A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Alföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Alföld, Magyar Alföld, Nagy-Alföld: a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén fekvő homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Nagytájai a Duna-Tisza-köze, a Tiszántúl, a Bánság. Az ~ neve a központi magyar tájszemléletből adódott. Mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni. Azelőtt általában az országot igazgató központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső Felfölddel szemben. (A szlovák nyelvben ma is ezt jelenti a Dolná zem, Dolniaky.) Az ~ fogalma ma sem egyértelmű. Például az északkeleti részeket lakók (Szamoshát, Erdőhát, Tiszahát stb.) nem tartják magukat ~-ieknek. Szemléletükben az ~ csak túl a Nyírségen kezdődik. A honfoglaló magyarság az ~ -ön elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi hiány miatt IV. Béla az ~ középső területeire telepítette le a védelmet kérő kunokat. A 13. sz. végére megszilárduló ~-i településhálózat viszonylag sűrű aprófalvas táj képét mutatja. A következő évszázad derekától a jobbágyi szabadköltözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg, egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozik a mezővárosi fejlődés, amelyet azonban a török hódoltság megzavar. A kétszáz esztendeig tartó török háborúk elsősorban a déli és a középső területeket sújtották. A településszerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, ill. korábbi állapotához képest átrétegződött. Új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki. A síkság viszonylag egyhangú domborzati viszonyai mellett ez a nagy változás az oka, hogy az ~-ön jóval kevesebb kistájat találunk, mint más nagytájakon. A déli részek magyar lakossága teljesen elpusztult, vagy északabbra menekült. (Kunság, Hajdúság). A középső területek népessége nagyobb településekre és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd = Háromváros, kun városok stb.). Viszonylag bolygatatlan falvak csak a Duna árterében (Kalocsai Sárköz), a Tisza felső folyásának védelmében, a bihari Sárréten, valamint Észak-Tiszántúlon maradtak. A pusztán maradt területek benépesítésében a 18-19. sz. folyamán az egész magyar nyelvterület részt vett. Dél-dunántúliak költöztek a Bácska nyugati és középső vidékére, a Kiskunság déli és a Dél-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Orosháza). A Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Pest megye) és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada) és a Dél-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire Észak-Tiszántúlról és Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesítésében a 18. sz. végétől részt vett a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott református népe is. A Bánság újkori magyarsága elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből került ki a 19. sz. folyamán. Az Al-Duna mellé 1883-ban bukovinai székelyeket is telepítettek (aldunai székelyek). Az ~ újkori benépesítésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A török hódítók elől menekülő szerbek a 14. sz. végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a dél-magyarországi földbirtokosoktól. Legnagyobb tömegben 1691-ben, a sikertelen törökellenes felkelés után költöztek be a dél-~-i megyékbe, de a 18. sz. első felében a Baja – Szeged - Arad vonaltól délre húzódtak vissza. Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók során keletkeztek a Bácska és a Bánság összefüggő német lakta területei. Német lakosság került az ~ számos pontjára: Nagykároly vidékére, Pest-környék síksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány emberöltő alatt elnémetesedtek. (A második világháborút követő kitelepítés a jugoszláviai németeket teljes egészében, a magyarországiakat részben érintette.) A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban azonban a középső vidékekről származó lakossággal, magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlovák lakta helységei, a 18. sz. elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18-19. sz. -ban ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyírségi szlovák folt, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. (A második világháború után ezekről a területekről jelentős számban költöztek Csehszlovákiába.) A románok kis részben szervezett telepítés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. sz. végétől a Kelet-Tiszántúl síksági részén, ill. a Bánság középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a szlovákokkal egy időben odaköltözött ukránoknak (ruszinok), és a Bánságban az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is. Az ~ a magyar népterület központi része a középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről tanúskodik pl. a 15-16. sz. fordulóján a Dél-Tiszántúlon és Észak-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági újítás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenített lakószoba. A 16-19. sz. -ban az ~-i városokban kialakult jellegzetes paraszt-polgári kultúra olykor provinciális vonásai ellenére is fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. Jóllehet a 19. sz. -ban a dunántúli területek sok tekintetben átvették ezt a szerepet, az ~ a kulturális jelenségek befogadásában, ill. északra és keletre történő terjesztésében továbbra is nyitott és aktív maradt. A jobbágyfelszabadítás, a hatalmas vízrendezések és legelőföltörések gyökeresen átalakították az ~ külső képét és sok tekintetben más életfeltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a hagyományos gazdálkodás (földművelés és állattartás) fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése jellemezte, amely elsősorban a nagymértékű tanyásodásban jelentkezett. A szegényparasztság, ahol a kedvező természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakításával teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket (gyümölcs-, szőlő-, és zöldségtermesztés a Duna-Tisza-közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón, korai zöldségtermesztés Szentes és Gyula környékén stb.). A déli területek telepeseinek szegénysége előbb dohánykertészségekben, majd a kialakuló belterjes növénytermesztés mellett elsősorban földmunkánál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a legöntudatosabb ~-i proletárság, a kubikosság. A kapitalizmus kibontakozása az ~-i parasztság termelési ismereteinek és műveltségének jelentős gyarapodását eredményezte, de a többi nagytájjal ellentétben általában nem hozta magával a népviselet és a díszítőművészet fölvirágzását.

2

Andrásfalvy Bertalan: Az Alföld magyar népcsoportjaiból
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest é. n.)
Alföldünk két, természeti adottságaiban eltérő, de történelmében hasonló nagytájra oszlik. A Duna-Tisza közére, ahol a sík vidéket északnyugat-délkeleti irányú futóhomok-halmok sora barázdálja és a Tiszántúl lapályaira, melyeket egykor kiterjedt, vízjárta vagy mocsaras rétségek borítottak.
Az Alföld valamikor nem volt olyan fátlan puszta, amint azt Petőfi dalai tették halhatatlanná és világhírűvé. Az Alföld csapadékviszonyai, talaja és időjárása tölgyes erdők felnövekedését is lehetővé tették. A magasabb felszíneken ligetes keményfaerdők voltak, a vízjárta árterületeket füzes-nyáras ártéri erdők, nyílt víztükrök, mocsarak, nádasok tették változatossá, melyekből az ember irtott termékeny szántókat eke alá és füves mezőket legelőül. A honfoglalás idején, ha voltak is kisebb-nagyobb emberkéz irtotta és legeltetett fátlan térségek, ezek nem alkottak nagyobb, összefüggő területeket, ezek nem akadályozták meg eleinket abban, hogy az Alföldön, a Duna-Tisza köze hátságai közt és a Tiszántúl árterületeiből kimagasló halmokon ne építsék föl csaknem olyan sűrűn falvaikat, mint a Dunántúlon vagy a Felföldön. Az Alföldön tehát nem sokkal volt lazább, ritkább a településhálózat, mint másutt az országban. Árpád-kori falvaink alföldi nagy számáról tanúskodnak a régészeti leletek, oklevelek és az a tény is, hogy amikor IV. Béla király a tatárok elől menekülő kunokat 1239-ben befogadta, mivel sehol sem volt az országban nagyobb, lakatlan puszta, mely a legeltető-állattartó nomád kunok életformájának és korábbi szállásterületeinek megfelelt volna, nem tudta őket egy helyre letelepíteni sehová sem, csak a magyar falvak közé, szétszórva a királyi birtokokra.
A nyílt és síkabb Alföldön először a tatárok, azután a török hódoltság 150 éve, a felszabadító háborúk és végül a Rákóczi-szabadságharc idején felnyomult rác határőrök semmisítették meg a középkori sűrű településhálózatot. Az egész Alföld átalakult. Kiterjedt, lakatlan és fátlan területek tűntek fel, melyekről az öldöklésből vagy a rabláncoktól megmenekült lakosság néhány nagyobb településbe futott össze abban a reményben, hogy itt városokat alkotva jobban meg tudja magát oltalmazni a háborúk idején fosztogató, dúló martalócoktól, fizetetlen zsoldos katonáktól és haramiáktól. Már közvetlen a tatárjárás után, a visszahívott kunoknak is talált a király lakatlanná vált alföldi pusztákat, melyek már nagyobb, összefüggő tömböket alkottak, a később róluk elnevezett Nagy- és Kiskunság területén. Háromszáz évvel később a török hódoltság idejét is csak azok a kun telepek vészelték át itt, melyek összefutottak, mezővárosokat alkottak csakúgy, mint az Alföld magyar lakossága. Délen a legnagyobb lélekszámú és jelentőségű ilyen túlélő sziget Szeged volt, a szomszédságában néhány kisebb: Hódmezővásárhely, Makó, feljebb a Kiskunságban Halas, a Nagykunságban Karcag (mindkét Kunságban összesen még nyolc település tekinthető többé-kevésbé folytonosnak), a kiskun puszták közé beékelődött Háromváros, vagyis Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd, a 17. században alapított 7 hajdúváros és a valamivel szerencsésebb, kevésbé pusztult Észak-Tiszántúl központja, Debrecen. Ezek a mezővárosok megannyi sajátos, önálló néprajzi egységnek, népcsoportnak tekinthetők, ha történetük, műveltségük sok vonását közös alföldinek is nevezhetjük.

3

P. Vas János: Az alföldi nagyatáj
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Az alföld, régiesen alvidék kifejezés a magyar nyelvben alacsonyan fekvő területet jelent, szemben a magasan fekvő, hegyes vidéket jelölő felfölddel, felvidékkel. Földrajzi fogalomként Alföldnek, Nagyalföldnek vagy Magyar Alföldnek a magyarlakta tájaknak nagyjából a földrajzi közepén fekvő, a Duna és a Tisza folyók mentén elterülő régiót nevezzük. Mint földrajzi név, írásban először 1452-ben tűnik fel „Alvidék” alakban.
A terület természet-földrajzi adottságok tekintetében igen változatos: a futóhomoktól a termékeny löszhátságokig, a szikes pusztaságtól a mocsaras ligetekig.
Az Alföld mint földrajzi-történelmi tájegység határai: északon a hegyvidék (az Északi Közép-hegység és a Kárpátok), keleten az Erdélyt határoló hegyek (Bihari-hegység, Meszes-hegység), nyugaton és délen a Duna. A keleti kiterjedéssel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a közfelfogással ellentétben nem minden, az I. világháború után Romániához került vidék erdélyi; a trianoni béke alföldi területeket is elcsatolt Magyarországtól (Szatmár nagyobbik fele, Bihar, Szilágyság stb.).
Az Alföldet sok kisebb nagytájra osztják. Ezek a Duna-Tisza köze, a Felső-Tiszavidék, a Tiszántúl és a Bánság. A Felső-Tiszavidék (Szatmár, Tiszahát, Szamoshát stb.) lakói nem tartják magukat alföldieknek, szerintük az Alföld a Nyírségnél kezdődik.
Az alföldi táj a múltban a maitól eltérő képet mutatott. Más volt, mint a Petőfi által megénekelt fátlan pusztaság, a „rónák végtelenje”. A folyók kiegyenesítése, a mellékágak levágása, a mocsarak kiszárítása előtt nagyobb része vízjárta, ligetes erdőkkel sűrűn borított vidék volt, a Dél-Szibérián és Délkelet-Európán végighúzódó sztyeppe-sáv legnyugatibb nyúlványa. Ezért a történelem során a népvándorlás hullámai által nyugat felé szorított nomád népeknek, szkítáknak, hunoknak, avaroknak, ez volt az utolsó menedékük.
Így lett az Alföld a honfoglaláskor a hasonló természetföldrajzú Etelközből elűzött magyarság megtelepülésének fő célpontja. A középkorban a többi országrészhez hasonlóan itt is aprófalvas, sűrű településrendszer alakult ki. Ezt a fejlődést derékba törte a tatárjárás. 1241-42-ben egyes becslések szerint a lakosság háromnegyede elpusztult vagy elmenekült. A veszteséget csak részben pótolta a kunok és jászok betelepítése. Az ezt követő újabb, viszonylag békés időszaknak a török hódítás vetett véget, amely a déli részek lakosságát teljesen elpusztította.
Az Alföld a magyar nagytájak közül az egyedüli, amely az észak-keleti Felső-Tiszavidéket leszámítva rövidebb, vagy hosszabb időre (néhol csaknem kétszáz évre) egészében az Oszmán Birodalom hatalmába került. Két évszázadon át törökök, tatárok, németek, magyar végváriak, hajdúk, kurucok, labancok fosztogatták. Érintetlen falvak csak Kalocsa környékén, a Sárréten és a Felső-Tiszavidéken maradtak meg. A túlélő települések többfelé adóztak: az elmenekült magyar földesúrnak és a török hódítóknak egyaránt, keleten az Erdélyi Fejedelemségnek is. Középső területeinek megmaradt lakossága városokba települt össze. Ez bizonyos védettséggel járt, különösen, ha a város szultáni birtokká minősült, és más előnyöket is jelenthetett, pl. egy összegben való adózást, saját közigazgatást. Az alföldi mezővárosok túlélő szigetekké váltak. Ilyen volt a nyolc megmaradt kun mezőváros, a Háromváros (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös), Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Debrecen és a 17. század elejétől a hat hajdúváros. Az alföldi városok egyik megkülönböztető jellegzetessége az ország többi részével szemben, hogy polgárságuk kezdettől fogva döntően magyar etnikumú, nem német, mint más vidékeinken.
A törököket kiűző „felszabadító” hadjáratok, majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharca újabb pusztulást hoztak az Alföld lakóira. A háborúk elülte után hatalmas népmozgás kezdődött. A lakosság a korabeli Magyarország és a Habsburg Birodalom legkülönbözőbb területeiről érkezett telepesekkel töltődött fel. A 18. században új néprajzi csoportok jöttek létre.
A török hatalom kiterjedésének megfelelően az Alföld észak-keleti és déli, dél-nyugati részének fejlődése elvált egymástól. Az észak-keleti, felső-tiszavidéki részeken megmaradt az aprófalvas településrendszer, a lakosság nagy része kisnemesi jogállású és református vallású volt. A másik részen a huzamos török fennhatóság miatt a települések száma lecsökkent, viszont a megmaradtak lélekszáma és területe megnőtt. A hódoltság meglazította a földesúri függés rendszerét. A nemesség elmenekült és nagy részük később sem tért vissza. Erdélyt nem számítva a többi országrészhez képest jóval nagyobb volt itt a szabadalmas, kiváltságokkal rendelkező lakosság aránya. A mezővárosi polgárok mellett ilyenek voltak a jászkunok és a hajdúk.
Az átalakulást betetőzte a 19. századi vízrendezés. A mocsarakat lecsapolták, a legelőket felszántották. A legtöbb helyről eltűnt a rideg állattartás, felváltotta az istállózás. A nagy területekre kiterjedő gabonatermelés mellett belterjes növénykultúrák honosodtak meg: gyümölcs és szőlő a Duna-Tisza közén, alma és burgonya a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón.
A Nagyalföld arculatát két sajátos településforma jellemzi: a szálláskert és a tanya.
A szálláskertes, másképpen kétbeltelkes település alföldi jellegzetesség. Ebben a rendszerben a lakóhely és a gazdasági udvar térben elkülönült egymástól. A lakóházak kis telkeken álltak a település közepén, gyakran kerítés sem választotta el őket egymástól. Mellettük legfeljebb baromfi- és disznóól volt található. A gazdasági telephelyek, az ún. szálláskertek a gazdasági épületekkel a lakóhelytől messzebb, olykor jelentős távolságra helyezkedtek el. A szálláskertet tájanként eltérően nevezhetik kertnek, akolkertnek, ólaskertnek, majorkertnek. A férfiak itt töltötték idejük legnagyobb részét. A tulajdonképpeni házban az asszonyok, gyerekek és öregek laktak. A különböző funkciójú gazdasági helyszínek gyakran egyre távolabbi, elkülönülő övezetekként helyezkedtek el a település körül: a belső, állandóan használt veteményes kertek, majd a belső istállók a naponta fejt vagy munkára fogott „kezes” jószággal, azután a szántóföldek, végül a külső legelők.
A tanyának nevezett szórványtelepülési formát a fokozódó paraszti árutermelés szükségletei alakították ki. Más tájegységeken (pl. Kisalföld, Dunántúl) is előfordul, de leginkább az Alföld jellemzője. A tanya magányos település: lakóépület és gazdasági épületek tartoznak hozzá. Eredetileg a falu, város környéki nagy kiterjedésű szabad területek kihasználása volt a célja. Elsősorban az állatokat gondozó cselédek, szolganép, illetve a férfi családtagok ideiglenes szállása volt. Ahogyan földművelés jelentősége nőtt és állandó jelenlétet, egyre intenzívebb munkát igényelt, úgy nőtt a tanya fontossága. Hamarosan már állandóan lakták. Fokozatosan a cselédek mellé a fiatal házaspár is ide költözött, az öregek maradtak bent a városi, falusi házban. Később ők is kiköltöztek, de még fenntartották a „benti” lakást. Végül ezt is megszüntették, és a tanya lett az állandó és egyedüli lakhely. A hatóságok a folyamatot igyekeztek gátolni, mivel a tanyavilág lehetetlenné tette a hathatós ellenőrzést és ennek eredménye meg is mutatkozott a közbiztonság leromlásában, a betyárok elszaporodásában. A tiltások azonban hiábavalónak bizonyultak.
Az Alföld szerencsétlen történelme ellenére két olyan fontos eleme van a magyar népi kultúrának, amely itt született meg újításként és innen terjedt az egész Kárpát-medencében. A 15-16. században a Dél-Tiszántúlon és a Bácskában kezdték el a gabona aratására a sarló helyett a sokkal hatékonyabb kaszát alkalmazni, amit korábban csak fű-vágásra használtak. Máskor és máshol, de az Alföldön, a középső részeken jelent meg először a magyar népi lakáskultúrában a füst-mentesített lakószoba.
Felekezeti szempontból Észak- és Közép-Tiszántúl magyarsága református tömböt alkot. A Jászság teljesen, a déli Tisza-mente nagyrészt katolikus. A Duna-Tisza köze lakossága vegyesen katolikus és kálvinista hitű. Alföldi evangélikus magyarokat csak Orosházán találunk. Görög-katolikus szórványokkal az észak-keleti Tisza-mentén találkozunk. Ők valószínűleg Kárpátaljáról betelepült ruszinok utódai.
Nemzetiségi szempontból a Nagyalföld nagyon színes képet mutat, amely a 18. századi nagy népmozgások során alakult ki.
A szerbek (rácok, ráchorvátok) legnagyobb része az 1691-es sikertelen szerbiai törökellenes felkelés után menekült Magyarországra. A török kiűzése és a kuruc háborúk után a Baja – Szeged -Arad vonaltól délre húzódtak vissza, csak kisebb településeik maradtak a Csepel-szigeten (Ráckeve).
Horvát bunyevácok élnek Szabadka, Baja és Zombor térségében.
Németek főleg a Bácskában laktak, de jelentős csoportjuk települt Szatmárba, Nagykároly környékére („svábok”) és a Duna-Tisza közén is vannak falvaik (pl. Hajós).
Szlovákok sokfelé élnek az Alföldön. Központi tömbjük Békés megyében alakult ki (Szarvas, Tótkomlós). Egy részük innen tovább vándorolva hozta létre a Nyíregyháza környéki bokortanyákat. Őket nevezik tirpákoknak.
Középkori román lakosság található az Alföld és Erdély határvidékén, a Máramarostól a Dunáig húzódó, változó kiterjedésű zónában. A mai Magyarország dél-keleti részére a 18. században szintén románok vándoroltak be kis számban (Méhkerék, Elek).
Dél-Bácskában ruszin (kárpát-ukrán) telepek vannak.
Az Olténiából menekült bánsági katolikus bolgárokat „paltyánok”-nak nevezik.
A Bánátba a 18. század folyamán kis számban spanyolok, olaszok és franciák is kerültek, de ők mint különálló etnikum, mára eltűntek, elnémetesedtek.

4

Irodalom

  • Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. 1848-1914. I. Budapest, 1965. 429-479. oldal
  • Bárth János: Az Alföld népcsoportjai. In: Rakonczai János – Szabó Ferenc (szerk.): A mi Alföldünk. Békéscsaba, 1996. 37-54. oldal
  • Bátky Zsigmond: Boglyakemence alakú gabonások és egyéb építmények a Nagyalföldről. Néprajzi Értesítő IV. (1903.) 311-317. oldal
  • Bellon Tibor: A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Budapest, 2003.
  • Égető Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.
  • Györffy István: Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest,1983.
  • Hajdú Mihály: Az Alföld nyelvjárásai. In: Rakonczai János – Szabó Ferenc (szerk.): A mi Alföldünk. Békéscsaba, 1996. 55-76. oldal
  • Hankóczi Gyula: Foszlányok az alföldi duda emlékeiből. Tiszafüred – Örvény, 2005.
  • Hankóczi Gyula: Foszlányok az alföldi duda emlékeiből. Budapest, 2007.
  • Hankóczi Gyula: Tárgyak, és amiről nem beszélnek. Az alföldi duda emlékeiből. Ethnographia CIX. 1998. 147-158. oldal
  • Hofer Tamás: A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez. Műveltség és Hagyomány 1-2. Tankönyvkiadó, Budapest, 1959.
  • Hollander, Arie N. J. den: Az Alföld települései és lakói. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980.
  • Jeszenszky Erik: Az Alföld parasztsága. Budapest, 1936.
  • Kósa László: Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata. Adalékok a sarló-kasza eszközváltáshoz. Ethnographia LXXVIII. 1967. 22-44. oldal
  • Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992.
  • Paksa Katalin – Németh István: Alföld. Magyar népzenei antológia IV. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1994. (Az azonos című hanglemezalbum [Budapest, Hungaroton.] dallamai írott formában, jegyzetekkel).
  • Pócs Éva: Hiedelmek az Alföldön. A hiedelemrendszer táji tagoltsága. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön. Nagykőrös, 1992. 593-606. oldal
  • Rakonczai János – Szabó Ferenc (szerk.): A mi Alföldünk. Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba 1996.
  • Rácz István: Városlakó nemesek az Alföldön 1541-1848 között. Budapest, 1988.
  • Szakál Aurél: Dudatípusok a Kárpát-medencében. Az Alföld és a szomszédos területek duda-típusai. In: Fejér Gábor (szerk.): Népi kultúra mai környezetben. Fiatal Néprajzkutatók Országos Konferenciája. Makó, 1991. A Makói Múzeum Füzetei 75. 1995. 179-199. oldal
  • Szakál Aurél: Dudások a Közép-Tisza vidékén. Tisicum 12. 2001. 257-264. oldal
  • Tálasi István: Az Alföld néprajzi tanulmányozásának kérdései és problémái. In: Bartucz Lajos (szerk.): Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. 1944-1945. Szeged, 1946. 1-35. oldal

Alkategóriák

Megosztás