finnugor eredetű.
A Csallóköz közigazgatását I. István idején szervezték meg. A lakható területek betelepülése a 12. századra nagyjából befejeződött. Sok község, valószínűleg főként az egykori gyepűőrök falvai a várispánságokon keresztül a királyi udvarhoz, néhány közülük közvetlenül az uralkodó rendelkezése alá tartozott, vagy egyházi főhatóságok birtokolták őket. E falvak várjobbágy lakói azután a 13. századtól nemesi státuszba jutottak, aminek fejében különleges udvari szolgálatot teljesítettek: ők voltak a vadaskertek gondozói, halásztak, vízimalmokat működtettek, révészkedtek, gondozták a királyi istállók, királynéi ménesek állatait. A Csallóköz életében mindvégig meghatározó szerepet játszott ez a kiváltságokkal, vagy legalább azok tudatával rendelkező réteg.
A tatárjáráskor az ellenség nem merészkedett be ide részben a mocsarak miatt, de azért sem, mert Pozsony és Komárom vára kitartott velük szemben. Így nem volt szükség a lakosság újratelepítésére, a népesség folyamatos maradt, csupán néhány Pozsony környéki faluba érkeztek német telepesek.
Az Árpád-ház kihalása után, a „kiskirályok” időszakában Csák Máté szerezte meg Komáromot és a Csallóköz jelentős részét. Károly Róbert 1307-ben foglalta el a területet. A különböző nagyúri pártok támogatásának ára a királyi uradalmak jó részének magánkézbe adása volt. Számos, később nagy hírre emelkedett família szerzett itt birtokot: Amadék, Dócziak, Héderváriak, Kontok, Pálffyak, Rozgonyiak.
A török háborúk idején a Csallóköz erősen pusztult. Az életben maradt lakosság jó része elvándorolt, illetve nagyobb településeken verődött össze. A földek elposványosodtak, a partokat, belső állóvizeket nem tartották rendben, az utakat nem gondozták, a dúvadakat nem csapdázták. A pangó vizek járványokat terjesztettek.
A korai gyors reformációt erőszakos ellenreformáció követte. A vallási villongások nemegyszer fegyveres formát öltöttek. Békésebb időkben a vegyes vallású falvakban a templomot közösen, felváltva használták, de az újhitű papokat egészen a 18. század végéig gyakran zaklatták. Az 1700-as évek végére alakult ki a lakosság 19. század végéig érvényes felekezeti megoszlása: a Feltáj csaknem teljesen katolikus, míg az Altájon a katolikusok és protestánsok aránya nagyjából egyenlő. Utóbbiak főleg reformátusok, az evangélikusok kevesen vannak.
Az 1773-as összeíráskor 137 község volt a Csallóközben, ezek közül 129 magyar, a maradék nyolc a Pozsony alatti, középkori eredetű németség lakhelye. Az 1880-as felmérés szerint a lakosság 94%-a továbbra is magyar, az 1,2% szlovák az uradalmi cselédség soraiból kerül ki, a németséget ekkor is a Pozsony melletti falucsoport képviseli. A maradék: zsidók és cigányok. A 20. század elején a természetes szaporulat csökkent, a paraszti földbirtok mégis elaprózódott, ami elszegényedést és elvándorlást hozott magával. Iskolák alig működtek, az orvosi ellátás siralmas volt.
Az I. világháborút lezáró békeszerződés Csallóközt Csehszlovákiához csatolta. A Magyarországgal meglévő gazdasági és kulturális kapcsolatok megszakadtak. A régió közlekedése az új határvonal miatt zsákutcába került. Az 1921-ben 89,6%-ot kitevő magyarság mellé szlovák, cseh és morva telepesek költöztek, a városokba „csehszlovák” értelmiség és hivatalnoki kar került. A nagybirtokokat felosztották, de a földet nem a helybeli nincstelenek, hanem az új ország más részeiből érkezettek kapták. A magyar zsellérek a majorságok megszűntével elvesztették megélhetésüket és munkalehetőségeiket.
1938-ban a terület nagyobb része visszakerült a Magyar Királysághoz, majd 1945-ben újból csehszlovák igazgatás alá jutott. A magyar lakosságot érzékenyen érintették az erőszakos „lakosságcserék”, a belső áttelepítések és a természetes asszimiláció. Mindezek ellenére a magyarság etnikai határa ma is a Csallóköztől északra húzódik.
Kulturális szempontból a városok közül egyedül Komárom hatása volt számottevő, az is csak az Altáj népéletére. A település már a római korban fontos átkelőhely volt, az Árpádok alatt is a királyi birtokok közé tartozott. Lakossága a török időkig színmagyar. Ezután a helyőrséget adó német katonaság nyomában német polgárok, a szerb („rác”) naszádosokat követve és védelmüket élvezve délszláv kereskedők és hajósgazdák telepedtek le a vámkedvezményekkel rendelkező megerősített városban. Komárom a szárazföldi és vízi útvonalak találkozásánál helyezkedik el, ez adta gazdagsága alapját. Ide érkeztek a Vágon leúsztatott fenyőszállítmányok, itt osztották szét és árusították a fát. A hajósgazda és kereskedő réteg fontos szerepet játszott a búza közvetítő kereskedelmében is. Emiatt jött létre a város szállításra specializálódott közössége, a kisnemesi eredetű, református vallású szekeresgazdák csoportja, akik elkülönülő szokásaikkal, parasztos életvitelükkel, díszes viseletükkel sajátos színfoltot képeztek a település társadalmában.
A Vág-Dunán nagy hasznú, céhesen szervezett halászat folyt. Céhekbe tömörültek a molnárok, hajósok, kézművesek is. Utóbbiak messze földeket láttak el termékeikkel, köszönhetően a Duna kínálta olcsó szállítási lehetőségnek. A leghíresebb komáromi exportcikk a festett bútor volt, ezen belül is leginkább a „komáromi láda”, ami a 19. században végig a Duna mentén, még Szerbiában és Bulgáriában is divatos berendezési tárgy volt.
Komárom után a legnépesebb történelmi múltú település Gúta. Neve 1268 óta ismert. 1551-ben megerődített szabadalmas mezőváros volt. Eredetileg a Vág bal partján terült el, de a gyakori török támadások miatt áttelepítették a másik oldalra, így került a Csallóközbe. Jeles vizafogó helyként emlegették, híres volt gyümölcstermesztése, illetve ló-, marha- és sertéstenyésztése. Hajókon nagy mennyiségben szállított szénát a pesti piacra.
A mai Dunaszerdahely valószínűleg már a rómaiak előtt is lakott volt. A középkorban királyi kiváltságokat, így vásártartási jogot kapott.
A Csallóköz viszonylag gyors ütemű polgárosulása miatt a zsákmányoló gazdálkodásnak, különösen a gyűjtögetésnek a közeli évszázadokban sokkal kisebb volt a jelentősége, mint az „ikertestvér” Szigetközben. A Csallóközön belül is érezhető különbség: az Altáj vizesebb, mocsarasabb vidékén tovább fennmaradtak a régies foglalkozások, főként persze kiegészítő jelleggel. A zsákmányoló „mesterségek” alacsony presztizsére utal a közismert mondóka:

„Sokat fárad a vadász,
mindig vizes a halász,
rongyos az aranyász.”.

Az egykori értékes fafajtákban gazdag erdőket a néprajzi kutatás által elérhető időszakra már kiirtották. A megmaradt ártéri ligetek fő haszonnövénye a botlófűz. Ennek ágait 2-3 évenként kb. 2 méter magasságban levágták, „lebotúták”. A vastagabbját tüzelőnek használták fel, a vékonyabbakat kévében megszárították és sövényfalat, kerítést készítettek belőlük. Sokáig fontos jövedelemforrás maradt a nád és gyékény gyűjtése és feldolgozása is.
Az állóvizek és a lápvilág bővelkedtek halban. A halászat főként Somorja és Komárom környékén jelentett alapvető megélhetést, de a vízszabályozásig másutt is nagyban űzték A harcsa, csuka, ponty és számos más fajta a paraszti étrend meghatározó része volt. Mára egy részük (pl. a kecsege) eltűnt és a többi is megritkult. A halhús már nem számít fő tápláléknak.
A legértékesebb zsákmány a viza volt. „Őrhalnak” nevezték, mert állandóan figyelni kellett a folyót, hogy észrevegyék a vonulását. A hagyomány szerint gyakran kiemelkedett a vízből, mintha felállna, főleg, ha valami csillogó tárgyat vett észre. Talán erre vezethető vissza a „haltündér” hiedelemalakja, akinek női felsőteste, de halfarka van. A vizát cégével („szégyé”) fogták. A vizet elrekesztették, így a hal csak bizonyos irányban úszhatott, míg végül csapdába került. A 19. század végére a viza eltűnt a Csallóköz vizeiből. Az utolsót 1906-ban fogták a sűlyi Duna-ágban.
A főként a Nagy-Duna mentén élő, hagyományos módon dolgozó halászok céhszerű szervezetekbe („bokor”, „kötés”, „felekezet”, „kompánia”) tömörülve bérelték a halászó helyeket. Egyenlő jogokkal társultak egy-egy kerítő háló mellé. Elöljárójuk a „halászgazda” volt. A munkakezdés idejét a „halász kisbíró” hirdette ki, amikor feljött a „Halászcsillag”. A céhtag halászok még az 1930-as években is azzal jelezték különállásukat, hogy az idősebbek a „borotvált állú” parasztoktól eltérően szakállt növesztettek.
Nem számított igazi halnak a mocsaras, sáros árkokban tömegesen tenyésző csík, így azokat a csíkászokat sem tekintették igazi halászoknak, akik vessző tapogatóval vagy varsával „szedték” ezt a sekély vizek fenekén kis körben mozgó halat. Alkalmilag csíkásztak a pásztorok, vesszőgyűjtő asszonyok, nagyobb gyerekek is. A 20-30 cm. hosszú, lágy testű, ujjnyi vastag, hengeres alakú, pikkelytelen csík közkedvelt eledel volt, főleg káposztával főzték. A 20. század elején néhol még gyakori volt, de már nemigen fogyasztották.
A vízi élethez tartozott a hajózás is. A gabonaszállító „bürkös hajók” felső-csallóközi kikötő helye Vajka volt. Emlékeznek a lovas hajóvontatásra is.
A Csallóközben ősi hagyománya van a méhészkedésnek. Nemrégen még szinte minden háznál űzték.
A Szigetköz és Csallóköz partjainál a Duna lelassul és lerakja a magával sodort hordalékot. A Kis- és Nagy-Csallóközre egyaránt jellemző foglalkozás volt egykor az aranymosás. A táj erről kapta irodalmias ízű, de közismert „Aranykert” nevét.

„Halász, vadász, aranyász
üres zsebben kotorász.
Ha szegény is, vígan él,
Egész nap csak vizet mér.”

4

P. Vas János: Csallóköz – II.
Az aranyászat az 1920-as évekig sokak számára a megélhetést jelentette. Néhány falu híres volt erről a mesterségről. Szap lakóinak jelentős része például évszázadokig ebből élt, de így emlegették Vajkát, Bőst és Medvét is. A foglalkozás régebbi nagyobb elterjedésére számos helynév utal (Csallóközaranyos, stb.). A történelem folyamán az arany változó szigorúsággal, de mindvégig állami monopólium volt, így a vele foglalkozókat Mária Terézia idején nyilvántartásba vették. A családnevek a századok folyamán meglepő egyezést mutatnak, tehát a mesterség valószínűleg apáról fiúra öröklődött. Az aranymosók a falusi társadalomban a gazdák utáni második legtekintélyesebb rétegnek számítottak, ők voltak a „mezzei emberek” eleje. Külön utcában laktak, a búcsús körmenetekben testületileg vettek részt, a kocsmában külön asztaluk volt. Tevékenységüket a szigetvilágban és a Duna két partján folytatták. Idényben, tavasztól őszig hétszám haza sem mentek. Nádból „aranyász sátort” készítettek, „tarisznyából éltek”, meg abból, amit találtak: halat, madártojást ettek. Füvekből „aranyász teát” főztek. Elvándoroltak Esztergomig, Vácig, fel a Vágon és a Garamon, de még Paksig, Mohácsig is.
A 19. század közepéig az aranyászat tisztes megélhetést biztosított. (A kimutatások nem túl megbízhatóak, hiszen az arany egy részét nyilván feketén adták el a városi ötvösöknek az állami árnál magasabb összegért, vagy adómentesen.) Mégsem gazdagodtak meg. Azt mondják, bohém nép volt az aranyász, amit kerestek, elmulatták, ezért mindig szegények maradtak. Aztán a Duna szabályozásával a 19. század végére a vízszint megemelkedett, nehezebben lehetett hozzáférni az aranyhoz. A 20. században az aranymosás már nem jelentett állandó megélhetést, időszaki kiegészítő foglalkozás lett. Az egykori aranyászok napszámba szegődtek, sokan közülük kivándoroltak. Az aranymosást már csak fő munkájuk mellett űzték alacsony vízálláskor a révészek, halászok. Azt mondják, egy napszámnyi fizetségnek megfelelő fémet ma is ki lehet nyerni egy napi munkával, járja is a Dunát nyaranta néhány „hobbi-aranyász”.
A terület mezőgazdaságában a múltban az állattartás volt a meghatározó ágazat. Ez a helyzet a 19. század folyamán megváltozott. A lecsapolásokkal, vízrendezéssel a megmaradt nedves réteken kialakuló szénagazdálkodással összefonódva az istállózó marhatartás megtartotta ugyan hangsúlyos szerepét, de mellette nagy területre kiterjedő és jól jövedelmező szántóföldi művelés, mindenekelőtt búzatermelés alakult ki. Ehhez csatlakozott azután a közeli városok piacain mindig haszonnal értékesíthető zöldségfélék és gyümölcs termesztése, ami szintén jelentős múlttal rendelkezik a vidéken. A három ágazat a 19. század végére nagyjából egyensúlyba került, s éppen a falusi nép megélhetésében való körülbelül egyenlő részesedésük vált a csallóközi mezőgazdaság jellegzetességévé. A 20. század közepére ez az egyensúly felborult, a gabona termesztése került abszolút túlsúlyba elsősorban a kertészkedés és részben az állattartás kárára.
A Csallóközben, mint általában a Kisalföldön, az állatok közül a szarvasmarha jelentősége volt meghatározó. Húsáért nagy tömegben vásárolták a közeli városok (Pozsony, Komárom) és a távoli fővárosok (Bécs, Pest-Buda) kereskedői és mészárosai, valamint a hadsereg és a megyék ellátó biztosai. A jó erőben levő, szakszerűen idomított igás ökrök is jó áron keltek el. A 19. század második felétől a régi magyar fajtákat mindenütt felváltotta a szimentáli. A hangsúly a húsról áthelyeződött a tejgazdálkodásra, de megmaradt az igaerő fontossága.
A csallóközi pásztoroknak a Kisalföldön máshol is ismert jellegzetes terelő eszköze volt a „csörgős bot”, amit itt „fütykös”-nek neveztek. A botra fém karikákat vagy lemezeket erősítettek. Ha a jószág tilosba tévedt, nem kellett utána menniük, gázolniuk, a bottal távolról hajították meg. Az állat később már az eszköz hangjára is hallgatott, engedelmeskedett. A betlehemesek a csörgős botot ritmushangszernek használták.
A szigetközi állattartás-központú modellel szemben a Csallóközben a vízszabályozások után a nép elsősorban búzát termesztett. Jelentős volt a zab, a kukorica és a burgonya termésterülete is.
A belterjes, kertészkedő növénytermeléshez a jó öntéstalaj és a könnyű öntözési lehetőség biztosított kedvező feltételeket. Híres volt a vidék répája, gyökere, káposztája, hagymája, fokhagymája. Egyes falvak bizonyos fajtákra specializálódtak.
Csallóköz mezőgazdaságára számos kézműves, fuvarozó és kereskedő alapozta megélhetését. Az állattartás termékeit tímárok, csizmadiák, kefekötők, szűrszabók dolgozták fel. Céhes központjuk Pozsony volt. A gabonát helyben őrölték a vízimolnárok, szekeresek és hajósok szállították a piacokra. Komáromban hajókat építettek a speciális dunai árufuvarozás kívánalmainak megfelelően. A hajózás a vontatás révén a folyó menti lótartó falvak jövedelmét is gyarapította .
Csallóköz kerámiából behozatalra szorult. Messzi földről érkeztek ide a cserépárusok („begrések”, „köcsögösök”) szalmával bélelt szekerei. Árujukat általában gabonáért, ritkábban kenderért cserélték el.
A Csallóköz parasztságának műveltsége átmeneti jellegű. A középkor óta folyamatos közösségek viszonylag korai polgárosulása magyarázza a dekoratív népművészet szinte teljes hiányát, a folklórban pedig az új stílus korai túlsúlyba kerülését.
A népviseletről általában elmondható, hogy a református kisnemesi lakosság korán a polgári divatot kezdte utánozni.
A 19. század első felében a férfiak kék posztót hordtak. A század második felében ezt gyári anyagokra cserélték, de az idősek sokáig megtartották a csizmanadrág, rövid dolmány, sötétkék posztó köpeny, pörge kalap összeállítást. A női viselet rojtos főkötőből, virágos rövidkabátból, színes hosszú szoknyából és fekete köpenyből állt.
A 19. és 20. század fordulóján a férfiak kék, fekete vagy szürke „posztómándli”-t (ujjast), „pruszlikot” (mellényt) és nadrágot, németes szabású „ümögöt” (inget), fekete kalapot és ráncos szárú csizmát vettek magukra. Nyáron még mindig házivászonból készült ráncos bőgatyában jártak. Általános volt a szűr is, de már nem díszítették és csak utazáskor használták, máskülönben az uradalmi cselédek ruházatának számított. Télen a felsőruha bélelt köpeny, vagy alig díszített bunda és báránybőr sapka volt. A komáromi szekeres gazdák kitűntek uras ruházatukkal, amit ezüst, nyusztprém és kócsagtoll ékesített.
A női viseletre már ekkor is erősebben hatott a városi módi. Elterjedt a színes selyem és bársony. Az alapszín leginkább a barna volt. A házi ruha kék alapon tarka kartonból készült. Darabjai: fejkendő, „rékli” (blúz, női ujjas), „pruszlik”, télen kabát, szoknya, kötény, „péntő” (pendely), cipő. A lányok is hordtak fejkendőt. Az idősebb asszonyok néhol még viselték kontyukon a „tutyi”-t (főkötőt). Ékszert alig hordtak. A 19. és 20. század fordulójára a női csizma és kisbunda eltűnt.
A Csallóköz településszerkezetét vizsgálva szembetűnik, hogy az Altájon gyérebben helyezkednek el a községek, a Feltáj ugyanakkor Árpád-kor óta megtartotta sűrű, aprófalvas jellegét. Ezen belül is különleges formát mutatnak a nemzetségi eredetű, osztódott falubokrok (Karcsák, Patonyok). Létrejöttük mikéntjére jó példa a Patonyok története. A mai Diósförgepatony öt Patony nevű történelmi település utódja. 1250-ben már legalább három ilyen nevű község létezett egymás közelében. A háborúk, természeti változások, járványok eredményeként tovább osztódtak, áttelepültek, össze-össze költöztek, míg végül egyesültek.
A csallóközi ház L-alakú, háromosztatú épület volt. Az utca felőli részen a nagy lakószoba helyezkedett el, hátsó kamrája hálóhelyiségként funkcionált, a harmadik „szoba” lett a tulajdonképpeni tároló kamra, ahol a terményes, lisztes zsákokat, kenyeret, ruhát tartották. A házfal sárral tapasztott vesszőfonat volt, később vályogból rakták. Az ágasfás tetőszerkezetet náddal fedték. Az utcai deszkahomlokzatot szellőző nyílások díszítették. A nagyszobából kis ablak nézett az utcára. A bejáratnál boltozatos ülőfülkét alakítottak ki, itt fogyaszthatták el a koldusok az alamizsnát.
A gazdasági épületek a lakóházzal szemben álltak. A telekhez sövénnyel elkerített konyhakert tartozott. Az udvaron külön kemencét építettek.
A csallóközi néphit szerint a teliholdban Dávid király hegedül. Helyi sajátosság, hogy Cecília nem táncol, hanem vele muzsikál, és tündérek táncolnak körülöttük. Amikor a Holdat fogyatkozni látjuk, akkor odafent esteledik, újholdkor éjszaka, holdtöltekor pedig nappal van. Ez utóbbi időpontban nem szabad hosszan belenézni, mert megvakítja az embert.
A Tejút a csillagokba szállt tündérek országútja, éjszakánként ezen kerülik meg a világot. Ember nem képes meglátni őket. A Göncölszekéren uralkodójuk, Tündér Ilona utazik. A szivárvány a tündérek csatornája, amin át a vizet felszivárogtatják az égbe. Ha valaki, főleg gyermek, rámutat, magával húzza őt és csak hét év múlva engedi haza, de addigra mindent elfelejt arról, ami közben történt vele.
A fentiekből is kiderül, hogy a Csallóközben a Kisalföld más, vízjárta vidékeihez hasonlóan meghatározó a vízzel kapcsolatba hozott tündérekben való hit, szemben a magyar nyelvterület egyéb részeivel, ahol ezek a lények csak a mesékben szerepelnek. A kisalföldi magyar tündérhit különös sajátossága az is, hogy a más vidékeken ismert női démonokkal ellentétben ők általában jóindulatúak. A tündérhagyomány máig gyűjthető. Mondják, hogy Tündér Ilona egykor hattyú képében úszkált a Dunán szerelmét, Árgyélust keresve. Általános elképzelés, hogy a Duna aranya a tündérek hajából lett. Ha valakit megkedveltek, szolgálatukba fogadták víz alatti palotájukba, vagy megvendégelték szigeti mulató helyükön. Szegény lány képében is megjelentek és aki jót tett velük, azt megjutalmazták. A hűtleneket, rosszakat visszavetették eredeti, nyomorult állapotukba. Az idők során aztán az emberi gonoszság annyira eluralkodott, hogy a tündérek a csillagokba szálltak és megszüntették az emberekkel való érintkezést.
A vizek között élő emberek képzelete más fajta lényekkel is benépesítette környezetüket. Helyi jellegzetességnek tartható a sellőszerű „haltündér” figurája. A Dunában lakik, felsőteste női, alsó része hal. Különösen érdeklik a fénylő dolgok, kiemelkedik a vízből, úgy bámulja őket. A haltündérek a hiedelem szerint a tengerből úsznak fel a Csallóközbe.
A vidéken vízidémonok is laktak. Tőlük féltek az emberek. Kismalac, hordófejű ember, magát vízihullának tettető „holtember”, meztelen fekete gyermek alakjában látták őket. Utóbbi azt színlelte, hogy fuldoklik, s a segítségére sietőket a víz alá rántotta. A „holtember” is vízbe fojtotta a gyanútlanokat. Az éjfélkor a víz alatt lesben álló „éjféli halász” összebogozta a hálót, lehúzta az arra merészkedőket. Barátságosabb volt a csúf varangy alakú „vízi lélek”, aki néha ember alakban jelent meg. Ha segítették, ő is segített. A folyóból, kútból merített vízből visszaloccsantottak áldozatképpen a számára.
A rituális, vallási tilalmakat megszegők nyugodni nem tudó lelke kísértett a partokon. A doborgazi halászok újholdkor messze elkerülték a Görgeteg erdőt, ahol egykor hajósok és hajóvontatók pusztultak el egy viharban lovastól, mert káromkodtak munka közben. Éjfélkor máig hallani szitkozódásukat és az ostorpattogást. Bűneikért vezeklő kísértetek a máshol is ismert „tüzes emberek”, akik általában hamisan mérő földmérnökök, vagy hamisan esküvő tanúk voltak életükben. A földön ugrándoznak, táncolnak, ide-oda gurulnak. Senkit nem bántottak, mégis féltek tőlük. A kereszteletlenül meghalt gyerekből is „bolygó tűz” lett.
A fenti jelenség rokon a lidérc, helyi szóval iglic egyik megjelenési formájával, a hajladozó, imbolygó fénytüneménnyel. Az iglic lehet tüzes petrencerúd (nyomórúd) is, ami repüléskor hosszú csóvát húz maga után, vagyis „tüzet szarik”. Legismertebb alakja mégis a kopasz csirke formájú segítődémon. Ezt fekete kakas fekete tojásából (!) a gazdájának kellett kiköltenie a hóna alatt. Kilenc nap után született meg a „házanként járó ördög”, aki mindig azt kérdezte: „Mit hozzak, mit hozzak?”. Akinek „iglice volt”, sótlan kásával etette, folyton fésülgette, az meg a kéményen keresztül hordta neki a kincset, előbb-utóbb azonban „elrekkentette” a gazdáját. Mindenhonnan hazatalált, nem lehetett tőle megszabadulni, csak ha kitekerték a nyakát. Akkor viszont az összes általa hordott kincs hamuvá változott.
A csallóközi néphit táltosa foggal születik, ez jelzi elhívatottságát. Felnőtt korában képes változtatni az alakját. Hol béresnek, hol pásztornak mutatkozik, de megjelenhet állatként is. Tudja, hol található az elásott kincs, de ő maga nem szerezheti meg, csak mást vezethet el hozzá. Minden hetedik évben idegen országba utazik és megküzd ottani „kollégájával”. Amelyikük győz, annak hazájában jó lesz a termés.
Mint általában a magyar nyelvterület nyugati részén, a garabonciás alakja a Csallóközben is színesebb a táltosénál. Úgy tartják, hogy az anyja boszorkány, de mégsem születik a „tudással”, hanem tizenhárom iskolát kell kijárnia, hogy megszerezze azt. Az iskolában kap egy könyvet, amit csak ő tud elolvasni. Ezt magával hordja, vagy titkos helyen rejtegeti. Ebből „imádkozza ki” a jót és a bajt egyaránt. Egyesek szerint rokona a sárkány is, aki-ami vénséges csukából vagy tizenhárom éves kakasból lesz és a garabonciás idézi elő búvóhelyéről. Ezen a szörnyetegen repülve közlekedik maga előtt hajtva a felleget, vihart. Rongyos nagy köpönyeget, sötét ruhát hord, hegyes kalapján tollat visel. A falvakban házról házra járva tejet és kenyeret kéreget. Amit adnak, nem szabad „kiszabni”, mindenből egésszel kell kínálni: szeletlen kenyérrel, egész köcsög tejjel. Ő annyit vesz belőle, amennyit akar. Ha nem adnak, vagy kimérve adják, átkot mond és a termést elveri a jég.
A Csallóközben is, mint mindenütt a magyar nyelvterületen, a boszorkányról szóló hiedelmek alkotják a népi hitvilág leggazdagabb részét. A Csilizközt egyenesen a boszorkányok földjének tartották még a 20. század elején is. „Ménkűverte” rostában ülve hajókáztak a vízen és azt mondogatták:

„Szitakíreg, rostakíreg,
maj minnyá odaírek.
Szitakíreg, rostakíreg,
Maj csak hazaírek.”

Leginkább állatalakban jártak. Változhattak kutyává, vagy békává, legtöbbször azonban ló alakú kísértetként mutatkoztak. Az ilyenre gatyamadzagot kellett dobni kötőfék gyanánt és amikor ettől visszaváltozott emberré, a gatyamadzag rajtamaradt orrán-száján áthúzva. Macska képében rátámadtak az emberre vagy éjszaka álmában megnyomták, amitől megbetegedett. Ez ellen szintén gatyamadzaggal elkötötték az ajtókilincset vagy kést döftek a félfába, hogy megszűnjön a rontás. Kést tettek a párna alá akkor is, ha úgy hitték, hogy a boszorkány az alvó gyermek melléből szívja a vért. Az összenőtt szemöldökű ember tekintete megbetegítette a gyermeket és a fiatal jószágot. A szemmel vert állandóan aludt. Szenes vízben kellett megmosdatni, amit három kútból vett vízből és hét határból némán összegyűjtött fa szenéből csináltak („szótalan víz”). Ha valaki kibeszélte a boszorkányt, annak lábából kiszedte a csontokat és csepűt tett a helyükbe.
A boszorkányi praktikák ellen vasból készült tárgy viselése védett, vagy a keresztvetés, a söprű hegyére állítása és a tűzgyújtás. A Luca-széket használót üldöző leleplezett boszorkányok elé mákot kellet szórni, mert azt fel kellett szedniük és ettől madarakká változtak. Az éjjeliőrök („bakterek”) dárdájának vége kereszt alakú volt és hét évenként újraszentelték, hogy védjen az éjjel járó gonoszoktól. Az ártó, bosszúálló boszorkány ellensége a segítő, jóindulatú tudós pásztor, vagy „ördöngös ember” volt. Sokan fordultak hozzájuk és mindig segítettek. Egyéb „tudományuk” is volt. A botjuk egyedül őrizte a nyájat, míg a gazdájuk a kocsmában ivott. Állataikkal nem tudott más bánni, csak ők. Ha dudájukat bedobták az ágy alá, az azt a nótát játszotta, amit parancsoltak neki. Tudományukat halálukkor általában a bojtárjukra hagyták.

5

P. Vas János: Csallóköz – III.
A Csallóköz népzenei szempontból is szoros rokonságot mutat a Szigetközzel és a Rábaközzel, valamint az északabbra fekvő Mátyusfölddel. Az itteni gyűjtő munka a 20. század elejétől máig folyik. Bartók Béla 1910-ben Nagymegyeren dudások játékát vette fonográfhengerre. Az általa II. népzenei dialektusként meghatározott Felvidéken a Dunától északra fekvő magyar vidékek között a Csallóközt és a Mátyusföldet külön altájnak tekinthetjük.
A Csallóközben feljegyzett kb. 2.000 dallam közül a kisebbségben levő finnugor-török eredetű régi stílusúak egy része a népszokásokhoz kapcsolódik. Jelentős számú gyermekjáték-dal is előkerült. A régi réteg legjellegzetesebb része a dudanóták csoportja. Ezek páros ütemű, mereven egyenletes lüktetésű tánctempóban (ma már csak) énekelt, ereszkedő, dúr jellegű dallamok. Hangterjedelmük egy oktáv. Szövegük legtöbbször illetlen, sőt vaskosnak nevezhető.
Csallóköz énekes népzenéjében a túlnyomónak mondható új stílus esztétikailag nem túl attraktív. Az emberek zenei ízlését érzékelhetően befolyásolta társadalmi helyzetük. A közép- és kisbirtokos parasztok már a 20. század közepén előnyben részesítették a népies műdalokat, a cselédek és napszámosok viszont tovább ragaszkodtak a régi dalkincshez, jóllehet ismerték és használták a nótákat is.
A ma már csak a visszaemlékezésekből felidézhető múltban a csallóközi hangszeres népzene főszereplője a duda volt. A 19. század végén minden faluban működött dudás. Tudjuk, hogy még a két világháború között is használták. Az utolsó csallóközi dudás 1975-ben halt meg. A dudások itt is a pásztorok, főként a juhászok és kanászok közül kerültek ki. Valamikor régen egész táncmulatságokat muzsikáltak végig egymaguk, pénzért, pálinkáért. Ezeket „dudabálnak” hívták és gyermekek nem vehettek részt rajtuk a dalszövegek említett „pikáns” volta miatt. A friss csárdást sok helyen ma is „dudatáncnak” nevezik.
A cigányzenekarok már a 19. században feltűntek és divatjuk folyamatosan terjedt. A 20. század közepére a „vonós banda” kiszorította a többi tánckíséreti formát. Az északi Mátyusföld a 18. század óta híres cigányzenész dinasztiák szülőhazája volt, így a Csallóközben is jól érzékelhető a korai verbunkos stílus hatása, sokáig használatban maradtak a műverbunkok dallamai.
A Csallóköz táncéletéről viszonylag keveset tudunk. A vidéket Martin György a dunai dialektuson belül egy alcsoportba sorolta a Szigetközzel. Ide csatlakoztatható a Mátyusföld átmeneti jellegű tánckultúrája, amely már kapcsolódik a területünktől északra, északkeletre élő palócságéhoz. Mindhárom tájegységre jellemző a „Bertóké” típusú verbunk, az üveges verbunk, a menyasszonyfektető gyertyástánc és az elnépiesedett polgári párostáncok hangsúlyos jelenléte.
A csallóközi női körtáncok formailag lassú és gyors részre tagolódnak.
Az egykori pásztortáncok leszármazottai az eszközös, mutatványos táncok. A használt tárgy általában seprű vagy üveg, amit láb alatt vetnek át, vagy fölötte táncolnak. Ügyeskedhetnek sapkával, pálcával, kalappal is. A párválasztó körjátékokban párnát és kendőt használnak. Vásárútról (és máshonnan is) ismert a seprűs tánc obszcén változata, amely trágár módon imitálja a szexuális aktust és ezért főleg lakodalmakban adták elő a menyasszonyfektetés után.
A lakodalom másik fontos szertartási tánca, amely különösen jellemző a Kisalföldre, a „menyasszonyfektető gyertyástánc”. Ennek során a násznép tagjai kezükben égő gyertyával kígyózó libasorban, un. „labirintus formában” kísérik az új házasokat a hálóhelyükre. A tánchoz tájanként más-más dallam kapcsolódik, de mindegyik régies, középkori eredetű.
Csallóköz reprezentatív férfitánca a verbunk, amelynek itt két formája van. Az egyik tánckezdő funkciójú és kötetlen szerkezetű. Eszközös formái is gyakoriak, ilyenkor üveg, vagy gyertya fölött figuráznak. Motívumkincse kopott, leegyszerűsödött.
A másik, a szabályozott körverbunk ritkább és még motívumszegényebb az első, szólisztikus formához képest. Általában két részre tagolódik. A lassút vállon összefogódzva járják, a friss rész kötetlen. A verbunkok kíséretét máshol is ismert 19. századi hangszeres dallamok alkotják. Elnevezésük gyakran kapcsolódik személyhez: híres táncoshoz, vagy prímáshoz („Bertóké”, Bársony verbunk”), esetleg helységhez. Ilyenkor egy bizonyos melódia egy tánc kizárólagos zenekíséreteként jelenik meg.
A csallóközi csárdás leegyszerűsödött, kopottas, különösen a lassú része. A visszaemlékezések alapján úgy tűnik, szervesen kapcsolódott a nyugati palóc és a dunántúli típusokhoz. Lenthangsúlyos. Régies elnevezése: lippentős, huppantós, bukós; ezek a kifejezések a figurák egykori gazdagságára utalnak. A frisset sok helyen „dudatánc”-nak hívják.
A 20. század elejétől terjedtek el az osztrák-német eredetű polgári társas táncok. Hatásukra a csárdás háttérbe szorult és csak egyik lett a táncrend többi párostánca közül.
A táncalkalmak közül természetesen kiemelkedő a lakodalom jelentősége. Fontos volt a búcsú is, a verbunk előadásának hagyományos színtere. A tánctilalmi időszakokat leszámítva minden jeles naphoz kapcsolódtak bálok. A farsangi dudabálokról már volt szó, de rendeztek táncmulatságokat húsvétkor, pünkösdkor, Katalinkor, Szilveszterkor is. A bálokat a legények szervezték, ők fogadták fel a zenészeket is. A társadalmi és vallási különbségek a táncéletben általában nem játszottak szerepet. Gazdagok és szegények, különböző felekezetűek együtt mulattak, vagy ha külön is rendezték a táncok, eljártak egymáshoz látogatóba. Nyáron sátrat állítottak fel, abban volt az ivó, előtte táncoltak. Télen a kocsmát vagy a kibérelt privát helyiséget pakolták ki, hogy legyen elég helyük. A mulatság estétől másnap reggelig tartott, kivéve „farsang farkát”, amikor vasárnap estétől húshagyó kedd éjfélig, a böjt kezdetéig szórakoztak.
A Csallóközben a népköltészeti gyűjtés nemigen jegyzett fel meséket, de a mondák, különösen a hiedelmekkel kapcsolatosak, már-már a mese műfajának formai jegyeit mutatják. Jelentős irodalmi hatás is érződik rajtuk. Fő témájuk a tündérek egykori ittléte és eltávozásuk okai, körülményei. Ezek és más hiedelemmondák alkotják a csallóközi népköltészet leggazdagabb és különösen színes részét.
A helyi, illetve történeti mondák jellegzetessége a szintén erős iskolás-irodalmi hatáson kívül a csaknem kizárólagosan középkori tematika. A Csallóköz elnevezéséről etimologizáló történeteket mesélnek. Ezek lényege, hogy a magyarok az ellenséget (általában a törököket) becsalják a mocsárba. Így lesz a táj a „csalók köze”. A csallóköziek „kukkó” gúnynevét is hasonlóképpen magyarázzák. A helybeliek a lápok közé menekültek a tatárok, törökök elől, onnan csaptak le a betolakodókra. Egymásnak a béka hangját utánzó „kukk” kiáltással jeleztek. Így lette a nevük „kukkó”. Szinte minden falu rendelkezik királyi alapításáról szóló elbeszéléssel. Ezek legtöbbször a helységnévre is magyarázatot adnak. Vajka például I. István pogány nevét (Vajk) kapta, mivel a szent király innen kiindulva térítette meg az egész Csallóközt. Egyes halmokat pogány síroknak tartanak. A Balony határában levő „Várhelydomb”-nál bújt el IV. Béla a tatárok elől. Emlegetik Zsigmond fényes nyaraló palotáit, de még erősebb a Hunyadi Mátyáshoz fűződő hagyomány, akinek állítólag (és részben történetileg is igazolva) vadaskertjei és halastavai volt errefelé.
A táj népköltészete bővelkedik falucsúfoló történetekben. Ezek egy-egy község, tájegység lakóinak vélt, vagy valós tulajdonságait, esendőségét jellemző eseteket állítanak a középpontba ( pl. a vajkaiak éjjel lámpással nézték meg a napóra állását).
A lírai népköltészet tematikus dalcsoportjai közül már említettük a szabad szájú dudanótákat. Ezeken kívül a Csallóközben különösen nagy számban kerültek elő „bakterversek”, az éjjeli őrök kiáltásai, énekei. Találtak a vízimolnárok életéhez, a hajóvontatáshoz kötődő dalokat is. A szövegek túlnyomó többsége az új stílus jegyeit viselő szerelmi és katonadal.
A balladák közül átmeneti típusok eléggé romlott változatai, vagy azoknak is csak az emléke került elő („Három árva”, „Szégyenbe esett lány”, „Megszólaló halott”). A vígballadák közül megtalálható a „Kétféle menyasszony” és a „Házasuló királyfi”. A viszonylag sok betyárballada nem helyi hagyományra épül, inkább országos divatot tükröz. Itt is megtalálhatók természetesen az ún. „új balladák”: „A bárólányba szerelmes pásztorfiú”, „Az önmagát feladó gyilkos”, „A cséplőgépbe esett lány”, stb., valamint sok ponyvaballada.
A jeles napok szokásanyaga a Csallóközben nagyrészt egy egykori gazdag hagyomány mára gyakran eredeti funkcióját és értelmét vesztett, elszegényedett formáját mutatja. A különböző naptári időpontok szokásai gyakran összekeverednek, más időpontokban is megjelennek, legtöbbször már kizárólag szórakoztató szerepüket tartva meg. Természetesen kivételek is akadnak: ilyen például a dőrejárás.
Az „ünneplő félév”, a téli-tavaszi, jeles napokban bővelkedő időszak a Csallóköz falvaiban is a karácsony előtti négy hetes előkészületi periódussal, az ádventtel indul. Ennek hagyományos kezdő napja András (XI. 30.), amely kiemelkedően fontos a lányok számára, mivel ilyenkor bizonyos eljárásokkal megtudhatják, ki lesz a férjük. Pl. egész napi böjtölés után álmukban láthatják meg az illetőt. Felbáron tüzes szenet dobtak vízbe, s ha gyorsan feljött, úgy gondolták, a következő farsangban esküvő lesz a családban. András egyébként a vízimolnárok munkavégző napja is.
A Csallóközben a fonás nem volt kollektív munkaalkalom. A falu téli társas életének központja tehát a másutt általános fonó helyett a fosztó (tollfosztás, kukoricafosztás) volt. Az asszonyok sorra járták a csoportjuk béliek házait és „befosztották egymást”, azaz feldolgozták egymás nyersanyagát.
Miklós napján (XII. 6.) két szokást gyakoroltak. Az első a közismert szelíd, fehér szakállú püspök látogatása papírálarcos ördögök kíséretében. Karján ajándékokkal teli kosarat, kezében püspökbotot hordott. Az ördögök rongyos ruhában jártak, hátukon szalmából kitömött púp volt, botjukkal egymást püfölték a háznép mulatságára. Máshol a püspök krampuszt vezetett láncon. Vizsgáztatta a gyerekeket, a jók ajándékot kaptak. A „mikulások” járása jóval profánabb volt. Beöltöztek mindenféle maskarának, nyakukba kolompot kötöttek. Fejükön harisnyaálarc volt kenderkóc szakállal. A betegségek elűzése végett csörgősbottal ütötték a padlót, ijesztgették a gyerekeket, de meg is ajándékozták őket. Patonyban a lányos házakhoz is bementek, „verbunkútak, lehetetlenkedtek”. A nők arcát bekormozták, a ruhájuk alá rejtett szalmát szétszórták a szobában.
Luca napja (XII. 13.) a Csallóközben is számos tilalommal köszöntött be. Tilos volt bármit kiadni a házból, mert az a boszorkányok kezébe kerülve módot adott volna a rontásra. Nem szabadott fonni, szőni, varrni, mert nem tojtak volna a tyúkok. A felbáriak szerint Lucia szemét tűvel szúrták ki a pogányok, ezért ha valaki varr a neve napján, felidézi a szent fájdalmát. Luca a jósló napok talán legfontosabbika. Főleg a szerelmi jóslásokat gyakorolták, de különböző eljárásokkal megjövendölték a család tagjainak halálát, betegségét is, illetve a következő év időjárását (cédulajóslás, mágikus álom előidézése, pogácsajóslás, Luca-naptár, hagymakalendárium). A Lucakor elkezdett és karácsonyra befejezett tevékenységek különös erővel bírtak. A Luca székével kapcsolatos, országszerte ismert hagyomány itt helyi elemekkel bővül ki. A református falvakban azt mondják, hogy karácsony éjfélkor a keresztúton ráülve a magát ekkor tisztító kincset lehet felfedezni a segítségével. Balonyban a lányok is vittek Luca-széket az éjféli misére, hogy meglássák majdani szeretőjüket. Ha az ostor sudarába Lucától kezdve egy-egy szemet fontak, az ezzel hajtott állatok jobban húztak. Látványos szokás volt a Luca-járás. A legények fehér ruhás női alaknak öltöztek, botot, seprűt, meszelőt vittek magukkal, a karjukon levő kosárban liszt vagy korom volt. A lányos házaknál „lehetetlenkedtek”, a lányokat belisztezték, bekormozták. Kiseperték a kemencét. Mindez szerencsét hozott. Ezeket a „Luca-pucákat” le kellett ültetni, hogy a tyúkok is „jó ülősek” legyenek. Az alakoskodók mindvégig némák maradtak.
A karácsonyi betlehemezés a két világháború között még sokfelé élt, néhol ma is gyakorolják. Feljegyzett változatai szegényesek, leegyszerűsödöttek. A 3-4 fiúból, illetve fiatal legényből álló csoportok ádventben járták a falvakat, de volt, ahol csak a karácsonyt megelőző héten. A Csallóközben a játék tulajdonképpen a pásztorjelenetre korlátozódik. Szereplői: angyal, pásztor, bojtár, öreg. Az utóbbi mindent félreértő, humoros funkciója szinte teljesen eltűnt, sokszor maga a figura is hiányzik. Fontos táji sajátosság a csörgősbot használata: az ének ütemét verik vele a padlón, miközben körbejárják a betlehemes kápolnaistállót. A betlehemezés általában Ádám-Éva napján (XII. 24.) délig tartott és gyakran összekeveredett a szintén e napon szokásos mendikálással. Ez régen a kollégiumi diákok adománygyűjtő menete volt faluról falura, de a néprajzi kutatás által elérhető időben már a falubeli gyerekek, fiatalok tisztelték meg ily módon a rokonokat, ismerősöket. Több csoportban jártak. A „mendikát”, azaz a köszöntőt az ablak előtt adták elő, amiért apróbb ajándékot, diót, almát, süteményt kaptak. Este tíz óra után felnőttek is mendikáltak a közeli rokonoknál, barátoknál. Néhány községben (pl. Nyékvárkonyban) csillaggal jártak karácsonyt köszönteni. Ez a szokás a betlehemezés és a vízkereszti csillagjárás keveréke, egyfajta csillaggal végzett mendikálás volt. Csillaggal kapcsolatos szövegű énekeket énekeltek, de ezek egyike sem azonos az országszerte ismert vízkereszti énekkel.
Karácsony vigíliáján a pásztorok is körbejárták a falut. Egyházi énekeket, mendikákat énekeltek, ostorral, tülökkel, trombitával nagy zenebonát csaptak. Mire útjuk végére értek, tarisznyájuk megtelt kaláccsal és más élelemmel. Pénzt is kaptak. Máig él a dudás karácsonyok emléke, amikor az éjféli misén a pásztorok muzsikáltak.
A karácsonyfának díszített fenyő csak a 19. és 20. század fordulóján jelent meg, egy időben a családi ajándékozással. Addig és sok helyen még sokáig az ünnep rituális központja, egyben jelképe a karácsonyi asztal volt. Ezt a csak ilyenkor használt „karácsonyi” abrosszal terítették le, egyik sarkába állították a karácsonyfát, alá diót, almát, szegetlen kenyeret, imakönyvet (Bibliát), fokhagymát, főzőkanalat, rózsafüzért, mézet, szentelt ostyát és vizet, sót helyeztek, falvanként és felekezetenként változó összetételben. Az asztal alá kereszt alakban széna- és szalmaköteg került, emellé szerszámok. Úgy vélték, Jézus mindezt megáldja éjfélkor, így az új évben mindenből bőség lesz. A szalmából a lányok vittek az éjféli misére, hogy megáldja a pap.
A szentesti böjtös vacsora lencseleves, „csíkmák” (mákos tészta), öregbab és egy „tubi”-nak nevezett galamb alakú sütemény volt. Ez utóbbiból kaptak a mendikálók is. Étkezéskor minden családtag az asztalhoz ült. A családfő köszöntőt mondott. A böjtöt az éjféli miséről hazatérve törték meg kocsonyával, vagy sonkával, hogy egész évben legyen elég húsételük.
Az aprószentek napi korbácsolást (XII. 28.) sárga fűzfavesszőből („aranyvessző”) font korbáccsal végezték. Ezt azután a lányok szalagokkal díszítették fel. A jelképes ütleg elhárította a kelést, bőrbetegséget. A vesszőzés után a legényeket megvendégelték. A leányok az első ilyen „subrálásuk” után mehettek először hivatalosan a farsangi bálba. Végezetül a „subrákat” összefonták egy nagy koszorúvá és a kocsmába vitték. Az ottani mulatság sok helyen összekapcsolódott a legényavatással, aminek végén a kocsmáros borral megváltotta a koszorút és felfüggesztette a mestergerendára, ahol a következő aprószentekig díszelgett.
Szilveszter este főként a pásztorok jártak köszönteni, kolomppal, tülökkel, ostorral zajongtak. Ha volt szilveszteri bál, akkor ott éjfélkor kioltották a fényt. A legények a templomba mentek meghúzni a harangot és elénekelték a Himnuszt: „kiharangozták az óesztendőt”. A szilveszteri, újévi étkezés rendjének régen mágikus funkciója volt, ma már csak tiszteletben tartott hagyomány. Nem esznek baromfit, mert „akkor a szerencse elröpül”. Pogácsát kell enni, hogy az esztendő is kerek legyen, illetve rétest, hogy olyan hosszú életűek legyenek, mint a tészta.
Újévkor, vagyis kiskarácsony napján az asszonyok csak a templomba mehettek el, mert a velük való találkozás szerencsétlenséget jelentett. Köszönteni is csak férfiak jártak hajnalban, délelőtt pedig kisfiúk. A köszöntők főleg műköltői, műzenei eredetű, vallásos tartalmú énekek voltak. Az újévi mise után otthon minden családtagnak le kellett ülni, hogy egész évben tartson a szeretet. Nagymegyer környékén az éjjeliőrök ilyenkor „bakteráldomást” fizettek a gazdáknak: 2-3 napig is mulattak valamelyik háznál.
Vízkeresztkor (I. 6.) a Csallóköz katolikusainak házát megszentelte a pap. A három királyok járásának szokását nem ismerték mindenhol. Ahol emlékeznek a szokásra, ott is gyakran összekeveredik a betlehemezéssel. A „királyok” általában papírkoronát viseltek. Az itteni „csillagének” nem azonos az országszerte ismert „Szép jel és szép csillag…” refrénűvel. A Duna-menti falvakban vízkereszt a vízimolnárok napja. Ilyenkor meggyóntak, megáldoztak. Délután felvonulást tartottak, amelyben fiatal lányok festett, felszalagozott korongot vittek egy rúdon és menet közben forgatták. Ez jelképezte a malomkereket. Este a kocsmában a mestergerendára akasztották és reggelig mulattak alatta.
A leglátványosabb farsangi szokások Csallóközben is az időszak három utolsó napjára, a „farsang farkára” estek. Ezek közül vidékünkön legelterjedtebb a „dőrejárás” volt. Elsősorban a Feltájon gyakorolták. Időpontja húshagyó kedd volt. A dőrék (bolondok) a legkülönfélébb jelmezekbe öltözött legények, akik tréfás, parodisztikus lakodalmi menetbe szoktak rendeződni. Ha abban a farsangban nem volt lakodalom, megjelenhetett a dőrejárás részeként a máshol külön megtartott tuskóhúzás, helyi nevén a „csökhúzás”. A pártában maradt lányokat, akiket valójában álruhás legények jelenítettek meg, ördög kísérte. A menet a kocsmából indult. Házról házra járva adományt kéregettek, de loptak is, ha módjuk volt rá. A tojás összeszedése az öregasszony-maskarák dolga volt. A dőréknek a felvonulás ideje alatt tilos volt megszólalniuk és a zenészeket kivéve mindannyian valamilyen álarcot viseltek. Néha itt is feltűntek a meszelős, fehér ruhás Lucák, az ördögök pedig megkorbácsolták a gyerekeket, mint aprószentek napján. A kocsmába való visszatérés után elfogyasztották az összegyűjtött ennivalót és mulatság következett. Volt olyan falu, ahol a farsangban férjhez nem ment „vénlányokat” komolyabban szégyenítették meg. A tuskót, vagyis a csököt éjjel a házukhoz vitték és eltorlaszolták vele az ajtót. Farsangolni természetesen nem csak a Feltájon jártak, de máshol általában a bálba hívás volt a szokás funkciója. Sok helyen volt élelemgyűjtő falufeljárás is, de nem jelmezben, csak ünneplőben. Ezt a legtöbbször „tyúkverésnek”, „tojásszedésnek” nevezték; köszöntő verseikért ételt, főleg tojást kaptak.
„Farsang farka” (farsangvasárnap, farsanghétfő, húshagyó kedd) három napos mulatozással járt. Siskát (farsangi fánkot) sütöttek, tormás húst ettek. Patonyban a két világháború között külön táncot rendeztek ilyenkor a gyerekeknek A belépő egy siska volt. A felnőttek tánca vasárnap délután kezdődött és kedd éjfélig tartott. A vasárnapit „nagy bál”-nak, vagy a fiatalok báljának nevezték. Egyes helyeken a szegények a pásztorháznál vigadtak dudaszóra, a kocsmában viszont cigányzene szólt. Hétfőn reggel a cigányok végigmuzsikálták a falut az aznapi fizetős, belépő díjas táncmulatságot reklámozva. Kedd délután a „csöndes mulatságon” az idősebbek is megjelentek. A „húshagyó esti” már szabad tánc volt, nem kellett belépőt fizetni. Tánc közben az asszonyok magasra ugráltak, hogy sok csibe legyen, a lányokat pedig párjuk emelte fel, hogy nagy legyen a kender. Patonyban a tánc szünetében a bőgőt a terem közepére fektették és letakarták. Négy-négy legény díszőrséget állt a két oldalán. A szertartást a prímás vezényelte cigány nyelven. Ráborultak a bőgőre, úgy siratták. Kedd éjfélkor hivatalosan lezárták a farsangot. Bősön például a bíró az ajtófélfára csapott: „Vége a mulatságnak, kezdődik a böjt”.

6

P. Vas János: Csallóköz – IV.
Nagyböjt idején nem ettek húst, külön böjtös edényekben sütöttek-főztek zsír nélkül, olajjal. Szerdán és pénteken csak napjában egyszer lakhattak jól. Csallóközben általános ismert és kedvelt böjtös étel volt a „kőtés”: csíráztatott gabonát ledaráltak, liszttel sűrítették és megsütötték.
Böjt utolsó vasárnapján, virágvasárnapkor a katolikusok barkát szenteltettek. A házba nem volt szabad bevinni, mert elszaporodtak volna a legyek. A kertben a palánták közé szúrták, vagy az eresz alá tették. Villámláskor egy-egy szemet a tűzbe dobtak, de minden más ártás ellen is oltalmat adott a füstje. Sok helyen lenyeltek belőle egyet-egyet torokfájás és hideglelés ellen.
A nagyhét idején különösen fontos volt a lusztrációs, megtisztító mágia. Ilyen volt például a rituális mosakodás. Napkelte előtt a lányok a patakhoz, tóhoz, Csilizközben a Dunához, vagy a Csilizhez mentek mosdani, hogy frissek, erősek legyenek és ne legyenek szeplősek. Haza is vittek a vízből; húsvétig ebben mosdottak, hogy megóvja őket a szembetegségtől. Patason hajnal előtt kétszer megkerülték a kutat, ezután húzták belőle a mosdóvizet. A gazdasszony szintén napkelte előtt végezte a féregűző varázslatot: körülseperte a házat, azután szalmacsutakkal megdörzsölte a hátsó falat és háromszor mondta: „Bóha ne legyen!”. Ezt a ténykedést senki nem láthatta.
Húsvét vasárnapján megszenteltették a hagyományos ünnepi ételeket (sonka, tojás, kalács, bor). Hazaérve egy tojást annyi felé vágtak, ahány családtag volt, és mindenki evett belőle (ezt a tojást „kókannyá”-nak hívták). Csak ezután ültek asztalhoz. A szentelt ételből adtak a jószágnak is, maradékát pedig eltették, hogy később gyógyító szentelményként használhassák hasonlóan a „karácsonyi morzsához”. A hétfői öntözés ma is élő szokás. A legények Patonyban hajnali négykor indultak. Előbb egymást „locsolták ki az ágyból”, azután mentek a lányokhoz. A fizetség mindenütt piros tojás volt.
Május elsejére virradóra a Csallóközben is májusfát állított a legény a lánynak. Tetejére orgonacsokrot, ágaira színes szalagokat kötöttek. A „májfa” a hónap végéig vagy pünkösdig maradt a kapu előtt, de ha a lánynak nem tetszett a fiú, már elsején reggel eltávolította. Volt, ahol közös májusfát is állított a fiatalság a kocsma udvarába. Patonyban erre kereket húztak fel („vámkerék”) és pántlikákkal díszítették. A templombúcsúk idején (a védszent névnapján) is szokásban volt díszes fát állítani a kocsma elé, ezt „molfának” hívták. Sokfelé rendeztek majálist is, este pedig bál volt.
A 18-19. századból származó töredékes adatok igazolják, hogy valaha a Csallóközben is ismerték a pünkösdi király „tisztségét”. Kiválasztása különböző versenyekkel történt (lóverseny, bikahajsza). „Májusi király”-nak nevezték. Egy évig ő volt a legénybíró, a falu fiatalságának vezetője. Az elöljáróság nem szabhatott ki rá büntetést és minden mulatságba hivatalos volt. Ismerték a pünkösdi királyné-járást is. Egyik változatában a főszereplő „kiskirályné” menyasszonyi ruhába öltözve, fején koszorúval, arcán fátyollal, fehér ruhás kísérőivel a hagyományos pünkösdi énekeket énekelve, körben táncolva járta a falut. A lányok virágszirmokat szórtak és adományt gyűjtöttek. Máshol pünkösdi királynőként egy bábút hordtak körbe, amit magasra emelgettek, hogy nagyra nőjön a kender. Az adományokat a szereplők elosztották maguk között.
Vidékünkön már csak töredezett emléke él az egykor minden bizonnyal gazdag szentiváni szokáskörnek („Virágos Szent János”: VI. 24.). Az ünnep előestéjén a legények kocsival körbejárták a falut, és rőzsét, „peszmet”-et (törmelékfa) gyűjtöttek. Ahol nem kaptak, ott gyakran azt lopták el, amit találtak. Egyes helyeken a tűzrevalót a lányok dobták ki a kapun, de közben nem szabadott kinézniük az utcára. A máglyát a réten, még gyakrabban a falun kívüli keresztútnál rakták meg. Volt, ahol egy szűz leány háromszor körbejárta és szentelt vízzel meglocsolta, másutt egy legény futotta körbe háromszor, de mindenképpen férfi gyújtotta meg. Egyházgellén a máglya közepébe a búcsúi „molfát” szúrták, rá borító kast helyeztek, arra pedig az előző évi aratókoszorút. Homályosan emlékeznek, hogy a falu népe a tűz körül valami hosszú „himnuszfélét” énekelt és hogy a hamvadó félben levő tüzet a fiatalok átugrálták. Egyházasgellén azt mondták, amelyik lány először ugrik, az abban az évben férjhez megy. Ameddig a tűz fénye világított, megvédte a határt a jégveréstől. Mikor leégett, a fiatalok a kocsmába mentek és ott zeneszóra mulattak. Bakán a kormos fákat, szenet hazavitték és bekenték vele a tyúkokat, hogy jól tojjanak.
Az aratás kezdőnapjának Sarlós boldogasszonyt tekintették (VII. 2.), de ezen a napon csak jelképesen kezdték meg a munkát, hiszen tulajdonképpen dologtiltó ünnep. Az elnevezés eredetmondája is erről szól a csilizközi Balonyban. Eszerint egy gazda aratni küldte a szolgálóját, de az a Mária-ünnepre hivatkozva megtagadta a parancsot. Az ura erre azt mondta: „Dobd fel a sarlódat! Ha a te Máriád elkapja, nem kell kimenned a földre.”. A feldobott sarló megállt a levegőben. Azóta Sarlós Boldogasszony a nap neve. Dokumentuma ez a történet az egykori, archaikus, sarlóval való aratásnak is, amikor még az asszonyok vágták a gabonát.
A munkát általában az egész falu egyszerre kezdte meg. Egy tagban, egymás után mindenki gabonáját levágták. Később a cséplést is így, sorban egymás után végezték. A munkaszervezésnek ez a közösségi formája az 1930-as években szűnt meg. Kezdés előtt a pap megáldotta a templom falához támasztott szerszámokat, Felbáron egy lajt (ivóvizes hordó) vizet is. Az aratásba menve és abból visszatérve mindig énekeltek. Ahol nagygazdának, uradalomnak részért arattak, ott előbb a tulajdonost vagy képviselőjét búzaszárral megkötözték, aki ezért a férfiaknak pálinkát, a nőknek ajándékot (pl. díszes fejkendőt) adott váltságul. Ilyen alkalmakkor a munka végeztével aratókoszorút készítettek a gazdának, aki áldomást, ételt-italt fizetett és hajnalig mulattak a költségére.
Augusztus a cséplés ideje. Szent Istvánig (VIII. 20.) magtárba kellett takarítani a termést, mert utána kezdődtek az esőzések. A gólyák is ekkor indultak dél felé. A megszentelt első kenyérből az első darabot koldusnak kellett adni, hogy egész évben legyen miből adakozni.
Kisasszony vagy Kisboldogasszony napján, Szűz Mária születésekor (IX. 8.) a vetőmagot kiterítették a szabadban, hogy harmat érje, néhol anyatejjel is meglocsolták, hogy termékeny legyen. Dunaszerdahely környékén ekkor léptek szolgálatba a cselédek. A fecskék ekkor kezdenek gyülekezni a költözéshez. Aki hajnalban belenézett a kelő napba, megláthatta benne Mária bölcsőjét. Ilyenkor a nap aranyszegéllyel kel.
A Mindenszentek napját (XI. 1.) megelőző hetet halottak hetének nevezik. Ilyenkor végzik a nagytakarítást, hogy a hazalátogató halottak tiszta, rendes házat találjanak. A temetőbe menve mákot szórnak szét, nehogy visszajöttükben a halottak követni tudják őket és kísértsenek. Otthon az első gyertya meggyújtásánál miden családtagnak jelen kellett lennie, mert a holtak ellenőrzik, együtt van-e a család. A koldusoknak kalácsot adtak, hogy imádkozzanak a holtak lelki üdvéért. Nagymegyeren mindenszentek a legényvásár ideje volt. A szolgálatot keresők a Fő utcán várták a gazdákat. Ha megegyeztek, áldomást ittak a kocsmában.
Szent Márton (XI.11.) a Csallóközben elsősorban a pásztorkodással kapcsolatos jeles nap. A jószágtartó gazdáknál vendégséget tartottak. A pásztorok áldást kérő köszöntőjükért „bélesadót”, „rétespénzt” kaptak. A kanászok Szent Márton vesszejét hordták a gazdákhoz, amellyel azok megcsapkodták az állataikat. Ahány ága volt a vesszőnek, annyi malaca lett majd a kocának. A vesszőt aztán az ól tetejébe szúrták dögvész ellen, tavasszal pedig azzal hajtottak ki először. A vesszővivőket étellel, itallal kínálták, néha pénzt is kaptak. Felbáron Mártonkor fogadták fel a számadók a bojtárokat a „bojtárfogadó vásáron”. Dunaszerdahelyen az 1950-es évekig nagyvásárt tartottak ilyenkor.
Katalinkor (XI. 25.) az általános szokással szemben néhány faluban nem a lányok, hanem a legények böjtöltek, hogy éjjel jövendőbelijükkel álmodjanak.
Csallóközben a tehetősebb családokban két-három gyerek volt szokásos, de még a 20. század közepén sem volt ritka a tíz-tizenkettő, főleg a szegényeknél. A terhességmegszakítást elítélték, akár forró fürdővel történt, akár szarkalábteával és persze akkor is, ha „angyalcsináló” javasasszony végezte három-négy zsák búzáért. Azt mondták: „Ha bárányt adott az Isten, ad legelőt is.”. Az egykézés, akár, mint vagyonmegőrző módszer, akár mint a közvélemény által illőnek diktált magatartás, ismeretlen volt a Csallóközben.
A „másállapotba” került asszony először férjének szólt. Állapotát természetesnek tekintették, nem kímélték tehát különösebben, amíg bírta, minden munkát elvégzett.
Az 1950-es évekig a háznál szültek bába segítségével. A férj nem lehetett jelen. A méhlepényt („mása”) a trágyadombba ásták, hogy senki ne férhessen hozzá, vagy rózsafa alá, hogy az szépen teremjen.
Azt tartották, a nő annál tovább él, minél többet szül, mert frissül a vére.
A szülés után a kismama hét-nyolc napig feküdt a gyermekágyban, de a házimunkát gyakran már a második nap elvégezte. Ez alatt az idő alatt a rokonok, szomszédok hordták neki az ételt. Ezt „gyerekágyasi látó”-nak hívták. A menü tejeskávé, húsleves, túrós rétes, kuglóf stb. volt. A sorrendet beosztották maguk közt. Az asszony a szülés után 6 hétig (tisztulásáig) tisztátalannak és mágikus értelemben védtelennek számított. Az utcára sem mehetett ki, nem vett részt a keresztelőn sem. „Gyógyulása” után a bába kíséretében „kiment az egyházhoz”, „egyházba ment”, vagyis először ment el újra a templomba, ahol a pap megáldotta. Ezt úgy is hívták: „hálaadás a gyermekágybú’ ”.
Ha a fiúgyerek burokban született, a burkot megőrizték, és amikor katonának ment, a szíve fölé kötözték, hogy ne fogja a golyó. Ha foggal jött a világra, azt hitték, táltos vagy jövendőmondó lesz. A fogat nem hagyták meg, a bába kihúzta. Ha a köldökzsinór a nyakára tekeredett, az szerencsés életet jósolt. A köldökzsinórt mindenképpen eltették, hogy hétéves korában odaadják neki. „Ahogyan kicsomagolta, úgy oldozta ki a szerencséjét” A fiú újszülöttnek pénzt adtak a kezébe, hogy jó gazda legyen, a lánynak tűt, hogy ügyesen varrjon. A bölcsőt tilos volt üresen ringatni, mert a gyerek megbetegedett volna. A látogatóknak le kellett ülni, hogy ne vigyék el az álmát és meg kellett köpködniük, hogy meg ne igézze a szemük. Dicsérni nem volt szabad. Számtalan más mágikus eljárás és tilalom is védte a rontástól és igyekeztek minél előbb megkeresztelni, mert az adott csak igazi védelmet. Ha mégis enélkül halt meg, dobozban temették el a temető szélén, szertartást sem celebráltak. A keresztanyát ma már a közeli rokonságból választják, gyakran valamelyik szülő testvére. Régen a jómódú reformátusoknál 12 keresztanya is lehetett, de a katolikusoknál csak egy és minden testvérnél ugyanaz. A testvérek így gyakran egymás keresztkomái egyben („kölcsönbe keresztelnek”, „visszakeresztelnek”). A reformátusok a keresztszülőről, szülőről, nagyszülőről nevezték el a gyereket, a katolikusok valamelyik naptárban közel eső szent nevét adták neki. Vegyes házasság esetén, ha a keresztanya más vallású volt, a kicsit a bába tartotta a keresztvíz alá és a házaspár gyerekeit felváltva, hol az egyik, hol a másik vallás papja keresztelte. A szertartáson az anya és az apa sem jelent meg, hanem otthon várakoztak.. Hazaérve a pólyást egy pillanatra az asztalra tették és azt mondták:

„Elvittük a kis bárányát,
meghoztuk az angyalkát.”

A keresztelői lakomára csak a keresztszülők, a nagyszülők és a bába volt hivatalos.
A gyereket lehetőleg sokáig szoptatták. Az időtartam kilenc hónaptól két évig terjedhetett, de Alistálon mesélik, hogy néha a már futkosó kicsi is odament az anyjához, hogy: „Nyanya, üjjé le, aggyá gyigyit!”.
Ha gyerek sokat sírt, nem volt étvágya, biztosra vették, hogy szemmel verték meg. Ilyenkor szenesvizet kellett készíteni. Ez megmutatta, valóban rontás történt-e, és ha igen, ezzel mosdatták meg a beteget („szótalan víz”). Egy patonyi adat szerint az eljárást zsidóval kellett elvégeztetni. Utána áldomást ittak és a maradék vizet a szoba sarkába öntötték. Ezt még az 1970-es években is gyakorolták, méghozzá a fiatal asszonyok is. Másutt fürdető vizet használtak, amit kilenc küszöb alól szedett föld és kilenc sírról gyűjtött virág összefőzésével készítettek. A kisgyermek körmét egy éves koráig nem vágták le ollóval, hanem az anyja rágta le, különben lopós lett volna belőle. A haját nem nyírták, mert lenyírták volna a szerencséjét. Amíg nem volt foga, nem volt szabad tükörbe nézetni, mert nehezen fogzott volna. Fogzáskor ínyét Szentjánoskor szentelt borral kenték be. Első kiesett tejfogát egérlyukba dugták: „Egér, egér, aggyá nekem vasfogat, én meg adok neked csontfogat!”.
A kislányok öt-hat éves korukig rongy- vagy kukorica-babával játszottak. Négy évesen már segítettek krumplit pucolni, babot válogatni, vásárolni mentek. Hat évesen megfőzték a levest, kilenc-tizenegy éves korukban kenyeret sütöttek, tizennégy évesen megfejték a tehenet. Ha szegény családba születtek, kiskamasz korukban már eljártak szolgálni, markot szedni. A kisfiúk kicsinyített gazdasági eszközökkel játszottak (szekér, eke…). Apjuk és más férfi rokonaik mellett fokozatosan váltak segítőből önálló munkaerővé. Kilenc éves korukban ketten már elvégezték egy felnőtt munkáját, és napszámba jártak fél bérért. Tüskeböködést, répabogarászást, kukoricafattyazást végeztettek velük.
Tavasztól a jómódú és szegény gyerekek egyaránt libát őriztek. Ez a közös szórakozás alkalma is volt. Itt tanulták meg a körjátékokat is, amiket aztán később, nagyobb korukban is játszottak az utcán. Ezek többségének szerepelsajátító funkciója volt. Ebben a „nagyobb” korban persze a két nem már elkülönült és látszólag, formailag külön, de mindig egymásra figyelve és egymás felé reprezentálva élték a maguk életét. Ünnepek délutánján a legények az utcákat járva, a házak előtt megállva daloltak, vagy máshol, pl. a faluvégi dombon gyűltek össze. Ezt pl. Patonyban „danálás”-nak nevezték.
A lányok tizenhat-tizennyolc éves koruktól járhattak bálba, ekkortól számítottak nagylánynak. A táncba eleinte szüleikkel mentek, később a legények meghívása jelentette a belépőt. Volt, ahol akkortól számítottak „nagynak”, amikor először korbácsolták meg őket aprószentekkor és szalagot köthettek a „subrára”. Aki a legszebb szalagot adta, az lett az „első lány” a faluban.
A nagyfiúk a legényavatásig nem dohányozhattak, nem járhattak kocsmába, esti harangszó után nem illett az utcán járniuk. Ha a nagyobbak rajtakapták, megszégyenítették őket. Meghúzogatták a „mijüket”, vagy „farkasgúzsba” tették őket. (Farkasgúzs = „a csuklónál összekötött karok felett és a közéjük felhúzott térdek alatt botot dugnak át”. Magyar Értelmező Szótár. Akadémiai Kiadó. Bp., 1978.) Ha a kocsmában kapták a „suttyót”, úgy kellett kimennie, hogy átbújt az ajtóban terpeszben álló legény lába között, miközben ütötték a fenekét („ekeló”).
A fiúk tizenhét-tizennyolc éves korukban kerültek legénysorba, Patonyban csak a sorozás után, másutt viszont akkor, ha már el tudták végezni egy felnőtt ember munkáját. A legényavatás („legénykörösztülő”) legtöbbször az aprószentek napi korbácsolás után zajlott le, ahová a legények már magukkal vitték a maguk közé alkalmasnak ítélt „jelölteket”. Sok helyen ezt a megtiszteltetést kérni kellett. Az „újak” mindenekelőtt „körösztapát” választottak, aki elkísérte őket az ünnepélyesen feldíszített kocsmába. Ott már várta a társaságot az avatandó által fizetett bor. Egy rész italt a legény-keresztapa is fizetett. Ismertette az új legénnyel a „ceremóniát”, vagyis a kötelezettségeit: hogyan kell ezután viselkednie, meg kell becsülnie a rangját és nem szabad vele visszaélnie. Ezt követően leöntötte egy pohár borral mondván: „X. Y., én téged ezennel megkörösztűllek. Eztán emberségesen viseld magad, böcsűdd meg az öregeket, tanítsd a fiatalabbakat, szeresd az embereket és az Istent!” A keresztelés után reggelig mulattak. A fiút attól kezdve minden legényjog megillette: lányt hívhatott a bálba, eljárhatott udvarolni, kocsmába mehetett.
A fiatalság választott elöljárója a legénybíró, fő feladata a fiatalok rendezvényeinek, elsősorban a táncnak és a búcsúknak a megszervezése volt. Ha valaki fegyelmezetlenkedett a szokás ellen, a legénybíró megbírságolta. Helyettese a „legényhívó hadnagy” volt.
Az udvarlás a közös szórakozási alkalmakon (bál, fosztó) kívül a „lányos estéken” zajlott. Ezek falvanként változó szabályok szerint a hét más-más napjaira estek. A máskor járót „hugyosnak” gúnyolták.
A módosaknál a jövendőbeliről a szülők döntöttek vagyoni szempontok alapján. A falvakban sok tragikus történetet mesélnek az emiatt elkeseredett szerelmesekről. A föld egyben tartása céljából néha még a levirátust vagy szororátust is elfogadták: az özvegy hozzáment elhunyt férje fivéréhez, illetve elvette volt felesége nőtestvérét.
A Szigetközhöz hasonlóan a Csallóközben is 60% körüli volt a falun kívüli házasodás (exogámia) aránya, de tágabb értelemben a tájegység endogámnak tekinthető, vagyis az 1930-as évekig csak a Kisalföldön belülről szereztek házastársat. A csilizköziek a Szigetközből vagy máshonnan a Duna mentéről nősültek, a Középső Csallóköz lakói falun kívülről ugyan, de maguk között. Testvér, vagy inkább sógor-községeket is ismerünk: Tejfalu és Tejfalusziget, vagy Doborgaz és Doborgazsziget esetében ez természetesen a közös eredettel magyarázható.
A násznagy mindig a házasuló keresztapja volt. Alistálon ő ment el leánykérőbe egy hónappal az esküvő előtt. Az eljegyzés nem járt nagyobb mulatsággal. A leány jegykendőt adott. A katolikusoknál kötelező volt a jegygyűrű, még kölcsönt is vettek fel rá, de a reformátusoknál a 20. század elejéig nem volt általános.
A vőfélyt, a lakodalom szertartásmesterét, a rokonságból kérték fel. Ő személyesen hívta meg a násznép tagjait. A meghívottak ajándékot, főleg ételnyersanyagot (liszt, tojás, baromfi) vittek a majdani lakodalmas házhoz. (A tárgyi vagy pénzbeli nászajándék csak a 20. század közepétől vált kötelezővé.)
Az egyházi esküvőt délután négy óra körül tartották. A házhoz érkező ifjú pár előtt tányért törtek össze, hogy csak akkor váljanak el, ha annak cserepei maguktól újra összeállnak. A férjnek fát kellett vágni, az új asszonynak seperni, hogy dolgos voltukat bizonyítsák. (Néhány faluban a lakodalmat a lányos háznál tartották.) Az új párra búzát szórtak: „annyi áldás szálljon rátok, amennyi búza rátok száll, annyi gyereketek legyen, amennyi konkoly ebben van!”
A lagzi alatt az ifjú pár helye a sarokban volt, hogy meg ne szökhessenek. Az egyes fogásokat a vőfély verssel köszöntötte be. Ha a mulatság ideje alatt valakinek sikerült ellopni a menyasszony cipőjét, azt a násznagynak ki kellett váltania, különben az új asszony nem táncolhatott. Szó esett már a menyasszonyfektető gyertyástáncról, amit éjfél körül jártak el, mielőtt az új pár távozott a vígasságból.
Csilizközben szokás volt a hajnali tűzugrás, ami az új asszony megtisztulását jelképezte.
A halál közeledtére különböző jelek utaltak. Ha valaki fekete földdel, szántással álmodott, akkor megbetegedett. Ha foghúzás szerepelt az álmában, vagy kiesett a foga, akkor valaki meghalt a családból, vagy más csapás érte őket. Közelgő halálesetet jelzett a kuvik rikoltása („csuvikútt a halálmadár”), a bútorok szokatlan pattogása, ha „nehezen szóltak” a harangok, ha leesett a tükör, vagy megrepedt a szoba fala. Ha egy tyúk kukorékolt, gyorsan le kellett vágni, mert az is halált jósolt.
Ha a haldokló sokat kínlódott, azt az életében elkövetett vétkek büntetésének tartották. A közelében nem volt szabad hangosan sírni, mert az visszatartotta volna, meghosszabbította volna a szenvedését.
A halott szemét lefogták, állát felkötötték. A tükröket fekete kendővel letakarták, mert ha a halott meglátta volna magát, még valakit elvitt volna, aki pedig őt látta meg benne, az utána halt volna. A halál beállta utóbb egy férfi családtag értesítette a rokonságot, barátokat, a papot és a harangozót. Az elhunytat a közeli hozzátartozók mosdatták és öltözették ünneplőbe. A ravatal két éjszakán át állt a tiszta szobában lábbal az ajtó felé, de csak egyszer virrasztották, akkor is csak a legközelebbi rokonok. A koporsóba elhelyezték a halott kedves tárgyait (pipa, dohányzacskó) és zsoltáros vagy imakönyvét. Féltek, hogy ha valamit kifelejtenek, a halott visszajön érte. Ha ez mégis megtörtént, a hiányzónak vélt tárgyat utólag beásták a sírba.
A temetés előtt a ház ajtajára fekete drapériát tettek („ajtóruha”). A koporsót a barátok, rokonok vitték ki lábbal előre a házból. A temetőbe négy férfi vitte. Ha kocsival mentek és másik jármű jött szembe, az azt jelentette, hogy hamarosan meghal még valaki. A II. világháború előtti időkig Alistálon rokonok, barátok ásták ki a sírt egy üveg pálinka fejében, és a betemetésben máig is részt vesz valamelyik férfi hozzátartozó. A katolikusok fakeresztet állítanak, amit később lehetőleg kőre cserélnek. A reformátusok ideiglenesen sem állítanak fából készült sírjelet, csak követ. Ez minden bizonnyal jelzi a két réteg közötti eredeti vagyoni különbséget is.
A halotti toron a rokonságon kívül csak a koporsóvivők vettek részt, illetve a falu szegényei, akik pl. Alistálon az ételen túl részesedtek a halott holmijából is. Úgy mesélik, hogy ilyenkor mindenki dugig jóllakott, sőt olykor a tor hangos dínomdánommá fajult.
Az elhunytat egy évig gyászolták, a távolabbi rokonok csak hat hétig. A halál évfordulóján, a halott neve napján és halottak napján a sírt rendbe tették és gyertyát gyújtottak rajta.

7


Irodalom

  • Ág Tibor: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák. Bratislava, 1979.
  • Ág Tibor – Barsi Ernő – Koncsol László: Kemény a föld a patonyi határba’. Dióspatony népzenei hagyománya. Lilium Aurum Dunaszerdahely, 1997.
  • Ág Tibor: „Vígan zengjetek citorák!” Csallóközi betlehemes játékok és mendikák. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 1. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1992.
  • Ág Tibor: Az Aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1999.
  • Alapy Gyula: A csallóközi halászat története. Komárom, 1933.
  • Alapy Gyula: A csallóközi halászat története. Pozsony, 1994.
  • Balassa József: Magyar népdalok a 19. század elejéről. Csallóközi népdalok. Ethnographia XIII. évf. 1902.
  • Baranyay József: A csallóközi aranymosás. Komárom, 1911.
  • Baranyay József: A régi Csallóköz. A Csallóköz történetéhez. Haladás Könyvnyomda, Nagymegyer, 1911.
  • Bátky Zsigmond: Csalló. Föld és Ember 6. 1926. 123-124. oldal
  • Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához. Földrajzi Közlemények 1918. 327-341. oldal
  • Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez. Föld és Ember 3. 1923. 49-65. oldal
  • Danter Izabella: Népi gyógyítás a Kisalföld északi részén. Komárom – Dunaszerdahely, 1994.
  • Demeter Dénes: Csallóközi és fejérmegyei népmondák. Ethnographia VI. évf. 1895.
  • Fél Edit: A Csallóköz és a Szigetköz néprajzi vázlata. In: Fülemüle Ágnes - Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1993.
  • Fügedi János – Takács András: A Bertóké és társai. CSEMADOK Dunaszerdahelyi Területi Választmánya - MTA Zenetudományi Intézete, Dunaszerdahely, 2005.
  • Gerzanics Magdolna: Komárom-Esztergom megyei hagyományok. A Közművelődés Háza, Tatabánya, 1993.
  • Khín Antal: Csallóközi legényavatás. Ethnographia XLIII. évf. 1932.
  • Khín Antal: Lucaszékek a Csallóközben. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Khín Antal: A magyar vizák története. Mezőgazdasági Múzeumi Füzetek 2. Budapest, 1957.
  • Khin Antal: A régi Csallóköz, mint halászhely. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970. Budapest, 1970. 257-266. oldal
  • Kocsis Aranka: Kertek a Csallóközi-Duna szigeteiben. in: Halász Péter (szerk.): A Duna-menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest,1991.
  • Koncsol László: A Csallóköz városai és falvai 1. Abár – Füss. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001.
  • Koncsol László: „Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy!” Régi csallóközi bűnügyek. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1992.
  • Kovács Bálint: Komárom megyei babonák. Ethnographia XII. évf. 1901.
  • Liszka József: Ágas-bogas fa. Dunaszerdahely, 1992.
  • Liszka József: Farsangvégi maszkos alakoskodó felvonulások a Kisalföld északi felében. Új Mindenes Gyűjtemény 9. Pozsony, 1990.
  • Liszka József: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. A Magyarságkutatás Könyvtára 12. Budapest, 1992.
  • Liszka József: „Két Duna keríti…” Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony, 2005.
  • Liszka József: Szakrális Kisemlékek Archívum Komáromban. In: Liszka József: „ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2000.
  • Liszka József: Szent Donát szobrai a Csallóközben és Mátyusföldön in: Liszka József: „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2000.
  • Machnik Andor: Csallóköz. Komárom, 1935.
  • Makkai László: A Csallóköz településtörténeti vázlata. Századok 81. 1947. 109-135. oldal
  • Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága. Gyurcsó István Alalpítvány Füzetek 2. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1994.
  • Marczell Béla: Naptár és néphagyomány. Csallóközi népszokások. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 9. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1997.
  • Nagy Erzsébet: A csallóközi aranymosás. Néprajzi Értesítő IV. 1903. 305-310. oldal
  • Nagy Iván: Erősíteni szíveket – Balony község népzenei monográfiája. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 11. Dunaszerdahely, 1998.
  • Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2002.
  • P. Vas János: Csallóköz. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.
  • Petrovay R. Sándor: Alsó-csallóközi kis egyházi építmények lexikona. Komáromi régió. KT Könyv- és Lapkiadó, Komárom, 2003.
  • Presinszky Lajos: Felső-csallóközi arcképcsarnok. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 18. Somorja Város Önkormányzata, Somorja, 2000.
  • Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről. Nyelvészek, történészek felvetései a sziget magyar, latin, német és szlovák neveinek eredetéről és jelentéséről. Adalék a névfejtések történetéhez. Dh-Press, Pozsony, 1991.
  • Quittner János: Csallóköz táncai. Eredeti magyar néptáncok. Pozsony, 1973.
  • Quittner János: Táncház. Csallóközi táncrend. Barátnő. 1979.
  • Szabadi János: A Csallóköz természeti képe. Áttekintő regionális értekezés. Bratislava, 1972.
  • Takács András: Csallóközi népi táncok. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000.
  • Takács András: Eredeti magyar népi táncok. VIII. Csallóköz táncai. Bratislava, 1973.
  • Ujváry Zoltán: Luca-asszonyok Csallóközben és Nyitra környékén. Ethnographia LXXV. évf. 1964.
  • Varga Lídia: Változások Csallóköz 20. századi népi táplálkozásában. in: Romsics Imre - Kisbán Eszter (szerk.): A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. Táplálkozási Konferenciájának előadásai. Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Viski Károly Múzeum, Kalocsa, 1997.
  • Vargáné Tóth Lídia: A termelés és fogyasztás összefüggései a Csallóköz népi táplálkozásában. Néprajzi Látóhatár III. évf., 1994/3-4.
  • Zalabai Zsigmond: A Csallóköztől a Bodrogközig. Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1977.
  • Zsigmond Tibor – Navrátil, L’ubomir – Banic, Vladimír et. al.: A Csallóköz szívében. Dunaszerdahelyi járás - Nap kiadó, Dunaszerdahely, 2000.

Balony (Baloň)

  • Nagy Iván: „Erősíteni szíveket”. Balony község népzenei monográfiája. Gyurcsó István
    Alalpítvány Füzetek 11. CSEMADOK, Dunaszerdahely, 1998.

Csilizköz

  • Horváth Ildikó – Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000.

Keszegfalva (Kameničná)

  • B. Zs.: A halászó keszegfalvi ember. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.

Komárom (Komárno)

  • Kecskés László: Komáromi mesterségek. Madách, Bratislava, 1978.
  • Nagy Varga Vera: Komáromi (révkomáromi) asztalosok a 17-19. században. Néprajzi Értesítő LXXXV. évf. 2003.
  • Tok Béla: Még egyszer a komáromi mesterségekről. Irodalmi Szemle XXII. évf. 1979.

Somorja (Šamorín

  • Khín Antal: A somorjai halászcéh. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. Budapest, 1962.

8


Lemezek

  • Csallóközi népzene – Gúta-Nagymegyer, Nemesócsa. Szerk. Agócs Gergely. Új Pátria sorozat 50-24. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza Budapest, 2010.
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld. 
Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Felsővámos/Horné Myto (Pozsony vm.) 1968. (verbunk, Bársony verbunk, csárdás, sottis, francia négyes) Ft.628.
  • Jóka/Jelka (Pozsony vm.) 1980. (Barátoké verbunk, körverbunk) Ft.1055.
  • Jóka/Jelka (Pozsony vm.) 1984. (vonószenekar játéka) Ft.1272.
  • Jóka, Újhelyjóka/ Jelka, Nova Jelka (Pozsony vm.) 1984. (zenekar játéka, Újévi köszöntő, fenyegetős; Hogy a csibe; négyes; sétapolka; Mai házasság; sottis; lassú csárdás; gyors csárdás; polka; Bertóké verbunk; Barátoké verbunk; dudapolka; lakodalmi tánc; dudanóta; csóktánc  ) Ft.1172.
  • Tejfalu/Mliecno (Pozsony vm.) 1969. (Bertóké verbunk, lassú, friss) Ft.709.
  • Vásárút/Trhová Hradská (Pozsony vm.) 1968. (Madarász Ignác verbunkja, üvegtánc, vadas, csárdás, orosz verbunk, francia négyes, padegatta, sottis, Hogy a csibe?, Suszter az apám, Miska zsidó, mazúr, söprűtánc) Ft.629.

YouTube filmek

  • Jóka Ft.1172.9 – Francia négyes 
  • Jóka Ft.1172.8 – Hogy a csibe? 
  • Jóka Ft.1172.16 – Bertóké verbunk 
  • Jóka Ft.1172.34 – Lassú és friss csárdás 
  • Vásárút Ft.629 – Verbunk 

1

Filep Antal: Szigetköz, Kis-Csallóköz
(In: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest,1975.)
A Duna fő ága és a belőle Dunacsúny és Dunakiliti között kiágazó, Véneknél visszatorkolló Mosonyi-Duna által határolt táj. Ismert még Kiscsallóköz neve is. A történeti megyerendszerben északi része a Felső-Szigetköz vagy Föltáj Moson megye déli részéhez, az Alsó-Szigetköz, vagy Altáj Győr megye területéhez tartozott. A Szigetköz északi csúcsánál az Öreg- vagy Nagy- Duna mederszomszédságában levő szigeteit a szomszédos Csallóköz községei szállták meg és legutóbbi időkig tartozék településekként birtokolták. A Szigetköz megnevezés találóan jellemzi fizikai földrajzi arculatát, amely gazdálkodását, életmódját a vízrendezések befejezéséig közvetlenül megszabta, úgyszólván egész területe mozaikszerűen tevődik össze folyómedrek, erek, fokok, holtágak szabdalta szigetekből. Területe a honfoglalás korától megtelepült. Viszonylag nyugalmasan fejlődött a népessége, bár az ellenreformáció korában egyes községeit távozásra kényszerítették. Nyerstáji viszonyai között az ártéri extenzív állattartás gazdag formái alakultak ki és a legutóbbi időkig fenn is maradtak. Paraszti földművelésében a szántóföldi kertészet jutott nagy szerephez. Parasztsága a nagy uradalmak mellett is viszonylag kiegyenlítetten fejlődött - polgárosult, társadalmi viszonyai, népi műveltsége a Csallóközével sokban rokon, késő középkori hagyományokban gazdag.

Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Szigetközzel foglalkozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kisalföld éppúgy több kisebb-nagyobb egységre bontható, mint más hasonló nagyságrendű tájak. Az arányos tagolást azonban a jelenlegi kutatási eredmények alapján nem lehet kielégítően elvégezni, mert a Kisalföldre a szűkebb Dunántúlnál is inkább vonatkozik, amit előrebocsátottunk, hogy természetföldrajzi, történeti és kutatástörténeti okokból kevésbé tagolódik, mint az Alföld vagy Erdély. Ezért mostani fejezetünkben törekszünk ugyan szétválasztásra, de a körülhatárolandó egységeket külön címmel nem emeljük ki.
Az első tájegység, Moson megye sem hagyományos történeti, sem néprajzi, sem pedig természetföldrajzi határok segítségével nem ragadható meg. Az agrártörténet számon tartja nemcsak környezetéhez képest, hanem az egész korabeli Magyarország viszonylatában egyedülálló birtokviszonyait. Mosonban nagyon szemléletesen érvényesült, hogy a Mária Terézia uralkodása idején megindított úrbéri szabályozás megszilárdította a telkes jobbágyok anyagi viszonyait, egyúttal megalkotta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokos paraszti réteg előzményét. Ekkor a megye községeinek 34,69%-ban (17 helység) a telekátlag egy egésznél magasabb volt. A jobbágyság 38,07%-a birtokolt egy teleknél nagyobb földterületet, ami az úrbéres földek 57,74%-ának felelt meg. Például Miklóshalmon 2,14, Hegyeshalmon 1,87 , (Moson)Szolnokon 1,80 volt a telekátlag. Az utóbbiban és Moson helységben 13-13 jobbágy bírt 4,75 nagyságú telket, ami 95 holdra rúgott. Ezek a számok messze meghaladták mind a dunántúli, mind a magyarországi mutatókat. [...]
Az ismertetett statisztikában [1878] a legkisebb birtokok egykori zselléreké voltak, a többi gazdagparasztoké. A századelőre (1913) a birtokos parasztok kezén lévő föld még inkább növekedett. Az országban egyedülálló módon a mosoni Puchtinger családnak 898 kh., a Rébl családnak ugyanott 619 kh volt a kezén. Az 1820 lakosú Miklóshalmon a 26 száz kh-nál nagyobb birtokból 25, Mosonszolnokon 21-ből 20 volt parasztoké. Ha közbevetőleg egy pillantást vetünk az Alföldre, közelebbről Hajdúnánás birtokviszonyaira, fölidéződik, hogy például ott is voltak ugyanebben az időben több száz holdas paraszti birtokok. Míg azonban ezeket szinte a holtvagyon megtestesüléseként idéztük, Mosonban a kisparaszti gazdaságok is rentábilisak voltak. A virágzás több szerencsés körülmény hosszú idejű, folyamatos találkozásának köszönhető.
A megye kedvező földrajzi viszonyai ebben éppúgy közrejátszottak, mint az, hogy a háborús események általában elkerülték, a középbirtok lényegében hiányzott a feudális struktúrából, nem volt egyházi nagybirtok sem. A két latifundium, a herceg Esterházy családé, de különösen a főhercegi uradalom nagyvonalúan bánt jobbágyaival. Viszonylag mérsékeltek voltak a szolgáltatások és bőkezűen mérték ki az úrbéri területeket, továbbá a nem telki állományba tartozó úrbéri minőségű területek is tetemesen nagyok voltak. A mosoni parasztok a XIX. század folyamán rendszeresen kihasználták a közeli piacokat, elsősorban Bécs és Alsó-Ausztria ellátásában vettek részt. Közben szükség szerint és megfelelő anyagi alapokra támaszkodva, sikerült gazdasági profilt is váltaniuk. Amíg a gabonakereslet tartott, elsősorban búzát termeltek. Moson városa a fontos gyűjtő és átrakodó hely feladatkörét látta el, a Duna szolgált közlekedési útvonalul. Majd igen korán a vasút is átszelte a megyét (1855). Az 1880-as évektől a búzapiac visszaesésével átmeneti válságba kerültek a Moson megyei parasztok, de hamarosan megtalálták a kibontakozást. Még nem sokkal korábban a távolsági szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány jelentette az állatállomány zömét, szarvasmarha kevés volt, a század-végen a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdaság vette át a vezetést. Intenzív szántóföldi takarmánytermesztéssel és istállózással, valamint ezzel párosultan hússertés- és baromfitenyésztéssel foglalkoztak. Példaadóként szerepet vitt a főhercegi uradalom hatalmas tejgazdasága, szervezőként (tejszövetkezetek) pedig 1896-tól a Magyaróvári Szarvasmarha-tenyésztő Egyesület Újhelyi Imre gazdasági akadémiai tanár vezetésével.
A gabonakonjunktúra majd a tejgazdálkodási irányvétel hatása jól lemérhető a népi műveltség változásain. Moson volt a korabeli Magyarország egyetlen német többségű vármegyéje. Német parasztsága (heidebauerek) jóllehet középkori telepes volt, sok vonásban más dunántúli német csoportokéhoz hasonló, puritán népi műveltséget, viszonylag egyszerű viseletet mondhatott magáénak, mely itt a német lakta városok és az összefüggő nyelvterület közelében a többi tájegységhez képest előbb polgárosult. A fejlett öntudatú árutermelő parasztság – mint láttuk – több, mint egyharmadában mezővárosi lakos volt 1848 előtt. 1864-i adat szerint a tagosítások végbevitelében Moson járt elöl, a községek 92%-ával, 1871-ben pedig Keleti Károly itt regisztrálta az országban legkevesebb analfabétát (16,88%). A múlt század derekától kezdtek épülni a telkek hosszában több szobás és mellékhelyiséges, választékosan berendezett, majd L-alakú, végül a századvégtől a földszintes zárt beépítésű jellegzetes mosoni utcasorok. Ekkor jelentkezett a ruházkodás városiasodása is. A Szigetközben és a déli síkságon lakó magyarokra a kiemelkedő gazdasági mutatók nem vagy mérsékeltebben voltak jellemzők. Életmódjuk polgáriasulása sok területen párhuzamosan alakult a németekével.
Elsősorban a Szigetközre gondolunk, mely a Duna bal oldalán elhelyezkedő, szomszédos Csallóközzel együtt a kisalföldi medence középső, mély területén fekszik. Nagyságban ugyan különböznek, mert a Csallóköz a Duna legnagyobb szigete és egyben a kontinens legnagyobb folyami szigete, azonban hasonló természeti adottságaik, történeti és kulturális hagyományaik miatt indokolt együttes tárgyalásuk. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy a sűrűn városias tágabb környezetben a két nagy sziget szinte várostalan táj. A XIX. század elejéig a Csallóköz északi, magasabban fekvő részének kivételével (Főtáj, Föltáj) a többi szigetvidék nehezen megközelíthető, lapályos, vízjárta, változó folyamágakkal, rétekkel, mocsarakkal határolt terület volt. A Szigetközben mindössze két úrbéres mezővároska, Hédervár és Halászi helyezkedett el. A Csallóköz északi végében nagyobb városi hagyományokkal rendelkezett az egykori földesúri jobbágyos polgárváros, Somorja, de korszakunkban már megszűnt dunai kikötő lenni, majd a vasút is elkerülte és még inkább hanyatlott, miután szerepét az aprófalvak sorából a századfordulón kiemelkedő, központi fekvésű Dunaszerdahely vette át. Ennek vonzásköre azonban korlátozott maradt, mert nem tudta legyőzni a szigetek hagyományos gazdasági orientációs centrumait, melyek a vízjárta táj peremén feküdtek. Jól kifejeződik a vonzásköri megosztottság a vármegyerendszer alakulásában. A Felső-Csallóköz Pozsony, a Felső-Szigetköz Moson, az Alsó-Szigetköz és a közeli Csilizköz a Csallóközből Győr, végül az Alsó-Csallóköz Komárom megyéhez tartozott. Moson gabonakereskedelemben játszott szerepéről és Magyaróvárról már esett szó.
Pozsony a késői feudalizmusban Magyarország fővárosa volt, és különböző felszínű, eltérő adottságú termelési tájak, több etnikum találkozási pontjában fekszik. A Felső-Csallóköz falvainak biztos, folyamatos piacot kínált még azután is, hogy elveszítvén fővárosi státusát, fejlődése lelassult, viszont a közeli falvak mezőgazdaságának éppen korszakunkban nőtt meg az eladható feleslege. A népi kultúra alakulásában megmutatkozó kisugárzó hatását azonban részleteiben nem ismerjük.
A köz- és egyházigazgatási, valamint hadászati jelentőséggel a középkor óta bíró Győr a napóleoni háborúk gabonakereslete idején indult ütemesebb fejlődésnek, mint a távolsági kereskedelem központja, átrakodó és gyűjtőhelye. A termény- és állatforgalomban megszerzett szerepének fontosságából a század közepe után, akkor kezdett veszíteni, amikor Pest vált a magyarországi búzakereskedelem elsőszámú központjává. A magyar búza azonban ekkor még újabb, délnémet piacokat hódított és Győr kereskedelmi forgalma igazán csak a tengerentúli gabona megjelenésével került válságba. Ekkorra már jelentékeny kereskedelmi tőke halmozódott fel a városban és Győr a Dunántúlon szinte egyedülálló módon (Pécs állítható még vele párhuzamba) nőtt át a céhes ipar válságát is legyűrve kereskedő városból ipari várossá. Időközben a település mind demográfiailag, mind a polgári társadalom intézményeit, mind külső urbanizációs képét tekintve megerősödött. 1990-ben lakosságának mindössze 6,3%-a élt őstermelésből, míg iparból 37,2 , kereskedelemből 9,7 , közlekedésből 8,9%. A hiedelmek szívósságát ismerve talán túlzás Fehér Ipoly megállapítása 1874-ből, hogy a Győr megyei nép, miután a falvak a városhoz általában közel esnek, „kevésbé babonás”, de véletlen sem lehet ez a megjegyzés. Ugyanő szembeállította a parasztok hagyományszerű és az uradalmak korszerű gazdálkodását. Az előbbiek ekkor még az extenzív fejlesztés szakaszában is képesek voltak búzafelesleget termelni. A tagosítás már végbement, de még nem alakult a belterjesebb, az ipari növénytermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó új irány. Az 1870-es évek végén a Győr környéki parasztok hagyományos viseletében a férfiaknál a kék és fekete posztó uralkodott. Negyedszázaddal később mindkét nem hagyományos öltözetét a sötét színek, különösen a nőkét a városi divat után igazodó ruhadarabok jelentették. A Kisalföld keleti határvidékén a Komárom, de leginkább Tata vonzásába tartozó Kocson az 1930-as években készült falumonográfia, melynek anyagából csak közvetetten lehet korszakunkra következtetni. A ruházkodás változásai azonban jól dokumentáltak. Ekkor még – a később fölbomlott – református, kisnemesi eredetű gazdaréteg volt a hangadó. A nők „francia kalapot” és kesztyűt, polgárias sötét ünneplő ruhát hordtak. A férfiaknál rétegenként változva előfordultak bőrruhák (bunda), vászongatyák is, de már a századelőn az egyszerű sötét, csizmás öltözet vált általánossá és csak az emléke élt a díszesebb, parasztosabb viseletnek. A szemes kályha helyén az első „masina” (vaslapos rakott tűzhely) megjelenése 1883-ban, a téglafalú, oszlopos tornácú házak elterjedése, az új ételdivatok és nem utolsósorban a racionális vallásos életszemlélet, melyben a hiedelmek perifériára szorultak, erőteljes paraszti polgárosulásról tanúskodnak.
A Csallóköz keleti sarkában ugyanakkor az azonos nevű vármegye mértani középpontjában épült Komáromnak kézművességénél fogva jelentős szerepe volt a Kisalföld XIX. századi népi kultúrájának alakulásában. A város közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. A vízi és szárazföldi utak találkozása a búza- és faáruforgalom Győrrel egyenrangú központjává tette. Korszakunkban azonban már túl volt a virágkorán, sőt éppen fekvése szolgált hátrányára, mert a vasút a költségesen áthidalható folyók miatt sokáig elkerülte. Gyáripara csak az első világháború előtt kezdett kibontakozni. Társadalomszerkezete mégis hasonlított Győréhez, mert 1900-ban mezőgazdaságból alakosság 8,1 , iparból 30,6 , kereskedelemből 8,2%-a élt. Csakhogy amíg Győrben az iparból élők jó része gyárüzemi munkás volt, itt a hasonló arány hagyományos kis- és kézműipari ágazatokból tevődött össze. Maga a város megtartotta földszintes zárt beépítésű házsorait, ami a múlt század végén már elsősorban nem iparos-polgár-, inkább agrárjelleget sugallhatott a külső szemlélőnek. Pedig csupán egyetlen paraszti életmódúnak minősülő csoportja volt, a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemeses ruházatukkal, református vallásukkal különültek el az utcák és városrészek szerint is tagolódó más foglalkozási csoportoktól, a nagy céhes múltú halászoktól, hajósoktól, ötvösöktől, molnároktól, ácsoktól, asztalosoktól. Mennyiség, elterjedési terület és díszítőstílus továbbhatása szempontjából Komárom volt a legnagyobb magyarországi festettbútor-készítő központ. A múlt század végén azonban már legnevezetesebb terméke, a láda készítése sem volt jelentős, pedig fél évszázaddal előbb a Dunán nagy tételekben Szerbiába és Bulgáriába is eljutott.
A gabonafuvarozással és hajóvontatással foglalkozó szekeresség valamint a vízimolnárság Győrben és környékén, a két sziget majd minden táján virágzó mesterség volt, számos faluban is tanúsítva a búzakonjunktúrát. Ezért ha a keleti országrész vízjárta területeinek hagyományával a néprajzi rekonstrukciós kutatások alapján összevetjük, eltérő képek bontakoznak ki előttünk. Keleten a pákászat, halászat, a réti életmód mellől hiányzik a hajózás, a nagy tekintélyű molnárság, révészség, nyugaton viszont a gyűjtögető gazdálkodás emlékei kisebb hangsúllyal kerültek elő. A néprajz által olykor romantikus titokzatosságba burkolt bodrogközi, vagy sárréti pákásszal szemben itt a zsákmányoló gazdálkodást, gyűjtögetést űzőt éppen nem hízelgő mondókával gúnyolták ki: „Sokat fárad a vadász / Mindig vizes a halász / Rongyos az aranyász.” Pedig e két utóbbi mesterség a korábbi századokban tisztes megélhetést nyújtott, a két sziget országos nevezetessége volt. Természetesen a különbségek földrajzi és történeti okokra is visszavezethetők, hiszen a Duna évszázadok óta nagy forgalmú vízi út, míg a Tisza vízrendszerének hajózása sosem volt jelentékeny. Egyedül a réti állattartás gyakorlata, a szilaj, félszilaj mód mutat nagyobb hasonlóságot, de századunk első éveire a Csallóköz belsejében fekvő falvaknak már nincs legelőjük. Mindenütt tagosított, ugart nem hagyó gazdaságokat találunk. A kisparaszti és a középnagyságú birtok az uralkodó forma. A két sziget, főleg a Csallóköz a múlt század derekára „megszabadult” a Duna ellenőrizetlen vizeitől és nagyobb mértékben bekapcsolódhatott a környező városok piaci forgalmába. Az istállózó állattartás mellett belterjes növénykultúra csak kisebb fontosságú alakult ki. Paraszti életét minden téren a polgárosulás irányába mutató egyszerűsödés, a dekoratív népművészet szinte teljes hiánya, a folklór új stílusainak súlya jellemezte.

Martin György: Csallóköz – Szigetköz
(in: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Népművelési propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A honfoglaló magyarság e régi telephelyéről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk, különösen a Csallóközről még keveset tudunk.
A verbunk e vidék jellegzetes reprezentatív tánctípusa. A tánckezdő funkciójú szóló forma kötetlen szerkezetű. Az eddig ismert változatok motívumkincse már meglehetősen egyszerű, lekopottnak tűnik.
Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzkodva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkokban soha nem fordul elő.. Az egyszerű bokázó-csárdás lépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt - friss rész következik, mely főként a háromlépés, háromugrós motívum változataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont az erdélyi „sűrű magyar” (legényes), a kanásztánc és az „ugrós” mérsékelt tempójú (120), nyolcados metrumú, „esztam” kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunk leírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunk-változatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazon zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérő dallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A „Kóbor huszároké” elnevezésű verbunkdallam pl. megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt Galga- és Solt-vidéken „huszárverbunk” néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig „Selyem-csárdás” névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak: pl. „Bertóké”, „Bársony verbunk”, „Madarász Ignác verbunkja”. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.
A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.
A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melyben ma már pl. a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföldi friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdás-stílus köréhez.
Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc, mégpedig a libasorban kígyózó, un. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán…) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásával analóg.
E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő párostáncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e párostáncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nem egyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.
A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák-Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait magába foglaló gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.
A fejlett vonós-zene mellett még élénken él a vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a duda-zene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncterminológia (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a duda-zene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi-szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, ludálláson…” kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútánc dallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt a macedónokig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta. A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nem egyszer érdekesen kapcsolódott a dudával (pl. „dudapolka”).

2

P. Vas János: Szigetköz – I.
(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.)
A Szigetköz földrajzilag a Kisalföld központjában elhelyezkedő Győri-medence közepén elterülő mozaikszerűen összefüggő szigetvilág, az „ezer sziget országának” is nevezik. Északról a Nagy- vagy Öreg-Duna, délről a Mosoni-Duna határolja. Két peremvárosa Mosonmagyaróvár, illetve Győr. Ennek megfelelően két részre osztják: a „Föltáj” a történelmi Moson megye déli vidéke, az „Altáj” pedig az egykori Győr vármegyéhez tartozott rész. Négy kisebb tájegységet is említenek: az Öreg-Duna mentét, a Mosoni-Duna mentét, a „Csücsök”-öt és az „Alsólaposok”-at. E területi egységek kiterjedése gyakran módosult a vizek és a szárazföld határának folytonos változásaival.
Pozsony alatt a Duna lelassul, elterjeszkedik és lerakja hordalékát. Fattyúágakat bocsát ki, szigeteket, zátonyokat épít, mocsárvilágot hoz létre. Komáromtól azután újra egymedrű a folyó. A kialakuló szigetek „fejüknél” pusztultak, „lábuknál” nőttek, így folyamatosan lefelé vándoroltak a mederben, növekedtek, egybeértek. A szárazföld és a víz állandó mozgásával a települések is változtatták helyüket, szigethátról szigethátra vándoroltak. A falvak többször is elpusztultak az áradások vagy partszaggatások következtében. A legtöbb mai község már második, harmadik helyén található, sok pedig végleg eltűnt, emléküket csak dűlőnevek őrzik.
A Szigetköz nagyobb testvére a tőle északra fekvő Csallóköz. A két táj tükörképe egymásnak. A Szigetközt nevezték „Kis Csallóköz”-nek is, megkülönböztetve az északi „Nagy”-tól.
A Mosoni-Duna egykor a Római Birodalom határa volt, északabbra már csak kisebb helyőrségek állomásoztak. A népvándorlás csak a mocsaras szigetvilág peremeit érinte.
A magyarok bejövetele után az ősrengeteg gyepűként szolgált. A magasabban fekvő részekre a helynevek tanúsága szerint Huba és Lél, kisebb mértékben a fejedelmi Megyer törzs elszórt szállásai települtek. A területet Géza fejedelem 990 körül Hederich és Wolfger hamburgi kereskedőknek adományozta, akik háromszáz harcossal költöztek ide és vállalták a határvédelem feladatát. A mai Hédervár helyén erődítményt építettek, a Kisző nevű szigetháton pedig kolostort alapítottak. A földek megművelésére jobbágyokat költöztettek birtokaikra, míg a szabad magyar közösségek behúzódtak a vizek közé és az idők folyamán kisnemesi falvakká fejlődtek.
Már a 13. századból vannak adataink áradások elleni védőgátak építéséről. Zsigmond király 1426-ban minden községnek kötelezővé tette a védekezésben való részvételt.
A vizek a folytonos fenyegetés mellett védelmet is jelentettek. A háborúk csak a Szigetköz szélén pusztítottak. A török korban az Öreg-Duna jobb partján húzódó hadiút mentén megritkult a lakosság. Az ettől eltekintve viszonylag békés fejlődést az ellenreformáció zavarta meg újból, melynek következtében egyes községek lakossága elmenekült a vidékről.
A Szigetközben nincsenek városok. Az írott forrásokban legrégebben említett település Vének (1093). A 13. századi oklevelekben már szerepel Ásvány, Darnó, Dunakiliti, Halászi, Lipót és Ráró. A mai falvak többségének neve a 14-15. századtól ismert. Cikola- és Tejfalu-sziget a 18-19. században keletkezett.
Az 1715-ös összeírás alapján Szigetköz középső része központjának Hédervár tekinthető: ide tartozott Darnó, Kisbodak, Lipót, Novák, Püski, Remete. Az alsó rész a győri vár birtoka volt, Vének a pannonhalmi bencéseké. Felső-Szigetközben önálló mezőváros volt Halászi, jelentős falu Dunakiliti. Egy-egy község száz-százötven lakost számlált ebben az időben, a 18. század elején a török és kuruc háborúk lezárulása után.
A mocsaras, erdős, vízjárta vidéken sokáig jelentős megélhetési forrás volt a zsákmányoló gazdálkodás legegyszerűbb formája a gyűjtögetés, a nyugati Főtájon kevésbé, mint keleten, az Altájon.
A „mezzei emberek” tavasszal kosárszám szedték a vadmadarak tojását. Főleg maguk fogyasztották, de hordták a mosoni piacra is. A sást, kákát megszárították, aztán a téli pihenő időszakban lábtörlőt, szőnyeget, szatyrot, kosarat fontak belőle. Ették a papsajtot, a nádmézet, galagonyát, csipkebogyót. A sulyom (vízigesztenye) betakarítása ladikból történt. A gyékény gumóját és az édesgyökeret hegyes bottal kaparták ki.
Ősszel megásták a hörcsög odúját az összegyűjtött gabonáért. Az egész család gyűjtötte a makkot és a mogyorót. Az asszonyok és a gyerekek gombásztak. Szárítva vitték a piacra. A taplót a gyufa előtti időben tűzgyújtásra használták. A városokban jó áron el lehetett adni a gyógyfüveket.
Télen a falvak szegényebbjei „erdőlleni” jártak. Nyilasokat (részeket) sorsoltak ki, amelyekben harmadáért vágták az ölfát, meg a „pős”-t (két méter körüli hosszúságú rőzsét) a földesúrnak, vagy a közbirtokosságnak. Részüket maguk használták fel, vagy értékesítették Győr, Óvár, Moson fapiacain. A nádat is télen aratták általában fél részért. Nádvágáskor fabocskort húztak és hosszúnyelű nádsarlót használtak. Enyhe teleken, ha nem volt jég, ladikból dolgoztak. A nád keresett nyersanyag volt, falat, kerítést, tetőt készítettek belőle. „Vesszőléskor” fűzvesszőt szedtek. Már a 15-16. századból van tudomásunk a vesszőfonó háziiparról. Seprűt, kosarat, halburkust (fonott, fedeles haltartó kas), borító kast, kocsikast, falelemeket, bútorokat gyártottak. Összeszedték a galagonya, kökény, rekettye erősebb ágait, ezekből tövisborona készült.
A patikusok, doktorok jól megfizették a nadályt (pióca), ami bőven „termett” a sekély, iszapos vizekben. Már a 16. században említik, hogy a szigetköziek teknősbékát, rákot és csíkot szállítottak a győri uraknak. A rákot kézzel szedték ki a rejtekéből, vagy kis rákászhálót eresztettek a vízfenékre, amelyben dög, vagy csirkebél volt a csali. A csíkot a „döglött” vizekbe helyezett, vesszőből font, köcsög alakú „csíkvörsével” fogták, ebbe akadt bele a levegőzni felszínre jövő hal. Gyékényből font csíkszatyorban vitték a városok piacaira. A 19. század végén még keresett árucikk volt, főleg a szegények kedvelték.
Természetesen „az ezer sziget országában” a vízrendezésig a lakosság életét meghatározó legfontosabb zsákmányoló ágazat a halászat volt. (A csíkászat nem számított igazi halászatnak, a hivatásos halászok a csíkászokat lenézték.) Sokféle halat fogtak, rengeteget szállítottak piacra és maguk is fogyasztották. 16. századi iratokból értesülünk a hajószám Győrbe, Komáromba, Esztergomba, Budára, illetve Óvárra, Pozsonyba, sőt Bajorországba szállított szigetközi sózott, szárított és füstölt halról. A közeli városok halpiacain külön helyük volt a szigetközieknek. Ide eleven halat is hoztak nedves sással bélelt kosarakban szekéren, vagy gyalog.
A legértékesebb zsákmányhal a „vízi bornyú”, vagyis a viza volt. Ez a tokfélék családjába tartozó hatalmas hal ívás idején évente kétszer felúszott a Fekete-tengerből. A történelem folyamán mindig előkelő ajándéknak számított. Még 1958-ban is százkét kilós vizát fogtak a bagaméri Duna-ágban, de mára eltűnt a Szigetköz vizeiből.
A halászok hatan-nyolcan „bokorba” szerveződtek, együtt dolgoztak, közösen bérelték a halászati jogot. A nagyobb folyamágak mellett egész falvak lakossága élt a halászatból. Bácsa, Kálnok, Révfalu, Vének jobbágyai hallal adóztak az óvári és a győri várnak, illetve a pannonhalmi apátságnak. Ők nyáron részes aratással keresték meg az egész évi kenyérnek valót, máskülönben a vízből éltek. A folyószabályozással a halászat jelentősége elenyészett.
A halászati technikák szempontjából érdekes, hogy a győri káptalan 15-16. századi iratai között horgászati engedélyek is találhatók, egyenként tíz-húsz darab horog kihelyezésére. Ez nem a mai botos „pecázást” jelentette, hanem egyfajta csapdázást, amit egészen a 19. század végéig űztek: vízbe hajló füzekre, vagy tartófákra erősítették sorban a felcsalizott horgokat. A vízszabályozásig a „kertek alja a vízbe ért”. Szinte minden gazda használt „vészit” (vejsze), vörsit (varsa), vagy horgot, engedéllyel vagy anélkül.
Az árvizek után visszamaradó „lőtyékben” (pocsolya) tapogató kosárral keresték meg, de a lábbal felkavart iszapos vízben puszta kézzel is fogták a fuldokló, felszínre jövő halakat. A holtágak átlátszó vizében pihenő hal elé lószőr (később drót) hurkot engedtek, s ha mozdult, kirántották. Üvegbe oltatlan meszet tettek, rá vizet, s az egészet lefojtották. A holtágba hajítva a forrásba jött keverék robbant. A felszínre kerülő halakat ladikból szedték össze., Kutyatej, pitypang levével mérgeztek is, főként a gyerekek. Ha a vízbe csöpögtették, a halak elkábultak tőle, s ki lehetett szedni őket.
A sekélyebb részeken, vagy alacsony vízálláskor az elzáródott oldalágakban, a „döglött vízben”, rekesztő halászat zajlott. A beszorult halakat nádból vagy vesszőből készült falakkal, terelőszárnyakkal, útvesztővel (vészi = vejsze) zárt „öbölbe” vezették. Máskor az egész medret elzárták bizonyos helyeken nyílásokat hagyva a vejszén, ahol varsa vagy háló várta a zsákmányt. A halat hajtották is ladikból csáklyával kavarva, bottal csapkodva a vizet. A varsa napjainkig használatos.
A hívatásos halászok alkalmazták a hatvan-nyolcvan méter hosszú, három-négy méter széles kerítőhálót. Egy húzás egy-két mázsa halat eredményezhetett. Kisebb változatát ma is ismerik, más hálóformákkal együtt.

3

P. Vas János: Szigetköz – II.
Ha a különösen nagy zsákmányt nem tudták egyszerre értékesíteni, fűzvesszőből font, lyukacsos falú haltartó bárkába („halburkus”) tették és a vízbe merítve, élve tárolták. A vizát kopoltyúján áthúzott kötéllel tartották fogva („köteles hal”).
Az egykor szabad vadászati jog a feudalizmusban földesúri kiváltság lett, de a nép azért vadászott, vagyis orv-vadászott. A vadrécére a víz alatt álltak-ültek lesben, miközben nádszálon szívták a levegőt. Az arra úszó madarat kézzel lerántották és megfullasztották. Fogták főtt kukoricával felcsalizott horoggal is. Az ágakon, bokrokon alvó madarak (fácán, fogoly, fürj) alá tüzet raktak, erre egy darab ként dobtak. A füsttől a madarak elkábultak és leestek a földre. Fagyöngyből főzött ragacsos „léppel” bekent vesszőre csalták a szárnyasokat, abba beleragadt a lábuk, így ejtették foglyul őket. Telente fületlen, kerek kosarat támasztottak fel, alá kukoricát szórtak. Az odamerészkedő fácánra, varjúra a lesben álló vadász, zsinórral kirántva a pecket, ráborította a kosarat, így fogta meg.
A nagyobb vadakat veremmel ejtették el. Ennek aljára kihegyezett nyársat vertek, vagy hurkot helyeztek. A gödröt vékony náddal fedték be, ami beszakadt a róka, farkas, vaddisznó, szarvas súlya alatt. A rapsicok (orvvadászok) ma is dróthurkot feszítenek a fákra, ami felrántja a zsákmányt. Ennek kisebb formáját a gyerekek ürgefogásra használják. Használtak hálót is, ebbe belehajtották az állatokat. A nyulat, fácánt fütykössel, baltával, hajítófával dobták meg.
A vadászattal kapcsolatos hiedelemvilág igen gazdag. Induláskor nem szabadott a küszöbre lépni, vagy visszanézni. Pappal, sánta emberrel, vénasszonnyal találkozni rosszat, menyasszonyt, cigányt látni viszont jót jelentett. Vadászszerszámot nő nem érinthetett, kölcsönadni nem volt szabad, mert elveszett volna a gazdája szerencséje. Péntek, tizenharmadika, mindszentek, András napja és a feltámadás napja vadászat szempontjából tilalmas volt. Idegenek, úri vadászok útjába eső növényre (káka, fű, faág) kis csomót kötöttek, ezzel kötve meg a szerencséjüket.
Emlegették az „ördögfüvi”-t. Ha erre rálépett valaki, utána körbe-körbe járt, mindig ugyanoda jutott vissza, reggelig nem talált haza. A „táltosok füvi”-t csak foggal, hetedikként született férfi találhatta meg, akit ez láthatatlanná tett, így puszta kézzel foghatta meg a gyanútlan vadat.
Egyes állatok az ördöggel cimboráltak. Nem fogta őket a fegyver, kibújtak a hurokból, nem szakadt be alattuk a verem teteje. A rájuk lőtt golyót elkapkodták és visszaköpték. A vadászokra veszélyes volt a ludvérc is. Fényjelenség alakjában a mocsárba csalta őket, bagoly, macska, vagy csirke képében rontást hozott rájuk.
A királyi, egyházi és magánföldesúri birtokokon hívatásos szakemberek foglalkoztak a nagybani méhészkedéssel, de az egyszerű nép is ősidők óta űzi ezt a mesterséget. A szigetközi méz és viasz fontos árucikk volt az óvári és győri piacon, nyugatra is exportálták. A falusi gyakorlatban az egészen primitív, nagy múltú módszerek mellett a fokozatos fejlődés elemeit is megfigyelhetjük. A legrégibb, még teljes egészében zsákmányoló jellegű eljárás a vadméhek kifüstölése és kirablása. Később tavaszonként befogták a rajzó vadméh csapatokat. Az első méhszállások, a „köpűk” odvas fák derekából készültek, később fűzvesszőből font, vagy nyárfából faragott kasokat használtak. A kaptárakat sásból, gyékényből, nádból, szalmából fonták, marhaganéjjal és sárral betapasztották. A kertek végébe, vagy nádas mellé telepített méheseket fűzvessző- vagy nádfallal kerítették el, náddal befedték. A kasokat két-három sorban deszkára állították.
A Szigetközben az Alpok felől aranyat is hozó Duna lerakja terhét. Már az Árpád-kori oklevelek említik a szigetközi aranyászat-ot. Mária Terézia az egész ország területén engedélyezte az ipart, de a kinyert fémet a győri harmincad-hivatalba be kellett szolgáltatni, 1791-től pedig a császári és királyi bányahivatalnak kellett eladni. Utóbbi időponttól kezdték nyilvántartásba venni az aranymosásból élőket. A szigetközi listákon a nevek ismétlődnek, tehát a mesterség családon belül öröklődött. Az aranyászok számítottak a „mezzei emberek” elejének, a falusi rangsorban a gazdák után következtek. Erős öntudattal rendelkeztek, céhszerű szervezetekbe tömörültek. A kocsmában külön asztaluk volt, búcsúkor a körmenetben külön vonultak, egy utcában laktak. Három-négyfős csoportokban, „bokrokban” dolgoztak. Jó időben hetekig haza se mentek, nádból rakott sátorkunyhóban aludtak, halon, madártojáson, „tarisznyából” éltek. A folyó vizét nem nyersen itták, hanem füvekkel „aranyász-teát” főztek. A tisztítatlan „sárarany” kedvéért messze földeket bejártak, Paksig és Mohácsig is eljutottak.
Egyes családok századokon keresztül éltek ebből a gyakran bizonytalan és nem túl nagy hasznot hozó mesterségből (pl. Ásványrárón). Nem lettek vagyonosak, de nem is haltak éhen. A visszaemlékezések szerint az aranymosók nagy bohémek voltak, gyorsan nyakára hágtak a pénznek, ezért mindig szegények maradtak.
A 19. század végén a Duna szabályozásával megemelkedett a vízállás, az arany ritkán és nehezen elérhetővé vált. Az aranyászat időszaki foglalkozássá alakult, az aranymosókból napszámosok lettek, sokan kivándoroltak közülük. Csak alacsony vízálláskor volt érdemes aranyért járni, amikor még össze lehetett szedni a napszámnak megfelelő értékű fémet. Sport-szerűen táborozó hobbi-aranyászok nyaranta még ma is akadnak a folyó mentén.
A vízszabályozások előtt a legjövedelmezőbb gazdasági ágazat a külterjes állattartás volt, ami a 19. században érte el tetőpontját, de az ártereken való félszilaj legeltetés a későbbiekben is jelentős maradt.
Táji különlegesség a helyenként máig folytatott félrideg baromfitartás. Mikor a vízimadarak kitollasodtak, kirakták valamelyik szigetre és késő őszig otthagyták őket. Azon éltek, amit találtak. A kacsák csigát, békát, halat ettek, a ludak legeltek is. Vasárnaponként ladikkal „hazait” vittek nekik. Jóllehet nem őrizték őket, a sziget környékét nem hagyták el, éjszakára visszatértek és a parton vagy a vízen aludtak. A tömésre szántakat korábban hazavitték, de a magnak valót havazásig kint hagyták. Ez a fajta baromfitartás Ásványrárón, Cikola-szigeten és Kisbodakon még 1980-ban is gyakorlat volt.
A disznófalkák egyik szigetről a másikra úsztak, feltúrták a talajt, megették a békát, pockot, a „lőtyékben” rekedt halakat, kifosztották a madarak fészkét, felfalták a különböző gyökereket, a galagonya, éger, mocsári tölgy termését.
Pödrött szarvú magyar juhot csak a belső legelőkön tartottak elenyésző számban.
A marhatenyésztésben a 19. század elejéig a ridegtartás volt jellemző, a jószág télen-nyáron a legelőn volt, nem istállózták, nem takarmányozták. Már a 16-17. századi harmincad vám-könyvek nagyszámú marhacsordákat emlegetnek, amelyeket lábon hajtottak nyugat felé az ún. „mészárosok útján”. A vizenyős területeken egész évben kint volt a növendék csorda, a meddő gulya és a szilaj ménes. Egyik szigetről úsztatták őket a másikra. Az állatok a karámban összebújva a szabadban háltak. Télen ágat, nádszárat kapartak ki a hó alól, lékből itatták őket, avarból készítettek almot nekik. Nagy ínség idején szénával, szalmával feljavították a kosztjukat, de tavaszra így is nagyon leromlottak.
A 19. század első felétől a ridegtartást a félszilaj váltotta fel. Ennek lényege, hogy az esztendő zordabb felében a jószág fedett helyen van és takarmányozzák, a meleg hónapokban viszont éjjel-nappal a szabadban legel.
Kora tavasszal a csordát beszorították a vízbe és úszó kutyák segítségével ladikból terelték őket a soros legelőre. Beosztott sorrendben, megfelelő időközönként újabb szigetre úsztattak a fű állapota, mennyisége szerint.
A szigetek közül a közbirtokosság minden évben kijelölt egyet, amin először nem legeltettek, hanem felosztották (kinyilazták) a birtokok arányában. Ez volt a kaszáló. Az itteni első vágású füvet, az „öregszénát” megszárították és eltették téli takarmánynak, a következő „sarjút” már legelőnek hagyták.
A nyomásos gazdálkodás idején az ugaron és a belső legelőkön a fejős gulya és a disznókonda, vagyis a kezes jószág járt. Nyáron, éjszakánként itt kaptak új erőre az igás állatok. Az I. világháborúig elkülönítve legelt a ménes, az ökörgulya és a növendékgulya. A fejős teheneket külön szigeten tartották. Az 1920-as évektől az állatállomány csökkent, 1938-tól már csak vegyes csordákat tereltek (ló, csikó, ökör, növendékmarha együtt).
A pásztorok elkülönülő életet éltek, nem is igen jártak be a falvakba, csak néha kocsmázni. Templomba csak évente egyszer, a karácsonyi éjféli misére mentek, akkor is főleg adománygyűjtés és mindenféle mágikus praktikák végett. A falusiak tartottak tőlük, ördöngösöknek vélték őket, viszonylag szabad és vad életmódjuk idegen volt számukra. Ez a különállás a szilajtartás félszilajjá szelídülésével, majd az istállózás uralkodóvá válásával fokozatosan megszűnt.
A pásztortársadalom belső rendje családias, patriarchális volt ugyan, de egyben szigorú hierarchiába rendeződött. A rangsorban a csikós, gulyás, juhász, kondás követte egymást. Ez a tagozódás a vegyes nyájak elterjedésével persze megszűnt, ma már mindannyian „csak” pásztorok.
Az egyes nyájaknál a felelős vezető a teljhatalommal rendelkező „öregpásztor” volt. Ő tárgyalt a tulajdonosokkal, hatósággal, ő fogadta fel a „bujtárokat”, akik legtöbbször családtagjai vagy távolabbi rokonai voltak. Idegent csak „szolgának”, szükségből tűrtek meg, nem számított valódi pásztornak, hacsak be nem nősült a famíliába. A sokgyermekes pásztorcsaládok fiai már suttyó korukban elkezdték a mesterséget általában apjuk keze alatt, mint „gyermekbujtárok”. A bojtárok száma a nyáj nagyságától függött, általában száz-százötven állatra számítottak egy embert.
A pásztorokat Márton napján (nov. 11.) fogadták fel. Ekkor tartották a pásztorbúcsút: két-három napig mulattak dudaszóra maguk között. A nem ridegen tartott jószág kihajtása az idő- és víz-járástól függően Szent György (IV. 24.) és május elseje között történt, pontos idejét az elöljáróság kidoboltatta.
Pünkösd előtt egy héttel az elöljáróság és a gazdák kieveztek a nyájhoz, hogy ellenőrizzék a „marharovást”. A 19. század végéig valóban rováspálcát használtak. Ebbe belevésték az átvett állatok jelét, majd kettéhasították és az egyik fele a gazdánál a másik a számadónál maradt. Számadáskor a kettőt összeillesztették, így történt az ellenőrzés. Ezt ebédből és borból álló áldomás követte az elöljáróság költségére. Ha elégedettek voltak a munkával, a pásztor szerződését pünkösdkor megújították, ha nem, őszig más helyet kellett keresnie magának.
A hazahajtás hagyományos határnapja Szent Mihály (IX. 29.) volt, de gyakran az első hóig kint maradtak. Legkésőbb mindszentekkor a félszilaj nyájakat partra úsztatták, szétszakították, „szétverték” és átadták a gazdáknak. A vadabb állatokat „tőrrel” (kötélhurokkal) szelídítették. Végezetül a gazda leparolázott az öregpásztorral, a közbirtokosság pedig áldomást fizetett.
A szigeteken legelés közben a jószág maga haladt a nap járása szerint, a ridegpásztorok nem terelték, csak a nyomában jártak, hogy védjék, őrizzék. A gyakran elkóborlók nyakába kolomp került, hogy könnyen rájuk leljenek. Éjjel karámban háltak, az emberek a karám melletti kunyhóban pihentek, de a kisebb szigeteken karámot sem építettek. Áradáskor magasabban fekvő helyre úsztatták a nyájat, ott várták ki az apadást. A vemhes állatokra is kolomp került, hogy jobban szemmel tudják őket tartani. Az ellésnél csak akkor segítettek, ha valami komplikáció lépett fel. A borjas anyákat három-négy napig a pásztorkunyhó mellett külön őrizték, de azután már a kisborjút is úsztatták. Később a kicsik szája elé ruhát kötötek, vagy „orzót” tettek rájuk, hogy ne szopják ki az anya összes tejét.
A ridegpásztorkodás legnehezebb része a teleltetés volt. A jószág a karámban összebújva melegedett, a pásztorok a kunyhóban háltak, de ha nagyon fáztak, éjjelre az állatok közé feküdtek. A karám sarkaiban állandóan tüzeltek.
Tolvaj, betyár nemigen merészkedett a vízi labirintusba, annál nagyobb veszélyt jelentett a nádi farkas (aranysakál, toportyán). Kemény teleken nagyobb termetű és vadabb rokonai, a tulajdonképpeni farkasok is átkeltek a jégen a Hanságból és a Kis-Kárpátok felől. Ha a tűz nem volt elég ellenük, a pásztorok baltával védekeztek. A kutyákat szöges nyakörvekkel látták el. Így általában csak néhány elkóborolt állat esett áldozatul.
A pásztorok eszközei közé tartozott a csörgős bot, egy fémlemezekkel felszerelt, viszonylag rövid hajítófegyver, melynek hangja figyelmeztette a tilosba tévedő jószágot, s csak ha ekkor sem engedelmeskedett, akkor dobták meg vele. Állandó kísérőjük volt a szokásos méretű „csökös” bot. Napkeltekor, új hajtásból kellett vágni és bele kellett faragni a napot és a holdat, így védett a „kóbor lelkek” és mindenféle rontás ellen is. A pásztorok még a koporsójukba is maguk mellé tetették.
Állatorvos csak az 1920-as évektől járta a legelőket, azelőtt a pásztorok maguk gyógyítottak. A sebekre kormot vagy pókhálót kötöztek. A felfúvódott állatot „megbicskázták” a bordái között, így a bendőből kiszabadultak a gázok. Ha kellett, a bicskával eret is vágtak.
Sok „tudományos” pásztort máig név szerint emlegetnek. Mesélnek olyanról, aki disznó- és kanca-tejjel gyógyított. Olyanról is, aki a karácsonyi éjféli misén úrfelmutatáskor a csikó sörényét vagy saját haját fonta az ostora sudarába, azzal aztán távol tudta tartani a boszorkányokat. Volt, aki csak leszúrta a csörgős botját, rátette a kalapját, s amíg ő a kocsmában mulatott, a nyája együtt maradt, mintha őrizte volna.
A szigetek fő kincse a fű volt.. Nemcsak legeltették, de kitűnő minősége és nagy mennyisége komoly szénagazdálkodást tett lehetővé. A kaszálók, rétek az uradalmak, közbirtokosságok kezelésében voltak. A szigetközi széna nagy tételekben cserélt gazdát a közeli nagyvárosok piacain.
A vízszabályozás előtt a földművelés jelentősége messze elmaradt a zsákmányolás és az állattartás mögött. A falvak termőre fogható földterülete nagyon szűk volt.. A kevés növényt, köztük a gabonaféléket csak a falvak körül, kertszerűen termesztették. A fő termény a búza, a rozs és a köles volt, kevesebb az árpa és a zab. A tönkölyre is emlékeztek még a 19. század végén. A 18-19. századi forrásokban burgonyáról, kukoricáról említés sem esik. A kis földűek búzával elegyesen vetették a rozst, így kisebb területen megtermett a kenyérnek való. A köles jelentőségét rövid tenyészideje adta. Ha a búzát az árvíz elpusztította, az utána vetett kölessel kihúzhatták az évet kenyér helyett kásán. A terméseredmények gyatrák voltak. A 18. században a búza az elvetett mag háromszorosát, a rozs a négyszeresét, az árpa és a zab a kétszeresét adta csak.
A kishatárú falvakban sokáig fennmaradt a nyomásos gazdálkodás. A határt három részre osztották (őszi vetés, tavaszi vetés és ugar), s ezeket évről-évre váltogatták. A gazdák egyeztetve, közösen ugaroltak. A pihentetett részen legeltettek, így trágyázták is.
Az aratást az érés sorrendjében a rozzsal kezdték, aztán következett a búza, az árpa, utoljára a zab. A 19. század közepéig az asszonyok arattak sarlóval. Csak a gabona fejét vágták le, a magasan hagyott tarlót beszántották. Esetleg szalmát és erdei „lamot” (lombot) hordtak még a földre termőerejét javítandó.
A cséplés legrégibb módja az volt, hogy a gabonát száránál fogva fafogashoz verdesték, később cséphadaróval ütötték. A lóval való nyomtatás a 20. század elején jelent meg, főleg a búzánál. A magot szórással tisztították: „a laposon szélnek lapátúták”.
A jobbágyság felszámolása után a Szigetközben a megmaradó kiterjedt nagybirtokrendszer mellett a paraszti kis- és középgazdaság lett meghatározó. Újabb földet szerezni nagyon nehéz volt, ezért a földművelés egyre intenzívebbé vált. A 19. század végétől kezdtek az ugarba takarmánynövényeket vetni, kialakult a közeli piacok miatt jól jövedelmező kertészkedés, belterjes növénytermesztés, s a hédervári uradalom példáját követve elterjedt az istállótrágya felhasználása.
Szigetköznek (Csallóközzel együtt) megkülönböztető sajátossága a nagymértékű intenzív növénytermesztés. A 19. században a konyhakertek még a háztelekhez tartoztak, de az ármentesítést követően az öntözéses kertészkedés a szántóföldekre is kiterjedt. Termékeiknek a közeli városok állandó és jól fizető piacot biztosítottak. Egyes községek specializálódtak bizonyos növényfajtákra (Püski: zöldpaprika, paradicsom; Kunsziget: zöldség; Ásványráró, Győrújfalu, Zámoly: káposzta). A szigetközi káposzta mind a mai napig messze földön híres. Régen dereglyéken szállították. Fűzfavessző kosarakban külföldre is eljutott. Híres exportcikk a kb. kétszáz éve termesztett petrezselyem (fehérgyökér) is, melynek dunántúli elterjedése innen, Kunszigetről indult ki. Sok fajta babot, borsót, répát, paprikát, salátát termesztenek az idénynek és a piaci igényeknek megfelelően. A 20. század utolsó évtizedeiben termálvízzel fűtött melegházak építésével már az időjárástól is függetlenedtek.
Régebben sok kendert és lent termeltek, főleg az irtásokon és a frissen feltört rétföldeken. A „lőtyékben” áztatták és maguk dolgozták fel.
A rendelkezésre álló vízenergia és a környező területek növekvő gabonatermelése a Szigetközben mind mennyiségi, mind presztízs szempontból tekintélyessé tette a molnárok mesterségét. Már a 14. században említették a véneki molnárokat. A 15-16. századi forrásokban Ásvány, Nagybajcs, Patakháza, Remete, Révfalu vízimolnárairól olvashatunk. A malmok besorolása aszerint történt, hogy hány kővel, hány garattal, mekkora vízikerékkel dolgoztak. A háborúk idején gyakran elrekvirálták, lefoglalták őket a hadak lisztszükségletének fedezésére. Ilyenkor a falusiak famozsarakban kényszerültek lisztet „törni” maguknak, amit aztán átszitáltak. Veszélyes időkben a malmok úszó lakóhelyül is szolgáltak. A molnár és segítői családostul idehúzódtak. Az úszó malmokat a vízállás szerint vontatták ide-oda, télre pedig csendes helyen kikötötték.

4

P. Vas János: Szigetköz – III.
A szigetközi malmok nagy forgalmat bonyolítottak le. A 19. században győri és más hajósok hordták ide a gabonát, szekéren pedig Győr, Moson, Sopron, Vas, Veszprém megyékből érkezett az őrölni való. A két fő szezonban, a tavaszi kezdéskor, illetve aratástól késő őszig, éjjel-nappal dolgoztak. Csak a jég „tolta ki” a malmokat András napja (nov. 30.) körül. Száz zsákból tíz volt a malom vámja, ebből egyet a molnárlegények kaptak. Kisebb malomban egy, a nagyobbakban három legény segédkezett. A malmot télen is őrizni kellett, a vizet ki kellett belőle merni, de, más teendő nem lévén, ilyenkor a molnárok erdőmunkát vállaltak jövedelmük kiegészítésére és a malomhoz szükséges faanyag beszerzése végett. A fára nagy szükségük volt, mert nem csak a malmot kellett javítgatniuk, hanem híres ladikkészítők is voltak.
A 17. századtól vannak adataink a molnárok szakmai szerveződéséről. A sok malommal rendelkező falvakban önálló céheket hoztak létre (Ásvány, Nagybajcs, Révfalu, Vének), a más helységbeliek ezekhez csatlakoztak. Mester csak letöltött inas idő után, a céh hozzájárulásával lehetett valaki. Miután elsajátította a szakma főként famunkából álló fortélyait, remeket kellett készítenie: például egymaga faragott ki egy malomkereket és leőrölt vele fél mázsa búzát. Ezután áldomást fizetett a céhtagoknak. Malomgazda csak mester lehetett. A molnárcéheknek jelvényük, zászlajuk volt. Ezek a kocsmában, a törzsasztaluk fölött lógtak, a búcsúk alkalmával alattuk vonultak fel. Az elöljárókat, a céhmestert és a „ceruzás”-t vagy számadót vízkeresztkor (I. 6.) választották meg. Legnagyobb ünnepük úrnapja volt. Ekkor a misén ők ministráltak és ők haladtak lámpásokkal a szentségtartó két oldalán. A napot molnárok búcsújának is nevezték. Ekkor számoltak be az elmúlt szezonról, majd közösen mulattak a céhkassza költségére.
József napján (III. 19.) indultak munkába. Ökrökkel vontatták helyükre a malmokat. Az őrletésre várakozás társadalmi esemény volt. Egymástól távol lakó ismerősök találkoztak, beszélgettek, mulattak ilyenkor. A molnárok külön fizetségért ételt és italt mértek nekik.
A molnárokhoz a Szigetközben számos hiedelem kapcsolódott, csakúgy mint az ország más vidékein. Ezek közül az a legismertebb, hogy „el tudják parancsolni” a patkányokat a malomból. Küldő hatalmuk bizonyos betegségekre is kiterjedt.
Az „ezer sziget országában” fontos hívatás volt a révészeké. A nagyobb átkelőhelyek az Árpád-kor óta ugyanott találhatók. A kisebbek a vizek járásának változásával maguk is újra meg újra helyet változtattak, de mindig sok volt belőlük. Ezeken a kisebb helyeken a révészek egyben halászok, molnárok is voltak, csak a nagyobb átkelőknél voltak hivatásosak. A révjog a községé vagy az uradalomé volt, tőlük bérelték. A díj egyharmada vagy fele volt a révészé. Ez a „vám” éjszaka magasabb volt. A „révészbecsület” megkívánta, hogy rossz időben is dolgozzanak. A kisebb holtágakon régebben a komp, illetve ladik helyett nádtutajt használtak, amit hosszú rudakkal taszítottak előre. Valamikor a lakodalmas vagy gyászoló sokadalom is feldíszített dereglyéken vonult.
A Dunán élénk hajózás zajlott. Egy időben csak Győr városában negyvenegy hajótulajdonost tartottak nyilván, fejenként gyakran tíz-tizenöt járművel. Sűrű volt az átmenő forgalom is. A jellemző hajófajta a „burcsella” (nagy, fedett uszály) volt. Ezekkel Bécs és Pest, Baja, Orsova között ingáztak. A hajósok „tavasznyílástól kifagyásig” a vízen jártak. A tavaszi szerződtetés után a hajóra költöztek és ott éltek. Csak a főzést végezték mindig a parton a tűzveszély miatt. A tulajdonos képviselője, a hajósok elöljárója, a másokkal tárgyaló fél a kormányos volt, helyettese a pótkormányos. A legénység négy-öt hajóslegényből állt. A hajók főként gabonát, lisztet és bort fuvaroztak.
A Duna menti lótartó falvak számára jelentős jövedelmet jelentett a hajóvontatás. Régebbről gyalogos formájáról is tudunk, amit jobbágyok végeztek robotban, vagy a nagyon szegények vállalták idénymunkaként. A lovas vontatás igen bonyolult technikai ismereteket és nagy gyakorlatot igénylő munka volt. A kisebb hajókhoz elegendő volt négy ló, de volt huszonnégy lovas burcsella is. Egy úton egy pár lóval egy tehén árát is meg lehetett keresni.
A Szigetköz települései sűrűn egymás közelébe épült kis határú falvak, a Nagy Magyar Lexikon szerint összesen huszonnégy. A mezsgyét mindenütt a Duna jelölte ki. A gyakori áradások és a rendelkezésre álló nyersanyag miatt házaikat vesszőfonással építették, amit sárral tapasztottak be.
Az állattartás igényeinek megfelelően a falvak távol eső szigeti legelőin szállások alakultak ki. Ezeknek nyomai már a 18. század végi térképeken kimutathatók. Eleinte fogadott szolgák, a „lakók” gondozták itt a jószágot a „lábos színben”, később a részt öröklő családtagok kiköltöztek és házat építettek maguknak. Az ilyen, állandó lakhellyel kiegészült szállást „tanyá”-nak nevezték. Később a települést körülvevő irtásokon és szigethátakon feltörték a talajt, szántóföldeket alakítottak ki, így a tanyák fokozatosan önállósodtak.
A felvevő piacok közelségének köszönhetően a Szigetköz falvai korán polgárosultak, így a 19. század végére, amikor más tájak népviselete kiszínesedett és karakterisztikussá vált, itt a hagyományos ruházat már városi típusúra cserélődött. Általában nem jellemző a látványos formában megjelenő díszítőművészet sem.
Az táplálkozási szokások foglalkozásonként és anyagi helyzet szerint eltérőek voltak. A pásztorok étrendjének alapját a faluból kapott anyagok (kenyér, tészta) képezték, az erdőt-mezőt járva ezt egészítették ki hallal. madártojással, gombával. Az ételt bográcsban főzték meg, vagy nyárson sütötték. A halászok a halat agyagbundába burkolva parázsban vagy szintén nyárson sütötték. Nevezetes ételük ma is a halászlé. A parasztok étrendjét vagyoni helyzetük szabályozta. A szegények húst csak nagyobb ünnepeken és disznóöléskor ettek. A tartósított, füstölt sertéshúst a nagy munkák idejére tartogatták. Különben a menü általában levesekből és sült tésztafélékből állt, főtt tésztát ritkán fogyasztottak. Csak a vagyonosak engedhették meg maguknak rendszeresen a húst. Általában nyitott kemencében sütve készítették el. Ízesítésre rozmaringot és bécsi köményt használtak. A káposztát főzeléknek ették hússal és savanyították is. A lila fajtát párolták. A nagyon szegények leszármazottai máig emlékeznek a „tönkekásá”-ra (tönkölykása), bár ez a növény inkább állati takarmányként szolgált.
Karácsony böjtjén az esti főétel a „keszőce”, megfőzött, ízesített aszalt szilva volt. Főtt babból tortát készítettek, ezzel kínálták a betlehemezőket. A karácsonyi ünnepi tészta a diós és mákos kalács volt. Húshagyókor tyúkhúslevessel és töltött káposztával búcsúztatták a farsangot. Böjtben sokféle kukoricás ételt készítettek (görhöny, málé, kása, ganci, gombóc). Ezen kívül kásának ették a hajdinát és kölest. Túrós lepényt sütöttek vajaljával, babsalátát csináltak. Zöldcsütörtökön (nagycsütörtök) spenótot, vagy sóskát ettek ecetes tojással. Nagypénteken mákos tészta, vagy csiripiszli (csíráztatott gabonából készült édesség) került az asztalra. Böjti étel volt a szerdék is. Az aludttejet lefölözték, lassú tűzön hevítették, a túrót azután összegyúrták sóval, paprikával és őrölt köménnyel. A masszát cserépedénybe tömték és addig érlelték, míg a teteje nem bőrödzött.
Szigetköz népe úgy képzelte, hogy a világ olyan, mint egy cethal, amely a tengerben úszik és a hátán viszi a Földet, mint egy cipót. Ha megrázza magát, földrengés támad.
A hiedelemmondákat történetnek, históriának nevezik és általában konkrét helyszín, szereplő nevével hitelesítik.
Ismerik a táltos alakját, aki botja segítségével mászik fel a felhőkbe vagy a Holdba, száraz lábbal kel át a vízen. Fő tevékenysége az időjárással kapcsolatos. Vihart tud támasztani, vagy elhárítani. A táltos foggal születik, gyerekkorában a többi táltos elrabolja, széttépi és újból összerakja. Ellenfelével fehér bika vagy ménló képében küzd meg, miután a „látófán” felmászva eltűnt egy fehér felhőben. Ha az emberek segítsége híján alulmarad, dög jön a jószágra. A táltos kinézetre ágrólszakadt csavargó, mindenhol tejet kér és mást nem is fogad el.
Valószínűleg a szlovák és német kulturális hatásnak köszönhetően a Szigetköz (és általában a Kisalföld) hiedelemvilágában olyan lények is megjelennek, amelyek a magyar népcsoportok legtöbbjénél csak ritkán és akkor is inkább mesealakokként tűnnek fel. Az itteni történetek szerint a holtágakat óriások rekesztették el, így fogtak halat maguknak. Ismerik a félig haltestű hableány alakját és az emberek bűnei miatt vízbe süllyedt város mondáját is. Mindezeknél fontosabb és jellegzetesebb a tündérekben való hit megléte, akik egykor víz alatti palotájukban éltek a vidéken. Hajukból lett az aranyászok által kimosott arany. Cikolán mesélik a halászlegényt csalogató tündér történetét, aki az őt zaklató fiút a vízbe csalta. Itt van a Tündér-tó, ennek mélyén állt a tündérek palotája, akik végül a világ és az emberek megromlása miatt elköltöztek ugyan, de mágikus erejüket hátrahagyták: az a lány, aki az Anna nap utáni holdtölte éjjelén megfürdik a vízében, kitelik, mint a Hold, szép lesz és egészséges.
Minden baj, betegség oka „rontás” volt, amit a „gonosz szellemek” szolgái idéztek elő, akik eladták lelküket az ördögnek. A rontás ellen ma is a „szenes vizet” alkalmazzák. Ehhez napfelkeltekor kell vizet hozni a Dunából, a szénhez való fát pedig kerítésből vagy a tüskeboronából törik ki. A faszenes vízbe seprőből tépett szálat mártanak, ezzel hintik meg a gyereket a „rossz asszonyok, rossz emberek távoltartására”.
Az ördöngösök közül itt is, mint a magyar nyelvterületen mindenütt a boszorkány a leggyakoribb. Ha a kenyér ellapul a kemencében és nyúlós lesz a belseje, Révfaluban azt mondják: „beleokádott a boszorkány”. A cikolaszigetiek szerint a boszorkányok jelvénye piros kantár volt, ami a házuk eresze alatt lógott (a héderváriak szerint a kapufélfán) egy szál lószőrön, de ezt csak a „tudással” rendelkezők vehették észre. Ezt a kantárt rakták a seprűre, ha utaztak rajta.
A rontók ellenfelei, a „jó lelkek szolgái”, a „tudósok” főleg pásztoremberek voltak. Meg tudták mondani, merre jár az elbitangolt állat, honnan érkezett a rontás. Füvekkel gyógyítottak embert, állatot egyaránt, ám, ha sérelem érte őket, árthattak is. Tudományuk mibenlétét, fogásait nem árulták el, mert akkor többé nem használt volna a bűbáj. Egy pásztor elbeszélése szerint „tudományos” apja megígérte, hogy halálos ágyán minden titkát elmondja neki, de apja halálakor a fiú éppen katona volt, így belőle mégsem lett olyasvalaki, aki „tud valamit”.
Szigetközben is ismert volt az „ördöngös kocsis” figurája, aki olyan gebét vásárolt, amely felállni is alig tudott, de ő egy toldott-foldott lószerszámmal csodaparipává bűvölte. Az ilyen lovat hívták táltos lónak. A csodálatos lószerszámot gyógyításra is használta, férget űzött vele.
A hétköznapi munkákhoz számos „babonás” előírás, illetve tilalom kapcsolódott. A hajóvontatóknak például tilos volt káromkodni, mert baleset érte volna őket. A szénát újholdkor kellett kaszálni, akkor az utána növő sarjú a holddal együtt növekedett nagyra. A trágyát nem hordhatták a szántókra csökkenő, vagy újhold idején, mert elvesztette volna talajjavító erejét.
A Szigetköz hangszeres zenéjében valaha a duda játszotta a főszerepet. Ez a hangszer itt érdekes módon nem a pásztortáncokhoz kapcsolódott, mint másutt, hanem a friss csárdáshoz, amit „dudatánc”-nak is hívtak. Később ennek kíséreténél a hegedűn is igyekeztek a duda hangzását utánozni. Dallamai a 16. században feljegyzett hajdútánc-melódiák utódai.
A dudások (és furulyások) a pásztorok közül kerültek ki. A szentestéhez hozzátartozott a pásztorok ostorpattogtatásos, dudaszós köszöntése. Az éjféli misén a kántor az orgonán később is a duda jellegzetes hangzását imitálta.
A Szigetköz reprezentatív tánca a verbunk. Két fajtáját ismerték. Az első a tánckezdő funkciójú, kötetlen szerkezetű szóló verbunk volt. Kíséretét másutt is ismert 19. századi keletkezésű hangszeres dallamok szolgáltatták, amelyek gyakran kötődtek híres táncosok, vagy prímások nevéhez („Bertóké”, „Bársony verbunk”). Ritkábban fordult elő a körverbunk. A lassú részt vállon összefogózkodva adták elő, ez egyedülálló a magyar nyelvterület verbunkjai között. Friss része rögtönzött, ugrós karakterű. Mindkét rész 3-3 egységből állt, a kísérő dallamok, illetve az egyes táncperiódusok háromszor ismétlődtek.
Az ügyességi táncok közül a seprűtánc mellett az üvegek vagy gyertyák felett járt változatokat is „verbunk” néven emlegették.
A csárdás lent hangsúlyos lippentős, de nagyon szegényes, elszürkült formakincsű. Amennyire a visszaemlékezésekből kiderül, szervesen kapcsolódott a dunántúli és a nyugati palóc típushoz. Jelen vannak itt ezenkívül a nyugati, német-osztrák eredetű polgári táncok. Ezek közül főként a sottis-polkát kedvelik.
Itt is ismert a menyasszonykikérő tánc („Kérem a násznagy urakat...”) és a menyasszonyfektető gyertyás tánc libasorban kígyózó, ún. labirintus formája. Dallama („Hopp ide tisztán”) régies, nyugati eredetű. Ugyanazt a melódiát páros és páratlan ritmusú változatban is használják, ami a középkor és a reneszánsz proporciós eljárására emlékeztet.
A Szigetköz prózai népköltészetében a mesei (szórakoztató, kitalált) és a mondai (oktató, hitelesnek tartott) elbeszélések műfaji határai gyakran összemosódnak. A vízi környezet meghatározza a csodás történetek hátterét is. Pl. a királykisasszonyt a gonosz békává változtatja és a békakirály várából kell kiszabadítani ezüst, arany és gyémánt fövenyrétegeken átvergődve. A helyi mondák nagy fákhoz, falvak keletkezéséhez, helynevekhez kapcsolnak történelmi eseményeket, személyeket. Gyakran emlegetik a tatárjárást, de török tematikájú mondakör nincs, helyesebben a kettő összemosódik. „Vak Bottyán apánknak”, a kuruc generálisnak ma is megvan a kedvenc szilfája, amely alatt egykor megpihent. Napóleon katonái a „Francia kút”-nál táboroztak. Raboltak ugyan, de az embereket nem bántották. A császár jobbágyfelszabadító pátensét egy diák hozta magával és a visszavonuláskor ebbe a kútba dobta.
1848-ban a szigetköziek közül sokan beálltak népfelkelőnek. Emlegetik, hogyan menekültek haza Bécs alól, megijedve az ágyúzástól. Emlékeznek a környékbeli harcokra is.
Az uradalmi cselédek között él a büdös húst, penészes lisztet adó tiszttartóval szembeszálló agrárszocialisták emléke. Gyakoriak az I. világháború utáni hadifogságról szóló „igaz történetek”. Nyilván a II. világháborút is emlegették, de erre és a későbbi időkre a néprajzosok vagy nem fordítottak figyelmet, vagy elkerülték ezeket a témákat.
Gyakoriak a falucsúfoló rigmusok:

„Halásziak vagytok
rókalikba laktok.”

5

P. Vas János: Szigetköz – IV.
Népballadából nyolc új stílusú típus került elő néhány régies motívummal. A „Rossz feleség” és a „Rátarti lány” éneklésével fonókban. lakodalmakban ugratták a nőket.
A magyar nyelvterületen gyakorolt jeles napi szokások legnagyobb része a Szigetközben is megtalálható, vagy él az emlékezetben.
Az őszi betakarítási munkák lezárultával a földműves tevékenység téli és tavasz eleji pihenő idejének, az „ünnepi félév”-nek a beköszöntét, s egyben az egyházi liturgiku év kezdetét az advent jelenti. Katalin (XI. 25.) és András (XI. 30.) a párjóslás ideje mindkét nem számára. Előbbi napon a legények, utóbbin a leányok szigorúan böjtölnek és akivel ezután éjjel álmodnak, az lesz a párjuk. Andráskor a lányok és fiúk egyaránt ólomöntéssel próbálják kitudni jövendőbelijük tulajdonságait.
Luca napján (XII. 13.) Arakon és Remetén ma is házról-házra járnak a fehér lepedőbe burkolózott „lucák”, akiket jelmezesek kísérnek (medve, farkas, gólya). Odabent felborogatják a bútorokat, teleszórják a házat szalmával, az ólban megböködik vesszővel a tyúkok fenekét. Eközben a Dunántúlon másutt közismert „kotyoló” versre nagyon emlékeztető bőségvarázsló rigmust mondanak. Távozásuk után a gazdasszony összeszedi a szétszórt szalmát és a kotlós kosarába teszi, hogy „jól üljön”.
A betlehemezés viszonylag ritka és tulajdonképpen csak a tréfás pásztorjátékból áll. „Betlehemet” visznek magukkal, de angyal nincs a szereplők között. A szokást „pásztorjárás”-nak is hívják. Szenteste „mendikálnak”, vagyis adományért énekelnek a házaknál. A legények csak a gyerekek után, este hét óra körül indulnak el. Az ajándék alma, dió, egy kis ital. Karácsony szombatján (XII. 24.) sütötték az ünnepi „Jézus kenyeré”-t, vagy „Jézuskalács”-ot. Később a kikelő baromfi, születő malac, kisborjú ennek a maradékából kapott először enni. A karácsonyi asztal alá széna, szalma került, amire szerszámokat helyeztek. A szénát, szalmát másnap reggel kivitték az istállóba az állatoknak. A terítő alá, ami a vetőabrosz volt, terményt szórtak, ezt tavasszal a vetőmag közé keverték. Elmaradhatatlan volt a fokhagyma. Ha a következő év folyamán valamelyik családtagnak fájt valamije, ezzel dörzsölték meg. Almát vágtak gerezdekre, a család minden tagja evett belőle, hogy összetartsanak. Pénzt is raktak az asztalra, hogy mindig sok legyen majd belőle. A vacsorát a gazdasszonynak végig kellett ülnie.
Valószínűnek tűnik, hogy Szigetköz volt a regölés szokásának északi határa, legalábbis itt még fellelhető néhány töredékes maradványa, északabbra már nem. Véneken ismernek egy régi éneket, amelyik tartalmazza a regös énekből a csodaszarvasról szóló, a párosító és bőségkívánó részeket, valamint a refrént. A Luca-járók mondókájában megtalálható a regös szöveg néhány töredéke. Egy fülhúzogató gyermekjátékban is megvan a nyoma („rege, rege, rejtem”), illetve Szőgyén egy kiszámoló mondókában („rege, rege, rejszom”).
Az aprószentek napi (XII. 28.) korbácsolás máig él Dunaremetén, de máshol is előfordul, és ahol már nem gyakorolják, ott is mindenütt emlékeznek rá. Fűzfavesszőből font korbáccsal ütögették meg a háziakat, volt, ahol a jószágot is. A korbácsolást a legénycéh szervezi. Címerüket, amelyet korbács övez, a lányok felpántlikázzák. Az eladósorban levők piros, a kisebbek zöld, vagy fehér szalagot kötnek rá. Ezt azután egész évben a kocsmában őrzik. Az ajándékba kapott ételt, italt is a kocsmában fogyasztják el sok helyen egybekötve a lakomát a legényavatással. Érdekes, hogy Kisbodakon a korbácsolást Istvánkor (XII. 26.) tartják.
Szilveszternek nincs különösebb jelentősége. Az szigetköziek szerint az év naplementével ér véget, ezért szilveszter estéjétől újév hajnaláig jártak köszönteni a „falu szolgái”, a mezőőr, éjjeli őr, főképpen pedig a pásztorok. Minden házat felkerestek. Néhol az ajándék az ablakba volt kikészítve, máshol háromszor is itallal kínálták őket. Gyerekeik ilyenkor kosárszám hordták haza az ajándék élelmet.
Régebben a parasztok is jártak újévet köszönteni, később már csak a gyerekek. Ők is élelmet, esetleg egy kis pénzt kaptak.
A január 6-i, vízkereszti „háromkirályok járása” korán eltűnt a Szigetközből, pedig erről a területről ismerjük a szokás első írott emlékét, amely az 1200 körül készült Győri Pontificale-ban található. A mai héderváriak emlékezete szerint a játék párbeszédes formájú volt jelmezes szereplőkkel. Gyakran egy hétig is jártak szánkón faluról falura. Egy több helységben élő monda szerint az egyik ilyen csoportot széttépték a farkasok, azután már nem mertek átmenni más községbe, végül maga a szokás is elmaradt.
Különösen gazdag volt a balázsolás szokásanyaga (II. 3.). A protestánsok is gyakorolták. Arakon, Halásziban, Kisbodakon, Lipóton máig élő hagyomány. Régebben a tíz-tizenkét éves gyerekek fehérbe öltöztek, fejükre papírcsákót tettek, kezükben fakard, lándzsa, nyárs volt, erre tűzték az adományokat. Egyikük püspöksüveget hordott. Ők voltak Balázs püspök és hadserege, akik újoncokat verbuváltak maguk közé, vagyis az iskolába.
Farsang idején, vízkereszttől hamvazószerdáig majd minden szombaton táncmulatságot tartottak a kocsmában a kifüggesztett, felpántlikázott aprószenteki korbács alatt. A legénycéh a leányokhoz fiatal gyerekeket küldött követségbe egy-egy üveg borral, szalagos vesszővel. A bort a leány anyja kapta, aki aztán megajándékozta a hívogatót. Bál után a legények „szerenáddal” kísérték haza a lányokat. Ott behívták őket a házba és tovább mulattak. A hét többi napján is táncoltak a „dudás ház”-ban, amit egy-egy eladó lányos család nagyszobájában rendeztek be.
Húsvétkor a legények az utcán táncolva, dudással vagy harmonikással jártak locsolni.
A „pünkösdölés”-t, „pünkösdjárás”-t csak Felső-Szigetközben ismerték, ma már itt is csak az emléke él. A kendővel letakart kiskirálynét két „ugrató lány” és tizenkét „apostol” kísérte végig a falun fehér ruhában, fehér zászló alatt. Mikor a kicsit felemelték, azt mondták: „Ekkora legyen a kender, ekkora meg a len!”. Pénzt, tojást, lisztet kaptak, amit azután közösen fogyasztottak el valamelyikük házánál.
Szent Ivánkor (VI. 24.) a legények szekérrel jártak „pős”-t (hosszú rőzse) gyűjteni. A faluvégi útkereszteződésnél máglyát raktak belőle. Azt hitték, azon a részen ameddig a tűz bevilágítja a határt, nem lesz jégverés.
Péter-Pálkor (VI. 29.) az éjjeliőr verssel köszöntötte az aratás kezdetét, a munka végén pedig minden faluban ünnepséget rendeztek.
Az emberi élet egyes szakaszaihoz, főleg a kezdő és átmeneti periódusokhoz a Szigetközben is számos szokás és főként sok-sok hiedelem, babonás eljárás kapcsolódott.
Különböző praktikákkal igyekeztek elérni, hogy a születendő utód fiú legyen. Éjszakánként gatyát tettek az ágyba vagy az asszony dereka alá, és Szent Józsefhez kellett imádkoznia. Ha már másállapotban volt, a látogatóknak a kalapjukat az ágyra kellett helyezni. Mikor a terhesség már biztos volt, a partról a vízbe kellett kiáltani a hírt, hogy a gyerek ne legyen néma, de mégse hozzák ország-világ tudomására a helyzetet, kiszolgáltatva magukat az ártó erőknek. A terhes asszonynak minden kívánságát teljesítették. Óvták az ijedtségtől, ütéstől, mert minden nyomot hagyott volna a magzaton. Semmire nem szabadott „rácsodálkoznia”, nehogy a gyerek majd arra hasonlítson, torzszülött legyen. Ugyanakkor a várandósnak tilos volt kovászt kevernie, kenyeret dagasztania, káposztát savanyítania, mivel bizonyos szempontból tisztátalannak számított. Más oldalról viszont, a vele való találkozás szerencsét hozott.
A babakelengyét csak akkor kezdték előkészíteni, amikor a magzat megmozdult.
Az újszülöttet pólyába kötötték és apja elé a földre tették, aki felemelte, így ismerte el sajátjának. Ezután a kicsit bölcsőbe vagy anyja mellé az ágyba helyezték. Minden módon próbálták óvni az ártó hatalmaktól. Egyéves korig piros szalagot viselt a csuklóján. Ha anyjának magára kellett hagynia, a bölcsőre seprűt fektetett keresztbe. A boszorkányok általi elcserélés ellen patkószöget vagy kést raktak az ágyba. Fürdővizét csak naplemente után szabadott kiönteni fa vagy bokor tövébe.
A gyermekágyas asszonynak a rokonok, barátok „komatál”-at vittek, amin tyúk, kalács, rétes kellett, hogy legyen. Utóbbit Kunszigeten „kotlósrétes”-nek hívták. Azt is mondták, hogy az apát hizlalják vele, mert annyit illett vinni, hogy a kismama egyedül ne tudja megenni.
Kicsi korban a lányok és fiúk még sülve-főve együtt voltak a játékban, iskolában, munkában. A munkát tavasztól őszig elsősorban a libapásztorkodás jelentette. Ez egyben szórakozási és játék-alkalom is volt.
Serdülőkorban a lányokat anyjuk befogta a házi munkába. Kistestvérüket dajkálták, a szegényebbek elszegődtek pesztrának (dajkának) vagy szolgálónak. A fiúk apjuk mellett tanultak bele a férfimunkába.
A legénnyé még nem avatott, de az iskolából már kikopott kamaszokat „puhab”-nak nevezték. Sokféle tilalom különítette el őket a felnőttektől: nem dohányozhattak, kocsmába, lányos házhoz nem járhattak. Akit tilosban kaptak, megbüntették, elfenekelték, vagy másképpen szégyenítették meg: létra fokán kellett átbújnia, kocsi elé fogták, s közben pálcázták. A visszaesőket megfürdették a vályúban.
A legénycéh a tilalmak betartatásán kívül a nevelésükről is gondoskodott. Húshagyó kedden külön „puhab-bál”-t rendeztek a számukra, ahol próbálgathatták a felnőtt viselkedést, illemet. Ezt a legények figyelemmel kísérték, részét képezte a „puhab-próbá”-nak. A mulatsághoz házat béreltek. A bér fejenként egy kevés „pős” volt. Kulacs borral feljárták a korosztályukhoz tartozó lányok házait és mondóka kíséretében meginvitálták őket. A bált a legénycéh tizedese felügyelte. A zenét citera vagy duda szolgáltatta. Este kilenckor az elöljáró „kiénekelte” a farsangot, s a puhabok hazakísérték a kislányokat.
A legénypróba másik része komolyabb volt. A felnőttek közé befogadás ugyanis nemcsak kor kérdése volt, hanem a munkában való helytállással kellett kiérdemelni. A „jelöltnek” vizsgán kellett bizonyítania, hogy legényhez illően tud kaszálni, zsákolni, ladikot, kocsit hajtani, sőt dalolni is.
Az avatás lehetett aprószentek (XII. 28.) napján, vagy búcsúkor, és farsangban is. Az avatandónak először „fertál bor”-t (1/4 akó = 12 liter) kellett fizetnie, amire a pénzt apjától kérte. Ezután legénykeresztapát kért fel a nagyobbak közül, aki beajánlotta a céhbe. Az avatást a kocsmában rendezték. A legénykeresztapa hosszú beszédben oktatta ki „keresztfiát” a „legénybecsületről”, azután borral leöntötte, vagyis „bekeresztelte”. Ezután különböző beavatási rítusokon kellett átesnie. A legénykeresztapa ölébe vette a puhab fejét, a többiek egymás után a fenekére vertek, vagy a levegőbe ugratták, s eközben ütöttek rá sorban. Az új legénnyel ezután mindenki leparolázott és megitták az áldomást. Volt, ahol mindezeket követően eljárták a „gyertyás legénytánc”-ot, amit földre tett gyertyák között táncoltak. Mikor ezzel végeztek, elkezdődött a mulatság, amelynek fő célja az újdonsült legény berúgatása volt, akit azután holtrészegen első alkalommal vittek el hivatalosan a neki tetsző lány házához udvarolni, végül talicskán tolva hazakísérték és szüleinek is tudomására hozták fiuk új társadalmi státuszát. Ettől kezdve a fent említett tilalmak megszűntek, még fontosabb, hogy ezentúl a legény a munkájáért teljes felnőtt bért kapott, szemben puhab korával, amikor fél napszámot, vagy, ha cseléd volt, fél kommenciót fizettek csak neki.
A legénycéhek fontos társadalmi szerepet töltöttek be a szigetközi falvak életében. Szervezték és ellenőrizték a fiatalság életét, szórakozását, megmozdulásait, jelentős részt vállaltak egyes ünnepi alkalmak, elsősorban a búcsúk megrendezésében, lebonyolításában. Vezetőiket választották. Elöljárójuk az „első legény” vagy „legénybíró” volt, helyettese a „tizedes”. Jelvényüket legénycímernek hívták, ez egész évben a céh asztala fölött függött a kocsmában, kivéve egyes jeles napokat, amikor körbehordták a faluban. A dunaremeteiek címerét kovács készítette a 19. században. Közepén Kossuth-címer díszeleg, arról ladik lóg, alatta kasza, kapa, villa, gereblye, lapát, vagyis a férfimunka eszközei. Mindezt a „címerkorbács”, egy fűzfavesszőből font koszorú övezte, amit évente, aprószentekkor a lányok felpántlikáztak.
A lányoknál a legényekéhez hasonló avatás, vagy céhesség nem volt, de nekik is voltak lazább, főként korosztály szerinti csoportjaik. A felnőtté válás elismerését náluk az jelentette, amikor a nagyobbak maguk közé engedték őket a templomi „leánysor”-ba, a legények pedig meghívták őket a bálba.
A fiatalság életének csúcspontját a nagy ünnepeken, általában búcsúkor és farsang végén rendezett bálok jelentették. Minden korosztály számára fontos szórakozási alkalmat jelentettek a lakodalmak. A munkaszüneti napok délutánjain zajlott a „cicázás”. A fiatalok a faluszélen, vagy a Duna partján gyűltek össze, labdáztak, fogócskáztak, táncoltak, párosítókkal énekelték ki egymást.

6

P. Vas János: Szigetköz – V.
A fiú-lány kapcsolatok, az intimebb udvarlás keretét a „legényes napok” adták, amikor a legény otthon látogathatta meg a neki tetsző leányt. A háziak készültek, rendet raktak, felsöpörtek. Ezek a napok általában kedd, csütörtök és szombat voltak, a hét más napján, főleg pénteken lányos házhoz menő legényt megszólták. („Pénteki legénynek lólába van.”) Mondát is ismerünk arról, hogy a pénteki udvarló képében az ördög kísértette meg a lányt.
A lányokat tizenöt-tizennyolc, a fiúkat húsz év körül tekintették házasulandónak. Az utóbbi a sorkatonaság bevezetésével kitolódott a leszerelés utánra (huszonegy-huszonkét éves kor). A párválasztásnál az érzelmeket általában csak a vagyontalanok vették figyelembe, egyébként „főd ment fődhöz”. Egyes falvak gyakorlata ennél „demokratikusabb” volt; úgy mondják, még a szolgalegényhez is hozzámehetett a gazdalány, ha megszerette, bár az, hogy ezt különlegességként számon tartják, azt mutatja, hogy mégsem lehetett hétköznapi eset. Általában a szülők rendezték el jó előre a házasság dolgát. Egyes családok között kölcsönös sógorházassági, unokatestvér-házassági kapcsolatok alakultak ki, hogy a birtok egyben maradjon. Az ilyen család-párok tulajdonképpen nagycsaládként működtek a közös földön. A „kifundált” házasságok mozgatói az asszonyok voltak. Gyakran már a majdani házaspár gyermekkorában megállapodtak róluk és egymásnak nevelték őket.
A leánykérésre vasárnap délután került sor. Mivel a hagyományos lakodalmi időszak a nagyfarsang volt, január (???) volt a „leánykérő hónap”. A fiú és keresztapja ünneplőben, ha tehették, csengős szánon érkeztek. „Virágnyelven” érdeklődtek eladó jószág vagy széna után, jelképesen alkudoztak is. A látogatás valódi céljával természetesen mindkét fél tisztában volt, s a gyakran tréfás huzakodásból meg is értették egymást. A pozitív választ az jelezte, ha a lányt borért küldték és maga töltött a vendégeknek. Elutasítás esetén a legény ottfelejtett szűrét kirakták a gádorba, máshol fokhagymát vagy kavicsot csempésztek a zsebébe. Az egész ceremónia fél óráig, ha tartott, mindenféle egyenes beszéd nélkül.
Siker esetén a kérők nyolc nap múlva újból megjelentek, de ekkor már nagyon is nyílt tárgyalás folyt az anyagiakról. Ez volt a „móringolás”. Amíg az alaptételekről meg nem állapodtak, még csak meg sem kínálták a vendégeket. A tárgyalás a lány apja és a fiú keresztapja között zajlott arról, hogy a két család mivel járul hozzá a majdani új pár gazdaságához, nem számítva a későbbi örökséget. Ez a móring egyikük halála esetén az özvegyet illette, újabb házasságába is magával vihette. Mindenekelőtt földet, jószágot, esetleg pénzt jelentett, ezenkívül gyakran konyhafelszerelést, bútort, ágyneműt. (Utóbbi miatt a köznyelvben a móring szót tévesen a menyasszony kelengyéjére alkalmazzák.) Az illendőség kedvéért a legszegényebb családok is móringoltak valami csekélységet. Ha a kérő özvegy ember volt, akkor vagyona egy részét eleve a jövendőbelijére kellett íratnia. A szerződést gyakran hitelesítették jegyzővel. Amikor ezzel megvoltak, bort, süteményt fogyasztottak és megállapodtak a kézfogó (eljegyzés) időpontjáról, amit általában nyolc nappal később rendeztek a lányos háznál. Ez az alkalom már nyitottabb volt. Hivatalosak voltak a szülők és a keresztkomák is. Volt, ahol egész kis ünnepség kerekedett, meghívták a papot és a tanítót, esetleg zene és tánc is volt. A két fiatal rontás ellen pénzt tett a cipőjébe. A vacsora előtt megfogták egymás kezét és a legény keresztapja (a majdani násznagy) előtt közösen imádkoztak. A vőlegény gyűrűt adott menyasszonyának, cserébe jegykendőt, vőlegényinget kapott. A kézfogó lakomával zárult (tyúkleves, rétes, kalács, bor).
A jegyesség három hétig tartott, ez alatt a pap három vasárnapon kihirdette az új párt a templomban. Az utolsó hét már a lakodalomra való készülődésé volt. Sütöttek, csinálták a száraztésztát, hordták az étel-nyersanyagot. Baromfit, disznót, néha borjút vágtak. Sokszor félhivatásos, hivatásos szakácsnét fogadtak, hogy „kifőzze a lakodalmat”.
A vőfélyeket, a vőlegény segítőit, barátait, illetve a nyoszolyólányokat, a menyasszony kísérőit, barátnőit a jegyes pár személyesen hívta meg. A többi vendég invitálása előre összeállított lista alapján a vőfélyek feladata volt. A „hívogatáskor” a vőfélypálcával felékesített vőfély verses mondókával értesítette a lagziról a rokonokat, jó ismerősöket. A papot, a tanítót, a jegyzőt különösen ünnepélyesen, pintes (kb. másfél liter) üveg bor kíséretében hívták meg.
A nagy nap előestéjén az ifjú pár külön-külön legény-, illetve leánybúcsút tartott korosztálybeli társaival.
Az esküvő napján a lakodalmas nép kora reggel gyülekezett a két háznál. Ebéd után a vőlegény csapata énekszóval átment a lányos házhoz, ahol kikérték a menyasszonyt és némi játékos évődés, majd a menyasszonybúcsú, illetve búcsúztatás után meg is kapták. Az esküvőre tartó menyegzői menetben a menyasszonyt a násznagya (keresztapja), bátyja, a vőlegényt a nővére és az első nyoszolyólány kísérte. Nagyobb távolságra feldíszített fogatokon vagy ladikon mentek.
Az oltár előtt a menyasszony jobb lábát előre tette, hogy majd jó sora legyen. Ha „véletlenül” elejtett kendőjét a vőlegény felvette, az asszony lett az úr kettejük közül. Akinek „igen”-je alatt a gyertya pislogott, arról tudták, hogy előbb hal meg a másiknál. Két esküvőt soha nem tartottak egyszerre, mert akkor csak az egyik lehet szerencsés.
A lakodalmat télen a tisztaszobában, nyáron az udvaron felállított, lombokkal díszített sátorban rendezték. Ide belépve a vőfély köszöntőt mondott és kötött rend szerint leültette a vendégeket. A fő hely az ifjú páré volt, körülöttük a nyoszolyók foglaltak helyet. Szélre a két násznagy került, velük szemben ült a pap, a tanító és a jegyző. A többiek rokonsági fok, rang és kor szerint helyezkedtek el. A vacsora folyamán a vőfély minden fogáshoz rigmust mondott. Ha két vőfély volt (egy a menyasszonyé, egy a vőlegényé), akkor egyikük a mókamester szerepét játszotta, a násznépet szórakoztatta, a másik maradt a komoly szertartásmester. A tálakat felszolgáló asszonyok hordták ki. A régi lakodalmak étrendje tyúklevesből, paprikás és sült húsokból, kalácsból állt. Semmiképpen sem maradhatott el és a hagyományőrző családoknál ma is kötelező a lakodalmi kása. Régen kölesből, ma inkább darából vagy kukoricából készül. Karikára vágott kolbászt főznek bele, majd paprikás zsírral leöntik. Van édes változata is mézzel, mazsolával. A bort a házigazda mérte a kamrában, ezt férfiak hordták az asztalokra. Az esti lakomát torták, sütemények zárták. Hajnalban töltött káposztát és kávét szolgáltak fel. Egy-egy ételből nem illett többször venni, hogy végig tudják enni a menüt.
A vacsora után kezdődött a mulatság. A legények (az új férj céhtársai) a vőfélyek vezetésével kikérték a menyasszonyt a „násznagy uraktól” táncolni. Ha nem adták, akkor megszöktették, vagy ellopták a cipőjét, amit a násznagyoknak ki kellett váltani. Még éjfél előtt, a közös tánc szünetében jelentek meg a bekötött kezű szakácsasszonyok, akik égési sebeik gyógyításához kértek anyagi hozzájárulást. Pénzt szedtek a zenészek számára is. Éjfél körül kezdték „eladó a menyasszony” felkiáltással a menyasszonytáncot. A menyasszony mindenkivel fordult egyet, aki megfizette a „tisztes vételárat”. Utoljára férje kiszöktette a helyiségből. Átöltöztették, felkontyolták, fejét menyecskekendővel bekötötték, majd visszatért a mulatságba és következett a „gyertyás tánc”. Ezután az új pár távozott a mulatságból.
A halál közeledtét jelek jósolták meg. Kuvik (halálmadár, tudósmadár) szállt a házra és kiáltott, „kakasul szólt [kukorékolt] a tik”, a kutya vonítva kaparta a falat, a bútorok recsegtek. Utóbbit úgy értelmezték, hogy lélek jár a szobában, ugyanis úgy vélték, hogy a haldoklóért mindig visszajön valaki a halott családtagok közül, hogy elkísérje.
A haldoklónak a földre ágyaztak. Haragosait elhívták hozzá, hogy béküljenek ki.
A halál beállta után a halott szemét lefogták, megállították az órát és kinyitották az ablakokat. A tüzet kioltották, a tükröt letakarták. Az utóbbi célra való, hímzett kendő nemzedékről nemzedékre öröklődött a családokban, ha nem volt saját, kölcsönkérték az ismerősöktől. Ha gazda halt meg, a fia kiment az istállóba, minden állatra háromszor ráütött, hogy felálljanak, és a fülükbe mondta: „meghalt a gazdátok”. A méheket is „értesítették” a méhesben. Ha asszony volt a halott, a baromfi-ól ajtajára ütöttek háromszor és oda kiáltották be a hírt. Úgy vélték, ha ezt elmulasztják, a jószág a gazdája után pusztul.
A halottat frissen mert kút- vagy folyóvízzel mosdatták meg, amit azután a kerítés tövébe kellett kiönteni, mert rontás okozhatott. Az állát felkötötték és felöltöztették az erre a célra őrzött ruhába. Szemére pénzdarabot helyeztek, nehogy felnyíljon, mert akire ránéz, az vele kell tartson. A ravatal a tisztaszobában volt. Az itt használt díszes halotti lepedő is nemzedékeken keresztül öröklődött. A virrasztás („varázslás”) az esti harangszótól hajnalig tartott. A ravatal körül imádkoztak, egyházi énekeket énekeltek, hogy a halott békében nyugodjon, ne járjon vissza kísérteni. Elaludni nem volt szabad. A virrasztókat kaláccsal, borral kínálták. A férfiak gyakran a konyhában, külön borozgattak és a megboldogultról beszélgettek.
A koporsóban elhelyezték a halott kedves tárgyait és egy keveset a kedvenc ételeiből. A temetés előtt háromszor harangoztak. Mikor a szobából vitték ki, kinyitották az ablakokat és felborogatták a ravatalt, a bútorokat, hogy a lélek többé ne érezze otthon magát, ne vágyakozzon haza. Lábbal előre vitték ki, hogy ne találjon vissza. A harang akkor is szólt, mikor keresztülvitték a falun, hogy el ne verje a jég a határt. Egy külön erre megkért, nem családtag szomszéd kieresztette a jószágot az udvarra, nehogy kövessék a gazdájukat. A temetés után aztán újra bekötötték őket az istállóba. A szívességtevő ennek fejében hivatalos volt a torba, ahová a halottvivőket is meghívták.
A halotti tort ma is mindenütt megtartják. Az ablakokat becsukják, a bútorokat a helyükre állítják, az órát újra indítják, a tükröt kitakarják, végül begyújtanak. A fiatal halottnak lakodalmat rendeznek, mondván: egyszer „neki is kijár”. Ez tulajdonképpen csak a szokottnál nagyobb méretű halotti tor, több meghívottal.
Régen az egyes családok a temető egy-egy külön részébe temetkeztek. A Szigetközben is ismeretesek emberalakra emlékeztető sírjelek, fejfák.
Szigetközben, főként a kishatárú falvakban, nemcsak a módosabbaknál, hanem a napszámosoknál is a 20. század elejéig működött a nagycsaládi rendszer. Ez azt jelenti, hogy három nemzedék élt egy háztartásban, vagyonközösségben, közös gazdálkodási rendben, „egy kenyéren”, ahogy mondani szokták.
A nagycsalád feje az „öreg” volt. Fizikai munkát nem végzett, csak irányított, de mindent megbeszélt a fiaival. Ő intézte a hivatalos ügyeket (pl. adó), döntött a vásárlásokról, eladásokról, kezelte a pénzt, de időnként ezzel is el kellett számolnia a többiek előtt. Az első vetés szertartása is az ő joga és kiváltsága volt. Előfordult, hogy az „öreg” szerepét az anya töltötte be. A fiúk között munkamegosztás működött. Fő feladatuk a jószág gondozása volt, ezen megosztoztak. A módos családok szolgát, napszámost is fogadtak. A menyecskéket a gazdasszony irányította. Rangsorukat férjük születés szerinti helye szabta meg. A legfiatalabb mindenki cselédjének számított. A legrosszabb dolga mégis a benősült „vő”-nek volt. Azt a munkát végezte, amit máshol a szolgalegény, és úgy is bántak vele.
A házban minden közös volt. A fiúk vasárnaponként borravalót kaptak az „öreg”-től.
A szegényebb, földtelen családoknál a gazda házaspár végezte a ház körüli munkát, a többiek napszámba, részes munkára jártak. A jövedelmet egyben tartották, abból élt a család.
A nagycsaládi hierarchia merev szigorúságát jól mutatja az étkezés rendje. Az asztalfőn az „öreg” ült, jobbján születésük szerinti sorrendben a fiai, szemben az asszonyaik, az asztal végén a gyerekek. A kenyeret és a húst a gazda osztotta ki. A közös tálból az ülésrend szerint mertek. A legfiatalabb menyecske le sem ülhetett, ő szolgált fel, és állva evett az ura háta mögött. A gyerekek a maradékot kapták, vagy amit az anyjuk dugott nekik.
„Osztakozáskor”, amikor a nagycsalád szétvált, a vagyont felosztották, ezen felül a menyecskék visszakapták a hozományukat.

7


Irodalom

  • Barsi Ernő: Daloló Szigetköz. Mosonmagyaróvár, 1971.
  • Bejczi Németh Andor: A naposabb oldalon. Mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén. Budapest, 1937.
  • Borovszky Samu: Győr megye. Magyarország városai és vármegyéi. Budapest, 1909.
  • Czigány B.: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez. Arrabona. 1962-1970.
  • Domanovszky S.: A Duna-Fekete-tengeri hajózásunk múltja. Tenger. 1918.
  • Érsek I.: A Szigetköz története. Magyaróvár, 1924.
  • Fehér I.: Győr megye és város egyetemes leírása. Budapest, 1874.
  • Fél Edit: A Csallóköz és a Szigetköz néprajzi vázlata. in: Fülemüle Ágnes - Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1993.
  • Fényes Elek: Győr vármegye. Budapest [sic!], 1860.
  • Gráfik Imre: Hajóvontatók. Budapest, 1975.
  • Horváth József: Vallásos társulatok a győri egyházmegye falvaiban a 19-20. század fordulóján. Néprajzi Látóhatár. IX. évf. 2000/3-4.
  • Ivánffy E.: Moson vármegye múltja és jelene. Magyaróvár (kézirat)
  • Kalmár G.: Győr megye történeti földrajza. Győr, é. n.
  • Karsai Géza: Középkori vízkereszti játékok. A győri „Tractus stellae” és rokonai. Szent István Társulat, Budapest, 1943.
  • Kerekes S. – Enyedi B.: Győr-Moson-Sopron k. e. vármegyék ismertetője és monográfiája. Budapest, 1929.
  • Kovács Antal: A halászat szakszókincse a Felső-Szigetközben. in: Szilágyi Miklós: Két füzet a halászati szókincsről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
  • Kovács K.: Adalékok a dunai hajózáshoz az Anjou-korban. Mezőgazdasági Szemle. 1901.
  • Lengyel A.: Pusztult falvak, eltűnt helynevek Győr megyében. Győr, 1944.
  • Major P.: Moson vármegye államrajza. Magyaróvár, 1868.
  • Major P.: Moson vármegye monographiája I-II. Magyaróvár, 1878-1886.
  • P. Vas János: Szigetköz. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Hagyományok Háza, Budapest, 2002.
  • Pantó D.: A dunai aranymosás kérdése. Budapest, 1935.
  • Radvánszky B.: A Héderváry család oklevéltára I-II. Budapest, 1920.
  • Szabó S.: Szigetközi nyelvjárás. Budapest, 1907.
  • Takáts Sándor: A dunai hajózás a XV-XVII. században. Budapest, é. n.
  • Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Arrabona. 34. 1995.
  • Timaffy Endre: A dunai szigetekről. Magyaróvár, 1918.
  • Timaffy László: Egy népmonda bölcsőjénél. Honismereti Híradó. 1974.
  • Timaffy László: Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőinkben. Arrabona. 1963.
  • Timaffy László: Európa legnagyobb törmelékkúpján (Szigetköz). Föld és Ég. 1967.
  • Timaffy László: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arrabona. 1964.
  • Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban. Életünk. 1966.
  • Timaffy László: Kisalföldi csörgősbotok. Ethnographia. 1963.
  • Timaffy László: A kisalföldi egyesigák. Ethnographia. 1968.
  • Timaffy László: Nagycsaládi hagyományok a Szigetköz népi temetkezésében. Arrabona.
  • Timaffy László: A szénagazdálkodás néhány sajátsága a Szigetközben. Arrabona. 1972.
  • Timaffy László: Szigetköz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.
  • Timaffy László. A Szigetköz vízrajza. Magyaróvár, 1939.
  • Timaffy László: Szigetközi krónika. Győr, 1975.
  • Timaffy László: Történelmi mondák a Kisalföldön. Arrabona. 1976.
  • Timkó György: Boglyaalakú sütőkemence Szigetközből. Néprajzi Értesítő. 1905.
  • Timkó György: Szigetközi leánykorbácsolás és legénycímer. Néprajzi Értesítő. 1904.
  • Uzsoki A.: Az aranymosás néhány módszere. Arrabona. 1961.
  • Völgyi J.: Szigetköz. Győr, 1937.
  • Závodszky L.: A Héderváry család története. Budapest, 1920.

Bácsa

  • Lengyel A.: A bácsai boszorkányper. Győri Szemle. XII.

Dunaszentpál

  • Timaffy László: Aratóbanda Dunaszentpálon. Arrabona. 13. A Győri Xántus János Múzeum évkönyve 1971.
  • Timaffy László: Tanulmányok Dunaszentpálról. Győr.

Győr

  • Dömötör Sándor: A győri és a szombathelyi szűrszabók remeklésének szabályai 1767-ből. Néprajzi Közlemények. II. 1957/3-4.
  • Szabó T. Attila: A győri bokály, a győri kancsó és a győri pohár elterjedéséhez. In: Szabó T. Attila: Nép és nyelv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
  • Takács Béla: Győri cserépedények falusi református templomokban. Ethnographia. LXXXIII. évf. 1972.
  • Timaffy László: Adatok a győri szíjgyártó és nyergesmesterek történetéhez. Arrabona. 1966.
  • Timaffy László: Győri fémművesek. Arrabona. 1973.Timaffy László: A győri szíjgyártó és nyergesmesterek munkái a XVII-XX. században. Arrabona. 1965
  • Timaffy László: A győri szíjgyártó és nyergesmesterek munkái a XVII-XX. században. Arrabona. 1965.

Halászi

  • P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban. Néprajzi Közlemények. II. 1957/3-4.
  • P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban. In: Felföldi László - Karácsony Zoltán (szerk.). Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény. 2/A. Örökség. Gondolat kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2006.

Hédervár

  • Néma Sándor - Smuk Péter: Hédervár. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2002.

Kunsziget

  • Barna Gábor: Kunsziget. in: Hála József - Szarvas Zsuzsa - Szilágyi Miklós (szerk.) Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 2001.

Mecsér

  • Timaffy László: Orvostörténeti emlékek a mecséri „tudós gyógyember” hagyományaiban. Arrabona. 1962.

8


Lemezek
  • PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db felvétel)
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.
Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Arak (Moson vm.) 1951. (gyertyás tánc, kanásztánc gyertya körül, verbunk) Ft.147.
  • Arak, Lipót, Darnózseli (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
  • Darnózseli, Arak, Lipót (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
  • Darnózseli (Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.
  • Halászi (Moson vm.) 1955. (Bertóké verbunk, verbunk, verbunk gyertyával, csárdás,   gyertyástánc, fektető, sottis) Ft.254.
  • Halászi (Moson vm.) 1985. (söprűtánc, Bertóké verbunk, lassú és friss csárdás, japán csárdás, francia négyes, kacsingatós, sottis, gyertyás tánc, lassú csárdás) Ft.1194.
  • Lipót, Darnózseli, Arak (Moson vm.) 1948. (Pünkösdölő, kanásztánc, verbunk, Bertóké verbunk, csárdás, söprűtánc, verbunk gyertya körül) Ft.28.
YouTube filmek
  • Arak Ft.28.8 – Söprűtán 
  • Arak Ft.28.12d – Verbunk gyertya körül 
  • Halászi  Ft.254.1 – Bertóké verbunk 
  • Halászi Ft.254.3 – Verbunk gyertyával 
Megosztás