A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Kósa László: Máramaros
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Máramaros: az Északkeleti-Kárpátokban fekvő nagy kiterjedésű táj, hajdan vármegye. A Tisza felső völgye kettéosztja: északi nagyobbik részén kárpát-ukránok (ruszinok), a délin túlnyomórészt románok laknak. Ennek megfelelően az északi rész ma Szovjet-Ukrajna kárpátontúli Területéhez (Kárpátalja), a déli Romániához tartozik. Magyar lakossága a Tisza-völgynek nevezett vidék helységeiben: Máramarossziget, Hosszúmező, Aknaszlatina, Visk, Técső, Huszt stb. él. Kevéssé ismert magyar népi kultúrájának alakulásában nagy szerepet játszott a helységek egy részének szabadalmas státusa (az ún. „koronavárosok”) és néhány település középkori német alaprétegzettsége.

Kósa László: Az Erdéllyel határos területek: Szamos völgye, Szilágyság, Körösök völgye
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Északról délre haladva először a Tisza völgyébe, Máramarosba kell bepillantanunk, melynek szórvány magyarságáról azonban alig van néprajzi ismeretünk. Korszakunkban csupán öt, középkori eredetű különleges jogállásuk után hajdan koronavárosoknak nevezett helységben találkozunk folyamatosan helyben lakó, nagyobb magyar népességgel. Ezek közül Máramarossziget volt a legvárosiasabb, Técső és Huszt határozottan mezővárosi jelleget őrző, míg Visk és Hosszúmező falusias települések voltak. Korszakunk kezdetén ezek a magyarok a termékeny folyóvölgy adottságait kihasználva földműveléssel, vízmenti gyümölcsökkel, cserekereskedelemmel, sófuvarozással foglalkoztak. Házuk tája és viseletük pontosan párhuzamba állítható a közeli, szamosközi és beregi területek korabeli állapotával. Leírójuk kiemeli „jó erkölcsüket”, vallásosságukat, általában patriarkális szellemük épségét, ami közvetetten a polgárosulás hiányáról is vall. Harminc évvel későbbi jellemzőjük hasonló képet mutat, de már megjegyzi, hogy gazdaságuk intenzíválódik, amin valószínűleg korszerűbb eszközhasználatot érthetett, megemlíti írni-olvasni tudásuk magas fokát és táplálkozásuk elfogadható színvonalát. Ezek a tulajdonságok a többséget alkotó ruszinokkal és románokkal összehasonlítva nyernek árnyaltabb jelentést. Különösen a ruszinok élnek igen primitív viszonyok között. A románok közt az egykori kisnemesi falvak még a századelőn is megtartottak valamit a korábbi jogi előnyökből származó többletből. Mindkét nemzetiség körében magas volt az analfabétizmus, életmódjukat erősen befolyásolta a kedvezőtlen természeti környezet, elzárt településeiken a famunka és a háziiparok nagy szerepet játszottak megélhetésükben, ruházatukat szinte teljes egészében maguk állították elő.

Irodalom

  • Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.
  • Csupor István: Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Romsics Imre – Kisbán Eszter (szerk.): A táplálkozáskultúra változásai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. Táplálkozási Konferenciájának előadásai. Kalocsai Múzeumi Értekezések 1. Viski Károly Múzeum, Kalocsa, 1997.
  • Csupor István: Rituális edényhasználat Szatmárban és Máramarosban. In: Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos (szerk.): Magyar népi kultúra szöveggyűjtemény. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2008. 346-360. oldal
  • Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén. Nagybánya, 2010.
  • Szilágyi István (szerk.): Máramaros vármegye egyetemes leírása. Budapest, 1876.
  • Szmink Antal: Felsőbánya története. Budapest, 1906.
  • Szőllőssy Tibor: „Teccő nekem ez a hely”. Técső – mondák és tények tükrében. Ungvár-Budapest, 1994.

Megosztás