A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Andrásfalvy Bertalan: Kalotaszeg
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
Nemcsak Erdély, hanem egyáltalán a magyar népművészet talán legnevezetesebb helye. Kalotaszegen fedezték fel a magyar prerafaeliták a magyar népművészetet, itt folyt a leglelkesebb gyűjtés, ennek kincseiből töltekeztek a gödöllőiek. Ide hozták azokat a külföldi művészeket, akik érdeklődni kezdtek a magyar népművészet iránt, ezt a tájat választotta hazájául és itt élt Kós Károly, az író, építész és rajzművész. Kalotaszeg sajátos történeti-néprajzi táj Kolozsvártól nyugatra, Kolozsvár és a Királyhágó túloldalán, a Sebes-Körös forrásánál épült Körösfő között. Központja Bánffyhunyad. Mintegy negyven magyar vagy magyar-román vegyes lakosságú falu sorolható ide. Bács és Jegenye kivételével mind református. Három jól elhatárolható részre oszlik: Felszeg a Havasok alján (Kalotaszentkirály, Magyarvalkó, Magyargyerőmonostor), Alszeg az Almás patak vidékén (Nagyalmás, Ketesd, Sztána stb.) és keleten a Nádas mente Kolozsvár tövében (Vista, Méra, Nagykapus, Bogártelke stb.). Kalotaszeg magasan fekszik, így itt később ért be a gabona, a földek meredekek, nehéz művelni, keveset teremnek, ezért az itteniek, különösen a szegényebbje, szűkös földje művelésén és állattenyésztésen (sok a bivaly még napjainkban is) kívül háziiparral és idegenbe elszegődve, idénymunkával kereste meg kenyerét. 1920 előtt az Alföldre jártak aratni és más részes munkát végezni, hiszen hazájukban csaknem egy hónappal később került erre sor. Ma is a kalotaszegi férfiak nagy része idegenben dolgozik, Kolozsváron vagy más ipartelepeken, bányákban. A múlt században szinte minden falu valamilyen otthon végzett mesterségre, háziiparra szakosodott: Inaktelkén a fél falu varga és daróc (ruha) varró volt, Jákótelkén szalmakalapot, Magyarvalkón fazekakat készítettek, a bánffyhunyadiak szűcsök és fazekasok voltak, és a vistaiak ma is keresett ügyes kőfaragók, akik gyakran még külföldön is dolgoztak nagy építkezéseken. E föld népe a történelem során sokat szenvedett, mert a Budát Kolozsvárral összekötő fontos hadiút mellett feküdt, és a hadjárások idején többször felperzselték és menekülésre kényszerítették. Igen sok faluja a 16-17. században pusztult el és kapott új, román lakosokat a Havasokból.
Az átutazót már messziről megragadják a gótikus formájú fatornyos régi templomok, a szépen faragott kiskapuk, az emeletes házak, a még ma is hordott népviselet és az országút mellé telepedett hímző és hímzéseiket áruló asszonyok. A kalotaszegi írásos varrottasokat még a múlt század végén kezdték gyűjteni és feleleveníteni, s a keresetre mindig éhes és igényes bánffíhunyadi asszonyok ezzel kis jövedelemre tettek szert. Különösen Gyarmathy Zsigáné buzgólkodására a kalotaszegi írásos hímzés országszerte népszerűvé is vált. Ma már azonban az eredeti formakincstől igen eltérő és egyre csekélyebb értékű darabokat is készítenek eladásra az átutazó turisták számára.
A régi kalotaszegiek a népművészet szinte minden területén különleges művészi értéket alkottak.
A kalotaszegi hímzés, a varrottas háromféle:
1. Írás után varrott. Mint a neve is mutatja, a hímzendő vászonra koromlébe mártott tollal felrajzolták a mintát, és azt kivarrták különféle lapos- és láncöltésekkel. Sokszor úgy tetszik, a sűrű minták mintha levarrt zsinórokból állnának. A láncvarrást itt sinyorozásnak is nevezik. Ezzel a hímzésmóddal készültek a kendők, törülközők, rúdravalók, párnahajak, lepedőszélek, a női ingek vállfüi és oldalvarratai.
2. Szálán varrott. Minden előrajzolás nélkül, az alapanyag szálait számolva varrják ki keresztszemekkel a mintákat, melyek mértanias, stilizált virágokból állnak. Mindkét hímzésfélénél a fehér alapon rendszerint csak egy színt, piros, kék, vagy fekete, gyapjú vagy pamutszálat használnak. Szálán varrottak voltak a lepedőszélek, a kendők, abroszok, ágyfőtől valók, de legfőképpen a párnacsúcsok.
3. Vagdalásos vagy szálvonásos. Ez tulajdonképpen fehérhímzés, melynél az alapanyag szálait a mintának megfelelő helyen elvégték és kihúzkodták, majd az így nyert réseket kivarrták. A szürkés-sárgás len és kender alapanyagon fehéren világítottak a hófehér pamutszállal kivarrt minták. Kalotaszegen ennek fehéres is volt a neve: férfi és női ingeken, lepedőszéleken találkozunk vele. Az alapanyag a legfinomabb fodor lenvászon volt, később, a századfordulón a fejtő és cérna helyett megjelent hímzőfonalként a különféle színű selyem is.
Az írás után varrott vagy írásos hímzés csaknem teljesen abbamaradt 1880 körül. A régi darabok és néhány még írni tudó asszony segítségével Gyarmathy Zsigáné asszony feltámasztotta ezt a hímzést. A gödöllői művészcsoport az ő és gyűjteménye segítségével népszerűsítette ezt a hímzést a fővárosban, az ipari rajziskolákban, és egyre többen kezdtek újra írás után varrni Kalotaszeg szegényebb lakói közül is. A nagyközönségnek elsősorban a vagdalásos hímzés tetszett, és ezt kezdték először eladásra is készíteni, később a megrendelők kívánságára kezdték azt színesíteni.
A rece nem régi eredetű, de a századfordulón már több kalotaszegi faluban divat volt ingen, rúdravalókon, párnahéjakon. A recét lencérnával kötik, ami tulajdonképpen sűrű négyzetrácsos háló és ebbe hasonló cérnával hímeznek, tőtik. A minták lazábbak és a szálán varrott mintakincshez állnak közelebb, de benne a sinyorozáshoz hasonló, lágyabb, görbe vonalakat is alkalmaznak.
A sűrű ráncolással leszűkített sötétkék és fekete kötényeken a ráncok lefogására színes darázsolást használnak. Az uralkodó szín a piros, és ez a tenyérnyi széles, folytonos, mértanias minta úgy hat, mintha színes gyöngyökkel varrtak volna sűrűn egymás mellé, szőnyegszerűen.
Kalotaszegen találjuk a magyar nyelvterület egyik legpompásabb népviseletét, melyet szinte napjainkig megőriztek. A részletes elemzés és változásvizsgálat helyett csak a legjellemzőbb vonásaira térünk ki.
A régi, bő, hímzéssel a vállon díszített, ezért vállfüs ingek nyakba szabott (vagy mellészabott ujjú) típusba tartoznak. Ezeket felsőruhaként viselték, vállát, ujja oldalát, kézelőjét és gallérját írás után varrták ki. A századforduló után ilyent már nem készítettek, de ünnepnap még viseltek. A bő ujjú ingeket a szűk ingek szorították ki, ezt már az alsóruha, a rékli alatt viselték, szabása már olyan, mint a mai férfiingeké, tehát bevarrott, szűk ujjú ingek. Ez máig általános. Ünnepre hasonló szabású, de bő ujjú ingeket hordtak Kalotaszeg egy részén, természetesen akkor felsőruhaként a gyolcs fersinghez és a lájbis fersinghez.
Az alsótesten a pengyel (pendely, alsószoknya) felett a muszujt vagy bagaziát viselték. Ez nem egyéb, mint bő, ráncba szedett, lepelszerű hátsókötény, vagy olyan szoknyának is mondható, mely elöl nyitott, nem ér össze, ezért elől köténnyel takarják el a hiányt. A szoknya alján tenyérnyi széles, színes posztó- vagy vászonszegés van belül, s mivel a muszujt általában úgy viselik, hogy két, elöl lévő sarkát feltűzik a korcba, a színes bélés kifelé fordulva, kétoldalt a kötény mellett látszik. Ez a szoknyaviselési mód a magyar nyelvterület más részében is előfordult régen, de legtovább itt maradt meg, és ez adta a hosszú kalotaszegi viseletnek legjellemzőbb darabját. A muszuj bélésének színe fiataloknál piros és sárga, idősebbeknél zöld, sötétkék és fekete.
Bár a muszujt általában feltűzve, felgyürekezve, felfosztolózva viselték, bizonyos alkalmakkor leeresztve jártak benne, pl. templomba menetelkor. Az első világháborúig hét közben is viselték, de azóta csak ünnepnap. A muszuj elé pántlikás kötőt (kötény) kötöttek. A muszuj vagy bagazia a lepelszoknya anyagának volt a neve eredetileg, innen kapta a nevét a ruhadarab, egyébként a szoknya neve Kalotaszegben fersing volt, ami viszont valószínű a felsőing szavakból keletkezett. A gyolcsfersing egyenes szabású szoknya, tehát alsó és felső bősége egy, de felső részét sűrű ráncolással szűkítették a derék bőségéhez, és a ráncokat leszedték, levarrták. Ez volt a leányok fehér ünnepi viselete; ez alá 2-3 alsószoknyát, eléje könnyű szövet, szőr vagy piros csipkés kötőt vettek föl. Ennek divatja az első világháborúig tartott. A szoknya anyagával s nem szabásával különbözött a fersingtől; az előbbi selyemből, delinből, klottból készült, hétköznapra parket (barhent) karton. A szoknya ráncolását le is vasalták.
Méltóságteljes darabja volt még a kalotaszegi viseletnek a párta, a nagyleányok ünnepi ékessége a konfirmálástól lakodalmukig. Gyöngyökkel, arany- és ezüstszálakkal díszített széles abroncs, melyet 5-7 kidudorodó szarvacska tagolt. Mint a koronát, vízszintesen, vagy kissé hátul lejjebb nyomva viselték, hosszú pántlikákkal.
A fiatalasszony a kontyra helyezett főkötőjére gyöngyös tűkkel tűzte fel a kontyoló fátylat, a dulandrét vagy dulandlét. Ez a sárköziek tekergődző bíborának felel meg. Kalotaszegen a kétszer kétméteres kontyoló fátylat háromszögre hajtották össze, és úgy helyezték a fejre, hogy a homlok felett a főkötő csipkéje kilátszódott, elöl lelógó két végét összefogták, az áll alatt kétoldalt hátravitték és a nyakszirten kötötték meg a fejről lelógó kendővég alatt. Hátsó sarka csaknem a bokáig ért le és szépen ki volt hímezve. A kontyoló fátylat az első gyermek megszületéséig viselték, de divatja a második világháború idején elmaradt.
Nyáron a nők jellegzetes, kicsi tetejű, széles karimájú szalmakalapot viseltek.
A férfiak a századforduló körül még a nyári időben ünnepre is bőgatyát viseltek, télen szűk, abaposztó nadrágot, zsinóros harisnyát, mint a székelyek. Ezt a bricsesznadrág szorította ki az első háború után; még ma is általános. Az ünnepnapra való csizmák magas sarkúak és hímzettek voltak. Téli felsőruhaként a férfiak hímzett cifraszűrt, hímzett kozsokot, mellrevalót, bujkát hordtak.
Kalotaszeg népköltésben is gazdag hagyományú. Itt találjuk a magyar nyelvterület legváltozatosabb, motívumokban leggazdagabb szóló férfitáncait, a legényeseket, melyet sajátos hangszeres muzsikára járnak rögtönözve. Kalotaszeg magyar népe az átlagosnál műveltebb, sok köztük az iskolázott ember, aki visszatért szülőfalujába, onnan jár dolgozni, néha igen messze. Földje, természeti adottságai nem a legkedvezőbbek, mégis szorgalommal megteremtette azt, amivel igényes művészetét ápolhatta, hagyományait, magyarságát öntudattal vállalhatta; népszaporulata azonban kevés, ezért több faluban fogy a számuk.

2

Kósa László: Kalotaszeg
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kalotaszeg: történeti-néprajzi táj Erdélyben, Kolozsvártól nyugatra. Délen a Gyalui-havasok északi, nyugaton a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegység keleti vonulata fogják közre. Ma a gyalu-járai út mentén fekvő, nép kultúrájában hasonló néhány községgel együtt negyven egészben vagy részben magyarlakta református (csupán Jegenye és Bács római katolikus) falu tartozik ~ -hez. Vásáros központja Bánffyhunyad, nevezetes falvai: Magyarvista, Méra, Gyerővásárhely, Körösfő, Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Kalotaszentkirály stb. ~ három jól elhatárolható területre oszlik: a havasok alatti Felszegre, az Almás-patak melletti Alszegre és a Kolozsvár közelében fekvő Nádasmentére. ~ Erdély azon vidékei közé tartozik, amelyeken legkorábban megtelepült a magyarság. A betelepülés nyugatról, a Sebes-Körös völgyén történt. A 16. sz.-ban még élt a hajdani egység Kalota-vidék neve a Nagyvárad melletti Kiskalota és a Sebes-Körös bihari völgyében húzódó Középkalota tájnevekben. Ekkor csupán a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota-patakoktól közrefogott kis háromszögletű területet hívták ~-nek. A korai Árpád-korban (10-12. sz.) az Alszeg és a Felszeg Bihar vármegyéhez tartozott és a váradi püspökség kalotaszegi főesperességét alkotta. Fontos hadiút mellet feküdvén, a 16-17. sz.-ban ~ sokat szenvedett és pusztult a háborús időkben, különösen a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatárjárásoktól és a Várad elestét (1660) követő török portyázásoktól. ~ parasztsága elsősorban földművelésből él, de sovány földjei miatt régóta foglalkozik fakitermeléssel, szarvasmarha-tenyésztéssel, háziiparral. Népművészete igen gazdag (építkezés, viselet, hímzések, faragás). A ~-i népművészet divatjával kezdődött a magyar népművészet felfedezése a múlt század 80-as éveiben. Gyarmathy Zsigmondné, egy lelkes lokálpatrióta asszony a már majdnem feledésbe merült varrottas kézimunkát felélesztette és háziiparként elterjesztette. Propagandája nyomán a ~-i hímzések nem csupán hazai, hanem európai hírnévre is szert tettek. A ~-i népművészet hatással volt a századelő magyar szecessziós iparművészetére, és a „gödöllőieknek” nevezett művészcsoport munkájára és ihlette Kós Károly építészi, grafikai és iparművészeti munkásságát.

Kósa László: Kalotaszeg
(in: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Erdély és Moldva. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
Szembeszökően kiemelkedik népi kultúrája expresszív területeinek gazdagságával a Kolozsvártól nyugatra eső, mintegy negyven, részben vagy teljesen magyarlakta falut magába foglaló Kalotaszeg. […] Éppenséggel nem a megmerevedés jellemezte, hanem mozgalmas változások sora, mint ahogy a kalotaszegi lakosság nem visszahúzódással, bezárkózással válaszolt a falvaiba – […] a mezőgazdaság fokozódó nehézségeivel – beköszöntő életformaváltás kihívására. Ellenkezőleg: változatos módokon kereste a megélhetés új forrásait és önmaga kifejezésének új formáját.
A néprajzi szakirodalomban, de még inkább a népművészet iránt fogékony, érdeklődő közvéleményben évtizedek óta kialakult a jelenségeknek, elsősorban a népművészeti alkotásoknak egy köre, melyet „kalotaszegiként” említenek. Ennek közvetlen eredője valószínűleg a Malonyay Dezső nevével fémjelzett sorozat első kötete, mely mindmáig a legnagyobb terjedelemben mutatja be a kalotaszegi népművészetet, másrészt nagyságrendileg, egy viszonylag kis táj anyagát ismertetve, páratlan a magyar szakirodalomban. Közelebbről megvizsgálva a kalotaszegi népművészetet, annak egyes elemei részint igen erősen korábbi korszakokra, részint a vidék kultúrájának távoli kapcsolataira utalnak.
A kalotaszegi monumentális faépítkezés (harangtornyok, toronysisakok, faragott kiskapuk) rokon emlékeinek elterjedési köre igen széles mind Erdélyben, mind a szűkebb Magyarországon. Korszakunkban gótikus és reneszánsz stílushagyományokat őrző, fejlett ácstechnikát kívánó, egyházi rendeltetésű újabb faépületeket már nem emeltek. A fejlett faragó és díszítőkészség, mindenekelőtt az utcai bejáró kiskapukon, a temetők fejfáin, apróbb eszközökön, elsősorban szerelmi ajándéknak készült tárgyakon mutatkozott meg. A kalotaszegi református templomoknak jellegzetes hangulatot kölcsönző festett deszkamennyezetek és berendezések is ugyancsak korábbiak, a XVII-XVIII. századból valók. Ismert alkotóik kolozsvári mesterek, de a XVIII. századi Magyarország nagy részén megtaláljuk párhuzamaikat. Feltehetően ösztönözték és ihlették a motívumaiban régies, tömör kivitelezésben az újabb „parasztstílusok” felé mutató kalotaszegi hímzéskincs gazdagodását és a helyi színes-virágos bútorfestés kialakulását, melyek korszakunkban is elevenek voltak. Mindkét művészeti ág rokonsága Erdély-szerte kimutatható a helyi stílusok egyediségén túl. A kalotaszegi kerámiakultusz korán megkívánta más tájak termékeinek importját, de megteremtődött a helyi fazekasmesterség is, melynek mázas-cifrázott termékei a lokális vonásokat és a városi kézművesek stílusát egyesítették.
A sokaktól méltán csodált viseletet viszonylag régtől, a múlt század közepétől ismerjük, de az első világháborúig viszonylag keveset változott. „Öltözetök szabása még nincs divat alá vetve” – írta Kőváry 1853-ban. Klasszikusnak nevezhető formája és összetettsége régies, Erdély-szerte megtalálható ruhadarabok pazar változatosságából állt. Az övbe tűzött különös formájú szoknyát, a muszujt (vagy bagaziát) sokáig Kalotaszeg határainak kijelöléséül emlegették, (ti. ameddig hordták, addig terjedt volna a tájegység), míg a kutatás Erdély több vidékén, sőt távolabb is kimutatta. A férfiak itt például legtöbb vidéknél előbb kezdték elhagyni a fehér posztó szűk nadrágot, a harisnyát, majd a rövid szűrkabátot, a darócot is fölcserélték a század vége felé cifraszűrre. Az alsónemű házi előállításának alapanyagként ugyanekkor kezdett meghonosodni a gyorsan általánosan elterjedt gyapotfonál. A vidék versenytárs nélküli vásáros központja, az évi nyolc vásárt tartó, ízlésformáló Bánffyhunyad a múlt század második felében helyet adott azoknak a háziiparoknak, melyek elsősorban a ruházkodást szolgálták ki. Kiegészítőleg egy-egy községben is kialakultak háziipari központok, mint például Jákótelkén a nyári viselet elengedhetetlen tartozékának, a szalmakalapnak a készítése. A Bánffyhunyadon át Kalotaszegre szétáramló divat, minden, ami „hunyadias”, sokáig megmaradt a hagyomány határozott körén belül, majd az első világháború után kezdte csak fölbontani a viselet addig harmonikusnak nevezhető egységét, de még nem szüntette meg magát a vidékre jellemző öltözetet, ez a szakasz azonban már kívül esik érdeklődési körünkön.
Végül említsük meg a táncot is, mely nem olyan régies, mint más erdélyi magyar vidékeké. A nagytáj hagyományos táncai mellett korán meggyökeresedtek itt a polgári-városi eredetű társastáncok, mint a hétlépés, ugyanakkor a virtuóz erdélyi férfitánc, a legényes legkiforrottabb formáját itt találjuk meg. Ez a példa is azt bizonyítja, hogy a fölsorolt és meg nem nevezett további jelenségek együttesen, egy időben és viszonylag nagy sűrűségben egyedül itt fordulnak elő korszakunkban, ami által Kalotaszeg jellegzetes néprajzi tájjá vált.
A vidék népi kultúrája határozott karakterének kialakulásához három, egymással kapcsolatos nagy múltú tényező járult hozzá leginkább. Az első […] Kolozsvár közelsége. Hatása nem mindig azonosan és területenként változóan érződött. Közbeiktatódva – láttuk – gyakran Bánffyhunyad volt közvetítője. Ugyanakkor éppen a Kolozsvárral tőszomszédos Györgyfalva talán legépebben őrizte meg öltözködési szokásait. Az említett festőasztalosok viszont a korábbi időszakban többnyire közösségi megrendelésre közvetlenül dolgoztak. Ide tartozik, hogy Kalotaszegen egészen koraiak a falusi iskoláztatásról szóló adatok, és Erdély területén viszonylag kisebb vidéken sehol sem maradt fel annyi román és gótikus stílusú középkori emlék, mint itt.
Ez annak a – második – tényezőnek is része, hogy Kalotaszeg az Alföldet Erdéllyel összekötő egyik fontos és igen régi közlekedési út mentén fekszik; a táj Erdélybe a Tiszántúl felől érkező és megtelepedő magyarság egyik első állandó szállásterülete volt. Kapcsolatai az Alfölddel – különösen a legnyugatibb fekvésű Alszegnek és Felszegnek – mindig élénkek maradtak. Már 1828-ban följegyezték, hogy innen aratni jártak a síkságra, holott a nagy távolságot átfogó munka-migráció ekkor még ritka. Amidőn a XVIII. század végétől az Alföld dinamikus kulturális impulzusokat lökött ki magából, azok egy része, amint az öltözködés tanúsítja (bőgatya, bőujjú ing, cifraszűr stb.) ide is eljutott. (Megjegyzésre méltó, hogy ezekkel párhuzamosan a női keresztbe kötött vállkendő és a rövid szoknya nem került be.) A mozgékony, marhaneveléssel, kupeckedéssel, háziiparral foglalkozó kalotaszegi parasztok sokfelé eljutottak, kulturálisan nyitott magatartást tanúsítottak. Bartók Béla állapította meg, hogy Erdélyben Kalotaszegen virágzik a leggazdagabban – vizsgálata idején – a nyugati magyar területekre jellemző új zenei stílus, mely háttérbe szorítja a régi stílust, elapasztja a hagyományos díszítést. Itt vehető legkevésbé észre az erdélyi viszonylatban
általánosan regisztrálható román zenei szomszédság is. Párhuzamos jelenségről nem egyről tudunk. A több oldalról érkező kulturális ösztönzések valószínűleg hozzájárultak, hogy a kedvezőtlen gazdasági viszonyok ellenére Kalotaszeg népművészete tezaurálta erdélyi magyar viszonylatban a legtöbb tárgyi értéket. Ennek kicsúcsosodó szokása a kelengye és a hozomány gazdag kiállítása, vele párhuzamosan a századelőtől a birtokos rétegekben megszokottá lett parádés szoba (tiszta szoba) berendezése.
Végül, a harmadik fontos tényező az volt, hogy a kalotaszegi népéletnek korán támadtak mecénásai és reklámozói, Gyarmathy Zsigmond és felesége Hóry Etelka. Gyarmathyné ösztönzései és megrendelései emelték ki az 1880-as évektől az erdélyi hímzések sorából és tették háziiparrá az általa „varrottas”-nak elkeresztelt kalotaszegi kézimunkát. A szilágysági, mezőségi és Kis-Küküllő menti magyar hímzések sejtetik, hogy miként alakult volna a kalotaszegi hímzések sorsa e nélkül, a különben parasztosodást kibontakoztató beavatkozás nélkül. Ezek után nem meglepő, hogy az Erdélyben majdnem társtalanul parasztos stílust képviselő kalotaszegi hímzés, bútorfestés, viselet a XX. század első felében korszakunk után ahhoz a típushoz vált hasonlóvá, melynek legjellegzetesebb példáit Kalocsán és Mezőkövesden figyelte meg a kutatás. A jó megközelíthetőség (vasút, városközelség) – egyébkén méltán – megkönnyítette a korai folklorizmus kibontakozását. Így kapott a táj, mint művészeti forrás, jelentőséget a magyar szecesszióban és mint kutatási terep, a kolozsvári helytörténeti – néprajzi - helyismereti tudományok fellendülésében.

3

Martin György: Kalotaszeg
(in: Martin György: magyar tánctípusok és támcdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A régi Kolozs megye nyugati részén élő kalotaszegi magyarság fejlett kultúrája a tánc területén is végsőkig kicsiszolt, magasrendű értékeket produkált. Nem oly régies ugyan, mint más vidékek, de bizonyos tánctípusok legfejlettebb formáit ezen a területen találjuk meg. Táncéletükre, táncaikra sajátos kettősség jellemző: a régi hagyományok fejlett fokon való, szinte tudatos ápolása, és emellett a modern városi kultúra elemeinek befogadása. A rendezett táncalkalmak mellett nagy szerepük van az alkalmi mulatságoknak is. A csűrben, udvaron táncolás még mindennapos. Ugyanakkor az új magyar zenestílus a vokális népzenében s részben a tánczenében is egyeduralomra jutott, s a népies műzene hatásai is jelentős mértékben érvényesülnek. A hagyományos táncok közé a múlt századi polgári társastáncok is beszűrődtek. Ezek már folklorizált formában, igen szép változatokban ismertek (Gólya, Hétlépés). A modern társastáncok parasztságunk számára még elérhető fajtái (keringő, fox) szintén elterjedtek.
A kalotaszegi táncok csúcsát a legényes jelenti. Nem mindenki tudja már, egy-egy faluban csak néhány kiváló táncos ismeri. Külön rendelésre járják, mintegy bemutató célzattal, a tökéletességig kicsiszolt előadásban, figura-gazdag s rendkívül tömör, zárt szerkezetű formában.
A leányok a legényes alatt körben összefogódzva „csoszogni”, „tropotyálni” vagy „sifitelni” szoktak.
Csárdásuk szürkébb, egyszerűbb, mint a mezőségieké, kevesebb a figurázás. A nők rendkívül virtuóz forgók. Friss csárdásuk, a „szapora” tempója 180-220. Régebben itt is lassúbb és gazdagabb volt a csárdás. Az idősebbek még gyakran cigánytáncnak nevezik.

4

P. Vas János: Kalotaszeg
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Kalotaszeg Kolozsvártól nyugatra a Meszes-hegységen átvezető Királyhágóig elterülő tájegység. Régen közigazgatásilag átnyúlt az Alföldre is. Ma Körösfőtől keletre szokás számítani. Földrajzi határai: keleten Kolozsvár vidéke, délen a Gyalui-havasok északi vonulata, nyugaton a Meszes-hegység és a Kalota havas. Kalotaszeghez kb. negyven település tartozik. Ezeknek egy része magyar többségű, de mindegyikben magyar-román kevert lakosság él. A kalotaszegi magyarok reformátusok. Ez alól csak két község, a római katolikus Bács és Jegenye kivétel.
A tájegység központja, fő vásáros helye Bánffyhunyad.
Kalotaszeget hagyományosan három részre osztják. Felszeg a havasok lábánál fekszik. Ismertebb falvai: Kalotaszentkirály, Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó. Alszegnek az Almás-patak melletti tájat nevezik. Ide tartozik Kispetri, Nagyalmás és Sztána. Kolozsvár közelében terül el a Nádas-mente olyan nevezetes falvakkal, mint Bogártelke, Magyarvista és Méra.
A magyarok betelepülése Kalotaszeg vidékére az Alföld felől a Sebes-Körös völgyén keresztül történt. A középkori forrásokban szereplő „Kalota-vidék” a mainál nagyobb területre terjedt ki, átnyúlt az Alföldre. Az először 1443-ban említett „Kalathazeg” ekkor csak a Kalota-patak mellett fekvő kisebb vidék neve volt, nagyjából a mai Felszegnek felelt meg.
A Nagyváradot és Kolozsvárt összekötő főútvonal mellett fekvő tájegység súlyosan megszenvedte a 16. és 17. század háborúit. A felvonuló hadak sarcolták, gyilkolták a lakosságot, a falvakat felégették. A legnagyobb vérveszteséget 1657-ben szenvedték el, amikor II. Rákóczi György fejedelem szultáni engedély nélkül indított hadjáratot a lengyel trón megszerzésére. Megtorlásul török-tatár csapatok törtek be Erdélybe. A helyzet tovább romlott, amikor 1660-ban Nagyvárad török kézre került és mindennapossá váltak a török portyázások. Ezután kezdtek a földbirtokosok románokat betelepíteni az elpusztult magyar jobbágyság helyébe.
A kalotaszegiek elsősorban földművelésből élnek. Földjeik meredekek, nehezen művelhetők és gyenge minőségűek. A tengerszint feletti magasság miatt az éghajlat hűvös. A helyben megtermelt gabona mennyisége nem elegendő a lakosság megélhetéséhez. A hiányt régen úgy pótolták, hogy átjártak az Alföldre részért aratni. Mivel saját földjeiken a gabona egy hónappal később érett be, mint az alacsonyabban fekvő Alföldön, az otthoni betakarításra éppen hazaértek. 1920-ban, a trianoni határok létrejöttével ez a lehetőség megszűnt.
A kalotaszegiek megélhetésében fontos szerepet játszik az állattenyésztés. Nagy számú bivalyt tartanak igaerejük és zsíros, nagy tápértékű tejük miatt. Nagyobb jelentőségű a „kosarazó” juhászat. A „juhkosár” mozgatható karám, amellyel egyben tartják a legelő nyájat a trágyázandó területen. A juhtartás e hegyi legelőkön folytatott formájának fő haszonvétele az állatok teje és az abból készült túró, sajt. A 19. század végén még minden falunak volt két-három „turmája”, juhnyája. Ma már csak a Nádas mente kopár területein űzik ezt a fajta fejősjuhászatot.
Szinte minden kalotaszegi falu specializálódott valamilyen háziipari tevékenységre, hogy kiegészítse a mezőgazdaságból származó kevéske jövedelmet. Az asszonyok hímeznek, alkotásaikat eladják az átutazó turistáknak vagy a városok piacain. Inaktelke híres vargáiról és ruhavarróiról, Jákótelke a szalmakalapokról. Magyarvalkón fazekasok élnek, a vistaiak keresett kőfaragók. A férfiak nagy része kétlaki életet él. Közeli és távoli bányákban és ipari üzemekben vállalnak munkát, hétvégekre, ünnepekre jönnek csak haza. A hagyományos falusi kultúra fenntartása itt is az asszonyok dolga, mint egyes palóc vidékeken.
Kalotaszeg népi kultúrájára minden korban befolyással volt a műveltségi és gazdasági központ, Kolozsvár közelsége. A közlekedési főútvonal és a rendszeres gazdasági kapcsolat miatt erős alföldi hatás is érezhető. Ilyen például a viseletben a bőujjú ing, vagy a szűr. Ezek a ruhadarabok Erdélyben máshol nem voltak használatosak.
Látványos és szemet gyönyörködtető Kalotaszeg népi építészete, amit a faragással és festéssel díszített fa használata jellemez. A harangtornyok, toronysisakok, faragott kapuk gótikus és reneszánsz stílushagyományokat őriznek. A templomok belsejét kazettás deszka mennyezet ékesíti. Ez az építkezési kultúra rokon az északkelet-alföldivel, és a székelyekével. A fafaragás nemcsak az építkezésben játszik szerepet. A szerelmi ajándéknak szánt használati eszközöket, a szerszámokat (ököriga) és a temetői kopjafákat is festetett faragás díszíti.
Kalotaszegen ünnepi alkalmakkor ma is látható a magyar nyelvterület talán legpompásabb népviselete, amelyet a 19. század közepe óta ismerünk. Asz I. világháborúig csak annyi változás történt, hogy a férfiak székely harisnyához hasonló zsinóros, szűk, fehér posztó nadrágját fekete csizmanadrág váltotta fel és ünneplő felsőruhájukként a rövid szűrkabát, a „daróc” helyett a cifraszűr, illetve a hímzett „bujka” vált általánossá. A női viselet jellegzetes darabja a „muszuly” vagy „bagazia”, egy hosszú szoknya, amelyet elől nem varrnak össze, hanem díszes kötény egészíti ki. A muszuly két elülső sarkát fel szokták tűzni a korcba. A nagylányok ünneplő viseletéhez tartozik a „párta”, egy koronaszerű fejdísz, amit kidudorodó szarvacskák és a hátra lelógó hosszú pántlikák díszítenek. Ezt konfirmálástól az esküvőig hordják.
Kalotaszeg a magyar díszítőművészet legismertebb tája. Az 1880-as években itt kezdődött a magyar népművészet felfedezése. Ekkor Gyarmathy Zsigmondné újjáélesztette a már szinte feledésbe merült „varrottas” hímzést és az asszonyok kézimunkázását háziiparrá fejlesztette. Nevezetesek a festett bútorok és cifra mázas kerámiák. A hímzés, a fafaragások, az építészet és általában a kalotaszegi népi díszítőművészet forma- és színvilága nagy hatást gyakorolt a 1. és 20. század fordulójának magyar szecessziós iparművészeti irányzatára és nemzetközi hírnévre tett szert.
A kalotaszegi néptánc élő hagyomány. A tánctípusok közül kiemelkedik a legényes, amely a Kárpát-medencei, sőt talán az európai férfitáncok legkifinomultabb, legvirtuózabb formája. Ehhez nem kevésbé gazdag hangszeres zenei hagyomány járul. A szokásos vonós hármashoz (hegedű – kontra - bőgő) itt a 20. század közepe óta szervesen kapcsolódott a tangóharmonika. Sajnos az ezredforduló környékén a híres kalotaszegi prímások utolsó generációja is kihalt. A lakodalmakban ma már szintetizátor szolgáltatja a talp alá valót.
A népdal-anyagban túlnyomó az új stílus, amely erős alföldi hatást mutat dallamaiban és szövegeiben egyaránt.
Kalotaszeg népzenéje a jó közlekedésnek és a vidék korai „felfedezésének” köszönhetően gazdagon dokumentált.
A kalotaszegi nép szokáshagyományából kiemelkedik a „juhmérés”, „juh-bemérés”. A fejős, kosarazó juhászattal foglalkozó falvakban eredetileg április 24-én, Szent Györgykor, a hagyományos tavaszkezdő napon tartották. Ma már valamelyik ehhez közel eső hétvégén. A pakulárok (juhászok) behajtják a nyájakat a faluba. Az egyes gazdák állatait külön-külön fejik meg és a tej mennyiségét „bemérik”. Az állatok tulajdonosa az ekkor megállapított arányban részesül a következő évadban a turma tejhasznából. Ez a gazdasági kezdő szokás a kalotaszegi falvakban az év egyik legnagyobb mulatozási alkalma. Hajnalig tartó tánccal zárul. A szokást néhány juhtartó mezőségi faluban is ismerik.
A szilveszteri óévbúcsúztatáshoz Kalotaszeg néhány falujában tűzgyújtás kapcsolódik. Az éjféli harangszó előtt a legények a kúthoz mennek, mert az elsőként húzott „aranyos víz”-nek régen varázserőt tulajdonítottak. Ma már inkább a hagyomány őrzésének szempontjából van jelentősége. Amíg a harangozásra várnak, tüzet gyújtanak, néha át is ugrálják. Addig kell égnie, amíg a harang szól, vagy ameddig mindannyian fel nem húzzák maguknak az aranyos vizet. Magyarlónán a falu melletti domb tetejéről az éjféli harangszókor a legények lángoló kereket „eregetnek” le és „Boldog újesztendőt!” kiáltanak.

5

Irodalom

  • Balogh Balázs – Fülemüle Ágnes: Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen. Budapest, 2004.
  • Bátky Zsigmond: Kalotaszegi varrottasok. Budapest, 1925.
  • Csete Balázs: Kalotaszegi fafaragások. Budapest, 1990.
  • Faragó József – Nagy Jenő – Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet. Bukarest, 1977.
  • Gönyey Sándor: Kalotaszegi jármoscsűrök. Ethnographia LXVIII. (1957.)
  • Gönyei (Ébner) Sándor: A kalotaszegi népviselet hatása a szilágysági és körösmenti románok viseletére. Ethnographia 1944. 95-96. oldal
  • Gyarmathy Zsigáné: Tarka képek a kalotaszegi varrottasok világából. Budapest, 1896.
  • Györffy István: Juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen. Néprajzi Értesítő XXVI. (1934.)
  • Hála József: Kalotaszeg reformkori leírása és leírója. Néprajzi Látóhatár X/1-4. (2001.)
  • Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Kolozsvár, 2001.
  • Jakó Zsigmond: A gyalui vártartomány urbáriumai. Kolozsvár, 1944.
  • Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Néprajzi tanulmány. Budapest, 1892.
  • Kelemen Lajos: Kalotaszeg történelmi és műemlékei. Kolozsvári Szemle 1944. 97-112. oldal
  • Kós Károly: Kalotaszeg. Kolozsvár, 1932.
  • Kós Károly (ifj.dr.): Kalotaszegi kosarazó juhászat. Miscellanea Ethnographica I. (1947)
  • Kós Károly (ifj., dr.): A kalotaszegi muszuly. Műveltség és Hagyomány VI. 1964. 153-180. oldal
  • Kós Károly (ifj.dr.): Népi földművelés Kalotaszegen. Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára VII. Debrecen, 1999.
  • Kósa László: Kalotaszeg népe. Tiszatáj 1973. 12. sz. 68-73. oldal
  • Kőváry László: A kalotaszegi magyar nép Erdélyben. In: Magyarország és Erdély képekben II. (szerk.: Kubinyi Ferenc – Vahot Imre.) Pest, 1853. 135-137. oldal
  • Kresz Mária: A gyermekkor és az ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban. Ethnographia LV. (1944.)
  • Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban. In: Néprajzi Tanulmányok. Budapest, 1949.
  • Magyar Zoltán: Kalotaszegi népmondák. Budapest, 2004.
  • Malonyay Dezső: A magyar nép művészete I. Kalotaszeg. Budapest, 1907.
  • Martin György: Mátyás István „Mundruc”. Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata. Planétás Kiadó - MTA Zenetudományi Intézete, Budapest, 2004.
  • Martin György: A táncos és a zene. (Tánczenei terminológia Kalotaszegen.) Népi Kultúra – Népi Társadalom IX. (1977.)
  • Nagy Jenő: A kalotaszegi népi magyar öltözet. Bukarest, 1957.
  • Palotay Gertrúd: Magyar hatások a románok ruházatában Kalotaszegen és vidékén. Ethnographia LVIII. 1947. 19-40; 173-186. oldal
  • Palotay Gertrúd: Török hagyaték a kalotaszegi hímzésben. Néprajzi Értesítő XXIX. (1937.)
  • Péntek János: A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, 1979.
  • Péntek János – Szabó Attila: Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest, 1985.
  • Salamon Anikó – Vasas Samu: Kalotaszegi ünnepek. Budapest, 1986.
  • Sinkó Kalló Katalin: Kalotaszegi nagyírásos. Bukarest, 1980.
  • Szabó T. Attila: Kalotaszeg régi népi fazekasságának történetéhez. In: Erdélyi Múzeum 50. 1945.
  • Szabó T. Attila: Kalotaszegi mester- és foglalkozásnevek a XVII.-XVIII. századból. Ethnographia LI. évf., 1940.
  • Szinte Gábor: A kolozsmegyei fatemplomok. Néprajzi Értesítő XIV. 1913. 1-31. oldal
  • Tombor Ilona F.: Kalotaszegi templomok festett asztalosmunkái. Budapest, 1947.
  • Váradi Pál – Borbély Anikó – Lackovits Emőke: Kalotaszeg. Budapest, 1989.
  • Vasas Samu: Kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés hagyományai Kalotaszegen. Budapest, 1994.
  • Vasas Samu: Népi jelvilág Kalotaszegen. Budapest, 1994.
  • Vasas Samu: Őrségváltás a hagyományápolásban Nádasmentén. Korunk Évkönyv 1979. Kolozsvár – Cluj-Napoca, 1978. 174-189. oldal
  • Vasas Samu: Ősi elemek a kalotaszegi temetkezésben. Néprajzi Látóhatár II/4. (1993.)
  • Végh Olivér: A kalotaszegi fazekasság. Bukarest, 1977.

Bánffyhunyad
  • Bátky Zsigmond: Néhány adat Bánffyhunyadnak és környékének népies építkezéséhez. Néprajzi Értesítő VIII. (1907.)
  • Bátky Zsigmond: Tamás Kata, a bánffyhunyadi „nótafa”. (Adatok a népies divat változásához). Néprajzi Értesítő 1900. 26-28. oldal
  • Vasas Samu: A vásárosok hagyományos beszállóhelyei Bánffyhunyadon. Népismereti Dolgozatok 1980. Bukarest, 1980. 176-190. oldal
Bodonkút
  • Kós Károly (ifj. dr.): Kalákák és egyéb munkaformák a régi Bodonkúton. In: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972.
Jákótelke
  • Gálffy Mózes: Szalmakalapkészítés a kalotaszegi Jákótelkén. Erdélyi Múzeum 1941. 184-191. oldal
Kalotaszentkirály
  • Fél Edit – Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye I. Néprajzi Értesítő LI. 1969. 15-36. oldal
Ketesd
  • Kovács Ágnes: A kalotaszegi Ketesd mesekincse. Erdélyi Múzeum IL. (1944.)
Magyargyerőmonostor
  • Almási István: Bartók után Magyargyerőmonostoron. Néprajzi Látóhatár VI/1-4. (1997.)
Magyarkiskapus
  • Faragó József: Legényavatás Magyarkiskapuson. Erdélyi Múzeum LII. (1947.)
  • Faragó József: Legényesték a kalotaszegi Kiskapuson. Népismereti Dolgozatok 1978.
  • Faragó József: Téli legényünnepek a kalotaszegi Kiskapuson. Népismereti Dolgozatok 1981.
Magyarvalkó
  • Nagy Jenő: A népi kendermunka szókincse Magyarvalkón (Kalotaszeg). Debrecen, 1938.
Méra
  • Tötszegi Tekla: A mérai kötény. Kriza Könyvek 18. Kolozsvár, 2003.
  • Tötszegi Tekla: A mérai viselet változása a 20. században. A mérai magyar női viselet és kontextusai. Marosvásárhely, 2009.
Nyárszó
  • Csete Balázs: Temetés a kalotaszegi Nyárszón. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1922.
  • Csete Balázs: Temetkezés a kalotaszegi Nyárszón. Ethnographia LIII. (1942.)
  • Kresz Mária: A gyermek és a fiatalok viselete a kalotaszegi Nyárszón. Néprajzi Értesítő XXXIX. (1957.)
Megosztás