A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Andrásfalvy Bertalan: Szeged
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Szeged, Szöged, latinosan Segedinum, Délmagyarország és a Tisza mente legnagyobb városa és művelődési központja a Maros torkolatával csaknem szemben épült föl. Itt már a kora-középkorban fontos átkelőhely volt a Tiszán, s a város régtől az Erdélyből a Maroson hajókon leúsztatott só le- és kirakodó helye. Innen Szegedről történt azután a szétosztás és fuvarozás. A sóeladás és szétosztás, a hajózás, fuvarozás és kereskedelem e fontos állomásán korán felvirágzott az ezeket ellátó, kiszolgáló kézműipar: kocsigyártás, hajóépítés, szíjjártás és gyékényszövő mesterség. (Gyékényszőttesekbe csomagolták a sótömböket!) A Tisza, Maros vizén és a környező nagy kiterjedésű árterületeken a halászat, halszárítás-sózás, a füves pusztákon nagyméretű állattartás bontakozott ki, elsősorban a lótartás, mert a hajóvontatás és a fuvarozás sok lovat igényelt. A fontos vásárvárost a tatárjárás után palánkkal erősítették meg, ez a királyi vár, később a Palánk, a város központja. Az erődítményen és benne a fontos középületeken kívül itt lakott a vár őrzésére rendelt katonaság, a tisztviselők és kiszolgáló népük. A hódoltság idején törökök és rácok, azután németek, akik végül elmagyarosodtak. A Palánktól a Tisza folyása mentén feljebb volt a Fölső-város vagy Felszeged, Szent Miklósról, a vízen járók, sóhordók és borkereskedők védőszentjéről elnevezett bencés apátsággal. A múlt században nevezték még tréfásan kényös-város-nak, selymös-város-nak is, a kenyérsütő és a piacon kenyeret áruló asszonyokról kinyér-város-nak. Ez talán a legrégibb a 3 rész közül. Itt laktak a kereskedők (egy részük görög és rác volt), a hajósgazdák, hajóácsok, molnárok, kiknek háza elé címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrokat és a bejárathoz elhasznált malomköveket helyeztek, továbbá a hajósok és faúsztatók, sóhordó munkások, fuvaros gazdák és kocsisok, halászok és halhasítók, a Tisza-parton a tímárok, vargák, szűcsök, szabók és papucskészítők. A Vár vagy Palánk alatt volt az Alsóváros, a mindvégig magyar városrész, melynek központja a búcsújáróhellyé fejlődő ferences kolostor volt. Az Alsóváros zöme mindvégig földműveléssel foglalkozott. Mivel itt alakították ki Szeged híres paprikakultúráját – „Paprika-város”-nak is becézték. Legzártabb a három közül, lakói csak maguk közül házasodtak.
Már a középkorban említik a szegedi nép kertészkedését, később a török források is utalnak rá. Nyilván tanultak a törökök kertművészetéből és a kolostorok növénykultúrájából. „A változatos szegedi talaj, a tiszai árterek és kiöntések televénye volt ennek a készségnek iskolája, amelyből a szegedi dohánykultúra is kibontakozott. A dohánytermesztéssel szerzett készségükkel teremtik meg Szeged világraszóló paprikakultúráját is az alsóvárosiak…” – írja Bálint Sándor.
A hatalmas kiterjedésű szegedi határban már a hódoltság idejéből említettek szállásokat, ahol a gazdák barmaikat teleltették. A szállás kezdetleges épülete körül foglalt rétföldek, tanyaföldek a későbbi mezőgazdasági tanyák magja. A 18. század végétől a szántóföldi művelés lassan háttérbe szorította a külterjes állatteleltetést. A tanyásodás a Duna-Tisza köze homokjain indult meg: Alsó-tanyának nevezett részre az alsóvárosiak, a Fölső-tanyára a fölsővárosiak vállalkozó lakossága költözik ki. E század végén már sok tanyán télen-nyáron kinn laknak; lakóik ténylegesen elszakadnak a várostól, s mégis, mind a mai napig, az is, aki már kint született Szatymazon, Fehértó vagy Négyszéksós valamelyik kis tanyáján – haza Szegedre megy, otthon Szegeden van. Otthon vót – annyit tesz, hogy benn időzött a városban. „A Városból a Duna-Tisza közén Észak felé terjeszkedő tanyások, mintegy három nemzedék, emberfölötti szívóssággal hódítják meg a homokvilágot a modern mezőgazdaság számára. A múlt század utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi (egykori kunsági) homokon is a mi odasodródott tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatalmas homoktáj tanyaközségekbe tömörülve 1949 óta közigazgatási autonómiát is élvez” – írja Bálint Sándor „A szögedi nemzet” című könyvében.
A sokgyermekes, életerős szegedi nemzet más irányba is továbbrajzott. Egyrészt a szegedi dohánykertész, más néven gányó nép kirajzik a szomszédos nagybirtokokra: Algyő, Söványháza, Csanytelek vidékére. Innen, de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés megyék nagy- és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófalvak meghaladják a félszázat. Néhány vállalkozó szegedi család összeállva még a Dunántúlra is áttelepült, ahol kerti művelésre olcsóbb földet vásárolhatott.
A szegedi parasztság művelődési hagyományai élnek tovább a város volt jobbágyfalujában, Tápén. Aligha van olyan tája vagy faluja az országnak, melynek mindennapi életéről olyan gazdag és mély irodalmi tudósításaink lennének, mint éppen Szeged és Tápé népéről. Csak a legismertebbeket említve: Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula. Hatalmas néprajzi irodalma is van Szegednek, méltó igen gazdag hagyományos népi művészetéhez; ebből néhány, Szegedet különösen jellemző részt itt is megemlítünk.
Építkezés. A nagy 1816-os tűzvész után tették kötelezővé a széles utcákat, eperfák ültetését, eltiltották a deszkakéményeket és a takarmány városbani tárolását, elrendelték kutak ásását. A régi, kertes városok összevisszaságát, szabályozatlanságát azonban csak a híres szegedi nagy árvíz, 1879 után szüntették meg. Ebben a város teljesen romba dőlt, s ezután a mérnökök mérték ki a szabályos utcákat.
A parasztházak háromosztatúak, szabadtüzelésű konyha van a középen, innen fűthető az első és hátsó szoba a konyha két oldalán. A konyhát a füstfogó falazata osztja ketté, az első rész a pitar. A ház hosszanti homlokzatát az ereszet vagy színalja kíséri. A városban aztán, ahol megszűnt már az állattartás, az ereszetnél továbbnyújtották a tetőt, és falakkal beépítve, egy alacsonyabb és keskeny helyiségsort alakítottak ki párhuzamosan az eredeti helyiségsorral. Ez a jellegzetes kétsoros lakóház. Később ezek helyébe lépnek az emeletes, városi házak.
A szegedi és Szeged környéki régi parasztházak utcára néző végén, az oromfalon jellegzetes díszt találunk: az a napsugár, az öregek ajkán „istenszöm”. „A padláslyuk a szem – írja Tömörkény -, abból áradnak szerte háromszögben a sugarak. Sárga alapon barna sugár, világoskéken sötétkék.” A századfordulón még mindig kifestették két színnel, ritkán hárommal. Valószínű a Szentháromság barokk jelképéből nőtt ki, vált népivé ez a napsugaras oromdísz.
A tanyákon, főként a homokon mintegy 150 éve létesült hajlékok földbe, homokba ásott földházak, putrik voltak, vagy egyszerűen egy homokbucka partjába vájtak bele őket: ez a partház. A legszegényebb homokot hódító barlanglakók – még századunk elején –, ha ideiglenesen is –, földházakban laktak. Ezekben a berendezés földbe vert cölöpökön épített asztal és ágy volt csak. A parasztudvart istálló, ól, kocsiszín, udvari kemence és góré egészítette ki.
Gyűjtögetés. A régi Szeged környéki vízi világban a gyűjtögetés, madarászás, pákászkodás sokáig fennmaradt. „A Tisza adta a város ivóvizét a múlt század végéig, a Tiszára járás hozzátartozott mindennapi életéhez. A Tiszához közel lakók kézben, távolabbiak erős kendővel két kantát együvé kötve, vállon keresztül vetve hordják a vizet, egy korsót kézben tartva visznek. A takarosan fölpöttyent, azaz kiöltözött lányok soha nem felednek pár szál virágot is vinni magukkal, melyet rendesen a szájukban tartanak, és mindig egész csapatban járnak, hogy összegyűlve, míg a Tiszáig érnek, kicserélhessék mondanivalójukat. A Tisza partján azután a legényekkel is találkoznak […], mert a Tiszára járás és tánchely közvetíti tulajdonképpen az érzelmeket és a házasságot a szegedi nép egy része között” – írja Kovács János a múlt század végén. A Tisza áradásai a múlt század folyamán végzett szabályozások következtében egyre magasabbak lettek. Több, nagy erővel és sikeresen kivédett árvíz után a Tisza 1879-ben elpusztította a várost. Ez a dátum Szeged történetének legfontosabb évszáma.
A környező vadvízország sok megélhetési lehetőséget kínált a szegénységnek. Gyékényszövés – ez Tápén él napjainkig tovább –, nádvágás, kasok kötése, pákászás, madarászat sok embernek adott mellékkeresetet. Ezek közül kiemelkedik a darvászás. A darutoll fontos kelléke volt a magyar viseletnek már a 16-17. században. A törökök külön megadóztatták a nagy értékű tollakkal való kereskedelmet. Tavasszal a darvak különös táncot járnak – a szegediek egyik különös táncfiguráját a mai napi darudöbögősnek hívják. A kócsag a darunál is becsültebb tollat adó madár volt, de ritkább. A pákászról, a lápot ismerő orvvadászról, vagyis nádlaciról Tömörkény többször megemlékezik. Ezek, hasonlóan a nyájakat őrző pásztorokhoz, gyakran megküzdöttek a réti farkassal, melynek bőréért szép pénzt kaptak. A madártoll-gyűjtők foglalkoztak a daru felnevelésével és mindenféle kalitkába való énekesmadár lépezéssel való fogásával. Az egykori madárpiac emlékét a galambpiac máig őrzi. A galambászat a szegedi nép régi mestersége, a múlt század derekán volt virágjában. Híresek voltak a szegedi keringő-galambok, melyek szépen keringve szálltak és közben bukfencet is vetettek a csapatban. A galambok röptében gyönyörködtek elsősorban, de tartották a húsáért is. Szegeden számos faja ismeretes a dísz- és húsgalamboknak, néhány fajtáját talán még a törökök hozták.
A kisvizeket sokféle halászszerszámmal hasznosították. A nádasok közt felállított rekeszeket, vejszéket rendszeresen bejárták a tolórúddal lökve hajtott csónakokkal. A Tiszán, Maroson és a nagyobb tavakon nagy szerszámokkal, gyalmos húzóhálóval folyt a halászat, sok szegedinek adva megélhetést. „Százezer mázsákra ment – írja Kováts István –, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyám beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. […] 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, aki halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedéssel foglalkozott. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros.”
Szegednek híres állattartása is volt a Fölsőváros és az Alsóváros pusztáin; a kettőt a 18. században újjászületett Kiskunság Szegedig lenyúló határa osztotta ketté. Ezeken voltak a különféle nyájakba összevert, ridegen vagy kezesen tartott jószág nyomásai vagy legelői. A legelső állat rangban és jelentőségben a ló volt. Egy francia főúr, átutazván 1433-ban Magyarországon, ezt írta naplójába Szegedről: „… nyílt, nagyobb város, egyetlen, közel egy mérföldnyi hosszú utcából áll. A környéke termékeny szántóföld, amelyben megterem bőségesen mindenféle gabona. A lakosság igen sok darvat és túzokot fog, egész piacot láttam tele e madarakkal… A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen nagy halakat. Temérdek szilaj és eladásra szánt ló volt a piacon. Az itteniek nagyon jól értenek ezeknek a lovaknak a szelidítéséhez, ami igen sajátos, különös látvány az idegeneknek. Azt mondták nekem, hogy 3-4000 lovat is vásárolhatna a városban valaki, annyi van belőle…”. Továbbhaladva Szegedről „az út szép síkságon vezetett keresztül. A lovak itt is, vadállatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek. A ménesek egymást érik.”
A középkor végén az Itáliába irányuló magyar marhakivitelnek is Szeged volt a kiinduló pontja. A város eleste (1552) után a szegedi polgárok és marhakereskedők, a tőzsérek Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba költöztek, nem egy közülük egész ménest vitt magával. Ezután hosszú időre Debrecen lett a marhakereskedelem központja. A Szegeden maradt mészárosoknak és marhakereskedőknek a török kiváltságokat biztosított, ők látták el a postaszolgálatot.
Ebben az időben, egészen a 18. század végéig a jószág nagy része szabad ég alatt telelt, az erre fenntartott téli legelőkön. Csak az értékesebb hátaslovakat, szántásra használt ökröket és a fejősteheneket tartották a város körüli téli szállásokon. A múlt századtól kezdve már a szilajtartás tavasztól őszig tartott csak, fokozatosan rátértek a kezes, istállós tartásra. A század végén a szilajtartásban edzett szürke magyar marhát felváltotta a pirostarka, kényesebb fajta.
Nagy jelentőségű volt a juhászat, mely már a hódoltság alatt virágzott. A régi, durva és hosszabb szőrű magyar juh-fajtát a finomabb gyapjút adó birge, bürge vagy birka a 18. század végén kezdte leváltani. A juhnyájak járták a város legrosszabb, szikes legelőit. A juhok bőréből készültek a hétköznapló és cifra subák, ködmönök, gyapjából a szűrök, ezek nélkül régen sem paraszt, sem pásztor nem lehetett. A szegedi pusztákon a múlt század közepén kialakult betyárvilágnak neves alakja volt a népdalokban is megénekelt Rózsa Sándor.
A disznótartás csak a kukoricatermelés kiterjedésével kapott jelentőséget. Még a századfordulón is sok gazda hizlalta disznaját a halhasító tanyák hulladékával. Különösen a Rókus nevű városrészben foglalkoztak disznóvágással, itt kísérleteztek tartós kolbászfélékkel, olasz tapasztalatok felhasználásával. A szalámi neve olasz eredetre utal. Lombardiában, Veronában leshették el a fogásait a szegediek, de itthon a paprika hozzáadásával egészen új húskészítmény született, mely hamarosan világhírűvé lett.
A földművelés köréből csak a homok meghódítását említjük meg. Ahhoz, hogy a buckás futóhomokot művelés alá vehessék vagy szőlőt telepítsenek rá, előbb el kellett nagy munkával egyengetni. Ehhez talicskát, kocsit, de mindenekelőtt az ún. högyhúzót, a talajgyalu paraszti ősét használták. Ha nem ültettek szőlőt, a szántóföld fő terménye mindig a búza volt. Aratás után a szemet lovakkal nyomtatták ki.
A szőlőművelés Szegeden a középkorban nem volt nagy, a szegediek inkább kereskedtek a híres, környező szőlővidék boraival, így elsősorban a szerémségi borral. Később több szegedi polgár bérelt vagy vett szőlőt nemcsak a Szerémségben, hanem az aradi Hegyalján és Ménesen. A 18. századtól a szőlő lesz a homok meghódításának egyik legfontosabb növénye. Mindenekfölött azonban a paprika az, ami Szeged kertészkedő kultúráját legjobban jellemzi. A paprika a dohánnyal egy időben jelent meg Szegeden a 17. század végén, de jelentős árutermelése csak 1848 után bontakozott ki. A paprikát elsősorban az Alsóváros termelte és az onnan kirajzott Röszke és Szenmihálytelek, valamint a szegedi tanyavilág alsóvárosiakból megszállott része: Feketeszél, Domaszék, Nagyszéksós, Zákány, Mórahalom, de később más városrészek is foglalkoztak vele. Az őrölt piros paprika nemcsak fűszer és hústartósító, hanem gyógyszer, fontos, egészséget oltalmazó anyagokat tartalmaz. Századunkban már világhírű magyar exportáru.
A szegedi népviselet sajátos magyar parasztpolgári viselet példája. A két parasztváros népe átvette az európai divathullámok egész sorát, de azt magamagára formálta, alakította, majd időbeli késéssel továbbította a kirajzások és tanyák népének. Ebből következik, hogy a tanyákon és Tápén az egykori szegedi viselet tovább élt néhány évtizeddel.
Szegeden magában már a múlt század elején megszűnt a parasztpolgári házakban a szövés-fonás, és ettől kezdve már minden alsó- és felsőruhának való anyagot a város iparosaitól vagy, a távoli helyekről származókat, a boltokban szerezték be. A többség már a készruhákat vásárolta meg a piacon áruló varró-asszonyoktól, magyar-szabóktól, szűcsöktől, vargáktól, csizmadiáktól, bocskoros és papucsos mesterektől. Már a középkori és török-kori Szegeden sok külföldi ruhaanyag gazdát cserélhetett, s bár a középkori csizmadia, tímár, szűcs és szabó mesterségek céhei a török alatt lesorvadtak, a török új ruházati ipart is hozott Szegedre. A papucsosok, gombkötők, paplanosok, de mindenekelőtt a szattyánbőrrel foglalkozó, finom bőrkikészítéshez értő tobakosok mesterségét. A 18. században a Palánk vagy Belváros német és rác lakói a maguk német polgári és szerb viseletét hordták, de hamarosan ők vették át elsőnek az európai polgári divatot a múlt század elején. Az Alsó- és Fölsőváros a 18. században kialakította a maga jellegzetes viseletét, amit minden lakójának és befogadott polgárának kötelezővé is tett. A Víz előtt(1879) a felsővárosi férfiaknak búzavirág színű kék posztóból készült, feszes, vitézkötésű nadrágja volt, hozzá ezüstgombos, prémes mentét vagy dolmányt hordtak. A mellényen apró ezüstgombok, a nyakravaló fekete selyem. Lábukon rövid szárú kordován csizma, a nadrágszíjon ezüst csat. Ez a csat különböztette meg a leginkább a felsővárosit, ilyet senki más nem viselt. Télen selyemmel hímzett subát, asztragán sapkát (kucsma) hordtak. Az alsóvárosiak a sötétkék színű posztót kedvelték. Széles zsinórzatú volt a magyarnadrág, de nem volt olyan feszes, hanem bogyogósabb, ráhajlott a csizma szárára. Rövid ködmönt, gyapjúszállal kihímzett subát és pörgeszélű vaskalapot viseltek hozzá. A csizmadiák jártak a legfényesebben, ezüstsarkantyús csizmájuk volt, sötétkék galléros köpönyegük. Szerették mindenen az ezüstdíszt. A kőművesek, ácsok őzbőr színű (barna) bekecset, dolmányt és magyarnadrágot hordtak szürke zsinórzattal. A szél- és vízimolnárok a molnárkék színt kedvelték. A szegedi halászok fehér szűrposztó rövidkankót (szűrt) fekete szövet halászdolmányt, búzavirágkék színű magyarnadrágot (hiszen főként a felsővárosban laktak!), kordován csizmát viseltek. Nehéz ezüst óraláncon ezüstből öntött kövér potykahal lógott ki a zsebükből.
A tanyákon a kender és len feldolgozása még szokásban volt a múlt század közepén. A pásztorok és a tanyasiak maguk készítették ki a birka- és marhabőröket is. Ebből készült a palástként vállra vetett vagy bekecsként hordott hátibőr, a marhabőrből pedig a bocskor. A pusztaiaknál a posztó viselet csaknem félévszázad késéssel terjedt el, legelőbb a gazdag juhászoknál. Náluk is kékbeli (kék posztó) öltözet, hegyes, ezüstgombos lajbi, felfelé pördülő ún. juhászos orrú csizma. Jellegzetes ruhadarabjuk volt még a juhásznadrág vagy rajthuzli, az egykori városi perzekutorok, vagyis pandúrok nadrágja. Ennek a szára ráborult a csizmaszárra, alja bőrrel szegett, oldalán piros stráf, sárgaréz pitykékkel megrakva; kezükben mindig hordozták mesterségük jelvényét, a juhászkampót. A tanyákon még e század közepén is sokan a régi pásztorviselethez hasonló vászoningben, gatyában, bocskorban és nagyszélű kalapban dolgoztak.
A városban a nők viselete a múlt század elején tért rá a vett anyagokra és a polgári szabásokra. A város kikövezésével szűnt meg a feneketlen sár, ezután jelent meg a nők piros, sárga és fekete csizma és bocskor viselete helyett a cifra papucs. Körülbelül a papuccsal egy időben jelent meg a kékfestő, vagy röviden a festő ruha, amit már a híressé vált szegedi festőipar gyártott. A drágább külföldi anyagokat ezzel helyettesítették, és ez tartotta fenn a szegedi népviseletet közel egy századon át. Természetesen az ünnepi alkalmakkal drágább, külföldi anyagokba öltöztek. Az ünneplőbe öltözött vagy a szokottnál szebben felöltözött leány pötyke, pötykeruhás, cicamacás vagy tápaiasan tükrös. A kétrészes alsóruhát, az ingvállat és a pöndőlt csak a századfordulón váltják fel a polgári alsóruhák (kombiné, bugyi). Tápén a jellegzetes, múlt századvégi-századfordulói viselet még 50 évvel később is megvolt: nyáron lebegő aljú (szoknyába be nem kötött) blúz vagy leves és télen a feszesen testhez simuló piros, kék, fekete bársony teshönálló vagy tesönálló, ünnepekre gyöngyökkel díszítve. A szoknya bársonyból, a kötény fodros, a hajukat egy ágba fonták be és leeresztették, végében szalagcsokorral. Lábukon csíkos botos, vagyis keresztbe tarka színekkel csíkozott harisnya, hímzett papucs. Fejükön az asszonyok selyemkendőt, fére való vagy hátrakötő kendőt hordtak, alatta a hajuk 3-4 ágú konytfésűre volt csavarva és fékötővel lekötve.
Szeged népköltészetének is neves gyűjtői voltak: a piarista tanár és regényíró Dugonics Andrást (1740-1818), majd Kálmány Lajost kell ezzel kapcsolatban megjegyeznünk. Kálmány Lajos bizonyította be azt, hogy a korábban székelyek közt gyűjtött népballadák az egész magyarság közkincsének tekinthetők, mert azoknak számos változatát és párhuzamát jegyezte föl a Szegedről kirajzott telepesek körében. Több ezer népdalt és balladát írt fel, sajnos akkor még dallam nélkül. Néphitre vonatkozó gyűjteménye egyedülálló gazdagsággal hozta népünk legősibb elképzeléseit a világról. A szegedi néphagyomány, elsősorban a szokás és hitvilág, egyben a magyar vallásos néprajznak is legnagyobb gyűjtője Bálint Sándor, aki többek között megírta Szeged népnyelvének szótárát, a szegedi „nemzet” monográfiáját és összegyűjtötte egy mesélő ember teljes mesekincsét.
Szeged és vidékének, a Délalföldnek jellegzetes régi tánctípusát alföldi ugrósnak nevezi a tánckutatás. Átmeneti típus a déldunántúli, énekelt dalokra járt, egyszerű formájú ugrós és ugyanennek a tánctípusnak fejlettebb, hangszeres, erdélyi változata, a legényesnek is nevezett forma között. Népi neve: ugrós, féloláhos, oláhos, kondástánc, mars – arra utal, hogy régies táncnak számít, mely kiszorult a bálok táncrendjéből, s csak az alkalmi mulatságok, és lakodalmak idején kerül elő, s akkor menetben vonulni is lehet vele. Eszközös változatai a pásztorok körében maradtak fönn. Egyik közkedvelt nótájának szövege is így kezdődik: „Az olájok facipőbe járnak…”. A csárdásnak van lassús és frisses tempója, régies formája a röszketős; lippentős, félfordulós, a fertályos vagy félfertályos figurája igen kedvelt. Párelengedés, csalogatás máig előfordul benne. A citera és tekerő (nyenyere) elterjedt alkalmi tánckísérő zeneszerszám. A délszláv eredetű tambura, errefelé tökcitura, itt is meghonosodott. A századforduló óta divatba jött a rezesbanda is.

2

Kósa László: Nagytáji központok: Szeged és Debrecen
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremividékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest 1998.)
Egyetlen magyarországi város népi kultúráját sem ismerjük olyan részletesen, mint Szegedét. Egyúttal példa arra, hogy egy kiemelkedően nagy lélekszámú település is megalapozhatja és fenntarthatja népi kultúrájának kohézióját. A középkor vége óta legjelentősebb tiszai kikötő és fontos átkelőhely, olyan nagyobb tájegységek találkozási pontjában fekszik, amelyeknek a XIX. század folyamán fokozatosan formálódott ki egymástól különböző arculatuk. Itt már nem mutatnak élesen elütő vonásokat. Ellenkezőleg, a város közvetítésével egymásba simulnak, a XVIII. századi Alföld későbbinél homogénebb kultúrájának alapzatán. A Duna-Tisza köze, benne a Kiskunság homoki szőlős-gyümölcsös-tanyás vidéke éppúgy belenyúlik a szegedi határba, mint a Tisza másik partján az alacsonyabban fekvő Körös-Maros közti síkság. Határos a nagy gabonatermesztő, sertéstenyésztő Bácskával és Bánsággal, s végül van saját zöldség (paprika) kultúrája is.
Szeged a török kitakarodása után visszanyerte és fokozatosan növelte azt a gazdasági jelentőségét, melynek már a középkor végén is a birtokában volt.
A XVII. század végén kis „frontier” telep egy nagy katonai erőd mellett, száz esztendő múlva forgalmas kereskedelmű, élénk szellemű település, az említett dél-magyarországi városközpontok között előkelő helye van. Voltaképpen annak köszönhette nagy ívű fejlődését, hogy nem, vagy alig voltak folytonos társadalmi tradíciói. Igen kicsiny volt a hagyományszerűséghez ragaszkodó polgári mag, s vele szemben a minél teljesebb gazdasági és kulturális nyitottságot vallók vezették a várost. Kihasználták a közeli nagy kamarai területek, uradalmak termékkínálatát, a nagy múltú átkelőhely és kikötő voltából adódó fölrajzi előnyt, s folytonosan korszerű gazdaságpolitikai elveket követve, jelentékeny kereskedelmi és mezőgazdasági tőkét halmoztak föl. Szeged csekély törzslakossága a XIX. század elejére jelentékenyen földuzzadt, és néprajzilag is jellegzetes negyedeket alkotva egyedi városszerkezetet hozott létre. Az elsősorban polgári és katonai elemeknek otthont nyújtó Palánkhoz délről a klasszikus paraszti negyed, az Alsóváros, északról pedig az inkább iparosok lakta Felsőváros tapadt, később pedig újabb, agrárnépességet befogadó városrészekkel bővült (pl. Rókus).
Kovács János század eleji népjellemzése, noha nem mentes a szubjektivitástól, érzékletesen tükrözi a két nagy, Szeged népéletét meghatározó városrész mentalitás- és kultúrakülönbségét. A felsővárosi ember „közlékeny, értelmes, nyílt tekintettel, gyors eleven észjárással és a kultúra iránt nagyobb fogékonysággal bírt”, míg az alsóvárosi „lassan gondolkodó, mintha fontolgató volna, inkább zárkózott, bizalmatlan és tartózkodó, sőt félszeg, nehezen halad, erősen ragaszkodik a régihez” – írta. A továbbiakban ilyen tulajdonságpárosítással jellemezte őket: mulatozásra hajlamos és vidám alaptermészetű – vallásos; pazarló – takarékos; nyílt és őszinte – nem mindig egyenes viselkedésű; alkalmazkodó – szokásaiba belerögzült; élelmes és vállalkozó szellemű – nehézkes, óvatos stb. Nem hiába fogalmazta meg a helyi szólás: „Alsó város: jámbor város, Fölsőváros: kényes város.” Csupán egy ponton, a munkabírásban és munkaszeretetben szavazott nekik azonos értékelést Kovács. A szubjektív karakterológia is elárulja, hogy a Tiszával szoros kapcsolatot tartó Felsőváros (majd a túlnyomórészt belőle kirajzott Rókus) tanulta el a legújabb divatokat és képviselte Szeged vállalkozó szellemét, míg a Bálint Sándortól oly szeretettel megörökített Alsóváros a paraszti és vallási tradíciók hív őrzője maradt.
A modern út és vasúthálózat kialakulása után helyzeti energiái csak növekedtek. A dualizmus idején szaporodó gyárai mellett, nagyszámú kisiparosa dolgozott, akik közt a bőr- és ruházati kézműipar, valamint a fafeldolgozás és a közlekedési iparágak specialistái különösen jelentős helyet foglaltak el, nemcsak a helyi szükségleteket, hanem távoli vidékek igényeit is ellátták. A XVIII. században a természetföldrajzi adottságokat kihasználva jelentékeny dohánykultúra virágzott föl a városban és környékén. A fölhalmozódott kertészeti ismereteket a XIX. század elejétől fellendülő, korszakunkban már országos fontosságra is szert tevő fűszerpaprika-termesztés hasznosította. A szőlő- és gyümölcstermesztő kertkultúra, amely ha nem is dicsekedhetett olyan, valóban az országhatárokon jóval túlnyúló hírnévvel, mint a paprikatermesztés, de úgyszintén országos jelentőségű volt, a múlt század folyamán alakult ki. Az egész Duna-Tisza közt tekintve Szegeden kezdtek először hivatalosan is foglalkozni a futóhomok megkötésével (XVIII-XIX. század fordulója). Ebben a munkában – különösen 1850 után – nagy szerepet kapott a homoki szőlőtelepítés. Fölbomlottak a városközeli zárt szőlőskertek és fokozatosan „kihúzódtak” a homokos határba. Sok gazdaság mellett tanya is létesült. Ennek a folyamatnak a legerőteljesebb szakasza a múlt század utolsó évtizedeire esett, akár a város környezetében elterülő egykori nyomásföldek, a „feketék” tanyásodásának befejeződése. A hatalmas határ távoli nyugati és északi területein a megismétlődő parcellázások és kisbérlet-létesítések után egyidejűleg tanyaközpontok is létrejöttek, melyek állandó kapcsolatot tartottak fönn az anyatelepüléssel, de a maguk külön életét is élték. Ilyen például az egykori Átokháza, a később önálló községgé lett Ásotthalom.
Korszakunkban, akár a többi nagy alföldi tájegységé, Szeged polgársága, de különösen agrártársadalma is nagy mértékben polarizálódott: városias életmódú százholdas gazdáktól a XX. század elején is parasztos öltözetet hordó kisbirtokosokon át, a nincstelen földművesek, dohányosok, kubikusok, fuvarosok, pásztorok, tanyán „rekedt” cselédek, napszámosok különböző csoportjáig. Szerves paraszti élete (Alsóváros, tanyavilág) tartotta fenn a XX. század első felében is a nagyvárosi múlttal ellentétesnek látszó gazdag népszokásbeli és túlnyomólag új stílusú folklór hagyományait.
A túlnépesedést és az ezzel járótársadalmi feszültséget a belterjes kultúrák térhódítása és a földmunkás specialista réteg kialakulása mellett a XVIII-XIX. században mindvégig segített levezetni, hogy a város a közeli és távolabbi szomszédságában fekvő, viszonylag ritkán lakott területekre sűrűn bocsátott ki telepes rajokat. Helyi szóhasználat nyomán a szegedi eredetű telepeseket „szögedi nemzet”-ként ismeri a néprajzi szakirodalom. Bálint Sándor 145 helységet sorolt a „szegedi nagytáj”-ba (B. S. szava) származásuk révén. Együvé tartozásuk az anyavárosban maradt rokonokkal ápolt, nemzedékeken áthúzódó kapcsolatokban, az ö-ző nyelvjáráshoz való ragaszkodásban és a közös folklórkincsben, különösen a római katolikus vallásos hagyományban fejeződik ki leginkább. Ide kapcsolódik Bálint Sándor egyik sokat hangoztatott megállapítása Szeged népi kultúrájának talán legarchaikusabb tartományáról. A szegedi és környékbeli népi katolicizmus nagyobb számban olyan archaikus vonásokat őrzött meg, amelyek a tridenti zsinat előtti, középkori szakrális életre utalnak. Hatásuk a kései dallamvilágban is fölvillan. Hasonló jelenséggel leginkább még a csíki katolikusok közt találkozni, mivel Csík is, akár Szeged vidéke a reformációt elfogadó és hódoltsági területekkel volt elszigetelve a katolikus egyházi központoktól.
Visszatérve a kirajzásra: mintegy másfélszáz éven át tartott és több hullámban zajlott le, ami azt is jelenti, hogy nemcsak a város belső negyedeiből keltek útra más-más időben újabb és újabb telepes csoportok, hanem a már egyszer a tanyára és a szomszédos községekbe költözöttek indultak útra távoli vidékekre. A bánsági és dél-tiszántúli telepek sorsát pontosabban lehet követni, mert ezekbe rendszerint csoportosan kerültek a „szögedi nemzet”-ből. Északra, a Duna-Tisza köze homokhátságán inkább szétszóródva kerültek szegedi származású telepesek, de még a Jászságba is eljutottak, ahogyan azt a Balogh István által bemutatott tanyai nagygazdanemzetség példája szemléletesen képviseli.
A bánsági községeket még érinteni fogjuk, a nagyváros közvetlen környezetének néhány települését azonban a hagyományosabb népélet őrzőiként, a divatok későbbi átvevőiként vesszük szemügyre olyan expresszív területeken, mint az öltözködés és a lakáskultúra.
A ruházat és alapanyagainak házi előállítása Szegeden nagyon korán, még 1850 előtt lényegében megszűnt. Korszakunkban már vásárolják, vagy csináltatják az öltözetet, de saját paraszti ízlésüknek megfelelően. Az anyagok gyáriak, bolti forgalomból származnak, a forma hagyományos maradt. A ruhatár ünnep és hétköznap, évszakok és alkalmak szerint, sőt színekben a katolikus liturgiához igazodva, igen változatos volt. Összetettségének jele, hogy még korszakunk vége felé is föltűnt benne, főleg pásztorok vagy távoli tanyalakók használatában, egy-egy régies posztó vagy bőrruhadarab (pl. szűrkankó, ködmen).
Az alsó- és felsővárosi, továbbá a tanyai és a közeli községbeli viseletek úgy hasonlítottak egymásra, mint majd látni fogjuk a Mátra és a cserhát térségének színesen öltözködő falvainak viseletei: kapcsolatuk nagyon erős volt, de mindegyiknek akadt egy vagy több jellegzetes vonása, mely elsősorban egymás közti jelzésként azonnal megkülönböztette őket a másiktól. Így Szőregen a más vallású, más nemzetiségű szerbek viselete (és szokásai) karakteresebbnek tűntek föl, mint a magyaroké, de mindkét nép igazodott a Szeged által diktált polgárosulást sugárzó divathoz. Dorozsma féltékenyen ápolta jászkiskun tudatát. Kistelek népe még a XVIII. században kiszakadt a szorosabb közösségből, ezért egyéniesebb alkatú népi kultúrát alakított ki, mint például Sándorfalva, melyet az 1879-i árvíz után elsőként algyőiek szálltak meg.
Egészen különleges helye van a szegedi, Szeged környéki műveltségegyüttesben Tápénak. A negatív indukció példája. Korszakunkban a tápéiak a velük összeépült szegediektől tudatosan megkülönböztetik magukat. Ez a törekvés nyilvánvaló különbségeket fedett és újabbakat szült, de tagadhatatlan, hogy a régi szegedi népi kultúra nem egy eleme élt tovább Tápén, mint eredeti tápéi tulajdonság. A különvalóság történeti alapja az, hogy Tápé 1848-ig Szeged jobbágyfaluja volt, tehát „kötelező” volt számára különbözni. Utóbb a másságra vágyás rögzült a tápéiakban és társult a várossal szemben „a jó erkölcs” képviseletének hitével, a városi szokásoktól és mentalitástól való évtizedes lemaradással. Legfőbb külső jele a különbözőnek látszani vágyásnak a szegedinél világosabb tónusú és színesebb női viselet volt, amely egyúttal piaci „márkájául” is szolgált a tápéiaknak.
Szemléletes különbségeket tárt föl Juhász Antal a tápéi és sándorfalvi mentalitás különbözőségeiről, melyek egyúttal a folytonos településű egykori jobbágyközösség és egy legújabb kori paraszttelep zártságának és nyitottságának példája is. Hiába származtak lakóik azonos tájról, lényegében azonos népi műveltséget is hordoztak, adott helyzetük még alapvetően meghatározta magatartásuk különbözőségét. A tápéiak endogám, a sándorfalviak exogám házassági kapcsolatokra törekedtek. Az előzőek nem, az utóbbiak szívesen küldték lányaikat városra cselédkedni. Az előbbiek idegenkedtek a mezőgazdasági újításoktól, gépektől, az utóbbiak nagyon korán a környék legkeresettebb cséplőmunkásai lettek. Mindkét községben sok volt a nincstelen, kisföldű ember, de míg Tápé híres gyékénymunkájáról, Sándorfalva inkább alkalmi, napszámmunkákból próbálta előteremteni a megélhetést.
Az építkezés és lakáskultúra hasonló szimptómákat mutat, mint az öltözködés. A régiesebb divatok itt is a tanyákra és a távolabbi községekbe szorultak ki már korszakunkban is. Elválasztó ereje volt az 1879-i árvíznek, hiszen ekkor Szeged paraszti negyedeinek utcahálózatát új terv alapján jelölték ki és – bár engedve a hagyományoknak – megszabták az építkezés mikéntjét. Az új Szegedet mesteremberek építették föl, „piktorok” mázolták a parasztszobákat is, a bútorok között pedig az árvíz után már elvétve akadt régebbi stílusú, helyét a városi élet jellegzetes képviselői foglalták el (suglót, almárjom), a tiszta szoba pedig a tanyák és a legszegényebb rétegek kivételével általános volt.

3

Martin György: Dél-Alföld, Alsó Tisza-vidék
(in: Martin György: Magyar tánczípusok és táncdialektusok. A Középső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
[...]
A Dél-Alföld etnikai képe rendkívül tarka. A török hódoltság után jelentős román, délszláv, szlovák és német népesség települt e vidékre, s cigányság is nagy számban él itt.
A tánckincsünk régi rétegébe tartozó ugrós tánccsalád tiszántúli tagjait oláhos, ugrós, kondástánc vagy mars néven találjuk meg az Alföld keleti és délkeleti részein. Már nem általánosan elterjedt, a parasztság minden rétege által ismert tánc, de mégis eléggé következetesen felbukkan, főként a pásztorok s a volt uradalmi cselédek hagyományában. A Felső-Tisza-vidéken szórványosabb adatok Biharban, Békésben, a Sárréten megszaporodnak. Előfordul a Szeged-környéki, Tisza menti falvakban, s érdekes változata él a Fekete-Körös-völgyi magyarság körében. Észak felé a Kecskemét környéki tanyavilágban, sőt még a Jászságban is találkozunk vele.
Ezt a táncfajtát bizonyos fokig maguk a táncnevek is jellemzik. Az „oláhos” elnevezés egyrészt a tánc jellegzetes dallamára („Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak…”, „Sose láttam az oláhnak nagyobb virtusságát…”) utal, másrészt az Alföld felé irányuló keleti, erdélyi hatásokra. Megjegyezzük, hogy az „oláh”, „valah” népnév a történelem folyamán a Kárpát-medencében nem csupán a román etnikumot, hanem a pásztorkodásnak egy sajátos hegyi formáját, a vándorló pásztorkodást, illetve az ezzel foglalkozó juhászokat jelöli. Az alföldi ember számára az „oláh” név általában az „erdélyi” fogalmával is azonos.
A „kondástánc” elnevezés a tánc réteghez kötöttségére, pásztorokhoz fűződő mivoltára utal. Az „ugrós” pedig – a dunántúli névadáshoz hasonlóan – a tánc uralkodó mozgásfajtájára céloz. Végül a „mars” elnevezés a tánc funkcióváltozását mutatja, miszerint az egyre inkább kikopó, divatját vesztett táncot néhol marsként alkalmazzák (pl. Tápé, Apátfalva, Tótkomlós). Ez az újabb fejlődés másutt is lezajlott régi táncainkkal kapcsolatban (Rábaköz, Somogy, Sárköz, Kalocsa, Solt-vidék).
E táncfajta szóló, vegyes-páros és csoportos formákban egyaránt előfordul, s eszközös változatai a botolók, pásztortáncok vonásait viselik. Motívumkincsük gazdagabb, sokrétűbb, szerkezetük fejlettebb, mint e táncfajta dunántúli változataié, a dunántúli ugrós legfejlettebb formáihoz (rábaközi dus) hasonló. Legszebb, legvirtuózabb változatai a férfi szólótánc-formák (Tápé, Tiszaújfalu, Sándorfalva). A vegyes-páros formák szegényesebbek, és vagy összefogódzás nélkül, vagy kézfogással táncolják. Legegyszerűbbek az indulózenére járt menettáncok (Tótkomlós), de ezek között is akad figuragazdag, virtuóz forma. Apátfalván pl. a lakodalomból mindenkit mars-nótával búcsúztat, kísér ki a banda: ilyenkor a férfi kedvenc nótájára helyben is járja a marsot, és így tág tér nyílik a tánc kifejlődésére.
Külön figyelmet érdemel a köröstárkányi ugrós, melyet párosan, kétkézfogással vagy négyes körben járnak. A párok egy sajátos, [ti-ti-tá] ritmusú motívummal forognak, és a dallami zárlatokat két bokázóval hangsúlyozzák.
A dél-alföldi ugrós motívumkincsére – hasonlóan az ugrós többi típusához – a cifra és ennek bővített formái jellemzőek. A cifra hegyezővel együtt, gyakran páratlan 3/4-es, 5/4-es motívumalakulatokat hoz létre. (Ez a dunántúli ugrósokban sem ritka!) Gyakori pihenő figurája a sasszé. Az ún. „darudöbögő” motívum változatai ehhez a táncfajtához is gyakran kapcsolódnak. Jellemzőek a légbokázó és cifra összetételéből álló fejlettebb motívumok s egy, a cigányok, románok táncában és a fejlett erdélyi legényesek motívumkincsében általános ún. „felverős” motívum. A tánc mozdulatfajtái között jelentős szerepe van a csapásolásnak is: taps, comb- és lábszárcsapás, talp- valamint földcsapás fordul elő. Jellegzetes motívumfajta az egy lábon ugrálás, miközben a felemelt szabad lábat tapssal váltakozva ütögetik. (A csapásolások aránya azonban nem éri el a felső-tisza-vidéki verbunktáncokét.) A cigánytáncok és az erdélyi legényesek gyakori záró motívuma (a dugóhúzó-szerű teljes fordulat) e táncban is előfordul. A kötetlen szerkezetű tánc a viszonylag gazdag motívumanyag következtében rövid motívumsorokból épül fel. A zene egységeihez való illeszkedés sokkal fejlettebb, mint a dunántúli ugrósokban, de állandó következetes egység még itt sem valósul meg.
A táncot kanásznóták, néha dudanóták kísérik. Leggyakoribb dallama a már említett „Az oláhok facipőbe járnak”, a másik pedig a köztudatban (Veress Sándor feldolgozása nyomán) „nógrádi verbunk” néven ismert. A két dallam gyakran kontaminálódik. Itt élő formái mintegy átmeneti fokot mutatnak a vokális dunántúli kanásznóták és a fejlett, csak hangszeres formában élő erdélyi legényes dallamok között. A tánc mars-szerű formáihoz ideiglenes indulózenék kapcsolódnak.
Az alföldi ugrósok egy régebben általános régi táncrétegnek ma már csak szórványos nyomai. Az erdélyi hatások hozzájárultak az eltűnő régi táncfajta továbbéléséhez. Az alföldi oláhos nemcsak formai fejlettség tekintetében, hanem területileg is mintegy átmenetet képez a legegyszerűbb dunántúli és a legfejlettebb erdélyi (legényes) változatok között.
A verbunkról e vidéken kevés az adatunk. A csárdás neve: „lassús” és „frisses”. A lassú régies formája a „röszketős”, mely a csárdáslépések bokarugózással járt formája. Az alsó-tisza-vidéki frissben gyakori a lippentős-félfordulós motívum: „fertályos”, „félfertályos” vagy tréfásan „lyuktágítós” a neve. A párelengedős csalogatás itt is gyakori.
A Szeged-környéki tanyákon és a Tisza menti falvakban a duda és a tekerő még a közelmúltban is használatban volt, a citera még ma is közkedvelt. A délszláv eredetű tamburabandák itt is meghonosodtak, ha nem is olyan általánosak, mint a Duna-mentén. A hangszert „tökciturá”-nak nevezik. A századforduló óta egyre divatosabbá váltak a rezesbandák. A táncélet néhány említésre méltó régies mozzanatot őriz. Szeged-környékén még élénken él a régi táncbahívási mód emléke. A kocsma előtt várakozva csoportosuló leányokat az egyik legény mindig kendőnél fogva húzta be a tánchelyiségbe s osztotta szét a párostáncra.
A tápai lakodalomban ún. „táncmester” irányítja a vacsora előtti „sortáncot” a menyasszonnyal, amikor is – a felső-tisza-vidéki osztótánchoz hasonlóan – egymásután szólítja táncba a vőlegényt, a koszorúslányokat és legényeket, s rokonsági fok szerint az egész vendégsereget.
Az Alsó-Tisza-vidéken még e század elejéig élt az a régi – ma már csak Erdélyben fellelhető – szokás, hogy az ifjú halott temetését jelképes lakodalmával, tánccal egybekötve rendezték meg. A tánc régebben a sírnál elkezdődött. A halott menyasszonyt vagy vőlegényt legközelebbi barátja, barátnője helyettesíti, s jegyese is részt vesz halott párja lakodalmában. A középkori halottas táncok e századig élő emlékében egyes kutatók szerint a finn-ugor korig visszavezethető motívum is rejlik.

4

P. Vas János: Szeged (A „szögedi nemzet”) – I.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Szeged városa (helyi tájszólásban Szöged, latinul Segedinum, szerbül Szegedin) az Alsó-Tisza vidékén található, ahol a Maros folyó a Tiszába torkollik. Eredeti településmagja az Erdélyből érkező Maros torkolatával átellenben, a Tisza jobb partján terült el. A folyószabályozások előtt ez a táj nagy kiterjedésű vízjárta, mocsaras, ligetes terület volt. A környéken ma is sok kisebb tó, vadvíz található a régi vízi világ maradványaként. Egyesek magát a „Szeged” elnevezést is a „sziget” szóból eredeztetik, bár ez nyelvészetileg nem igazolható.
A város kialakulásában döntő jelentősége volt a folyami átkelő helynek, illetve az Erdélyből a maroson érkező sónak és fának. A Tisza a hajók számára továbbjutást biztosított a Duna és azon keresztül a balkán és a Fekete-tenger felé. A hely stratégiai fontosságát már a magyarok előtt ide költöző népek is felismerték. A rómaiak Partiscum néven építettek erődöt az akkori Dacia tartomány (Erdély) felől érkező arany és só biztosítására. Történészek szerint itt lehetett Attila hun nagyfejedelem „fővárosa”.
A helyet I. (Szent) István megerődítette, megnyitva ezzel a középkori városi fejlődés útját. A só-kereskedelem uralkodói, állami monopólium volt, ezért a későbbi Szeged elődjének tekinthető Árpád-kori település királyi oltalom alá került. A tatárjárás idején, 1241-ben a város elpusztult, de hamarosan újjáépült és IV. Béla királyi városi rangra emelte.
Az erdélyi bányákból tutajokon érkező sót itt rakodták ki, és itt készítették elő a továbbszállításhoz. Ehhez szükség volt mesteremberek munkájára, a szekér-gyártókéra, hajóépítőkére, valamint az igás állatok, főként a nagy számban tenyésztett lovak szerszámát készítő és javító bőrművesekére. A Tápén máig gyakorolt gyékényszövés kialakulása is a sóhoz kapcsolódik. A gyékény nevű mocsári növény leveleiből készítették azokat a takarókat, ponyvákat, amelyekbe a feldarabolt só-tömböket csomagolták, hogy ne porladjanak szét a szárazföldi szállítás során. Szeged ebben az időszakban Magyarország egy legjelentősebb városa volt.
1526-ban, a mohácsi csata után a törökök Szegedet is feldúlták, majd 1542-ben megszállták. A gazdag polgárcsaládok elmenekültek, legtöbbjük Debrecenbe vagy Kassára. 1552-ben Tóth Mihály, az egykori főbíró egy hajdú csapattal visszatért és újra birtokba vette a várost, de a török túlerő végül legyőzte őket. Az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén énekelte meg „Szegedi veszedelem” című históriájában. A hódoltság alatt Szeged megőrizte kiváltságait. A szultáni udvar uralkodói „hász” birtokká minősítette, ami privilégiumokkal és katonai oltalommal járt. Ebben a hosszú időszakban török és délszláv elemek települtek be a városba.
A török távozása után, a 18. században alakultak ki a város népének és a hozzá tartozó nagy kiterjedésű vidék lakosságának, a helybeliek által büszkén „szögedi nemzet”-ként emlegetett néprajzi csoportnak főbb sajátosságai, megkülönböztető jegyei.
Szeged városa nem tekinthető teljesen egységes kultúrájú közösségnek. A középkor óta több városnegyedre tagolódott, amelyeket az itteniek ma is számon tartanak. Az Alsóváros lakossága a török idők alatt megmaradt tiszta magyar etnikumúnak. Ez Szeged déli része. Elsősorban mezőgazdaságból élő nép lakta. Itt alakult ki a híres-nevezetes szegedi paprikatermesztés, ezért gyakran nevezték „Paprika-város”-nak. Az alsóvárosiak a többi városnegyedtől elzárkózó életmódot folytattak. Csak egymás között házasodtak. A Palánk tőlük északra, a város központjában helyezkedett el. Itt volt a szegedi vár, amit a 19. század végén leromboltak, de a Belvárost a szegediek még sokáig Palánknak, vagy Várnak nevezték. Az itteni lakosság vegyes eredetű volt. A török korban szerbek, törökök, németek, zsidók is lakták, akik a 18. században elköltöztek, vagy elmagyarosodtak. A Felsőváros a kereskedők, a „vízen járók”, halászok és hajósok, de legfőképpen az iparosok negyede volt. Itt laktak a hajóépítők és a molnárok is. A felsővárosi pékek kemencéiben készült és a „Kinyér-piac”-on árult híresen jó kenyér miatt „Kinyér-város”-nak, lakósai jómódja és rátartisága miatt „Selymös város”-nak, „Kényös város”-nak nevezték. Híresek voltak az itteni fazekasok. Később a népesség szaporodásával új városnegyedek alakultak. Rókus lakói főleg a szegényebb rétegből kerültek ki. A 19. században létrejött Móra-város lakossága elsősorban bérmunkából, kubikolásból és napszámból élt.
Szeged buzgón vallásos római katolikus népe a török-kor utáni viszonylagos nyugalomnak köszönhetően gyorsan szaporodott. A város túlnépesedett és újra meg újra telepes rajokat bocsátott ki, amelyek a háborúk folyamán elnéptelenedett területeket hódítottak meg. Kultúrájuk és öntudatuk továbbra is a „szögedi nemzet”-hez kapcsolta őket, „szögedi”-nek tartották magukat. Általuk alapított falvak találhatók a Duna-Tisza közén, a Bánátban és számos más helyen a Tiszántúl déli részén. A szegedi telepesek által létrehozott falvak számát ötvennél is többre becsülik, de van olyan kutató, aki 150 települést tart szegedi eredetűnek. A kirajzási hullám, a széttelepedés másik következménye a hatalmas kiterjedésű tanyavilág kialakulása volt. Szegediek telepítették be szőlővel és erdővel a Duna-Tisza-közi futóhomok déli vidékeit.
A szegedi nép élete elválaszthatatlan a Tiszától, amelynek áradásai állandó veszélyt jelentettek. A legsúlyosabb katasztrófát az 1879-es „Szegedi Nagy Árvíz” okozta. Elpusztította a várost, amit teljesen újjá kellett építeni. Az évszázadok folyamán a folyó mégis inkább hasznára volt az itt lakóknak.
A zsákmányoló gazdálkodás bizonyos formái a 19. század végéig fennmaradtak. A mocsarakban gyűjtögetett javakból élő pákászt tréfásan „nádlaci”-nak emlegették. Ezek a nádasokban élő, magányos emberek híres madarászok voltak. A darut, túzokot piacon árulták. A legértékesebb zsákmány a kócsag volt. A gödény (pelikán) tollából söprűt, állzsákjából dohányzacskót készítettek. A szegedi férfiaknak a legutóbbi időkig szenvedélye volt a galambtenyésztés. A hagyományt egyesek a török korra vezetik vissza. A fiatalon foglyul ejtett darvakat házőrzőként tartották udvaraikban. Talán ezzel a szokással lehet kapcsolatban, hogy az itteni táncok egyik motívumát „darudöbögő”-nek nevezik.
A mára Szegeddel egybeépült Tápé lakói mesterei a gyékény eldolgozásának. A növény begyűjtése férfimunka, szövése az asszonyok feladata. Mivel a gyékény mennyisége a vizek lecsapolásával erősen megcsappant, a „tápaiak” messze földre eljárnak, hogy beszerezzék a szükséges nyersanyagot.
Szeged környékének halászatáról már a középkorból vannak adataink. A zsákmányt a bőven rendelkezésre álló sóval tartósították. A török időkben a város hallal is adózott az oszmánoknak. A 19. századi vízszabályozásig Szeged volt a magyarországi halkereskedelem legfontosabb központja. Mázsaszám szállították a sózva, füstölve, szárítva tartósított halat a Tiszán lefelé és „föl” Erdélybe.
A Tisza fontos vízi út, ezért Szeged gazdaságában fontos szerepet játszott a hajózás. Helyben épített „sell”-ek (sóhajók) közlekedtek a folyón. Az Erdélyből a sószállító tutajokban érkezett értékes fát is hajókon szállították tovább. Szegedi hajósok vitték egészen Lengyelországig az alföldi búzát és a szerémségi bort. A vízfolyás ellenében haladó „bőgős hajók”-at lovakkal vontatták, de a szegedi börtön rabjaival is végeztettek ilyen kényszermunkát.
A Duna és a Tisza közi legelőket a szegediek a kunokkal megosztva birtokolták. A „Homok”-nak nevezett pusztákon már az Árpád-korban is hatalmas nyájakat tereltek a város pásztorai. A középkor végén Szeged volt a nyugatra irányuló marhakivitel egyik központja. A jószág- és húskereskedelemmel foglalkozó tőzsérek tevékenysége összefonódott a mészáros mesterséget űzőkével. Ők alkották a városi polgárság legfelső rétegét. A török korban a szegedi mészárosok céhének volt joga és kiváltsága a szultáni futár- és postaszolgálat ellátása. A külföldi utazók leírásai külön megemlékeznek a feltűnően nagy lóállományról. Nagy jelentősége volt a juhászatnak is. A 18. század végétől más alföldi tájakhoz hasonlóan itt is fokozatosan csökkent a rideg, más néven szilaj állattartás jelentősége, amelynek során a jószágot télen-nyáron a szabad ég alatt őrizték. A 19. században már csak tavasztól őszig legeltettek a szabadban. A város legelőin minden szegedi polgárnak joga volt legeltetésre. A pásztorok többsége egy-egy évre szerződött bérmunkás volt. A legelők „eke alá törés”-e sokuk életét tette bizonytalanná. Ekkor alakult ki a híres-hírhedt délalföldi betyárvilág.

5

P. Vas János: Szeged (A „szögedi nemzet”) – II.
A kukorica 18. századi elterjedésével párhuzamosan nőtt a disznótartás jelentősége. Takarmányként hasznosították a halfeldolgozás hulladékát is. A rókusi városnegyed disznóhizlalóinak munkájára alapozva jött létre a szegedi hentesség, amelynek leghíresebb terméke a szegedi szalámi.
A régi századokban a szegediek csak annyi földművelést folytattak, amennyi elég volt saját szükségleteik kielégítésére. A 18. századtól megnőtt a szántás-vetés, elsősorban a kertészkedés jelentősége. Híressé vált a törökök által meghonosított szegedi dohány, amit a „gányók”-nak csúfolt dohánykertészek termesztettek. Ennél is híresebb a szegedi piros fűszerpaprika. Kezdetben gyógyszerként használták a mocsárláz (malária) ellen. Később a magyar étkezési kultúrában átvette a nehezen beszerezhető bors szerepét (törökbors).
A szegedi nagytáj műveltsége, népi kultúrája jól elkülöníthető más magyar vidékekétől. Ez részben annak köszönhető, hogy az itteni lakosság a (magyar) középkor eleje óta folyamatos. Kultúrájukat gazdagította és mai szemmel nézve egzotikussá tette a hosszú török uralom idején beépült balkáni hatások rétege, pl. a papucsviselet vagy a pirospaprika-termelés.
A szegediek tájszólása az „özés” egy különleges típusa.
A szegediek buzgón hívő római katolikusok, hagyományos világképükben mégis felismerhetők a pogány természet-tisztelet maradványai. A házak homlokzata lehetőleg kelet felé tekint. Ha lehet, az ágyat is úgy helyezik el, hogy feje kelet felé legyen. A deszkaoromzatra, a kapukra, a kemencék előterére gyakran a sugárzó nap képe kerül. Ezt „istenszöm”-nek nevezik. Régen a napot „Napapám”-nak nevezték, hajnalban kalapot emeltek előtte és köszöntötték. A földet „Fődanyám”-nak szólították. Földrengéskor meg kellett csókolni a földből készült kemencét, hogy a Földanya máskor ne haragudjon. Hozzá imádkoztak bizonyos betegségek elmúlásáért is. A folyóból vizet merítők egy loccsantásnyit visszaöntöttek a „Víz Öregjé”-nek tiszteletére.
Szeged neve közmondásosan összekapcsolódik a boszorkányokkal. Az 1728-ban a városban lefolytatott boszorkányper volta az egyik utolsó Európában, amelyikben halálos ítéletek születtek. A város egykori főbíráját is kivégezték. A vád az volt, hogy a katonai szervezetbe tömörült boszorkányok okozták a több éve tartó aszályt, „eladták az esőt a törököknek”. A környező tanyavilágban a boszorkányhit a 20. század utolsó harmadában is élő volt. Bűnügyi krónikák számoltak be a „rontó”-nak tartott személyek, általában magányos öregasszonyok elleni erőszakos cselekményekről.
Az 1970-es évektől felvirágzó magyarországi néptánc- és táncház-mozgalomban „délalföldi”-nek nevezett táncdialektus jellegzetes ugrós tánca a „délalföldi oláhos”. A déli Duna-Tisza közén és Szeged vidékén a népzene jellegzetes hangszere a legutóbbi időkig a tekerőlant, tréfás nevén a nyenyere volt. Kedvelték a délszláv eredetű tamburát, amit errefelé „tökciturá”-nak neveztek.
A szegedi táj lírai népköltészetében olyan régies rétegek találhatóak, amelyek máshol már eltűntek a hagyományból. Ez minden bizonnyal az igen korán, a 19. század utolsó évtizedeiben megindult gyűjtésnek köszönhető. Az 1850-es években még Dózsa Györgyről, az 1514-es parasztháború vezéréről is élt valamiféle emlékezet a Szeged környéki folklórban. Magyarországi viszonylatban különlegesen gazdag a vidék balladakincse. Hasonlóan régies és nagy terjedelmű régi stílusú típusváltozatokat csak Erdélyből és Moldvából ismerünk. Néhány, a török korral kapcsolatos témájú balladatípus főként itt vagy csak itt került elő (pl. „Török rabolta lány”, „Fia rabolta anya”). Ezek a 19. század utolsó évtizedeiben feljegyzett népi alkotások a 20. századra már eltűntek a hagyományból.
A prózai népköltészetben is igen gazdag a történelmi tematika. A történetekben gyakran szerepel Mátyás király, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. A mondák egyik leggyakoribb hőse Rózsa Sándor, a „betyárok csillaga”, aki Szeged-alsóvárosi születésű volt és gerillacsapatával részt vett az 1848-49-es szabadságharc délvidéki csatáiban.
A szegedi táj bővelkedett kiemelkedő tehetségű és tudású mesemondókban.

6

Irodalom

  • Balla Péter: Szegedi kis Kalendárium. Ethnographia XLVII. évf. 1936. 327. oldal
  • Balogh István: Szegediek Debrecenben a 16. században. In: Barna Gábor (szerk.): Szolgálatra ítéltél. Bálint Sándor emlékkönyv. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005. 33-37. oldal
  • Barna Gábor – Mód László – Simon András (szerk.): A szegedi nagytáj. In: Szent ez a föld… Néprajzi írások az Alföldről. Táj és népi kultúra 5. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2005.
  • Barta lászló: Spanyol követjelentés Szeged visszavívásáról. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1. 1989.
  • Bálint Sándor: A békési magyarság szegedi csoportjai. Az Orosházi Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve 1961-1962. Orosháza, 1963.115-123. oldal
  • Bálint Sándor: A halálhoz és a temetéshez fűződő szegedi néphagyományok. Alföldi Tudományos Gyűjtemény. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. Szeged, 1946. 58-69. oldal
  • Bálint Sándor: Hódoltság korabeli népszokás a szeged-alsóvárosi feltámadási körmenetben. Ethnographia XLII. évf. 1931. 97-98. oldal
  • Bálint Sándor: Radna. In: A szögedi nemzet 3. 383-399. Szeged, 1980.
  • Bálint Sándor: A régi Szeged paprikakultúrája. Néprajzi Értesítő XXVIII. évf. 1936. 119-121. oldal
  • Bálint Sándor: Régi Szeged vidéki néphagyományok Rákóczi halhatatlanságáról és a Rákóczi-nótáról. Ethnographia LIV. évf. 1953. 290-292. oldal
  • Bálint Sándor: A régi szegedi katonaélet. Népi emlékezet és helyi hagyományok. Ethnographia XL. évf. 1979. 54-68. oldal
  • Bálint Sándor: Szeged népe. Új gyűjtés I. Prometheus Nyomda, Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Szeged, 1933.
  • Bálint Sándor: Szeged néprajza. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. Szeged, 1946. 55-57. oldal
  • Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983.
  • Bálint Sándor: A szegedi galambászat. Néprajzi Közlemények I. évf., 1956/1-2. 26-49. oldal
  • Bálint Sándor: A szegedi nép. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968.
  • Bálint Sándor: A szegedi népélet. Szeged, 1958.
  • Bálint Sándor: A szegedi paprika. Budapest, 1962.
  • Bálint Sándor: A szegedi paprika termesztése 1959. Ethnographia LXX. évf.139-170. oldal
  • Bálint Sándor: Szegedi példabeszédek és jeles mondások. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 127. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1972.
  • Bálint Sándor: Szegedi szótár 1-2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957.
  • Bálint Sándor: A szegedi táj történeti mondavilágából. Ethnographia LXXIV. évf. 1963. 38-54. oldal
  • Bálint Sándor: Szegedi világ Debrecenben. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve XLIX. évf. 1968.
  • Bálint Sándor: Szegediek a Bács-Kiskun homokján. Cumania II. Kecskemét 1974.
  • Bálint Sándor: Szegediek búcsújárása Radnára. Etnhnographia XLVII. (1936.)
  • Bálint Sándor: Szeged-vidéki babonás történetek. Ethnographia XLI. évf. 1930. 48-50. oldal
  • Bálint Sándor: Szeged-vidéki népdalok. Ethnographia XL. évf. 1929. 190-191. oldal
  • Bálint Sándor: A szögedi nemzet. I-III. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974-75. 1976-77; 1978-79. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1976, 1977, 1980.
  • Bálint Sándor: Tombácz János meséi. Akadémiai kiadó, Budapest, 1975.
  • Bálint Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágból. Tiszatáj – Magvető Könyvkiadó, Szeged, 1961.
  • Bálint Sándor: Újabb adatok Szeged középkori történetéhez. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve I. 199-212. oldal
  • Bálint Sándor – Juhász Antal: A szegedi gombkötőmesterség. Néprajzi Értesítő. L. évf. 1968. 93-126. oldal
  • Benkő László: Szeged-Felsőtanya népe. Ethnographia L. évf. 1939. 347-358. oldal
  • Békési Imre: „Földédösanyám”. Népi szövegek Szeged környékéről. Válogatás Polner Zoltán gyűjtéséből. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Kiadója, Szeged, 1997.
  • Bél Mátyás: Szeged. In: Csongrád és Csanád megye leírása. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980/81-82. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1984.
  • Blazovicz László: Szeged rövid története. Dél-alföldi évszázadok 21. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2005.
  • Börcsök Vince: Adatok a pálinkafőzés és fogyasztás hagyományaihoz Szegeden és környékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1. 1980.
  • Börcsök Vince: Az érő szőlőtermés őrzése, szüretelése és a szüreti bál a Szeged környéki homokon. Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 479-493. oldal
  • Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a Szegedi Királyi Biztosság. A „betyárvilág” felszámolása. Pannónia Könyvek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007.
  • Cserzy Mihály: Népviselet és népszokások Szeged vidékén. Néprajzi Értesítő VII. évf. 1906. 205-215. oldal
  • Cserzy Mihály: Temetkezési szokások Szeged vidékén. Néprajzi Értesítő XII. évf. 1911. 252-259. oldal
  • Dankó Imre: Szeged megrohanásának előkészítése Gyulán 1552-ben. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubileumi Évkönyve 1960.
  • Erdei Ferenc: A szegedi tanyák. In: Magyar tanyák. Erdei Ferenc összegyűjtött művei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
  • Farkas József: Szeged története 2. 1868-1849. Szeged, 1985.
  • Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve Történeti Tanulmányok. Studia Historica. 2. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1999. 439-460. oldal
  • Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. Ethnographia CXI. évf. 2000. 147-154. oldal
  • Ferenczi Imre: Népi szokásrend Szőregen. In: Szőreg és népe (szerk.: Hegyi András.) Szeged, 1977. 251-324. oldal
  • Gergely András: A polgárosuló város társadalma. In: Szeged története 2. k. 1686-1849. (szerk.: Farkas József.) Szeged, 1985. 484-513. oldal
  • Grynaeus Tamás: Lappongva gyógyító paraszt orvosok Szeged környékén a századfordulótól napjainkig. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2. 1998.
  • Gunda Béla: Szegedi Kis Kalendárium. Ethnographia XLVI. évf. 1935. 153. oldal
  • Hankóczi Gyula: XX. századi dudások Csongrád megyében és szomszédságában. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve II. 1998. 167-185. oldal
  • Herman Ottó: A szegedi tanyán. In: A pokol cséplője. Herman Ottó gyűjtőnaplói, vitacikkei, levelei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. 44-57. oldal
  • Huszka Tibor: A szegedi fűszerpaprika. In: Beke lászló – Gribek Lajos (szerk.): A magyarok asztala. Gasztro Kódex Kiadó, Budapest, 20493-496. oldal
  • Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethnographia LXXXVI. 1975. 276-312. oldal
  • Juhász Antal: Az állattartás építményei a Szeged környéki tanyákon. In: Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2005. 289-297. oldal
  • Juhász Antal: Az életmód és tárgyi ellátottság. In: Szeged története 2. (szerk.: Farkas József.) Szeged, 1985. 439-483. oldal
  • Juhász Antal: Életmód és tárgyi ellátottság Szegeden a 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben. In: A szegedi táj vonzásában. Bába Kiadó, Szeged, 2004. 187-233. oldal
  • Juhász Antal: Földbe mélyített házak a szegedi tájon. Ethnographia CVII. évf. 1996. 301-315. oldal
  • Juhász Antal: A napsugaras oromdíszítés megóvásának lehetőségei. In: A szegedi táj vonzásában. Bába Kiadó, Szeged, 2004 235-245. oldal
  • Juhász Antal: Szeged kisugárzó szerepe és a szegediség. In: A szegedi táj vonzásában. Bába Kiadó, Szeged, 2004. 247-253. oldal
  • Juhász Antal: A Szeged környéki tanyatípusok körülhatárolásához. Agrártörténeti Szemle 1983. 415-426. oldal
  • Juhász Antal: A szegedi közlegelő bérbeadásának kezdetei. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980/1.
  • Juhász Antal: A szegedi nagytáj Bálint Sándor értelmezésében. Szegedi Műhely 29. 1990. 65-70. oldal
  • Juhász Antal: A szegedi táj tanyái. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1982.
  • Juhász Antal: Szegediek nyomában a Homokhátságon. In: Barna Gábor – Mód László – Simon András (szerk.): Szent ez a föld. Néprajzi írások az Alföldről. Táj és népi kultúra 5. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2005. 40-52. oldal
  • Juhász Antal: Vázas szerkezetű sárfalak Szeged vidékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1. 1989.
  • Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi super-mesterség. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1960-1962. Szeged, 1962. 117-146. oldal
  • Juhász Antal (szerk.): Csongrád megye népművészete. Budapest, 1990.
  • Juhász Antal (szerk.): Tanulmányok Kistelek történetéből és népéletéből. Kistelek, 1976.
  • Id. Juhász Antal – Juhász Antal: Sándorfalva története és népélete. Sándorfalva, 1978.
  • Juhász Antal és Ilia Mihály (szerk.): Tápé története és néprajza. Tápé Község Tanácsa, 1971.
  • Juhász Antal és Szécsy György (szerk.): Átokházától – Ásotthalomig. Fejezetek a község történetéből és népéletéből. Ásotthalom, 1970.
  • Jung Károly: A szegedi népélet összefoglaló monográfiája. In: Összefüggések és kapcsolatok. Esszék, tanulmányok a peremvidék kultúrájáról. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997. 213-217. oldal
  • Katona Imre: Kálmány Lajos, a szegedi és a vajdasági magyar népköltészet legnagyobb gyűjtője. In: Még nincs vége a dalnak. Írások a drávaszögi, szlavóniai, bácskai és temesközi magyar folklórról. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. 358-367. oldal
  • Kálmány Lajos: Szeged népe I. Ős-Szeged népköltése. Réthy, Arad, 1881.
  • Kálmány Lajos: Szeged népe III. Bába Sándor, Szeged vidék népköltése. Szeged, 1891.
  • Keresztes Imre: Szeged környéki tánchagyományok. Alföldi Gyűjtemény. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve II. Szeged, 1948. 116-120. oldal
  • Kiss Lajos – Németh István: Szegedi kalauz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1957.
  • Klamár Zoltán: Szegedi paprika – horgosi paprika. In: Barna Gábor- Mód László – Simon András (szerk.): Szent ez a föld… Néprajzi írások az Alföldről. Táj és népi kultúra 5. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2005. 68-75. oldal
  • Klein Valesca: Egy szegedi boszorkány. Ethnographia XLVI. évf. 1933. 68-70. oldal
  • Kovács János: A cigányok Szegeden. Ethnographia VI. évf. 1895. 187-198; 280-288; 388-393. oldal
  • Kovács János: A kuruzslás és varázslás eszközei a szegedi boszorkányperekben 1-3. Ethnographia IX. évf. 1898. 204-211; 354-363. oldal; X. évf., 1899. 34-44. oldal
  • Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája. Endrényi Imre könyvnyomdája, Szeged, 1901.
  • Kováts László: Szegedi boszorkányperek. Ethnographia XI. évf. 1900. 281-282. oldal
  • Lakatos Károly: A régi szegedi halászok jelképes madarai 1-2. Ethnographia XXI. évf. 1910. 82-90; 147-154. oldal
  • Lele József: A tápai réti és a Szeged tanyai fiatalok művelődési és szórakozási alkalmai. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti Tanulmányok. Studia Historica 2. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1999. 569-589. oldal
  • Lele József: Tápé és a szentéletű szögedi embör. In: Barna Gábor (szerk.): Szolgálatra ítéltél. Bálint Sándor emlékkönyv. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005. 284-290. oldal
  • Lőkös Zoltán: A szegedi paprikatermelés. Alföldi Tudományos Gyűjtemény. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve II. Szeged, 1948. 171-193. oldal
  • Marjanucz László: Kis szegedi céhtörténet. In: Bárány Ildikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005. 65-71. olddal
  • Molecz Béla: A szentesi nyelvjárásról. Népünk és Nyelvünk 1931. 256-263. oldal
  • Mód László: Adatok a szegedi hajózás néprajzához. In: Bárány Ildikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005. 65-71. oldal
  • Mód László: A szegedi pásztorok összeírása 1854-ből. In: Barna Gábor- Mód László – Simon András (szerk.): Szent ez a föld… Néprajzi írások az Alföldről. Táj és népi kultúra. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2005. 53-57. oldal
  • Móra Ferenc: Néprajzi vonatkozások Szeged-vidéki népvándorlás kori és korai magyar leletekben. Ethnographia XLIII. évf. 1932. 54-68. oldal
  • Munkácsi Bernát: A Szeged vidéki magyar világteremtési regék változatai. Ethnographia V. évf. 1894. 264-272. oldal
  • Nagy Gábor: Néhány gondolat a „szögedi bőrdudáról”. A Dugonics Társaság Évkönyve, 1999. 267-279. oldal
  • Nagy Gábor: A szögedi bőrdudárúl. Folkmagazin V. évf., 1998/1. 22. oldal
  • Ozsváthné Csegezi Mónika – Ozsváth Gábor Dániel: A régi Szeged múlékony jellegzetességei: a napsugárdíszes házoromzatok. In: Cseri Miklós – Füzes Endre (szerk.): Ház és Ember 18. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 18. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2005. 81-166. oldal
  • Paksa Katalin: A szegedi dudahagyomány. Néprajzi Közlemények XIV. évf. 1969/3-4. 125-141. oldal
  • u. a.: In: Agócs Gergely (szerk.): A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2001. 151-164. oldal
  • Paksa Katalin: A szegedi táj népe és zenéje. Magyar Zene XIX. évf., 1977/2. 150-065. o.
  • Perjéssy Mihály: Babona és varázslat a szegedi tanyákon. Néprajzi Értesítő XIII. évf. 1912. 244-246. oldal
  • Pethe Ferenc: A szögedi szögény embör. In: Barna Gábor (szerk.): Szolgálatra ítéltél. Bálint Sándor emlékkönyv. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005. 295-298. oldal
  • Péter László: „Meglépött, mint Dugonics”. Egy szegedi szóláshasonlat keletkezéstörténete. Ethnographia LXXXV. évf.1974. 523-526. oldal
  • Polner Zoltán: „Föld szülte fáját”. Szeged környéki ráolvasások és népi imádságok. Szeged múltjából. Somogyi Könyvtár, Szeged, 1978.
  • Polner Zoltán: A népi imádságok a szögedi nemzet ajkán. In: Barna Gábor (szerk.): Szentemberek – a vallásos élet szervező egyéniségei. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 1. Az I. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencia előadásai. Néprajzi Tanszék – Magyar Néprajzi Társaság, Szeged – Budapest, 1998. 281-294. oldal
  • Polner zoltán: A Teknyőkaparó. A szegedi nagytáj táltosa. In: Csillagok tornácán. Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők. Tanulmányok Csongrád megye történetéből. A Tisza Hangja 29. 110. Csongrád Megyei Levéltár – Bába és Társai kiadó, Szeged, 2001. 109-157. oldal
  • Pusztai Bertalan (szerk.): Szent és profán között. A szeged-alsóvárosi búcsú. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 3. Néprajzi Tanszék, József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1999.
  • Reizner János: Szeged és Dél-Magyarország. Szeged magyarságának kulturális és nemzeties hatása a délvidékre. Szeged, 1895.
  • Sárosi Bálint: Citera és citerajáték Szeged környékén. Ethnographia LXXII. évf. 1961. 445-461. oldal
  • Sebestyén Károly: Szegedi napsugárdíszes házvégek. Néprajzi Értesítő V. évf. 1904. 268. oldal
  • Seemayer Vilibáld: Szeged és népe. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902. 32. oldal
  • Solymos Ede: Levéltári adatok a szegedi halászat történetéhez. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1969/1.
  • Szabó T. Attila: Szegedi fazekaskészítmények Erdélyben. In: Nép és nyelv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. 325. oldal
  • Szakál Aurél: Dudások a Dél-Alföldön 1700-1860 között. In: Viga Gyula (szerk.): Kultúra és tradíció I-II. Tanulmányok Ujváry Zoltán tiszteletére. Miskolc, 1992. 335-342. oldal
  • Szakál Aurél: Emberfejes dudafejek a Dél-Alföldön. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve I. 1991-1992. 153-176. oldal
  • Szakál Aurél: A szegedi menyecskefejes duda. Zenetudományi Dolgozatok 1992-1994. 199-216. oldal.
    u. a.: in: Agócs Gergely (szerk.): A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2001. 165-180. oldal
  • Szalva Péter: A szentesi paprika. Budapest, 1959.
  • Szilágyi László: A népi tánc gyűjtése Szeged környékén. Alföldi gyűjtemény. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve II. Szeged. 1948. 112-115. oldal
  • Szilágyi Miklós: Egy Szeged környék halászszerszám történetéhez és táji kapcsolataihoz. In: Bárány Ildikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005. 127-137. oldal
  • T. Knotik Márta, Tésikné: Dél-alföldi ágyruhák. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1966-1967/I. Szeged, 1969. 109-117. oldal
  • T. Knotik Márta, Tésikné: A Dél-alföld férfi fehérruhái. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1969/I. Szeged, 1969. 21-39. oldal
  • T. Knotik Márta, Tésikné: A Dél-alföld női vászonruhái. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1964-1965/I. Szeged, 1966. 109-117. oldal
  • T. Knotik Márta, Tésikné: Keresztszemes szőrhímzések a Dél-alföldön. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971/I. Szeged, 1971. 185-201. oldal
  • T. Knotik Márta, Tésikné: Szabadrajzú szőrös párnavégek a Dél-alföldön. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1970/I. Szeged, 1970. 119-157. oldal
  • Terbe Lajos: Népdalok Szeged vidékéről. Ethnographia XXXVII. évf. 1926. 194-195. oldal
  • Tóth János: Néhány adat a Szeged környéki magyar házról. Az Alföldi Tudományos Intézet évkönyve I. Szeged, 1946. 40-54. oldal
  • Tömörkény István: Mária-legendák Szegeden. Ethnographia XX. évf. 1909. 160-064. oldal
  • Tömörkény István: Néprajzi apróságok Szeged vidékéről. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 41-44. oldal
  • Tömörkény István: Szegedi vízenjárók. Néprajzi Értesítő VII. évf. 1906. 193-202. oldal
  • Tömörkény István: Temetések rendje a szegedi határban. Néprajzi Értesítő VI. évf. 1905. 41-44. oldal
  • Törőcsik István: Régészet és néprajz összefüggései a kora újkori Szeged kutatásában. In: Bárány Ildikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005. 87-96. oldal
  • Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés. Pest, 1872.
  • Vass Erika – Valkony Károly: Napsugaras házak múltja és jelene. In: Cseri Miklós – Füzes Endre (szerk.): Ház és Ember 18. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 18. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2005. 53-80. oldal
Megosztás