A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Bácska, Bácskaság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bácska, Bácskaság: a Duna-Tisza-közének a Baja-Szeged vonaltól délre eső része. Északi sávja kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. A 13. sz. -ban két vármegye alakult területén, Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) a 15. sz. -ban kezdtek beszivárogni a területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben történt, levert törökellenes felkelés után Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. sz. elejétől folytonosan pusztult vagy északra vándorolt, és a Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. A 18. sz. elején egyes keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarakerület, Sajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét, de 1802-ben összevonták Bács-Bodrog megyévé. A gyér délszáv lakosságú területre 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése. Jankovácra (későbbi Jánoshalma) katolikus magyar telepesek érkeztek. A következő évtizedekben Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra, Bezdánra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek duzzasztották föl a keleti helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli katolikus magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Petrovoszelo (Péterréve). II. József türelmi rendelete után az addig településben korlátozott református magyarok is hoztak létre falvakat. 1756-58-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Ómoravica (v. Bácskossuthfalva) (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), Kishegyes (Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklós, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr, Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklós, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli reformátusok (Seregélyes, Nagydorog, Fadd, Szeremle) telepedtek le. Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783, Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Bácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18-19. sz. folyamán számos kisebb községet népesítettek be. A 18. sz.-ban nagyszámú német telepes is beköltözött, elsősorban a ~ nyugati és középső területein alapítottak falvakat. Ebben az időben keletkeztek ~-ban a szlovákok és ukránok (ruszinok) szigetszerű telepei is. 1849-1860-ig Bács-Bodrog megyét a szomszédos bánsági megyékkel, kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték, és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után a terület szerb királysághoz került részén, Vajdaság néven tartományt alakítottak. 1920-1940 között a ~-ba Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be. Ezeknek helyére telepítette 1941-ben a magyar kormány a Bukovinából útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra menekültek. Ma a jugoszláviai része a Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik. Tiszamente néven önálló tájegységét alkotják a keleti peremen észak-déli irányban húzódó nagyközségek és mezővárosok.

2

Kósa László: A Bácska és a Bánát
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
E két nagy történelmi vidék jellemzéséül az eddigi fejezetcímekhez hasonló tömör összefoglaló jelzőt vagy mondatot nem sikerült találni. Múltjukban összeköti őket egymással, és egyben a nyugati, az északi és a keleti, szomszédos tájaktól el is választja, hogy a hosszú ideig tartó hódoltság következményeként kontinuus magyar lakosság itt nem maradt. Magyar népességük telepes eredetű. Mind a telepes eredet, mind a területnek a felszabadítás utáni külön osztrák igazgatása korszakunkig érő hatással volt a Bácska és Bánság kulturális és társadalmi képére.
A hódoltság után újratelepülő Bácskában, eltérően az északibb fekvésű alföldi területektől, a magyarság sosem nyerte vissza középkori etnikai súlyát. Korszakunkban mindvégig 1/3 – 1/3 – 1/3 arányban lakták magyarok, németek és külön fajta délszlávok, illetőleg szlávok (szlovákok, rutének). A magyarok elsősorban a keleti és az északi részeken alakítottak ki jelentősebb telepeket, melyek lakossága több irányból távolabbról érkezett: például az első hullámban Jankovácra, a későbbi Jánoshalmára (1733), Brezdánra (1743) Tolna, Baranya, Somogy és Veszprém megyékből, majd a Tisza mentére Nagykanizsára (1750), Zentára (1755), Adára (1760) főleg a Jászságból és környékéről, Temerinre (1783), Moholra (1805), Bácsföldvárra (1806) Észak-Pest, Heves és Nógrád megyékből. Leginkább eltérő az eredete a II. József által engedélyezett (1785-86) néhány református helységnek: Pacsér, Ómoravica, Feketehegy, melyeknek nagyobb részben nagykunsági, kisebb részben jászsági és kiskunsági származású a lakossága.
Itt nem egészen az a kérdés, ami az eddig szemlézett, a hódoltságtól erősebben vagy kevésbé bolygatott vidékeken felvetődött, hogy a kisebb-nagyobb számú törzslakosság és a melléjük költözők között hogyan mehetett végbe a kulturális kiegyenlítődés, hanem mi az eredménye a helységenként is nagyon sokfelől jött, a településtörténeti irodalom tanulsága szerint évtizedekig mozgásban lévő, folytonosság nélküli telepesek arculata egyesülésének. Eddigi ismereteink szerint kielégítő válasz csupán az életmód néhány jól tanulmányozható területén adható.
A fentebb említett történeti különállás hagyományával szemben a Bácska földrajzilag és magyar lakossága érkezésének irányát tekintve – természetszerűleg – néprajzilag is összefügg az északabbi Duna-Tisza közi területekkel. Korszakunkban a Bácska a Bánság síksági vidékeivel együtt hagyományosan az ország, sőt az egész Monarchia éléstárának számított. A Bácskával azonos területű Bács-Bodrog megyének 1909-ben 73, 66%-a volt szántóföld, ami a korbeli Magyarország vármegyéi közt a legnagyobb arányt jelentette. A szomszédos Torontálnak a második hely jutott 71, 12%-kal. Ámde az éléstárstátus nagyon egyoldalú és korszerűen fejlettnek nem mondható gazdaságot takart: „A gazdálkodás módja Bács-Bodrog vármegyében, általánosságban szólva, a lehető legkülterjesebb, mondhatni rablógazdálkodás. Búza, kukorica, ez a főtermény. (…) takarmánytermelésről alig lehet szó. (…) A nép zöme felettébb hátra maradt a mezőgazdasági, állattenyésztési és minden termelési ágban.” Az idézett szerzők a lótenyésztés színvonalát dicsérik és „lévén a tengeri termelés eldorádója”, a sertéstenyésztést, mely a világpiac változását képes követni és a mangalica mellett már hússertéseket is nevel. Külön megjegyzik, hogy a németség egy részére a paraszti konzervativizmusról tett megállapítások nem vonatkoznak. Ők szorgalommal, munkával igyekeznek a nem mindig kedvező körülményeket ellensúlyozni. Állattenyésztéssel, takarmányvetéssel, gépesítéssel kísérleteznek. Végül elkülönítik a parasztoktól az uradalmak korszerű üzemvitelét, csakhogy a Bácska éppenséggel a középnagyságú parasztbirtok hazája volt, nem a nagybirtoké.
Az Alföldön általánosnak mondható extenzív paraszti gazdálkodás egyik táji változatával kell tehát nemzetiségi különbségek nélkül számolnunk, amit a nagy határú helységek tanyásodása is hangsúlyoz. Mi lehet az oka mégis, hogy a birtokos parasztságnál ugyanekkor meglehetősen fejlett, a polgárias ízléshez igazodó lakáskultúrát, jellegzetes építkezést (ekkor már sok téglaházzal, cseréptetővel, díszes vakolatdíszes oromfalakkal, sok helyiséggel) és határozottan parasztos, de mértéktartó viseletet találunk a vidék helységeiben. Föltűnően hiányzik a színes, reprezentatív népművészet. Olyasféle régi stílusú emlékeit sem ismerjük, mint amilyeneket a Dél-Tiszántúlon számba vehettünk. A folklór helyzetéről kevesebb ismeretünk van. A jórészt kései, a két háború között és a XX. század derekán folyt gyűjtések a népköltészeti műfajoknak az Alföld középső vidékein tapasztalt állapotáról, az új stílusok, a „fiatalabb” műfajok teljes uralmáról adnak képet. Gombos, Doroszló, Bácstopolya szokás- és hiedelemmonográfiáinak összehasonlító vizsgálatát eddig nem végezték el. Talán a részletesebb elemzések mélyebb, a telepes lakosság származási helyére utaló rétegeket is felszínre hozhatnak, és pontosabban rámutathatnak a többnemzetiségű közeg kölcsönhatására. Nem közömbös a római katolikus vallás homogenizáló szerepe sem, ha arra gondolunk, hogy a németek szinte teljes számban (csekély evangélikus és református kivételével), a délszlávok jelentékeny tömegben (sokacok, bunyevácok) a magyarok túlnyomó többségéhez hasonlóan római katolikusok voltak. A szigethelyzetben élő, jászkunsági eredetű reformátusok vallási alapokra támaszkodó különbözéstudata ebben a környezetben nem meglepő, noha mélyebb kulturális következményeit nem ismerjük.
Vissza kell még térnünk a viselethez, mert mint sok más vidéken, itt is érzékeny jelzője a polgárosulás fokának. A nemzetiségi tarkaságban pedig különösen kiemelkedik identifikáló szerepe. Habár a századvég néprajzi leírásának szerzői valószínűleg nem voltak ennek tudatában, jellemzéseikből elég hitelesen kiderül a különböző nemzetiségi csoportok kulturális nyitottságának sorrendje. Általánosságban elmondható, hogy a viselet a század végén már nem használ háziipari anyagokat. Kisiparosok állítják elő, de míg a férfiak nyáron vászoninget és -gatyát, bocskort húznak, télen subát és más bőrruhadarabokat, többnyire az eddig megismert mezővárosi öltözethez hasonlókat, a nők drága gyári anyagokból varratott ünnepi holmiban páváskodnak, ami a vagyoni lehetőségek és a nemzetiségi különbségek kifejezésére is alkalmasnak bizonyul.
„A női nem általában hódolni látszik a kor selymeskedő divatának” – írta 1886-ban Ó-(Magyar)Kanizsa helytörténész monográfusa. A németek viselete volt a legegyszerűbb, leginkább mértéktartó, egyben legközelebb álló a polgári divatokhoz. A világosabb színeket (nők) inkább kedvelték a magyarok és velük együtt a szabadkai bunyevácok, akik anyagi kultúrájuk és vallásuk révén közel álltak a magyarsághoz. Házassági kapcsolataik sem voltak ritkák időszakunkban. A szerbektől sem lehet elvitatni, hogy asszonyaik, leányaik kelmékben, szabásmintákban tartózkodtak volna a városi divatoktól, ámde a gazdagabb színösszetétel és a Balkán felé mutató pazar ékszerezettség megkülönböztette őket. Vallási és rétegbeli (sok volt köztük a módosabb birtokos paraszt) elkülönülésük különben is karaktert képviselt. A magyarok között találunk egy kisebb, világosabb viseletet kedvelő nyelvsziget-csoportot (Gombos, Doroszló, Bácskertes) Nyugat-Bácskában. Valószínűleg a Duna menti gazdagabb kiállítású, újabb paraszti stílusú öltözetet hordó falvak (Kalocsa környékétől indulva déli irányba) „folytatásának” tekinthetők. Ellenben a Tisza mellett a kissé visszafogottabban öltözködő Horgos föltehetőleg közeli mintákat követett, Tápéét és Apátfalváét, a nagyvárosok közelében különállásukat hangsúlyozó falvakét. Említésre méltó, hogy a fölsorolt négy bácskai helység lakói korszakunk után legtovább hordták a női viseletet a magyarok között. A bácskai sokácok, szlovákok és rutének (ukránok) az összetett népcsoport-együttesben a leginkább régiesnek mutatkozó (de nem igazán régies) öltözetet hordták. A mentalitásukról szóló – kétségtelen, hogy szubjektív vonásokat sem nélkülöző – jellemzések is alátámasztják megállapításunkat. A bácskai szlovákok nemzeti tudata jóval erősebb volt a századvégen, mint a dél-tiszántúliaké. Ez azonban az adott helyzetben felvidéki szellemi-érzelmi orientációt jelentett és a kulturális befelé fordulást ösztönözte.
[...]

3

Irodalom

  • Balassa M. Iván – Harkai Imre (szerk.): A Vajdaság népi építészete. A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 4. Szentendre, 1991.
  • Beszédes Valéria: Örökség: kis magyar bácskai néprajz. Szabadka, 1998.
  • Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok II. Balladák, betyár- és pásztordalok. Forum Kiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 1999.
  • Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok III. Párosítók, lakodalmasok, szerelmi dalok. Forum Könyvkiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 2003.
  • Borús Rózsa: Bácskai lakodalmak. Topolya, 1998.
  • Borús Rózsa: Topolya betyárvilága a szájhagyományban. A Hungarológiai Intézet közleményei 28. (1976.) Újvidék
  • Borús Rózsa: Topolya népszokásai. Újvidék, 1981.
  • Burány Béla: Halottátok-e hírét? Pásztordalok, rabénekek, balladák. Újvidék, 1977.
  • Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Forum Kiadó, Újvidék, 1988.
  • Égető Melinda: Zenta környéki szállások. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században (szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) III. Budapest-Szolnok, 1974. 117-132. oldal
  • Frankl István - Jankó János: Bács-Bodrog megye néprajza. In: Bács-Bodrog megye egyetemes monográfiája I-II. (szerk.: Dudás Gyula.) Zombor, 1896. 372-425. oldal
  • Gyenes Antal (szerk.): Észak-Bácska. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972.
  • Gyetvai Péter: Kishegyes újratelepítése Békésszentandrásról 1769-ben. Békési Élet 1978. 224-234. oldal
  • Gyetvai Péter: A tiszai korona-terület újra népesedése a XVIII. században. Bács-Kiskun megye múltjából II. Kecskemét, 1979. 343-406. oldal
  • Hajnal Virág – Papp Richárd: „Mint leveleket a vihar…”. Kulturális antropológiai tanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Újvidék, 2004.
  • Harkai Imre: Temerin népi építészete. Újvidék, 1983.
  • Harkai Imre: Topolya mezőváros tanyarendszere. Szabadka, 1998.
  • Harkai Imre: Topolya népi építészete (1750-1941). Újvidék, 1991.
  • Harkai Imre – Klamár Zoltán: Adorján népi építészete. Kanizsa, 1997.
  • Jung Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék-Szabadka, 1978.
  • Jung Károly: Hiedelemmondák és hiedelmek. Adatok Gombos népi hiedelemvilágához. Újvidék, 1990.
  • Kalapis Zoltán: „Élet, élet, csuda élet”: bánsági és bácskai népismereti tudósítások. Újvidék, 2005.
  • Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék, 1993.
  • Kálózi Aranka: A gombosi női viselet szemiotikai leírása. Tanulmányok. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. 12-13. füzet. 1979-1980. Újvidék, 1981. 19-33. oldal
  • Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje. Jugoszláviai Magyar Népzene Tára I. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1982.
  • Kovács Endre: Állattartás a vajdasági Doroszlón. Tóthfalu, 2001.
  • Kovács Endre: Doroszló hiedelemvilága. Újvidék, 1975.
  • Kovács Endre: Doroszló népi juhászata. Újvidék, 1995.
  • Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Budapest – Újvidék, 1993.
  • Kovács Ilona – Matijevics Lajos: Gombosi népballadák. Újvidék, 1975.
  • Kósa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe. Létünk 5. sz. 1972. 139-151. oldal
  • Lábadi Károly: Dohányosok. A telecskai dohánytermesztés és szókincse.Telecska, 1983.
  • Lányi Mór: A bácskai kivándorlás. Szeged, 1902.
  • Maronka János: Bölcsőhelyünk, Kishegyes. Budapest, 2000.
  • Nagy Kálózi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése a Bácskába II. József korában. Sylvester, Budapest, 1943.
  • Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlasza. CD-ROM. Szabadka, 2002.
  • Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlaszának kommentárkötete. Szabadka, 2003.
  • Papp Richárd: Etnikus vallások a vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai elemzése. Budapest, 2003.
  • Penavin Olga: Bácskai és bánáti növénynevek. Újvidék, 2002.
  • Pénovátz Antal: A pacsári földművelés és állattartás szótára. Forum Kiadó, Újvidék, 1975.
  • Pénovátz Antal: Vajdasági magyar néprajzi kalauz. Újvidék, 1979.
  • Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs Lajos bácskai parasztember meséi. Osiris. Budapest, 2001.
  • Raffai Judit: A Rézmonyos. Ludasi népmesék. Szabadka, 2000.
  • Raffai Judit (szerk.): Ludasi jegyzetek 4-5. Szabadka, 2003.
  • Silling István: „Boldogasszony ablakában.” (Archaikus népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról). Újvidék, 1992.
  • Silling István: Az első bácskai néprajzi kalauz. Néprajzi Látóhatár 2 (3). 1993. 208-219. oldal
  • Silling István: „Ismeretlen anyám.” (Kupuszinai népballadák és balladás dalok). Újvidék, 1989.
  • Silling István: Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Újvidék, 2003.
  • Silling István (szerk.): Bácskai magyar népviseletek. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.
  • Tóth Ferenc: Topolya és környéke népballadái. Újvidék, 1981.
  • Zöldy Pál: A kisgyerek nevelése a szegény családokban Topolyán 1900 körül. Ethnographia LXXXV. 1974.
Megosztás