A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: A „palóc kérdés” és a belső táji tagolódás [a témához tartozó részlet]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1182-1920). Jelenlévő Múlt, Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...] A határozott kulturális választónak mondott Sajótól és a Rima völgyétől északra, Gömör magyarlakta tájai domborzatilag hasonlítanak a Mátra és Bükk északi előteréhez, de ez a dombvidék a múlt század végén kevésbé erdősödött, településhálózata pedig sűrűbb. A népi kultúrát formáló tényezők közül szembeötlő a katolikus barkóság szomszédságában a protestáns többség (a magyarok jórészt reformátusok, a szlovákok evangélikusok) és a táj természeti adottságaival összefüggő eltérő gazdasági szerkezet. 1867-ben valószínűleg Csaplovics sokat idézett mondata után fogalmazott a következőképpen Hunfalvy János: „Nem túlzott az állítás, hogy Gömör megye Magyarország kicsinyben”. Nem boncolgatta, mit ért ezen. Nyilván az általa közreadott megyeleírást szánta bizonyítékul. Újabb negyven esztendő múlva a millenniumi megyei monográfia előszavában Andrássy Géza gróf már így írt: „Mi, gömöriek szeretjük szűkebb hazánkat ’Kis-Magyarországnak’ nevezni, mert ami kincsek hazánk egyes vidékein elszórva találhatók, azok mind megvannak nálunk kicsiben.” Gömörben valóban adva voltak a folyó menti termékeny síkságok, lankák és magas hegyek, kisebb-nagyobb falvak és városok, különféle gyáriparok és bányák, hatalmas erdőségek. Ezek közül a XIX. század első felében a korai iparosodás emelkedett országos hírnévre. „A nemzeti ipart tekintvén, Gömör a legelső magyarországi megyék közt fénylik” – írta Fényes Elek 1837-ben. A korai iparosodás népéletbeli hatását nem kutatták. Azonban megkockáztathatjuk a föltevést, hogy miként az Alföldön a XIX. század első felének extenzív mezőgazdasági termelésének fellendítő hatása még a századvégi mezővárosi kultúrán is érződött, hasonlóan tulajdoníthatjuk a század második felének módosabb gömöri parasztépítkezését és a viseletet az itteni korábbi prosperitásnak.
Már korszakunkat közvetlenül megelőzően épültek nagyobb számban kéményes, oszlopos tornácos, oromfalas vakolatdíszes, provinciális klasszicista stílusjegyeket viselő lakóházak. Számuk a szobai kürtős kemencés lakókamrás faházak ellenében a századfordulóig jelentősen megnövekedett. Előképük pontosan megragadható. 1790 és 1860 között Gömörben föltűnően nagy számmal épültek klasszicista stílusban különböző rendeltetésű köz- és rangosabb magánépületek (templomok, kastélyok, üzemek, városházák). Ezeknek anyagi és technikai fedezetét – biztosra vehetjük, hogy – az említett ipari fellendülés nyújtotta. Az 1867-ben készült viseletleírás szerint a vászon és a kékposztó uralkodott az anyagok között. A női ruházatot fekete csipkék, aranyos-ezüstös főkötő egészítették ki. A férfiak téli öltözete zsinóros ruha volt, hordtak cifraszűrt is. A nők ékességéül a rókaprémes szintén zsinóros mente szolgált. Negyven évvel később gyári anyagok és polgárias divatok nagyarányú előretöréséről olvashatunk. Délen hordják a cifraszűrt vagy a gubát, az idősebb asszonyok őrzik a rókaprémes mentét, de nem alakultak ki a hevesihez és nógrádihoz hasonló, színes parasztos viseletek. Az etnográfus mindössze hét községet sorolt föl, ahol a lányok még csizmát húznak ünnepkor, egyébként mindenütt cipellő járja, ami a kivetkőzés jelzője. Szembetűnőbb a fejlődés irányvonala, ha mindkétszer az észak-gömöri szlovákok hagyományos öltözködésével hasonlítjuk össze a magyarokat. A 60-as években a szlovák viselet még nagyobbára háziipari anyagokból készült, a századelőn viszont tradicionálisabb formáival emlékeztet a négy évtizeddel korábbi magyar öltözködésre, de annál parasztosabb, színesebb. A viselet mellett említhető, hogy a régies felföldi hímzések helyébe, melyek egyik törzsterülete volt Gömör, nem léptek új stílusú paraszti hímzések. A szövegfolklórt, a népzenét és a néptáncot viszont itt is, akár a déli szomszédságban, teljesen az új stílusok uralták, bár még a kései gyűjtések során is kerültek elő archaikus darabok. A társadalmi változások lelassulására utal, hogy a falusi közösségekben a jelentékeny számú gömöri kisnemesség leszármazottai korszakunkon jóval túlnyúlóan is tartották a tekintélyüket. Házassági elkülönülésük, általában a származásbeli megkülönböztetés a volt jobbágyok utódaitól, szívósan élt. Egyidejűleg azonban sok helyen a viseletben, építkezésben, lakáskultúrában a polgárias és urbanizáltabb formák meghonosítói voltak.
Fölvetődik a kérdés: a mezőgazdasági lakosság hogyan élvezhette az ipari föllendülést? Gömör lapályosabb részei jó gabonatermők, de arról nem tudunk, hogy búzát nagyobb távolságra piacra szállítottak volna. Valószínű azonban, hogy a hegyvidéki ipari települések ellátásban vettek részt. Rudna bányászfaluban például a bányászok is gazdálkodtak, de a parasztokkal együttesen sem tudták szükségleteiket előteremteni. A külső ellátás kései, századeleji modelljét szemlélhetjük a dél-gömöri káposzta-, mák- és dinnyetermelésben. Igazán nem nagyban termeltek, de a közeli iparvidék biztos felvevő piacára számíthattak. A paraszti szarvasmarhatenyésztés nagy hagyományai ellenére korszakunkban nem emelkedett korszerű színvonalra, sőt bizonyos hanyatlása volt tapasztalható a legelők és ugarok fogyása miatt. A dél-gömöri nagybani sertéstenyésztés is összefügghet a városi-ipari szükséglettel. Ellenben a Rozsnyó környéki, magasabban fekvő hegyi-erdei legelőkön extenzív juhtartó pásztorkodás folyt, mely, - akár a barkósági – sok vonásában a kárpáti és az alföldi pásztorkultúra között képezett átmenetet. Igaz, hogy 1848 előtt a nagy kiterjedésű Gömör és Kishont vármegyében mindössze tizenhárom város volt, de azok a nyugati és déli területen, részben magyar vidéken, részben a nyelvhatáron tömörültek, és a környezethez képest sűrűbb hálózatot alkottak. Kiemelkedik közülük Rimaszombat „nevezetes szabadalmas mezőváros” (Fényes Elek). Sokféle kézművesiparával (bútorasztalosság, ruházati ipar, fazekasság), nagy múltú kereskedelmi kapcsolataival, forgalmas vásáraival a Gömöri-medence és déli szomszédsága legfontosabb ellátója és egyik ízlésformálója. Külön csoportot képeznek a táj keleti és északi részén a bánya- és vasipari városkák, melyek közt csak a ruházati és bútoriparáért szintén említendő Rozsnyónak van e korban számottevő magyar lakossága. A nagyobb városi múlt és tekintély jelzője, hogy a dualizmus kori igazgatásrendezések ellenére öt gömöri helység meg tudta tartani a rendezett tanács rangját (Rimaszombat, Rozsnyó, Dobsina, Jolsva, Nagyrőce), annak ellenére, hogy lélekszámuk még 1910-ben is meglehetősen alacsony maradt (a legtöbb a magyar Rimaszombaté: 6912, a legkevesebb a szlovák Nagyrőcéé, mindössze 1925). A teljesen magyarlakta, kisebb, agrárjellegű mezővárosok, Krasznahorkaváralja, Pelsőc, Sajógömör, Rimaszécs, Putnok községek lettek. Egyedül Tornaalja, a forgalmas útelágazásnál fekvő falu fejlődött nagyobb ütemben, a század elején jelentősége már meghaladta az imént fölsorolt volt mezővárosokét.
Különösen jellemző Gömör lakosságának életmódjára a már említett háziiparok és kézműves mesterségek virágzása. A mintegy harminc magyar és szlovák falura kiterjedő fazekasmesterség Magyarország legnagyobb tűzállóedény-készítő központja volt. Túlnyomó részük mázatlan, egyszerű díszítésű edényeket készített, de szakosodtak is, pl. pipagyártásra. Hatalmas vásárló körzetük magába foglalta szinte az egész Felső-Magyarországot, sőt eljutottak Dél-Lengyelországba és Csehországba is, másfelől az Alföld északi, északkeleti, keleti vidékének voltak a rendszeres ellátói. A háziipar másik nagy területe korszakunkban a famunka volt, melynek számos ágazatát kisebb részben a magyarok, inkább a medence északi, erdősebb tájain lakó szlovákok éltették (különféle mezőgazdasági faeszközök, orsó, guzsaly, ácsolt láda, kosár, szövőszékborda stb.). Néhány település áruszállító és viszonteladó távolsági fuvarozásra szakosodott, és számos más, eddig nem említette árucikket (vasárut, gyümölcsöt, textilt, csipkét stb.) továbbított. Ez a tevékenység is lehetett vagyonképző erő.
Komoróczy Miklós századeleji népjellemzésében sajátosan keveredik az általános nemzetkarakterológia a helyi sajátosságok keresésével. A gömöri magyart család- és vendégszeretőnek, szorgalmasnak, kedélyesnek, józannak mondja. Idegennel, „kaputos emberrel” szemben azonban bizalmatlan, gyanakszik, „…noha maradinak, teljesen zárkózottnak és a modernebb dolgokkal szemben ridegen ellentállónak éppen nem mondható, különösen, ha sikerül arról meggyőzni, hogy ez vagy az csak hasznára szolgál. E tekintetben a sajóvölgyi reformátusok és evangélikusok első helyen állnak” – írja az öntudatos katolikus szerző. Utána ugyan magyarázza, hogy kedvelt barkói és palócai csak „a maradiság látszatát keltik”, valójában náluk ez ravasz alakoskodás. Függetlenül a rokonszenvtől és a szubjektív érzésektől, mivel a Sajó völgyén bonyolódott Gömör és a déli területek forgalmának nagy része, nem meglepő az itt lakók nyitottabb beállítottsága. [...]

2

Irodalom

  • B. Kovács István: Baracai népköltészet Tóth Balázsné Csák Margit előadásában. Új Magyar Népköltési gyűjtemény 25. Budapest-Pozsony, 1994.
  • B. Kovács István: Gömör táji tagozódása. In: A gömöri magyarság néprajza. (szerk.: Ujváry Zoltán). Debrecen, 2001.
  • B. Kovács István: Malac Julcsa. Gömöri népmesék. Pozsony, 1990.
  • B. Kovács István (szerk.): Hervadatlan rózsagyökér. Gömör-Kishont magyar népköltészete I. Dunaszerdahely, 1998.
  • Dám László: A gömöri magyarság népi építkezése. In: A gömöri magyarság néprajza. (szerk.: Ujváry Zoltán). Debrecen, 2001.
  • Dám László – D. Rácz Magdolna: Lakóházak Dél-Gömörben. Gömör néprajza 7. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Néprajzi tanszék, Debrecen, 1986.
  • Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig. 2-4. Budapest, 1944-1969.
  • Keményfi Róbert: Gömör megye etnikai rajza. In: A gömöri magyarság néprajza. (szerk.: Ujváry Zoltán). Debrecen, 2001.
  • Keményfi Róbert: A történeti gömös és Kishont vármegye etnikai rajza. A vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdése. Debrecen, 1998.
  • Kiss Antal: Néprajzi viszonyok. In: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása. (szerk. Hunfalvy János.) Pest, 1867. 87-104. oldal
  • Komoróczy Miklós: Gömör-Kishont vármegye népe. In: Gömör-Kishont vármegye. (szerk. Borovszky Samu.) Budapest, é. n. 164-204. oldal
  • Kotics József: Népi méhészkedés Gömörben. Gömör néprajza. 18. Debrecen, 1988.
  • L. Juhász Ilona: Temetkezési szokások és a temetőkultúra változása a 20. században. Rudna I. Komárom – Dunaszerdahely, 2002.
  • Márkus Mihály: Jolsvai kolomposok. In: Emlékköny Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. (szerk.: Gunda Béla.) Budapest, 1943.
  • Novák László: Gömör településnéprajza. In: A gömöri magyarság néprajza. (szerk.: Ujváry Zoltán.) Debrecen, 1901.
  • Paládi-Kovács Attila: Cseregyermekek. Népi kapcsolatok és nyelvtanulás a régi Gömörben. In: Botík, Ján – Méry Margit (szerk.): A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Bratislava, 1981. 63-72. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: A gömöri magyar pásztorkodás. Ethnographia LXXXVIII. 1977. 392-411. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: Gömöri magyar vándorárusok az Alföldön. Ethnographia. LXXVII. (1966.) 295-296. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: Régi bányászélet Gömörben. Ethnographia XCVI. (1985.) 297-323. oldal
  • Paládi- Kovács Attila: Tájak, népcsoportok és gazdasági szakosodás Gömörben. In: A gömöri magyarság néprajza. (szerk.: Ujváry Zoltán.) Debrecen, 2001.
  • Pintér István: Dél-Gömör településnéprajza. Gömör néprajza 2. Debrecen, 1986.
  • Szalay Emőke – Ujváry Zoltán: Két fazekas falu Gömörben. Studia Folkloristica et Ethnographica 7. Debrecen, 1984.
  • Takács András – Fügedi János: Gömöri népi táncok. Pozsony, 1992.
  • Ujváry Zoltán. Adomák Gömörből. Gömör néprajza 13. Debrecen, 1988.
  • Ujváry Zoltán: Fejezetek Gömör folklórjához. Gömör néprajza 5. Debrecen, 1986.
  • Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok. Miskolc, 2002.
  • Ujváry Zoltán: Gömöri népdalok és népballadák. Miskolc, 1977.
  • Ujváry Zoltán: Gömöri népdalok és népballadák. Miskolc, 1977.
  • Ujváry Zoltán: Huncut adomák Gömörből. Ethnica. Debrecen, 1995.
  • Ujváry Zoltán. Mátyás király Gömörben. Gömör néprajza. 23. Debrecen, 1990.
  • Ujváry Zoltán: A migráció és kolonizáció szerepe Gömör népi kultúrájában. In: A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. (szerk. Botík, Ján és Méry Margit.) Bratislava, 1981. 54-62. oldal
  • Ujváry Zoltán: Népi táplálkozás három gömöri völgyben. Gömör néprajza 39. 1991.
  • Ujváry Zoltán: „Szállj el, fecskemadár!” Gömöri népdalok és népballadák. Budapest, 1980.
  • Ujváry Zoltán (szerk.): A gömöri magyarság néprajza. Debrecen, 2001.
  • Varsányi Ildikó: Gömöri népzene. Népzenei füzetek [magnetofon-kazettával]. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1994.
  • Zsúpos Zoltán: Dél-Gömör gyűjtögető gazdálkodása. Gömör néprajza 10. 1987.

 

Megosztás