A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Csík
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Csík, Csíkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben, ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (13. sz.). ~ Erdély és a Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150-200 év óta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába. A Csíki-medence földrajzilag is jól elválaszthatóan két kisebb tájra, Alcsíkra és Felcsíkra tagolódik. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak. ~ mai központja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda. Falvai, melyek Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk, az Olt közelében és abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. ~ 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzátartozott a földrajzilag különálló, de hasonló fejlődésű Gyergyó és Kászon, valamint a Moldvába folyó Tatros patak felső völgye (gyimesi csángók). ~ lakossága túlnyomóan római katolikus vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutóbbi időkig a szűkös földművelési lehetőségek mellett a havasi állattartás, fafeldolgozás, és az erdélyi, valamint moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jóllehet ~ jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik.

2

Kósa László: Csík [...]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Csík, Kászon, Udvarhelyszék, Marosszék. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...] Legtöbb mondanivalónk Csíkról van, mert a tárgyalt együttesben legbővebb a néprajzi irodalma, noha gazdagnak igazán ez sem mondható. Egy lényeges megszorítással, hogy Csík a Székelyföld legelzártabb és legarchaikusabb területe, mintaként kezeljük, más vidékeket, amennyiben lehetséges, hozzá hasonlítunk. A kései néprajzi és történeti néprajzi kutatás szerencsés módon itt, ezen a legrégiesebb tájegységen sikeresen pótolt az elődök hiányaiból. Tarisznyás Márton gyergyói és a Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő szerző-hármas kászoni vizsgálataira gondolok, amelyek sok részletükben más vidékek állapotára is következtetést engednek.
A valamikori Csíkszék, melyet a közigazgatás mellett a történeti tudat és a római katolikus vallás is keretben tartott, négy, több vízrendszerhez tartozó magashegyi medencében fekszik: Gyergyó, Felcsík, Alcsík és Kászon. Igaz, hogy a szűkebben vett Csík a Bodoki- és Baróti-hegység magas vonulatán áttörő Olt-völgyben délről viszonylag könnyen megközelíthető, de míg Háromszék földrajzilag több oldalról nyitott és a kárpáti szorosok közelsége sok évszázad óta közvetlenül bekapcsolja a nagyobb kereskedelmi útvonalakba, a Csíki-medence nagyságrendjében a legelzártabb tájegységek közé tartozik Erdélyben. Már Orbán Balázs megjegyezte, hogy „a polgárosodásban hátrább maradt”, holott tudjuk, hogy útirajzának írása idején a polgárosultság fogalma igen viszonylagos volt a Székelyföldön. A liberalizmusában katolicizmusellenes Orbán – bár nem kizárólagosan, de erősen – hajlott az egyház rovására írni a tapasztaltakat. Igaz, megelégedéssel állapította meg, hogy újabban „itt-ott népiskolák keletkeznek” és a nagy hírű csíksomlyói gimnázium működése nyomán „a butaság s vallási türelmetlenség eddigi erkölcsi sötétjében a felvilágosodás és értelmiségnek jótékony, üdvhozó világosságát látja szenderegni.”
A Csíki-medencének csak korszakunk vége felé van olyan központi települése, melyet városnak lehet nevezni. A több kisebb községből lazán összenőtt Csíkszereda – noha mezővárosi jogai a XVI. századig visszamenőek – a századfordulóig igen alacsony urbanizációs szintet és lélekszámot mondhatott magáénak. A modern közlekedési hálózatba, mint szó esett már róla, igen későn, 1896-ban kapcsolódott bele vasútvonallal. Az egykori Csíkszék egyetlen „igazi” városa, jóllehet városiassági foka nem volt magas, Gyergyószentmiklós, a Felcsíktól északra elterülő, vele majdnem minden tekintetben azonos képet mutató Gyergyói-medence központját képezte. Az a körülmény emelte ki a környező óriásfalvak sorából, hogy a Maros völgyén át az Erdélyi-medence belsejével, a Békás-szoroson keresztül Moldvával és végül Csíkon át a Barcaság felé közvetítő kereskedelmet bonyolíthatott le már a korszakunkat megelőző késő feudalizmus kori időszakban is. Élénkségét nem utolsósorban örmény eredetű lakosságának köszönhette. Az átmenő kereskedelem és a jelentékeny demográfiai tömeget képező környező települések igényeinek kiszolgálására a kisvárosban céhes ipar, majd számos kisipari ágazat, népes vásárokkal virágzott. Elsősorban az állati nyerstermékek és a fafeldolgozás foglalkoztatott sok embert. Gyergyószentmiklós a vasútépítést megelőzően a szekeresek és tutajosok központja, illetőleg egyik fontos állomáshelye is volt. Maga a település kicsiny városias magján kívül azonban mind külsejében (építkezés, tízesekbe település) és népszokásaiban épp oly falusias maradt, mint a környező községek.
Csík múlt század végi és századfordulói mezőgazdaságát közelebbről szemügyre véve, az elmondottak még részletesebben és konkrétabban tárulnak elénk. A szántókat – nem számítva a havasi, nyomáson kívüli táblákat – kizárólagosan két fordulóban ugart hagyva művelik. 1894-ben az összes szántónak 52,9 %-a maradt ugarnak, ami a korabeli országban a megyék sorában a legnagyobb arányú volt. (A magyarországi ugarátlag 16,8, a szűkebb erdélyi 31,4% volt.) A gazdák nemhogy a tagosításról, de még az arányosításról sem akartak hallani. A birtokviszonyok rendezetlenek voltak. Átlag 2,7 kh esett egy birtokosra. Fő termény a rozs, zab és burgonya. A kerti veteményeknek nincs piaca, Csíkszeredának nincs szüksége a környék termékeire. Fölismerve a gyümölcstermesztés jó adottságait, a hivatalos szervek és önszorgalmú ismeretterjesztők igyekeznek faültetési propagandát kifejteni, a parasztok azonban idegenkednek tőle, és inkább kevés gabonájukért udvarhelyszéki szekeresektől cseréltek gyümölcsöt. Takarmányt a jelzett évben összesen csupán 221 holdon vetettek. Általános az önellátó gazdálkodás, ami egyben ezermester házimunka végzését is jelenti. A különböző házimunkák és hozzájuk kapcsolódó háziiparok valóban korszakunk végéig eleven éltek Csíkban, akár az erdőhöz és a havasi területekhez kötődő archaikus mesterkedések, gyűjtögetés, orvvadászat, famunka, pásztorkodás, melyeket a néprajzi leírás évtizedek múltán is viszonylag könnyen dokumentált.
Az Alcsík és Felső-Háromszék között elhelyezkedő, Gyergyónál jóval kisebb Kászoni-medence, jóllehet földrajzilag könnyebben megközelíthető Háromszék felől, mégis közigazgatásilag Csíkhoz tartozott és néprajzát tekintve is inkább oda kapcsolható. A zárt, magas fekvésű völgy négy községében rezervátumszerűen maradt meg az archaikus székelyföldi kultúra az 1950-es évekig, pl. viseletben, faépítkezésben, településszerkezetben, havasi gazdálkodásban. Az említett szerzői hármas kászoni vizsgálatai a tudományos kutatás oldaláról állítja elénk a szépirodalomban és a publicisztikában oly kedvelt ezermester székely alakját. A kászoni ember az ökológiai lehetőségeket maximálisan kihasználva korszakunk végéig – néhány alapvető közszükségleti-kereskedelmi cikk kivételével – valóban önellátó gazdaságban maga állította elő környezetének, életmódjának tárgyait. Ebben a világban – különösen a lakberendezést és az öltözködést tekintve – pontosan megragadható volt az újabb divatok behatolása, változó hatása.
A lakóház beosztásának differenciálódása a tehetősebb családoknál szinte törvényszerűen következett be. Megjelent itt is a parádés ház (XIX. század második fele). A bútorok változása összefüggött ezzel a tendenciával. Így találhatták egymás mellett a saját készítésű ácsolt vagy faragott festetlen keményfa-bútorokat, a XIX. században előbb a közeli Kézdivásárhelyről beszerzett, majd helyben készített festett-virágozott, végül közvetlenül az első világháború előtt az egyszínűre lefestett „flóderes” és az esztergált, cifrázott, városi asztalmester által készített ún. „gazda-bútor”-t. Egy-egy újabb stílusdivat újabb bútorfélék megjelenését hozta magával. Ezért rögzíthették a kutatók a gótikus formát őrző kamarás asztal és a különféle kasztenyek, sőt a magyar területen paraszti használatban nagyon ritka, ember nagyságú óratartók egyidejű meglétét.
Az öltözködés korszakunkbeli változásai ugyancsak szemléletes tanúi a hagyományok lassú bomlásának. Szembetűnő, hogy a közeli Háromszék községeiben három-öt évtizeddel előbb hagyták el a népviseletet, a kászoniak viszont sokáig ragaszkodtak hozzá. A változás szakaszai párhuzamosak a századelő kortársi megfigyeléseivel. A férfiak viselete bizonyult inkább hagyományőrzőnek, nemcsak itt, hanem Csík más vidékein és Udvarhelyszékben is. Míg a század első éveiben a női öltözetekben már teret hódítottak a gyári kelmék, kezdték megváltoztatni a hagyományos fejviseletet (főkötő helyett fejkendő), főleg a téli, melegebb holmik száma nőtt, a vásznat pamutfonállal szőtték stb., a férfiak öltözete még szinte teljesen házi- és kézműipari anyagokból készült. T. Nagy Imre egyenesen arról panaszkodott, hogy – szerinte – a divatozás a székelyek nehéz gazdasági állapotának egyik oka. Malonyay az idegen divatot propagáló cselédlányokat kárhoztatta: „Aki Oláhországból jött haza, annak ki van sütve a haja, nagy tollús, virágos kalapban, drágább szövet, vagy selyem úri ruhában, ékszerrel, keztyűsen jő a templomba. Ezek terjesztik az ’ízlést’ és ezek miatt veszett ki nagy részben a régi szép leányviselet.” A központi helységekben a férfiak viselete is hamarabb elszakadt a hagyományoktól. A mezővárosi kultúrára visszatekintő nagyközségben, Székelykeresztúron pedig 1904-ben már csak idősebb asszonyokon lehetett „valódi székely szőttesből készült öltözetet látni.” Mellékesen jegyezzük meg, hogy ugyanitt a jó szemű közgazda három különböző vagyoni állapotú székely parasztember „egy évi gazdasági életét” is fölmérte és a szegény sorsúaknál „városon” igazán ritka archaizmusról, télen napi kétszeri érkezésről tudósított.
Az öltözködés hagyományőrző volta nyilvánvalóan összefüggött a háziipari anyagelőállítással: Csíkban, Kászonban és a Hargita teljes környezetében a gyapjúmunka az első világháború előtt még eleven volt. Kászonban készítettek legtovább festékest. Kevésbé van összefüggő áttekintésünk a szóban forgó terület lakástextil szőtteseiről és hímzéseiről. A szórványosan megjelent csíki, udvarhelyszéki és marosszéki anyagközlések egyaránt régies stílusú, szabadrajzú és mértanias motívumkincset tartalmaznak.

3

Irodalom

  • Balázs Lajos: A csíkszentdomokosi lakodalmi perec. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1976.
  • Balázs Lajos: Egyén és közösség viszonya a lakodalomban Csíkszentdomokoson. In: Lakodalom. Folklór és Etnográfia IX. (szerk.: Novák László – Ujváry Zoltán) Debrecen, 1983.
  • Balázs Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994.
  • Balázs Lajos: „Menj ki, én lelkem, a testből!”. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1995.
  • Balázs Lajos: Párválasztás Csíkszentdomokoson. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1981.
  • Balázs Lajos: „Szeretet fogott el a gyermek iránt.” A születés szokásvilága. Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1999.
  • Barabási László: Balánbánya története. Csíkszereda, 1996.
  • Bartalis Ágost: Segítsünk a székelyeken! Csíkménaság székelyei. Budapest, 1901.
  • Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Településnéprajzi és népesedéstörténeti tanulmány. Kecskemét, 2004.
  • Benkő Károly: Csík, Gyergyó és Kászon múltja, jelen általános és részletes osztályokban. Kolozsvár, 1853.
  • Csiszér Imre: Csíkszentkirályi keresztszemesek. Csíkszereda, 1974.
  • Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer, mozsika és gardon. Budapest, 1943.
  • Duka János: Csíkszentlélek tízeseiről. Népismereti Dolgozatok 1978.
  • Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-Székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Budapest, 1938.
  • Faragó József: Betlehemezés Csíkcsobotfalván 1946-ban. Ethnnographia LX. (1949.)
  • Földes László: A Ditróból Dunajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig. Néprajzi Közlemények 1956. 170-210. oldal
  • Gönyey Sándor: A csíki szekér. Néprajzi Értesítő XLIII. 1942. 273-274. oldal
  • Hajdú Farkas Zoltán: Csíki kaláka. Csíkszereda, 1993.
  • János Pál: Csíki írott szuszékok. Csíkszereda, 1961.
  • János Pál: Csíki szőttes és rokolya-szoknya. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970.
  • Kardalus János: Csíkszentdomokosi faragott faedények. Népismereti Dolgozatok 1983. Bukarest, 1983. 67-81. oldal
  • Kerékgyártó Adrienne, U.: A csíkiek Negyedfélmegye Havasáról. Néprajzi Értesítő LXXIV. (1992.) 5-47. oldal
  • Kerékgyártó Adrienne, U. (szerk.): Csíkmenaság népművészete. Series Historica Ethnographiae 10. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1999.
  • Kós Károly (ifj. dr.): Csíki fazekasfalvak és fazekasságuk. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
  • Kristó Tibor: Csíki néprajzi gyűjtés. Csíkszereda, 1995.
  • Miklóssy V. Vilmos: Csíki népi sebtapaszok. Népismereti Dolgozatok III. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
  • Miklóssy V. Vilmos: Festőnövények a csíki háziiparban. Népismereti Dolgozatok 1978. Bukarest, 1978. 91-100. oldal
  • Molnár István: Népi vadfogási módok a Görgényi-hegység déli övezetében. Acta Hargitensia I. Csíkszereda, 1980. 197-216. oldal
  • Molnár István: Népies vadfogás a Borszéki-medencében. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1974-1975. 205-234. oldal
  • Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson. Néprajzi Értesítő. XXIX. (1937.)
  • Palotay Gertrúd: A „harisnya” szabása Csík megyében. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 338-339. oldal
  • Papp Asztrik: A csíksomlyói pünkösdi búcsú. Szeged, 1995.
  • Péterbencze Anikó: Táncok és táncos szokások Csíkszentdomokoson. Déryné Művelődési Központ, Jászberény, 1989.
  • Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Budapest, 2001.
  • Salló István – Kardalus János: Kapuk és kerítések Hargita megyében. Csíkszereda, 1977.
  • Secosan, Elena – Kósa-Szántó Vilma – Kardalus János: Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979.
  • Szalay Zoltán: Felcsíki hangszeres tánczene. Alutus. Csíkszereda, 1996.
  • Szebeni Géza: A csíki juhászat. Ethnographia LXXIII. (1962.)
  • Székely László: Csíki áhitat. A csíki székelyek vallási néprajza. Budapest,1997.
  • T. Nagy Imre: Csík megye közgazdasági leírása. Budapest, 1902.
  • Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Csíkszereda, 1996.
  • Újváriné Kerékgyártó Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Budapest, 1999.
  • Vámszer Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographi LXX. (1959.)
  • Vámszer Géza: Csíkszereda város, vásároshely településének történeti kialakulása. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971.
  • Vámszer Géza: Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó és Kászon) településtörténetéhez. Csíkszereda, 2000.
  • Venczel József: Csíkszék természeti, történelmi és társadalmi leírása. In: Az önismeret útjain. Tanulmányok az erdélyi társadalomkutatás köréből. Bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Imreh István. Bukarest, 1980. 27-52. oldal
  • Viski Károly: Székely hímzések. Csíkmegyeiek. Budapest, 1924.
  • Vitos Mózes (szer.): Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez. Csíkszereda, 1894.
Megosztás